Ravasz László

Az élő hit hősies korszakában, az első tapasztalások idején így támadtak az oltárok és a templomok. Az ember, vagy egy nép találkozott Istennel valami rendkívüli eseményben. Ennek a meglátott, megtapasztalt Istennek tiszteletére emelték az oltárokat és templomokat. Igy támadt a bétheli oltár ott, ahol Jákób látta a megnyilatkozott egeket; így cselekedett most Sámuel, midőn népét az élet és halál nagy tusájában – ezt a hűtelen népet – az ő hű és erős Istene csodálatosan megmentette. Itt is elébb az Isten nagy ténye történik meg, s erre felel a bizonyságtevés és hálaadás szavával a néma kő: Ében Háézer, ami magyarul azt teszi: Idáig segítségül volt az Úr!
Ó év estéjén egy iromba, óriás kő mellett haladunk el. Hidegség, magány és komorság árad belőle. Sok ember beleütközik, nem egy megrémül tőle, legtöbben fel sem ismerik, csak egynéhány lélek látja meg rajta a világ legboldogabb hitvallását, ami belevilágít az éjszakába: Ében Háézer! – idáig segítségül volt az Úr!
Csak azok látják meg, akik mint Sámuel, érezték az Isten csodatevő, megsegítő hatalmát és eltelt a szívük kicsorduló háládatossággal.
Könnyű volt Sámuelnek, hiszen előttük Istennek segedelme olyan látható, kézzelfogható és egyszersmind olyan csodálatos volt, hogy nem lehetett sem félreismerni, sem elfelejteni vagy megtagadni.
Balgatag beszéd. Nem a csoda nagy, hanem az az Isten, aki megjelenik benne. Egy király kiléphet palotájából akár az északi, akár a déli kapunál, nem a kapu a fontos, hanem a király, Isten hozzánk jöhet akár a csodán, akár a renden keresztül – mindig Isten és egykép felséges marad. Nincs kicsiny és nincs nagy, mikor a teremtő és gondviselő Isten munkájáról és tényéről van szó. Isten olyan nagy egy porszem megszerkesztésében, mint egy ablakból kiesett gyermek megmentésében vagy a filiszteusok seregének az ég csodái között való szétszórásában. Csak meg kell keresnünk, meg kell ismernünk ezt a nagy és örök Istent, kinél nincs változás vagy változásnak árnyéka.
Megismerni a teremtő Istent. Egy nagy hívő, a hálaadásnak csodálatos művésze, midőn ömledezéseiben a csúcspontig érkezett fel, ezt a himnuszt csendítette világgá: köszönöm neked Uram, hogy én vagyok. Szeretném, ha e pillanatban mindnyájan éreznétek, micsoda nagy ajándék az, hogy mi vagyunk; végbement rajtunk is a teremtés páratlan ténye, az Isten akaratából és jókedvéből megízleltük azt az óriás kiváltságot és legnagyobb alkalmat, hogy lehetünk. Mily hálára van kötelezve az az agyaghalmaz, amiből a művész keze szobrot mintáz, halhatatlan, lelkes, élő alkotást! Micsoda értelemfeletti, drága kiválasztás volt az, hogy míg társain, testvérein tapos az utcák népe és barma, rajta gondolat, ige sugárzik át s előtte – századokon át – új meg új seregek hódolnak! A teremtő Jóság micsoda tékozló ajándéka volt az, hogy minket – testvéreink, por és hamu közül – kiválasztott, s mint legfölségesebb művész, életre teremtett! Ez az első, ésszel felérhetetlen ténye a kiválasztásnak, az ingyen kegyelemnek!
A teremtő Isten továbbá magát kijelentő Isten. Fölséges dolog tükörnek lenni, ha van királyi nap, ablaknak, ha van napsugár, alkonyi táj, delelő tenger; tónak, ha van csillagos ég. Micsoda nagy ajándéka Istennek, hogy mi megismerhetjük őt. A nagy református hitvallások és káték az élet legfőbb céljának, az öntudatos lét értelmének azt mondja, hogy mi Istent megismerhetjük. Istent megismerni a legnagyobb gyönyör, a legfölségesebb munka, a legtermékenyebb aktivitás, a legigazibb kultusz, a legcsodálatosabb műalkotás. Azért teremtettünk, hogy Istent megismerjük és Istent, mint teremtőt ismerjük meg. – Önmagam léte: egy titokzatos Ében-Háézer!
Ez ismeretben van még egy magasabb fok: a megváltó Istennek ismerete. Oh, aki meg akarja tudni, milyen érzés az a hála, amely az egekig emel, bár földre roskaszt: gondoljon a megváltás nagy titkára. Gondoljon arra a szeretetre, amely Egyszülött Fiát érettünk adta; arra az irgalomra, amely a bűnösökért odaadta az ártatlant vagy szentet. Gondoljon arra az alázatosságra, amely a mennyből alászáll a Kálváriára; arra az áldozatra, amelyet a kereszten mutatott be hű és igaz Főpapunk. A Krisztus élete a legnagyobb ajándék, halála a legnagyobb jótétemény, keresztje a legfelségesebb oltár és a kijelentés csúcspontja. Nem tudom, atyámfia, mennyit éreztél a megváltó Istennek ama nagy tényéből; én csak azt tudom, hogy e siralomvölgyön átmentek százan és százezren, nyomorúságban, szennyben, bűnben fuldokolva, mindent elveszítve, a kárhozat meredélyén dideregve – és a Kereszt lábainál boldogok, szabadok és ujjongók lettek. Én csak azt mondom, hogy eddig is, ami szép, nagy, dicső volt korszakok, nemzetek történetében – innen származott vagy ide törekedett. Én csak azt tudom, hogy ennek a világnak minden ellenmondása, gyötrelme, balvégzete egyszerre megoldódnék, béke és üdv lakoznék közöttünk és földünk az örökkévalóság pitvara lenne, ha a Megváltó Istennek ez a ténye akadálytalanul érvényesülne, ha minden emberi szíven győzedelmeskednék. És ha nem győzedelmeskedik, tudom, nem azért mert gyenge, hanem azért, mert hitem legmélyebb igazsága szerint: erre a jótéteményre is elhív és kiválaszt Isten némelyeket. Gondold meg mit jelent az, hogy téged kiválasztott!
A Golgotha keresztje az igazi Ében-Háézer.
Ében-Háézer köve nemcsak a múltra szól, hanem szól a jövőre is, nemcsak a hála köve, hanem éppen azért a reménységé is.
Azért éreztük a hálát, mert Istent megismertük olyannak, amilyen: teremtőnek, megváltónak. Ebből tudjuk, hogy Isten Gondviselő Isten. Akiért én a legdrágábbat adom, azt megbecsülöm; amit megbecsülök, annak gondját viselem. A Golgothán lefolyt vér kezeség arról, hogy Isten gondot visel reánk: hogy előtte sok verebecskéknél drágábbak vagyunk. Nem mondja meg miként, sőt tudjuk, hogy ez a gondviselő munkája értelemfeletti, de mi tudjuk, hogy ő nem változhatik meg, sem karja nem rövidül meg, sem szíve nem keményedik meg, tehát valljuk, hogy az ő királysága alatt nincs reménytelen helyzet, elveszett ügy, gyógyíthatatlan seb, vígasztalan szomorúság. Akármilyen nagy valóságok az élet ős akadályai, akármilyen letagadhatatlan tény az, hogy van halál, elválás, szenvedés, ínség, bűn, kárhozat, mindezeknél nagyobb és győzedelmesebb tény az, hogy van teremtő, megváltó és gondviselő Isten! Az, hogy ki az erősebb, nem kérdés, csak az a kérdés, ki mellé állunk, kit választunk urunknak? Odaállunk-e a romboló, Isten akarata ellen lázadó, az ő lelki országát dúló filiszteusok közé, vagy pedig az Isten táborában van a helyünk?
Keblem kitárul az örömtől, ha arra nézek, mi minden intézkedést tett Isten arra nézve, hogy ebben az éveben is minél többen, főképpen pedig mi is, az Ő Krisztusának táborában álljunk! Millió meg millió harang szava zúg át örök hívogatással nagy városok zaján és puszták csendességében. Millió meg millió gyülekezetben szárnyal szívet verően a zsoltár és seregek borulnak térdre az Ő dicsősége előtt. A legjobbak, a legkülönbekből toborzott legnagyobb sereg fáradozik azon, hogy a lelkek megtalálják őt és Ő a lelkeket. Igéje tündöklő tisztasággal, hódító szépséggel és diadalmas erővel jár széjjel a lelki világban és ejti foglyul az elhívottakat. Egyetlenegy gyarló bizonyságtétel, aminők itt, e szószéken hangzanak el, rejtelmes erők révén, sok tízezer szívbe lopódzik be, akik közül némelyik örök csendességű puszták mélyén sóvárog, másik pedig betegágyon eped az Ige után. Csak Magyarországon minden 1500 református emberre esik egy gyülekezet és e gyülekezetben minden ünnepen megteríttetik az Úrnak asztala: a királyi meghívó mindenkihez eljut és mindenki élhet vele. Ezt nézve, nem lehet kétségünk a győzelem felől, s egyre diadalmasabban zeng szívünkbe jövendő évfordulók során felzendülő ige: Ében-Háézer, idáig segítségül volt nekünk az Úr!
Egy indiai mithosz szerint, Isten az év egyik éjszakáján, amit a sorsok éjjelének neveznek, elmegy a csodálatos Lélek-lótusz előtt. Ott áll ez a lótusz a paradicsom legszélén és millió meg millió szirma mindenikére egy-egy név van írva. Minden élő embernek van egy ilyen szirom-levele. Az egyik viruló, a másik hervatag. Egyik villogó, a másik halavány, ez most született, a másik már végét járja. És Isten a sorsok éjjelén saját kezével megrázza ezt a lótuszt. Lepereg sok levél, üde és hervadt, s akinek a neve egy ilyen levélen írva áll: az abban az évben meg fog halni.
Isten keze talán e csendes órában megrázta a nagy Lélek-lótuszt. Közülünk kinek a neve pergett le, nem tudjuk, de nem is fontos. Örüljünk annak, Jézus szerint, hogy a nevünk fel van írva az égbe és halhatatlan rügy, örökzöld gally vagyunk az élet misztikus fáján, ama Szőlőtőkén. Örvendjünk azon, hogy a Krisztuséi vagyunk.
Sylvester estén megállunk ez iromba kőszál mellett. Megfogjuk egymás kezét, s míg körülöttünk a sötét kövön mindenütt kigyúl a fényírás: Ében-Háézer, ajkunkon így harsonáz a remény: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk!

Született néktek Megtartó. Ez a karácsonyi evangélium s benne az egész keresztyénség: az új ég és az új föld, az emberiség megváltása és az Isten kiengesztelődése. Ez a rövid mondat azok közé tartozik, amelyek örök kérdésekre adnak választ, legnagyobb titkokat oldanak meg és egy új világteremtésnek a mottói. Sohasem fenyeget az, hogy tartalmát kimerítsük, mélységeit bejárjuk; sohasem lesz idejétmúlta, alkalomszerűségétől megfosztott; túl nem lehet szárnyalni, meg nem lehet cáfolni, mással nem lehet pótolni, mert mindig az élet elevenjébe vág, s arról beszél ami legjobban érdekel. Sőt azt lehet mondani, hogy hasonlít ama misztikus tojáshoz, amiből egyiptomi hitrege szerint világok születtek s akárhány belőle támadó világ lesz semmivé, belőle mindig új meg új teremtés születik, mint ahogy a forrásból percenként újra születik a szakadatlanul elfolyó patak. Mindig új és mindig ugyanaz, a megszokott, amely mindig meglepő.
Ma újra frissen előttünk áll igazsága. Egy percre elnémul a világ lármája, kérdések, jelszavak serege; alámerülnek a Csönd mélységeibe minden állítások és kérdések, amelyek érdekelhetnek s átzúg a világon az ige édes tiszta hangja, mint a megérkezett hajók csengettyűje: Született néktek Megtartó! Lehet-e reánk nézve ennél fontosabb, örvendetesebb és hőbb epedéssel várt híradás? Érdekel-e jobban valami, mint ez? Lehet-e még ige, amelyik egyénileg annyira reánk vonatkoznék, mint ez, és mégis, van-e még ige, amelyik olyan egyetemlegesen és olyan szorosan egybefogna mindnyájunkat, mint ez az ige?
Azért e mai napon engedjétek, hogy ez az Ige mindent elmondjon nekünk. Aszerint, hogy melyik szót hangsúlyozzuk benne, mintha üvegprizmán tekintenénk át: mindenik új világ, új szépség, új mélység és magasság.
Megtartó született néktek. Gondoljunk a nagyon beteg emberre, aki tudja, hogy biztos martaléka a halálnak; s ha ennek azt mondja az ige – az az ige, amelyik teremtő hatalom is, tehát ígérete egyszersmind valóság – ne félj, nem halsz meg, a te életed megtartatik. Gondoljunk valakire, akinek a lángba borult egyik partról át kell mennie a másik partra, mert itt bizonyosan megég, ott pedig bizonyosan megmenekül; de a befagyott folyó repedez, a töredező jégtáblák közül kicsap a baljós, hideg ár, s akkor feléje zeng a bíztatás: ne félj, megtartatol! Ez az ige szárny, segedelem, menekülés. Gondoljunk nagy földrengésre, midőn minden összeomlik s benne erre a bíztatásra: te megtartatol; háborúba induló seregre s akkor egy ilyen kezességre: te vissza fogsz jönni. Gondoljunk millió meg millió halál és sírdomb között, az elmúlás fekete vizein vadul lerohanó tutaj felett erre az édes, tiszta kiáltásra: ne félj, te megtartatol!
Ez a szó: Megtartó, nemcsak azt a hatalmat jelenti, ami megőriz ezer veszedelem, kísértés és halál között, hanem jelenti azt a hatalmat is, ami megújít, megvált, helyreállít. Oh, a mi rommá vált életünk! Fala beomlott, dísze odalett, melege kihült, boldog örömök helyett bűn és nyomorúság tanyája lett. Ki tud Visegrád bagolyülte omladékaira nézni, ha elgondolja, mi volt az Mátyás korában? Ki tud Trencsén vára mellett sóhaj nélkül menni el, ha eszébe jut Csák Máté daliás világa? Pedig ez az emberi életnek igazi képe. Micsoda mester remekelt rajta: még romjaiban is mutatja ezer csodás vonal a szépség és monumentalitás, a könnyűség és szilárdság, a kellem és fenség, a merészség és természetesség tökélyét. Milyen nyomorú, szétmálló, hideg és tehetetlen omladék lett! Ki fogja visszaadni régi szépségét, örömét, dicsőségét? A hőst, aki benne lakott, az égi szerelmet, ami falai között szövődött, a dalt, ami rózsáskertjében zengett, a fényt, ami ablakaiból világított, az áldást, amely tornya felett lebegett, mint egy zászló?
Született néktek Megtartó. Ő a nagy Restaurátor, a régi dicsőség helyreállítója, rommá lett életünk nagy Megépítője! Tőle tudjuk meg, életünk milyen lehetne, s mihelyt megtudjuk, kezd rajtunk dolgozni. Isten érette olyannak néz, aminőnek tervezett, s általa és benne át is alakít erre a tökéletességre. Bont, épít, tisztít és formál; kezdenek bennünk kialakulni a régi, szép, örök vonalak, megtelünk az új élet örömével, dicsőségével, hősiességével és költészetével. Új, drága, égi vendégek érkeznek: az Öröm, a Jóság, a Hála, a Béke, a Tisztaság és az Áldozat: zengenek ébredő himnuszok, ismeretlen fényesség úszik körülöttünk s fölöttünk leng, néha megsimogatva arcunkat a kiengesztelődött Isten áldása, mint egy diadalmi zászló.
Született néktek Megtartó.
Született néktek Megtartó. Lehetetlen észre nem vennünk, hogy ez igében ezen van a hangsúly: született. Ez az égi hatalom nem maradt meg igéretnek, nem is személytelen tanács, hanem testté lett és megszületett. Személyes életté vált, belépett a valóság és történelem világába s ami eddig Ige volt: testté lett. Nem úgy van tehát, hogy Isten kiáltja a beteg felé: Ne félj, megtartatol! hanem úgy, hogy odaáll ágya mellé a csodatevő orvos és megfogja kezét. Nem úgy van, hogy a zajló folyamon átmenekülő felé zúg a kiáltás felülről: Megtartatol! hanem valaki erős kezével átkarolja a menekülőt s magával viszi, aki a tengeren is tud járni. Nem úgy van, hogy a halál sziklái között lerohanó fekete tutaj felett hangzik az elnyujtott kiáltás: Megtartatol! hanem úgy, hogy az utasok közül egyik felébred és megdorgálja a szeleket és hullámokat s mint hű kormányos, révbe viszi a hajót. Nem úgy van, hogy életünk nagy omladéka felett ábrándok, emlékek, tervek úsznak a megújulásról, hanem úgy, hogy valaki maga terv, maga az építő és maga az anyag s mi benne és általa, a vele való lelki kapcsolat folytán átépülünk az ő képére és hasonlatosságára.
Azért, mert született. Isten jóakarata, üdvözítő kegyelme, megváltó szeretete nem maradt láthatatlan, elvont, gondolati tényező: testbe öltözött s egy sugaras, szép, tiszta, szent életté vált, ki az Úr Krisztus a Dávid városában. Ezt az életet nem lehet letagadni: szólott, akart, tett, küzdött és győzött. Nem lehet fölötte napirendre térni: azt a tényt, hogy Jézus megszületett, nem lehet a világtörténelemből kinullázni. Megpróbálták már királyok és koldusok, emberöltők és egész nemzedékek agyonhallgatni: nézd, seregek szállnak harcra hívó szavára és milliók hódolnak meg neki. Ha ma itt elfeledkeznek róla, holnap neve felzúg Afrika mangrove-erdőiben és tiszteletére kigyúlnak a lángok a Cordillerák csúcsain. Ellene támadt Saul és meghódolt neki; üldözték a római imperátorok, míg Nagy Constantinus keresztjét zászlajára írta. Megtagadták a modern tudósok és kiűzték az emberi ismeret palotájából, míg halálos ágyuk mellett dicsőségesen megjelent, s fölibe hajolt halvány, verítékező, agóniás arcuknak. Élhetsz nélküle, ellene: de mikor összeroskadsz, melletted fog állani; arcul verheted: de mikor mindenki elhagy, lehajlik hozzád és megcsókol.
Azért, mert élt, mert élet!
Sőt, nemcsak született, hanem meg is halt; nemcsak élet, hanem drága halál is. Éppen azzal győzött, hogy meghalt, azért lett Úr, mert arculverték, megköpdösték és keresztre feszítették. Minél jobban rontották, pusztították, annál inkább nőtt s azok lettek leghívebb katonái, akik üldözték őt. Tudd meg, hogy nem bírhatsz vele. Ha szereted, foglya vagy, ha gyűlölöd, még inkább. Ha imádod, Urad, ha üldözöd, ezerszer inkább az. Erősebb mint te és egyszer fölibéd kerül, vagy mint a hű Bárány, aki vérével megtisztít, vagy mint Bírád, aki lényével és igéjével örökre megítél.
Született néktek Megtartó.
Végül Neked született ez a Megtartó. Mondd, tudsz-e valakit, aki inkább reá volna szorulva, mint te? Kinek javallod őt: barátaidnak, rokonaidnak, cselédeidnek, gazdádnak-e, vagy magadnak? Mi a legsürgősebb reád nézve, az-e, hogy elébb másé legyen, vagy a tied? Kihez illik, kihez van jobban szabva drága lénye, mint a te életedhez? Neked kell az élet, a béke, a kiengesztelődés, a boldog hit, a hősies szeretet, az égi harmónia – neked született! Nézd meg, mit hozott a világnak ez a gyermek: nem azért alélt el a lelked, romlott meg életed, hült ki családi fészked, mert épen ezek az ajándékok hiányzanak belőled, belőle? Melyik egyháznak kell a legtöbb belőle, ha nem a tiednek? Melyik nemzet lehet el kevésbé nélküle, ha nem a tied? Melyik korszak, nemzedék van leginkább reászorulva, ha nem ez a mienk. Menj végig Budapest utcáin, a mulatóhelyeken és toloncházakon, az örömtanyákon és szükséglakásokon, a gazdagok otthonán és a munkanélküliek szennyes, sötét, fülledt lakásain: kire van itt nagyobb szükség, mint Ő reá? Más várhat, mi nem!
Született néktek Megtartó.
Sőt nem is úgy van, hogy Ő született nekünk, hanem úgy, hogy mi születtünk – neki. Mikor megszületett, már szuverén volt: átvette örökségét, mindazokat, akiket az Atya neki adott. Népe, jobbágyai, foglyai és szolgái vagyunk. Számára születünk, mint gazdának a virág és számára halunk meg, mint ahogy a gazda számára érik a gyümölcs. Tulajdona a testünk, a lelkünk, a gondolatunk, az akarásunk. Övé a vagyonunk és a tehetségünk, családunk és gyermekeink lelke. Övé az egyházunk, s e mi magyar hazánk, övé ez a nagy Budapest s a kis bogárhátú alföldi tanyák.
Édes, óriás karácsonyi evangélium, hogy ő a mi királyunk, ki az Úr Krisztus a Dávid városában! Ámen.
Ezt a beszédet vette fel Magyarországon legelőször a rádióközvetítő állomás 1925. karácsony első napján.

Minden nagy istenlátó Istennek valamelyik vonását ragadta meg s arra építette fel egész világát. Igy Ésaiás nem győzött azon csodálkozni, hogy Isten szent, Ezékiel, hogy ő Szabadító, Pál, hogy Isten kegyelem; János, hogy Isten szeretet. Kálvint az Isten dicsősége ragadta meg és szinte imádkozó mozdulatává vált, hogy átszellemült arccal, felfele nézve, lekapja kis fekete sipkáját s rekedt, forró hangon kiáltsa: Soli Deo Gloria! Egyedül Istennek dicsőség!
Dicsőség Istennek! Jertek, nézzük a karácsonyi történetet és az egész világot a legkálvinibb és legmagasabb szempontból: az Isten dicsősége szempontjából.
1. A római császár összeiratja és megadóztatja a népét. Kell neki a pénz: abban van mindenhatóságának ereje. Szomjas a dicsőségre: minden versenytársát legyőzte, már nemcsak a költők, nemcsak a pontifex maximus tartja őt Istennek, de már maga is hajlandó ilyesmit hinni. Övé az arany világa: Indiától a Hesperidák kertjéig neki bányásznak; övé a vas világa: a szarmata síkság s a libiai sivatag neki termi a katonát, épúgy mint a Kaukázus és a Teutoburgi erdő. Övé a vér: ami öröm teremhet a Földközi tenger bűbájos zónájában, ebben az óriás paradicsomban, az mind az övé. Dicsőség neked királyok királya!
Ébredő pásztorok fülébe harsan az angyali szó: Dicsőség Istennek! Ime alig kétezer év s az a nagy birodalom csak olyan emlék, mint a tavalyi hó képe s mi több ajkon zeng: Dicsőség az Istennek, mint tavaly. A keresztyénség hódító erő, mely új meg új prozelitákat szerez, új meg új híveket nyer meg. Isten dicsősége: a Lélek győzelme a test fölött! Jaj nektek, akiknek nincsen lelketek!
2. Északról délre, sziklás Judea egyik ösvényén ereszkedik alá egy férfi és egy asszony. Az asszony fiatal, halvány, fáradt, várja az ő idejét. Nehezen megy, többet ül, mint jár. Mellette egy komoly, gyöngéd férfi. Mindketten szegények: egy názáreti iparos ezelőtt kétezer esztendővel. Ezer és tízezer van olyan, mint ők s kinek akadna fenn a szeme rajtuk? Nemsokára egy fészerben megszületik a gyermekük, ki törődnék vele, hiszen épen abban az órában legalább húszezer gyermek született a földön s egyik sem volt jelentéktelenebb, mint ez?
És ma attól a perctől számítják az időt. Ez a menet és ez a születés volt a világtörténelemnek legnagyobb eseménye. Egy kis felbuggyanó forrás – évezredek múlva ebből lett az Amazonas. Mi mindent elkövettek, hogy ne legyen az! Jött Heródes, jött Júdás, Pontius Pilátus, jött Nero, Diocletianus. Jött Mohamed, felemelte fejét Nietzsche és Marx, mindenik ezerszer erősebb, mint a betlehemi gyermek: s íme, a mosolygó kis szuverén ma hatalmasabb, mint tegnap, holnap erősebb lesz, mint ma: Jézus Krisztus tegnap és ma és mindörökre ugyanaz! Dicsőség Istennek! Mert szava megáll, végzése meglesz, s mustármagból terebélyes fát növel. Predestinációját kiviszi!
Ne félj kicsiny sereg, ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?
3. Valának pedig pásztorok a mezőn. Milyen lehetett egy pásztor élete akkor, mikor még ma is alig különbözik az ősemberétől. Rabszolgák voltak, alig többek az oktalan állatoknál. Sárba ragadt a testük, sárba ragadt a lelkük. Nem mozgatta őket más, mint az ösztön és az indulat. Íme, itt látszott, hová jutott az ember, hogy elveszett, kihullott, milyen jelentéktelenné vált. Alvó pásztorok az alvó emberiség képe; a sárban álmodó sáros istenkép szimbóluma.
Dicsőség az Istennek, üdv a jóakarat embereinek. Ezek között is ott vannak az Isten kedvencei, kiválasztottai, jóakaratának tárgyai. Lám Isten szánja, szereti őket. Sárosan, szennyesen az ő gyermekei. Kedvesebbek neki, mint egész világ. Látja országuk eljövendő fényét s egyszer kigyúl a nagy fényesség körülöttük. Meghallják Isten üzenetét, a boldog örömhírt s ott térdepelnek a jászolbölcső előtt. Ők az első hitvallók, az első látók, az első boldog csókolók.
Testvéreim, Isten a jóakarat, hív, szeret és vár. Lát, keres és küzd éretted. Ne, ne állj ellen. Ne engedd, hogy ólmos álomba levonjon a föld. Nézd, körülted milliók hitvallása – mennyei seregek sokasága – a te helyed üres csupán. Kelj fel, menjünk el mind Betlehemig.
4. Mosolygó kis gyermek ott a jászolban. Körülözönli csodás fényesség: az Ég óriás mosolya hullott le reá. Fölötte új csillag ragyog az égen – távol napkelet sötét bús kebele megremeg az örömtől s útra kél napnyugat felé, ahol az Egyetlen Öröm született. Soha olyan ujjongást, mint az angyali karok éneke, soha olyan éles, hasogató örömet, mint ami a pásztorok arcán sugárzik. Leesett egy darab az örök üdv világából, mint a fáklyáról egy lángbojt a földre és ott ég tovább. Igy örül és ünnepel a föld és ég, mert megszületett a Megtartó!
5. És e mosolygó gyermek a legszomorúbb élet. Ennek nem lesz otthona, barátja, társa. Tanítványai nem értik meg, a leghűbb megtagadja, a legjózanabb elárulja. A tömeg: gyerekek, aggok, asszonyok, nyomorékok, halált kiáltanak reá. A katonák arcul verik s kockát vetnek a ruhájára. Kezét átszegezik, szelíd fejét tövissel koronázzák, szívét átdöfik. S Ő ott fenn a kereszten – emlékszel, Dürer megfestette ennek az elhagyatottságát – felzokog: Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet? Mi tette ezt? Miért lett olyan a vég a kezdet után?
Mi tette? A bűn. A te bűnöd is.
Te tetted ezt.
Miattad tört nagypéntekbe a karácsony.
Miattad. Éretted. Ez volt az ára a bűnbocsánatnak; nagypéntekkel fizetett, hogy neked karácsonyod lehessen.
Született néktek Megtartó, aki meghalt érted.
Üdv a jóakarat embereinek! Ámen.

A felolvasott igéből elibénk táruló kép egyike a legmerészebbeknek és a legmélyebbeknek még a Szentírásban is. Ésaiás a Messiás országáról prófétál és elmondja, hogy az a béke és kiengesztelődés országa lesz. Lehet-e jobban megrajzolni az ellentétek kiegyenlítését és a régi véres harcnak feloldását, mint ezzel: és lakozik a farkas a báránnyal és a párduc a kecskefiúval fekszik és a borjú és az oroszlánkölyök és a kövér barom együtt lesznek. Tűz és víz békecsókja ez, ádáz ellenségek boldog szövetsége, ösztöneik, természetük megtagadása árán hódoló és boldog engedelmeskedés egy új, győzhetetlen erőnek: a Szeretetnek. Nem vasvesszővel kikényszerített s irtóztató erőszakkal fenntartott állapot, hiszen egy gyermek őrzi ezt az összekevert nyájat, hanem egy belső hódolás. Micsoda erő, amely ezt létrehozza és micsoda hatalom, ami ezt fenntartja? A dolgoknak valami eddig ismeretlen, felfordított rendje áll elénk s mi úgy érezzük: ez más, új világ, az igazságnak és a szeretetnek világa. Óhajtás támad a szívünkben, vajha ez a mi ragadozó, ádáz, egymást felfaló és véres fogát csattogtató világunk is kerülne ama gyermeki pásztorbot hatalma alá; vajha szelíd, óriás ereje borulna mi felénk is.
Összefoglalom tehát ennek a messiási országnak törvényeit és alkotmányát ebben a tételben: Urunk a gyermek. Késztet engem a közelgő adventen és karácsonyon kívül az a kedves alkalom is, hogy ez a gyülekezet a Nagypénteki Református Társaság Erzsébet Árvaházának 25 éves jubileumát üli s ez a körülmény már magában is a gyermek lelki királyságára fordítja tekintetünket. Négy oldalát mutatom meg ennek a tételnek: Urunk a gyermek.
Igaz ez az élet, a történelem bizonysága szerint. Minden nemzedéknek egyetlen nagy, elodázhatatlan, visszautasíthatatlan és másra át nem ruházható feladata van: elkészíteni a helyet a jövendő nemzedék számára. Az óriási cser semmi egyébbel nem foglalkozik, mint hogy parányi szíkleveleket termel, amelyek másolni fogják őt. A fecskék élete óriás, hősi küzdelem a fiókák érdekében. Egy nemzet legfontosabb, legérdekesebb rétege, legnagyobb problémája és páratlan életérdeke az az apró sereg, amelyik anyaölben gőgicsél, gyermekszobákban játszik, iskolapadokban tágranyílt szemekkel készül és csodálkozik.
Visszatekintve a történelemre, úgy találjuk, hogy Fülöp macedón király idejében semmi egyéb nem történt, mint hogy készült egy világ a Nagy Sándor számára és Nagy Sándor készült e világ számára. Hamilcar idejében a világtörténelemnek legnagyobb kérdése az volt: milyen fiú a gyermek Hannibál? és ha ez a gyermek elveszíti szeme világát, nagyobb következményei lettek volna, mint annak, ha a nap egy évre kialudt volna. Az ószövetségi vallástörténet legnagyobb gondolata és kétezer év legnagyobb reménye, hetven emberöltő minden vígasztalása és lelkiereje egy prófécia: Származik egy vesszőszál Isai törzsökéből s gyökereiből egy virágszál növekedik. Rengetegek égnek le a pusztulás óriás kardalát énekelve, de az üszökmezőben megmarad egy rózsa. Mindent elképzelhetünk, csak azt nem, hogy a Gyermek Jézus áldozatul esik Heródesnek. Nem lepne meg, ha minden csecsemő meghalt volna a világon, egyedül Ő nem. Mert Ő drágább volt minden életnél, minden világnál s ha Ő megmenekül, mentve van az élet, mentve van a világ.
A gyermek értelme és a jövendő felelős szolgálata olyan időkben tünik fel előttünk, mikor minden elveszett, csak a gyermek maradt meg. Az ilyen nemzedéknek sietősebb és keményebb dolga van, mint bármelyik másnak: mielőtt meghalna, – s jaj, olyan hamar pusztul – mindent, amivel csak bír, amivel egyedül ő bír, át kell adnia a gyermekeknek. Milyen felnőttek és milyen gyerekek kellenek ide!
Mi magyarok mindent elvesztettünk, csak a gyermek maradt. Ezért ez a magyar evangélium: Urunk, szabadítónk, megmentőnk a gyermek; szolgáljunk neki hódolattal s adjuk oda neki egész életünket!
Urunk, a gyermek, – ez a mi egyéni életünk törvénye és szépsége is. Milyen balgatag aki azt hiszi, hogy ő parancsol gyermekeinek! Csodálatos, kemény úr a gyermek: a vér és a természet hatalmával holtig tartó rabszolgaságra kényszerít. Jaj nekünk, ha ellene lázadunk s fölségjogait nem ismerjük el! Könnyei, halavány orcája olyan vád és olyan ítélet rajtunk, ami ellen nincs mentség, ami ellen nincs fellebbezés! Nem hallod, hogy zúg a Jézus szava: „Aki pedig megbotránkoztat egyet az én kicsinyeim közül, jobb annak, hogy malomkövet kössenek a nyakára és a tengerbe vessék.” (Mt 18,6) Próbáld hát testét, lelkét megrontani, akár rossz példával, akár mulasztással; próbálj ellene törni a te uradnak, a gyermeknek, akár rossz neveléssel, akár nyilvánvaló árulással! Magadat megronthatod, de őt nem; a magad hitét lerombolhatod, de jaj neked, ha az övét bántod; magadat megfertőzheted paráznasággal, részegséggel, – jaj neked, ha gyermeked lelkére esik folt; magad bűnös arcát kifestheted, de száradjon el a kezed, ha leányod szűzi arcán az istenképet átmázolod!
Urunk a gyermek; – nem szórakozás, fényűző játék, nem hasznos jószág, amelyiken megtérül a befektetés, Isten kegyelméből való szuverén, akinek szolgálnunk kell.
Örök rend ez a szolgálat, szinte a természeti törvény erejével ható. Csókos ajkú ragadozók ezek a kis királyok, akik felélik éjszakáinkat, nappalainkat gonddal őrletik, mint malomkővel a búzaszemeket, sós könnyeinkben fürödnek, mint nevető galambok a síró patakban s verítékeink mély, sötét tavába szórják kis játékaik rózsaleveleit. Karunk ereje, derekunk keménysége, orcánk virulása lassankint reájuk költözik s mi feladjuk reájuk életünket, mint menyasszonyi ruhát, vagy királyi palástot. Nem csoda, ha kifosztva, elszegényedve hanyatlunk el, mint hörgő ámen olyan áldás után, amire ráment az élet. Minden gyermek megannyi oltár, amelyen két élet megáldoztatik. Izsákot megmentette az Úr az Ábrahám oltárán, de az Ábrahámok csakugyan véres, füstölgő áldozatok az Izsákok oltárán.
És ez a mi megáldoztatásunk életünk legnagyobb öröme, szépsége és dicsősége! Üdvözlégy Cézár, köszöntenek az érted meghalók! – ez a szülői tiszt legédesebb vallomása, legboldogabb hymnusa. Bizony Urunk a gyermek!
De Úr-e az a gyermek, akinek nincs szülője? Akit cserbenhagytak a vazallusai és ellenségek közé űzött az élet? Úr-e az árva, az elhagyott gyermek?
Erre ad feleletet a mai nap, a Nagypénteki Társaság Árvaházának ünnepe s 25 év történetének kőbe véshető tanuságát és summáját kiáltja felénk: Urunk a gyermek, az árva gyermek!
Száműzött szuverének meghalni mennek idegen országokba. Olyanok mint a leáldozó nap: önnön dicsőségük és szégyenük biborában égve tünnek el a nagy éjszaka árnyékai között. Az árva gyermekek azonban olyan kiűzött királyok, akik új birodalmat teremtenek, ahol megszállanak, s hajnali fényben támad hatalmuk új nappala.
Ezek az igazi hódítók: ezek igázzák le az idegen szívet. Halvány arcuk szomorú fenségével ejtenek foglyul s parányi kezük intésére a pusztaságban rózsa nő s a romok felett kőfal emelkedik. Megszólal némaságuk és megindulnak az irgalom forrásai. Reánk parancsolják elfacsarodó szívünk keserűen édes kényszerével az áldozást és a szolgálatot. Testük didergése reánk szól s mi sietünk öltöztetni őket. Éhségük kemény napiparancs s mi alázatosan kenyeret nyujtunk nekik. Hajléktalan voltunk kiver boldog otthonunkból s mi keressük a téglákat és csiszoljuk a durva követ, hogy házat építsünk számukra. Zsendül a munka, mindenki résen áll s megépül az árva gyermek királysága: semmiből egy csodálatos ország. Kívülről szegény, kopottas, egyszerű, de belülről csodálatosabb minden palotánál. Jaj annak, aki ellene szegül! Ajkán megfagy az imádság, szíve kővé válik, aranyhegyein is nyomorult lelki koldus és az utolsó ítéletben a Jézus vádja zuhan reá: Amit megtagadtatok eggyel az én kicsinyeim közül, én tőlem tagadtátok meg! Oh, hogy tud jutalmazni ez a rongyos, könnyázott, kis uralkodó! Aki ott volt a múlt csütörtökön a budaörsi szegényes hajlékban, látott hullani sok fényes könnyet. Pedig nem is könnyek voltak azok, hanem egy nagy égi királynak rendjelesője, sok meleg szív felé hullott a „jó ember” magas rendjének csillagos kitüntetése. Milyen lesz még az a jutalmazás, amit odafenn nyernek, amikor így szól az, aki öröktől fogva született s akinek a neve Szent: Amit cselekedtetek eggyel emez én kicsinyeim közül, én velem cselekedtétek!
Urunk a gyermek, mondom negyedszer. Oh nem is az, aki a miénk, vagy a másé, hanem az, akitől vette hatalmát s akinek csak parányi nagykövete: urunk a betlehemi Gyermek. Ott a jászolban, rongyok között is égnek és földnek Ura, a Szívek királya. Benne lett testté az örök könyörület. Amíg nem jött, mindnyájan árvák és elhagyottak voltunk: ő szerzett Atyát nekünk a mennyben. Ő tanított meg szeretetre és áldozatra: életét adta érettünk a Golgothán. Azóta minden áldozat az ő győzelme és az ő hódítása. Benne jelent meg az új, édes, lelki világ, amibe felolvad és átdicsőül a régi. Ő váltott meg bűneinkből, szabadított meg ősi, romlott természetünktől s ahol az ő királyi pálcája országol, új ég és új föld támad. A farkas a báránnyal lakozik, a párduc a kecskegödölyével fekszik s igazság és szeretet megcsókolják egymást. Légy áldott drága Gyermek, Urunk, királyunk, virágszál Isai törzsökéből, Dávidnak ama gyökere és ága, Jézus, te fényes hajnali csillag! (Jel 22,16) Ámen.

Advent első vasárnapját üljük. Belépünk egy évezredes dóm homályos pitvarába és rászáll a szívünkre mind az az áhítat, mindaz a forró istenkeresés, ami ezt a dómot álmodta, tervelte, vérével és könnyével építette s csókjaival újra meg újra felszentelte. Úgy érezzük, hogy e dómban minden befelé vezet, a szentély felé. Hatalmas láthatatlan erők vonzanak arrafelé: erők, amelyek mondhatatlan távolságokból idáig hoztak s most megáradtak, mint torkolatánál a folyam. Érezzük, hogy nemsokára célnál vagyunk és megremegünk e gondolatra.
Ez a hatalmas dóm az egyházi év, pitvara az adventi vasárnapok. A mai vasárnapot használják fel arra, hogy éljük át az adventi szenvedélyt. Amíg meg nem értjük ezt a komor s mégis fényló arcú szenvedélyt, amíg lelkünkben fel nem csendül ez a mély, reménykedő hang: nem nyílik meg előttünk a hit temploma. Amíg egy könnyünk ki nem hullt, odabenn nem gyúlnak ki a lángok, amíg egy sóhaj fel nem szakadt a keblünkből, odabenn nem szólal meg a hit csodálatos orgonája.
Ennek az örök adventi szenvedélynek a hangja a felolvasott ige: Jőjjön el a te országod! Egyetlen húr át az örökkévalóságon: lássuk, milyen melódiák alszanak benne?
Jőjjön el országod! ez a szenvedélyes sóhajtás, mely az angyalok lehelletétől forró s távoli világok remegésétől csuklik el, - először is azt jelenti, hogy kell lennie egy ilyen országnak. Isten alvó dicsőségek atyja s ezek a mélységekben szunnyadó, árnyékba takart dicsőségek rendre ébredeznek és testbe öltözködnek. Az ébredés Istenének ez a teremtő ostroma nem szűnik meg addig, míg nem lesz olyan a világ, hogy abban Isten akarata, dicsősége akadály és maradék nélkül megvalósuljon. Mert Isten bölcs, van a gondolatában egy teljes, tökéletes világ s ennek emberi társadalma az ő országa; mert Isten jó, akarja, szereti, áldja és ápolja ezt a képet, drága neki, csüng rajta, drága neki és szeretetének tárgya. Mivel Isten absolut hatalom, nemcsak álmodni tud egy országot, hanem teremteni is; Ő nem a reménytelen szerelmek Istene, hanem az alkotó, a teremtő szeretet Istene.
Hogy mindez igaz és nem képzelgés, Isten nagyszerűen megbizonyította. Az ő országát nem térképekről, nem könyvekből, politikai dolgozatokból olvassuk ki: az ő országa realitás, mert történetileg elültetett plánta. Ennek az országnak itt járt közöttünk a nagykövete: Jézus, s képviselte, ábrázolta annak dicsőségét. Nem is nagykövet volt, hanem királyfi, aki magja, gyökere a birodalomnak s ez az ország ott van, ahol ez a gyökér kivirult.
Gondoljátok el: egyszer megjelenik a földön valaki s azt hirdeti: azok a bezárt, komor egek odafenn szeretettel és irgalommal vannak telistele! Szeretet, amelyik, vár! Beszél arról, hogy ezt a szeretetet viszontszeretni, abba beleömölni új, tüzes, boldog élet. Elmondja a tékozló fiú történetét s mire végére ér, annyival lett szebb a világ, mint amennyivel világosabb lesz a sarki éjszaka, ha kigyúl az északi fény. Rábízza magát erre az ő rejtelmes, hatalmas titkos szerelmére s olyan bátor, olyan nyugodt, olyan gondtalan és olyan erős. Mindenét odaadja ezért a kincsért és ujjong a nyeresége felett. Remegve, vért verítékezve, tűzben dideregve fogy el a Gecsemáné kertben s lehúnyt szemmel lelke belefekszik az atya akaratának édes, gyilkos, éltető ölébe. Keresztre szegezteti magát s ott fenn kigyúl a győzelemtől, a bocsánattól, a diadalmas boldogságtól. Hogy támadja a bűnt, hogy dobja oda magát érte s milyen győzelmesen törli el azt kihulló vérével! Kimondja azt a csodálatos szót: aki téged arcul üt jobb felől, tartsd oda a bal orcádat is, - gondold el, ahhoz, hogy ezt betarthasd, nem gyávaságból, rezignációból, érzéketlenségből, hanem nagylelkűségből, jóságból, a bántót szánó irgalomból, milyen Istentől átitatottnak kellene lenned? Mindezekből kibuggyan egy olyan érzület, olyan akarat, olyan életminőség, amelyik más, mint a mienk, idegen hozzánk és mégis rokon velünk, s amelyik ha feltétlenül és akadálytalanul érvényesülne, más világot, egy más lelki plánétét jelentene számunkra.
Ha nézzük, hol van ez az ország, mi valósult meg belőle? lehetetlen fel nem sóhajtanunk: semmi, semmi. Szétnézünk odakinn: széttépett, felgyújtott, kirabolt világ. Összeomlott nemzetek. Nagy, ősi gyűlöletek. Talajmozdító, titokzatos erők földalatti moraja kél. Saját szívünk pedig tele van aggodalommal, gyűlölettel, félelemmel és reménytelenséggel.
Épen most kell meggyújtani az adventi lángokat és épen most kell szenvedélyesen élni az örök adventet: Jőjjön el a te országod! Ködből, chaoszból, gyászból szakadjon ki egy új világ dicsősége!
Testvéreim, a teremtés nincs befejezve, Isten az utolsó szót nem mondotta ki. A világ nem kopott szekér, amelyik egyre zörgősebb és döcögősebb lesz, míg egy szép napon négyfelé megyen; nem nagyszerű gép, amelyiket vadonatújan a kezünkbe adott Isten s azóta szépen tönkrement a kezünk alatt; a világ csak kezdet, csak terv, csak vázlat; a nagy dolgok, az igazi dicsőség csak ezután jön. Isten még mindig teremt és örökké teremteni fog. A teremtésnek ez a második, dicsőségesebb emelete: a váltság, az újjáteremtés.
E teremtéshez hív és vár minket Isten. Vár azért, mert teremtő munkájába beleszámítja a mi életünket, a mi erőnket, a mi munkánkat is. Adja a részt, hogy akarjuk az egészet, ízelítőt ad, hogy éhezzünk és szomjúhozzunk. Jézus személyében megéreztünk valamit az Isten közelségéből: nem nyugszik a szívünk, míg egészen el nem pihen benne. Jézus lényében megéreztük az örök szeretetet, megcsapott az illata, mint a Karszt-járót a Quarnero ózona és mi feléje megyünk, az egészet bírni akarjuk. A Jézus egyéniségében megismerjük mi a béke, az erő a hősiesség és hevülünk ezért és hadseregeket hordozunk álmainkban. A Jézus személyében megérezzük a mást, a jobbat, s egészen átmásulni, egészen megváltozni akarunk. Ez a teljesség szenvedélye mutatja, hogy isteni tervre van a világ teremtve, csak akkor nyugszanak meg a dolgok, ha céljukat elérték és rendeltetésüket befejezték.
Mi az advent? Az a szenvedély, amivel a torzó sír az Isten-kép után, amivel látja, szereti és áldja a mag a ringó kalászt, ezt a karcsú királyleányt, amivel a gyökér várja, szemléli sudarát s bocsátja egyre feljebb a villámos, édesveszélyű fellegekbe halálos kockázat büszke gyönyörével. Ahogy meg nem született gyermekét szereti a meddő, ahogy az agg Simeon csókolta a Gyermeket.
Mi az advent? Az Isten élete, amellyel önmagát és világát éli s amelyik átszalad a lelkünkön s ott egy pillanatra öntudattá válik. Amíg kigyúl bennünk, egyek vagyunk a teremtő Istennel.
Lehet-e újra teremteni, lehet-e megváltoztatni a mi világunkat? Minél égőbb bennünk az advent szenvedélye, annál többet tudunk tenni. S ha odakünn semmit sem tehetnénk, mert semmi sem volna hatalmunkban, akkor is van egy egész birodalom, ami hatalmunkban van: a mi lelkünk. Hogy mit lehet megvalósítani az Isten országából, az Isten dicsőségéből ebben a parányi kis lélekben, azt kevesen sejtik. Egészen átsüti a lényed egy nagy kijelentés: az Isten lénye, egészen áthevíti szívedet egy nagy érzés, egy nagy kívánság: Isten akarata s magad is egy zengő, diadalmas Advent léssz!

A tizenkilencedik század egyik legnagyobbszabású magyarázó elve volt az alkalmazkodás törvénye. Lamarck, Darwin és társai tették egyetemes élettani törvénnyé. E szerint minden élet az által tartja fenn magát, hogy alkalmazkodik a most és itt nagy követelményéhez. Ez alkalmazkodással kiválogatódik a legéletrevalóbb s a legéletrevalóbb példányok az átöröklés által biztosítják a fejlődést. Az élőlények roppant birodalmában mindenütt meglátták és megmutatták ezt a törvényt. Nem csoda, ha a társadalom és erkölcs jelenségeit is e szerint magyarázták. Szerintük a művelődést a környezet átalakító hatása hozta létre. Ez teszi lehetővé a nemzetek egymásra hatását, különböző kisebb népek egybeolvadását, nagy egységes művelődésbe. A létért való küzdelmet az nyeri meg, aki alkalmazkodni tud, akár egyes, akár nemzet, akár egész faj.
Még tele volt a tudomány ezzel a gondolattal s valósággal bölcsek kövének tartotta, midőn egy másik világmagyarázó elv is lábrakapott. E szerint az élet legbelső magva, lényege valami változhatatlan ősminta, a teremtésből hozott alkat, anyagtól, időtől, tértől független logikai szabály s minden élőlény addig él, amíg az a formáló minta széjjel nem hull. Az ember vére a maga anyagában tízszer is megújul, de az a képlet, amelyik szerkezetét és minőségét kifejezi, mindig ugyanaz marad a magzatban is és az aggastyánban is. Ezt bizonyítja, hogy csak hasonló összetételű vért lehet átömleszteni, más összetételű halált okozna. E szerint minden élőlénynek kikutathatatlan és páratlan eredetisége van s az alkalmazkodás csak addig lehetséges, amíg azt napvilágra hozza; mihelyt széttöréssel, átmásítással fenyegetné, azonnal megszűnnék maga az élet is. Fára, fűre, emberre, nemzetre, sőt az emberiség nagy műveltség-egységeire is ez a törvény talál.
Úgy-e, látszik, hogy itt két ellentétes világmagyarázatról van szó. Egyik azt mondja: alkalmazkodj, légy mássá, hogy élj; a másik azt mondja: légy önmagad, tartsd meg, ami vagy, különben meghalsz.
Ez a törvény a Dániel életében igen világosan látszik. Mikor Nabukodonozor megszállta Jeruzsálemet, királyi vérből származó négy ifjút vitt át Babiloniába, birodalma székvárosába, hogy udvarának díszei legyenek. E négy ifjú a Dániel vezetése mellett Babiloniában is megmaradt annak, aki volt Jeruzsálemben. Pedig ez éppen olyan lehetetlennek látszik, mintha valaki azzal dicsekednék: Moszkvában éltem es megmaradtam ellenforradalmárnak, vagy Berlinben tartózkodtam s nem csináltam titkot abból, hogy kommunista vagyok és az is maradtam. Ugvanis a méd-perzsa birodalom tökéletesen más volt, mint Izrael, Más volt az istene, más volt a törvénye, más volt az erkölcse és életrendje. Dánieléket is alkalmazkodásra, áthasonulásra akarta kényszeríteni minden. Tüzes kemencébe dobták, oroszlánok vermébe hanyták, de száz szónak is egy a vége, ők megmaradtak önmaguknak. A környezetük azt mondta: alakuljatok át, hogy éljetek, ők azt mondották: megmaradunk annak, akik voltunk, még ha meghalunk is. Dániel, a fogság hőse az erkölcsi függetlenség jelképes alakja, a mindenkori ifjúság nagy példaadója, aki erre a nagy követelményre felel: légy önmagad. Ez a követelmény áll a magyar ifjúság előtt is.
I.
Időszerű ez, azért, mert a mai nemzedék egy különös világtörténelmi ellentét feszültségében él. A magyar ezeréves élete során mindig valamelyes ellentét feszültségében él, de sohasem nagyobban, mint éppen most. A vezérek korában az volt a nagy kérdés, letelepedjünk-e, vagy portyázzunk? Szent Istvántól kezdve szinte ezer esztendeig az volt a főkérdés, keresztyén kultúra, vagy pogány magyarság? Nemsokára feltámadt egy másik kérdés, kelet felé, vagy nyugat felé tájékozódjunk? Mátyás király már nyugat felé indul hódító útra, hogy kelettel megvívjon s nemsokára reánk köszönt az a kétszáz esztendő, amelyben egy nagy ellentét osztotta két részre a magyarságot, egyik fele nyugattal megbékült, hogy kelettel megvívjon, a másik kelettel ideiglenes békét kötött, hogy nyugat halálos öleléséből kibontakozzék. A XIX. század első felét a haladás és maradás vitája töltötte be, második felében egy közjogi felfogás osztotta meg a nemzetet: egy része kibékült Ausztriával, hogy megmaradhasson magyarnak. Mindezeket az ellentéteket feszítő erőben messze túlhaladja a jelenlegi világhelyzet kétszeres ellentétével: jobbfelé vagy balfelé tájékozódjék a magyar, demokrácia vagy diktatúra az ígéret földje? S ez nemcsak egyszerű elméleti kérdés, mert mihelyt a két világtábor felsorakozik, megindul a kettő között az életre-halálra szóló leszámolás.
Talán mondanom sem kell, hogy ezen az ellentéten kívül még más hasadást is látunk a magyar lélekben. Hogyan viszonylik egy magyar ifjú a történelemhez, az egyházhoz, a tegnaphoz? Mindezt eldobja-e magától, vagy az egészet megtartsa. Ez a tegnapnak és holnapnak a feszítő ellentéte. Hát arra mutassak-e rá, hogy mindezeken kívül van a lélekben egy örök ellentét, a minőségi feszültség. Ellentét az alacsonyabbrendű és a magasabbrendű élet között, óemberünk és újemberünk örök pere, a tisztább, szellemibb, nemesebb élet igényeinek halálos küzdelme az anyagias, salakos, szenvedélyes élettel, a látás pöre a köddel, a szikra s a herakleitosi tűz harca a vízzel és a sárral, a csúcs örök pere a völggyel, a tisztaság, nyugalom és fenség, erő és csend meghasonlása mindazzal, ami szennyes, nyugtalan, erőtlen és testi.
Akármerre fordul, akárhová lép, egyetemre, utcára, múzeumba, sportpályákra, ifjúsági gyűlésekre, baráti körbe, akárhová néz, saját lelkének százkapus városába, százkapus városának ezer palotájába, ezer palotájának tízezer ablakába, mindenütt ezt az ellentétet érzik, mindenütt olyan, mint a fogságba került Dániel, egy idegen hatalom le akarja nyűgözni, rabbá akarja tenni, be akarja sorozni a maga katonái közé, el akarja könyvelni mint az ő népét, s jaj neki, ha nem alkalmazkodik.
II.
Dániel azonban Dániel akar maradni. Hiába adnak más nevet neki és társainak. Hiába próbálják saját táplálékukkal tartani, hatalommal és dicsőséggel kecsegtetni, halállal fenyegetni, Dániel nem akar más lenni, mint az, aminek Isten szánta, keze teremtette, örök terve eleve elrendelte. Azt hiszem, hogy itt valami olyan rendkívüli, nagy dologról van szó, amit könnyen elfelejt a világ. Nem az a kérdés, hogy mi jobbra, vagy balra állunk, melyik világnézethez csatlakozunk, miféle párt, vagy módszer útján próbáljuk életünket elrendezni és leélni, hanem az a fő kérdés: lényünk magva, egyéniségünk csírája nem eladó és el nem árulható, mássá nem tehető, semmiféle díjért és semmilyen fenyegetés árán.
Mi ez a belső mag? Az az ős minta, amelyre Isten teremtett. Amely a sast sassá, a gyöngyvirágot gyöngyvirággá, az embert emberré, a magyart magyarrá s téged páratlan, egyetlen, eredeti egyéniséggé tesz.
Az embert emberré az teszi, hogy valami olyan méltósága, minősége van, ami felülemeli az állatok világán. A testi közösséget nem tudja velük megtagadni, de lélekben más és idegen. Olyan valaki, aki az élet rendeltetését nem az evés és szaporodás bármily magasrendű kiművelésében látja, hanem jóakaratban, az igazság szolgálatában, szépségek szemléletében, a szentség gyakorlásában. Nem lehet másképpen emberré lenni, csak ha ebben a rendeltetésben, vállalkozásban, kockázatban osztozkodunk. Ha nemzedékünkben senki sincs, aki velünk tartson, nem változtat ez a követelmény feltétlen érvényén. S ha mindenki állat akar lenni, én nem. Nekem más a becsvágyam, más a célom.
Így vagyunk a magyarsággal is. A magyarság is a teremtésből vett ős-minta, öröklött létminőség. Nem szorul magyarázatra, mentegetésre, nem lehet pótolni. Van-e valami fizikai alapja, vérben, testalkatban, csont és idegrendszerben rejtőző alapja, nem tudom. De egészen világos, hogy egy olyan szellemi minőség, amely megtestesül nyelvben, alkotmányban, népszokásban, művészetben: ezzel adva van, mint sors, hagyomány és ígéret. Multnak és jövendőnek a vállalása. Tévedés azt hinni, hogy a nemzeteket nemzetté valamely egészen különös történelmi, politikai vagy művelődési hivatás teszi. Ez a nemzeti mivolt csak egzisztenciális dolog, egy csomó embernek az a végzetszerűsége, hogy csak magyarként tud és szabad léteznie s ha nem lehet magyar, eltorzul embersége és kárt szenved egyéni értéke.
Ős-minta, alkat, a teremtésből vett uralkodó szabály az egyéniség is. Az a nagy kiváltság, hogy az ember nemcsak a közösségből él, hanem önmagában is valaki. Ha egy méhet kiszakítanak a kaptárból, elpusztul. A termesz-államoknak egész rendjét kivehetjük, rövid idő alatt végük van, mert nemcsak az egyének, de az egyes rendek sincsenek önellátásra berendezve. Amelyik katona, az nem tud táplálkozni, amelyik napszámos, az nem tudja védeni magát. Az ember az, aki magában is különálló világ. A humánum minőségileg tökéletesen ép volna akkor is, ha csak egy ember élne a földön. Ez a titokzatos és eredeti alkat, mint az isteni teremtés művészi eredménye, magyarázat, értelem és cél minden emberi életre, olyan, mint a nyílvesszőre a célpont, a levélre a cím, növényre a virág.
Ez a három alkati adottság: az emberség, a magyarság és személyiség csak együtt valósítható meg. Nem lehetek igazi ember, csak ha tiszta személyiség és igaz magyar vagyok. Nem lehetek igazi magyar, ha emberségem eltorzul és személyiségem kárt vall. S nem lehetek személyiség, ha benne nem magyarrá és nem emberré fejlődöm. Ez az, amit tőlünk az ellentétek feszültségében a világ el akar ragadni. Végletek, jelszavak, pártok, a korszellem forgószele úgy támad, úgy igényel, hogy ha engedünk valamelyik ponton, elnyomorodunk. Mit ért volna nekünk úgy lenni keresztyénné, hogy megszűnjünk magyaroknak lenni. Lehetne-e valóban magyarrá lennünk, ha nem volnánk emberek és keresztyének? Lehet-e olyan individualistának lenni, hogy kárt valljon a nemzeti közösség? S lehet-e a nemzeti közösséget olyan módszerrel szolgálni, amely elpusztítja az emberi méltóságot és kiöli az egyéniséget. Légy önmagad, ez azt jelenti: légy ember, légy magyar, légy személyiség s mind a három együtt, egyszerre!
III.
Most még csak azt kell megnéznünk, hogy ez hogyan vihető keresztül.
Hogyan őrizte meg Dániel függetlenségét?
Először azzal, hogy nem félt Babilóniától és annak fejedelmétől. Mindenütt nyugodt volt és mindenütt bátor. Halálos veszélyek kockázatát is vállalta, de lelkiismerete ellen nem cselekedett. Megrendítő ama mondása, ha nem segítene rajtunk a mi Istenünk, akkor sem hajtunk térdet bálványaitok előtt. Azután azzal, hogy nem keveredett el Bábellel, nem ült a király asztalához, nem ette ételüket, nem itta italukat, nem énekelte éneküket és nem táncolta táncaikat. Bizonyos szent aszkézissal válaszfalat vont maga és környező világa köré. Volt bátorsága különbözni környezetétől s azt mondani, én én vagyok, az pedig más. Azután nem szakította meg kapcsolatát azzal a magasabbrendű világgal, amely őt táplálta és erősítette. Imádkozott, felment lakóháza legfelsőbb szobájába, kinyitotta ablakát, amely Jeruzsálem felé nézett s arccal feléje fordulva, reggelenként betelt a lelke az onnan sugárzó igazságok erejével. Felismerte Istenben az ő törvényadóját, szavának külső és belső életében engedelmeskedett és mindenekfelett megőrizte őt az a látás, hogy Babilonia, s az utána következő és hozzá hasonló birodalmak egymás után széthulló bálványok, szarvuk letöretik, nagyzó beszédük elhallgat, hatalmuk elvétetik, testük megöletik, minden dicsőségük tűzbe vettetik, de az égnek felhőiben, mint valami Emberfia jőve; és méne az öregkorúhoz és eleibe vivék őt és ada néki hatalmat, dicsőséget és országot és minden nép, nemzet és nyelv néki szolgála; az Ő hatalma örökkévaló hatalom, amely el nem múlik és az Ő országa meg nem rontatik (Dán 7,14).
Dániel titka ez a látás. Ezzel ő odaszegődött az egyetlen egy nagy hatalom szolgálatába s eldöntötte magára nézve a legnagyobb kérdést, ki az ő gazdája?
Nekünk is ez a látás életünknek a nagy titka. E látásban megismerjük a mi igazi Urunkat, gazdánkat, és vezérünket: a Jézus Krisztust. Ő az a hatalmas személyiség aki meg tudja velünk tétetni azt, amit Dániel megtett a fogságban. Ő tölti el szívünket halálos, elszánt bátorsággal. Amily mértékben Hozzá kapcsolódunk, olyan mértékben fordulunk el a világ fejedelmeitől s ahogy fokozatosan Tőle függünk, leszünk függetlenek az egész világtól. Ő annak a magasabb világnak ura, megtestesítője, szerzője és gazdája, amely gondolataival, ihletéseivel, biztatásaival és vígasztalásaival szakadatlanul táplál. Ő az, aki besoroz a maga roppant hadseregébe, kijelöli az őrhelyünket, fegyvert ad a kezünkbe, megszabja a feladatot s megvillantja szemünk előtt a győzelem koszorúját.
Mindezt azért teheti meg, mert Ő az igazi életnek, a diadalmas életnek ős-mintája, uralkodó szabálya, a Szentírás nagyszerű kifejezésével: az Élet Fejedelme. És még egy más okért is. Azért, hogy mi tulajdonképpen az Ő képére vagyunk teremtve és lényünk ős-mintájába bele van számítva az Ő arcvonása is. Csakhogy onnan kihullott, megromlott, mert vele szemben lényünk e világ fejedelmeinek pusztító hatására tőle idegen vonásokat vett fel.
Restaurálni kell ezt a képet. Krisztusra kell átalakulnunk, hogy önmagunk legyünk. Hozzá hasonlítani, hogy visszanyerjük a teremtésből vett ős-mintánkat. Ez azt jelenti, hogy Csak az Ő szellemében, az ő lelke által lehetünk emberek, lehetünk magyarok, lehetünk személyiségek.
Emberség, magyarság, személyiség azért hathatja át egymást, töltheti be egymást igazsággal, élettel s azért védheti meg egymást a romlástól és eltorzulástól mert mind a három igazi értelmét Jézus Krisztusban találja meg. Tehát nem jelszavakat, bölcs tanácsokat, nem titokzatos beavatásokat ígért, az Isten ígéje, hanem egy nagy és boldog tényt: minden szabad nektek. Mindent megcsinálhattok, mindenre vállalkozhattok, ami Krisztusból való s általa különb emberek, jobb magyarok, nemesebb, szabadabb, áldozatosabb személyiségek lehettek.
Éjszakai látásokban, sötét, tornyosuló fellegek között Dánielnek megjelent az Ember Fia képe és megrendüle ezek miatt. Sötétségben, riasztó fellegek között megjelenik neked, magyar ifjú, a legnagyobb ajándék, a krisztuslátás megrendítő, szabadító csodája.
Egyetemi hallgatók istentiszteletén,

A Szentírás a fazekasról két példázatot mond. Mind a két példázat a legnagyobb titkot szemlélteti: hogyan alakítja Isten az embert nemzetté és személlyé.
Erre igen alkalmas eszköz a fazekas példázata. Gondoljunk arra, milyen hitvány sár az, amiből a fazekas alkot s milyen csodálatos műremeket tud előhozni az agyagból. Gondoljunk arra, hogy a fazekas lelkében kész a művészi terv, senki sem tudja, senki nem látja, csak ő s ő is csak lelki szemével és íme, a tehetetlen agyag felöltözi ezt a belső, lelki, dicsőséges formát és ezzel látható valósággá testesíti. Gondoljunk arra, hogy az agyag két dolgot művelhet csupán: rábízza magát az alkotó kézre, engedelmeskedik a formáló gondolatnak s ha ez megvan: megőrzi a benne testet öltött isteni mintát úgy, hogy csak akkor lehet elvenni tőle, ha pozdorjává törik.
Erre tanít a mai alkalom is.
István király nagyságát éppen az méri, hogy ő is nemzetmintázó volt. Ha azt nézzük, miből, mit csinált, azt kell kimondanunk: Ő volt eddigelé a legnagyobb magyar nemzetformáló személyiség. Az, hogy keresztyénné tette a magyar népet; az, hogy belekapcsolta a középeurópai germán műveltség nagy közösségébe; az, hogy megvetette a magyar államiság fundamentomát a nemzeti és keresztyén királyság hatalmi tényében: mind igaz, de csak részigazság. A valóság az, hogy István király meglátta a magyar nemzetállam isteni mintáját, azt a belső formát, lelki alkatot, mely ennek a népnek itt a Duna-Tisza közén célt és értelmet ad: ez a nép legyen egészen Krisztusé, hogy egészen önmaga lehessen. Csak úgy legyen Krisztusé, ha önmaga lehet, de önmaga csak akkor lehet, ha valóban Krisztusé.
Ezért akart olyan egyházat, amelyik senki mástól ne függjön, csak a Krisztustól. Ezért vetett alapot egy olyan államszervezet számára, amely a király és nemzet hatalmi egyensúlyában a rend és szabadság örök feszültségét feloldotta és egyiket a másikkal biztosította. Ezért indított meg egy olyan társadalmi fejlődést, amely az uralkodó osztályokat alulról és kívülről mindig friss vérrel táplálja; azért tette életparanccsá a magyar számára: európaivá lenni önfenntartásból s mindig jobb magyarrá lenni – Európa érdekében.
Ez az alapminta ezer év során sok módosulást és alkalmazkodást elbírt. Következett belőle a középkori nemzeti királyság éppúgy, mint a magyar parlamentárizmus, következett belőle az egyház világi dicsősége, mint a reformációban való megújhodása; Mátyás király éppúgy az ő nyomdokaiba lép, mint Bethlen Gábor vagy Széchenyi István s trónja körül éppúgy helye van László királynak, mint Zrínyi Miklósnak, vagy Tisza Istvánnak.
Műve minden magyart, minden időben érint, mert az egész nemzetre vonatkozik s a nemzet minőségében a nemzet sorsát dönti el; addig él a magyar ezen a földön, amíg őrzi ezt az ősi mintát: minél magyarabb és minél krisztusibb életet él.
István király szellemkeze ezt a mintát adta ennek a népnek, legyen ez a láthatatlan lelki kéz örökre áldott!
De ezt is azért tudta megtenni, mert rajta is egy még hatalmasabb kéz dolgozott: Isten keze. Alakja úgy szállott ránk, ahogy a korszak, a hagyomány, a legendaírás és tudományos általánosítás ránk hagyta: beillenék százada bármely dómjába oltárképnek, üvegfestménynek, kőszobornak vagy hősnek a keresztyén epikába. Minket azonban az érdekel: ember volt, por és hamu; egy darab sáragyag azon a korongon, amelyen Isten az Ő cserépedényeit formálja. Ember volt, magyar volt, férfi volt és a Krisztusé lett.
Senkinek nem volt nehezebb keresztyénnek lenni, mint István királynak. Nem volt misztikus vagy elmélkedő: mindenestől fogva gyakorlati ember volt; életét harcmezőn, tanácsülésen és bírói székben élte le. Oh, hétköznapok nehéz keresztyénsége! - Nem vonulhatott el a világtól szerzetesi szegénységbe és a remeték békességébe: a korszak ormán állott, mint egy ostromlott bástyán s kora ifjúságától késő vénségéig tűzzel és vassal, karddal és puszta kézzel, életrehalálra védte a várat. Oh, a véres harcok nehéz keresztyénsége! Nem fogózhatott bele tömegekbe, akik magukkal ragadják, baráti kezekbe, amelyek segítenek és emelnek: mindenki ellensége volt, aki a fajtájához tartozott; minden barátja vérben idegen volt; nem értette senki meg egészen s mikor a pogányokat irtotta: testvérgyilkosnak mondották, amikor a német ellen szállt hadba, hűtlen szövetségesnek, hitszegőnek. Oh, félreértések és elhagyatottságok nehéz keresztyénsége! - Az élet csúcsán királyi asztaloknál ült; kenyere keserű volt, itala könnyektől sós. Mindent elveszített, ami kedves volt; mindenkit eltemetett, akit szeretett; azzal a félelemmel szállt alá, hogy amit épített, összeomlik, mint egy rosszul lecövekelt bíbor-sátor a novemberi viharban… Oh, csalódások és áldozatok nehéz keresztyénsége!
És mégis hős volt, hű volt, nagy volt. Igen, mert a Krisztus keze, az a Láthatatlan Kéz, megragadta, felemelte, rátette örök szerelme pörgő korongjára és alakítani kezdte. Hétköznapok taposómalmában Krisztus volt az ő ünnepe, az ihletése; rettentő harcaiban Ő volt békessége és a győzedelme; félreértésekben és elhagyatottságban a jó út bizonyossága és a helybenhagyás pohara; az élet elvesztegetésében egyetlen egy nyeresége, ő a nagy áldozatban a kereszt nagy áldozója. Minden, ami lett, minden, amit tett, egyetlen egy ősi, titokzatos erőnek eredménye: az istvánkirályi mű egyszerű vetülete az istvánkirályi hitnek! A legnagyobb király az ország legnagyobb misszionáriusa!
És most egy harmadik kéz látomása sugárzik felém. Az a kéz, amely István király által mintázta a magyar nemzetet, amely a Krisztus keze által alakította István király személyét, az Egyetlen Művész keze: az Isten keze. Ő az örökkévaló fazekas, mi, nemzetek, szentek és gonosztevők, királyok és koldusok, egyesek és embermilliók mind-mind véres, könynyes sár s ebből mintáz az eleveelrendelés zúgó korongján mát és holnapot.
Érzed-e magyar népem ezt a szuverén kezet? Kemény kéz és igazságos kéz: jaj neked, ha lázadsz, jaj neked, ha nem engedelmeskedel! De irgalmas kéz is: tud várni, tűrni, újrakezdeni, bízni magában és hinni művében. Ezer év tanítja, a csillagok üzenik, a kövek kiáltják, kinyilatkoztatás, történelem és lelkiismeret hármas bizonyságtétele erősíti a művészi tervet, melyet az Örökkévaló elibénk szabott: magyarabb magyar, krisztusibb keresztyén élet. Ebben a formában leszünk mi: sár és agyag, művészi alkotás, páratlan érték, isteni csoda. Ez az örökségünk: csak akkor vehetik el, ha porrá zúzták.
Igen, mi megáldjuk ezt a kezet és engedelmeskedünk. Nem félünk formáló erejétől, tüzes kemencéitől; várjuk, hogy belénk töltse dicsősége nárdusolaját!

Az embert az állattól az különbözteti meg a legélesebben, mondja némely bölcselő, hogy az ember tud szégyent érezni, az állat pedig nem. Ez a szégyenérzet kiterjeszkedik az ember testi és lelki állapotára és lehet olyan erős, hogy elviselhetetlen fizikai kínt okoz, néha éppen a halálba kerget. A szégyenérzet gyökere az, hogy valami súlyos fenyegetés vagy sérelem éri emberi méltóságunkat. Állatinak, aljasnak, durvának, közönségesnek vagy nevetségesnek látszom, hogy a súlyosabbtól az enyhébb felé haladva soroljam fel a lehetőségeket és én ezt nem bírom elviselni. Minél magasabb az igényem önmagam iránt s minél nagyobbra tartom az emberek jó véleményét rólam, annál irtózatosabb még csak rá gondolni is, hogy kisebbnek látszódjam annál, mint amilyen vagyok, vagy kiderüljön az igazság: kevesebb vagyok annál, mint amilyennek látszom. A szégyenérzet a kártvallott ember önérzet-sajgása, az istenképen ejtett seb égése.
Mint minden érzés, a szégyenérzet is értelmet attól az októl vagy értéktől nyer, hogy miért szégyenlem magamat. Tolvajok között az szégyenli magát, aki nem elég ügyesen lop. Becsületes emberek között az szégyenli magát, akit lopással gyanúsíthatnak. Lehet tehát szégyenleni azt, ami szép, nemes és jó, főképpen egy olyan társaság előtt, amelyik sem szépnek, sem jónak, sem nemesnek nem tartja, vagy nem meri ezt bevállani. Lehet tehát szégyenleni azt is, ami a legszebb, a legnemesebb és legértékesebb a világon: a Krisztus evangéliomát.
Miért szoktuk szégyelni?
Először is álszeméremből. Van az emberben valami mélyen gyökerező, titkos feszélyezettség: mint ahogy némely ember fitogtatni szokta magát, mások nem szeretik, ha látják. Ha félhomályban sétáló emberekre éles reflektorfényt vetítesz, feltétlenül félreugranak előle a jótékony homályba, bár nincs semmi titkolni valójuk. A legtöbb ember nem szereti, ha az ablakon át a járókelők bebámulnak a szobájába. Ha a színházban a nézőtérről valaki a színpadra téved és ezrek figyelmének tárgya lesz, majdnem elviselhetetlen rossz érzés támad benne és menekül kifelé.
Ezt tudva, megértjük az olyan embert, aki szégyenli az érzéseit, különösen a jó érzéseit. Mi a barokk korszakból érkeztünk. Ez a korszak patetikus és színészies volt; az emberek nagyon szerettek szavalni, mindig széles és formás taglejtésekkel beszéltek. A mai világ kevesebbet beszél érzéseiről; fél attól, nehogy színészkedőnek, affektáltnak lássák s ezért röstelli megmondani még az igazat is. Régen csak úgy lehetett szerelmet vallani, ha valaki szabályszerűen térdre hullott. Ma sok szerelmi vallomás egy hátbaütés keretében zajlik le. Kazinczy még szívre tett kézzel szónokol: ma már fekete szemüveget tesz fel némely ember, mikor esküvőre vagy keresztelőre megy, nehogy meglássa valaki esetleg megeredő könnyeit. A csupa értelem-ember nem szereti az ellágyulásokat és szegyenli legmélyebb érzéseit. Attól fél, hogy a cinikusok kinevetnék, a nyers realisták nőiesnek tartanák. Éppen a legmélyebb és legszentebb érzéseiket takargatják az emberek, mert félnek attól, hogy vagy köznapiassá, vagy színészkedővé válnak. Megszentségtelenítésnek találná, ha legszentebb érzéseit úton-útfélen, méltók és méltatlanok előtt kitárná és sátorozna vele. Így a lélek ősi szemérmetességét, amelyet éppen avégre szerzett Isten, hogy megvédje vele a legszentebb dolgok szentségét, a Sátán arra használja fel a megromlott emberi természetben, hogy elriasszon a bizonyságtételtől, a kiállástól az evangéliom mellett.
Második ok a helytelen kritika. Papfiúk, papleányok szeretnek más pályára menni, mint amilyenben szüleik éltek és a más világban röstellik a szülei ház egyszerű, puritán, vallásos szokásait. Mindent messziről elkerülnek, aminek prédikáció és templomszaga van és legfőbb becsvágyuk, törekvésük, hogy rajtuk ne látszódjék: honnan kerültek ki. Vannak szekták, amelyek a tiszta gyülekezet elvén állanak: tagjai nem hazudnak, nem isznak, nem kártyáznak, nem káromkodnak. Ha pedig valaki ilyen vétségbe esnék, a gyülekezet könyörtelenül kirekeszti magából. Azonban azt látjuk, hogy harmadik, negyedik nemzedékben már a belső emberek is leülnek tarokkozni és ital, színház, igazmondás dolgában a gyülekezet tagjai semmivel sem jobbak vagy rosszabbak, mint más egyház tagjai. Vannak emberek, akik maguk is mondják, mások is róluk, hogy ők újjászülettek: «Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus», hangoztatják. De ha sokáig figyeljük ezeket az embereket, úgy találjuk, hogy éppen olyan gyarlók, mint a hitetlenek. Irigyek, féltékenyek, haragtartók, anyagiasak, önzők s gondolataikban tisztátalanok. Az újjászületett ember távolról sem angyal, mégkevésbbé tökéletes lény: gyarló ember marad, csak az a viszonyulás más, ahogy Isten nézi az ő bűneit: a Krisztus érdemét betudja neki igaz bűnbánata láttán s azért kegyelmes hozzá. Az újjászületett ember is máskép nézi bűneit. Érzi a terhét, megvallja, a kereszt lábánál lerakja, hitével elfogadja a kegyelmet s a Szentlélektől napról-napra kér és vesz annyi erőt, hogy a kísértések között megálljon s új embere, ó emberének megöldökölése árán, egyre hatalmasabban megépüljön. A hitetlen világ előtt azonban ez az elrejtett kettős viszonyulás titok s ezért csak azt látja, hogy az újjászületett ember sem jobb a Deákné vásznánál s a tiszta gyülekezet sem tiszta.
Most már a Sátán azt a fínom cselt követi el, hogy mindazt a jogosult kritikát, ami a keresztyénségben az emberek hibáira vonatkozik, észrevétlenül átviszi magára a keresztyén egyház lényegére, tanításaira és igazságára, a végből, hogy mindazok, akik e hibáktól húzódozva azt megvetik, hagyják cserben a keresztyén anyaszentegyház örök igazságait is. A követők vétkéből kovácsol tőkét a követendő eszme igazsága ellen. Ezzel az embereket megtorpantja, gondolkodóba ejti és sokszor visszariasztja attól, hogy kiálljanak egyházuk tanítása és az evangéliom örök igazsága mellett.
Ehhez jön a harmadik dolog: az emberek szájától, a közvéleménytől való félelem. A sátánnak éppoly hatalmas eszköze a közvélemény alakítása, mint amilyen az egyéni lelkiismeret megrontása. Miután a bölcseség, a jóság, az igaz és hívő emberek mindíg kisebbségben vannak a világon, sőt nemcsak kisebbségben vannak, hanem komolyabbak, zárkózottabbak, kevésbbé lármásak, nem nyugtalanok és nyugtalanítók: nagyon könnyű ellenük a többséget megszervezni, a szájasoknak, nyugtalanoknak óriási tömegéből, azokból az átlagemberekből, akikről sem azt nem lehet mondani, hogy jók, sem azt, hogy bölcsek, sem azt, hogy igazak. De éppen ez a tömeg érzi azt, hogy a kiválasztottak hallgatag csapata egy ellenök szóló állandó tiltakozás. Sajátmaguk érdekében túl akarják tehát kiáltani és el akarják hallgattatni őket. Így támad a cinizmusnak, a hitetlenségnek, a szemérmetlenségnek az a vakmerő uralma, amely azonnal kigúnyolja, lehetetlenné teszi és prédául dobja azt az embert, aki nem közéjük való. Próbáljon meg egy fiatal munkás a gyárban déli harangszókor, sovány ebédje elköltése előtt imádkozni; próbáljon meg egy férfi vadásztársaságban tiltakozni trágár adomák ellen; próbáljon meg egy nő előkelő szalonban pletykaszürcsölés helyett az örökkévalóság kérdéseiről alázatosan és élő hittel szólani; próbáljon meg valaki szabadgondolkozók között egyháza ősi tanításaira hivatkozni: egyszerre mint egy ellenséges hadsereg támad ellene a világ s perc alatt kineveti, megfélemlíti vagy kidobja magából.
Végül mindezekhez vegyük hozzá a legfontosabb és legnagyobb akadályt: saját belső életünk lázadását, titkos bűneink, ősi romlottságunk nagy ellenkezését. Ezek mind arra késztetnek, hogy álljunk félre az evangéliom zászlaja mellől. Igen, az eszeddel igazat adsz az evangéliomnak, de akkor neked abba kellene hagynod ezt a viszonyt, eltépni ezt a barátságot, lemondani erről a haszonról, elszórni kétesen gyűlt vagyonodat, felhagyni egy csomó léha kedvteléssel s kiállani a szegények és méltatlanul üldözöttek mellett a kegyetlen hatalmasok ellen, akiktől előmenetelünk függ. És mi mindezt nem tesszük meg, hanem e helyett hallgatunk és lapítunk, amikor Isten akarata, igazsága, törvénye forog kockán. Hallgatunk, mint a néma ebek, és türjük, hogy megesúfolják a Krisztus nevét, eltiporják az Ő anyaszentegyházát, koronájának töviseit még mélyebbre nyomják bele a vérző testébe; eltűrjük, hogy szembe köpjék és arcul verjék a Dicsőség Királyát, sőt magunk is azokkal tartunk, akik ezt művelik. Egyszóval: szégyeljük a Krisztus evangéliomát.
Hogyan szabadulunk meg?
Úgy, hogy levonjuk ennek az Igének a következményeit: az evangéliom Isten hatalma minden hívő üdvösségére.
Minden hívő üdvösségére. Az evangéliom nem nézi, hogy ki zsidó és ki görög. A Pál apostol idejében ez a kétféle szellemi áramlat és kétféle életforma állott szemben egymással. Vagy az egyikhez, vagy a másikhoz kellett tartoznia az embernek. A zsidó hellenizálódni akart; az volt a legfőbb törekvése, hogy görög legyen, olyan görög, hogy soha többé rá ne ismerjenek zsidó-voltára. A görögnek pedig, az ezer pogányság és ezer filozófia között üres lelkű görög embernek legnagyobb kérdése az volt, hogy ne legyen-e zsidó, ne csatlakozzék-e Izráelhez, hogy részese legyen a választott nép Messiást váró élő reménységének. A Szentírásból tudjuk. hogy nagyon sok ilyen ember volt. Ezeket akkor proselitusoknak nevezték. Egyik táborból folyt át a másikba az örökös átállás és mind a két fél gyűlölte egymást. Most Pál apostol azt hirdeti, hogy zsidónak is, görögnek is, egyetlenegy fontos kérdése, egyetlenegy tennivalója van: az, hogy meghallgassa és elfogadja a Krisztus evangéliomát, amely Isten hatalma minden hívőnek üdvösségére.
Hívőnek. Ez azt jelenti, hogy csak a hit számára valóság, érték, élet az evangéliom. Aki nem hisz, annak szó, kép csupán. Hit által valóság lesz s amíg valóság, mindig hitet ébreszt és hitet nevel. Hitből hitre adatik.
Istennek a hatalma az evangéliom. Azért Istennek hatalma, mert három dolog van benne. Az első egy igéret a legfőbb jóról, valami olyan kincsről, amiért érdemes élni. Ha ezt bírjuk, semmi más kívánság szívünkben nem ébred. Ez a legfőbb jó: az irgalmas Isten önmaga és az Ő áldott országa. Isten önmagát Ígéjével és Ígéjében adja; hogy úgy mondjam: abban mond igent a kérő léleknek. Azáltal, hogy mondja az igent, már adja és közli magát az emberrel. Még a sákramentom is ilyen «igen»: azaz evangéliom.
Adja pedig azáltal, hogy nemcsak igéri, hanem fel is ébreszti szükségérzetet iránta, mert ha nem ébresztené fel, akkor hiába igérné. Vaknak hiába gyujtunk világosságot, süketnek hiába fujjuk meg a csodakürtöt, de az evangéliomnak éppen az a csodálatos ereje, hogy tündöklő módon kiábrázolja a kívánatos mennyei életet, ezáltal felébreszti szívünkben a vágyat a békesség, az igazság, a jóság, egyszóval Isten dicsősége iránt; mindazoknak azután, akikben felébredt ez a vágy, akik éheznek és szomjúhoznak, lélekben szegények, vágynak valami szépség, jóság és igazság iránt, akik szeretnének békességet és erőt találni, akik minden egyébben csalatkoztak ezen a világon s ezért megértek arra, hogy a hű, az igaz és jó Isten atyai kezére boruljanak, azoknak üzeni és pecsétli, hogy Isten még annál is sokkal többet ád, mint amennyit ők óhajtani tudnak.
Talán ez az utóbbi: nevezetesen, hogy nemcsak felébreszti a szükségérzetet, hanem ki is elégíti, a legcsodálatosabb az evangéliomban. Az evangéliom Istennek a beszéde, tehát teremtő Ige. Ha ez az Ige azt mondja neked: megbocsáttatnak a te bűneid, akkor nincs sem égen, sem földön, aki perbe szállna veled, mert legfőbb ítélőbírád bocsátott meg, a király kegyelme mondta ki a pertörlést. Ha ez az Íge azt mondja: én az én békességemet adom neked, hiába van háborúságod a világon, még a szempillád sem rebben meg, mert amit Isten ád, a világ nem tudja elvenni. Ha ez az Ige azt mondja neked: én fiam vagy te, ma szültelek téged, nevedet markomba metszettem: nincs senki, aki kiragadhatna az Ő kezéből, mert Ő erősebb e világ minden hatalmánál. Halk és szelíd szó az evangéliom, de ugyanaz a hang, amelyik azt mondja a teremtés hajnalán: legyen világosság és lőn világosság; ugyanaz a hang, amelyik a kereszten suttogta: elvégeztetett; ugyanaz a hang mondja nekünk: jöjjetek énhozzám, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve. Ez a szó a kegyelem szava: olybá vesz, mintha igaz volnék s ezáltal igazzá is tesz. Istennek igazságossága jelent meg tehát benne, de csak a hit számára, mert senki el nem fogadhatja, senki részese nem lehet, csak az, aki Istennek bűnbocsánat - hirdetését, azaz evangéliomát, mint örvendetes bocsánat üzenetet, hittel, elfogadja.
Istennek hatalma. Ez azt jelenti, hogy engedelmeskedem a Krisztus evangéliomának. A hatalomról lehet bölcselkedni, vele szemben lehet ellenkező érzéseket táplálni, de amíg a hatalom hatalom: engedelmeskedni kell.
Az evangéliom az Isten hatalma. Ez azt jelenti, hogy törvény, de az élet törvénye. Nem úgy engedelmeskedem neki, hogy a halálraítélt a bakónak, az avarlevél az őszi szélnek, a rabszolga a kancsukának, hanem úgy, ahogy a virág engedelmeskedik a tavasznak, a szerelmes a párjának, az agyag a művésznek, ahogy a tenyészet engedelmeskedik az élet ősforrásának: a napnak. Áldva, hódolva, életté válva és megdicsőülve.
Így engedelmeskedünk az evangéliomnak. Áldva, hódolva, újjászületve, azaz üdvözülten és boldogan. Az igaz ember hitből él.
Püspöki látogatás Kelenföldön,

A régi református kollégiumokban szokás volt a legátusi intézmény. A diákok tanulási sorrend szerint választhattak, hogy nagy ünnepre melyik gyülekezetbe mennek prédikálni. Ha jól viselték magukat s szépen prédikáltak, sok pénz összegyült számukra. Nem egy nagy embert ismerek, aki legációba járással szerezte meg tanulásának költségeit.
Némely legátus nagyon feszélyezte magát; idegenül érezte az ismeretlen világban, rettenetes zavar kínozta a megérkezésnél, a bemutatkozásnál; szorította torkát az elfogódottság. Ezer, meg ezer adoma, vidám történet járta a diákok között: miféle hibát vagy ügyetlenséget követett el a diák azért, mert nem érezte jól magát az idegen környezetben.
Pedig még nem is ez a legnagyobb idegenség.
Milyen árván és milyen idegenül érezhette magát egy hadifogoly Szibériában, Turkesztánban, az orosz pusztaságon! Milyen árva egy magyar hajómunkás a hongkongi vagy a singaporei kikötőben; nincs sehol egy lélek, aki megértené, szív, amelyik szeresse, tekintély, amelyik védje és segítse; nincsenek testvérei, nincs családja, nincs házanépe.
Nemcsak egyes ember érezheti ezt az idegenséget: érezheti ezt egy nép, egy nemzet is. Pl. a magyar nemzetről mindenki tudja, hogy idegen és bujdosó Európának ebben a részében. Vajon nem volt-e ilyen bujdosó a sok százezer sémi rabszolga, akiket Egyiptomba, Assyriába hurcoltak győzelmes keleti hadvezérek?
De mindezeknél árvább volt a keresztyén ember; azok az emberek, akikhez Pál apostol írta a leveleit s ezek között az efézusi levelet is. Jövevények és zsellérek voltak, mert a legtöbbnek nem volt polgárjoga Rómában. Akinek pedig nem volt polgárjoga, az más ember volt, mint a római polgár. Jövevények és zsellérek voltak azért, mert az egész akkori világ megvetette és lenézte őket, nemcsak mint zsidókat. hiszen közülök sok nem zsidó volt, hanem mint keresztyéneket is, akik egy külön csoportot alkotnak s hihetetlenül nevetséges és fellázító tanításokat vallanak. Pl. egy bitófán kivégzett lázadót tartanak az Isten fiának; összegyülnek, darab kenyeret esznek és bort isznak és azt mondják, hogy a Királyok Királyának testét ették és vérét itták. Azt mondják, hogy ez a keresztrefeszített lázadó harmadnapon feltámadott, felméne mennybe s átvette a lelki világ királyságát. Azt hirdetik, hogy aki téged jobbfelől arcul üt, tartsd oda a balorcádat is s ha valaki kéri a te felsőruhádat, add oda az alsót is. Kibeszélhetetlen gúny, lenézés, megvetés, felháborodás fogta körül őket; mindenki rajtuk töltötte bosszúját, ők voltak: világ szemetje.
Ezek az emberek azonban otthon érezték magukat egy másik, láthatatlan világban: egy lelki országról, Istennek háza népéről beszéltek és sugárzó arccal tettek arról bizonyságot, hogy ez az ők igazi hazájuk, ott mindnyájan egyformán otthon érzik magukat, egyenlő jogú testvérek, kiválasztott és szerelmes háza népe az örökkévaló Gazdának, a Népek Pásztorának: Istennek.
Miféle család, miféle háznép ez? Olyan emberek társasága, a kik családfőül a Mennyei Atyát ismerik el; a Mennyei Atya minden gyermekét, aki e házba betért, igaz testvérként szeretik és becsülik. Mérhetetlenül sokat adnak a család jóhírnevére, tisztaságára, ahogy ők mondják: szentségére. Kibeszélhetetlenül örülnek annak, ha a családba egy új lélek érkezik, mint ahogy ti örülnétek, ha egy kis testvéretek születne. Ha a valaki meghal közülök, édes reménységgel viszik alvóhelyére, abban a hitben, hogy hosszú pihenés után dicsőségre ébred s újra beáll abba a családba, amelyik már akkor az örök dicsőség kies mezőin építi sátorát.
Nevezhetjük ezt a társaságot a boldog emberek társaságának, az otthont talált emberek körének; nevezhetjük Isten nyájának, amelyet Ő maga terelget, de legjobban akkor nevezzük el, ha a kétezeresztendős kifejezést használjuk: ezek azok, akiket Isten a világ teremtésétől a világ végéig, Igéje és Szent Lelke által minden nyelvből és nemzetből, kiváltképpen való gyülekezetül egybehívott, kiválasztott, tulajdon népének tekinti s mindvégig pásztorol és védelmez. Ez az anyaszentegyház. Tagjai mindenütt vannak; ebben a templomban is sok, de van Japánban és Amerikában, pincelakásokban és palotákban; idetartoznak királyok és koldusok, lángelmék és félkegyelmű emberek; félmezítelen afrikai bennszülött nyomorék gyermeke éppúgy beletartozik, mint Goethe vagy Napoleon. Aki beletartozik, az testvér, családtag, Isten házanépének élő tagja.
Ti azt hiszitek: reátok nézve a legfontosabb kérdés, hogy mi lesz veletek? Lesz-e belőletek hadvezér, államférfi, költő, vagy elzüllötök és az árokban pusztultok el? Boldog emberek lesztek vagy boldogtalanok; egy nemzet hódolata vesz-e körül, vagy börtönből viszik ki gyalulatlan deszkakoporsótokat. Én azt hiszem, hogy ennél van egy még fontosabb kérdés, amelynek az a másik csak következménye. Ez a még fontosabb kérdés: beletartoztok-e az Isten házanépébe? Felismertétek-e, hogy Isten a családfő, aki összegyüjti az Ő gyermekeit, vigyáz reájuk és alakítja őket? Otthon vagytok-e az Ő orcája előtt, szeretitek-e ennek a hajléknak, lelki háznak a levegőjét, a hangulatát, az emlékeit, a világosságát. Vállaljátok-e a törvényeit és remélitek-e ígéreteinek beteljesedését?
Minden jó háznak, ennek a lelki háznak is megvan a maga állandó rendje. Otthon sem lehet ötletszerűen ebédelni, nem lehet akármikor, akárhová lefeküdni és aludni; helye van a könyvnek, a ruhának, a házi eszközöknek. Az Isten hajlékának is megvan a maga háztartása. Csak az lakhatik ott, aki e háztartásba beleilleszkedik: engedelmeskedik a családfő akaratának.
Mihelyt nem engedelmeskedünk, mihelyt fellázadunk, parancsairól megfeledkezünk, kirekesztettük magunkat ebből a lelki társaságból. Olyanok vagyunk, mint az a gyermek, aki rettenetesen megbántotta a szüleit s fejére hívta azoknak legsúlyosabb neheztelését. Lakhatik otthon, talán az ebédnél is megvan a helye; ha elszakad a ruhája, azt is varratják, de valahogy kirí, kilóg a családból: senki sem beszél vele, semmit sem kérdeznek tőle, semmit sem közölnek vele, nem él együtt a család többi tagjával. Csak testben családtag, lélekben nem.
Lélekben nem, mindaddig, amíg össze nem törik, oda nem áll az édesapa elé és nem mondja, hogy rettenetesen szégyenli magát, utálja bűnét és ellentmond neki; nem méltó, hogy megbocsássanak, mégis kinyujtja kezét az irgalom és a szeretet után. Ilyenkor könnyfátyolos lesz a családfő szeme, kinyujtja kezét a megtévedt fiú után, megcsókolja és újra szívébe fogadja. Nagy öröm tölti el a házat, mindenki kedvėben jár a megtérőnek, valami kedveset, szépet mond neki, gyöngéden babusgatják, mert nagy válságon, lelki viharon ment keresztül és sokkal derültebb és fényesebb a család ege, mint amilyen volt azelőtt.
Így vagyunk az Isten lelki házával is. Bűneinkkel rekesztjük ki onnan magunkat. Testileg beletartozunk talán, de lélekben nem. Nem bírjuk el az árvaságot és az idegenséget: oda kell állani az Atya színe elé és azt mondani, amit a tékozló fiú mondott: Atyám, vétkeztem ellened és az ég ellen, nem vagyok méltó, hogy fiadnak nevezz. Törd el a kezemet, mert vétkeztem ellened, nem a te dolgaidat cselekedtem; irtsd ki szemem fényét, mert nem a te dicsőségedet akarta látni. Tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy.
És akkor megtörténik a csoda: nem béresnek fogad be, nem állít az ajtó mögé, nem a morzsákat adja nekünk: fiának fogad, megkoronáz, örökségét írja mireánk és bevisz az Ő örömébe és dicsőségébe.
Nincs-e neked valami mondanivalód Istennek, hogy otthon érezd magad az Ő házában?
A család melegsége, meghittsége abból áll, hogy a családtagok ismerik egymást és kedvesen társalkodnak. Istennel is így kell társalkodni. Meg kell hallanunk azt, amit Ő mond nekünk: Igéjében mindent elmondott s ezt az Ígét a Szentirásban kezünkbe adta. Ki nem kíváncsi arra, hogy mi az Isten mondanivalója? Hogyan szólít meg, mit üzen nekünk, mivel vígasztal, fedd, tanít, biztat? Ezért kell sokat olvasni a Szentírást. De az Isten szavára nekünk felelni kell. Felelet az imádság. Imádságban mondjuk el mindazt, amit a mi Mennyei Atyánknak elmondhatunk. Ennek a legfőbb tartalma a hálaadás; ezer és ezer köszönet azért, hogy Ő olyan jó, olyan gazdag és minket annyira megáld. De fő tartalma a kérés és a könyörgés. Annyi mindenre szükségünk van! Dávidnak szüksége volt parittyára, barátra, kennyérre, Szentlélekre. Mindezt Istentől kérte és mindezt Isten adta neki. Van olyan dolog, amit Isten nem tud adni nekünk, ha nem kérünk. Például nem tud adni vígasztalást, békességet, Szentleket, világosságot, bűnbocsánatot, ha nem kérjük tőle. Milyen csodálatos háztáj az, ahol egyetlenegy kötelesség van: kérni, zörgetni s a kérőnek adatik s a zörgetőnek megnyittatik.
Végül egy jó házban mindenkinek megvan a maga munkája. Még a hároméves gyermek is tehet valamit a családért mennyivel inkább az olyan nagy diákok, mint amilyenek ti vagytok. Isten kimondja, hogy ti mit tehettek az Ő országáért s reggeltől estig éppen elég alkalmat ad arra, hogy ezt meg is tegyétek. Nem nagy zenebonával, hangos beszéddel, paranccsal: belülről ihlet, csöndesen alakít át és segít ahhoz, hogy kötelességünket teljesítsük. Külsőleg nem is változik meg az ember nagyon, ha Istennek engedelmeskedő életet él; annál inkább megváltozik belsőleg. Szülei, tanítói elcsodálkoznak: mi lelte ezt a fiút, hogy olyan derült, tiszta, jó magaviseletű, szerény, igaz lelkű? Mi lelte ezt a fiút, hogy jó a testvéreihez, a nénjeihez, édesanyjához, édesapjához? Mi lelte ezt az osztályt, hogy egyszerre megváltozott; örömet szereznek a tanároknak, igazat mondanak, nem gúnyolják ki a tanárt, nem örülnek apró hibáinak, hanem védelmezik és elfedezik, mint ahogy az édesapjuk hibájából nem űznek csúfot, hanem elfelejtik, elfedezik? Mi lelte ezeket a diákokat, hogy ezek egymással lelki dolgokról beszélnek, Isten ügyéért lelkesednek, részt kérnek az Ő országának az építéséből és életüket Neki ajánlják fel?
Ezek a diákok felismerték az Isten házanépének Egyszülöttjét, az Első Testvért, a Legfőbb Barátot. Kezüket kezébe tették, hogy Ő vezesse be őket Isten házanépe közé; Ő tanítsa meg: hogyan kell ott viselkedni és Ő részesítse annak a háznak minden örömében és dicsőségében. Vajha nektek, Lớnyai-utcai diákoknak, még mielőtt innen hazamentek, megmondaná ez a ti elsőszülött testvéretek és legfőbb barátotok: «Azért immár nem vagytok jövevények és zsellérek, hanem polgártársai a szenteknek és cselédei az Istennek».
Ifjusági istentiszteleten a budapesti református gimnázium számára,

Van egy régi magyar játék. Valami történelmi emlékhez fűződhetik, amidőn a Lengyelországból jövő legitim királyfi elfoglalta a bitorlótól az őt jogosan megillető trónt. Az én gyermekkoromban még játszották a falusi gyerekek, de már ez is régen volt, nem csoda, ha ti már nem is ismeritek. Hegyoldalon körülkerítettünk egy helyet s kiválasztottunk két erős fiút vezérnek. Egyik volt a fekete király, az felül állott; a másik: a fehér, alul. A fekete királynak volt nagyobb serege, a fehérnek kisebb. Mindkét sereg katonái egyenkint a vezér mögé állottak és egymás ruháját, vagy övét fogták egyik kezükkel. A két vezér között a következő párbeszéddel indult a játék:
- Ki népe vagytok? - Kérdezte a fekete király.
- Lengyel László jó királyé.
- Az is nekünk ellenségünk.
- Hidunk lábát eltörétek, fel sem ácsolátok,
Erre megindult a harc. Az alulállók összefogózva el akarták foglalni a felülvalók helyét, amazok a testükkel védelmezték állásaikat. Ha elszakadt a lánc, mert valaki elenged te az elülállók övét: megérintették az illetőt és fogoly lett. Vagy a foglyul ejtővel harcolt tovább, vagy kiállott. A játék akkor fejeződött be, mikor a jó király felülkerekedett és elfoglalta a fekete király hadállásait.
Felülkerekedni: minden játéknak ez a célja. De ez a célja a történelemnek és ez a célja az életnek is. Azt mondhatnám, hogy a cserkészet legfőbb célja ez: felülkerekedni és elfoglalni a világ fejedelmétől az élet magaslatait, kitűzni a Jó Király fehér zászlóját a csúcsra.
Erre tanít az a világjamboree, amelynek tanúságát összefoglalhatom a felolvasott íge alapgondolatában:
- Ki győz?
- A Jézus Krisztus jó vitéze.
Akkor, ha
először:
csakugyan a Krisztusé ez a jó vitéz. Vannak ám a fekete királynak, a Világ Fejedelmének is jó vitézei. Pompás testű, ragyogó tehetségű, okos, erős, ravasz és kegyetlen katonák ezek. Íme, bizonyság erre, hogy ők hódították meg a világot. Övék a pénz, a hatalom, az öröm és a dicsőség. Fenn hivalkodnak az élet csúcsain s diadalénekük felcsap a csillagokig.
Csak az bír velük, aki csakugyan a Krisztusé! Alapígénk szerint: aki «megerősödött a Krisztus Jézusban való kegyelemben». Ez azt jelenti: akinek erős a lelke, a belső embere, mert a Krisztus él benne. Ki a legerősebb ember? Nem az olympiádok győztese, hanem akiben legtöbb van a Krisztusból: az Ő világosságából, hitéből, szeretetéből, tisztaságából, szentségéből, egyszóval: lelkéből. Az ember erősebb, mint a világ; ennek bizonysága a kultúra. A lélek erősebb, mint a test, ennek bizonysága a történelem. Legerősebb a Szentlélek, ezt hirdeti az anyaszentegyház. De csak az bír a Szentlélek erejével, aki erősen belefogózik Krisztusba, a Jó Királyba, s soha sem engedi el. Aki naponként bibliát olvas, imádkozik, egyszóval Szent Lélekkel táplálkozik; aki megerősödött a Jézus Krisztusban való kegyelemben. Ki győz tehát? A Jézus Krisztus jó vitéze, de az is csak akkor, ha
másodszor:
elszakad a világtól. Alapígénk ezt így fejezi ki: «egy harcos sem elegyedik bele az élet dolgaiba: hogy tessék annak, aki őt harcossá avatta».
De hát hogy követeljem én tőletek, hogy szakadjatok el ettől a bűbájos és gyönyörű világtól? Hogyan tagadhatjátok meg a tavaszt, a természetet, az életet, hogy elmenekülhessetek hiú és rontó kísértései elől? Nem is azt tanítom, hogy tagadjátok meg a világot, hanem hogy legyetek úrrá felette; nem azt mondom: meneküljetek az élet elől, hanem hogy szenteljétek meg azt; nem azt mondom: légy remete; azt mondom: légy hős; nem azt mondom: sanyargasd a testet, azt mondom: légy a Szent Lélek atlétája! Ez azt jelenti: állíts az Isten dicsőségének szolgálatába mindent: a természetet, hogy megismerd belőle Istent és élvezd az Ő teremtő művészetét; az embert, hogy az Ő képe mása legyen; testedet, hogy a Szent Lélek templomává váljék, lelkedet, hogy légy e földön az Ő ihletésének hárfája, tilinkója vagy orgonája. Tietek minden; de ti a Krisztuséi! Az a Jézus Krisztus jó vitéze, aki Istentől vesz mindent ajándékba, mert magát Istennek adta. Éppen ezért
harmadszor:
«hordozza a munkának terhét». Minden komoly munka nehéz, de legnehezebb az igazi cserkész munkája. Más csak a maga terhét hordozza, az igazi cserkész a másokét is a magáé mellett. Nemcsak maga tanul: másnak is segít tanulni; nemcsak magára vigyáz: felelősséget hordoz másokért is. Nem az a célja, hogy ő megéljen, gazdag, mívelt, boldog legyen: az a célja, hogy nemzete éljen, az egész emberiség míveltebb és boldogabb legyen. Az igazi cserkész a jobb jövő katonája, fiatal marathoni futó a nagy Király győzelmének örömhírével. Ez az ifjúság mozgósítása, a Holnap hadijátéka.
Igen, mert a cserkész szolgál. Szolgál másnak, hazájának, az egész emberiségnek; egyszóval: a Krisztusnak. A cserkész Krisztus igáját hordozza s ezért minden igazi cserkész akár kicsiny, akár nagy: a mennyei Jeruzsálemnek, Krisztus országának keresztes vitéze!
Mint ilyen
negyedszer:
bizonyságtevő és misszionárius. «Amiket tőlem hallottál sok bizonyság által, azokat bízzad hív emberekre, akik másoknak tanítására alkalmasok lesznek. » Csak az az igazi cserkész, aki lelkeket nyer meg a Jó Király számára. A lelket nem lehet erővel meghódítani, csak lélekkel. Éppen ezért a barátság a leghatalmasabb missziói munka. Nem cimborákat: barátokat keresünk. Nem magunknak: Krisztusnak keressük. Világmegváltást akarunk világbarátság árán. Szeretetet akarunk igazsággal és igazságot szeretettel. Éppen azért a mi harcunk szabályszerű küzdelem, vagy amint a sportban mondják - fair play. Nem gyülölködünk, de nem is hazudunk. Nem akarjuk kifesteni a vén világ mumia arcát az élet színeivel: új tavaszt, új világot akarunk, új élet és új lelek árán. Nem táncolunk régi bálványok körül: az Élet fejedelmének vagyunk a heroldjai!
Világ cserkészei, ki népe vagytok?
A fehér királyé: Krisztusé, ki harcra vezeti seregét a Bitorló ellen. Hiába szállotta meg a Világ Fejedelme az élet magaslatait, hiába övé a Pénz, a Hatalom, az Öröm, hiába verte láncra a Természetet és hiába ragadta kezébe a Technikát: mi győzni akarunk. Eltörte annak az aranyhídnak a lábát, mely ezt a földi életet az örökkévalósággal köti össze s halhatatlan lelkünket iszappal itatja, tört szárnyainkkal a port verdesteti: mi, a Jézus Krisztus jó vitézei, harmincezer fiú a gödöllői jamboreen újra felesküdtünk: a csúcs a mienk lesz, a híd állni fog s az Ő fehér zászlóját diadalmasan lengeti majd új hajnalok boldog lehellete!
A gödöllői világ-jamboree-n,