Az anyaszentegyház a Krisztus menyasszonya. Ez a menyasszony a földi életben tisztátalan, szeplővel, sőt poklossággal megvert, sok-sok hűtlenséggel megterhelt asszony. De az Úr a poklos menyasszonyt megtisztítja és dicsőségben maga elé állítja. Ez az, amit mai leckénk nagy titoknak nevez. Ennek a titoknak az értelmét magyarázzuk most.
Képzeljétek el, hogy az ország egy része fellázad a törvényes király ellen és hónapokon keresztül vívja a harcot a király seregével. Ez a harc változó szerencsével foly, de a tisztánlátók előtt nem kétséges, hogy a lázadók leverésével és kiirtásával fog végződni. Akkor egyszerre megzendülnek a kürtök, fehér zászlók jelentik, hogy a király követe jön, üzenetet hoz a lázadók számára. Maguk közé eresztik, hallgatják szavát s a követ kihirdeti a király üzenetét: mindenki, aki leteszi a fegyvert, elhagyja a pártütés zászlóját, meghódol a királynak, kegyelmet és életet nyer. Mindenki, aki megkeményíti a szívét és tovább harcol, a halál martaléka. Mindnyájan hallják ezt az ígét, talán még az is, aki nem akarja meghallani, de kevesen indulnak meg, teszik le a fegyvert, vállalják a vezeklést és nyerik el a kegyelmet s azok között, akik lerakják a fegyvert, sok a titkos lázadó.
Ez a kép megvilágosítja az egyház természetét. A követ híradása nem egyéb, mint az evangéliom hirdetése. Szól mindenkinek, hallja mindenki, senki sem mentheti magát azzal, hogy a nagy örömhír kihirdetésénél nem volt jelen. De nem lehet azt mondani, hogy mindazok, akik hallották a kegyelem kihirdetését, ezt a kegyelmet el is fogadták. Lehetséges, sőt egészen bizonyos, hogy abban a seregben, amely megadta magát, sok a képmutató, sok a lázadó, titkon vagy nyíltan összeesküvő és pártütő.
Ezért az egyház a földön mindig elegyes. Sokan vannak benne, akik csak külsőleg tartoznak hozzá. Hozzátartoznak azért, mert benne születtek s nincs annyi bátorságuk, hogy nyíltan szakítsanak, vagy okosabbnak tartják, ha ezt a kérdést nem feszegetik. Lehetséges az is, hogy ideig-óráig belső kapcsolatba kerültek az egyház Urával. Talán akkor, amikor konfirmációra készültek, vagy valami vallásos mozgalom megragadta őket, egy-egy hivő egyéniség mély benyomást tett reájuk, de aztán jött a kísértés, a hétköznapok lelketlen sora, hitetlen emberek társasága és ők megint elszakadtak.
A látható egyház első szörnyű betegsége az, hogy kerítésén belül sok a halott tag.
Ebből reánk az következik, hogy ne bízzunk az egyházhoz való külső tartozandóságunkban. Nem keresztyén az, aki csak anyakönyv és statisztika szerint az. A Krisztushoz való tartozás az élet, a szív, a lényeg kérdése; látszat ezen nem segít. Más, ami következik belőle, az, hogy ne siessünk az ítélkezéssel. Saul dühösködve üldözte a keresztyéneket, pedig benne volt az anyaszentegyházban, csak még nem derült ki. Júdás a tizenkét apostol között ténfergett és szinte testi közelségben volt az Úrral, mégis elveszett. Ki az Istené? egyedül Isten látja. Adj hálát Neki, hogy te az Övé vagy és könyörögj, hogy az Övé legyen s az Övé maradjon mindenki, akit szeretsz.
Éppen a kiválasztottságból következik, hogy Istennek lehet olyan kedves gyermeke, aki kívül esik az egyházon: Afrika dzsungeljeiben él, japán teaházakban, eldugott falvak műveletlen lakosai között. Nem ők a hibásak, hogy az egyház még nem jutott el hozzájuk, nem hallottak még Evangéliomot. Hányszor megtörténik, hogy az egyház területén belül vannak észre nem vett, mocsárba tapadt lelkek, akiket Isten szeret és elhívott. Nem hallják az Evangéliomot, mert az egyház csak egy megszokott szent helyen prédikál és nem törődik azokkal, akik nem tudnak, vagy nem akarnak odamenni. «Menjetek el és tegyetek tanítványokká», szól a missziói parancs. Elment-e az egyház mindenüvé, ahová elmehetett? Ott van a mi egyházunk Afrika dzsungeljeiben, török faluvégeken, gettókban, toloncházakban, földalatti csatornákban megtalálni az eleve elrendelt és neki szánt drága lelkeket? Isten ezeket a lelkeket mindenképpen idvezíti, de szörnyű annak az egyháznak a felelőssége, amelyik nem teljesíti az Isten missziói parancsolatát.
Az egyház második nagy szeplője, hogy kerítésén kívül vannak, kívül lehetnek az igazi választottak.
Isten a lelkeket közösség által neveli. Olyan mértékben veszek részt Isten ígéreteiből, lelki javaiból, tapasztalom a vele való békességnek az áldásait, amilyen mértékben élő tagja vagyok az Ő anyaszentegyházának. Isten az Ő anyaszentegyházára bízta az Ígét, az Íge pedig hirdetés által lesz közönséges. Akkor lesz az enyém, ha beletartozom abba a nagy történelmi közösségbe, amely évezredeken keresztül őrzi számomra ezt az Ígét. Isten a maga üdvígéreteit sákramentomokkal pecsételte meg és a sákramentomokat az egyház tulajdonává tette. Nem tudok javaiban részesedni a nélkül, hogy ne tartozzam hozzá a keresztelést kiszolgáltató és az úrvacsorázó gyülekezethez. Isten az Ő népének az ellenőrzését, fegyelmezését, a kölcsönös szeretetből fakadó, felelősséget vállaló nevelést megint az egyházra bízta és nincs semmiféle hatalom, amelyik tekintéllyel, igazsággal, alázatossággal és szeretettel rendelkezzék velem, büntessen, megbocsásson, kössön és oldozzon, csak az egyház. Ezért mondja az Újtestámentom, hogy a gyülekezet Krisztusnak a teste, az egyház, mint élő gyülekezetek közössége, hordozza ezen a földön a Krisztus dicsőséges testét, szellemét, gondolatait, ihletését, gyakorlatát, jellemvonásait, egész szellemi és erkölcsi testét. Mindebből az következik, hogy egyház csak egy lehet, amint egy a Krisztus, egy az Íge, egy a keresztség, egy a Lélek és egy az emberi nemzetség, amelyikből kikerül az elhívottak társasága.
Az egyház harmadik nagy betegsége és poklossága az, hogy darabokra van törve. Mindegyik darabja tudja, hogy ez nem helyes, mindegyik csak mást vádol, magát tökéletesnek tartja.
Két gonosz következtetést vonhatunk ebből. Az egyik az, hogy saját hitvallásunk igazságában kételkedjünk. A másik pedig az, hogy minden hitvallás egyformán jó, sőt egyik sem fontos, a hitvalláson túl valami légüres térben van az igazság.
A helyes következtetés az: ha meghasonlottunk is, egy ház, egy család vagyunk. Minden, ami fenyeget minket, együtt fenyeget. Akár a bolsevizmus, akár az izlám, a zsidóság, a pogány szellem, bármelyik az egész keresztyénséget veszélyezteti és fenyegeti, mintha a magyar nemzetet egy idegen hatalom a föld színéről ki akarná irtani és evégből haddal támadna rá, igen jelentéktelen különbség lenne közöttünk, hogy valaki szabadelvű, vagy konzervatív, a földreformra szavazott, vagy ellene volt, ha egyszer a magyar nemzet tagja az illető.
A keresztyén egyházon belül mutatkozó ellentétek egy nagy családnak szomorú belső ügye. Mihelyt egy családnak érezzük magunkat, nem dicsekedhetünk vele, akár protestánsok, akár római katolikusok vagyunk, szótlanul és alázatosan elhordozzuk, mint valami nagy próbatételt és keresztet. Olyasvalami, ami bűn is és büntetés is együtt s ok arra, hogy nagy önvizsgálattal, imádkozással, türelemmel, mindenekfelett pedig kimondhatatlan nagy és személyes szeretettel igyekezzünk az örökkévaló középpont, a delta és eredet felé: Krisztus felé, hogy találkozzunk Őbenne, akik meghasonlottunk, egyek legyünk az örökkévalóságban, akik az időben elszakadtunk egymástól.
Az egyháznak szentnek kell lennie. Az egyház a maga eredeti bibliai fogalmában: eklézsia, azt jelenti, hogy kiválasztott, egybegyüjtött, összefogott társaság, azoknak a társasága, akik engedelmeskedtek a király felhívásának és félreálltak a lázadástól, szívből hisznek és engedelmeskednek. Ezek azok, akik elszakadnak a világtól, egymáshoz tapadnak és összetartoznak, mindenekfelett pedig felismerik azt a rendeltetésüket, hogy ők Istenhez tartozók. Az egyház szent. Ez azt jelenti: az Isten számára félretett, elkülönített, oda szánt társaság. Hiszen éppen az az óriási jelentősége az egyháznak: minden időben összegyüjteni és újra felajánlani az Istenhez tartozó lelkeket.
Az egyháznak legnagyobb foltja és poklossága az, hogy nem teljesen Istenhez tartozó. Tudja nagyon jól: mit kell hinnie és cselekednie magának is és a világnak is, meg tudja mondani: ezen az úton járj, így élj s mégis a mindenkori egyháznak az a nagy bánata, szégyene, veresége és átka, hogy ezt a magasrendű hivatást nem tudja tökéletesen betölteni. A Hegyi Beszéd értelmében vett igazi életszentség helyett liturgiai szentséget keres, érdemet keres és azzal akarja magát felékesíteni, vagy ami a legrosszabb: azt hiszi magáról, hogy szent s farizeusi gőggel lenézi a bűnbánó publikánust: képmutatást űz, mert a valóságot megmásolja, tehát színlel és fitogtat. Mi árnyék, mi emberi gyarlóság tapad az egyház legbensőbb élettevékenységeihez, mi hiúság, üresség az ígehirdetéshez, lélektelen gépiesség a liturgiához, gyűlölködés, bizalmatlanság, hatalomvágy és irígység a törvényhozáshoz és törvényalkalmazáshoz, lázadás és hatalmaskodás a fegyelemhez, igazságtalanság a szeretet munkájához, szeretetlenség az igazságszolgáltatáshoz!
Oh, ez a legszörnyűbb poklossága az egyháznak; tulajdonképpen a mi poklosságunk ez, mert mindez a mi hűtlenségünkből, gyarlóságunkból, bűneinkből tevődik össze. A mi hitetlenségünkből lesznek az eretnekségek, a mi túlbuzgóságunkból gyúlnak a máglyák, a mi könnyelműségünkből a mulasztások, a mi érzékiségünkből azok a rettentő bűnök, amelyektől Luther úgy megborzadt és a mi hatalomvágyunkból azok a nagy világtörténelmi tévedések, amelyeket az egyház a multban elkövetett.
Az egyház poklossága a mi poklosságunk. Borzalmas dolog volna nézni a poklos menyasszonyt, ha nem tudnók biztosan, hogy Krisztus a vőlegénye és az Ő vőlegényi szeretete más, mint a földi szerelem. Földi mátka undorral eldobná, megátkozná és elfelejtené a szeplős, a foltos, a parázna menyasszonyt, de Krisztus nem ezt teszi. Megrendülve látjuk, hogy még jobban szereti. Ez a szeretet egyrészt rettenetes haraggal fordul az ellen, aki megecsúfolta, összetörte, beszennyezte És meggyalázta, másrészt rálép az áldozat és helyettes elégtétel útjára, amely a keresztre vezet. Bizony hódító és ellenállhatatlan szeretet ez! Teremtőnek és megváltónak a szeretete. Ki az, akit meg ne törne, fel ne oldana, át ne változtatna? «Mint elhagyott és fájó lelkű asszonyt hív téged az Úr és mint megvetett ifjú asszonyt; ezt mondja Istened: Egy rövid szempillantásig elhagytalak és nagy irgalmassággal egybegyüjtelek; búsulásom felbuzdultában elrejtém orcámat egy pillantásig előled és örök irgalmassággal könyörülök rajtad, ezt mondja megváltó Urad. »
Ha poklos is az egyház, de a Krisztus menyasszonya, azé a Krisztusé, aki életét adta menyasszonyáért.
A poklosság szakadatlanul kiüt, de bármikor gyógyul. Mikor az egyház elüljáróiban és tagjaiban távolodik Krisztustól, mint a kásaszem, lepi el a poklosság; mikor az egyház elüljáróiban és tagjaiban Krisztus felé fordul, Lelkével töltözik meg, Vele való egységét állítja helyre: poklossága azonnal gyógyul. Mint látható egyház: poklos, mint láthatatlan - gyógyult s milyen nagy kiváltság és nagy felelősség reád, hogy éppen benned poklosodik és éppen benned gyógyul!
Lekció
Ef 5,22-27