A keresztyénségnek az első ötszáz esztendőben az volt a legnagyobb és legfontosabb gondolata, hogy Krisztus olyan mint Isten. Nemcsak olyan, hanem maga a testbe öltözött Isten, a Szentháromság második személye. Minden elmélkedő és minden próféta erre a gondolatra fordította lelkének összes erőit. így született meg az a diadalmas szó, hogy homousion: Krisztus egy lényegű az Atyával; tökéletes Isten, bár tökéletes ember. Ezzel megmentették a keresztyénség abszolút voltát: Krisztust és tanításait kiemelték a csődöt mondott emberi találmányok viszonylagosságából és megvallották a magát kijelentő Szentháromság egy örök Istent. A Názáreti Jézusból indult ki ez az óriási megismerés és az egyetemes hitvallásokban a keresztyénség örökkévaló alapjaivá szilárdult.
Ma egy más gondolat van a szívek mélyén. Ezt a gondolatot így fejezhetném ki: Isten olyan mint Krisztus.
Lássuk először, hogyan született meg ez a kérdés.
Úgy, hogy a világ Atyát keres. Atyát keres éppúgy, mint ahogy a felolvasott Ígék ismeretlen arcéle: Filep is, Atya után sóvárog. Filep egy név csupán, de képviseli a hellén-római világnak azt a kifejezhetetlen és roppant szomjúságát, amely kereste a láthatatlan és örökkévaló Istent. Kereste azért, mert a hellén világ kiábrándult isteneiből, azok köddé és párává váltak a szeme előtt. Annyian voltak, mindenik szembe állt a másikkal, mindeniknek más szertartása és más ígérete volt, s egyikből sem áradt megváltó és megszentelő erő. Megbizonyosodott, hogy tehetetlen álomképek, akikből nem tud megélni a szomjúhozó szív, s ezért elindult megkeresni az egyetlen titokzatos és örökkévaló Istent. Különös szekták keletkeztek, amelyek azt ígérték, hogy megmutatják azt az Istent, aki ott van minden gondolat alján, s lénye átvilágít a látható mindenség látszatfátyolán. Filep is ilyen titokzatos felekezetnek lehetett a tagja, amelyben évekig tartó böjt, önkínzás, sugalom és önkívület útvesztőjén át kormányozta a mystagogos, a titokvezető a beavatandót egy olyan ponthoz, amikor kivételesen, csodálatosan és egy egész életre szólóan megpillanthatja Istent. Egy ilyen pillantás elég volt a beavatottak egész életére. Innen eredtek meg nem szűnő boldog zokogásai, s ebből a forrásból szürcsölte áhítatos részegséggel az üdvösség italát. Szinte halljuk a Filep szavának remegését: igen, mutasd meg nekünk az Istent, az Atyát és ez elég nekünk; nincs több vágyunk, nincs más célunk, ez maga a teljesség, az üdv.
A mai ember is ilyen válságot él át. Elveszítette gyermekkorának bűbájos mennyországát, s annak csodálatos lakóit. Néha még fel-felkeresi a szent helyeket és lelkében ott zsong az angyalok zenéje, mint egy elveszített mennyország édes muzsikája, de a hit világa csak egy édes álom a kemény nyoszolyán; azonban erőt adni, hőssé edzeni nem tud. E közben pedig a szíve szomjas, szomjasabb, mint valaha. Istenre vágyik és Atyát keres, mert nem tudja e nélkül elhordozni életének a súlyát. Két okból nem.
Itt van előtte és körülötte ez az óriási mindenség, amelyben olyan parány maga és egész világa, s szeretné tisztába hozni, hogy ez az univerzum ellenséges-e vagy közömbös vele szemben? Jaj neki, ha ellenséges, mert életének semmi célja, támasza vagy megoldása nincs. Jaj neki, ha közömbös, mert magára hagyatva nem bír egyebet tenni, mint egy kihunyó láng, amely ok nélkül támad, s mikor elfogyasztotta táplálékát, ok nélkül vész el. A létprobléma sorsproblémává vált, a prédára vetett ember kétségbeesetten szeretne belefogózni valami véghetetlen erőbe és véghetetlen jóságba. A megriadt lélek a létbizonytalanság kétségbeesésével kiált Isten után, s ez a kiáltás nagyobb és tragikusabb, mint az egymással összeütköző naprendszerek roppanása.
De nemcsak a sorsprobléma, hanem a bűnprobléma is Istent követel. Lelkünk mélyén elásott erők pusztítanak. Valami különös undor fog el önmagunkkal szemben, valahányszor létünk értelmére, céljára és minőségére gondolunk. Tiszta pillanatainkban vádoljuk és útáljuk magunkat és képtelennek tartjuk magunkat arra, hogy létezzünk. Ki segít rajtam, amikor jajgatva vádolom önmagamat? Ki szán meg engem, amikor érzem minden nyomorúságomat és poklosságomat? Ki tisztít meg engem, amikor fertőben fuldoklom? Úgy érzem magam, mint az a csónak, amely alól kihúzódott az ár, s most szárazon maradt. Úgy szeretnék sírni, mint az eltévedt gyermek, aki sárosán és maszatosan áll az utcasarkon. Vajha szárnyaim nőnének, mint a galambnak, elrepülnék és hazatalálnék. Tiszta szeretnék lenni és fehér, mint a megmosott patyolat, mert valami olthatatlan szénvedély él bennem egy jobb és nemesebb minőség után. Ólomvoltomban azért zokogok, hogy arany lehessek, kőszénsorsomból gyémánttá akarok kristályosodni. Rajtam csak egy új teremtés segít, amelyet egy olyan mindenhatóság hajt végre, aki legfőbb bölcseség és örök szeretet. Atyát keresek.
Aki engem látott, látta az Atyát, feleli Jézus. Annak az embernek, aki itt áll egy szétomló világ romjai között, akinek szemeláttára tört össze a középkori képzelet ragyogó alkotmánya, néhány papírusztekercs remeg a kezében, egy régi, régi könyv egy régi-régi névről. A Názáreti Jézus történeti alakja úgy, amint megtagadhatatlanul előttünk áll, csodálatos dolgokat beszél. Önmagát mutatja és ezt teszi hozzá: ilyen az Isten.
Ábrázolja Istent először is az Ő örök és mindig új szeretetével. A gyermekekhez lehajolt és megáldotta őket, s ezzel a mozdulattal felfedezte és kiemelte a veszendőbe ment emberi lelkeket. A betegeket meggyógyította, a poklosokat megtisztította, a sírókat megvigasztalta, a gyengéket istápolta, a szegényeket magához emelte, s ezzel egy új rendet, új társadalmat alkotott, amelyben nem a rang, nem a vagyon, nem az egészség, nem a tehetség a fő, hanem a hit és engedelmesség. Megtörte az érdek, a jog, az igény, az erőszak törvényét, s vele szembeállította az ingyen ajándékozó kegyelem világát. Valóban, aki Őt igazán meglátta, az tudja, milyen az az Isten, aki neki is Atyja, nekünk is Atyánk.
Mutatta ezt a világgal szemben való független és hősies magatartása. Meggyőzte a testet, mert a lélek embere volt. Hamuvá vált előtte az arany, mert más kincseket fedezett fel és azokat osztotta szét, bőkezűbben, mint a legtékozlóbb király. Mindegy volt rá nézve, hogy mit mondanak róla és mit tesznek vele, csak Isten maradjon az övé és az Ő békességét el ne veszítse. Nem félt sem a hatalmasoktól, sem a tömegtől, mert egyedül is erősebb volt, mint az egész világ. Olyan volt a lelke, mint a delejtű, amely megpihen a mindenségen átzuhogó erő birtokában: csak kimozdítani lehetett, de eltéríteni nem. Mindenestől fogva ábrázolta és igazolta, hogy egy más, láthatatlan rend, ismeretlen értékeknek, erőknek, igazságoknak és elégtételeknek a rendje, amely mindenkié lehet, aki el tudja fogadni, s amelynek egyetlen paránya többét ér, mint a látható világ minden kívánsága. Hozta és adta a mindenható, igazságos, szent és élő Isten realitását, és megmutatta, hogy ő benne miképpen lehet részese mindenki ennek az új országnak és új teremtésnek. Aki Őt látta, látta Istent.
Még ennél is többet tett. Teste megtöretett, vére kiontatott, de ez a megtöretett test és kiontatott vér új meg új milliókat táplál. Keresztre adta magát, hogy magára vegye milliók büntetését, s elhordozza helyettünk azt, amit mi érdemeltünk. Szenvedéseivel millió meg millió embert örvendeztet meg és magasztal fel. Aki látta Őt keresztje alatt roskadozva, aki látta Őt megcsúfolva és arcul verve, aki látta Őt keresztre feszítve és nagy fennszóval jajgatva ég és föld között, aki látta Őt húsvét napján kilépni a sírból, mint ágyasházából a hőst, aki meglátta és elfogadta benne az élet Fejedelmét: az látta az Atyát. Azt az Atyát, aki előbb szeretett minket, aki megszánt minket, aki nagy árt adott értünk és elfogadta azt, aki kiengesztelődött irántunk és megbocsátott nekünk, s aki egy új ország, lelki királyság polgáraivá szervez, amely felett sohasem megy le az ö kegyelmének és a mi örvendezésünknek a napja.
Ő benne láttuk meg az Atyát. Ez azt jelenti, hogy a világ titokzatos létalapja személyes úr, gondviselő és megváltó Isten, akiben megoldódik a sorsprobléma és a bűnprobléma. A sorsprobléma úgy, hogy a mennyei Atya kezébe kerülő lélek megérzi azt a mindenhatóságot, amelyet örök bölcseség vezérel és örök szeretet hat át. A bűnprobléma úgy, hogy én, a tékozló fiú, hazaérkezem és az én mennyei Atyám házában harsonák, lakodalmi vigasság, királyi köntös, fiúi méltóság vár reám. Az lesz tehát az én egyetlen egy vigasztalásom, hogy «mind testestől, mind lelkestől életemben és halálomban egyaránt nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki engem úgy megőriz, hogy mennyei Atyámnak akarata nélkül egy hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt inkább szükséges, hogy mind az én boldogságomra szolgáljon.»*
Aki engem látott, látta az Atyát. De csak az, aki csakugyan látta a Krisztust. Vajjon nem szól nekünk is a szemrehányás: Annyi idő óta veletek vagyok és mégsem ismertek engem. Látod-e Krisztusban az Atyát? Ez a próbája és ez a gyümölcse a hitnek.
Ez a látás magában véve is titok és ajándék; nem lehet kierőszakolni és nem lehet megrendelni, mert ez a boldog Szentlélek ajándékozó és teremtő munkája. Ember nem adhatja, csak bizonyságot tehet róla. Az ígehirdető és a pásztor mint alázatos mystagogos állnak melletted, a hangjuk forró a boldog tapasztalásoktól s minden szolgálatuk egy alázatos rámutatás, «mert Isten az, aki szólt: setétségből világosság ragyogjon, s Ő gyujtott világosságot a mi szíveinkben is az Isten dicsősége ismeretének a Jézus Krisztus arcán való világoltatása végett».
Lekció
1Kor 4,3-7