Érdekből való keresztyénség

Vannak emberek, akik érdekből keresztyének. Azt hiszem, ezt a tételt nem kell bizonyítani, mert ezer példát szolgáltat rá a saját tapasztalatunk. De legvilágosabb példát a Szentírás szolgáltatja Anániás és Safira felolvasott történetében.
Ebből a történetből az tűnik szemünkbe legelőször, hogy az önző ember a maga érdekét mindenütt hajhássza. Az első keresztyének állapota nem volt valami kívánatos. Nem lehet azt mondani, hogy a legelőkelőbb emberek tartoztak volna közéjük ellenben igaz az, hogy lenézett, megcsúfolt, semmibevett, sőt üldözött emberek voltak. Azt sem lehet állítani, hogy valami nagy anyagi előny járt volna a keresztyénséggel; hisz aki keresztyén lett, eladta vagyonát, önként vállalta a legszegényebb sorsot, sőt még az élete sem volt biztos. A keresztyénséggel halálos kockázat, az élet eltékozlása járt, és mégis már a legelső seregben ott van az érdekhajhászó ember, Anániás és Safira, akik a keresztyénségen nyerni akarnak.
Nyerni akartak először anyagilag. Erre azért nyilt lehetőség, mert az első keresztyének közül a legbuzgóbbak, az apostolok közvetlen környezete, annyira szerették egymást, olyan benső életközösségben éltek. hogy vagyonközösségre határozták el magukat. Erre két ok vezette őket. Először az, hogy az életük legfőbb kincsét: a Krisztus boldog ismeretét s a Tőle vett váltságot közösen bírták; miért ne legyen tehát közös az élet anyagi java is? Megemlékeztek a nagy mózesi parancsolatról is (5Móz 15,4): szegény nem leszen ti közöttetek. S ezért eladták javaikat, árát letették az apostolok lábaihoz s annak jövedelméből egyformán egyszerűen, szegényesen megéltek mindnyájan. A másik gondolat pedig az volt, hogy megvetették a földi javakat. Úgy találták, hogy Krisztus követésében akadályozza őket a kincs s ezért ártalmatlanná igyekeztek tenni azáltal, hogy a közös ellenségből közös tulajdont csináltak.
Itt mindjárt rá kell mutatnom arra, hogy nagyon sok kommunista szerint az első keresztyének kommunisták voltak. Alig van a világtörténelemnek nagyobb hazugsága ennél. Óriási különbség van a között, hogy ha erőszakkal elveszem a másét, vagy pedig ha jószántamból odaadom a magamét másnak. A keresztyének az utóbbit követték. Nem volt kötelező reájuk a vagyonközösség, csak attól fogadták el, aki jószívvel, Isten dicsőségére tiszta szeretetből ajánlotta fel a maga földi javait a testvéri közösség számára. Nem is követte mindenki.
Anániás és Safira éppen azok közé tartoztak, akik lelkületüknél fogva képtelenek voltak a keresztyén vagyonközösségre. Ők nyerni akartak a keresztyénségen, mégpedig először anyagi javakban. Úgy képzelték ezt el, hogy eladják amijük van, árát nagyobb részben megtartják maguknak, egy töredékét odaadják az apostoloknak s ezáltal a keresztyén közösségtől életfogytiglan teljes ellátást biztosítanak maguknak, viszont félretett tőkéjüket titkon addig szaporítják, amíg meggazdagodnak. Üzleti szempontból nyilvánvalóan jól számítottak.
De nem számoltak Istennel. Azzal az Istennel, akinek csodálatos erői ott feszültek az első kiválasztottaknak, az apostoloknak a lelkében. Isten látta, Isten megbüntette gonoszságukat s mindehhez az apostoloknak Szentlélekkel átitatott egyéniségét és bizonyságtételét használta fel olyan módon, ahogy a felolvasott történet, mint egy megrendítő kis elbeszélés, vagy pedig egy szívünkbe vágódó ballada, elmondja.
És most hadd tegyem fel a kérdést: nem terem-e azóta is száz meg száz ember, aki nyerni akar az egyházon? Aki nem azt kérdezi, miféle áldozatot tudok én hozni anyaszentegyházamért, hanem folyton azt hajtogatja, miben látom anyagi hasznát annak, hogy keresztyén vagyok, ehhez vagy ahhoz az egyházhoz tartozom? Magam is sok olyan levelet olvastam, amelyben valaki állást, előléptetést, anyagi előmenetelt kér csupán azon a címen, hogy ő reformátusnak vagy katolikusnak született. Ezek a levelek rendesen azzal végződnek: ha pedig nem kapom meg azt, amit kérek, tudni fogom, mit tartsak az egyházamról és ki fogok lépni belőle. Az ilyen emberek közül a legtöbbről kiderül, hogy soha templomba nem járnak, egyházi terheket nem hordoznak, úrvacsorával nem élnek, az egyházhoz való tartozásuk nem egyéb, mint egy üzleti lehetőség, amelyet ki akarnak használni. Akad egy-kettő olyan is közöttük, akik buzgón templomba járnak, élnek a sákramentomokkal, egyházi megbizatásokat keresnek és vállalnak, de csak addig, amíg beadják érette a számlát. Ha ezt a számlát nem egyenlítik ki kedvük szerint, egyszerre abbahagyják a templombajárást, soha az úrvacsoránál látni őket nem lehet s a legelső alkalommal rájön az ember, hogy csendesen izgatnak az egyház ellen s minden erejükkel meg akarják hiúsítani az egyház hivatalosainak legnemesebb törekvéseit.
De nemcsak ez az oldala van a dolognak. Ide sorakoznak azok is, akik hitük eladása árán igyekeznek előnyhöz jutni. Ha fordított értelemben, de Anániások és Safirák azok is, akik például elhallgatják vagy megtagadják református voltukat, azért, hogy ezáltal anyagi előnyhöz, előhaladáshoz, nagyobb összeköttetéshez jussanak. Hány ember ad reverzálist azért, hogy egy ránézve anyagi előnyökkel kecsegtető házassági és rokonsági kapcsolat létrejöjjön!
De a legirtózatosabb formája az, amikor valaki anyagi érdekből lesz egy egyháznak a szolgája. Minden gondolata a pénz s maga nem hisz abban, amit pénzért hirdet. Ezért mindig az egyház legnagyobb romlását jelenti, ha a papi állásokat pénzzel, ígérgetésekkel, világi javak kínálgatásával szerzi meg valaki, vagy pedig ha a lelki munka az egyházi szolgára nézve nem élethivatás, amelyért mindent kész feláldozni, hanem jó üzlet, amelyet annál számítóbban játszik meg, minél kevésbbé hisz gazdájában: az élő Krisztusban. Ezek azok a béresek, akikről a János evangélioma emlékezik meg, midőn szembeállítja őket a jó pásztorral, aki életét adja
a juhokért.
Anániás és Safira akkor is a keresztyénekhez tartoztak, amikor még ez a sötét terv nem fogamzott meg a lelkükben. Mit kereshettek akkor a keresztyének között? Keresztyéneknek mutatták magukat, holott nem voltak azok, mert tetszelegtek abban a tudatban, hogy hívőknek látszódjanak. Ezt a fajtát is nagyon ismeri az evangéliom és Jézus legkegyetlenebb büntető beszédei ezek ellen hangzanak el. Farizeusoknak, vagy képmutatóknak nevezi őket, akik azért vallásosak, hogy tekintélyben, tiszteletben álljanak mások előtt, de a szívük Istentől távol áll. Itt megint egy egyetemesen elterjedt emberi bűnnel van dolgunk. Lám a farizeusok is, mikor áldozni mentek, összekürtölték a sokaságot, hogy lássa a nép áldozatuk bőkezűségét és dícsérje őket. Mikor böjtölni kellett, orcájukat befeketítették s fitogtatták azt az erőfeszítést, amellyel Isten szigorú parancsainak engedelmeskednek. Szerették, ha csodálják és tisztelik őket, ezért ragaszkodtak a lakomákon a főhelyekhez s hivalkodtak áhítatos voltukkal, közben pedig felemésztették az özvegyek és árvák örökségét; a rituális tisztaság törvényeit tüntetően megtartották, de a szívük tele volt gonoszsággal, ragadozással és paráznasággal. Ne csodálkozzunk hát Jézuson, ha ez a szelíd és alázatos lélek, aki azért jött, hogy szolgáljon másokat és megalázza magát a kereszthalálig, meszelt síroknak, festett koporsóknak és mérges kígyóknak nevezte őket.
Jaj annak az embernek, aki azért imádkozik, hogy lássák! Jaj annak, aki hitével hivalkodik s lenézi és megítéli a bűneiből felzokogó publikánust; jaj annak, aki a társadalmi és közjogi tekintély kiváltságait úgy hordozza, hogy ezzel elválasztja magát a testvértől, a szegénytől, az együgyű lélektől. Farizeus mindenki, akiben nincsen őszinte bűnbánat, testvéri közvetlenség, felebaráti egyszerűség, alázat és bűnbánat.
Csak az őszinte bűnbánat az, ami megment a farizeusság kísértéseitől. Annak a ténynek a megvallása és elismerése; hogy magunk is gyarlók és esendők és bűnösök vagyunk. De még itt is arra kell vigyáznunk, hogy alázatosságunkkal se hivalkodjunk, szerénységünkkel se takarjunk gőgöt és ne hivalkodjunk azzal, hogy az illendőség kedvéért mi is néha bűnbánatot tartunk, holott lelkünk mélyében meg vagyunk győződve a magunk tökéletességéről.
Végül Anániás és Safira legfőbb hibáját abban kell találnunk, hogy hitükkel Istent állították a maguk szolgálatába. Isten csak eszköz volt rájuk nézve s nyerni akartak általa pénzt, tekintélyt, egyszóval anyagi és erkölcsi javakat, sőt még ennél is többet: üdvösséget. Minden ember, aki azt hiszi, hogy Istentől követelhet valamit, hogy az adsza-ne viszonyban állhat vele, vagy jogára és érdemeire hivatkozhatik Istennel szemben: végeredményben ott van, ahol Anániás és Safira. Nem különbözik tőle az olyan ember, aki azért hajtja végre a szertartást, mert ezzel szaván akarja fogni Istent; aki azért jár templomba, hogy kérései teljesüljenek; aki azért cselekszik jót, mert ezzel érdemet szerez, kézírást kap Istentől egy üres váltóblankettára s azt majd az örökkévalóságban kedve és haszna szerint leszámítolhatja. Szép gondolat templomba járni, de Isten előtt nem érdem. Mint ahogy a szomjúság nem érdem az oázis előtt. Szép dolog jót tenni, de ha azért teszem a jót, hogy magam nyerjek rajta, jótetteim rothadt gyümölcsök lesznek, amelyek vádolnak engem. Szép dolog Istenről helyes és tiszta ismeretet vallani, de ha azt hiszem, hogy Isten kedvemet tölti azért, mert Őt helyesen imádom, éppen olyan tévedésben vagyok, mint az a természettudós, aki felfedezi a nehézkedési törvényt és ebből azt a következtetést vonná le, hogy reggelenként az ő intézkedésére kel fel a nap és ha ő parancsolná, megszűnnének forogni a plánéták. Az Isten ismerete nem eszköz, hanem cél s nekem azért kell ismerni az Istent, hogy engedelmeskedjem neki és azért kell engedelmeskednem Istennek, hogy igazán megismerjem Őt.
Mindebből világos, hogy a szívekben burjánzó anániási és safirai vétkekkel szemben milyen dicsőséges és végleges megoldást ad az isteni kijelentés, amelyet a református hitvallás fogalmazott meg a legtisztábban. Ugyanis a református hitvallás szerint ingyen ajándékul kaptuk Istentőt az életet; ingyen ajándékul az Ő boldog ismeretét, merőben ingyen ajándékul azt, hogy Ő üdvösségre hívott el minket, akkor, amikor még sem ég sem föld nem volt formálva. Mindenestől fogva Istenéi vagyunk, aki szabad tetszéséből teremtett, kikutathatatlan örök végzésével hívott el az üdvösségre és aki akkor adja nekünk nekünk legnagyobb ajándékát, amikor megengedi, hogy háladatosságból életünket neki ajánljuk fel. Istené a vagyon, tehát sáfárkodjunk vele az Ő országának terjedésére. Isten ajándéka az anyaszentegyház, szolgáljon neki mindenki testi és lelki erőivel. Isten ajándéka Krisztus, a mi gazdánk és urunk, szolgáljunk neki abban a tudatban, hogy ha magunkat elevenen megégetjük és minden marhánkat feláldozzuk is, akkor is csak haszontalan szolgák vagyunk. Sohasem adhatunk semmit sem Istennek, vele szemben mindig csak elfogadók vagyunk. Ha magunkat egészen odaadjuk neki, egészen a miénk lesz Ő, s ez a két érték soha össze nem mérhető kincs. Nem csak azért, mert Isten sohasem hasonlítható az én gonosz, fájó és elmúló szívemhez, hanem azért, mert amit Istennek adok, az sem az enyém. Ez a szó enyém a keresztyén ember nyelvében semmi olyan dologra nem vonatkozhatik, ami énbelőlem való; nem mondhatom az életemre, nem mondhatom a gondolataimra, nem mondhatom a vagyonomra, nem mondhatom a hitemre; nekem semmi egyebem nincsen, csak a bűnöm. Ezt is elvette tőlem Isten, midőn Krisztus magára vette és érdemével eltörölte, hogy az enyém szót kiterjeszthesse egyetlenegy tárgyára: Istenre. Minden az Istené, csak Ő az enyém.