Ravasz László

Sok aranya és ezüstje lehet a tahii református gyülekezetnek, hogy ebben a nehéz időben új iskolát építtet - mondhatná valaki. Pedig igazság szerint a tahii gyülekezet is elmondhatja, mint minden más református gyülekezet: aranyam, ezüstöm nincsen nékem. Kinek volna aranya és ezüstje ebben a rettentő világban, ha magyar, ha földmívelő, ha református.
És mégis ott áll a szép magyar református iskola, mint egy kővévált vígasztalás és biztatás, parányi példánya az örök magyar csodáknak!
Hadd beszéljek tehát a teremtő szegénység csodájáról, tanításomat ahhoz a drámai jelenethez fűzve, amely ott játszódott le ezelőtt kétezer esztendővel a Salamon templomának Ékes Kapujában.
I.
Az a kapu a szegény gazdagság kapuja volt. Ékesnek nevezték s ebből azt következtetjük, hogy még az akkori világ legkáprázatosabb gazdagságú templomán is, melyet az ókor dúsabb és legfényűzőbb fejedelme építtetett, addig soha nem látott csodául, feltűnt a kapu dísze, művészi becse, az anyag és kivitel drágasága. Ezen a kapun csak a legelőkelőbb és leggazdagabb emberek jártak ki és be. Papi fejedelmek, pénzarisztokraták, nagykereskedők, királyi vérből származó dúsak és hatalmasok, Ázsia mélyeiből előkerülő úgynevezett prozeliták. Jártak ki és be több, mint félezer év óta rangosan, - s íme, nem tudtak gőgösen, adakozva és pénzt szórva, annyira menni, hogy eltűntessék a küszöbről a kolduló nyomor alázatos képét. Ezekben az emberekben lehetett buzgóság, de nem volt szeretet; lehetett aranyuk, de a szívük kőből volt.
Hányszor újult meg ez a kép? Róma sohasem volt olyan gazdag, mint a Mediciek korában, mikor a Szent Péter templomát építette és sohasem volt az emberi lélek olyan tudatlan, sötétségben járó, az istenadta nép olyan béna beteg, mint akkor. Nagy királyok tündöklő palotákat építettek a XVIII. században mulatságra, fényűzésre Franciaországban, Oroszországban, Ausztriában, de maga a szociális helyzet, a nép műveltsége akkor volt a legrettentőbb. Magyarországon is azt látjuk, ahol teméntelen gazdagságú főpapok és főurak országoltak, legtöbb volt az analfabéta, legtöbb volt a tudatlan, elhanyagolt zsellér.
Amíg az ember a világ hatalmasainak és gazdagjainak kegyétől várta előmenetelét, csak alamizsnát kapott, éppen annyit, hogy éljen; de koldusnak, bénának, nyomoréknak maradt, akinek nem volt jártányi ereje, aki em tudott segíteni magán, akit úgy tettek és vettek, mint alapígénkben az Ékes Kapu sántáját. Arra jó volt, hogy mások érdemeket szerezzenek általa, de hogy a maga lábára álljon s maga intézze sorsát, sohasem került a sor.
A magyar Tiborc-sors van példázva az Ékes Kapu jelenetében.
II.
De egyszer két galileai halász tart az Ékes Kapu felé. Ez a gazdag szegények menete. Szegények, mert ugyanbizony mi aranya és ezüstje lehet a két vándor tanítónak, kik odahaza is halászattal, a legszűkösebb foglalkozással keresik kenyerüket? Nincs egyebük, csak a rajtavalójuk, s azt is már annyiszor letépték róluk, mikor megvesszőzték és tömlöcbe vetették őket. Nincs egyebük, csak a két karuk ereje s az is megrenyhült a nélkülözéstől és üldöztetéstől. De volt valamijūk, amivel nem dicsekedhetett az Ékes Kapu egyetlen látogatója sem. Egy név, egy lélek, egy erő: a názáreti Jézus ereje és lelke. Ez a lélek tanította meg őket arra, hogy keressék Isten országát és annak igazságosságát s minden egyéb: étel, ital, ruházat, ráadásul adatik nékik. Ez tanította őket arra, hogy felelősséget érezzenek a betegek, a bénák, a tudatlanok és kicsinyek iránt. Ez késztette őket, hogy jobban szeressék a kicsinyeket, együgyűeket, mint önmagukat s életük se legyen drága, ha oda kell adni érettük, mert őérettük is letette életét az Embernek Fia. Ez világosította meg őket, hogy ne alamizsnát adjanak, hanem új életet; erőt, öntudatot, emberi méltóságot, istenfiúságot, egyszóval: engedjék, hogy rajtuk keresztül megragadja és újjá teremtse a földhözragadt embert az isteni kegyelem.
Ilyen gazdag szegények voltak a középkori szerzetesek, akik egy elvilágiasodott egyházban az irgalom, a világosság, a gyógyítás és műveltség emberei voltak. Ilyen gazdag szegények voltak Luther, Kálvin és reformátortársai, kik az emberi méltóságnak, szabadságnak, egyéni és nemzeti önjogúságnak új hajnalát hozták fel Európa egére. Az ő művök óta van értelme és igazsága ezeknek a fogalmaknak: nemzet, egyén, polgár, önrendelkezés, testületi szellem, hivatás. Ezt a munkát végezte a reformáció Magyarországon, midőn a magyar gazdaembert, kisbirtokost, értelmiséget a maga gyülekezeti életében megszervezte; a műveltséget a nép egyetemes szükségévé tette; felszabadította a szellemet a tekintély igazsága alul és az igazság tekintélye alá állította; kezébe adta önnön sorsa irányítását nemzetnek, egyénnek egyaránt s a hívő embert közvetítő nélkül állította szembe az ő Urával: a Jézus Krisztussal. Új felelősség, új odaadás, új életelv és új életforma lett ez s ebből támadt a nemzeti irodalom, a nemzeti függetlenség, a magyar műveltség, a magyar erkölcsi érték.
A tahii gyülekezet is Péter és János vezérlete alatt vonul az Ékes Kapu felé. Nem azért, mert parancsolták: jószántából teremtett. Nem adóból, hanem önként vállalt áldozatból épített. Magának épített, a magáéból: azért ropogott a teher alatt, mert gyermekeit különbeknek, tanultabbaknak, boldogabbaknak akarja látni, mint amilyen maga volt. S a rettentő gazdasági válság tetőpontján ott áll az iskola, a magyar református iskola, homlokán és kövein egy láthatatlan név dicsősége ég: a Názáreti Jézus neve.
III.
Még egy tanítása van az Ékes Kapuban lejátszódott jelenetnek. Ez a sánta magaviselete. Anyja méhétől nyomorék volt. Épnek ígért, de közben megromlott és bénává lett drága teremtés. Nem tudott járni, akarni, sorsát intézni, de egyet tudott: ránézett a segítőre és belefogózott a segítő kézbe.
Ránézni Krisztusra és belefogózni az ő kezébe. Ez a nekünk való nagy tanulság.
Koldusok vagyunk nemzetül is. Ott ülünk az emberi művelődés Ékes Kapujában, bénán, betegen. Egyetlen bajunk van: nem a magunk lábán élünk, nem mi igazítjuk a sorsunkat: alamizsna a magyar életkenyér. De ez a nemzet mindenfelé néz: vissza, előre, felfele, lefele, csak éppen Krisztusra nem Mit látsz magyar népem? Látod-e minden arcok közül ez egyetlent, az örökkévalót: a Názáreti Jézus arcát? Ez a nemzet mindenbe belekapaszkodik: álmaiba, ködbe, emberi segítésbe, politikai szalmaszálakba, divatba, őrültségekbe, végzet acélfalába: csak a Názáreti Jézus nevébe nem.
Koldusok vagyunk egyénekül is az Élet szép kapujában. Ki az, aki olyan, amilyen lehetne, amilyennek Isten szánta, kivülről, belülről, családi életében, hivatalos forgolódásában? Torzak, vetéltek, szörnyek, bénák, betegek, egyszóval koldusok vagyunk. És mégis mindenfelé nézünk: másokra, magunkra, e világra, pénzre, hatalomra, dicsőségre, örökre kacsingatunk, csak a názáreti Jézus töviskoronás sugárzó arcára nem. Belefogózunk kártyavárainkba, emberek uszályába, mindenféle állhatatlan tudomány szelébe és a Sátán tanácsainak fellegébe, csak a Názáreti Jézus felénk nyujtott, minket segítő, átszegezett, erős karjaiba nem!
Pedig ha reá néznénk és bele fogóznánk! Talpra állanánk, új emberré válnánk, akinek szája tele van nevetéssel és szíve dicséretmondással. «Akkor a vakok szemei megnyílnak és a siketek fülei megnyittatnak; akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta és a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad és patakok a kietlenben, és tóvá lesz a délibáb. »
Tóvá, az élet vízévé lesz az örök magyar délibáb.
A tahii református iskola felszentelésén,

A legtöbb eseményes képet csak akkor értjük meg igazán, ba a háttérre is figyelmet fordítunk. A fő személy, vagy fő jelenet rendesen csak eredménye, hatványkitevője az egész távlatot betöltő, messziről induló és messze szétágazó cselekménynek. Így vagyunk Jákob betheli éjszakájával is. Akkor értjük meg igazán ezt a magános embert, ha áttekintjük e jelenet előzményeit.
Jákob különös érzelmi viharokon és sorsalakító eseményeken ment át. Kevéssel ezelőtt anyjának ügyes csele folytán megnyerte az elsőszülöttségi jogot, anyagi és lelki javakban az akkori világ szemlélete szerint a legnagyobb értéket, a legfőbb jót. Utána következett a szörnyű fordulat: Ézsau haragja fellángol, halálra keresi őt s Jákob mindent elhagyva egyedül menekül át a pusztaságon anyjának rokonaihoz, Háránba. Mindent megnyert, mindent elveszített s most egyedül bújdosik a sivatagban. Sehol egy ember, sehol semmi segítség, benne, körülötte csend, félelem és halál.
Óh, fiatal ótestámentomi herceg, hol van a te dicső fejedelemséged! Hol van a te mérhetetlennek tartott gazdagságod: hol van hadsereged, nyájad, néped? Ilyen szörnyű egyedüllétet nem látott a világ.
Nem éreztétek soha, hogy vásárból, labdarúgómérkőzésről, tüntetésekről, egyszóval tömegek mozdulásaiból hazatérve, vágyik a lélek az egyedüllét, a magány és a csend után? Nem éreztétek-e, hogy az a roppant érzelmi vihar, amely átment rajtunk az utolsó hetekben, szinte megkívántatja velünk, hogy titkos kamarácskánkba elvonuljunk és belenézzünk a szívünkbe? Mi is egy országot nyertünk; országot – akár, ha arra gondolok, hogy visszanyertük a fele Erdélyt, akár, ha arra, hogy annyi erdélyi magyar visszanyerte az egész Magyarországot. Mi is egy országot vesztettünk: azt, ami nem lett újra a mienk; azt, amit a nekünk maradt földről elvittek. Kőből van a párnánk, az új világba való beilleszkedés csontropogtató feladatai várnak reánk, egy siettető és sürgető korszak rohanó láza hajt, egyszerre kell millió igényt kielégíteni.
Jó lesz félrevonulni, magunkbaszállani s vállalni Jákob éjszakájának, a halálos sivatagnak rettentő csöndességét.
De nemcsak most jutottunk mi ilyen helyzetbe. Isten gondoskodik arról, hogy többször, gyakran elérkezzünk a betheli sivatagba, az elárvulás kietlen pillanataiba, amikor számbavesszük: mi voltunk és mivé lettünk. Élet magabizó hősei: hol van fejedelemségetek? Eszre nem vett koldusképpen álltok az élet útszélén s nézitek mások boldogságának diadalmenetét. Öreg, rokkant árnyékok: hol van tündöklő s tobzodó ifjúságotok, ezer tavasznak mámora és illata? Gyógyíthatatlan betegek, kik minden este meg akartok barátkozni a halállal és minden reggel újra a tűnő élet királyi palástjának szétmálló és kezetekben maradó foszlányait ragadjátok meg: s hol van sugárzó egészségetek, völgyeket betöltő, csúcsra kiálló, vitézlő épségetek? Egyedül, árván, elhagyottan, sivatagban; körülöttünk, bennünk csönd, félelem és halál.
Azt mondtam, hogy Jákob egyedül volt. Azt állítottam, hogy nem vitt magával semmit. Óh, balgatag állítás! Jákob magával vitte azt, amit legkevésbbé akart, ami elől menekült: magával vitte bűneit. Azt a szörnyű bűnt, hogy hazudott, jóhiszemű, vak apját megcsalta, idősebb testvérét igaz jussából kiforgatta. Mindezt olyan számítással, olyan leleményesen hajtotta végre, hideg hadvezéri biztonsággal, hogy nincs reá mentség. Nem mentheti magát éhséggel, haraggal, fellobbanó szenvedéllyel; nem szállta meg külső démon: úgy, amint maga volt, legjózanabbul, legtisztább perceiben határozta el és hajtotta végre azt, amit nem szabad. Most egyedül van a bűnnel a pusztában. Egyedül és úgy, mint ahogy némely kegyetlen rabtartók a bilincset rákovácsolják a fegyenc lábára; ahogy egy szörnyű elbeszélés szerint a gyilkos hátára leoldhatatlanul rákötözik a halottat: mennie kell vele, nem tud elszakadni, nem tud a helyzeten változtatni, jaj, nem tud egyedül lenni.
Egyedül a bűnnel.
Jártál-e már te ezzel ebben a pusztaságban? Maradtál-e egyedül beszennyezett és megátkozott ó embereddel? Szörnyű nyomorúságoddal, mindannak az eredményével és summájával, amit Isten parancsaiból elmulasztottál, vagy amit megszegtél? Szörnyű dolog, hogy mi mindent hord magával minden lélek; csak akkor látjuk, ha néha egyedül marad ezzel a rettenetes birtokállományával. Ha egyszer ráültetnének egy halomra és azt mondanák: itt van mindaz a szemét, amivel életedben lakhelyedet öntudatlanul is tele szórtad; itt van mindaz a szenny, ami rád tapadt és amit magadról lemostál; itt van testednek minden hulladéka: micsoda óriási szemétdombon találnók magunkat! Pedig ez rózsáskert ahhoz képest, ha egyszer halomra gyüjtenék minden rossz cselekedetünket és tisztátalan érzéseinket: immár nemcsak pusztaságban, sivatagban lennénk, hanem egy kibeszélhetetlenül útálatos szeméthegynek a tetején, vagy egy olyan alvilági mederben, amilyennek székelyföldön a Pokolsárt, vagy Jeruzsálem határában a gyehennát mondják.
Jártál-e te már ebben a sivatagban?
A pusztaságban Jákobbal csodálatos dolog történt. Isten elibe állt és megszólította. Kedvesen, gyermekdeden, az együgyű népek szent hiedelmével mondja el az Írás: hogyan történt ez a találkozás. Jákob előtt, fent az égben megjelent Isten, mint egy fölséges nagy király a maga csodálatos trónján. Királyi fölsége vonz és taszít, dicsősége öl és éltet; távol van és mégis közel; az emberé és mégis idegen. Mindezt úgy szemléli, hogy egy beláthatatlanul hosszú létra nyúl fel a földről az égig s ott járnak fel és alá a fölséges Úrnak küldöttei: az angyalok. Ez az út nyílik meg a pusztában alvó, egyedülhagyott, bűnei súlya alatt nyögő Jákob számára is.
Jákob még csodálkozott azon, hogy éppen ott látja meg s éppen ott találja meg Istent. Mi már tudjuk, hogy Istent nem is lehet másutt megtalálni, csak ott, ahol bűneinkkel magunkra hagyatva, árvaságban, tehetetlenül vonaglunk a földön. Ma már tudjuk, hogy a létra nem egy gyermeki álomkép, hanem ótestámentomi prófécia: utalás a keresztre, amelynek fáján földreszállott az, aki örökkévaló s felemeltetett az egekbe a vérző emberi tetem, amelyik véghezvitte az engesztelő áldozatot.
Isten a keresztfa mellett megszólít. E megszólításnak kettős a tartalma: kijelentés és igéret foglaltatik benne. Az Úr is azt mondta Jákobnak: «Én vagyok az Úr, Ábrahámnak, a te atyádnak Istene». Isten megmondja nekünk. hogy Ő ki. Oh, milyen csodálatos dolgokat mond meg! Nemcsak azt, hogy égnek és földnek Istene; nemcsak azt, hogy atyáinknak gondviselő pásztora és el nem fáradó istápja, hanem megmondja, hogy éppen nekem, nem érettem és nem miattam, neve dicsőségéért, könyörülő és irgalmas Atyám.
Megmondta már neked is, hogy Atyád?
De Isten nemcsak azt mondja meg, hogy ő ki, hanem ígéretet is tesz. Ez az ígéret lehet olyan, amilyet Jákobnak adott: «Ezt a földet, melyen fekszel, neked adom és a te magodnak»; ismétlése lehet annak, amit Ábrahámnak adott: «Tebenned áldatnak meg a föld nemzetségei»; lehet az, amit az elalélt lélek olyan boldogan fogad és ragad meg: «Megőrizlek téged, valahová menéndesz; kihozlak erre a földre, mert el nem hagylak téged»; de lehet az, hogy «Megbocsáttatnak a te bűneid»; lehet az: «Vedd fel nyoszolyádat és járj»; lehet az: «Én élek és ti is élni fogtok». Mindenképpen egy: «Könyörülök, akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek». Egyszóval: evangéliom, jóhír, örvendetes üzenet, karácsonyi biztatás: örüljetek, ne félj, fel a szívekkel, úgy szerette Isten e világot, hogy Egyszülött Fiát adta érte. Mondta már neked is? Te is megkaptad ezt a nagy hívogatást? Láttad-e a láthatatlan írást a te nevedre címezve, személyedhez intézve, Ígével üzenve és sákramentomokkal megpecsételve?
Megfigyeltétek-e, hogy mikor kibúvik a tojásból a fészekhagyó madár, nyújtózkodik ki, néz széjjel s indul el útjára, egyetlen útjára, utolsó útjára! Látjátok-e: Jákob is rettentő és boldogságos álom hatására, hogy álmélkodik először megvakult szenekkel, hogy reszket kinyújtott keze: nem tudjuk, taszít-e, vagy magához ránt valamit? Vonásai milyen torzak, rémületesek és mégis boldogak s hangjában van valami nyöszörgéssel kezdődő s üvöltésben kiszakadó érzés: imádság és alleluja, jajszó és hozsánna. Már talpon áll s két dolgot művel: észreveszi az Isten jelenlétének a jegyeit, megfogja a követ és oltárrá teszi, azután erre az oltárra áldozatot helyez s az áldozat erős, halálos fogadalom.
A pusztaságban megszólított emberrel is ez történik. Mihelyt magára eszmél, észreveszi az Isten közellétének, segedelmének nagy bizonyságait. Észreveszi, hogy van oltár s rajta nagy áldozat. Észreveszi, hogy van templom, benne beláthatatlan gyülekezet. Észreveszi, hogy van egyház, benne Íge és Szentlélek. Észreveszi, hogy megvan a szentek egyessége, kiválasztott lelkeknek a serege, akik valaha voltak, akik eljövendők és már nem magány a sivatag, nem csönd és nem félelem és nem halál: ez a megváltottaknak a társasága, a Jelenések Könyvében említett fehér ruhába öltözött sereg, a száznegyvennégyezrek zengő szövetsége. Óh, de jó, hogy van kivel imádkozni, óh, de jó, hogy vannak, akik imádkoznak érted! Oh, de jó, hogy van, akiket szeress, akiknek szolgálj; vannak, akik szeretnek és szolgálnak neked! Oh, milyen jó, hogy van Íge és Szentlélek és imádság, halhatatlan lelkednek jogcíme és bejárása ehhez az atyai házhoz!
De Jákob fogadalmat is tett «Az Úr lesz az én Istenem, s minden, amim van, annak tizedét neki adom». Pusztaságból csak egy ilyen fogadalommal lehet kijönni: azzal a fogadalommal, hogy Isten az enyém, én az Istené, mindenem, amim van, az övé, minden, ami Neki van, az enyém. S a nagy csendességben halkan indul és egyre erősödik az ének: Jobban tied, Uram, jobban tied! Közelebb Hozzád, mindig közelebb!

Az Antikrisztusról akarok veletek beszélgetni. Azt hiszem, elég régi téma s mégis csupa újság, hiszen a mai embertől semmi sem áll távolabb, mint az Antikrisztus gondolata. Ne siessétek el a mosolygást, vagy a közömbösséget: azt, hogy Krisztus milyen nagy és milyen valóságos személy számodra, az mutatja meg legjobban: ki az és milyen, akit Antikrisztusnak tartasz. A Krisztusba vetett hit szükségképpen létrehozza az Antikrisztus képét s az Antikrisztus képéről következtetni lehet arra: egy korszak, vagy egy egyén lelke előtt milyen erős és milyen élő a Krisztus. Az Antikrisztus képe szükségképpen megjelenik ott, ahol a Krisztusba vetett hit végső következményeit bátran levonják.
Nekünk azért nincs Antikrisztusunk, mert nem elég nagy és mély a Krisztusba vetett hitünk.
Bezzeg nem így álltak az őskeresztyének. Nekik volt képük az Antikrisztusról. Élettől duzzadó, halállal és fenyegetéssel terhes valóság volt reájuk nézve az Antikrisztus. A róla szóló egyik klasszikus helyet olvastam fel a Szentírásból. Ez alapon elmélkedünk ilyen tételről: az Antikrisztus akkor és most.
Az Antikrisztus egy természetfeletti személyes világhatalom, amelyik nem engedi, hogy a keresztyén ember a Krisztusé legyen. Arra vállalkozik, hogy megrontsa, visszacsinálja és elpusztítsa Krisztus megváltó munkáját. A Jelenések Könyve ezt a hatalmat abban a római világbirodalomban szemlélte, amelynek megszemélyesítője a császár.
Az Antikrisztusnak az őskeresztyének két orcáját ismerték. Az egyik az, amelyik Rómát, mint politikai hatalmat mutatta. A legfélelmesebb, a legnagyobb emberi hatalom az egész világon s úgy érzik Kisázsia vértelen ajkú szenvedői, hogy ez a roppant hatalom őket keresi halálra azért, mert Krisztushoz ragaszkodnak. Mikor róla beszélnek, felhasználják a köztudatban élő sokszázados apokaliptikus színt és képet; visszanyúlnak Dániel prófétáig, aki egyszer szintén látott egymásután támadó négy világbirodalmat, melyek halálra keresik Isten országát, Izráelt; az egyik olyan volt, mint a párduc, a másik olyan volt, mint a medve, a harmadik olyan volt, mint az oroszlán, a negyedik pedig minden előzőnél rettenetesebb. A Jelenések Könyvének írója e negyedik képére általviszi a megelőző három tulajdonságait és így beszél róla, hogy ez a fenevad hasonló a párduchoz, lábai, mint a medvéé, szája, mint az oroszlán szája. Hogy ez a római birodalom, az magától értetődő történeti adottság, De az Íge ezt meg is mondja: hatalma a tengerből támad: Kisázsiába a római birodalom nyugat felől a tengerről érkezett. Hét feje van: a hét római császár, tíz szarva, a birodalom testébe bekébelezett tíz vazallus királyt értjük alatta, mindenképpen félreérthetetlenül Rómára céloz benne a szerző. A fenevad hatalmát a Sárkánykígyótól vette. Az egész apokaliptikus irodalom sárkánykígyó alatt Isten ősi ellenségét: a Sátánt érti, aki kígyó képében rontotta meg az embert s most, mint roppant Leviathan, óceánokon át nyujtózkodva rejtőzködik kikutathatatlan mélység ölén s keresi az alkalmat, hogy a teremtett mindenséget visszarontsa a kezdetleges, sötét és megátkozott káoszba. Ez a Sátánkígyó az, amely a fenevadat ihleti, tanácsolja, hatalmát, kegyetlen dicsőségét adja s rettentő impériuma alá hajtja az egész világot. A római birodalom, a borzalmas Fenevad a császárban személyesül. Az író úgy gondolja, hogy a világ végéig Rómának csak hét császárja lehet. De hét már volt, ez a nyolcadik s erre a nyolcadikra mondja azt, hogy ez nem új, nem más: egy a régiek közül, az, aki meghalt, leszállott a sátánhoz, de onnan új erőre kelve, visszatért s átveszi a pusztítás hatalmát, hogy megvívja az utolsó harcot Krisztussal. Ez a császár, aki már volt s most megint van, nem más, mint Domitianus, akit a visszatért Nérónak tartottak, mert az a hír volt elterjedve, hogy Néró öngyilkossága nem volt halálos; elragadták a parthusok, meggyógyult, visszatért és elfoglalja királyi székét. Tehát az új császár, Domitianus, nem más, mint a felfokozott Néró, akinek hatalma alatt az üldözés eléri tetőpontját. A kisázsiai gyülekezetre nézve ez volt az Antikrisztusnak egyik arca: a vértől részeg, kegyetlen és félelmes Fenevad.
Az Antikrisztusnak van egy másik arca is, ahogy az Ige mondja: «azután láték más fenevadat kijőni a földből, akinek két szarva volt, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól, mint a Sarkány». Nem félelmes, vértől részeg, rémületes arc, hanem sugárzó istenarc, külsőleg Krisztushoz hasonló: egy új Apollónak az arca. Nem gyilkol, nem gyujtja a máglyákat: tanít, felvilágosít. Nem az erőszak embere: meg akar váltani. Szellemi hatalomképpen jelentkezik s mint világnézet, egy új, diadalmas világnézet jelenik meg az emberek előtt. Ugyanakkor gyülekezeteket szervez, összegyüjti az embereket, előttük csodákat tesz; mágusai tüzet varázsolnak elé az ágből, szentképei, szobrai megszólalnak, emberi hangon tanításokat tesznek. Bejelenti igényét a lelkekre, eljegyzi őket a maga számára. Evégből monogrammját, bűvös jegyét ráégeti az emberek kezére, tomporára, vállára, hogy azok ismerjék egymást, csak egymással érintkezzenek, maguk közül mindenkit rekesszenek ki s rendezzék be a társadalmat úgy, hogy a velük szemben állók lassanként elpusztuljanak.
Mi volt ez a szellemi hatalom? Ugyanaz, ami a politikai: a császárkultusz, amelynek éppen Domitianus volt a felelevenítője. Egyszerre megvásároltak egy csomó éhenkórász szofistát, akik a császár istenségének a dogmatikáját tanították; összeszedtek egy csomó szemfényvesztő keleti mágust, akik szertejártak, bűvészkedtek, csodákat tettek. Sok törtető, önző embert, főképpen újgazdagokat, nagy számmal éppen a hellenizálódott zsidóságból, megnyertek arra, hogy e vallás mellett tüntessenek, e vallás összejövetelein ők vigyék a szót. Divattá lett a császár monogrammját: akár egy D betűt, amelyik a Divusnak rövidítése, akár egy A betűt, amely az Augustusnak a rövidítése, akár egy görög Sz betűt, amely a Szebasztosznak a rövidítése, rátetováltatni homlokukra, mind a két kezükre, vállukra, lábuk fejére s ezek voltak az előkelők, az írigyeltek, akik minden hatalomnak, vagyonnak, örömnek és dicsőségnek a részeseivé lettek, mert elől jártak a Császár imádásában, A szentíró minden ilyen titkos monogramm mögött a saját maga jegyét látta: a fenevad belyegét, mert «a fenevad bélyege emberi szám és annak száma hatszázhatvanhat». Ugyanis a görög és a zsidó betűk számértéket fejeztek ki: az alfa volt egy, a béta kettő, az iota tíz és így tovább. Ha most a Készár Nerón (Néró császár arám neve) betűit számértékre átváltoztatjuk, kijön a hatszázhatvanhat. Ezért a fenevadak száma, titkos jegye, amit az Apokalipszis írója lát rajta, a hatszázhatvanhat, Néró császár neve. Tehát a két fenevad tulajdonképpen egy.
A császár és a hamis próféta szintén egy. Mind a kettő a sárkánykígyónak: a sátánnak teremtménye, küldötte, választottja és ősi ellenlábasa, ősi ellensége Krisztusnak. Az Antikrisztus e látható világ minden hatalmát mégegyszer összeszedve, a maga pártjára állítva egy utolsó, döntő csatában meg akarja törni Krisztus királyságát és az örökkévaló Istent le akarja lökni a trónról. Milton fantáziájára van szükségünk, hogy ezt a roppant erőfeszítést, a démonok forradalmát elképzeljük.
Kétezer év óta a keresztyénség hol naivan, hol vakon, Krisztus iránti szeretetből, de emberek iránti gyűlöletből valakit mindig Antikrisztusnak tartott. Az őskeresztyének a császárt; az elterjedő világkeresztyénség Julianus Apostatát; Nagy Leo korszaka Attilát; a VIII. századtól kezdve sokáig Mohammedet, utódait: a bagdadi kalifát, a bizánci szultánt; a reformáció idején a védekező római katolicizmus Luthert és Kálvint tartottá Antikrisztusnak, a támadó reformáció a római pápát; a XVIII. században sokan Voltaire-t tartották Antikrisztusnak s a XIX. században egyszer Nietzschet, máskor Marxot, sőt még néha egy-egy nagyhírű, modern theológust is megtiszteltek ezzel a névvel.
De közben az Antikrisztus képe egyre veszített valódiságából, félelmes hatásából: elmosódott árnyékká vált, fakó emlékké halványult az Antikrisztus egykor olyan félelmes képe.
Vajjon maga az Antikrisztus is erőtlenedett? Távol legyen! Az Antikrisztus akkor a legerősebb, amikor a róla való kép az emberekben a leggyengébb. Ma már senkisem hisz az Antikrisztusban s ez annak a jele, hogy az Antikrisztus ma erősebb, mint valaha. Aki nem hiszi, hogy van Antikrisztus, az így vagy úgy a rabszolgája lett.
Miért nem hisz ma senki az Antikrisztusban? A felelet az volna, hogy nincs semmi olyan reális hatalom a mi világunkhan, amely a keresztyénséget fenyegetné. Csakugyan, kivéve Oroszországot s ott is az istentelenek szervezett hadjáratát, magát a keresztyénséget, mint lelkiséget politikai hatalom nem fenyegeti. A mai időknek gigászi erőfeszítése: a német szellem hősi küzdelme, gyökerében vallásos; nagy erkölcsi megújulás származik belőle s én hiszem, hogy éppen ez a háború a keresztyén hit nagy értékeit mintegy újra felfedezi, ha ez a nagy nép megint megtapasztalja, hogy Isten nemcsak teremtő úr, hanem Megváltó Isten is.
De ebből ne vonjuk le azt a következtetést, hogy a keresztyénség nincs fenyegetve. Az Antikrisztus, mint szellemi hatalom annál inkább mutatja a mai időkben a maga hatalmát. Keressük csak meg ennek a nagyhatalomnak a vonásait. Találunk-e a mi korszakunkban egy olyan erőt, amelynek az a legfőbb érdeke és törekvése, hogy elvonja tekintetünket a Golgota keresztjétől? Mennyire találunk! Nevezzük egyelőre hitetlenségnek, közömbösségnek, de tény az, hogy egész világunk berendezkedése öntudatlanul, vagy nyilvánvalóan Krisztus-ellenes. Ezt a szellemi nagyhatalmat képzelhetjük oroszlán-arcúnak, mert könyörtelen, erőszakos, emberfeletti: a Nietzsche szőke bestiája. Gondolhatjuk medve-arcúnak, mert a nyers erőnek, szellemi lomhaságnak a képe. Gondolatjuk párducnak, mert alattomos, érzéki és tarka, de mindenképpen más, mint a tövissel koronázott és vérrel barázdázott Ember-arc, melyről Pilátus azt mondta: Íme, az ember! Ma Krisztus tényleg árvább a világban, mint egykor bírái előtt. Ne tévesszen meg, hogy annyian hivatkoznak rá, nevére annyi intézményt kereszteltek, külsőleg elv, türelmetlen harci jelszó lett. Az igazság az, mást csodálunk az emberben, mint ami Ő mást szeretünk az életben, mint amit Ő parancsol és más törvényt követünk, mint amit Ő ír elénk, más Gazdának szolgálunk és nem Őneki. Ha nem vagy vak és belenézel az önismeret tükörébe, meglátod kezeden, a lábad fején, a vállad hegyén, homlokodon, tomporodon és ágyékodon annak az Antikrisztusnak a bélyegét, aki észrevétlenül hatalmába ejtett s azért nem látod meg rettentő arcát, mert első tényeképpen kitörölte lelkedből Krisztusnak az arcát.
A mai embernek nincs Antikrisztusa s azért a mai ember az Antikrisztus foglya és prédája.
Egyelőre hitetlenségnek, azután Krisztus-ellenességnek neveztük e világban azt az elrejtőzködött és láthatatlan szellemi hatalmat, amelynek az a célja és érdeke, hogy a halhatatlan lélek Krisztustól elszakadjon. Ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot és azt kérdezzük: kinek az érdeke az, hogy a lélek Krisztustól elszakadjon, azt kell rá felelnünk: a Sátánnak. Van egy roppant forradalom, kibeszélhetetlen erejű törekvés a mindenségben arra, hogy Krisztust trónfosztottá nyilvánítsák. Van valaki, akinek érdeke az, hogy a világ más gazdának hódoljon, mint aki teremtette és fenntartotta s van valaki, akinek kedvét rontja, terveit összetöri, létét fenyegeti mindaz, ami az ember váltságával, Krisztus művével s a kereszt áldozatával áll kapcsolatban.
Ez a szellemi nagyhatalom az ősgonosz, akit alapígénk sárkánykígyónak nevez. Merőben elméleti lény volna, ha az ember egész természeténél, erkölcsi minősége millió, meg millió szálánál fogva, akarva-akaratlanul, máról-holnapra, állandóan és újra visszaesve nem szegődnék az ő zászlója alá, az ő ügyének a szolgálatába. Az embernek az a minősége, magatartása, ösztöne, amelynek a révén ennek a hatalomnak az eszközéül adja magát, szolgálatába szegődik, céljait segíti elő, a keresztyén szóhasználat szerint a Bűn. A bűn tehát nem egy törvénytelen cselekedet: a bűn pártállás, törekvés, vagy tehetetlenség, ösztön vagy mulasztás, amellyel Krisztus ellenségeivé válunk és annak a királynak vesszük fel igáját, kardját, zászlóját, akinek végső célja Krisztust trónjáról ledönteni.
Az Antikrisztust tehát nem kell külső formában keresni; nem személyesíthető meg ebben vagy abban az egyénben: nem lehet azt mondani, hogy a római császár, vagy Lenin, vagy Marx, vagy Julianus Apostata. Az Antikrisztus az emberi Bűn, mint személyes hatalom, esett természeted öröklött romlottsága, mint életed uralkodó törvénye.
Ezzel az is nyilvánvaló már: hol van a menedék az Antikrisztus hatalmából. Nem lehet ezt semmiféle külső eszközzel, intézménnyel, kenőccsel, operációval elvégezni. Mint ahogy a citromfának gyümölcsén, virágján, levelén, kérgén, gyökerén, fáján egykép érzik a citromíz, mint ahogy a vérbajos emberből a betegséget semmiféle operációval kivenni nem lehet, mert egész testét átjárja, úgy járta át, töltötte be egész világunkat a láthatatlan, de félelmes Antikrisztus, akit senki sem ismer fel, csak az, aki meglátta a Názáreti Jézusban a maga Krisztusát.
Krisztus ismerete segít meg az Antikrisztus felismerésében és a hatalmából való megszabadulásban. A Krisztus ismerete hármas mozzanatból áll: megmutatja először, milyen nagy az én nyomorúságom, mily szörnyű hatalom e világban a bűn és rákényszerít arra, hogy teljes erőmből elforduljak és megtagadjam. Megismerem ellenségeimet s ez az ismeret megment attól, hogy prédájává legyek. Egy gyermek, aki nem ismeri a dzsungel gyilkos állatait: a kobrát s a tigrist, mosolygó arccal menne a halálba; ahhoz, hogy védve legyen, első dolog az: tudni kell, hogy ki és milyen az ellensége. Ezért a Krisztus ismerete először a bűnnek, az Antikrisztusnak az ismeretére vezet el. A másik lépése a Krisztus ismeretének az, hogy megtudja: Ősi ellensége milyen erőfeszítést végez, hogy Krisztus kezéből kiragadja és prédájává tegye. Ezért Krisztus ismeretével belefogózunk az Ő társaságába, arrafelé járunk, ahol Ő jár s magunk mellé állítjuk mindazt a segedelmet, amivel az Ő népét támogatja és megmenti. Alapigénk azt úgy ábrázolja ki, hogy a száznegyvennégyezerre, a kiválasztottak és szentek gyülekezetére mutat rá, akik együtt állnak, énekelnek, hisznek és várnak akiknek homlokán, kezefején, vállán a Krisztus fényjele, az örökkévalóság és az élet billoga sugárzik; akik bizonyosak abban, hogy az Antikrisztus hatalma és haragja szakadatlanul nő, tombol, de Isten erősebb s ebben a küzdelemben övé a végső és a teljes diadal. A gyermek jobban szorítja át atyja nyakát, ha idegen ember el akarja rabolni; egy drágaságot százszor erősebben védelmezel, ha valaki erőszakkal akarja kicsavarni a kezedből: amit féltesz, jobban szereted, amit szeretsz, jobban félted. Akkor fogózol erősen a Krisztusba, ha látod: kicsodád neked Ő és mi az a szörnyű hatalom, amelyik el akar szakítani tőle. A Luther énekének akkordjai jutnak az eszünkbe:
A mi régi ellenségünk
Háborog velünk,
Erővel, fegyverrel
És sok csalárdsággal.
És minden nagy hatalmassággal.
Nincs nekünk semmi hatalmunk,
Mellyel neki ellene álljunk;
Viaskodik az Úr érettünk,
Kit az Isten küldött le nekünk.
Ha kérded, hogy ki legyen az?
Jézus Krisztus az!
Seregeknek Ura,
Kinél nincs több Isten:
Nála vagyon a győzedelem!

Isten patikájában csak két orvosságot árulnak. Az egyik a vígasztalás, a másik a bátorítás. Egyik arravaló, hogy külső és belső világunk támadásai, nyomorúságai, fenyegetései és szenvedései ellen megpihentessen és megerősítsen, a másik pedig arravaló, hogy helytállásra, cselekvésre, harcolásra és győzelemre indítson. Melyikre van nagyobb szüksége a szegény emberi léleknek: nem tudom eldönteni; talán ti sem tudjátok. Így felelünk reá: mikor hogy. Némelykor vígasztalásra van szükségünk, máskor bátorításra, de mindig erőre.
A ma felolvasott két hosszú résszel azt szeretném megmutatni, hogy hogyan vígasztal Isten. Azoknak szól ez, akiknek szükségük van rá.
A Jelenések Könyvének hatodik részét a leckében, hetedik részét pedig alapígéül olvastam fel. Tekintsük ezt a két részt úgy, mint egy kozmikus dráma két felvonását. Ez a két felvonás egészen ellentétes színű és hangulatú s mégis úgy összeillik, mint egy diónak a két fele. A hatodik rész az emberi megpróbáltatások valóságos halmozata. Szörnyű, de művészi fokozással egy szétomló világ minden nyomorúságát és gyötrelmét ábrázolja. Reászabadul az emberre a fehér lovas, a fekete lovas, a sárga lovas. Mindegyik más-más csapást és szenvedést hoz: egyik háborút, a másik ínséget, a harmadik döghalált; közben a mártírok kardala egyre sürgetőbb, harsogóbb: Uram, meddig tűröd még, meddig nem állsz bosszút rajtunk? Azután mintha maga a teremtett mindenség is darabokra törne: hullanak a csillagok, mint a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. Egybetakartatik az ég, mint egy papírtekercs; elmozdulnak a hegyek és a szigetek s a föld királyai és fejedelmei, szolgái és cselédei, minden népség vad rémülettel rohannak, hogy elrejtőzködjenek s kiáltják a kősziklának: szakadjatok reánk és rejtsetek el az Örökkévaló elől, mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; ki állhat meg Előtte? És a Dies Irae fortisszimójában a függöny legördül.
A második felvonás: a hetedik fejezet megrajzolja: mi lesz a szörnyű bajoknak és csapásoknak a vége. Isten királyi széke előtt tízezerszer tízezer fehér ruhába öltözött, pálmaágat tartó sereg áll; ajkukról zeng az öröm és a hálaének s az egek betelnek a csodálatos felismeréssel: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, most szolgálnak az Isten királyi széke előtt, aki kiterjesztette sátorát felettük. Nem éheznek többé és nem szomjúhoznak; sem a nap nem tüz reájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány legelteti őket élő vizek forrásaira és eltöröl Isten szemükről minden könnyet.
Tehát az Isten vígasztalásának első eszköze az, hogy bajban és nyomorúságban megmutatja a dolgok boldog végét. Ezért más az Isten vígasztalása, mint az emberé. Az Ember Tragédiájában az angyalok énekén átdörömböl Ádám nyögése: Csak az a vég, csak azt tudnám feledni; Isten vígasztalásában éppen megfordítva arról énekel minden teremtett lélek: Csak az a vég, csak arról ne feledkezném meg!
Meg kell vallanunk, hogy itt az Isten vígasztalásának a fundamentománál járunk. Isten megmutatja a pataknak, az eredet után, amikor küzd a kövekkel, akadályokkal, vagy tócsává szélesedve, szinte mozdulatlan, megmutatja a fölséges hömpölygésű deltát, amint ágakra szakadva, tízezer kilométerek után az óceánba megérkezik. Megmutatja a művésznek, mikor az anyaggal és a gondolattal való verítékes birkózásban már szinte kétségbeesik és széttöri azt, amit kezdett: megmutatja a ragyogó szépségű műremeket, amint a halhatatlanság mosolyával végigtekint következendő századok fölött. A katonának, aki lövészárokban, kézitusában, elszabadult árvizekkel küzd, megmutatja a nagy ünnepi győzelmet, hogy lássa zászlók lengését és hallja a harangok zúgását. A betegnek, aki lázasan dobálja magát verítékáztatta ágyán, megmutatja önmagát, amint gyógyultan, egészségtől sugárzóan nyujtja ki kezét az élet aranyalmája után. A vajudó asszonynak, aki minden pillanatban két halállal néz szembe, megmutatja pirosarcú, szőkefürtös, égőszemű gyermekét, amint kacagva áll a karácsonyfa alatt.
Isten módszere az, hogy bajban, nyomorúságban, gyötrelemben, ínségben megmutatja a diadalmas véget. Csak a lényegre vonatkozik; ehhez a véghez csak váltság után lássuk meg azt, hogy ez a vég mindig lelki, ez a vég mindig lelki, ez a vég mindig a lényegre vonatkozik, ehez a véghez csak váltság után lehet hozzájutni. Lám, a háborúban nem békével, a menekülőrejtekkel, az éhezőket nem étellel, a félelmes szívűeket nem búvóhelyekkel vígasztalja, hanem minden dolognak végén megmutat egy boldog sereget Isten orcája előtt s azt kérdezi: látod-e ott a te arcodat?
Kérdezem tehát: lehet-e olyan baj, nyomorúság, gyötrelem és félelem, amelyben Isten magunkra hagyna, elhallgatna, nem mutatná meg a dolgok végét, tisztán, fölségesen, a teljes győzelem fényében, úgy, amint minden megoldódik és megérkezik az Ő királyi széke előtt?
Azonban itt az alélt lélek pörölni kezd és azt mondja: nem tudom ezt a vígasztalást bevenni, mert nem vagyok bizonyos a felől, hogy nekem szól. Nem tudom bevenni azért sem, mert nagyon messzire esik az, amivel vígasztal. Nekem ma kellene, holnapra kellene az erő s ez elibém olyan képeket vetít, amelyek a halál utánra, az örökkévalóságra szólnak. Olyan ez, mintha valaki éhségtől összeroskadt s egy darab kenyér helyett olyan utalványt kap, amelyet még csak többnapi járóföld után tud beváltani. Kenyérrel él az ember és nem kenyérjeggyel.
Erre ad csodálatos feleletet alapígénk, a megpecsételés, elpecsételés nagy szertartásának elmondásával. Szinte látni lehet ezt a jelenetet, mint egy nagyszerűen megrendezett színjátékot. Négy erős angyal jelenik meg az események távlatában. Felállanak a világ négy tája felé; négy roppant őrszem, azért, hogy a világ négy tája felől zúgó végítélet szelét feltartóztassák. Legyen csönd, mert Istennek valami fölséges mentő tennivalója van. Azután megjelenik az ötödik angyal, akinek kezében van az élő Isten pecsétje és kiált a négy angyalnak: ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg meg nem pecsételjük Isten szolgáit az ő homlokukon.
Isten elpecsételi az övéit és ezzel megbizonyítja nekik: Én a tiétek vagyok, ti az enyémek, ígéreteim igazak és ámenek. Isten meggyőz arról, hogy az Ő végső ígérete a teljes győzelemről és a teljes dicsőségről éppen nekünk szól és éppen a mi esetünkre érvényes.
Mi ez a pecsét? A kiválasztottak ott állnak a királyi szék előtt és szívükből felzendül az ének: Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül és a Bárányé. Mi más ez, mint az elhívott emberek hite imádság és bizonyságtétel formájában. Igen, Isten vigasztaló munkájának pecsétje az, hogy szívünkben valami édes melegséget érzünk, lelkünk kitárul, mint egy virágkehely s belőle fölszáll az illat: az imádság. Lehet, hogy nem öltözik szavakba, lehet, hogy nem a liturgikus fordulatokkal és kifejezésekkel él, de a lélek megáradása, áhítatos istenkeresés, repkénynek, kúszónövénynek szent tapogatózása elrejtett törzs, ingathatatlan kőszál után; belefogózás abba, amit Isten mondott, amit Isten ígért. Homlokodon a pecsét: ajkadon imádság és bizonyságtétel.
A következő jegye a pecsétnek: nincsenek egyedül. Külön-külön pecsételik őket el, de egy nagy sereget tesznek ki; minden törzsből és ágazatból meghatározott szám együtt jelent egy lelki sereget, alapigénk szerint a lelki Izráelt. A bizonyságtételre és az imádságra jön a visszhang a földről és az égről, tegnapról, máról és holnapról, körülöttünk a tanúk roppant fellegéből. Szól a mult; mennyi hitvalló beszél benne: rajtam is segített, engem is szeretett, nekem is megadta az ő békességét, nem hiába kerestem, megtalálom. Hiába fordultam el Tőle, Ő hű maradt hozzám: értelem felett nálam volt, csodát tett értem és velem. Minden zsoltár minden emlék, minden könyv és minden sírkő, minden kőfal és minden műalkotás, mindaz, ami a multból fennmaradt, az időtlen keresztyén anyaszentegyház örök hitvallása erősít és biztat: ez jó út, ezen járj; hittünk mi is és láttunk. Szól a jelen: ha még egy hívő lelket találsz, már vele gyülekezet vagy, számotok szaporodhatik tízezerszer tízezerre, éneketek megrázhatja a csillagokat, bizonyságtételetek betölthet mélységeket és magasságokat. Hányan vagyunk, akik hiszünk és vallunk: hányan vagyunk, akik tudjuk, hogy együtt pecsételtettünk el. És megszólal a jövendő. Meg nem született lelkek éneke titokzatosan beleolvad halk, szinte nyöszörgő zsoltárunkba és úgy megerősíti, hogy szinte szétfeszíti szívünket, szétfeszíti szentélyeinket. És mindez még a Létnek csak egyik partja: a múlandóság. A másik partján az örökkévalóság beláthatatlan birodalmában, úgy, amint János látta, vagy úgy, ahogy más próféták látták, úgy, ahogy Te tudod elképzelni: millió megváltott lélek, a szent angyalokkal, mennyei seregekkel hódolva udvarol a Bárány királyi széke előtt s a vénekkel együtt arcraborulva énekli: ámen, áldás és dicsőség és bölcseség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek, mind örökkön-örökké. A pecsét a homlokunkon: ámen, az időből és az örökkévalóságból a menny és a föld bizonyságtétele.
Még ezenkívül van egy: vér a ruhán. Vér, amelyik tisztít, fehérre mos. E kép mögött a kereszt nagy áldozata rejlik; Krisztus műve, hogy Ő testté lett, keresztrefeszíttetett, meghalt érettünk és feltámadott. Ez a legnagyobb titok; ez szálldos a János látásaiban a királyi szék körül; ezt imádják a vének, a szentek, az üdvözültek, ég és föld, láthatatlan és látható anyaszentegyház ezt magasztalja. Kell-e fölségesebb jel arra, hogy elpecsételtettél, mint a Krisztus keresztje? Kell-e drágább zálog, hogy Isten téged vigasztal, mint az, hogy Fiát adta érted?
Most ezt mind összefogom és azt mondom: vér a ruhán, imádság az ajkon, visszhang az égből és az örökkévalóságból, mindez egyszóval egy benső lelki dolog, az egyetlenegy jegy, a bizonyos zálog, a tökéletes eszköz, amellyel az ígéretek megfoghatók és valósággá válik: a hit. A hit az, amiben Isten pillanatokra váltja az örökkévalóságot s már e percben megadja neked mindazt, amit szava az örökkévalóságban igér.
Isten csak hívő embert tud megvígasztalni. A hitetlen embernek az Isten nem ad vígasztalást.
A legfelségesebb dolog ezután következik. Mi azt hisszük, hogy a vígasztalás a mi ügyünk, pedig ez Isten ügye. Istennek legnagyobb ügye, a legkedvesebb és legfontosabb foglalkozása, olyan művészete, amellyel éppúgy azonosítja magát, mint a teremtéssel, vagy a váltsággal. Mikor egy orvos betegét elaltatja, veszi a kését, testét felvágja olyan sebbel, amelynek századrésze is halálos volna, roppant nagy felelősséget vállal a beteg gyógyulásáért; mintegy azt mondja magában: ez a gyógyulás az én legfontosabb, legnagyobb ügyem és végső célom; ezt akarom elérni, mindent ennek a célnak rendelek alá s annyiból értékes minden gondolatom és cselekedetem, amennyivel közelebb viszi betegemet a kívánt gyógyuláshoz. Mikor Isten ebből a megromlott és halálraítélt világból ki akarja menteni azokat, akiket öröktőlfogva szeretett és kiválasztott, akiket hit által elpecsételt, akkor azt mondja: ezeknek a lelkeknek a megmenekülése és fennmaradása és békessége az én legnagyobb és legszentebb ügyem, dicsőségemnek a kiábrázolása. A megszomorodott és zokogó emberi szív mögött Isten áll munkában. Felelősséget vállal minden szenvedésért, hulló sziromért éppúgy, mint szétomló világokért. Neki minden könny drága és minden könny új lehetőség új mosolygásokra.
Isten tehát az örök szeretet sietségével, mindenhatóságának erejével, bölcseségének világos tanácsaival ott áll a fájó szívek mögött s ezerszer kihirdeti és megismételi: én vagyok a te vígasztalód, én vígasztallak meg tégedet.
Hogy ezt megtehesse, hitet ébreszt benned.
Előtte nem áll meg a Sírás, vert hadseregként menekül a Bánat. Hogyne, hiszen Ő az erősebb: a vigasztaló Isten s nem te, a síró és szenvedő ember. Ő az erősebb: az Élet Fejedelme s nem te, a halál sápadt jobbágya. Ő az erősebb, aki kiterjeszti sátorát feletted, élő vizeknek forrásaira terelget s vigasztalásának csodálatos keszkenőjével eltöröl a szemedből minden könnyhullatást. Ő az utolsó könny Istene.
Erre gondolt az Úr, mikor kimondotta a Hegyi Beszédben az értelemfeletti szót: Boldogok a sírók, mert ők megvígasztaltatnak.

Laodiceáról ma azt mondanák: igazi amerikai város. Máról-holnapra épült II. Antiochus szerencsés gazdaságpolitikája következtében. Ezért is nevezték el a királynéról: Laodikéről. A levél kelte előtt harminc esztendővel egy nagy földrengés teszi próbára, majdnem teljesen elpusztítja. Néhány év alatt újraépül, ahogy Tacitus megjegyzi: saját erejéből, a birodalom segítsége nélkül.
Valószínű tehát, hogy jómódú emberek lehettek a laodiceabeli gyülekezetnek a tagjai is. Nem is lehettek kicsiny számmal, mert Laodicea nagytekintélyű egyház volt és a kolossébeliekhez írt levél negyedik része 16-ik verséből az látszik, hogy Pál apostol a laodiceabeliekhez is írt egy levelet. A Jelenések Könyvében sem azért áll a legutolsó helyen, mert a legjelentéktelenebb. Az antik írásművészet a felsorolásnál az első helynek nagy fontosságot tulajdonít, azután fokozatosan jelentéktelenebbeket említ, a sor végén az úgynevezett legsúlyosabb esettel áll elé. Így vagyunk a laodiceabeliekhez írt levéllel is; János hangja itt a legforróbb, prófétai komolysága a legfélelmesebben lobog, vígasztalása legédesebb.
Mit üzen az Úr a laodiceabeli gyülekezetnek?
Egy szörnyű vádat és egy kibeszélhetetlen nagy ígéretet. Ezt üzeni az Ür nekünk is.
Mi az a szörnyű vád? A levél ezt mondja: «Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból». Laodiceát lélekben megölte a jólét, a kényelem, az önmagával való megelégedettség.
A természet is arra tanít, hogy az állatvilágban is azok a fajok erősek, hatalmasak, amelyek kemény harcot kénytelenek vívni az életért. Minél nehezebb az élet, annál erősebb és viharállóbb az egyed. Az állatok megszelídítésével elvész az ellenálló képességük; nem a maguk erejéből élnek, mások tartják el, az ember tartja el, a saját érdekéből. Hasonlítsunk össze egy elkényeztetett, selyembe, bársonyba burkolt, tejszínnel és pezsgővel táplált ölebet a havasokon született farkaskölyökkel: amazt egy tüsszentés is megöli, emennek nem árt a fagy, az éhség, a fegyver. Spárta nagy forradalma abból a meglátásból született, hogy a gazdasági kultúra elpuhulttá tesz s elpuhult népek nem tudnak megállani az élet nagy harcában. Soha még a világtörténelem olyan csattanó példával nem bizonyította e tétel igazságát, mint a mai napok eseménye. A világ két leggazdagabb nemzete harcban állt a legszegényebbel; a élet édes-gyermekei az árvával. Franciaországnak kezében volt a világ minden hatalma, aranyával gátat dughatott s valóban nem volt más igénye, csak hagyják békén, hadd élvezze biztonságban kiváltságos helyzetét. Az angol propagandaminiszter azzal akarta a végsőkig felkorbácsolni népe erőfeszítését, hogy jólétünkről és kényelmünkről van szó. Az a Németország, amely a háborúba kenyérjeggyel indult s már az első nap gyüjteni kezdte az ócskavasat, elsöpörte a világ legragyogóbb nemzetét, aki azonban azzal sátorozott: gazdag vagyok és semmire nincs szükségem. Szinte egyetemes törvény a világtörténelemben, hogy elvesztett háború után nemzeti újjászületés következik s túlságosan nagy győzelmek megrontják a győztes életerejét.
Azonban itt ennek a törvénynek lelki vonatkozásairól van szó. Itt a lelki életnek az elpuhultságáról, önelégültségéről van szó; arról a borzasztó állapotról, amikor egy lélek azt mondja: nincs szükségem semmire, elég vagyok önmagamnak.
Irtózatos ez akkor, ha úgy értelmezzük, amint sokan: elég az emberi bölcseségem, elég az emberi erőm, nincs szükségem hitre, Krisztusra, Istenre. Nem érezzük-e ebből a gondolatból ki századunk lelkét, amelyik ezen a földön Isten nélkül akar berendezkedni s azt hiszi, hogy az egyház egy felesleges, idejétmúlta kölönc az emberiség nyakán; nem magyarázza meg más a létét, csak szolgáinak jól felfogott érdeke. Külső műveltségében gőggel jelenti ki, gazdag vagyok, nincs szükségem semmire.
Irtózatos ez abban a másik értelemben, amikor úgynevezett vallásos ember állítja ki magáról azt a bizonyítványt: gazdag vagyok, nincsen semmire szükségem. Ez a hagyományos üres vallásosság beszéde, amelyik azt hiszi, hogy egy kis templombajárás, egy kis egyházi adó fizetés, nagy ritkán, különösebb ellágyulások idején úrvacsoravétel, bőven elég, sőt valóban sok is. Méltán lehet büszke hitére, különösen, ha egyháza valaha hitvalló egyház volt, s az Ősök erkölcsi tőkéjét örökölték a méltatlan utódok. Ilyenkor lehet verni a mellet, hogy milyen kemény kálvinisták, vagy római katolikusok vagyunk; lehet kemény politikai harcokat vívni keresztyén jelszavak alapján; lehet lenézni az üdvösség után sóvárgót, a bűnbánatban zokogót és az újjászületés szent vajudásában vonaglót azzal, hogy minderre nincs szükségünk, gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk.
Irtózatos ez abban az erkölcsi értelemben, amikor valaki jólétben, esetleg mások által gyüjtött tőke és vagyon előnyeit bírva, egy-egy morzsát hullat az éhezőknek, de félreveri a harangot, amikor az evangéliomi szocializmus követeli: egymás terhét hordozzátok s úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. A gazdag ifjú azzal sátorozott: minden parancsolatot betöltöttem ifjúságomtól fogva, de hogy elkotródott, mikor Krisztus azzal fordul hozzá: add oda mindenedet azoknak, akiknek nincs és kincsed lesz a mennyben.
Az ilyen embert jellemzi a langyos közömbösség.
Védekezik a végletek ellen, kíméli magát, egészségét, kényelmét. Hívő akar lenni, mert úgy illik, de nem tud hinni, mert alapjában hitetlen; nem akar bűnös lenni, mert tekintélyt ad a jóság: nem tud jó lenni, mert fél az önmegtagadástól; sem lemondani nem tud, sem kockáztatni; nem kéri az örökségét, mint a tékozló fiú, nincs temperamentuma elprédálni azt, de a szíve megkeményszik, irígy és önző lesz, mint a tékozló fiú bátyja. Ez a polgári társadalom képe.
Krisztust, aki Saulból tette legnagyobb apostolát, Krisztust, aki megbocsátott a bűnös asszonynak, dícsérte a publikánust a farizeussal szemben, aki azt mondta az egyik latornak: még ma velem leszesz a paradicsomban, aki meghalt azokért, akik megölték őt, Krisztust, a végletek feloldóját, a rendkívüliség követelőjét, a lehetetlenségek mesterét, fizikai undorral tölti el ez a kicsinyes, nagyképű, gyáva, képmutató, álszent, üres, elkényeztetett és gőgös lelkiség: a laodiceabeli gyülekezet lelkisége. Piha! kivetlek a számból!
És egyszer csak kiderül, hogy nyomorultak, vakok és mezítelenek vagyunk. Hogy fakul el és lesz köddé az emberi bölcseség minden tanítása, mikor Isten bekényszerít a halál árnyékának völgyébe, ahol elhallgat az emberi szó, csak maga Isten beszél. Ahogy a lélek hozzáér Istenhez, abban a pillanatban feltűnik előtte nyomorúsága, vaksága és mezítelensége. Hozzáérhet Istenhez közvetlenül valami szörnyű csapásban, próbatételben. Hozzáérhet közvetve, egy-egy hívő ember bizonyságtételén keresztül, vagy a Krisztus személyes hatására. Ilyenkor elfogja valami olyan érzés, mintha kártyavárakat látna összeomolni, szigeteket elsüllyedni, ragyogó városokat semmivé lenni. Feltámad benne a vágy a komolyság, a mélység, az igazság, a közvetlenség iránt. Megérzi: milyen fölséges az Isten a maga hatalmában és szentségében és milyen nyomorult ő, a maga eddigi nagyképűségében. Egyszerre összeomlanak a filozófiai rendszerek, a hitetlen emberi bölcseség erőlködései, mintha minden lámpa kialudna a világon s ő kelet felé fordul, hogy várja a hajnalt. Egyszerre meglátja, hogy jósága milyen fínom számítás, önzetlensége elfátyolozott üzlet, áldozatkészsége önzés; lelke mélyéig megútálja mindazt, amit valaha mondott, valaha tett s félelmesen látja maga felé közeledni az Itélet Urát és Istenét.
És testvéreim, milyen jó, ha valaki ezt meglátja! Meg van mentve, aki rájött arra, hogy nyomorult, koldus s kinyujtja kezét a kegyelem után. Meg van mentve, aki rájött, hogy minden cifrasága, amit a társadalom adott, amit a történelem ruházott rá, amivel mások elismerése öltöztette fel, nyomorult mezítelenség s fázva, dideregve várja, hogy fehér ruhájával betakarja a hozzá szánakozva közeledő Krisztus. Meg van mentve, aki rájött, hogy vak szemén hályog van, eltakartatott előle az életnek igazi képe, szépsége és dicsősége, amit lát, az mind csalódás, hazugság; egy kéz megkeni szemgyógyító írral, hogy lásson olyan dolgokat, amiket érdemes látni: Isten atyai arcát, Krisztust a kereszten, testvért az emberben, győzelmes angyalokat a harcok végén.
És megvakultak
Hiù szemeim. Meghalt ifjóúságom.
De őt, a fényest, nagyszerűt
Mindörökre látom.
Milyen jó, akivel ez történik; mennyire menthetetlen és örökre elveszett, akivel ez nem történik meg, aki megy a halálba azzal, hogy ő szép, jó, tökéletes, fel van öltözve, meg van koronázva, mint őrült a meredély elé, megy-megy az örök halálba; hiába kiáltasz, hiába könyörögsz neki!
Kik azok, akik megszabadulnak ettől a végtől? Azok, akik «megtérnek», akik «buzgóságosak», akik megértik Isten tanítását, akik megdöbbennek, magukba szállnak, felkiáltanak, kiállnak a játékból, földhöz csapják papírkoronájukat, letépik magukról álarcukat, elhányják cifra rongyaikat; egyszóval: azok, akik észreveszik, hogy Krisztus az ajtó előtt áll és zörget.
Krisztus türelmetlenül áll az ajtó előtt; elég volt neki az, hogy nélkülözött minket, ki akar szabadítani, mondani egy titkot nekünk, közölni akarja velünk a maga ajándékait; az ajtó előtt áll és zörget. Hogy zörget egy atya a bezárt ajtón, mikor arra gondol, hogy ott benn talán most lesz öngyilkos az ő gyermeke s ha ő bemehetne, megmenthetné. Micsoda türelmetlenséggel dörömböl, kiált s ha kell, bezúzza az ajtót, mert drága neki az a gyermek és meg akarja menteni. Krisztus így zörget a lelkeken. De e zörgetésben van valami különös ellenmondás. Ő nem tudja az ajtót kinyitni, csak mi. Akkora hatalma van, mint a mindenható Istennek, hiszen része volt az ég és a föld megteremtésében s mégsem tud egy lélekbe erőszakkal betörni, csak akkor, ha az a lélek meghallja, hogy Ő zörget; ha az a lélek megérzi, hogy Ő szereti; csak akkor, ha az a lélek megmondja: semmit sem ér a gazdagságom, a tudományom, a dicsőségem, a boldogságom; egyetlenegy dologra van szükségem, egyet várok, egyet sóvárgok: Uram, mint az őrök a hajnalt, várlak Téged, jöjj be énhozzám!
És kinyitja az ajtót.
Nyúljunk a kilincs felé mi is.

A Mennyei Jelenésekről írott könyv első verseit olvastam fel szent leckének, alapígéül az utolsó verseit. Az Újszövetség könyvei között legkevésbbé a Mennyei Jelenések könyvét olvassák az emberek, vagy ha olvassák, ezt értik legkevésbbé. Rendesen valami csodálatos és titokzatos értelmet keresnek a látomások mögött s azt próbálják megállapítani, hogy mit jelentenek a szimbólumok, a különféle homályos jóslatok miképpen váltak be a történelem folyamán, arra azonban nem gondolnak, hogy a Mennyei Jelenések könyvét először egy nagy költeménynek kell tekintenünk s azt kell keresnünk: micsoda helyzetben és micsoda lelkiállapotból fakadtak ezek a színes látások? Ha valaki egy kórházban megfigyelné: mit álmodtak a betegek éjszakánként, nem az álom maga volna érdekes, hanem az a lelkiállapot, amelyből születtek. Egy gyermek könnyázottan mondaná, hogy őt az édesanyja meglátogatta, mosolygott és hívta: ez a gyermek alighanem árva s régóta vágyik az anyja után. Egy öreg hölgy beszélne arról, hogy menyasszonyi ruhában látta magát, vonult be a templomba, előtte mélyen meghajoltak az emberek s térdenállva fehér rózsákat nyujtottak feléje: alighanem egy tisztátalan és szégyenben eltöltött élet ki nem mondott bánatát hordozza. A bukott és elűzött államférfi álmában egy nemzet tapsai között szónokol, vagy indul a királyhoz, hogy programmját előterjessze. Mindezekből kiderülne, hogy a kórház halálraítélt lakói olyan álmokat látnak, amelyek vigasztalják, biztatják őket, erőt adnak nekik.
A Jelenések Könyve is ilyen gyakorlati célt szolgál: betegeknek orvosság, szomjúhozóknak ital, megpróbáltaknak erő; azért írták, hogy egy csomó ember felemelje a fejét, bátran nézzen előre, hitéhez hű maradjon. Azért van az, hogy bármily idegenek és érthetetlenek a Mennyei Jelenések képei, a könyv maga olyan, mint egy lepecsételt korsó: ha megleljük a nyitját, minden idő félelmes, megpróbált, aggódó embere bátorságot, vígasztalást, győzelmi optimizmust ihat belőle.
A Jelenések Könyvének van egy középponti gondolata, ezzel kezdődik és ezzel végződik a levél. Ez a központi gondolat: Jézus eljő! Minden vígasztalásnak ez a gyökere és minden reménykedésnek végső célja. Erről beszélünk ma is.
Nemcsak a keresztyénségen, hanem az üdvösség egész történetén átvonul egy mérhetetlen nagy várakozás: Jézus eljő ! Mi más az egész Ótestámentom a maga szent harcaival, örök próféciáival és szakadatlanul zúgó zsoltáraival, mint egy világot áthevítő és az egeket megolvasztó vágyakozás arról, hogy jöjjön el az Élet Fejedelme, az Ő boldogabb, jobb, dicsőségesebb országában. Már a bűnesetnél, az első átoknál megfogan az első ígéret az asszony magváról, aki megtöri a kígyó fejét és kiengeszteli az ősi átkot. És az Ótestámentom utolsó versei arról beszélnek, hogy valaki eljő, megalapítja a béke szentségét és az igazság országát.
Ha pedig az Újtestámentomot nézzük, a keresztyén egyház külső megalakulása, a Szentlélek kitöltetése abból a pünkösdi ígéretből fakadt: nem hagylak titeket árvákul, eljövök hozzátok. Ebbe az ígéretbe fogózva gyültek össze a jeruzsálemi felházban a tanítványok, egy drága emlék és még nagyobb reménység birtokában, míg végre megzendült a szél s emlékezet és remény egymás karjában megcsókolták egymást. Ettől kezdve az a Szentlélek, akit Jézus maga helyett küldött, a záloga annak, hogy Jézus visszatér, megalapítja a maga uralmát ezen a földön és Ő lesz minden mindenekben.
Krisztusnak ez a visszajövetele: «Jövel azért Uram Jézus», annál sugárzóbbá, annál forróbbá vált, minél elviselhetetlenebbé és ellenségesebbé zordonult a világ a keresztyének körül. És ez az elkomorodás gyorsan és szörnyű csapások között következett el. Először a zsidók üldözték a keresztyéneket, vezérük a fiatal lángelme: a tarsusi Saul. Saul meghódol az Úrnak, a maga mellét tárja ki a felfokozódó üldözés elé és roppant küzdelemben megszervezi a Földközi-tenger körül, Spanyolországtól a Káspi-tóig, az új gyülekezeteket. Ekkor azonban a római birodalom figyel fel rájuk s mivel ezek az emberek egy új lelki fejedelemnek szolgálnak, egy új országot akarnak megépíteni, új világrendet képviselnek, felismeri bennük halálos ellenségét és megindul a leszámolás egy maroknyi hívő és a világ leghatalmasabb impériuma között. Eddig még ment a dolog; átestek Néró üldözésén, Titus légionáriusai feldúlták Jeruzsálemet és szétszórták a zsidó népet. De mindez semmi: most jön Domitianus, aki rendszeresen és gyökeresen el akarja intézni a dolgot. Ezért államvallássá teszi a császárkultuszt: mindenkinek részt kell vennie a császár tiszteletére rendezett istentiszteleteken, mert ha nem teszi, a római állameszme ellensége és maradékaival együtt kiirtandó. Jönnek tehát a parancsok, a meghívások: mutasd meg, hogy hű állampolgár vagy; mutasd meg, hogy lojális vagy a császár iránt; mutasd meg, hogy nem vagy áruló. Magánházaknál, zsinagógákban, földalatti folyosókon, előkelő urak villakertjeiben, száz és száz helyen a roppant birodalomban szelid, komoly, elszánt emberek gyűlnek össze, tesznek vallást arról, hogy nekik uruk a Krisztus, egyedül az Ő nevére hajtanak térdet, dicsőséget senki másnak nem adhatnak, Őbenne van a világ teljessége, mert Ő az alfa és ómega, mindenekfelett pedig drága vérével Ő váltotta meg bizonyságtevőinek kicsiny seregét: hogyan árulhatnák el, hogyan támadhatnák meg? Tágranyílt szemekkel néznek a közelgető halálra, érzik, mint hullanak el mellettük gyengék, megalkuvók; látják, miként pusztít soraikban a csábítás, félelem, mosolyog reájuk az életnek minden ígérete: szépség, ifjúság, szerelem, dicsőség, gyermek, becsület; de ők megtartják, ami náluk van; hívek mindhalálig, hogy senki el ne vegye az ő koronájukat. Egy mártírgyülekezet, vértanú egyház, halálbamenő nép, ahol csak idő kérdése: mikor, kire következik a sor. Óh, ezek megállottak! De milyen hittel fogózkodhattak bele az ő Uruk és Királyuk ígéretébe: «Íme, én eljövök hamar, nem hagylak titeket árvákul». Milyen forró és szenvedélyes lehetett a vágy: Jövel Uram Jézus!
Ezek számára íratott ez a könyv. Gyülekezetről-gyülekezetre olvasták, zokogva hallgatta a nép, a nagy csendbe néha beleszólt a mártírjelöltek kardala: «Úgy van, ámen, bizony jövel Uram Jézus!»
Kérdem tőletek: nem él ez a világ ma az őskeresztyénekhez hasonló életet a külső életkörülményekre nézve? Nem gondolhat-e arra Németországnak, Angliának, Franciaországnak a népe: Uram, jövel el, hulljon ki a kezekből a fegyver, oldódjék fel a szörnyű átok, legyen elég a vér, aludjék ki a gyűlölet, jöjjön el a kegyelem és a békesség országa. Mikor a katonák beszállnak a tengeralattjáróba, kívülről bezárják őket a tankokba, bombákkal együtt zuhanórepülésre indulnak, parancsnokok hadoszlopokat küldenek előre és egekig csap a szenvedésnek és a haragnak lángja: nem gondolhat-e a hívő lélek arra: Uram, jövel, szabadíts meg, legyen elég; ez nem a mi világunk, ez nem emberi élet, más kell nekünk: Te kellesz nekünk. És minekünk és a hozzánk hasonló nemzeteknek, akiknek eddig még kegyelemidő adatott, nem kell-e összekulcsolt kezünket felfeszíteni az égre, sürgető és türelmetlen reménységgel: Jövel Uram Jézus!; míg nem késő, amíg nem szakad reánk is a próba: jöjjön el a kegyelem, a békesség és az igazság világa. Van-e nagyobb reménység, szenvedélyesebb vágy, mint a menekülés és megváltás után sikoltó emberi lélek szenvedélye: Jövel Uram Jézus!
Az első keresztyéneknek lelkét egészen betöltötte az az uralkodó meggyőződés, hogy Jézus még az ő életükben visszajön és mindent jóvátesz. Száz és száz helyen kifejezésre jut az Újtestámentomban ez a meggyőződés s Pál apostol tanításait és szolgálatát ez alapmeggyőződés nélkül nem lehetne megérteni. Meg kell vallanunk nyíltan és határozottan, hogy az első keresztyéneknek ez a hite egy nagy csalódássá vált. Jézus nem jött vissza, a világ vége nem következett el, Isten országa nem szállott le a földre olyan gyorsan, mint a villámlás éjjel s Krisztus nem jelent meg fehér lovon, szájában kétélű karddal, győzelmes hadvezérként, hogy eltörölje, pokolra vesse ellenségeit. A mártírok vére tovább hullott, az üldözés tovább vitézkedett, Krisztus ellenségei diadalmaskodtak s a megpróbáltatások még fokozódva, a következő császárok alatt érték el tetőpontjukat. És amikor a keresztyénség uralomra jutott, s Krisztus tanítványaiból lettek a császárok, a főpapok, a hadvezérek, a tiszttartók és a fejedelemségek: a világ nem változott meg, mert lényegében nem változott meg az ember. Egyik keresztyén kezdte üldözni a másikat, Krisztus egyháza két, majd több részre szakadt, a hit tantételeit ürügyül használták fel népek és nemzedékek mérkőzésére, özönben folyt a vér, égtek a máglyák, hajlott a bárd alá annyi nemes fő és zengett a máglyákon a zsoltár. Ki tudna közöttük igazságot tenni? Ki az, aki bírói székbe ülve fellebbezhetetlenül eldönthetné; ki mennyire volt hibás, ki mennyire szenvedett ártatlanul? Ránk maradt, átjött a mi nemzedékünkre s rajtunk keresztül átmegy ki tudja, mennyi új nemzedékre, hogy a Krisztus eljövetelének boldog várakozása az emberiség legnagyobb csalódása, örök csalódása! Nem kiálthatunk-e fel: hát már sohasem lesz más világ? Mit használt ennek az emberiségnek a kétezeréves keresztyénség tanítása, a keresztyén példa, ha ide jutott? Hát csak ennyi láttatja volt millió templomnak, millió papnak, millió könyvnek, el nem fáradó tanításnak, hétszázmillió keresztyén ember annyiszor megújított hitvallásának, a szeretet királyi parancsának, sokezermilliószor elimádkozott Miatyánknak: Bocsáss meg nekünk, amint mi megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek, Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod!
Atyámfiai, nehogy azt higyjétek, hogy én olcsó és nagyképű dorgálásra vállalkozom; nem ülök a csúfolódók székébe, hogy onnan feddőzzem ezzel a világgal, amelyik nem tud megváltozni. Én látom azt a szörnyű valóságot, hogy a két táborra oszlott világ mind a két felében a legjobb, a leghívebb, a legvallásosabb lelkek Istentől vett parancsnak tartják, hogy gyűlöljenek és öljenek s én tudom azt: fordulhat úgy a világ, hogy minden becsületes magyar férfiúnak legszentebb kötelessége lesz hívő szívvel, imádkozó lélekkel harcba indulni és meghalni, vagy győzni. Itt magának a világ szerkezetének, az emberi léleknek, a történelmi együttélésnek a lényegében van egy ősi átok, minden tragédiának a forrása, ami megakadályoz abban, hogy Istennek engedelmeskedjünk, vagy pedig arra kényszerít, hogy Krisztus parancsára való hivatkozással cselekedjünk Krisztus szellemével ellenkező módon. Ide nem lamentálás kell, nem az hogy dörögjünk a mások bűnei és a mi gyarlóságunk miatt: ide az kell, hogy földig meghajolva, magunkat hamuval behintve, mellünket verve ismételjük a Római Levél megrázó vallomását a bűneset alatt kettéhasadt emberi lélekről: Akaratom vagyon a jóra, de hogy véghez vigyem, nem tehetem, mert tagjaimban érzek egy másik törvényt, amely rabul ejtett engem és mássá tesz engem.
Lehetne-e ezt a szörnyű lélekhasadást jobban megvilágítani, mint azzal a ténnyel, hogy az az ember, aki örökkế várta Krisztust s egész lénye ebben az ádventi szenvedélyben testesült meg: Jövel azért, Uram Jézus !, mikor Krisztus eljött, kidobta maga közül, megátkozta és keresztre verte. Az a keresztyénség, amelyik a vérengző császárok alatt ott zokogott a gyülekezetekben: Ámen, bizony jövel Uram Jézus!, ha testben megint eljött volna, megint keresztre adta volna s valahányszor lélekben, egy-egy hű és nagy tanítványának a képében jött el, nem ismerte fel és kiontotta vérét. Apokaliptikus időkben, apokaliptikus érzések járnak át s ezek között az a rettenetesen istenes érzés: önvád, bűnbánat, jajgatás emberi mivoltunk nyomorúsága felett.
Ez az érzés, hogy jövel Uram Jézus, amint láttuk, az emberiség legforróbb várakozása, s ugyanakkor legnagyobb csalódása volt. Még egy dolgot meg kell látnunk, ellentmondó és csodálatos dolgot: azt, hogy mégis ez a gondolat az örök beteljesedés. Domitianus császár ideje alatt a politikai rendszer színpada mögött, emberi szemek előtt elrejtetten, de az élet könyvébe híven bejegyezve indultak a mártírok, a szenvedők, s ha kellett, tűrtek, ha kellett, meghaltak. De a tűrésben és halálban volt velük Valaki, élt bennük Valaki, akit nem kellett hívogatniok, kit nem éreztek maguktól távol, aki csakugyan mellettük volt. Ők tapasztalták, hogy csakugyan eljött a Legnagyobb Szenvedő, a Fő Vértanú, a Halottak Közül az Elsőszülött: Jézus. Megállott mellettük a cirkusz porondján, fogta a kezüket a börtönben és a siralomházban átkarolta és csókjával hűsítette, mikor a kereszten szurokbaöntve égtek, hulló vérüket tenyerébe fogta fel s elalélt fejüket karjaiba vette. Óh, hogy hallgatott mellettük a kételkedés, hogy megyszégyenült a hitetlenség, milyen hősi döntést hozott a habozás, mikor ezt a valóságot látták, ilyen bizonyságot, ilyen tényeket. Valóban eljött, nem váratott magára, nem felejtkezett meg az ígéretéről, hűségesen ott volt, csak a kezet kellett kitárni. Eljött és Ő várakozott, zörgetett és meg kellett nyitni; útonjáró volt és be kellett fogadni. Ki volna olyan dőre, hogy panaszkodjék reá, hibáztassa őt; aki azt hiszi, hogy nem jött el, hozzá azért nem jött el, mert nem csinált helyet a számára, mert nem fogadta be, mert hittel nem karolta át édes megérkezését, áldott jelenlétét.
Hiába minden vihar, minden átok: azért a legnagyobb valóság, a legboldogabb tapasztalás mégis az, hogy Krisztus igenis eljött, nem is volt soha távol, mindig itt volt közöttünk, velünk, bennünk és felettünk s akármerre nézünk, mindenütt meglátjuk; lelkünknek ezer ajtaján kinézhetünk: mindeniknél Ő vár és Ő kopogtat, lelkünknek ezer szobáján mindenütt Ő vár, ennek a világnak minden borzalmai között a Láthatatlan Jelenvaló, véres, feldúlt kertekben az egyetlenegy Házigazda.
Krisztus jelen van s mindazoknak, akik az Ő jelenlétét meg tudják fogni, megadja a maga nagy ajándékait: a kegyelmet, a békességet. Ez a világ nem tud békességet adni: neki nincs, Krisztus tud, mert neki van. Ő is csak az Ő békességét tudja nekünk adni és nem e világ békességét; nem tud adni nekünk világbékét, nem tudja megadni nekünk a pacifista álmok valóraváltását, de lángban álló világban, vérözön között, harctéren és odahaza, tengeralattjárón és repülőgépen, lövészárkokban és fejedelmi palotákban, halálos ágyon és napi munka közben, meg tudja adni az Ő békességét.
Mi az Ő békessége? Kegyelem. Ahogy a szent lecke mondja: Kegyelem és békesség. Külön nem tud adni Krisztus békességet, csak annak tud adni, aki elfogadja a megelőző ajándékot, az anya-ajándékot: a kegyelmet; azt, hogy Isten könyörül, Isten megbocsát, Isten ismer és gondot visel ránk; azt, hogy Ő, a Krisztus előbb szeretett minket, meghalt értünk, vérével megmosott bennünket; azt, hogy bár mi átszegeztük őt, Ő sebeibe rejtett és megcsókolt. Oh, juthatunk nyomortanyákra, vonulhatunk véres harcokra, nyerhetünk világokat és elveszíthetjük e földi életet: ez a kegyelem megmarad és ennek a kegyelemnek gyermeke a békesség.
Elképzelem, hogy valaki a harctéren, előőrsön, mikor körülötte tombolt az ütközet és neki várni kell a jelt az indulásra, valószínűleg a halál jelét, ötletszerűen bekapcsolja a lövészárok rádióját s fülhallgatóval hallgatni kezdi a világ egyik legszebb művét: Bach Sebestyén muzsikáját, amelyet éppen a felolvasott textushoz írt. Nem látja senki, nem tudja senki, csak ő, hogy a zene révén lelke összefüggésben van egy láthatatlan, de valóságos felsőbb világgal, amelynek törvényei, szépségei, öröme és elégtétele ezerszer nagyobbak, mint az, amit ő talán néhány perc alatt a látható világban és a földi életben elveszít. A Jelenések Könyve ilyen muzsika. Ebben a mi borzalmas földi világunkban kapcsolatot teremt közöttünk és ama más, dicsőséges jobb és szebb világ között, amelynek egyetlenegy törvénye, ténye, igazsága az, hogy Krisztus eljő, Krisztus az enyém, én az Övé vagyok. Hidat ver ez a hit a látható világból a láthatatlanba. A szakírók azt mondják, hogy a franciák visszavonuló északi serege elfelejtett felrobbantani egy hidat a Meuse-ön s ezért veszett el Franciaország. Az utolsó, el nem rontott híd a Krisztusba vetett hit, amely egy veszendő világból az Élet Birodalmába átvezet. Jövel azért Uram Jézus!

Majdnem egy század óta az ígehirdetést a hivő lélek belső kérdései foglalkoztatják. Ha végignézzük kortársaink prédikációs köteteit, úgy találjuk, hogy a legtöbb beszéd egyéni kérdésekről szól: hogyan találja meg az ember a maga békességét, kísértéssel, sorssal szemben hogyan tud megállani, micsoda indítékok hajtják az embert a szolgálatra, a jóságra, a szeretetre? Igy lehetne ezt összefoglalni: száz év óta túlságosan individualisták vagyunk. Én, én mindenütt. Én és az Isten.
A mai világ más leckére tanít, figyelmünket a közösség sorsa köti le. Hirtelen mindnyájunk előtt világossá lett, hogy egyéni sorsunk alakulása annak a közösségnek a sorsától függ, amelybe beletartozunk. Mi lesz velem, veled, a gyermekeinkkel, ez attól függ: mi lesz a magyarral? Az pedig, hogy mi lesz a magyarral, viszont attól függ: merre dől el ez a nagy harc és milyen lesz az új Európa? Egyéni sorsunk tehát nemzetünk sorsával áll, vagy esik, marad, vagy változik.
Ezért az ígehirdetés most már nemcsak az egyesek életsorsát kapcsolja egybe Istennel és állapítja meg azokat a törvényeket, amelyek ebből a kapcsolatból származnak, hanem Istennel a nagyobb közösséget, magát a népet, a nemzetet állítja kapcsolatba és ennek a következményeiről tesz bizonyságot. Ma is a felolvasott Íge alapján ezt műveljük, amidőn erről beszélünk: a nemzet és az egyház az Isten rostájában.
Jár a rosta.
A rostában nincs kivétel, nincs kiváltság, mindenki egyforma. A vallásos embernek, vagy mondjuk ki, magának a hitnek van egy kísértése: az ember önmaga érdekéből úgy van berendezkedve, hogy sajátmagát tartsa központnak és célnak. Azért van ez, mert tényleg az ember középpontja a saját világának. Gondoljunk csak az öntudat jelentőségére. Célja is: gondoljunk arra, hogy az élet minden jelenségének és mozzanatának mindaddig, amíg az élet tart, egyik legfőbb törekvése magának az életnek, tehát az emberi személyiségnek fenntartása. Ebből az a meggyőződés következik: hiszen értem van az egész világ és az én kertem, az én vadászterületem, magam vagyok az úr benne. Hány, meg hány ember élt és halt meg ebben a meggyőződésben. De ebből az is következik, hogy a felebarátom nekem szolgál, azért van, hogy kedvemet töltse, segítsen, parancsaimat meghallgassa, tehát az én eszközöm, akinek én szabom meg az árát. Mindezek tetejébe jön az a meggyőződés, hogy Isten rendelte ezt az állapotot és elígérte magát a fenntartására. Azért van és én azért imádom, hogy nekem a kívánságaimat teljesítse, birtokállományomat megőrizze és fejlessze. Isten tehát egy szakadatlanul előhívható, döntő szankció sajátmagam érdeke és igénye mellett.
Ugyanez a gondolkozás megtalálható nemzeti vonatkozásban is, csak még rikítóbb formában. E szerint az én nemzetem a világ középpontja, örökkévaló intézménye; az én népem a legkülönb nép a világon. Ennek a népnek amire szüksége van, ahhoz joga is van, amihez joga van, ahhoz lennie kell erejének és amihez ereje van, azt megtenni önmaga iránti kötelessége. Az én népemnek mindig igaza van, ellenségei az igazság ellenségei s mivel Isten köteles igazságosnak lenni, az én népem ellenségei tulajdonképpen az Isten ellenségei, tehát megérdemlik, hogy elvesszenek, vagy megszégyenüljenek. A nép az Istené, Isten a népé s ebből az következik, hogy van politikailag kiválasztott nép s Isten a zsidók, a németek, a franciák, az angolok, vagy a magyarok Istene.
Ezt a gondolatot töri el Ámos: az Úr a seregeknek az Ura, nem egyik népnek, vagy a másik népnek a protektora, nem harcoló istenek küzdelmeinek tükörképe a földi háború. Isten szuverén és örökkévaló, nincs más öncélúság, egyedül Istené, nincs más örökkévalóság, egyedül Istené, nincs más Úr, egyedül Ő, minden egyén: magam és naprendszerek, történelem és tiszavirág az Ő teremtménye, Tőle függ, Neki számol, Ő pedig nem számol senkinek: «Mert az Úr a Seregek Ura az, aki megérinti a földet és elolvad az, feldagad egészen, mint a folyam, meg elapad, mint Egyiptom folyója. Aki fent az égben építé az ő boltozatát és annak íveit a földre alapítá, aki előhívja a tenger vizeit és kiönti azokat a földnek színére: az Úr az Ő neve. » Harcoló népistenek helyett világteremtő, világfeletti felség.
Jár a rosta, de Isten kezében jár.
Ha a rostában minden szem egyenlő is, de minden szem összefügg a másikkal s egyik a másik sorsát meghatározza. Isten rostájában is egyformák a nemzetek, de sorsa mindenkinek összefügg a többiek sorsával. Nincs egyedülálló nemzet. Isten mindeniket a másik élete és sorsa által neveli. A nemzetek éppúgy, mint Pál apostol szerint az egyének, nem maguknak és nem magukért élnek: életük, haláluk közös jó, vagy közös kár.
A nemzetek büszkén hirdetik, hogy önmagukért vannak, sőt szerintük a világnak és a történelemnek is az a célja, hogy az ő életüket fejlessze és szolgálja. A keresztyén tanítás mást mond: éppen az ellenkezőjét. A népek és a nemzetek egymásért vannak. Közöttük is törvénnyé tette Isten a szolgálatot, éppenúgy, mint az emberek között. Mint ahogy a legegyszerűbb találmány is közkinccsé válik; nincs hatalom, ami a vámhatároknál feltartóztasson egy gondolatot; egy nagy művésznek az alkotása, akár akarjuk, akár nem, közkincsévé válik az emberiségnek: éppúgy egy nemzetnek minden hibája, bűne, történelmi tévedése, forradalma, gonosz kormánya és megromlott közélete a maga ártó hatását minden más népre általviszi. Ezért a nemzeteknek legnagyobb feladata egymás anyagi, szellemi és erkölcsi fejlődését szolgálni azáltal, hogy míg saját egyéniségét megtartja, jellemét fejleszti, a másik nemzeti méltóságát fokozni s erkölcsi színvonalát emelni kívánja. Róma akkor volt legnagyobb, amikor a földkerekség minden nemzetének szolgált, műveltséghez, emberi méltósághoz, emberhez méltó élethez juttatva őket. Egy-egy nemzetnek hősies erőfeszítése, pl. Németalföld szabadságharca, az erdélyi fejedelmek hősi felkelése, legújabb időkben a finn éposz, minden nemzetnek a legnagyobb szolgálatot tette, amikor példát mutatott, egy nagy erkölcsi törvényt állított elénk s nagy áldozattal megmutatta, hogy e törvénynek követése az emberi méltóság és az igazi értékeknek szakadatlan gyarapodásával jár. Ebben a versenyben nem lehet magasabbrendű becsvágya egy nemzetnek, mint az, hogy maga is szolgálhasson, maga is példaadó legyen s visszafizesse más nemzetnek azt, amit tőlük ezer fínom csatornán magába vett.
Nincs az emberi romlottság, az eredendő bűn és az eset borzalmas következményei mellett sötétebb bizonyságtétel, mint az a tény, hogy mindezt a nemzetek nem értik meg. Sőt ellenkezőleg: egyszer csak azt kezdi az egyik érezni, hogy a másik útjában áll, egyiknek arra volna szüksége, ami másnak van birtokában. Szakadatlan folyik ez a vétel és visszavétel: minden talpalatnyi föld volt már valakié és minden talpalatnyi földre vágyik valaki. Az a tény, hogy egyik él, a másikra nézve fenyegetés és halál s ezért a nemzetekre tagolt emberiségben azért, mert népegyéniségek, népsorsok, nagy, kollektív, élő egységek, úgynevezett nemzetek vannak: újra meg újra kiújul a harc, reng a föld, özönlik a vér, pusztul minden alkotás és gyűl a szörnyű átok. Minden háború új háborúnak a magvetése, minden béke rövid és hazug fegyverszünet s a szörnyű rosta jár.
Jár a rosta és csorog a vér.
«Mindazáltal mégsem pusztítom el egészen a Jákóbnak házát», azt mondja az Úr, «mert ímé én parancsolok és szétrázom Izráel házát minden népek között, amint a rostával rázogatnak, de nem esik a földre egy szemecske sem». Ámos próféta ezt a testi Izráelre értette. Az egész Szentírás, kijelentés, a maga öszefüggéséből kitetszően egy lelki házra, szellemi Izráelre értette, arra a maradékra, kiválasztott kisebbségre, akiket Krisztusban összegyüjtött s a világ kezdetétől a világ végeztéig Ígéjével és Szentlelkével pásztorol. Ez az anyaszentegyház. Az anyaszentegyház nem egyik vagy másik nemzet, mindenki benne van, mindenki benne lehet és mindenki benne fog lenni. Nemcsak testi és politikai képződmény, van ilyen külső megjelenése is, de ez csak tépett ruha, törött kagylóhéj egy láthatatlan lelki társaság számára. Ezt a társaságot az jellemzi, hogy bizonyos alapvető kérdésekben egyformán gondolkozik, érez és cselekszik. Hiába van külsőleg széttörve, darabokra szaggatva, de elszakíthatatlanul egy a döntő igazságok megvallásában, abban, hogy van egy élő Isten, aki teremtett és aki megváltott; ez az Isten nem rejti el, hanem kijelenti magát, kijelentésének középpontja és hordozója a testté lett Íge; Szentlelkével új és örök élet részeseivé teszi az Ő népét s akik őt imádják és neki szolgálnak, azoknak örökélete van.
Ne felejtsétek el, hogy a Krisztus anyaszentegyháza, amelyiknek láthatatlan része sokkal nagyobb, mint a látható, az egyetlen összekötő kapocs, ami ezt a széthulló emberiséget még egybekapcsolja. Hiába próbálsz gazdasági érdekek alapján ma egységet teremteni kapitalista és szociális termelés között; nincs rá reményed, hogy közös politikai világnézetre hozd a demokráciát és tekintélyállamokat; politikai okosság alapján ideig-óráig csoportosulhatnak a nagyhatalmak, amit létrehoznak, az nem a lelkek békéje, hanem a hatalmi viszonyok ingadozó egyensúlya csupán. Nincs közös nyelvünk, nincs közös irodalmunk, nincs az emberinek közös képviselete és szervezete, csak a Krisztus anyaszentegyháza, amely egy láthatatlan nemzet, a szolgálat és az önzetlenség nagyhatalma, az imádatnak és a bizonyságtételnek a nyelve, a lelkiségnek, emberi méltóságnak, szeretetnek és békének a birodalma. Nincs nagyobb érdeke az emberiségnek, mint hogy ez az egyház csakugyan eggyé legyen, hivatása magaslatán álljon, tudjon szolgálni és fogadják el a szolgálatát. Ha valaha újra leül béketárgyalásra az emberiség, ne csak a politikusokat kérdezzétek, ne csak a gazdasági szakértőkre hallgassatok, ne csak katonákban bízzatok, vagy azokra támaszkodjatok, hallgassátok meg, amit az emberiség lelkiismerete, a megváltott És ujjászületett lelkek fölséges demokráciája, Isten országának földi szervezetei szólanak, az egy, oszthatatlan anyaszentegyház. Ne vezessen félre senkit az, hogy ez az egyház külsőleg két képet mutat: római katolikus formájában egy tekintélyállam, protestáns formájában egy lelki demokrácia. Ha e kettő között van is ellentét, egy tud lenni akkor, amikor harmadik személynek, magának az emberiségnek, a harcban kifáradt és megrongyolt véres embernek kell szolgálatot tenni.
Jár a rosta, aranylik az örökkévalóság búzája.
Nem állíthatom fel a kérdést tehát így: az egyház, vagy nemzetem? Különböző mezőben, különböző minőségek nem kerülhetnek egymással szembe, mint ahogy azok a csillagok sem ütközhetnek össze, amelyeknek pályájuk nem metszi egymást.
Az egyház azt mondja a nemzetről: a nemzeti lét Isten egyik legnagyobb ajándéka, benne van a teremtés szerkezetében; létszükség, hogy nemzetek legyenek. Ez azt jelenti: az ember igazán emberré akkor fejlik ki, ha beletagozódott egy nemzeti közösségbe és ott hűségesen elvégezte kötelességét. Éppúgy szükség van az emberré létel, az emberi méltóság kifejlődésénél a nemzetre, mint ahogy szükség van a testre, szükség van a családra, szükség van arra, hogy az ember férfi és asszony legyen. Nem lehetne az ember ember, ha sem férfi, sem asszony nem volna, ha nem lenne gyermek és nem lenne szülő. Nem lehetne ember az ember, ha nem volna egy nemzetnek a tagja. Tehát emberi méltóságunk, műveltségünk páratlan kincsei a nemzeti szolgálatból támadnak. Olyan nagy küldetés ez az egyénre nézve, hogy nemcsak áldozatot kíván, hősiességet követel, hanem sokszor magát az életet is. Amikor meg kell védeni, amikor karddal akarják kiirtani s a földről eltörölni a nemzetet, éppúgy felébred a fegyveres önvédelem halálos parancsa, mintha valaki családodat akarná kiirtani, gyermekedet, vagy feleségedet akarná elrabolni vagy beszennyezni. Bármilyen fájdalmas parancs is, e bűntől megromlott világban Isten iránti kötelességünk fegyvert ragadni, mikor nemzeti létünk megvédelmezéséről van szó.
De az egyház hirdeti azt is, hogy a nemzeti lét nemcsak a teremtés rendjébe tartozik bele, beletartozik a megváltás rendjébe is. Ez azt jelenti, hogy a nemzeti életet, a nemzeti művelődést meg kell tölteni Isten országa igazságaival, a Krisztus szellemével, a Szentlélek világosságával és erejével.
Ez az egyháznak nemzeti missziója. Lehetséges ez azért, mert a nemzeteken túl és a nemzeteken felül ott van Isten kiválasztott gyülekezete, mint a hit tárgya, a lelkeket szervező, a földi és mennyei életet összekötő, e világot a más javaival megszentelő közösség: az egyház. Azért van, hogy benne Istennel találkozzunk, birtokbavegyük az Ő igéreteit és megragadjuk a Krisztus ismeretében felénk nyujtott örökéletet. Az egész emberiség itt találja meg a legmagasabbrendű eszményeket; ez a kiengesztelődésnek és a békének a hazája, egyének és közösségek itt találnak bocsánatot és kegyelmet, innen vesznek erőt és ihletést, hogy testvérek legyenek és szeressenek. Itt ragadjuk meg és visszük át életünkbe Istennek azt a csodálatos igéretét, hogy e nyomorult világban váltság van s e megátkozott mindenség és véres történelem romjai közül az örökkévaló lelkeket és örökkévaló értékeket Isten átmenti az örökkévaló világba.
Ez azonban már sohasem a nemzet, hanem mindig az egyház. Az a kiválasztott sereg, amelyet a Jelenések Könyve szent számmal száznegyvennégyezernek nevez, azt jelképezvén, hogy minden népből, ágazatból az eleve kiválasztottak. Énekük merőben új ének, senki más nem tudja, csak az, aki áron vétetett meg, aki bálványimádással nem fertőzte meg magát, aki követi a Bárányt, valahová megy és homlokára fel van írva az Ő atyai neve.
Jár a rosta: a kiszemelt maradék ez a száznegyvennégyezer fehérruhás.
Mindez hiú reménység volna reád nézve mindaddig, amíg te magad nem érezted meg, hogy áron megvétetett és homlokodon elpecsételtetett lélek vagy. Akkor rögtön megérzed azt is, hogy beletartozol egy nagy lelki társaságba, amelynek Krisztus a feje, törvényadója és kormányzója. Ez eltölt téged nagy biztatással, hogy bármennyire szembenálljon e földön az ember az emberrel, Krisztusban helyreállott az ősi egység és ezt többé bűn és halál szétszakítani nem tudja. Innen veszesz erőt dolgozni azért, hogy a nemzetek ne uralkodásra, hanem szolgálatra törekedjenek. Innen veszesz parancsot, hogy saját néped Isten rendelte egyéniségét életed árán is megvédd, de arra is, hogy saját népednek hirdesd a földi életen túl rejlő örökkévaló igazságok, eszmények és ígéretek valóságát. Mindig megpróbálhatod: mennyire haladtál ezen az úton? Meg tudsz-e halni nemzetedért, szereted-e ellenségedet, akarsz-e élni azért, hogy Krisztusban mindnyájan egyek legyünk s tudod-e életedet megpecsételni, hogy te Krisztusban eggyé lettél minden hívővel, a lelki Izráellel, a száznegyvennégyezerrel?

Az anyaszentegyház a Krisztus menyasszonya. Ez a menyasszony a földi életben tisztátalan, szeplővel, sőt poklossággal megvert, sok-sok hűtlenséggel megterhelt asszony. De az Úr a poklos menyasszonyt megtisztítja és dicsőségben maga elé állítja. Ez az, amit mai leckénk nagy titoknak nevez. Ennek a titoknak az értelmét magyarázzuk most.
Képzeljétek el, hogy az ország egy része fellázad a törvényes király ellen és hónapokon keresztül vívja a harcot a király seregével. Ez a harc változó szerencsével foly, de a tisztánlátók előtt nem kétséges, hogy a lázadók leverésével és kiirtásával fog végződni. Akkor egyszerre megzendülnek a kürtök, fehér zászlók jelentik, hogy a király követe jön, üzenetet hoz a lázadók számára. Maguk közé eresztik, hallgatják szavát s a követ kihirdeti a király üzenetét: mindenki, aki leteszi a fegyvert, elhagyja a pártütés zászlóját, meghódol a királynak, kegyelmet és életet nyer. Mindenki, aki megkeményíti a szívét és tovább harcol, a halál martaléka. Mindnyájan hallják ezt az ígét, talán még az is, aki nem akarja meghallani, de kevesen indulnak meg, teszik le a fegyvert, vállalják a vezeklést és nyerik el a kegyelmet s azok között, akik lerakják a fegyvert, sok a titkos lázadó.
Ez a kép megvilágosítja az egyház természetét. A követ híradása nem egyéb, mint az evangéliom hirdetése. Szól mindenkinek, hallja mindenki, senki sem mentheti magát azzal, hogy a nagy örömhír kihirdetésénél nem volt jelen. De nem lehet azt mondani, hogy mindazok, akik hallották a kegyelem kihirdetését, ezt a kegyelmet el is fogadták. Lehetséges, sőt egészen bizonyos, hogy abban a seregben, amely megadta magát, sok a képmutató, sok a lázadó, titkon vagy nyíltan összeesküvő és pártütő.
Ezért az egyház a földön mindig elegyes. Sokan vannak benne, akik csak külsőleg tartoznak hozzá. Hozzátartoznak azért, mert benne születtek s nincs annyi bátorságuk, hogy nyíltan szakítsanak, vagy okosabbnak tartják, ha ezt a kérdést nem feszegetik. Lehetséges az is, hogy ideig-óráig belső kapcsolatba kerültek az egyház Urával. Talán akkor, amikor konfirmációra készültek, vagy valami vallásos mozgalom megragadta őket, egy-egy hivő egyéniség mély benyomást tett reájuk, de aztán jött a kísértés, a hétköznapok lelketlen sora, hitetlen emberek társasága és ők megint elszakadtak.
A látható egyház első szörnyű betegsége az, hogy kerítésén belül sok a halott tag.
Ebből reánk az következik, hogy ne bízzunk az egyházhoz való külső tartozandóságunkban. Nem keresztyén az, aki csak anyakönyv és statisztika szerint az. A Krisztushoz való tartozás az élet, a szív, a lényeg kérdése; látszat ezen nem segít. Más, ami következik belőle, az, hogy ne siessünk az ítélkezéssel. Saul dühösködve üldözte a keresztyéneket, pedig benne volt az anyaszentegyházban, csak még nem derült ki. Júdás a tizenkét apostol között ténfergett és szinte testi közelségben volt az Úrral, mégis elveszett. Ki az Istené? egyedül Isten látja. Adj hálát Neki, hogy te az Övé vagy és könyörögj, hogy az Övé legyen s az Övé maradjon mindenki, akit szeretsz.
Éppen a kiválasztottságból következik, hogy Istennek lehet olyan kedves gyermeke, aki kívül esik az egyházon: Afrika dzsungeljeiben él, japán teaházakban, eldugott falvak műveletlen lakosai között. Nem ők a hibásak, hogy az egyház még nem jutott el hozzájuk, nem hallottak még Evangéliomot. Hányszor megtörténik, hogy az egyház területén belül vannak észre nem vett, mocsárba tapadt lelkek, akiket Isten szeret és elhívott. Nem hallják az Evangéliomot, mert az egyház csak egy megszokott szent helyen prédikál és nem törődik azokkal, akik nem tudnak, vagy nem akarnak odamenni. «Menjetek el és tegyetek tanítványokká», szól a missziói parancs. Elment-e az egyház mindenüvé, ahová elmehetett? Ott van a mi egyházunk Afrika dzsungeljeiben, török faluvégeken, gettókban, toloncházakban, földalatti csatornákban megtalálni az eleve elrendelt és neki szánt drága lelkeket? Isten ezeket a lelkeket mindenképpen idvezíti, de szörnyű annak az egyháznak a felelőssége, amelyik nem teljesíti az Isten missziói parancsolatát.
Az egyház második nagy szeplője, hogy kerítésén kívül vannak, kívül lehetnek az igazi választottak.
Isten a lelkeket közösség által neveli. Olyan mértékben veszek részt Isten ígéreteiből, lelki javaiból, tapasztalom a vele való békességnek az áldásait, amilyen mértékben élő tagja vagyok az Ő anyaszentegyházának. Isten az Ő anyaszentegyházára bízta az Ígét, az Íge pedig hirdetés által lesz közönséges. Akkor lesz az enyém, ha beletartozom abba a nagy történelmi közösségbe, amely évezredeken keresztül őrzi számomra ezt az Ígét. Isten a maga üdvígéreteit sákramentomokkal pecsételte meg és a sákramentomokat az egyház tulajdonává tette. Nem tudok javaiban részesedni a nélkül, hogy ne tartozzam hozzá a keresztelést kiszolgáltató és az úrvacsorázó gyülekezethez. Isten az Ő népének az ellenőrzését, fegyelmezését, a kölcsönös szeretetből fakadó, felelősséget vállaló nevelést megint az egyházra bízta és nincs semmiféle hatalom, amelyik tekintéllyel, igazsággal, alázatossággal és szeretettel rendelkezzék velem, büntessen, megbocsásson, kössön és oldozzon, csak az egyház. Ezért mondja az Újtestámentom, hogy a gyülekezet Krisztusnak a teste, az egyház, mint élő gyülekezetek közössége, hordozza ezen a földön a Krisztus dicsőséges testét, szellemét, gondolatait, ihletését, gyakorlatát, jellemvonásait, egész szellemi és erkölcsi testét. Mindebből az következik, hogy egyház csak egy lehet, amint egy a Krisztus, egy az Íge, egy a keresztség, egy a Lélek és egy az emberi nemzetség, amelyikből kikerül az elhívottak társasága.
Az egyház harmadik nagy betegsége és poklossága az, hogy darabokra van törve. Mindegyik darabja tudja, hogy ez nem helyes, mindegyik csak mást vádol, magát tökéletesnek tartja.
Két gonosz következtetést vonhatunk ebből. Az egyik az, hogy saját hitvallásunk igazságában kételkedjünk. A másik pedig az, hogy minden hitvallás egyformán jó, sőt egyik sem fontos, a hitvalláson túl valami légüres térben van az igazság.
A helyes következtetés az: ha meghasonlottunk is, egy ház, egy család vagyunk. Minden, ami fenyeget minket, együtt fenyeget. Akár a bolsevizmus, akár az izlám, a zsidóság, a pogány szellem, bármelyik az egész keresztyénséget veszélyezteti és fenyegeti, mintha a magyar nemzetet egy idegen hatalom a föld színéről ki akarná irtani és evégből haddal támadna rá, igen jelentéktelen különbség lenne közöttünk, hogy valaki szabadelvű, vagy konzervatív, a földreformra szavazott, vagy ellene volt, ha egyszer a magyar nemzet tagja az illető.
A keresztyén egyházon belül mutatkozó ellentétek egy nagy családnak szomorú belső ügye. Mihelyt egy családnak érezzük magunkat, nem dicsekedhetünk vele, akár protestánsok, akár római katolikusok vagyunk, szótlanul és alázatosan elhordozzuk, mint valami nagy próbatételt és keresztet. Olyasvalami, ami bűn is és büntetés is együtt s ok arra, hogy nagy önvizsgálattal, imádkozással, türelemmel, mindenekfelett pedig kimondhatatlan nagy és személyes szeretettel igyekezzünk az örökkévaló középpont, a delta és eredet felé: Krisztus felé, hogy találkozzunk Őbenne, akik meghasonlottunk, egyek legyünk az örökkévalóságban, akik az időben elszakadtunk egymástól.
Az egyháznak szentnek kell lennie. Az egyház a maga eredeti bibliai fogalmában: eklézsia, azt jelenti, hogy kiválasztott, egybegyüjtött, összefogott társaság, azoknak a társasága, akik engedelmeskedtek a király felhívásának és félreálltak a lázadástól, szívből hisznek és engedelmeskednek. Ezek azok, akik elszakadnak a világtól, egymáshoz tapadnak és összetartoznak, mindenekfelett pedig felismerik azt a rendeltetésüket, hogy ők Istenhez tartozók. Az egyház szent. Ez azt jelenti: az Isten számára félretett, elkülönített, oda szánt társaság. Hiszen éppen az az óriási jelentősége az egyháznak: minden időben összegyüjteni és újra felajánlani az Istenhez tartozó lelkeket.
Az egyháznak legnagyobb foltja és poklossága az, hogy nem teljesen Istenhez tartozó. Tudja nagyon jól: mit kell hinnie és cselekednie magának is és a világnak is, meg tudja mondani: ezen az úton járj, így élj s mégis a mindenkori egyháznak az a nagy bánata, szégyene, veresége és átka, hogy ezt a magasrendű hivatást nem tudja tökéletesen betölteni. A Hegyi Beszéd értelmében vett igazi életszentség helyett liturgiai szentséget keres, érdemet keres és azzal akarja magát felékesíteni, vagy ami a legrosszabb: azt hiszi magáról, hogy szent s farizeusi gőggel lenézi a bűnbánó publikánust: képmutatást űz, mert a valóságot megmásolja, tehát színlel és fitogtat. Mi árnyék, mi emberi gyarlóság tapad az egyház legbensőbb élettevékenységeihez, mi hiúság, üresség az ígehirdetéshez, lélektelen gépiesség a liturgiához, gyűlölködés, bizalmatlanság, hatalomvágy és irígység a törvényhozáshoz és törvényalkalmazáshoz, lázadás és hatalmaskodás a fegyelemhez, igazságtalanság a szeretet munkájához, szeretetlenség az igazságszolgáltatáshoz!
Oh, ez a legszörnyűbb poklossága az egyháznak; tulajdonképpen a mi poklosságunk ez, mert mindez a mi hűtlenségünkből, gyarlóságunkból, bűneinkből tevődik össze. A mi hitetlenségünkből lesznek az eretnekségek, a mi túlbuzgóságunkból gyúlnak a máglyák, a mi könnyelműségünkből a mulasztások, a mi érzékiségünkből azok a rettentő bűnök, amelyektől Luther úgy megborzadt és a mi hatalomvágyunkból azok a nagy világtörténelmi tévedések, amelyeket az egyház a multban elkövetett.
Az egyház poklossága a mi poklosságunk. Borzalmas dolog volna nézni a poklos menyasszonyt, ha nem tudnók biztosan, hogy Krisztus a vőlegénye és az Ő vőlegényi szeretete más, mint a földi szerelem. Földi mátka undorral eldobná, megátkozná és elfelejtené a szeplős, a foltos, a parázna menyasszonyt, de Krisztus nem ezt teszi. Megrendülve látjuk, hogy még jobban szereti. Ez a szeretet egyrészt rettenetes haraggal fordul az ellen, aki megecsúfolta, összetörte, beszennyezte És meggyalázta, másrészt rálép az áldozat és helyettes elégtétel útjára, amely a keresztre vezet. Bizony hódító és ellenállhatatlan szeretet ez! Teremtőnek és megváltónak a szeretete. Ki az, akit meg ne törne, fel ne oldana, át ne változtatna? «Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt hív téged az Úr és mint megvetett ifjú asszonyt; ezt mondja Istened: Egy rövid szempillantásig elhagytalak és nagy irgalmassággal egybegyüjtelek; búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled és örök irgalmassággal könyörülök rajtad, ezt mondja megváltó Urad. »
Ha poklos is az egyház, de a Krisztus menyasszonya, azé a Krisztusé, aki életét adta menyasszonyáért.
A poklosság szakadatlanul kiüt, de bármikor gyógyul. Mikor az egyház elüljáróiban és tagjaiban távolodik Krisztustól, mint a kásaszem, lepi el a poklosság; mikor az egyház elüljáróiban és tagjaiban Krisztus felé fordul, Lelkével töltözik meg, Vele való egységét állítja helyre: poklossága azonnal gyógyul. Mint látható egyház: poklos, mint láthatatlan - gyógyult s milyen nagy kiváltság és nagy felelősség reád, hogy éppen benned poklosodik és éppen benned gyógyul!

Ésaiás könyvének a negyvenkilencedik fejezettől az ötvenötödik fejezetig terjedő része egy versgyüjtemény. Címéül ezt írhatnók: «Az Úr szolgájának énekei, vagy Sion-dalok». Sok kisebb költeményből áll ez a gyüjtemény; mindenikben a fogságban összetört, leolvadt és megmaradt Izráel, inkább már lelki Izráel, áll Isten elé panaszával, reménységeivel s fogadja el Isten biztatását, vígasztalását és ígéreteit. A felolvasott rész egy megrendítő feljajdulással kezdődik: «Elhagyott az Úr engemet és rólam megfeledkezett az Úr». Lehetetlen nem érezni ebben azt a fájdalmat, amely a kereszten szakadt fel a Nagy Szenvedőnek utolsót dobbanó szívéből: «Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?» Erre felel az Úr három csodálatos képpel. Az egyik azt mondja: jobban szeretlek, mint az anya méhe magzatát; a másik azt mondja: örökre eljegyeztelek, markomba metszettem, tetováltam nevedet, mint a szerelmes keleti ember a menyasszonya nevét; a harmadik pedig azt mondja: megépíttetésed terve, óh, Izráel, szűntelen előttem van, mindig azt nézem, mindig azt csinálom, ne félj, Izráel, születnek a csodák.
Mikor ezt a három képet egybe akartam foglalni, a mai ígehirdetésem tételét keresve, egy szobor képzett meg előttem: Isten kezében. Egy hatalmas férfitenyeret ábrázol kitárva, amelynek öblében egy férfi és egy nő egymást átkarolva, hófehér márványálomban alszik. Felettük felmagasodik a hatalmas kéz óriási Hüvelykje, kissé behajlítva, cselekvésre készen. Mi mindent mond ez a kéz és benne az ember és benne mi!
Isten kezében vagyunk.
Érezzük meg ennek a ténynek szívbénító és fenyegető nagyságát, hogy mi Isten kezében vagyunk. Ha valaki, akit nagyon szeretsz, beteg s te kezedet tördelve, kérdezed az orvost, ő pedig szomorúan azt feleli: Isten kezében van; bizonyára megáll a szívverésed. Ha a tengeren hajózol, vihar tör ki, vagy pedig lenn a hajótest mélyében baljóslatú robbanás dördül el, a kapitány pedig azt mondja: Isten kezében vagyunk, lelked belső térein halálos íjedelem sikolt fel és rohansz a mentőöv után.
Miért ijed meg az ember, ha azt mondják, hogy Isten kezében van? Hát lehet-e másutt, lehet-e jobb helyen, s mikor nincs az Isten kezében?
Húnyd be a szemed és lásd meg, hogy egy roppant kéz tart ki a világmindenségben. Ismeretlen kéz, teremtő, sorsalakító kéz. Tetszett neki és megszülettél, ott vagy tenyerében, alva vagy emitten. Próbálj kimenni belőle, hová indulsz, hová szállsz? Peremén végig járhatsz, lenézhetsz mélységeibe úgy, mint a kiránduló a Vezuv tölcséreibe, mint a gyermek az ötödik emelet ablakából az utcára, de meg kell állnod: körül vagy zárva, foglya vagy, tulajdona vagy, akkor ejt el, mikor neki tetszik, hajít bele a semmiségbe, ha már megúnt, mint egy sárgalacsint, vagy pedig rád nyomul a rettentő Hüvelyk, szétmorzsol, hogy új alakra, új formára ébredj és megint ne tudd, mi voltál előbb, mi leszesz később.
Most gondold el: nemcsak te vagy így ebben a tenyérben, éppen olyan tökéletesen elfér ott a te kis családod, élettársad, gyermekeid, szüleid, külön-külön és együtt. Mindegyiket Ő hívja létre, mindegyiket Ő fogja elküldeni. Nem kérdezi meg: kit ad neked, nem kérdezi meg: kit mikor vesz el tőled. Férfi és nő ölelhetik egymást, gyermek fogózhat anyjába, apjába, szülők szoríthatják szívükre gyermekeiket: mozdul a sötét, óriás Hüvelyk és repül a semmiségbe a kiszemelt áldozat. Milyen törvény szerint? Ki kérdezheti, ki perelhet ezzel a kézzel, mikor minden benne van és mindent porrá zúz?
Nemcsak családod fér el abban a kézben: nézd közelebbről: benne van nemzeted is. Milyennek látod: alvó fiatal hős, vagy fáradt, öreg vitéz, csillag sugárzik homlokán, vagy olyan, mint egy tört mécses füstölgő kanóca? Mozdul a kéz, hogy eldobja a kiégett láng haszontalanná vált cserepét. E kézben rejtezik mindaz, ami mindnyájunknak drága: történelmünk és jövendőnk, földünk és álmaink, hajlékunk és egész útunk, bölcsőnk és sírunk.
S azt már nem is mondom, hogy abban a kézben rejlik, mint egy parányi csíratelep, az egész emberiség; alig több, mmt a perenoszpóra rozsdafoltja egy óriási szőlőlevélen. Minden, de minden: mult, jelen, jövő, emberi művelődés, földünk története, naprendszerek zakatoló játékszere, néhány csillogó kavics ebben a kézben, amint kitartja a nagy, sötét, hideg mindenségben, a nagy, sötét, hideg semmiségben. Fölötte csak a rettentő ujj magasodik az egek-egei felé, mozgásra készen, mint megszólaló ítélet és jelentkező vég.
Csak azt ne mondd, hogy Téged Isten elhagy. Nem hagyhat el, Te sem hagyhatod el Őt és nem menekülhetsz előle: Ő az életed, Ő a halálod, Ő a végzeted, ítéleted és holnapod: ébredj kőálmodból, fogózz, fogózz e kézbe a rettentő semmiségben!
Ebben a szobor-látomásban az a csodálatos: mennyire ki van fejezve benne, hogy az a kéz művészi kéz. Az alkotás ereje és dicsősége sugárzik belőle. Úgy tartja az embert, mint akinek célja van vele, az a célja, hogy a kezében tartott tárgyat életté alakítsa. A fölmagasodó Hüvelykujj az alkotás hevétől fényes: most végezte az utolsó simítást, pár pillanat mulva kezdi az új fordulatot a szakadatlan teremtés nagy drámájában.
Isten egy örök terv szerint alakít. Ezt mondja alapígénk is. «Kőfalaid előttem vannak szűntelen». Mint ahogy az építőmesternek szűntelenül figyelnie kell azt a tervet, amelyet Ő alkot, hogy pontosan megvalósítsa, Isten úgy végzi a maga örökkévaló művészi munkáját az emberen s ebben a munkában az eleveelrendelés és véghezvitel, ihlet és megvalósítás tökéletesen ugyanegy. Mindezt jelképezi előttünk az a tökéletes ujj, mintázó ujj, amely szakadatlanul dolgozik az emberen, külső és belső világunkon.
Mit tett ez velünk, ha csak az ember külső történetét nézem! Az Ősembertől a mai emberig milyen beláthatatlanul hosszú és változatos az út. Nem tudjuk, mikor ébredt a szellem, nyitotta ki szemét a látás, röppentek fel a gondolatok, született meg a hit; nem tudjuk, mikor állott talpra az ember, emelte fel először kezét, mikor hajolt meg először hódolattal, mikor kívánt röpülni, mikor tudta meg, hogy gondolkozik, fedezte fel önmagát, csak azt tudjuk, hogy a világ legcsodálatosabb és egyben legtragikusabb hőskölteménye, az emberi művelődés története, az emberi szellem életrajza annak az Ujjnak alakító gyúrásából támadt.
E külső történet mögött elhelyezkedett egy belső. Az emberi művelődés csak alkalom és út a halhatatlan lélek felébresztésére és hazatalálására. Ez a belső történet beszél arról: miként támadt Isten tenyerén a paradicsomkert, született meg az emberi szívben a bűn, hangzott el az első átok és az első ígéret, kezdődött a kívül vetett ember hosszas keresése, miképpen villóztak fel a próféciák, csillantak fel ádventi remények, szövődtek ígéretek fényszálai, míg végre Betlehem mezején megtörtént a testtététel csodája, hogy a Golgota keresztjén végbemenjen a legfölségesebb áldozat.
E történeti folyamatban helyezkedik el mindnyájunk belső. életének külön egyéni története. Óh, valljuk meg, hogy az az Ujj csodálatosan mintázott minket. Mi mindent összetört az életünkben, de mégsem törölt el egészen. Mi mindent elvett tőlünk, hogy egy ígéretre megérleljen. Mennyiszer tűrt, hogy várt, nem vetett el, visszafogadott. Nagy kerülő utakat tétetett velünk, hogy mégis találkozzunk vele s mikor azt hittük, hogy távozunk tőle, nagy sebességgel közeledtünk hozzá. Még mindig mennyi ajtaja áll nyitva előttünk, mennyi lehetőséget tartogat a számunkra, hogy tele van bíztatással és milyen édes és vonzó a szeretete. Még sok mindent el kell, hogy veszítsünk, mérhetetlen csalódásokon és szenvedéseken kell keresztülmennünk, de Ő mindig teljesen és igazán mutatja magát felénk. Nincs nagyobb ügyünk, fontosabb tennivalónk, mint hogy megismerjük keze járását, mintázó törvényeit, sorsalakító akaratát és engedelmeskedjünk neki.
S mikor megcsinálom életemnek a végső eredményét és látom, hogy ez a kéz ruházott fel engem élettel, fiatalsággal, dicsőséggel, hogy adott nekem egy ragyogó világot, aztán hogy vette el tőlem ifjúságomat, dicsőségemet és világomnak minden hiú javát, míg végezetül, utolsó rongyruhámból, halandó és átkozott testemből kivetkőztetve, mezítelen és árva lélekként lobogok a mindenségben, mint egy elszalasztott lidércláng, óh, akkor betölti egész világomat egyetlenegy gondolat és jelentés: kegyelem, s hallom, amint Krisztus kiált egy nevet, az én nevemet és kigyúl felettem örök magasságban egy új világosság; meglátom e kéz urának atyai szemét.
Emberek, családok, nemzetek, egész világ: higyjetek engedelmeskedjetek!
Ha nézem ezt a kőlátomást, elcsodálkozom, hogy ilyen erő milyen gyöngéd lehet. Milyen meleg fészket tart ez az alvó emberpár számára, milyen otthonos világot jelent számukra ez a kéz. Melengető jósága átömlik rajtuk, mint egy forró tengeráram. Dédelgető szeretete felhajnallik felettük, mintha millió napsugár csókolná. Védő áldása fölibük borul, mintha ronthatatlan sátort vonna fölibük. Milyen jól esik itt pihenni, s a hálásan dobogó szív édes ritmusával vallani: Uram, a te közelséged oly igen jó nekem! Alapígénk is az anyai szeretetről veszi a képet, nem azért, mintha az atyai szeretetet fokozni akarná, hanem azért, mert az anyaság képével a szeretet gyöngédségét fokozza, gyermek helyett kis gyermekeket, magzatot, csecsemőt mond s ezzel színezi és teszi hangulatossá vallomását. Isten szavaiban benne rezeg az a melegség, amelyik karácsonykor a testtélétel csodájából árad s mindezt még megtetézi azzal, hogy ha az anya el is feledkezhetik méhe magzatáról, Ő nem feledkezik el rólunk.
Oh, ha elmondhatnók és ábrázolhatnók ezt a szeretetet! Mióta készült, mióta várt: mikor egyszer tulajdon kezén, teremtő tenyerén ott piheghet az ember, ott mosolyogsz te, ott helyezkednek el szeretteid, itt él hazád, szegény magyar néped. Nem játékért, nem ítéletért, nem azért, hogy kegyetlenül gyönyörködjék benne, megállapítsa a lejáró zenélő órának örökre elkövetkező csendjét s aztán félredobja és új muzsika után lásson, nem azért, hogy gyönyörködjék magában s összetört világokból, mint egy szétdúlt oltár kövei közül dicsősége rőt lángját felgomolyogtassa, hanem azért, mert a szíve vágyik reánk, azért, mért szeretni akar. Azért kerülünk ebbe a kézbe, hogy az a felmagasztosuló Hüvelyk lehajoljon és megsímogasson minket. Ez a símogatás a kéznek a csókja, a megtapintott áldás, a vállunkra vett szeretet: ez a titka a létnek, felelet az örök miértre.
Hát félhetsz, hát sírhatsz, hát van okod panaszra? Kitart ez a kéz a nagy mindenségben. Hogyne védene, hogyne tartana: úgy mutat magasra, mint az Ő örömét, csókjának és áldásának tárgyát. Az a kéz szeret, előbb szeretett, mindig szeretni fog. Símulj bele fázó, félő, panaszkodó lélek s szeresd, szeresd te is a kéz Urát!

Az Írásban nincs reá támasztékunk, ennélfogva nem is vagyunk feljogosítva rá, hogy valóságként állítsuk, de lélektani alapon feltehetjük azt, hogy Jézus előtt, mikor ez Ígét mondotta, szemléletté színesedett valamelyik régi emléke a hegy aljában épült kicsiny városról. Sok volt ilyen Palesztinában. Széles utcája országút, sőt kelet-nyugat, India és Róma között a fő közlekedési út is. Tágas kapu zárja el a város mindkét végét. Beláthatatlan sorban, évről-évre, századokról-századokra vonulnak át ezen a széles úton a jövőmenő karavánok, kereskedők, ügyes-bajos emberek, lármázva, veszekedve, pénzüket keresve. Jönnek-mennek megszálló csapatok, ellenséges seregek, egy-egy rablóvezér a maga bandájával s eltűnnek beláthatatlan távol az aranyló keleti porban. Valóban, ez az élet örök körforgása. Ezek az emberek loholnak a pénz, a hatalom, az öröm, a dicsőség után és vesznek el bűnben és halálban. Ilyenkor eszébe jutott egy másik kép a kis város egy oldalutcájáról, ott épült kicsiny kapuról, ahol nagyon ritkán lehetett embereket látni, mert fel a hegyoldalakra vezetett, olajfaligetek, szőlőskertek közé, túl ezeken még magasabb hegyek felé. Ezeken a keskeny utakon csak egymagában fért el a vándor. Hányszor ment ki a bűn és halál városából csöndes, magányos hegytetőkre, Isten közelébe maga Jézus is. Szeme előtt ilyenkor távoli szépségek tárultak fel és fent az örök csendben, mint annyiszor a multban, megszólalt a magát kijelentő Isten.
Ebből a szemléletből szövődött egybe a hasonlatnak maradt példázat a tágas kapuról és széles útról, amely a veszedelemre vezet és a szoros kapuról és keskeny útról, amely az életre visz.
A széles utat az jellemzi, hogy könnyen, nehézség nélkül, kényelmesen lehet járni rajta. Az ember természetében megvan az az öröklött vonás, hogy minél kevesebb erőkifejtésre szeret berendezkedni; két helyzet, két út közül azt választja, amelyik kevesebb fáradságába kerül, amelyik kényelmesebb. Világtörvény ez: minden mechanikának alapjellemzője a «kevesebb energia elve». Az ember erkölcsi világában azonban ez az ártatlannak látszó törvény az eset szörnyű következményét takarja: csak olyan úton volna érdemes járni, amelyiken nehéz járni, az ember pedig csak olyan úton szeret járni, amelyiken könnyű a járás.
Igen, itt valami egyetemes emberi nyomorúságról van szó. Veszed-e észre magadban és másokban azt a rettentő kísértést, hogy mindig a dolognak a könnyebb végét fogjuk; úgy rendezzük be világunkat, ahogy nekünk a legkényelmesebb; megteszünk mindent arra vonatkozólag, hogy ne zavarjanak kellemetlen és szigorú beszédek törvényről, lelkiismeretről, mások példájáról. Ellenségünknek tartjuk azt, aki minket munkára, lemondásra, áldozatra, böjtre kényszerít. Szívesen hallgatunk azoknak a tanácsára, akik azt mondják, hogy kíméljük magunkat, így is túlságosan jók vagyunk, nagyon pontosan teljesítjük a kötelességünket s jogunk volna kevésbe jó is lenni. Ez a Sátán beszéde. Jézus a Péter szavában ismerte fel ezt a kísértést, pedig ez csak annyit mondott a gyöngéd szeretet hangján: Kedvezz magadnak Uram! Atyámfia, vásárolj magadnak olyan cipőt, amelyik nem szorít, de óvakodj az olyan erkölcsi szabálytól, amelyik nem töri a testedet.
Az ember hajlamos arra, hogy a világon mindent kényelmi szempontból ítéljen meg, azaz azt nézze: hogyan lehet valaminek legkönnyebben legnagyobb hasznát venni. Nem látjuk-e, hogy valaki pl. az államot egy nagy kényelmi berendezkedésnek nézi, amelyiknek az a feladata, hogy neki minél több előnyt biztosítson, szerezze meg a civilizáció minden áldását: utakat, világítást, iskolákat, szórakozásokat, egészségügyi intézményeket, de nagyon savanyúakká válnak, mihelyt arról van szó, hogy miféle áldozatot kíván az illető hozni mindezükért. Hadsereget vér- és pénzadó nélkül; világosságot villanydíj nélkül; közegészséget betegápolási járulék nélkül; nemzeti dicsőséget halál és áldozat nélkül, – nem is olyan rossz üzlet volna ez. Hány ember van, aki a családot is ilyen kényelmi intézkedésnek nézi. PI. a férfi arra gondol: legyen egy hű, kedves és jó élettársa, aki mindig felvidítja, aki szórakoztatja, aki a gondolatát is kitalálja, nagyszerűen kiszolgálja, gyermekeit felneveli, háztájat rendben tartja, becsületét gyarapítja. Az asszony meg azt kívánja, hogy a férje legyen egy jólnevelt rabszolga, aki megkeresi és rendelkezésre bocsátja a pénzt, szerez neki társadalmi rangot, gondoskodik kedvteléseiről és általában üres és fényűző életének előteremti az anyagi fedezetét. Hány gyermek nő fel abban a gondolatban, hogy az apa-anya hasznos házi intézmény; arravaló, hogy neki még a gondolatait is kitalálja, ruházatáról, élelméről, neveltetéséről s ami fő, szórakozásáról gondoskodjék, egyébként minél kevésbe alkalmatlankodjék követeléseivel, ellenőrzésével, parancsaival és tanácsaival. Vajjon nem lehetne a példákat szaporítani? Vajjon az egyház sok ember szemében nem tisztán kényelmi berendezkedés? Legyen egy papi rend, amelyiknek kötelessége engem megvígasztalni, ha szomorú vagyok; legyen egy egyház, amelyik gondoskodjék arról, hogy lelkifurdalásunk és nyugtalanságunk megszűnjön. Legyen egy könnyű szertartás, amelyet ha végrehajtok, rendezem a viszonyomat az Odafentvalóval, megkapom a feloldást, a bűnbocsánatot, egészen jelentéktelen teljesítményekért.
Mindezeket összefoglalva megállapíthatjuk: sok ember számára kényelmi berendezkedés a világ, mert hite szerint arra való, hogy neki szolgáljon; kényelmi berendezkedés a másik ember, a felebarát, mert arravaló, hogy az ő kedvét töltse és érdekei szerint igazodjék; kényelmi berendezkedés Isten a maga fölséges és örökkévaló igényével és törvényeivel, mert arravaló, hogy szeszélyeit, igényeit kielégítse, az ő javát előmozdítsa, aki szolgáljon. Az ilyen ember rálépett a széles útra és indul lefelé rajta.
Miért visz ez az út veszedelemre? A nehézkedés minden tárgynak az a törekvése, hogy minél közelebb jusson a földhöz, a föld középpontjához. Képzeljük el, hogy vannak tárgyak, amelyeknek éppen ellenkező a rendeltetésük: az, hogy minél távolabbra jussanak a földtől; az a céljuk, hogy magasra emelkedjenek, a nap felé röpüljenek. Ezekre a tárgyakra tehát minden olyan tényező, amely lefelé való nehézkedésük útját egyengeti, a süllyedésüket elősegíti, közelebb viszi a földhöz és a sárhoz: tulajdonképpen magas rendeltetésüket rontja meg, meghamisítja élethivatásukat és ezzel lényegüket eltorzítja. Ilyen valaki az ember is. A lustasága, a kényelmessége, az önzése egyre lejjebb viszi, egyre mélyebbre zűllik vele, egyre inkább elfeledkezik magas rendeltetéséről és mennyei hivatásáról s egyre nagyobb sebességgel zuhan lefelé. Ez pedig a halál. Azt mondják, hogy az, aki a repülőgépből kiugrik, addig is, amíg ejtőernyője kitárul, valami végtelen jóleső, édes röpülést érez. Fölséges dolog lehet kéklő ég alatt, fényben, napsugárban, vibráló, átmelegedő levegőben, csöndes forgással hullani lefelé, úgy, mint a virágra szálló lepke. De ez a lefelé hullás szörnyű véget ér. Egyre erősödik, fokozódik a zuhanás sebessége, már zúg körülötte a halálos forgószél s hiába vígasztalja magát minden száz méterrel lejjebb, hogy «eddig még minden rendben volna», a vége mégis az lesz, hogy véres sárlabdaként szétfröccsen a földön. Sokan vannak, akik a széles úton járnak, nevetve, előkelő vagy rongyos ruhában, szórakozást kergetve, apró cselszövéseket szőve, ádáz harcokat víva aranyért, hatalomért, öröm után loholva. Óh, szörnyű látomás, amint az egész zuhan le a mélységbe, mint egy olyan sakktáblának a figurái, amelyiknek egyik oldalát hirtelen magasra emelték.
Ezért olyan rendkívül fontos dolog a Hegyi Beszéd summájában az, hogy «menjetek be a szoros kapun és járjatok a keskeny úton».
Be kell menni a szoros kapun. Dönteni kell, abba kell hagyni a habozást, át kell lépni egy küszöböt: az Új Élet küszöbét. Evégből le kell mondani minden más útról, kapuról, küszöbről s csak ezt az egyetlen Szoros Kaput látni. Maradjatok rónák, rétek, ligetek, ösvények, utak, pályák, célok és otthonok, én belépek egy Szoros Kapun, a Páska-bárány kapuján, melynek szemöldökfáját az értem hullott vér permetezte be.
De nemcsak belépek. Mit érnék vele, ha minden vasárnap bekukkintanék ezen a kapun és hétfőn reggel már tovább mennék a széles úton? Nekem tovább kell mennem, járnom kell a keskeny úton. Mit jelent ez a járás? Azt jelenti: előttünk jár ezen az úton valaki s mi az Ő társaságában, az Ő nyomdokaiban haladunk. Ez a Jézus követése.
Mi a Jézus követése? Ő mondotta: aki engem követni akar, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét. A keskeny út önmegtagadás és kereszthordozásnak az útja. Ugyancsak a Hegyi Beszédben azt mondja: «Aki téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre. » A keskeny út tehát a számításnélküli, élettékozló szolgálatnak az útja. Az az út. amikor többet akarunk adni, mint amennyit kértek tőlünk. Ismét máskor azt mondja: «ne csak hétszer bocsáss meg, hanem hetvenhétszer». Megbocsátottál-e te csak egyetlenegyszer? Ha csakugyan megbocsátottál, akkor tudod, hogy milyen nehéz dolog az. Mennyi van még a hétszer és hetvenhétszer való megbocsátásig! Azután megint azt mondja: boldogok lesztek, ha átkoznak és kergetnek titeket az igazságért. Ki az, aki mondhatná: hordoztam ezt a kergetést és ezt az átkot?
Mindezeket összefoglalva, a szoros kapu és a keskeny út egy olyan életfolytatás, amely a lelket tartja a legfőbb jónak, ezért odaadja a testet és a test egész világát; amelyik megöldökli az ó embert, hogy felöltözze új emberében a Krisztus vonásait. Arról való meggyőződés: nem azért kerültem ebbe a világba, hogy kedvem teljék, vagy boldog legyek, nekem szolgáljanak, hanem azért, hogy valami missziót vigyek végbe, másokon segítsek, jót tegyek, másoknak szolgáljak, valami nagy ügyért elégjek.
Ha a keskeny út nem egyéb, mint Jézus követése, most látjuk igazán: mennyire mély és igaz Krisztusnak az a nyilatkozata: «Én vagyok az út, az igazság és az élet. » Azért élet Krisztus, mert út, azaz igazi élethez csak az Ő követésével juthatunk; s azért út Krisztus, mert igazság: az igazmondó Isten tette elénk, állapította meg, írta elénk. Szinte halljuk, amint Krisztusra mutatva felénk kiáltja: így éljetek! Ne kételkedjetek, ne keressetek tovább, ne habozzatok és ne vitatkozzatok: én mondom, ez a módszer helyes, ez az út az igaz és helyes út, ez az út csakugyan az életre vezet. Ne aggodalmaskodj: jó úton jársz-e, ne kérdezd, sok van-e hátra; ne találgasd, hová vezet: Jézus ez az út, az egyetlen helyes út és az igazi élet útja.
Kevesen vannak, akik ezt az utat megtalálják, óh, nagyon kevesen. Ezen nem kell sírni, tünődni sem érdemes rajta Isten tanácsvégzésében gyökerezik ennek az oka, itt csak egyet lehet tenni: hálát adni ezerszer, százezerszer Istennek, hogy nekünk megmutatta ezt az utat, erre minket ráállított s minden tehetetlenségünk mellett is segít, hogy egy-két lépéssel előbbre menjünk rajta.
Nagy érdek, életnél és halálnál nagyobb, hogy ezen az úton megmaradjunk és előre menjünk. Jaj lenne minekünk, ha a magunk erejéből kellene ezzel a feladattal megbirkózni. De segít a «fogózás törvénye»: bele kell fogóznunk Krisztusba és bele kell fogózni egymásba.
Krisztusba azért, mert hiába megy előttünk, ha nem visz magával, vinni pedig csak akkor tud, ha köntösének bár foszlányát érinti a hitünk keze. Mikor nem érintjük, már elmaradunk.
Egymásba azért, mert nem tudunk mindnyájan, mindig egyforma erővel Krisztusba fogózni, tehát tartanunk kell egymást. Egyszer te engem, máskor én téged. A gyülekezet minden egyes tagot s minden egyes tag az egész gyülekezetet. Fogózzunk össze, nehéz útszakasz vár erre a nemzedékre. Meredek úton, halálos veszélyek között, élet és halál hegygerincén kell áthaladnunk. Hányan elhullanak, kidőlnek, visszatérnek, ellenünk lázadnak. De az összefogózó hívek haladnak tovább, egyre feljebb. Egy-egy pihenőnél megállanak, kifújják a fáradtságot s eléneklik a megérkezés és a tető dalát:
Jézus, menj elül,
Fővezéremül
És én nyomdokodba lépve,
Arra tartok, merre mégy Te.
Óh, de fogd kezem,
Míg megérkezem.
Utam nem nehéz,
Hogyha tart e Kéz
És ha lábam néha vérzik,
Megsímítod s már nem érzik.
Tárd ki szent kapud:
Véget ért az út! (Zinzendorf)