Sok aranya és ezüstje lehet a tahii református gyülekezetnek, hogy ebben a nehéz időben új iskolát építtet - mondhatná valaki. Pedig igazság szerint a tahii gyülekezet is elmondhatja, mint minden más református gyülekezet: aranyam, ezüstöm nincsen nékem. Kinek volna aranya és ezüstje ebben a rettentő világban, ha magyar, ha földmívelő, ha református.
És mégis ott áll a szép magyar református iskola, mint egy kővévált vígasztalás és biztatás, parányi példánya az örök magyar csodáknak!
Hadd beszéljek tehát a teremtő szegénység csodájáról, tanításomat ahhoz a drámai jelenethez fűzve, amely ott játszódott le ezelőtt kétezer esztendővel a Salamon templomának Ékes Kapujában.
I.
Az a kapu a szegény gazdagság kapuja volt. Ékesnek nevezték s ebből azt következtetjük, hogy még az akkori világ legkáprázatosabb gazdagságú templomán is, melyet az ókor dúsabb és legfényűzőbb fejedelme építtetett, addig soha nem látott csodául, feltűnt a kapu dísze, művészi becse, az anyag és kivitel drágasága. Ezen a kapun csak a legelőkelőbb és leggazdagabb emberek jártak ki és be. Papi fejedelmek, pénzarisztokraták, nagykereskedők, királyi vérből származó dúsak és hatalmasok, Ázsia mélyeiből előkerülő úgynevezett prozeliták. Jártak ki és be több, mint félezer év óta rangosan, - s íme, nem tudtak gőgösen, adakozva és pénzt szórva, annyira menni, hogy eltűntessék a küszöbről a kolduló nyomor alázatos képét. Ezekben az emberekben lehetett buzgóság, de nem volt szeretet; lehetett aranyuk, de a szívük kőből volt.
Hányszor újult meg ez a kép? Róma sohasem volt olyan gazdag, mint a Mediciek korában, mikor a Szent Péter templomát építette és sohasem volt az emberi lélek olyan tudatlan, sötétségben járó, az istenadta nép olyan béna beteg, mint akkor. Nagy királyok tündöklő palotákat építettek a XVIII. században mulatságra, fényűzésre Franciaországban, Oroszországban, Ausztriában, de maga a szociális helyzet, a nép műveltsége akkor volt a legrettentőbb. Magyarországon is azt látjuk, ahol teméntelen gazdagságú főpapok és főurak országoltak, legtöbb volt az analfabéta, legtöbb volt a tudatlan, elhanyagolt zsellér.
Amíg az ember a világ hatalmasainak és gazdagjainak kegyétől várta előmenetelét, csak alamizsnát kapott, éppen annyit, hogy éljen; de koldusnak, bénának, nyomoréknak maradt, akinek nem volt jártányi ereje, aki em tudott segíteni magán, akit úgy tettek és vettek, mint alapígénkben az Ékes Kapu sántáját. Arra jó volt, hogy mások érdemeket szerezzenek általa, de hogy a maga lábára álljon s maga intézze sorsát, sohasem került a sor.
A magyar Tiborc-sors van példázva az Ékes Kapu jelenetében.
II.
De egyszer két galileai halász tart az Ékes Kapu felé. Ez a gazdag szegények menete. Szegények, mert ugyanbizony mi aranya és ezüstje lehet a két vándor tanítónak, kik odahaza is halászattal, a legszűkösebb foglalkozással keresik kenyerüket? Nincs egyebük, csak a rajtavalójuk, s azt is már annyiszor letépték róluk, mikor megvesszőzték és tömlöcbe vetették őket. Nincs egyebük, csak a két karuk ereje s az is megrenyhült a nélkülözéstől és üldöztetéstől. De volt valamijūk, amivel nem dicsekedhetett az Ékes Kapu egyetlen látogatója sem. Egy név, egy lélek, egy erő: a názáreti Jézus ereje és lelke. Ez a lélek tanította meg őket arra, hogy keressék Isten országát és annak igazságosságát s minden egyéb: étel, ital, ruházat, ráadásul adatik nékik. Ez tanította őket arra, hogy felelősséget érezzenek a betegek, a bénák, a tudatlanok és kicsinyek iránt. Ez késztette őket, hogy jobban szeressék a kicsinyeket, együgyűeket, mint önmagukat s életük se legyen drága, ha oda kell adni érettük, mert őérettük is letette életét az Embernek Fia. Ez világosította meg őket, hogy ne alamizsnát adjanak, hanem új életet; erőt, öntudatot, emberi méltóságot, istenfiúságot, egyszóval: engedjék, hogy rajtuk keresztül megragadja és újjá teremtse a földhözragadt embert az isteni kegyelem.
Ilyen gazdag szegények voltak a középkori szerzetesek, akik egy elvilágiasodott egyházban az irgalom, a világosság, a gyógyítás és műveltség emberei voltak. Ilyen gazdag szegények voltak Luther, Kálvin és reformátortársai, kik az emberi méltóságnak, szabadságnak, egyéni és nemzeti önjogúságnak új hajnalát hozták fel Európa egére. Az ő művök óta van értelme és igazsága ezeknek a fogalmaknak: nemzet, egyén, polgár, önrendelkezés, testületi szellem, hivatás. Ezt a munkát végezte a reformáció Magyarországon, midőn a magyar gazdaembert, kisbirtokost, értelmiséget a maga gyülekezeti életében megszervezte; a műveltséget a nép egyetemes szükségévé tette; felszabadította a szellemet a tekintély igazsága alul és az igazság tekintélye alá állította; kezébe adta önnön sorsa irányítását nemzetnek, egyénnek egyaránt s a hívő embert közvetítő nélkül állította szembe az ő Urával: a Jézus Krisztussal. Új felelősség, új odaadás, új életelv és új életforma lett ez s ebből támadt a nemzeti irodalom, a nemzeti függetlenség, a magyar műveltség, a magyar erkölcsi érték.
A tahii gyülekezet is Péter és János vezérlete alatt vonul az Ékes Kapu felé. Nem azért, mert parancsolták: jószántából teremtett. Nem adóból, hanem önként vállalt áldozatból épített. Magának épített, a magáéból: azért ropogott a teher alatt, mert gyermekeit különbeknek, tanultabbaknak, boldogabbaknak akarja látni, mint amilyen maga volt. S a rettentő gazdasági válság tetőpontján ott áll az iskola, a magyar református iskola, homlokán és kövein egy láthatatlan név dicsősége ég: a Názáreti Jézus neve.
III.
Még egy tanítása van az Ékes Kapuban lejátszódott jelenetnek. Ez a sánta magaviselete. Anyja méhétől nyomorék volt. Épnek ígért, de közben megromlott és bénává lett drága teremtés. Nem tudott járni, akarni, sorsát intézni, de egyet tudott: ránézett a segítőre és belefogózott a segítő kézbe.
Ránézni Krisztusra és belefogózni az ő kezébe. Ez a nekünk való nagy tanulság.
Koldusok vagyunk nemzetül is. Ott ülünk az emberi művelődés Ékes Kapujában, bénán, betegen. Egyetlen bajunk van: nem a magunk lábán élünk, nem mi igazítjuk a sorsunkat: alamizsna a magyar életkenyér. De ez a nemzet mindenfelé néz: vissza, előre, felfele, lefele, csak éppen Krisztusra nem Mit látsz magyar népem? Látod-e minden arcok közül ez egyetlent, az örökkévalót: a Názáreti Jézus arcát? Ez a nemzet mindenbe belekapaszkodik: álmaiba, ködbe, emberi segítésbe, politikai szalmaszálakba, divatba, őrültségekbe, végzet acélfalába: csak a Názáreti Jézus nevébe nem.
Koldusok vagyunk egyénekül is az Élet szép kapujában. Ki az, aki olyan, amilyen lehetne, amilyennek Isten szánta, kivülről, belülről, családi életében, hivatalos forgolódásában? Torzak, vetéltek, szörnyek, bénák, betegek, egyszóval koldusok vagyunk. És mégis mindenfelé nézünk: másokra, magunkra, e világra, pénzre, hatalomra, dicsőségre, örökre kacsingatunk, csak a názáreti Jézus töviskoronás sugárzó arcára nem. Belefogózunk kártyavárainkba, emberek uszályába, mindenféle állhatatlan tudomány szelébe és a Sátán tanácsainak fellegébe, csak a Názáreti Jézus felénk nyujtott, minket segítő, átszegezett, erős karjaiba nem!
Pedig ha reá néznénk és bele fogóznánk! Talpra állanánk, új emberré válnánk, akinek szája tele van nevetéssel és szíve dicséretmondással. «Akkor a vakok szemei megnyílnak és a siketek fülei megnyittatnak; akkor ugrándoz, mint szarvas a sánta és a néma nyelve, mert a pusztában víz fakad és patakok a kietlenben, és tóvá lesz a délibáb. »
Tóvá, az élet vízévé lesz az örök magyar délibáb.
A tahii református iskola felszentelésén,