Az Antikrisztus

Az Antikrisztusról akarok veletek beszélgetni. Azt hiszem, elég régi téma s mégis csupa újság, hiszen a mai embertől semmi sem áll távolabb, mint az Antikrisztus gondolata. Ne siessétek el a mosolygást, vagy a közömbösséget: azt, hogy Krisztus milyen nagy és milyen valóságos személy számodra, az mutatja meg legjobban: ki az és milyen, akit Antikrisztusnak tartasz. A Krisztusba vetett hit szükségképpen létrehozza az Antikrisztus képét s az Antikrisztus képéről következtetni lehet arra: egy korszak, vagy egy egyén lelke előtt milyen erős és milyen élő a Krisztus. Az Antikrisztus képe szükségképpen megjelenik ott, ahol a Krisztusba vetett hit végső következményeit bátran levonják.
Nekünk azért nincs Antikrisztusunk, mert nem elég nagy és mély a Krisztusba vetett hitünk.
Bezzeg nem így álltak az őskeresztyének. Nekik volt képük az Antikrisztusról. Élettől duzzadó, halállal és fenyegetéssel terhes valóság volt reájuk nézve az Antikrisztus. A róla szóló egyik klasszikus helyet olvastam fel a Szentírásból. Ez alapon elmélkedünk ilyen tételről: az Antikrisztus akkor és most.
Az Antikrisztus egy természetfeletti személyes világhatalom, amelyik nem engedi, hogy a keresztyén ember a Krisztusé legyen. Arra vállalkozik, hogy megrontsa, visszacsinálja és elpusztítsa Krisztus megváltó munkáját. A Jelenések Könyve ezt a hatalmat abban a római világbirodalomban szemlélte, amelynek megszemélyesítője a császár.
Az Antikrisztusnak az őskeresztyének két orcáját ismerték. Az egyik az, amelyik Rómát, mint politikai hatalmat mutatta. A legfélelmesebb, a legnagyobb emberi hatalom az egész világon s úgy érzik Kisázsia vértelen ajkú szenvedői, hogy ez a roppant hatalom őket keresi halálra azért, mert Krisztushoz ragaszkodnak. Mikor róla beszélnek, felhasználják a köztudatban élő sokszázados apokaliptikus színt és képet; visszanyúlnak Dániel prófétáig, aki egyszer szintén látott egymásután támadó négy világbirodalmat, melyek halálra keresik Isten országát, Izráelt; az egyik olyan volt, mint a párduc, a másik olyan volt, mint a medve, a harmadik olyan volt, mint az oroszlán, a negyedik pedig minden előzőnél rettenetesebb. A Jelenések Könyvének írója e negyedik képére általviszi a megelőző három tulajdonságait és így beszél róla, hogy ez a fenevad hasonló a párduchoz, lábai, mint a medvéé, szája, mint az oroszlán szája. Hogy ez a római birodalom, az magától értetődő történeti adottság, De az Íge ezt meg is mondja: hatalma a tengerből támad: Kisázsiába a római birodalom nyugat felől a tengerről érkezett. Hét feje van: a hét római császár, tíz szarva, a birodalom testébe bekébelezett tíz vazallus királyt értjük alatta, mindenképpen félreérthetetlenül Rómára céloz benne a szerző. A fenevad hatalmát a Sárkánykígyótól vette. Az egész apokaliptikus irodalom sárkánykígyó alatt Isten ősi ellenségét: a Sátánt érti, aki kígyó képében rontotta meg az embert s most, mint roppant Leviathan, óceánokon át nyujtózkodva rejtőzködik kikutathatatlan mélység ölén s keresi az alkalmat, hogy a teremtett mindenséget visszarontsa a kezdetleges, sötét és megátkozott káoszba. Ez a Sátánkígyó az, amely a fenevadat ihleti, tanácsolja, hatalmát, kegyetlen dicsőségét adja s rettentő impériuma alá hajtja az egész világot. A római birodalom, a borzalmas Fenevad a császárban személyesül. Az író úgy gondolja, hogy a világ végéig Rómának csak hét császárja lehet. De hét már volt, ez a nyolcadik s erre a nyolcadikra mondja azt, hogy ez nem új, nem más: egy a régiek közül, az, aki meghalt, leszállott a sátánhoz, de onnan új erőre kelve, visszatért s átveszi a pusztítás hatalmát, hogy megvívja az utolsó harcot Krisztussal. Ez a császár, aki már volt s most megint van, nem más, mint Domitianus, akit a visszatért Nérónak tartottak, mert az a hír volt elterjedve, hogy Néró öngyilkossága nem volt halálos; elragadták a parthusok, meggyógyult, visszatért és elfoglalja királyi székét. Tehát az új császár, Domitianus, nem más, mint a felfokozott Néró, akinek hatalma alatt az üldözés eléri tetőpontját. A kisázsiai gyülekezetre nézve ez volt az Antikrisztusnak egyik arca: a vértől részeg, kegyetlen és félelmes Fenevad.
Az Antikrisztusnak van egy másik arca is, ahogy az Ige mondja: «azután láték más fenevadat kijőni a földből, akinek két szarva volt, a Bárányéhoz hasonló, de úgy szól, mint a Sarkány». Nem félelmes, vértől részeg, rémületes arc, hanem sugárzó istenarc, külsőleg Krisztushoz hasonló: egy új Apollónak az arca. Nem gyilkol, nem gyujtja a máglyákat: tanít, felvilágosít. Nem az erőszak embere: meg akar váltani. Szellemi hatalomképpen jelentkezik s mint világnézet, egy új, diadalmas világnézet jelenik meg az emberek előtt. Ugyanakkor gyülekezeteket szervez, összegyüjti az embereket, előttük csodákat tesz; mágusai tüzet varázsolnak elé az ágből, szentképei, szobrai megszólalnak, emberi hangon tanításokat tesznek. Bejelenti igényét a lelkekre, eljegyzi őket a maga számára. Evégből monogrammját, bűvös jegyét ráégeti az emberek kezére, tomporára, vállára, hogy azok ismerjék egymást, csak egymással érintkezzenek, maguk közül mindenkit rekesszenek ki s rendezzék be a társadalmat úgy, hogy a velük szemben állók lassanként elpusztuljanak.
Mi volt ez a szellemi hatalom? Ugyanaz, ami a politikai: a császárkultusz, amelynek éppen Domitianus volt a felelevenítője. Egyszerre megvásároltak egy csomó éhenkórász szofistát, akik a császár istenségének a dogmatikáját tanították; összeszedtek egy csomó szemfényvesztő keleti mágust, akik szertejártak, bűvészkedtek, csodákat tettek. Sok törtető, önző embert, főképpen újgazdagokat, nagy számmal éppen a hellenizálódott zsidóságból, megnyertek arra, hogy e vallás mellett tüntessenek, e vallás összejövetelein ők vigyék a szót. Divattá lett a császár monogrammját: akár egy D betűt, amelyik a Divusnak rövidítése, akár egy A betűt, amely az Augustusnak a rövidítése, akár egy görög Sz betűt, amely a Szebasztosznak a rövidítése, rátetováltatni homlokukra, mind a két kezükre, vállukra, lábuk fejére s ezek voltak az előkelők, az írigyeltek, akik minden hatalomnak, vagyonnak, örömnek és dicsőségnek a részeseivé lettek, mert elől jártak a Császár imádásában, A szentíró minden ilyen titkos monogramm mögött a saját maga jegyét látta: a fenevad belyegét, mert «a fenevad bélyege emberi szám és annak száma hatszázhatvanhat». Ugyanis a görög és a zsidó betűk számértéket fejeztek ki: az alfa volt egy, a béta kettő, az iota tíz és így tovább. Ha most a Készár Nerón (Néró császár arám neve) betűit számértékre átváltoztatjuk, kijön a hatszázhatvanhat. Ezért a fenevadak száma, titkos jegye, amit az Apokalipszis írója lát rajta, a hatszázhatvanhat, Néró császár neve. Tehát a két fenevad tulajdonképpen egy.
A császár és a hamis próféta szintén egy. Mind a kettő a sárkánykígyónak: a sátánnak teremtménye, küldötte, választottja és ősi ellenlábasa, ősi ellensége Krisztusnak. Az Antikrisztus e látható világ minden hatalmát mégegyszer összeszedve, a maga pártjára állítva egy utolsó, döntő csatában meg akarja törni Krisztus királyságát és az örökkévaló Istent le akarja lökni a trónról. Milton fantáziájára van szükségünk, hogy ezt a roppant erőfeszítést, a démonok forradalmát elképzeljük.
Kétezer év óta a keresztyénség hol naivan, hol vakon, Krisztus iránti szeretetből, de emberek iránti gyűlöletből valakit mindig Antikrisztusnak tartott. Az őskeresztyének a császárt; az elterjedő világkeresztyénség Julianus Apostatát; Nagy Leo korszaka Attilát; a VIII. századtól kezdve sokáig Mohammedet, utódait: a bagdadi kalifát, a bizánci szultánt; a reformáció idején a védekező római katolicizmus Luthert és Kálvint tartottá Antikrisztusnak, a támadó reformáció a római pápát; a XVIII. században sokan Voltaire-t tartották Antikrisztusnak s a XIX. században egyszer Nietzschet, máskor Marxot, sőt még néha egy-egy nagyhírű, modern theológust is megtiszteltek ezzel a névvel.
De közben az Antikrisztus képe egyre veszített valódiságából, félelmes hatásából: elmosódott árnyékká vált, fakó emlékké halványult az Antikrisztus egykor olyan félelmes képe.
Vajjon maga az Antikrisztus is erőtlenedett? Távol legyen! Az Antikrisztus akkor a legerősebb, amikor a róla való kép az emberekben a leggyengébb. Ma már senkisem hisz az Antikrisztusban s ez annak a jele, hogy az Antikrisztus ma erősebb, mint valaha. Aki nem hiszi, hogy van Antikrisztus, az így vagy úgy a rabszolgája lett.
Miért nem hisz ma senki az Antikrisztusban? A felelet az volna, hogy nincs semmi olyan reális hatalom a mi világunkhan, amely a keresztyénséget fenyegetné. Csakugyan, kivéve Oroszországot s ott is az istentelenek szervezett hadjáratát, magát a keresztyénséget, mint lelkiséget politikai hatalom nem fenyegeti. A mai időknek gigászi erőfeszítése: a német szellem hősi küzdelme, gyökerében vallásos; nagy erkölcsi megújulás származik belőle s én hiszem, hogy éppen ez a háború a keresztyén hit nagy értékeit mintegy újra felfedezi, ha ez a nagy nép megint megtapasztalja, hogy Isten nemcsak teremtő úr, hanem Megváltó Isten is.
De ebből ne vonjuk le azt a következtetést, hogy a keresztyénség nincs fenyegetve. Az Antikrisztus, mint szellemi hatalom annál inkább mutatja a mai időkben a maga hatalmát. Keressük csak meg ennek a nagyhatalomnak a vonásait. Találunk-e a mi korszakunkban egy olyan erőt, amelynek az a legfőbb érdeke és törekvése, hogy elvonja tekintetünket a Golgota keresztjétől? Mennyire találunk! Nevezzük egyelőre hitetlenségnek, közömbösségnek, de tény az, hogy egész világunk berendezkedése öntudatlanul, vagy nyilvánvalóan Krisztus-ellenes. Ezt a szellemi nagyhatalmat képzelhetjük oroszlán-arcúnak, mert könyörtelen, erőszakos, emberfeletti: a Nietzsche szőke bestiája. Gondolhatjuk medve-arcúnak, mert a nyers erőnek, szellemi lomhaságnak a képe. Gondolatjuk párducnak, mert alattomos, érzéki és tarka, de mindenképpen más, mint a tövissel koronázott és vérrel barázdázott Ember-arc, melyről Pilátus azt mondta: Íme, az ember! Ma Krisztus tényleg árvább a világban, mint egykor bírái előtt. Ne tévesszen meg, hogy annyian hivatkoznak rá, nevére annyi intézményt kereszteltek, külsőleg elv, türelmetlen harci jelszó lett. Az igazság az, mást csodálunk az emberben, mint ami Ő mást szeretünk az életben, mint amit Ő parancsol és más törvényt követünk, mint amit Ő ír elénk, más Gazdának szolgálunk és nem Őneki. Ha nem vagy vak és belenézel az önismeret tükörébe, meglátod kezeden, a lábad fején, a vállad hegyén, homlokodon, tomporodon és ágyékodon annak az Antikrisztusnak a bélyegét, aki észrevétlenül hatalmába ejtett s azért nem látod meg rettentő arcát, mert első tényeképpen kitörölte lelkedből Krisztusnak az arcát.
A mai embernek nincs Antikrisztusa s azért a mai ember az Antikrisztus foglya és prédája.
Egyelőre hitetlenségnek, azután Krisztus-ellenességnek neveztük e világban azt az elrejtőzködött és láthatatlan szellemi hatalmat, amelynek az a célja és érdeke, hogy a halhatatlan lélek Krisztustól elszakadjon. Ha közelebbről vizsgáljuk a dolgot és azt kérdezzük: kinek az érdeke az, hogy a lélek Krisztustól elszakadjon, azt kell rá felelnünk: a Sátánnak. Van egy roppant forradalom, kibeszélhetetlen erejű törekvés a mindenségben arra, hogy Krisztust trónfosztottá nyilvánítsák. Van valaki, akinek érdeke az, hogy a világ más gazdának hódoljon, mint aki teremtette és fenntartotta s van valaki, akinek kedvét rontja, terveit összetöri, létét fenyegeti mindaz, ami az ember váltságával, Krisztus művével s a kereszt áldozatával áll kapcsolatban.
Ez a szellemi nagyhatalom az ősgonosz, akit alapígénk sárkánykígyónak nevez. Merőben elméleti lény volna, ha az ember egész természeténél, erkölcsi minősége millió, meg millió szálánál fogva, akarva-akaratlanul, máról-holnapra, állandóan és újra visszaesve nem szegődnék az ő zászlója alá, az ő ügyének a szolgálatába. Az embernek az a minősége, magatartása, ösztöne, amelynek a révén ennek a hatalomnak az eszközéül adja magát, szolgálatába szegődik, céljait segíti elő, a keresztyén szóhasználat szerint a Bűn. A bűn tehát nem egy törvénytelen cselekedet: a bűn pártállás, törekvés, vagy tehetetlenség, ösztön vagy mulasztás, amellyel Krisztus ellenségeivé válunk és annak a királynak vesszük fel igáját, kardját, zászlóját, akinek végső célja Krisztust trónjáról ledönteni.
Az Antikrisztust tehát nem kell külső formában keresni; nem személyesíthető meg ebben vagy abban az egyénben: nem lehet azt mondani, hogy a római császár, vagy Lenin, vagy Marx, vagy Julianus Apostata. Az Antikrisztus az emberi Bűn, mint személyes hatalom, esett természeted öröklött romlottsága, mint életed uralkodó törvénye.
Ezzel az is nyilvánvaló már: hol van a menedék az Antikrisztus hatalmából. Nem lehet ezt semmiféle külső eszközzel, intézménnyel, kenőccsel, operációval elvégezni. Mint ahogy a citromfának gyümölcsén, virágján, levelén, kérgén, gyökerén, fáján egykép érzik a citromíz, mint ahogy a vérbajos emberből a betegséget semmiféle operációval kivenni nem lehet, mert egész testét átjárja, úgy járta át, töltötte be egész világunkat a láthatatlan, de félelmes Antikrisztus, akit senki sem ismer fel, csak az, aki meglátta a Názáreti Jézusban a maga Krisztusát.
Krisztus ismerete segít meg az Antikrisztus felismerésében és a hatalmából való megszabadulásban. A Krisztus ismerete hármas mozzanatból áll: megmutatja először, milyen nagy az én nyomorúságom, mily szörnyű hatalom e világban a bűn és rákényszerít arra, hogy teljes erőmből elforduljak és megtagadjam. Megismerem ellenségeimet s ez az ismeret megment attól, hogy prédájává legyek. Egy gyermek, aki nem ismeri a dzsungel gyilkos állatait: a kobrát s a tigrist, mosolygó arccal menne a halálba; ahhoz, hogy védve legyen, első dolog az: tudni kell, hogy ki és milyen az ellensége. Ezért a Krisztus ismerete először a bűnnek, az Antikrisztusnak az ismeretére vezet el. A másik lépése a Krisztus ismeretének az, hogy megtudja: Ősi ellensége milyen erőfeszítést végez, hogy Krisztus kezéből kiragadja és prédájává tegye. Ezért Krisztus ismeretével belefogózunk az Ő társaságába, arrafelé járunk, ahol Ő jár s magunk mellé állítjuk mindazt a segedelmet, amivel az Ő népét támogatja és megmenti. Alapigénk azt úgy ábrázolja ki, hogy a száznegyvennégyezerre, a kiválasztottak és szentek gyülekezetére mutat rá, akik együtt állnak, énekelnek, hisznek és várnak akiknek homlokán, kezefején, vállán a Krisztus fényjele, az örökkévalóság és az élet billoga sugárzik; akik bizonyosak abban, hogy az Antikrisztus hatalma és haragja szakadatlanul nő, tombol, de Isten erősebb s ebben a küzdelemben övé a végső és a teljes diadal. A gyermek jobban szorítja át atyja nyakát, ha idegen ember el akarja rabolni; egy drágaságot százszor erősebben védelmezel, ha valaki erőszakkal akarja kicsavarni a kezedből: amit féltesz, jobban szereted, amit szeretsz, jobban félted. Akkor fogózol erősen a Krisztusba, ha látod: kicsodád neked Ő és mi az a szörnyű hatalom, amelyik el akar szakítani tőle. A Luther énekének akkordjai jutnak az eszünkbe:
A mi régi ellenségünk
Háborog velünk,
Erővel, fegyverrel
És sok csalárdsággal.
És minden nagy hatalmassággal.
Nincs nekünk semmi hatalmunk,
Mellyel neki ellene álljunk;
Viaskodik az Úr érettünk,
Kit az Isten küldött le nekünk.
Ha kérded, hogy ki legyen az?
Jézus Krisztus az!
Seregeknek Ura,
Kinél nincs több Isten:
Nála vagyon a győzedelem!