Isten patikájában csak két orvosságot árulnak. Az egyik a vígasztalás, a másik a bátorítás. Egyik arravaló, hogy külső és belső világunk támadásai, nyomorúságai, fenyegetései és szenvedései ellen megpihentessen és megerősítsen, a másik pedig arravaló, hogy helytállásra, cselekvésre, harcolásra és győzelemre indítson. Melyikre van nagyobb szüksége a szegény emberi léleknek: nem tudom eldönteni; talán ti sem tudjátok. Így felelünk reá: mikor hogy. Némelykor vígasztalásra van szükségünk, máskor bátorításra, de mindig erőre.
A ma felolvasott két hosszú résszel azt szeretném megmutatni, hogy hogyan vígasztal Isten. Azoknak szól ez, akiknek szükségük van rá.
A Jelenések Könyvének hatodik részét a leckében, hetedik részét pedig alapígéül olvastam fel. Tekintsük ezt a két részt úgy, mint egy kozmikus dráma két felvonását. Ez a két felvonás egészen ellentétes színű és hangulatú s mégis úgy összeillik, mint egy diónak a két fele. A hatodik rész az emberi megpróbáltatások valóságos halmozata. Szörnyű, de művészi fokozással egy szétomló világ minden nyomorúságát és gyötrelmét ábrázolja. Reászabadul az emberre a fehér lovas, a fekete lovas, a sárga lovas. Mindegyik más-más csapást és szenvedést hoz: egyik háborút, a másik ínséget, a harmadik döghalált; közben a mártírok kardala egyre sürgetőbb, harsogóbb: Uram, meddig tűröd még, meddig nem állsz bosszút rajtunk? Azután mintha maga a teremtett mindenség is darabokra törne: hullanak a csillagok, mint a fügefa hullatja éretlen gyümölcseit, mikor nagy szél rázza. Egybetakartatik az ég, mint egy papírtekercs; elmozdulnak a hegyek és a szigetek s a föld királyai és fejedelmei, szolgái és cselédei, minden népség vad rémülettel rohannak, hogy elrejtőzködjenek s kiáltják a kősziklának: szakadjatok reánk és rejtsetek el az Örökkévaló elől, mert eljött az Ő haragjának ama nagy napja; ki állhat meg Előtte? És a Dies Irae fortisszimójában a függöny legördül.
A második felvonás: a hetedik fejezet megrajzolja: mi lesz a szörnyű bajoknak és csapásoknak a vége. Isten királyi széke előtt tízezerszer tízezer fehér ruhába öltözött, pálmaágat tartó sereg áll; ajkukról zeng az öröm és a hálaének s az egek betelnek a csodálatos felismeréssel: ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból, most szolgálnak az Isten királyi széke előtt, aki kiterjesztette sátorát felettük. Nem éheznek többé és nem szomjúhoznak; sem a nap nem tüz reájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány legelteti őket élő vizek forrásaira és eltöröl Isten szemükről minden könnyet.
Tehát az Isten vígasztalásának első eszköze az, hogy bajban és nyomorúságban megmutatja a dolgok boldog végét. Ezért más az Isten vígasztalása, mint az emberé. Az Ember Tragédiájában az angyalok énekén átdörömböl Ádám nyögése: Csak az a vég, csak azt tudnám feledni; Isten vígasztalásában éppen megfordítva arról énekel minden teremtett lélek: Csak az a vég, csak arról ne feledkezném meg!
Meg kell vallanunk, hogy itt az Isten vígasztalásának a fundamentománál járunk. Isten megmutatja a pataknak, az eredet után, amikor küzd a kövekkel, akadályokkal, vagy tócsává szélesedve, szinte mozdulatlan, megmutatja a fölséges hömpölygésű deltát, amint ágakra szakadva, tízezer kilométerek után az óceánba megérkezik. Megmutatja a művésznek, mikor az anyaggal és a gondolattal való verítékes birkózásban már szinte kétségbeesik és széttöri azt, amit kezdett: megmutatja a ragyogó szépségű műremeket, amint a halhatatlanság mosolyával végigtekint következendő századok fölött. A katonának, aki lövészárokban, kézitusában, elszabadult árvizekkel küzd, megmutatja a nagy ünnepi győzelmet, hogy lássa zászlók lengését és hallja a harangok zúgását. A betegnek, aki lázasan dobálja magát verítékáztatta ágyán, megmutatja önmagát, amint gyógyultan, egészségtől sugárzóan nyujtja ki kezét az élet aranyalmája után. A vajudó asszonynak, aki minden pillanatban két halállal néz szembe, megmutatja pirosarcú, szőkefürtös, égőszemű gyermekét, amint kacagva áll a karácsonyfa alatt.
Isten módszere az, hogy bajban, nyomorúságban, gyötrelemben, ínségben megmutatja a diadalmas véget. Csak a lényegre vonatkozik; ehhez a véghez csak váltság után lássuk meg azt, hogy ez a vég mindig lelki, ez a vég mindig lelki, ez a vég mindig a lényegre vonatkozik, ehez a véghez csak váltság után lehet hozzájutni. Lám, a háborúban nem békével, a menekülőrejtekkel, az éhezőket nem étellel, a félelmes szívűeket nem búvóhelyekkel vígasztalja, hanem minden dolognak végén megmutat egy boldog sereget Isten orcája előtt s azt kérdezi: látod-e ott a te arcodat?
Kérdezem tehát: lehet-e olyan baj, nyomorúság, gyötrelem és félelem, amelyben Isten magunkra hagyna, elhallgatna, nem mutatná meg a dolgok végét, tisztán, fölségesen, a teljes győzelem fényében, úgy, amint minden megoldódik és megérkezik az Ő királyi széke előtt?
Azonban itt az alélt lélek pörölni kezd és azt mondja: nem tudom ezt a vígasztalást bevenni, mert nem vagyok bizonyos a felől, hogy nekem szól. Nem tudom bevenni azért sem, mert nagyon messzire esik az, amivel vígasztal. Nekem ma kellene, holnapra kellene az erő s ez elibém olyan képeket vetít, amelyek a halál utánra, az örökkévalóságra szólnak. Olyan ez, mintha valaki éhségtől összeroskadt s egy darab kenyér helyett olyan utalványt kap, amelyet még csak többnapi járóföld után tud beváltani. Kenyérrel él az ember és nem kenyérjeggyel.
Erre ad csodálatos feleletet alapígénk, a megpecsételés, elpecsételés nagy szertartásának elmondásával. Szinte látni lehet ezt a jelenetet, mint egy nagyszerűen megrendezett színjátékot. Négy erős angyal jelenik meg az események távlatában. Felállanak a világ négy tája felé; négy roppant őrszem, azért, hogy a világ négy tája felől zúgó végítélet szelét feltartóztassák. Legyen csönd, mert Istennek valami fölséges mentő tennivalója van. Azután megjelenik az ötödik angyal, akinek kezében van az élő Isten pecsétje és kiált a négy angyalnak: ne ártsatok se a földnek, se a tengernek, se a fáknak addig, amíg meg nem pecsételjük Isten szolgáit az ő homlokukon.
Isten elpecsételi az övéit és ezzel megbizonyítja nekik: Én a tiétek vagyok, ti az enyémek, ígéreteim igazak és ámenek. Isten meggyőz arról, hogy az Ő végső ígérete a teljes győzelemről és a teljes dicsőségről éppen nekünk szól és éppen a mi esetünkre érvényes.
Mi ez a pecsét? A kiválasztottak ott állnak a királyi szék előtt és szívükből felzendül az ének: Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül és a Bárányé. Mi más ez, mint az elhívott emberek hite imádság és bizonyságtétel formájában. Igen, Isten vigasztaló munkájának pecsétje az, hogy szívünkben valami édes melegséget érzünk, lelkünk kitárul, mint egy virágkehely s belőle fölszáll az illat: az imádság. Lehet, hogy nem öltözik szavakba, lehet, hogy nem a liturgikus fordulatokkal és kifejezésekkel él, de a lélek megáradása, áhítatos istenkeresés, repkénynek, kúszónövénynek szent tapogatózása elrejtett törzs, ingathatatlan kőszál után; belefogózás abba, amit Isten mondott, amit Isten ígért. Homlokodon a pecsét: ajkadon imádság és bizonyságtétel.
A következő jegye a pecsétnek: nincsenek egyedül. Külön-külön pecsételik őket el, de egy nagy sereget tesznek ki; minden törzsből és ágazatból meghatározott szám együtt jelent egy lelki sereget, alapigénk szerint a lelki Izráelt. A bizonyságtételre és az imádságra jön a visszhang a földről és az égről, tegnapról, máról és holnapról, körülöttünk a tanúk roppant fellegéből. Szól a mult; mennyi hitvalló beszél benne: rajtam is segített, engem is szeretett, nekem is megadta az ő békességét, nem hiába kerestem, megtalálom. Hiába fordultam el Tőle, Ő hű maradt hozzám: értelem felett nálam volt, csodát tett értem és velem. Minden zsoltár minden emlék, minden könyv és minden sírkő, minden kőfal és minden műalkotás, mindaz, ami a multból fennmaradt, az időtlen keresztyén anyaszentegyház örök hitvallása erősít és biztat: ez jó út, ezen járj; hittünk mi is és láttunk. Szól a jelen: ha még egy hívő lelket találsz, már vele gyülekezet vagy, számotok szaporodhatik tízezerszer tízezerre, éneketek megrázhatja a csillagokat, bizonyságtételetek betölthet mélységeket és magasságokat. Hányan vagyunk, akik hiszünk és vallunk: hányan vagyunk, akik tudjuk, hogy együtt pecsételtettünk el. És megszólal a jövendő. Meg nem született lelkek éneke titokzatosan beleolvad halk, szinte nyöszörgő zsoltárunkba és úgy megerősíti, hogy szinte szétfeszíti szívünket, szétfeszíti szentélyeinket. És mindez még a Létnek csak egyik partja: a múlandóság. A másik partján az örökkévalóság beláthatatlan birodalmában, úgy, amint János látta, vagy úgy, ahogy más próféták látták, úgy, ahogy Te tudod elképzelni: millió megváltott lélek, a szent angyalokkal, mennyei seregekkel hódolva udvarol a Bárány királyi széke előtt s a vénekkel együtt arcraborulva énekli: ámen, áldás és dicsőség és bölcseség és hálaadás és tisztesség és hatalom és erő a mi Istenünknek, mind örökkön-örökké. A pecsét a homlokunkon: ámen, az időből és az örökkévalóságból a menny és a föld bizonyságtétele.
Még ezenkívül van egy: vér a ruhán. Vér, amelyik tisztít, fehérre mos. E kép mögött a kereszt nagy áldozata rejlik; Krisztus műve, hogy Ő testté lett, keresztrefeszíttetett, meghalt érettünk és feltámadott. Ez a legnagyobb titok; ez szálldos a János látásaiban a királyi szék körül; ezt imádják a vének, a szentek, az üdvözültek, ég és föld, láthatatlan és látható anyaszentegyház ezt magasztalja. Kell-e fölségesebb jel arra, hogy elpecsételtettél, mint a Krisztus keresztje? Kell-e drágább zálog, hogy Isten téged vigasztal, mint az, hogy Fiát adta érted?
Most ezt mind összefogom és azt mondom: vér a ruhán, imádság az ajkon, visszhang az égből és az örökkévalóságból, mindez egyszóval egy benső lelki dolog, az egyetlenegy jegy, a bizonyos zálog, a tökéletes eszköz, amellyel az ígéretek megfoghatók és valósággá válik: a hit. A hit az, amiben Isten pillanatokra váltja az örökkévalóságot s már e percben megadja neked mindazt, amit szava az örökkévalóságban igér.
Isten csak hívő embert tud megvígasztalni. A hitetlen embernek az Isten nem ad vígasztalást.
A legfelségesebb dolog ezután következik. Mi azt hisszük, hogy a vígasztalás a mi ügyünk, pedig ez Isten ügye. Istennek legnagyobb ügye, a legkedvesebb és legfontosabb foglalkozása, olyan művészete, amellyel éppúgy azonosítja magát, mint a teremtéssel, vagy a váltsággal. Mikor egy orvos betegét elaltatja, veszi a kését, testét felvágja olyan sebbel, amelynek századrésze is halálos volna, roppant nagy felelősséget vállal a beteg gyógyulásáért; mintegy azt mondja magában: ez a gyógyulás az én legfontosabb, legnagyobb ügyem és végső célom; ezt akarom elérni, mindent ennek a célnak rendelek alá s annyiból értékes minden gondolatom és cselekedetem, amennyivel közelebb viszi betegemet a kívánt gyógyuláshoz. Mikor Isten ebből a megromlott és halálraítélt világból ki akarja menteni azokat, akiket öröktőlfogva szeretett és kiválasztott, akiket hit által elpecsételt, akkor azt mondja: ezeknek a lelkeknek a megmenekülése és fennmaradása és békessége az én legnagyobb és legszentebb ügyem, dicsőségemnek a kiábrázolása. A megszomorodott és zokogó emberi szív mögött Isten áll munkában. Felelősséget vállal minden szenvedésért, hulló sziromért éppúgy, mint szétomló világokért. Neki minden könny drága és minden könny új lehetőség új mosolygásokra.
Isten tehát az örök szeretet sietségével, mindenhatóságának erejével, bölcseségének világos tanácsaival ott áll a fájó szívek mögött s ezerszer kihirdeti és megismételi: én vagyok a te vígasztalód, én vígasztallak meg tégedet.
Hogy ezt megtehesse, hitet ébreszt benned.
Előtte nem áll meg a Sírás, vert hadseregként menekül a Bánat. Hogyne, hiszen Ő az erősebb: a vigasztaló Isten s nem te, a síró és szenvedő ember. Ő az erősebb: az Élet Fejedelme s nem te, a halál sápadt jobbágya. Ő az erősebb, aki kiterjeszti sátorát feletted, élő vizeknek forrásaira terelget s vigasztalásának csodálatos keszkenőjével eltöröl a szemedből minden könnyhullatást. Ő az utolsó könny Istene.
Erre gondolt az Úr, mikor kimondotta a Hegyi Beszédben az értelemfeletti szót: Boldogok a sírók, mert ők megvígasztaltatnak.
Lekció
Jel 6,1-17