Laodicea

Laodiceáról ma azt mondanák: igazi amerikai város. Máról-holnapra épült II. Antiochus szerencsés gazdaságpolitikája következtében. Ezért is nevezték el a királynéról: Laodikéről. A levél kelte előtt harminc esztendővel egy nagy földrengés teszi próbára, majdnem teljesen elpusztítja. Néhány év alatt újraépül, ahogy Tacitus megjegyzi: saját erejéből, a birodalom segítsége nélkül.
Valószínű tehát, hogy jómódú emberek lehettek a laodiceabeli gyülekezetnek a tagjai is. Nem is lehettek kicsiny számmal, mert Laodicea nagytekintélyű egyház volt és a kolossébeliekhez írt levél negyedik része 16-ik verséből az látszik, hogy Pál apostol a laodiceabeliekhez is írt egy levelet. A Jelenések Könyvében sem azért áll a legutolsó helyen, mert a legjelentéktelenebb. Az antik írásművészet a felsorolásnál az első helynek nagy fontosságot tulajdonít, azután fokozatosan jelentéktelenebbeket említ, a sor végén az úgynevezett legsúlyosabb esettel áll elé. Így vagyunk a laodiceabeliekhez írt levéllel is; János hangja itt a legforróbb, prófétai komolysága a legfélelmesebben lobog, vígasztalása legédesebb.
Mit üzen az Úr a laodiceabeli gyülekezetnek?
Egy szörnyű vádat és egy kibeszélhetetlen nagy ígéretet. Ezt üzeni az Ür nekünk is.
Mi az a szörnyű vád? A levél ezt mondja: «Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév; vajha hideg volnál, vagy hév. Így, mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból». Laodiceát lélekben megölte a jólét, a kényelem, az önmagával való megelégedettség.
A természet is arra tanít, hogy az állatvilágban is azok a fajok erősek, hatalmasak, amelyek kemény harcot kénytelenek vívni az életért. Minél nehezebb az élet, annál erősebb és viharállóbb az egyed. Az állatok megszelídítésével elvész az ellenálló képességük; nem a maguk erejéből élnek, mások tartják el, az ember tartja el, a saját érdekéből. Hasonlítsunk össze egy elkényeztetett, selyembe, bársonyba burkolt, tejszínnel és pezsgővel táplált ölebet a havasokon született farkaskölyökkel: amazt egy tüsszentés is megöli, emennek nem árt a fagy, az éhség, a fegyver. Spárta nagy forradalma abból a meglátásból született, hogy a gazdasági kultúra elpuhulttá tesz s elpuhult népek nem tudnak megállani az élet nagy harcában. Soha még a világtörténelem olyan csattanó példával nem bizonyította e tétel igazságát, mint a mai napok eseménye. A világ két leggazdagabb nemzete harcban állt a legszegényebbel; a élet édes-gyermekei az árvával. Franciaországnak kezében volt a világ minden hatalma, aranyával gátat dughatott s valóban nem volt más igénye, csak hagyják békén, hadd élvezze biztonságban kiváltságos helyzetét. Az angol propagandaminiszter azzal akarta a végsőkig felkorbácsolni népe erőfeszítését, hogy jólétünkről és kényelmünkről van szó. Az a Németország, amely a háborúba kenyérjeggyel indult s már az első nap gyüjteni kezdte az ócskavasat, elsöpörte a világ legragyogóbb nemzetét, aki azonban azzal sátorozott: gazdag vagyok és semmire nincs szükségem. Szinte egyetemes törvény a világtörténelemben, hogy elvesztett háború után nemzeti újjászületés következik s túlságosan nagy győzelmek megrontják a győztes életerejét.
Azonban itt ennek a törvénynek lelki vonatkozásairól van szó. Itt a lelki életnek az elpuhultságáról, önelégültségéről van szó; arról a borzasztó állapotról, amikor egy lélek azt mondja: nincs szükségem semmire, elég vagyok önmagamnak.
Irtózatos ez akkor, ha úgy értelmezzük, amint sokan: elég az emberi bölcseségem, elég az emberi erőm, nincs szükségem hitre, Krisztusra, Istenre. Nem érezzük-e ebből a gondolatból ki századunk lelkét, amelyik ezen a földön Isten nélkül akar berendezkedni s azt hiszi, hogy az egyház egy felesleges, idejétmúlta kölönc az emberiség nyakán; nem magyarázza meg más a létét, csak szolgáinak jól felfogott érdeke. Külső műveltségében gőggel jelenti ki, gazdag vagyok, nincs szükségem semmire.
Irtózatos ez abban a másik értelemben, amikor úgynevezett vallásos ember állítja ki magáról azt a bizonyítványt: gazdag vagyok, nincsen semmire szükségem. Ez a hagyományos üres vallásosság beszéde, amelyik azt hiszi, hogy egy kis templombajárás, egy kis egyházi adó fizetés, nagy ritkán, különösebb ellágyulások idején úrvacsoravétel, bőven elég, sőt valóban sok is. Méltán lehet büszke hitére, különösen, ha egyháza valaha hitvalló egyház volt, s az Ősök erkölcsi tőkéjét örökölték a méltatlan utódok. Ilyenkor lehet verni a mellet, hogy milyen kemény kálvinisták, vagy római katolikusok vagyunk; lehet kemény politikai harcokat vívni keresztyén jelszavak alapján; lehet lenézni az üdvösség után sóvárgót, a bűnbánatban zokogót és az újjászületés szent vajudásában vonaglót azzal, hogy minderre nincs szükségünk, gazdagok vagyunk, meggazdagodtunk.
Irtózatos ez abban az erkölcsi értelemben, amikor valaki jólétben, esetleg mások által gyüjtött tőke és vagyon előnyeit bírva, egy-egy morzsát hullat az éhezőknek, de félreveri a harangot, amikor az evangéliomi szocializmus követeli: egymás terhét hordozzátok s úgy töltsétek be a Krisztus törvényét. A gazdag ifjú azzal sátorozott: minden parancsolatot betöltöttem ifjúságomtól fogva, de hogy elkotródott, mikor Krisztus azzal fordul hozzá: add oda mindenedet azoknak, akiknek nincs és kincsed lesz a mennyben.
Az ilyen embert jellemzi a langyos közömbösség.
Védekezik a végletek ellen, kíméli magát, egészségét, kényelmét. Hívő akar lenni, mert úgy illik, de nem tud hinni, mert alapjában hitetlen; nem akar bűnös lenni, mert tekintélyt ad a jóság: nem tud jó lenni, mert fél az önmegtagadástól; sem lemondani nem tud, sem kockáztatni; nem kéri az örökségét, mint a tékozló fiú, nincs temperamentuma elprédálni azt, de a szíve megkeményszik, irígy és önző lesz, mint a tékozló fiú bátyja. Ez a polgári társadalom képe.
Krisztust, aki Saulból tette legnagyobb apostolát, Krisztust, aki megbocsátott a bűnös asszonynak, dícsérte a publikánust a farizeussal szemben, aki azt mondta az egyik latornak: még ma velem leszesz a paradicsomban, aki meghalt azokért, akik megölték őt, Krisztust, a végletek feloldóját, a rendkívüliség követelőjét, a lehetetlenségek mesterét, fizikai undorral tölti el ez a kicsinyes, nagyképű, gyáva, képmutató, álszent, üres, elkényeztetett és gőgös lelkiség: a laodiceabeli gyülekezet lelkisége. Piha! kivetlek a számból!
És egyszer csak kiderül, hogy nyomorultak, vakok és mezítelenek vagyunk. Hogy fakul el és lesz köddé az emberi bölcseség minden tanítása, mikor Isten bekényszerít a halál árnyékának völgyébe, ahol elhallgat az emberi szó, csak maga Isten beszél. Ahogy a lélek hozzáér Istenhez, abban a pillanatban feltűnik előtte nyomorúsága, vaksága és mezítelensége. Hozzáérhet Istenhez közvetlenül valami szörnyű csapásban, próbatételben. Hozzáérhet közvetve, egy-egy hívő ember bizonyságtételén keresztül, vagy a Krisztus személyes hatására. Ilyenkor elfogja valami olyan érzés, mintha kártyavárakat látna összeomolni, szigeteket elsüllyedni, ragyogó városokat semmivé lenni. Feltámad benne a vágy a komolyság, a mélység, az igazság, a közvetlenség iránt. Megérzi: milyen fölséges az Isten a maga hatalmában és szentségében és milyen nyomorult ő, a maga eddigi nagyképűségében. Egyszerre összeomlanak a filozófiai rendszerek, a hitetlen emberi bölcseség erőlködései, mintha minden lámpa kialudna a világon s ő kelet felé fordul, hogy várja a hajnalt. Egyszerre meglátja, hogy jósága milyen fínom számítás, önzetlensége elfátyolozott üzlet, áldozatkészsége önzés; lelke mélyéig megútálja mindazt, amit valaha mondott, valaha tett s félelmesen látja maga felé közeledni az Itélet Urát és Istenét.
És testvéreim, milyen jó, ha valaki ezt meglátja! Meg van mentve, aki rájött arra, hogy nyomorult, koldus s kinyujtja kezét a kegyelem után. Meg van mentve, aki rájött, hogy minden cifrasága, amit a társadalom adott, amit a történelem ruházott rá, amivel mások elismerése öltöztette fel, nyomorult mezítelenség s fázva, dideregve várja, hogy fehér ruhájával betakarja a hozzá szánakozva közeledő Krisztus. Meg van mentve, aki rájött, hogy vak szemén hályog van, eltakartatott előle az életnek igazi képe, szépsége és dicsősége, amit lát, az mind csalódás, hazugság; egy kéz megkeni szemgyógyító írral, hogy lásson olyan dolgokat, amiket érdemes látni: Isten atyai arcát, Krisztust a kereszten, testvért az emberben, győzelmes angyalokat a harcok végén.
És megvakultak
Hiù szemeim. Meghalt ifjóúságom.
De őt, a fényest, nagyszerűt
Mindörökre látom.
Milyen jó, akivel ez történik; mennyire menthetetlen és örökre elveszett, akivel ez nem történik meg, aki megy a halálba azzal, hogy ő szép, jó, tökéletes, fel van öltözve, meg van koronázva, mint őrült a meredély elé, megy-megy az örök halálba; hiába kiáltasz, hiába könyörögsz neki!
Kik azok, akik megszabadulnak ettől a végtől? Azok, akik «megtérnek», akik «buzgóságosak», akik megértik Isten tanítását, akik megdöbbennek, magukba szállnak, felkiáltanak, kiállnak a játékból, földhöz csapják papírkoronájukat, letépik magukról álarcukat, elhányják cifra rongyaikat; egyszóval: azok, akik észreveszik, hogy Krisztus az ajtó előtt áll és zörget.
Krisztus türelmetlenül áll az ajtó előtt; elég volt neki az, hogy nélkülözött minket, ki akar szabadítani, mondani egy titkot nekünk, közölni akarja velünk a maga ajándékait; az ajtó előtt áll és zörget. Hogy zörget egy atya a bezárt ajtón, mikor arra gondol, hogy ott benn talán most lesz öngyilkos az ő gyermeke s ha ő bemehetne, megmenthetné. Micsoda türelmetlenséggel dörömböl, kiált s ha kell, bezúzza az ajtót, mert drága neki az a gyermek és meg akarja menteni. Krisztus így zörget a lelkeken. De e zörgetésben van valami különös ellenmondás. Ő nem tudja az ajtót kinyitni, csak mi. Akkora hatalma van, mint a mindenható Istennek, hiszen része volt az ég és a föld megteremtésében s mégsem tud egy lélekbe erőszakkal betörni, csak akkor, ha az a lélek meghallja, hogy Ő zörget; ha az a lélek megérzi, hogy Ő szereti; csak akkor, ha az a lélek megmondja: semmit sem ér a gazdagságom, a tudományom, a dicsőségem, a boldogságom; egyetlenegy dologra van szükségem, egyet várok, egyet sóvárgok: Uram, mint az őrök a hajnalt, várlak Téged, jöjj be énhozzám!
És kinyitja az ajtót.
Nyúljunk a kilincs felé mi is.