A keskeny út

Az Írásban nincs reá támasztékunk, ennélfogva nem is vagyunk feljogosítva rá, hogy valóságként állítsuk, de lélektani alapon feltehetjük azt, hogy Jézus előtt, mikor ez Ígét mondotta, szemléletté színesedett valamelyik régi emléke a hegy aljában épült kicsiny városról. Sok volt ilyen Palesztinában. Széles utcája országút, sőt kelet-nyugat, India és Róma között a fő közlekedési út is. Tágas kapu zárja el a város mindkét végét. Beláthatatlan sorban, évről-évre, századokról-századokra vonulnak át ezen a széles úton a jövőmenő karavánok, kereskedők, ügyes-bajos emberek, lármázva, veszekedve, pénzüket keresve. Jönnek-mennek megszálló csapatok, ellenséges seregek, egy-egy rablóvezér a maga bandájával s eltűnnek beláthatatlan távol az aranyló keleti porban. Valóban, ez az élet örök körforgása. Ezek az emberek loholnak a pénz, a hatalom, az öröm, a dicsőség után és vesznek el bűnben és halálban. Ilyenkor eszébe jutott egy másik kép a kis város egy oldalutcájáról, ott épült kicsiny kapuról, ahol nagyon ritkán lehetett embereket látni, mert fel a hegyoldalakra vezetett, olajfaligetek, szőlőskertek közé, túl ezeken még magasabb hegyek felé. Ezeken a keskeny utakon csak egymagában fért el a vándor. Hányszor ment ki a bűn és halál városából csöndes, magányos hegytetőkre, Isten közelébe maga Jézus is. Szeme előtt ilyenkor távoli szépségek tárultak fel és fent az örök csendben, mint annyiszor a multban, megszólalt a magát kijelentő Isten.
Ebből a szemléletből szövődött egybe a hasonlatnak maradt példázat a tágas kapuról és széles útról, amely a veszedelemre vezet és a szoros kapuról és keskeny útról, amely az életre visz.
A széles utat az jellemzi, hogy könnyen, nehézség nélkül, kényelmesen lehet járni rajta. Az ember természetében megvan az az öröklött vonás, hogy minél kevesebb erőkifejtésre szeret berendezkedni; két helyzet, két út közül azt választja, amelyik kevesebb fáradságába kerül, amelyik kényelmesebb. Világtörvény ez: minden mechanikának alapjellemzője a «kevesebb energia elve». Az ember erkölcsi világában azonban ez az ártatlannak látszó törvény az eset szörnyű következményét takarja: csak olyan úton volna érdemes járni, amelyiken nehéz járni, az ember pedig csak olyan úton szeret járni, amelyiken könnyű a járás.
Igen, itt valami egyetemes emberi nyomorúságról van szó. Veszed-e észre magadban és másokban azt a rettentő kísértést, hogy mindig a dolognak a könnyebb végét fogjuk; úgy rendezzük be világunkat, ahogy nekünk a legkényelmesebb; megteszünk mindent arra vonatkozólag, hogy ne zavarjanak kellemetlen és szigorú beszédek törvényről, lelkiismeretről, mások példájáról. Ellenségünknek tartjuk azt, aki minket munkára, lemondásra, áldozatra, böjtre kényszerít. Szívesen hallgatunk azoknak a tanácsára, akik azt mondják, hogy kíméljük magunkat, így is túlságosan jók vagyunk, nagyon pontosan teljesítjük a kötelességünket s jogunk volna kevésbe jó is lenni. Ez a Sátán beszéde. Jézus a Péter szavában ismerte fel ezt a kísértést, pedig ez csak annyit mondott a gyöngéd szeretet hangján: Kedvezz magadnak Uram! Atyámfia, vásárolj magadnak olyan cipőt, amelyik nem szorít, de óvakodj az olyan erkölcsi szabálytól, amelyik nem töri a testedet.
Az ember hajlamos arra, hogy a világon mindent kényelmi szempontból ítéljen meg, azaz azt nézze: hogyan lehet valaminek legkönnyebben legnagyobb hasznát venni. Nem látjuk-e, hogy valaki pl. az államot egy nagy kényelmi berendezkedésnek nézi, amelyiknek az a feladata, hogy neki minél több előnyt biztosítson, szerezze meg a civilizáció minden áldását: utakat, világítást, iskolákat, szórakozásokat, egészségügyi intézményeket, de nagyon savanyúakká válnak, mihelyt arról van szó, hogy miféle áldozatot kíván az illető hozni mindezükért. Hadsereget vér- és pénzadó nélkül; világosságot villanydíj nélkül; közegészséget betegápolási járulék nélkül; nemzeti dicsőséget halál és áldozat nélkül, – nem is olyan rossz üzlet volna ez. Hány ember van, aki a családot is ilyen kényelmi intézkedésnek nézi. PI. a férfi arra gondol: legyen egy hű, kedves és jó élettársa, aki mindig felvidítja, aki szórakoztatja, aki a gondolatát is kitalálja, nagyszerűen kiszolgálja, gyermekeit felneveli, háztájat rendben tartja, becsületét gyarapítja. Az asszony meg azt kívánja, hogy a férje legyen egy jólnevelt rabszolga, aki megkeresi és rendelkezésre bocsátja a pénzt, szerez neki társadalmi rangot, gondoskodik kedvteléseiről és általában üres és fényűző életének előteremti az anyagi fedezetét. Hány gyermek nő fel abban a gondolatban, hogy az apa-anya hasznos házi intézmény; arravaló, hogy neki még a gondolatait is kitalálja, ruházatáról, élelméről, neveltetéséről s ami fő, szórakozásáról gondoskodjék, egyébként minél kevésbe alkalmatlankodjék követeléseivel, ellenőrzésével, parancsaival és tanácsaival. Vajjon nem lehetne a példákat szaporítani? Vajjon az egyház sok ember szemében nem tisztán kényelmi berendezkedés? Legyen egy papi rend, amelyiknek kötelessége engem megvígasztalni, ha szomorú vagyok; legyen egy egyház, amelyik gondoskodjék arról, hogy lelkifurdalásunk és nyugtalanságunk megszűnjön. Legyen egy könnyű szertartás, amelyet ha végrehajtok, rendezem a viszonyomat az Odafentvalóval, megkapom a feloldást, a bűnbocsánatot, egészen jelentéktelen teljesítményekért.
Mindezeket összefoglalva megállapíthatjuk: sok ember számára kényelmi berendezkedés a világ, mert hite szerint arra való, hogy neki szolgáljon; kényelmi berendezkedés a másik ember, a felebarát, mert arravaló, hogy az ő kedvét töltse és érdekei szerint igazodjék; kényelmi berendezkedés Isten a maga fölséges és örökkévaló igényével és törvényeivel, mert arravaló, hogy szeszélyeit, igényeit kielégítse, az ő javát előmozdítsa, aki szolgáljon. Az ilyen ember rálépett a széles útra és indul lefelé rajta.
Miért visz ez az út veszedelemre? A nehézkedés minden tárgynak az a törekvése, hogy minél közelebb jusson a földhöz, a föld középpontjához. Képzeljük el, hogy vannak tárgyak, amelyeknek éppen ellenkező a rendeltetésük: az, hogy minél távolabbra jussanak a földtől; az a céljuk, hogy magasra emelkedjenek, a nap felé röpüljenek. Ezekre a tárgyakra tehát minden olyan tényező, amely lefelé való nehézkedésük útját egyengeti, a süllyedésüket elősegíti, közelebb viszi a földhöz és a sárhoz: tulajdonképpen magas rendeltetésüket rontja meg, meghamisítja élethivatásukat és ezzel lényegüket eltorzítja. Ilyen valaki az ember is. A lustasága, a kényelmessége, az önzése egyre lejjebb viszi, egyre mélyebbre zűllik vele, egyre inkább elfeledkezik magas rendeltetéséről és mennyei hivatásáról s egyre nagyobb sebességgel zuhan lefelé. Ez pedig a halál. Azt mondják, hogy az, aki a repülőgépből kiugrik, addig is, amíg ejtőernyője kitárul, valami végtelen jóleső, édes röpülést érez. Fölséges dolog lehet kéklő ég alatt, fényben, napsugárban, vibráló, átmelegedő levegőben, csöndes forgással hullani lefelé, úgy, mint a virágra szálló lepke. De ez a lefelé hullás szörnyű véget ér. Egyre erősödik, fokozódik a zuhanás sebessége, már zúg körülötte a halálos forgószél s hiába vígasztalja magát minden száz méterrel lejjebb, hogy «eddig még minden rendben volna», a vége mégis az lesz, hogy véres sárlabdaként szétfröccsen a földön. Sokan vannak, akik a széles úton járnak, nevetve, előkelő vagy rongyos ruhában, szórakozást kergetve, apró cselszövéseket szőve, ádáz harcokat víva aranyért, hatalomért, öröm után loholva. Óh, szörnyű látomás, amint az egész zuhan le a mélységbe, mint egy olyan sakktáblának a figurái, amelyiknek egyik oldalát hirtelen magasra emelték.
Ezért olyan rendkívül fontos dolog a Hegyi Beszéd summájában az, hogy «menjetek be a szoros kapun és járjatok a keskeny úton».
Be kell menni a szoros kapun. Dönteni kell, abba kell hagyni a habozást, át kell lépni egy küszöböt: az Új Élet küszöbét. Evégből le kell mondani minden más útról, kapuról, küszöbről s csak ezt az egyetlen Szoros Kaput látni. Maradjatok rónák, rétek, ligetek, ösvények, utak, pályák, célok és otthonok, én belépek egy Szoros Kapun, a Páska-bárány kapuján, melynek szemöldökfáját az értem hullott vér permetezte be.
De nemcsak belépek. Mit érnék vele, ha minden vasárnap bekukkintanék ezen a kapun és hétfőn reggel már tovább mennék a széles úton? Nekem tovább kell mennem, járnom kell a keskeny úton. Mit jelent ez a járás? Azt jelenti: előttünk jár ezen az úton valaki s mi az Ő társaságában, az Ő nyomdokaiban haladunk. Ez a Jézus követése.
Mi a Jézus követése? Ő mondotta: aki engem követni akar, tagadja meg magát és vegye fel az ő keresztjét. A keskeny út önmegtagadás és kereszthordozásnak az útja. Ugyancsak a Hegyi Beszédben azt mondja: «Aki téged egy mérföld útra kényszerít, menj el vele kettőre. » A keskeny út tehát a számításnélküli, élettékozló szolgálatnak az útja. Az az út. amikor többet akarunk adni, mint amennyit kértek tőlünk. Ismét máskor azt mondja: «ne csak hétszer bocsáss meg, hanem hetvenhétszer». Megbocsátottál-e te csak egyetlenegyszer? Ha csakugyan megbocsátottál, akkor tudod, hogy milyen nehéz dolog az. Mennyi van még a hétszer és hetvenhétszer való megbocsátásig! Azután megint azt mondja: boldogok lesztek, ha átkoznak és kergetnek titeket az igazságért. Ki az, aki mondhatná: hordoztam ezt a kergetést és ezt az átkot?
Mindezeket összefoglalva, a szoros kapu és a keskeny út egy olyan életfolytatás, amely a lelket tartja a legfőbb jónak, ezért odaadja a testet és a test egész világát; amelyik megöldökli az ó embert, hogy felöltözze új emberében a Krisztus vonásait. Arról való meggyőződés: nem azért kerültem ebbe a világba, hogy kedvem teljék, vagy boldog legyek, nekem szolgáljanak, hanem azért, hogy valami missziót vigyek végbe, másokon segítsek, jót tegyek, másoknak szolgáljak, valami nagy ügyért elégjek.
Ha a keskeny út nem egyéb, mint Jézus követése, most látjuk igazán: mennyire mély és igaz Krisztusnak az a nyilatkozata: «Én vagyok az út, az igazság és az élet. » Azért élet Krisztus, mert út, azaz igazi élethez csak az Ő követésével juthatunk; s azért út Krisztus, mert igazság: az igazmondó Isten tette elénk, állapította meg, írta elénk. Szinte halljuk, amint Krisztusra mutatva felénk kiáltja: így éljetek! Ne kételkedjetek, ne keressetek tovább, ne habozzatok és ne vitatkozzatok: én mondom, ez a módszer helyes, ez az út az igaz és helyes út, ez az út csakugyan az életre vezet. Ne aggodalmaskodj: jó úton jársz-e, ne kérdezd, sok van-e hátra; ne találgasd, hová vezet: Jézus ez az út, az egyetlen helyes út és az igazi élet útja.
Kevesen vannak, akik ezt az utat megtalálják, óh, nagyon kevesen. Ezen nem kell sírni, tünődni sem érdemes rajta Isten tanácsvégzésében gyökerezik ennek az oka, itt csak egyet lehet tenni: hálát adni ezerszer, százezerszer Istennek, hogy nekünk megmutatta ezt az utat, erre minket ráállított s minden tehetetlenségünk mellett is segít, hogy egy-két lépéssel előbbre menjünk rajta.
Nagy érdek, életnél és halálnál nagyobb, hogy ezen az úton megmaradjunk és előre menjünk. Jaj lenne minekünk, ha a magunk erejéből kellene ezzel a feladattal megbirkózni. De segít a «fogózás törvénye»: bele kell fogóznunk Krisztusba és bele kell fogózni egymásba.
Krisztusba azért, mert hiába megy előttünk, ha nem visz magával, vinni pedig csak akkor tud, ha köntösének bár foszlányát érinti a hitünk keze. Mikor nem érintjük, már elmaradunk.
Egymásba azért, mert nem tudunk mindnyájan, mindig egyforma erővel Krisztusba fogózni, tehát tartanunk kell egymást. Egyszer te engem, máskor én téged. A gyülekezet minden egyes tagot s minden egyes tag az egész gyülekezetet. Fogózzunk össze, nehéz útszakasz vár erre a nemzedékre. Meredek úton, halálos veszélyek között, élet és halál hegygerincén kell áthaladnunk. Hányan elhullanak, kidőlnek, visszatérnek, ellenünk lázadnak. De az összefogózó hívek haladnak tovább, egyre feljebb. Egy-egy pihenőnél megállanak, kifújják a fáradtságot s eléneklik a megérkezés és a tető dalát:
Jézus, menj elül,
Fővezéremül
És én nyomdokodba lépve,
Arra tartok, merre mégy Te.
Óh, de fogd kezem,
Míg megérkezem.
Utam nem nehéz,
Hogyha tart e Kéz
És ha lábam néha vérzik,
Megsímítod s már nem érzik.
Tárd ki szent kapud:
Véget ért az út! (Zinzendorf)