Ésaiás könyvének a negyvenkilencedik fejezettől az ötvenötödik fejezetig terjedő része egy versgyüjtemény. Címéül ezt írhatnók: «Az Úr szolgájának énekei, vagy Sion-dalok». Sok kisebb költeményből áll ez a gyüjtemény; mindenikben a fogságban összetört, leolvadt és megmaradt Izráel, inkább már lelki Izráel, áll Isten elé panaszával, reménységeivel s fogadja el Isten biztatását, vígasztalását és ígéreteit. A felolvasott rész egy megrendítő feljajdulással kezdődik: «Elhagyott az Úr engemet és rólam megfeledkezett az Úr». Lehetetlen nem érezni ebben azt a fájdalmat, amely a kereszten szakadt fel a Nagy Szenvedőnek utolsót dobbanó szívéből: «Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?» Erre felel az Úr három csodálatos képpel. Az egyik azt mondja: jobban szeretlek, mint az anya méhe magzatát; a másik azt mondja: örökre eljegyeztelek, markomba metszettem, tetováltam nevedet, mint a szerelmes keleti ember a menyasszonya nevét; a harmadik pedig azt mondja: megépíttetésed terve, óh, Izráel, szűntelen előttem van, mindig azt nézem, mindig azt csinálom, ne félj, Izráel, születnek a csodák.
Mikor ezt a három képet egybe akartam foglalni, a mai ígehirdetésem tételét keresve, egy szobor képzett meg előttem: Isten kezében. Egy hatalmas férfitenyeret ábrázol kitárva, amelynek öblében egy férfi és egy nő egymást átkarolva, hófehér márványálomban alszik. Felettük felmagasodik a hatalmas kéz óriási Hüvelykje, kissé behajlítva, cselekvésre készen. Mi mindent mond ez a kéz és benne az ember és benne mi!
Isten kezében vagyunk.
Érezzük meg ennek a ténynek szívbénító és fenyegető nagyságát, hogy mi Isten kezében vagyunk. Ha valaki, akit nagyon szeretsz, beteg s te kezedet tördelve, kérdezed az orvost, ő pedig szomorúan azt feleli: Isten kezében van; bizonyára megáll a szívverésed. Ha a tengeren hajózol, vihar tör ki, vagy pedig lenn a hajótest mélyében baljóslatú robbanás dördül el, a kapitány pedig azt mondja: Isten kezében vagyunk, lelked belső térein halálos íjedelem sikolt fel és rohansz a mentőöv után.
Miért ijed meg az ember, ha azt mondják, hogy Isten kezében van? Hát lehet-e másutt, lehet-e jobb helyen, s mikor nincs az Isten kezében?
Húnyd be a szemed és lásd meg, hogy egy roppant kéz tart ki a világmindenségben. Ismeretlen kéz, teremtő, sorsalakító kéz. Tetszett neki és megszülettél, ott vagy tenyerében, alva vagy emitten. Próbálj kimenni belőle, hová indulsz, hová szállsz? Peremén végig járhatsz, lenézhetsz mélységeibe úgy, mint a kiránduló a Vezuv tölcséreibe, mint a gyermek az ötödik emelet ablakából az utcára, de meg kell állnod: körül vagy zárva, foglya vagy, tulajdona vagy, akkor ejt el, mikor neki tetszik, hajít bele a semmiségbe, ha már megúnt, mint egy sárgalacsint, vagy pedig rád nyomul a rettentő Hüvelyk, szétmorzsol, hogy új alakra, új formára ébredj és megint ne tudd, mi voltál előbb, mi leszesz később.
Most gondold el: nemcsak te vagy így ebben a tenyérben, éppen olyan tökéletesen elfér ott a te kis családod, élettársad, gyermekeid, szüleid, külön-külön és együtt. Mindegyiket Ő hívja létre, mindegyiket Ő fogja elküldeni. Nem kérdezi meg: kit ad neked, nem kérdezi meg: kit mikor vesz el tőled. Férfi és nő ölelhetik egymást, gyermek fogózhat anyjába, apjába, szülők szoríthatják szívükre gyermekeiket: mozdul a sötét, óriás Hüvelyk és repül a semmiségbe a kiszemelt áldozat. Milyen törvény szerint? Ki kérdezheti, ki perelhet ezzel a kézzel, mikor minden benne van és mindent porrá zúz?
Nemcsak családod fér el abban a kézben: nézd közelebbről: benne van nemzeted is. Milyennek látod: alvó fiatal hős, vagy fáradt, öreg vitéz, csillag sugárzik homlokán, vagy olyan, mint egy tört mécses füstölgő kanóca? Mozdul a kéz, hogy eldobja a kiégett láng haszontalanná vált cserepét. E kézben rejtezik mindaz, ami mindnyájunknak drága: történelmünk és jövendőnk, földünk és álmaink, hajlékunk és egész útunk, bölcsőnk és sírunk.
S azt már nem is mondom, hogy abban a kézben rejlik, mint egy parányi csíratelep, az egész emberiség; alig több, mmt a perenoszpóra rozsdafoltja egy óriási szőlőlevélen. Minden, de minden: mult, jelen, jövő, emberi művelődés, földünk története, naprendszerek zakatoló játékszere, néhány csillogó kavics ebben a kézben, amint kitartja a nagy, sötét, hideg mindenségben, a nagy, sötét, hideg semmiségben. Fölötte csak a rettentő ujj magasodik az egek-egei felé, mozgásra készen, mint megszólaló ítélet és jelentkező vég.
Csak azt ne mondd, hogy Téged Isten elhagy. Nem hagyhat el, Te sem hagyhatod el Őt és nem menekülhetsz előle: Ő az életed, Ő a halálod, Ő a végzeted, ítéleted és holnapod: ébredj kőálmodból, fogózz, fogózz e kézbe a rettentő semmiségben!
Ebben a szobor-látomásban az a csodálatos: mennyire ki van fejezve benne, hogy az a kéz művészi kéz. Az alkotás ereje és dicsősége sugárzik belőle. Úgy tartja az embert, mint akinek célja van vele, az a célja, hogy a kezében tartott tárgyat életté alakítsa. A fölmagasodó Hüvelykujj az alkotás hevétől fényes: most végezte az utolsó simítást, pár pillanat mulva kezdi az új fordulatot a szakadatlan teremtés nagy drámájában.
Isten egy örök terv szerint alakít. Ezt mondja alapígénk is. «Kőfalaid előttem vannak szűntelen». Mint ahogy az építőmesternek szűntelenül figyelnie kell azt a tervet, amelyet Ő alkot, hogy pontosan megvalósítsa, Isten úgy végzi a maga örökkévaló művészi munkáját az emberen s ebben a munkában az eleveelrendelés és véghezvitel, ihlet és megvalósítás tökéletesen ugyanegy. Mindezt jelképezi előttünk az a tökéletes ujj, mintázó ujj, amely szakadatlanul dolgozik az emberen, külső és belső világunkon.
Mit tett ez velünk, ha csak az ember külső történetét nézem! Az Ősembertől a mai emberig milyen beláthatatlanul hosszú és változatos az út. Nem tudjuk, mikor ébredt a szellem, nyitotta ki szemét a látás, röppentek fel a gondolatok, született meg a hit; nem tudjuk, mikor állott talpra az ember, emelte fel először kezét, mikor hajolt meg először hódolattal, mikor kívánt röpülni, mikor tudta meg, hogy gondolkozik, fedezte fel önmagát, csak azt tudjuk, hogy a világ legcsodálatosabb és egyben legtragikusabb hőskölteménye, az emberi művelődés története, az emberi szellem életrajza annak az Ujjnak alakító gyúrásából támadt.
E külső történet mögött elhelyezkedett egy belső. Az emberi művelődés csak alkalom és út a halhatatlan lélek felébresztésére és hazatalálására. Ez a belső történet beszél arról: miként támadt Isten tenyerén a paradicsomkert, született meg az emberi szívben a bűn, hangzott el az első átok és az első ígéret, kezdődött a kívül vetett ember hosszas keresése, miképpen villóztak fel a próféciák, csillantak fel ádventi remények, szövődtek ígéretek fényszálai, míg végre Betlehem mezején megtörtént a testtététel csodája, hogy a Golgota keresztjén végbemenjen a legfölségesebb áldozat.
E történeti folyamatban helyezkedik el mindnyájunk belső. életének külön egyéni története. Óh, valljuk meg, hogy az az Ujj csodálatosan mintázott minket. Mi mindent összetört az életünkben, de mégsem törölt el egészen. Mi mindent elvett tőlünk, hogy egy ígéretre megérleljen. Mennyiszer tűrt, hogy várt, nem vetett el, visszafogadott. Nagy kerülő utakat tétetett velünk, hogy mégis találkozzunk vele s mikor azt hittük, hogy távozunk tőle, nagy sebességgel közeledtünk hozzá. Még mindig mennyi ajtaja áll nyitva előttünk, mennyi lehetőséget tartogat a számunkra, hogy tele van bíztatással és milyen édes és vonzó a szeretete. Még sok mindent el kell, hogy veszítsünk, mérhetetlen csalódásokon és szenvedéseken kell keresztülmennünk, de Ő mindig teljesen és igazán mutatja magát felénk. Nincs nagyobb ügyünk, fontosabb tennivalónk, mint hogy megismerjük keze járását, mintázó törvényeit, sorsalakító akaratát és engedelmeskedjünk neki.
S mikor megcsinálom életemnek a végső eredményét és látom, hogy ez a kéz ruházott fel engem élettel, fiatalsággal, dicsőséggel, hogy adott nekem egy ragyogó világot, aztán hogy vette el tőlem ifjúságomat, dicsőségemet és világomnak minden hiú javát, míg végezetül, utolsó rongyruhámból, halandó és átkozott testemből kivetkőztetve, mezítelen és árva lélekként lobogok a mindenségben, mint egy elszalasztott lidércláng, óh, akkor betölti egész világomat egyetlenegy gondolat és jelentés: kegyelem, s hallom, amint Krisztus kiált egy nevet, az én nevemet és kigyúl felettem örök magasságban egy új világosság; meglátom e kéz urának atyai szemét.
Emberek, családok, nemzetek, egész világ: higyjetek engedelmeskedjetek!
Ha nézem ezt a kőlátomást, elcsodálkozom, hogy ilyen erő milyen gyöngéd lehet. Milyen meleg fészket tart ez az alvó emberpár számára, milyen otthonos világot jelent számukra ez a kéz. Melengető jósága átömlik rajtuk, mint egy forró tengeráram. Dédelgető szeretete felhajnallik felettük, mintha millió napsugár csókolná. Védő áldása fölibük borul, mintha ronthatatlan sátort vonna fölibük. Milyen jól esik itt pihenni, s a hálásan dobogó szív édes ritmusával vallani: Uram, a te közelséged oly igen jó nekem! Alapígénk is az anyai szeretetről veszi a képet, nem azért, mintha az atyai szeretetet fokozni akarná, hanem azért, mert az anyaság képével a szeretet gyöngédségét fokozza, gyermek helyett kis gyermekeket, magzatot, csecsemőt mond s ezzel színezi és teszi hangulatossá vallomását. Isten szavaiban benne rezeg az a melegség, amelyik karácsonykor a testtélétel csodájából árad s mindezt még megtetézi azzal, hogy ha az anya el is feledkezhetik méhe magzatáról, Ő nem feledkezik el rólunk.
Oh, ha elmondhatnók és ábrázolhatnók ezt a szeretetet! Mióta készült, mióta várt: mikor egyszer tulajdon kezén, teremtő tenyerén ott piheghet az ember, ott mosolyogsz te, ott helyezkednek el szeretteid, itt él hazád, szegény magyar néped. Nem játékért, nem ítéletért, nem azért, hogy kegyetlenül gyönyörködjék benne, megállapítsa a lejáró zenélő órának örökre elkövetkező csendjét s aztán félredobja és új muzsika után lásson, nem azért, hogy gyönyörködjék magában s összetört világokból, mint egy szétdúlt oltár kövei közül dicsősége rőt lángját felgomolyogtassa, hanem azért, mert a szíve vágyik reánk, azért, mért szeretni akar. Azért kerülünk ebbe a kézbe, hogy az a felmagasztosuló Hüvelyk lehajoljon és megsímogasson minket. Ez a símogatás a kéznek a csókja, a megtapintott áldás, a vállunkra vett szeretet: ez a titka a létnek, felelet az örök miértre.
Hát félhetsz, hát sírhatsz, hát van okod panaszra? Kitart ez a kéz a nagy mindenségben. Hogyne védene, hogyne tartana: úgy mutat magasra, mint az Ő örömét, csókjának és áldásának tárgyát. Az a kéz szeret, előbb szeretett, mindig szeretni fog. Símulj bele fázó, félő, panaszkodó lélek s szeresd, szeresd te is a kéz Urát!
Lekció
Zsolt 139,1-12