Ravasz László

Tulajdonképpen minden ígehirdetés levonja a következményeit annak, hogy nekünk olyan Istenünk van, amilyen van. Ezeket a következményeket azért kell újra, meg újra. levonni, mert mi nagyon könnyen elfeledkezünk róluk. Minden igazi ígehirdető szakadatlanul ismétli magának is, másoknak is: emlékezz meg, milyen Istened van!
A felolvasott igét egy ilyen emlékeztetőből vettem. Az angyal mondja Máriának, abban a boldog pillanatban, mikor hírül viszi neki: «íme fogansz a te méhedben és szülsz fiat és nevezed a nevét Jézusnak.» (Luk. 1:31.) Mária nem hiszi el, hogy ő férfi nélkül, szűzen, a Szent Lélektől beárnyékolva anya lehessen. Pedig Mária áldott volt az asszonyok között, kegyelembe fogadott, az Úr volt vele, — hogyne, mikor Isten eleve elrendelő kegyelme öröktől fogva arra választotta ki, hogy a testté lett Ígének édesanyja legyen. Még őt is figyelmeztetni kellett arra, hogy Istennél semmi sem lehetetlen; — mennyivel inkább minket.

Ez a figyelmeztetés tehát nekünk szól. Most különösen, mikor az ország egyik legnagyobb gyászát hordozza kormányzóhelyettesünk elvesztésével. S hordozza minden magyar, talán legjobban azok, akiket hasonló veszteségek értek vagy — fenyegetnek.
Hirdeti ez az íge először azt, hogy Isten szabados Úr.
A református hitvallás abban különbözik minden más keresztyén tanítástól a világon, hogy a legkomolyabban veszi az «Isten szuverenitását», az Úr szabados fölségét. Az Isten minded, az ember semmi.
A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy Isten milyen nagy — s ő milyen kicsiny.
A fény másodpercenként hétszer körülfutná a földet az egyenlítőn. Azt a távolságot, amit a fény egy év alatt futna be, a csillagászok egy fényévnek nevezik. Vannak olyan ködfoltok, amelyek földünktől több millió fényévnyi távolságra vannak. Mikor a legnagyobb messzelátón megpillantja az ember, nem azt látja, amilyen most, hanem amilyen tíz millió évvel ezelőtt volt. Talán azóta már maga is kis naprendszerré vált vagy éppen elvénhedett és meghalt.
Most nézzük az ellenkező irányt. Egy molekula valamivel kisebb, mint a milliméter milliomod része. De a molekulát töméntelen apró rész alkotja, mint a Gellert-hegyet a kavics: ezek az atomok. Az atom olyan, mint egy kis naprendszer: van középpontja, az atommag s e körül keringenek az elektronok, mint a nap körül a bolygók.
Hány ilyen atom lehet abban a világmindenségben, amelynek határait a fény több millió év alatt futja át! És hátha az univerzum is csak egy atom, egy nála kibeszélhetetlenül nagyobb, ma még ismeretlen naprendszerben, vagy pedig hátha egy atomban még annyi új, ismeretlen világegység rejtőzködik, ahány molekula van a Napban!
És ezt a roppant világot Isten szabadabban hozza létre és fújja el, mint egy óriás egy szappanbuborékot. Szabadabban azért, mert az óriás tud kényére-kedvére szappanbuborékot csinálni, ha van szappan, van víz, van levegő: de ő maga nem tud teremteni anyagot, erőt, törvényt. S Isten éppen ezt teremti meg. Ő a semmiből nemcsak valamit teremt, hanem mindent: anyagot, erőt, életet, törvényt, rendet, összhangot, egyszóval mindent. S mindehhez semmi másra nincs szüksége, csak szabados jótetszésére.

Mid van, amit nem Ő adott volna? Mid van, amit el ne vehetne? Mit adhatnék neki én, amit nem Ő adott volna nekem, még ha megölném is magam az Ő oltárkövén, vagy tűzbe dobnám magamat, gyermekeimet, minden kincsemet? Követelhetek-e tőle valamit én, aki nem ismerném Őt, ha Ő meg nem ismertette volna magát velem? Mim van nekem, amit Ő nem vehetne el: ez az élet, ez a világ, ez a szellem? Vetemedhetem-e olyan vakmerőségre, hogy alkudozzam vele, próbáljam megcsalni, félrevezetni; követeljek rajta valamit s pereljek vele, ha nem adta meg?
Mi az, ami egy ilyen Istennél lehetetlenség? Miért volna lehetetlenség, hogy elvegye azt, amit adott: az életet, az egészséget, az egyetlen fiút, az egész világot. Mi az, amit Ő nem tudna megtenni, aki teremtette ezt a világot? Megőrizheti a fiadat a poklok poklában úgy, hogy a hajszála sem görbül meg; kihozhatja a sírból halottaidat, visszaadhatja elveszett hazádat, megvigasztalja fájó szívedet — hát aki megépíti a Szent Péter templomát, ne tudna egy bak-tériumnak szállást csinálni?
A másik, amire tanít ez az ige, az, hogy Isten szabados Úr ugyan, de szent akarata a legnagyobb állandóság és a legnagyobb biztonság. Isten akarata nem szeszély, hanem törvény, amelynek addig van érvénye, amíg Isten akarja, de amíg akarja, addig ez az élet, a világ, a szellem fundamentoma. Mi ebből a törvényszerű rendből keveset ismerünk s csak azt ismerjük meg, amit Isten felfed előttünk. Vannak ezek között olyanok, melyekre az emberi én az Isten kegyelméből, hathatós segítsége mellett magától is rájön. Ilyenek a logikai, matematikai és természettudományos törvények, pl. a rész kisebb, mint az egész, kétszer kettő négy. A természeti rend törvényei: a víz nem folyik fölfelé, a tűz bizonyos körülmények között meggyül, bizonyos körülmények között kialszik. Az élet születik, táplálkozik, szaporodik és meghal. Jó tudni, hogy ami szilárd, arra lehet építeni, jó tudni, hogy a párhuza-mos sínpáron egymás felé rohanó gyorsvonat nem ütközhetik össze. E törvények nagy biztosságot adnak nekünk, védenek és megtartanak s tulajdonképpen Isten gondviselő mun-kájának eszközei. Jellemzőjük az egyetemes érvényesség.
Istennek vannak rendelései a lelkivilágban is. Nem egyetemes érvényűek, csak arra az egyetlen lényre, a személyre vonatkoznak. Egyesek és közösségek születése és halála, lelki minőségük, melyből jellemük következik, jellemük, amely megszabja, mikor, hogy cselekedjenek és merre menjenek; saját életvonaluk és korszakuk eseménysorozatának érintkezése; az a mód, ahogyan legázolja őket a világ, vagy ők lesznek úrrá a világ felett: minden személyes élőlényre kiad egy szükségképpeni állapotsorozatot. Ezt nevezik az emberek sorsnak; a keresztyén ember azt mondja: Isten útja az ember életében.
Képzeljünk el egy óriási zeneművet, melyet előadás közben alkot a szerző, aki egy a karmesterrel. A zenemű, ha most születik is, egy örök esztétikai rendnek a megvalósítója. Van benne terv, alkat, kristályos szerkezet. Mikor a karmester int és behívja a szólamokat és a hangszereket, ez intésével teremti a zenészt, a hangszert, kiosztja részüket s beállítja a munkájukat. Mindezt, azt hiszik, maguk csinálták, pedig egy nagy alkotás rendjének részesei. Gondolod, hogy itt megszökhet valaki? Beteget jelenthet? Gondolod, hogy mást muzsikálhat, mint amit a karmester szabott elé? Gondolod, hogy a zenészek adják össze magánötleteikből a zenét s nem a mindenható karmester szabja meg?
Egy ilyen zenemű a világmindenség élete a történelem, benne a te sorsod. Nem érzed-e, hogy a te szólamod meg van írva s te azt játszod, amit az Örökkévaló Szerző eléd szabott? Okos dolog-e utólag törni a fejedet, hogy mi lett volna, ha a fiad nem jelentkezett volna önként, lányod nem ezzel az emberrel kötött volna házasságot, te nem közeledsz égő cigarettával a benzintartályhoz. Egy vakbéloperációval meg lehet szabadulni egy hősi haláltól, de nem lehet megszabadulni a Sorstól.
Ha tehát Isten tartja kezében a sorsunkat, mondjuk: Ámen,

Ő megteszi amit akar,
Az Ő karja hatalmas kar.

Harmadik tanítása az igének: Ez a szabados Úr nekünk Atyánk
Máriát az angyalnak kellett figyelmeztetnie hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Nem lehetetlen az sem, hogy Ő, a Szűz, anya legyen. Pedig ez a csoda milyen csekélység ahhoz képest, ami mögötte van. Az van mögötte, hogy a mindenható Isten, az Égnek és Földnek szabados ura: nekünk Atyánk. Mégpedig olyan Atya, aki öröktől fogva szeretett, aki azért teremtett, hogy ezt neked megmondja, hogy szívedben hódolatot és hálát ébresszen; akinek az a célja veled, hogy te megismerd őt s idelenn és odafenn neki adj dicsőséget.
Honnan tudom én ezt?
Abból a tényből, amit az angyal jelentett Máriának: a megtestesülésből s mindabból, ami e tényből következett a golgothai keresztből és a húsvéti feltámadásból. «Eleve elhatározta, — mondja az efézusi levél — hogy minket a maga fiaivá fogad a Jézus Krisztus által, az Ő akaratjának jókedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánatja az Ő kegyelmének gazdagsága szerint.» (Ef. 1: 5—7,)
Krisztust éppen azzal az üzenettel küldötte, hogy az Ő Atyja az én Atyám, az Ő Istene az én Istenem. Amit Krisztus e földön végbevitt, nem volt egyéb, mint e tény hirdetése, következményeinek levonása, akadályainak elhárítása. Krisztus azért halt meg és azért támadott fel, hogy az Ő Istene nekem Atyám lehessen és én Fia lehessek.
A váltság titka tehát ez: A szuverén Úr, a mindenható és örökkévaló Isten nekem Atyám, aki előbb szeretett s veszendő bűnös lelkemet drága áron: szent fia vérén megváltotta.
Nekem ezt a szeretetet kell megéreznem és viszonoznom. Azt kell meglátnom: ez a szeretet a legfőbb jó, létem értelme és igazi tartalma. Ha ezt bírom és viszonzom: mindenem megvan, mégha el is vesztek e világon mindent; ha ez nincs meg, nem kárpótol érte e világ minden kincse, öröme, sikere és dicsősége.
Ha egyszer ez az alapmeggyőződés úrrá lett bennem, akkor tudom, hogy Isten mindent megad, amire nekem szükségem van; semmi sem lehetetlen neki, amikor rólam, gyermekéről van szó. Ha pedig nem azt adja meg, amit kívánok, hanem csapással sújt, a Jób székébe ültet: tudom és vallom, hogy ezzel is javamat akarja. A szenvedő ember és szerelmes Atyja között egy egészen különös viszony fejlődik ki: a fájdalom az Isten szerelmének titkos jele, a szentek béketűrése az Isten dicsőítésének legmagasabb formája, fül nem hallotta angyali ének, amelynek szépsége és áhítata előtt elhallgatnak a mennyei seregek. A kettő együtt: győzelem a világ felett. «Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.» (Zsid. 12:11.)
Isten nem arra vállalkozott, hogy e siralomvölgyet tündérországgá változtatja. De azt teszi meg, ami ennél ezerszer nagyobb: a siralom völgyében atyai szeretőtével pásztorol. Nem ad írást arról, hogy egyetlen fiad nem esik el a háborúban, csak arra tett meg mindent, hogy e halálból áldás származzék fiadra, reád, a nemzetedre. Nem tett ígéretet arra, elpecsételi, hogy nem kapsz rákbetegséget, de azt ígéri hogy a halál árnyékában is szerelmes asztalához ültet: «csordultig tölti poharadat és fejedet megkeni olajjal!» — Nem szabta ki, hogy meddig tart e földön, de arról bizonyossá tesz, hogy amíg itt tart, pásztorol s mikor elhív, átvisz az Ő színe látására.
Amíg nem hiszed, hogy Atyád van a mennyben, addig annak a legfelségesebb ténynek, hogy mennyei Atyád mindenhatóság és örök szeretet, semmiféle boldog hatását és áldott következményét nem érezheted. Ha te nem tudod, hogy Isten Atyád, Ő ugyanaz marad, aki volt, de te egy kegyetlen sorsot képzelsz magad felé s azzal hivalkodol, hogy vérengző rabtartód különös kegyetlenséggel kínoz. Életed nyomorultul rámegy egy óriási pörre, amelyet bizonyosan elvesztesz: sorsoddal való pörödre. Ha azonban Atyád kezében érzed magad: ugyanazon életkörülmények között szívedet végtelen hála, bizalom és derű tölti el s vallod a Református Káté 26. feleletével:
«Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki mennyet és földet, minden benne lévőkkel semmiből teremtett és azokat örök tanácsa és gondviselése által fenntartja és igazgatja is: az Ő Fiáért, a Jézus Krisztusért nekem is Istenem és Atyám, akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem a felől, hogy mind testi, mind lelki szükségeimet beteljesíti, sőt mindazon rosszat, mit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.»

Az emberrel mindig együtt jár valami titokzatosság. Bármilyen egyszerű és átlátszó teremtés valaki, lénye magvában mindig valami titok lappang s ez gyakran megfejthetetlenné teszi cselekedeteit. Még nagyobb a titokzatosság, ha két ember viszonyáról van szó; ezért látunk megmagyarázhatatlan vonzódást vagy idegenkedést, érthetetlen barátságot és még érthetetlenebb szakításokat. Tetőződik a rejtelem, ha az embereknek Krisztushoz való viszonyára gondolunk. Ki az övé és ki az ellensége? Péter, aki megtagadta? Pál, aki átkozta és üldözte? A pogány százados, aki a kivégzésénél a karhatalmat szolgáltatta, vagy a bűnös asszony, aki paráznaságának skarlátpiros ruhájában állotta el útját a hófehérnek, a Szentnek? Ki az övé? Az-e, aki nem akar tudni róla, vagy az, aki politikai jelszót csinál az ő nevéből?
Hadd tegyem fel egészen egyszerűen és személyesen a kérdést: Hogyan érzed magad a Krisztus társaságában?
Először is tagadhatatlan az Ő taszító ereje. Kényelmetlenül, idegenül éreztük és néha érezzük magunkat, mert Krisztus lénye idegen számunkra. Úgy vagyunk vele, mint a felolvasott Ígében a válogatós, fanyalgó gyermekek, akik ott ülnek a piacon s nem játszanak, akár lakodalmasdit, akár temetősdit indítványoznak a többiek.
Sokan — s nem voltunk-e mi is közöttük és nem kerülhetünk-e bármikor ismét közéjük — Krisztustól idegenkednek értelmi okok miatt. Az ilyen emberek rosszul érzik magukat a Krisztus társaságában, mert nem érdekli őket; nem értik Krisztus alapvonásait; értelmetlen szó számukra az Emberfia, a testté lett Íge, a Szabadító, a Megváltó. Mitől kell Őket megszabadítani, miből kell megváltani, mindez hogy megy végbe? Ha jól neveltek, konokul hallgatnak és udvariasan félreállanak; ha fegyelmezetlenek és lobbanékonyak, késhegyig menő vitatkozásba kezdenek, egyébként úgy érzik magukat, mint a vadidegen ember családi ünnepen: lakodalmon vagy toron. Mások érzését nem zavarják, de szeretnének minél előbb kereket oldani. Nem tartozol-e te is ezek közé?
Még többen vannak, akiknek kínos érzés a Krisztus társasága titkolt vagy nyilvánvaló bűneik miatt. Akár megvallják, akár nem, érzik, hogy valami elválasztja őket Krisztustól. Ha az Ő társaságában akarnak megmaradni, meg kellene változniok. Nem élhetnek tovább — például — egy bűnös viszonyban, le kellene mondaniok valami állandó és jelentős, de kétes jövedelemről, nem folytathatnak rossz szokásokat, csúnya szenvedélyeket. Hazugság van az életükben s ezzel a hazugsággal nem állhatnak Krisztus elé, mert képmutatás bűnébe esnek és a képmutatás szörnyűbb, mint az illető kedvenc bűn, amelyet nem akarnak megtagadni és elvetni.
Ha aztán egyszer rosszul érezzük magunkat a Krisztus társaságában, ürügyet bőven találunk, amivel elmaradásunknak okát adjuk. A felolvasott Íge csattanós példát ad: Krisztusnak a János bizonyságtételében mutatkozó képe nem kellett, mert szórólapát volt a kezében, és megégette a polyvát olthatatlan tűzzel; a názáreti Jézus bizonyságtételében sugárzó képe meg azért nem kellett, mert szóba állt a bűnösökkel és nem tartott böjtöt. Amott a szigorúságát sokallták, emitt az irgalmát. Azóta is az emberiség szellemi élete éppen úgy, mint az egyes emberek belső élete tele van szellemesebbnél szellemesebb kifogásokkal arra vonatkozólag, miért nem kell Krisztus? Egyiknek azért, mert zordon, kegyetlen; másiknak azért, mert nem elég szigorú és nem elég kemény. Örömtelenné teszi az életet, mondották a reneszánsz emberei; lággyá, passzívvá tesz, elkorcsosítja az ifjúságot, szól a Nietzsche vádja. Kinek kell egy metafizikai formula, kérdezte a felvilágosodottság; mit tegyünk egy ókori keleti rabbinussal ma, a XX. század közepén, hajtogatják a modern emberek. Fakír nem lehetek, mentegetőzik emez, kit érdekel ma már a Szentháromság dogmája s az, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, kérdi a másik. És sokan elvetik azért, mert — amint mondják — zsidó...
És a te egészen egyéni kifogásaid... Hol nagy, hol kicsiny, hol elvont és érthetetlenül magas, hol kezdetleges és együgyű; hol lágy, hol kemény, de mindig idegen, unalmas és társasága elviselhetetlen.
Nem állunk be sem a lakodalmas, sem a temetési menetbe.
De ugyanakkor a Jézus alakjában van valami elutasíthatatlan vonzó erő. Különösen azok kerülnek a hatalma alá, akik először találkoznak vele. Gyermekek szeme felcsillan a vasárnapi iskolában, öreg vademberek felzokognak, halálraítélt emberek ajkáról elszáll a nyögő sóhajtás: óh, ha ezt nekem gyermekkoromban mondták volna! Éjfélutáni beszélgetésben, cigarettafüst és pálinkagőz felhőiben elkomolyodnak tékozló fiak, nagyúri hetérák és utcaleányok s valami fenyegető sírást igyekeznek lenyelni. Nyomortanyákon, toloncházakban, halálos betegek kórtermein áthalad mint egy látomás, az Ő nevének, emlékének fehér árnyéka s tágranyílt szemekben karácsonyi fény lobog.
Igen, meg kell vallanod, sehol annyi szépség, mint az Ő alakjában. Élete, halála olyan teljes és olyan igaz. Ilyen élet ilyen halált jelent s ilyen halál csak ilyen életet koronázhatott. Közelében lakik a csönd, a béke, az összhang. Az az érzésed: Ő mindenek felett megért. Szavából az örökkévalóság légköre árad s a vele való társalgás bizalmat, derűt, világosságot önt beléd, mintha álmatlan éjszaka után hajnallanék.
Minél többször találkozol vele, annál inkább érzed felemeled és megtisztító erejét. Jelenléte olyan nagy segítség a kísértés, a félelem, a keserűség és a fájdalom ellen. A nélkül, hogy sokat töprengenél vagy okoskodnál, személye — egyszerű jelenlétével — ihlet és tanácsol. Kiengesztelődsz, megbocsátasz, alázatosan vezekelsz, észrevétlenül jóváteszel...
Egyszer megszólít és szembeállít magával. Neked vallanod kell: félelmes bűnöket, feneketlen bánatot, iránta való olthatatlan szerelmet. Valami megvakul benned, de Őt ragyogva látod. Megsiketül a lelked: csak az Ő szavát hallod. Összeomlik régi világod s nőnek a ködből az új világ apokalyptikus tornyai; meghalsz és benne élsz... A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
Most már tudod, hogy Ő a te Urad és Gazdád. Nem te választottad Őt, Ő választott téged; nem te szeretted meg Őt: Ő elébb szeretett; nem a te műved, leleményed, vívmányod, érdemed: Ő az, aki eleve látott, elhívott és elrendelt téged. Megteremtett, megváltott és elküldött téged, Ő, a Gazdád, a Szőlőskert Ura, ültetett, beoltott, leszüretel; Ő a Szőlőtőke, te a venyige; benned termi meg titokzatos gyümölcseit…
Hallod, nem kérdez: parancsol. Eredj és vedd fel a keresztedet. Eredj és tedd le az életedet. «Nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.» Eredj és szakíts el egy láncot; eredj és verd a nyakadra az Ő bilincseit. Megbotránkoztatott a szemed: vájd ki; megbotránkoztatott a lábad: vágd le; ha csonkán, ha bénán, sorakozz, a keskeny úton, irány: az Élet!
Harmadszor és végezetül: a Krisztus társaságában a bölcseség igazoltatik az ő fiaitól. A fát igazolja a gyümölcse, a kezdetet a vég, a hitet a rajta felépült élet. Krisztus társaságát igazolja mindaz, amivé leszünk vele és nélküle.
Az élet lakodalom és temetés s az a Krisztus társasága is.
Lakodalom, amelyik halálos biztonsággal temetéssé válik, nemcsak egészében, hanem részleteiben is. Lakodalom az ifjúság, temetés a vénség; lakodalom a társkeresés, temetés az elválás; lakodalom az egészség, temetés a kór; lakodalom az öröm, temetés a bánat; lakodalom a siker, a vagyon, a hatalom, az irigyek és hízelgők sokasága és temetés a bukás, az elhagyatottság, a megvetés. Óh, jaj nekünk, mert a temetés nagyobb, mint a lakodalom és elnyeli ezt, mint a hét sovány tehén a hét kövéret; elnyeli az életet a halál!
Krisztus társasága megfordítja e világ törvényét: a lakodalmat temetéssé s a temetést lakodalommá teszi. Elvész a kincsünk: Ő a sokkal nagyobb kincs s e világszerinti elszegé-nyedésből belső gazdagok lakodalma lesz. Odalesz az ifjúság, egészség, jó szerencse: benne romolhatatlan a tavasz, hiánytalan az épség és teljes az öröm. Elvesztett életünk temetéséből megtalált életünk lakodalmas menete bontakozik ki s a halált elnyeli az élet.
Halleluja, mert a lakodalom nagyobb, mint a temetés, az élet erősebb, mint a halál!
Állj be az édes, halálos lakodalmas menetbe!

A felolvasott Igében egy olyan házról van szó, ahol Isten különösképpen lakozik. Meg van a helye a szövetségládában, meg van a módja, hogyan tiszteljék és hordozzák s meg van az útja szabva, hogy jelenlétének hatását miképpen éreztesse az egész néppel, amely a pusztában vándorol a szent sátor körül.
Mégis az lep meg, hogy csak némelykor jelenik meg a szent sátor felett a fényes felhő vagy pedig a tűzoszlop, holott mindakettő Isten tényleges jelenlétét jelzi. Tehát vannak esetek, vonjuk le az első következtetést, amikor a szent sátorban nincs jelen az Úr dicsősége, holott mindenki ezt hinné és ezt várná.
A diakonissza testvérek pusztában vándorló nép, sok mindenféle nehéz szolgálatot végeznek. Hivatásuknak csak akkor tudnak eleget tenni, ha van egy hajlékuk, egy áldott sátoruk: az úgynevezett anyaház, amely a maga fizikai, erkölcsi és lelki közösségébe őket egész életükre befogadja. Viszik magukkal vándorútjukban ezt a házat, ezt a sátort, éppen úgy, ahogy a pusztában vándorló zsidók vitték az Úrnak hajlékát.
A diakonisszák anyaházáról is mindenki tudja és vallja, hogy olyannak kell lennie, amilyen a bethániai hajlék volt. Fedele alatt találjon otthont, állandó lakozást az Úr Jézus Krisztus. Így mondják ezt a törvényeink, úgy hirdeti a naponként való igehirdetés, ezt tudja róla ország-világ, egyházon belül és egyházon kívül álló emberek sokasága. És mégis megtörténik, ami a szent sátorral, hogy néha nem lakozik benne az Úr. Mindenki más otthont talál benne, csak Ő, az áldott vendég hiányzik. Lehet nevezni kedves otthonnak, szorgos műhelynek, rokonszenves lelkek társaskörének, hajótörött vándorok menedékhelyének, barlangnak, ahol az élet özönvizeit és jégkorszakait átélik, csak az Úr Jézus Krisztus otthonának, az Isten dicsősége lakóhelyének nem lehet nevezni.
Ne legyen fényes felhő és tűzoszlop nélkül soha ez a ház!
Ezért olyan fölséges ígéret az, hogy a szent sátort néha betölti az Isten jelenlétének minden dicsősége. Drága ajándék és boldogító bizonyság, hogy Ő közöttünk lakozik s Szent Fia képében betér hozzánk. Különösen szereti a diakonissza anyaházakat. Itt laknak az Ő Máriái és Mártái, akiktől elvárja, hogy a hit odaadásával és a szeretet szorgalmatosságával vegyék Őt körül. Az ilyen egyszerű hajlékok tele lehetnek Isten dicsőségével: a meghallgatott imádság csodáival, a megnyert vigasztalások édességével: szívből jövő bűnbánat áldott megkönnyebbüléseivel és a megnyert bocsánat boldog bizonyságaival. Szent hely lehet, mert az imádság tusái folynak le benne és a Szentlélek számtalan győzelméről lehet beszámolni benne. Ha csakugyan Isten lakik ottan, az Úr Jézusnak otthona ez a hajlék, akkor megjelenik fölötte a fényes felhő, Istennek a bizonyságtétele az Ő népe mellett, megjelenik benne a tűzoszlop, sötétséggel szemben világosság, hideg világgal szemben áldott melegség, a buzgóságnak égő tüze, amely hasonlít a Mózes csipkebokrához. A világ legegyszerűbb és legigénytelenebb növénye, a pusztai csipkebokor, tele lesz Isten dicsőségének lángjával, ég, de nem emésztetik meg. Ez a tűzben égő tövisbokor szebb az énekek énekének minden liliomos és gránátalmafás kertjénél s ezek a fényrózsák tündöklőbbek és hervadhatatlanok, tehát feljebbvalók a legszebb virágnál.

Hogyan viselkedtek a pusztai vándorok ezzel a csodálatos jelenséggel: a fényes felhőben és tűzoszlopban megjelenő Istennel szemben? Szakadatlanul rá figyeltek és életüket hozzá szabták.
Az volt a legnagyobb kérdés, megjelent-e a fényes felhő, világít-e a tűzoszlop? Addig nem indultak el s ha úton jártak, rögtön megállottak, mert csak az a lépés volt a célravezető, amit akkor tettek meg, amikor Isten az Ő dicsőségével ténylegesen velük járt.
Minden diakonisszaháznak alaptörvénye ez. Figyel, a lehető legéberebben figyel a Szentlélek mozdulásaira, Isten üzeneteire, a láthatatlan felhőre, a tűzoszlopra, amelyik körülvesz minket. Ígéjében és Szent Lelke által lakozik mivelünk, tehát legfőbb gond, legéberebb figyelem tárgya az legyen: fölfogni az Ígében és megragadni a Szent Lélekben velünk járó Urat. Mi más ez, mint a hit és engedelmesség? Mi más ez, mint Istennel való találkozás, avégre, hogy az embereknek szolgálhassunk; mi más ez, mint az élő vízforrásból való merítés, hogy adhassunk másoknak is; mi más ez, mint az igazi diakonissza élet, aki vesz, hogy adhasson, ad, hogy vehessen.
Még egyet. A felhő és tűzoszlop nem az emberi akarat szerint igazodott, hanem az urnák szuverén jótetszése szerint. Istent nem lehet kormányozni, neki csak engedelmeskedni lehet. Üzenete mindig új, mindig meglepő, sohasem szokványos, de mindig feltétlen.
Felírjuk tehát láthatatlan betűkkel erre a hajlékra, írjátok fel szívetekben is: «az Úr szava szerint járnak vala, tábort és az Úr szava szerint indulnak vala. Az Úrnak rendelkezését megtartják vala.»

Ezt a részi a bibliaolvasók mellőzni szokták, az ígehirdetők is ritkáin veszik fel alapígéül. Pedig benne van a keresztyén tanításnak minden mélysége és igazsága: benne van Isten kegyelme és benne vagyunk mi.
Hogy világosan álljon előttünk az Íge, egynémely dolgot előre kell bocsátanom. Az Ótestámentom elbeszéli, hogy mikor Isten hajlékát megépítették, szigorú törvénnyé tették, hogy minden felnőtt férfiember évente egy fél siklus (kb. két arany korona) templomadót fizessen. Nem többet, akármilyen gazdag és nem kevesebbet, akármilyen szegény. Ne ütközzünk meg ezen a szociális szempontból igazságtalannak látszó adózáson. Ennek az volt az oka, hogy a templom adót lélekpénznek tartották, amelyet minden ember saját lelki váltságára fizet. Ki kellett tehát valamiképpen fejezni, hogy minden lélek: a királyé és a koldusé, egyforma értékű. A fél siklus templomadó, — nevezték «két drachmának», «státernek» — ami körülbelül két arany korona értéket jelentett, éppen úgy jelképe volt az Isten népéhez való tartozásnak, mint a körülmetéltetés. Mögötte éppen úgy meghúzódott a kegyelemből való kiválasztás nagy gondolata, éppúgy árnyékos előképe volt annak, amit az Újtestámentom váltságnak nevez, mint ahogy ezt a körülmetéltetésnél tapasztaljuk.
Ezek után értjük, mit jelent az, hogy Jézus megfizeti a lélekpénzt értünk. Benne van először Krisztusnak minden dicsősége, mégpedig két vonatkozásban. Először abban, hogy hangsúlyozza: Ő fölötte áll a templomadónak. Azt kérdezi Pétertől: a világi fejedelmek kiken veszik be az adót, az idegeneken, vagy pedig a fiakon? Péter azt feleli: az idegeneken. Tehát a fiák szabadok, mondja Jézus. Ebben benne van az evangéliomnak nagy felszabadító ereje. Hiszen az evangéliom lényege az, hogy Isten Atyánk, aki szeret minket, bajból, bűnből, nyomorúságból kiválaszt, megtisztít és felemel egészen a szívéig. Nem szükség nekünk kínos erőlködéssel, ceremóniákkal, protekció-kereséssel gyötörni magunkat. Nem szabad nekünk arra gondolnunk, hogy érdemmel, cselekedettel, a törvények pontos megtartásával magunkat Isten kegyelmébe belophatjuk: a kegyelem ingyen adatik, kiválasztó örök szeretet következményeképpen. Lélegezzetek fel, ujjongjatok, mert semmi mástól nem függ ez a szeretet, mint önmagától: Istennek a jó tetszésétől. Meg kell éreznünk azt, hogy nekünk is ugyanaz a méltóságunk, ugyanaz a szabadságunk van, mint Jézusnak, éppen úgy fiák vagyunk, mint Ő.
A másik, amit meg kell látnunk, Jézusnak égen és földön való urasága. Nem lehet költőibben és mégis igazabban kifejezni azt, hogy Krisztus parancsol az elemeknek, ura a sorsnak, fölötte áll a természeti világnak, az Atyával egyenlő, második személy, mint azzal a gyermekded elbeszéléssel, ahogyan az Úr előteremti a szükséges státert. Eredja tengerre, óh, a tenger végtelenül nagy, ki találna meg benne egy halat; dobd ki a halászhorgodat; óh, hányszor kidobjuk életünk legfőbb javára, nyereségére horgász-szerszámunkat. Emeld ki a halat, amelyet fogsz az én szavamra, óh, hányszor nem fogunk semmit, mert nem a Krisztus szavára dobjuk ki a hálónkat. Nyisd fel annak a halnak a száját, óh, hányszor nem látjuk meg az élet apró ajándékaiban Istennek nagy adományát: a mentő lélekpénzt, amellyel fizethetünk, amely Isten népéhez való tartozásunknak a jegye, amely által egy öröktőlfogva kiválasztott közösség tagjaivá leszünk. Eredj és vedd el a hal szájából a nagy ajándékot: a státert.
A státer a Péter kezébe kerül csodálatosan, lehetetlenül.
Hiába nagy a tenger, hiába úszik benne millió hal; hiába hullanak bele a vízbe új meg új műveltség törmelékei; hiába gurulnak el a drachmák és státerek, nyeli el őket a föld, a levegő, a víz: a Szentháromság egy örök igaz Isten regnál, rendelkezik, ég és föld engedelmeskedik és egyszercsak kezedbe hull a mentő ajándék. Mi bonyodalom támadt ebben a mindenségben, hogy Krisztus valahogy el ne érkezzék hozzád; mi zűrzavar, ellenkezés gubancolódott össze saját életedben, hogy te valahogy meg ne találd Őt s íme mégis be vagy kerítve, foglyul vagy ejtve, kezéből ki nem ragadhat soha senki. Erre való a teremtés, ezért van a történelem, látható és láthatatlan világnak olyan a szerkezete, hogy te légy s egyszer Krisztusé légy.

A másik dolog, amit meg kell jegyeznünk: Jézusnak az a nagy alázatossága, amellyel beleilleszkedik a földi dolgokba, Ő egyszülött Fiú, szabados minden emberi rendelkezés alól és mégis, hogy ne botránkoztassa meg az Ő atyjafiait, megfizeti maga helyett is a lélekpénzt. Lehetetlen észre nem vennünk Krisztus egész földi működésének alapvető és döntő rugóját: a szeretetből való szolgálatot. Ezért «üresítette meg magát», amint az Írás mondja: lett testté, költözött bele a tér és idő korlátái közé; ezért járta meg útját, mint Izrael szenvedő szolgája, akinek «nem volt alakja és ékessége és nem vala az ábrázata kívánatos, ki útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője». Ezért adta magát keresztre s a kereszthalál kínjai között azért volt egy pillanat, amikor leszállott a kárhozatnak a mélységeibe: az Istentől való teljes elhagyatottság fekete kútjába.
Ezért. Mondhatnám így is: éretted. Ha egyszer olyan világot élünk, hogy csak státerekkel lehet benne fizetni, Krisztus odamegy, ahol a státerek találhatók és ezzel a pénzzel fizet; ha egyszer olyan világban élünk, ahol csak az ártatlan szenvedésnek van kiengesztelő erej: Jézus maga lesz az ártatlan szenvedés; ha egyszer olyan világot élünk, hogy megkeményedett szívekhez csak arculvert istenfölség talál utat: Krisztus istenfölsége arculverettetésében lesz a leggyőzedelmesebb. Jézus, az Ég és Föld ura, így alkalmazkodik e világ valutájához.
Mindebből világosan kell éreznünk az Ő szakadatlan közeledését, amellyel felénk tart, bekerít, lassanként elzárja a menekülésnek az útját s összeroskaszt, hogy felemeljen, óh, micsoda hadjárat ez! Próbálsz menekülni Jézus elől s néha azt hiszed, sikerül is, de hiába. Lassanként elzáródik minden ajtó, lecsapódik minden sorompó; nem lehet menni az örömök útján, járhatatlan az erő útja, megbukott az okoskodás, felőrlődött a dac, nem tudod tartani tovább, hogy ne vedd tudomásul, aki melletted áll, szomorúan, szépen, szakadatlanul néz: óh, dobd oda magad lábai elé!

Mindezt, amit eddig elmondottam, még egyszer összefoglalja, summázza a felolvasott Íge utolsó jelképes üzenete: Krisztus fizet helyettünk.
Mert úgyebár érezzük, hogy Péter tulajdonképpen minden tanítványnak, a tanítványnak, a mindenkori keresztyén embernek a képviselője. Mondhatjuk azt, hogy Péter mi vagyunk, te meg én, mi mindnyájan. Mindnyájunkkal megtörténik tehát az, ami Péterrel történt: Krisztus veszi a státert, amelyet neki nem emberek adtak, amit Ő nem forgalomból emelt ki, ami az Ő teremtő erejének a következményeképpen került kezébe s fizeti vele a drága adósságot.
Igen, ez a váltságnak a lényege, ez az, amit keresztyénségnek és evangéliomnak neveznek. Az a kibeszélhetetlenül titokzatos és mégis gyermekdeden átlátszó tény és igazság, hogy Krisztus fizetett helyettünk. Fizetett, ha úgy veszem, hogy mi tartoztunk a Gazdánknak és a Gazdánk követelte az adósságunkat: számot kellett adnunk ezer törvényszegésünkért — de pergett a Krisztus vére, gyűlt a státer és Ő fizetett. Ha úgy gondolom, hogy rabszolgák voltunk, egy kegyetlen úrnak, a sátánnak a rabszolgái s rabtartó urunk kiszívta vérünket, gyilkolta lelkünket s akkor jött Jézus és kiváltott minket; magát adta oda kereszthalálra, hogy tulajdonába vehessen minket, mint az élet fejedelme: csurgott a drága ár, hullott a státer: Krisztus fizetett.
Fizetett helyettünk. Ha elgondolom a templomadó ősi jelentőségét; annak a fél siklusnak minden embernél meg kellett lennie, különben nem tartozott az Isten népéhez és kiesett a szent közösségből. Ez pedig az ótestámentomi emberre maga a kárhozat. Kell nekünk is a fél siklus, hogy kifejezhessük vele a lelki Izraelhez való tartozásunkat, hogy bizonyossá tegyen a felől, hogy Isten népe vagyunk, az Ő kiválasztott seregéhez tartozunk, kiket ebből a múlandó és romlandó világból mint a maga nyáját egybeterelgetett. De nekünk nincsen ilyen siklusunk! Nem tud adni a kenyéradónk, nem tud adni az apánk, a tesvérünk, a gyermekünk, nem tud a pap, nem tud adni az iskola, a tudomány, a világi gazdagság, a földi dicsőség. Lehet aranyad garmadával, földed, nyájad beláthatatlan, de nincs meg az a fél ezüst sikláusod, amelyik megmenthetne téged, csak akkor, ha Krisztus átszegezett kezéből pendül az Ő dicsőségének státere s áll oda fizetni helyetted. Ez a pénz: az élet obulusa. Váltság a halál ellen. Megszámolt, elítélt, halálraszánt emberek, kórházban, csatatéren, családi fészkekben halálos betegen vagy még vidáman torzsalkodva, nincs' más váltságpénz a halál ellen, csak amit Jézus fizetett, az a két drachma: halála és feltámadása.
S Péter mit tett? Csak állott megfényesedett orcával, lehajtott fejjel s boldogan elfogadta a feléje nyújtott státert. Kinyújtotta a kezét érte s tengereken, zúgó habokon, sorsfordulatokon keresztül elfogadta a Krisztus státerét. Nem mondom, hogy szívére szorította, nem mondom, hogy ezerszer megcsókolta, csak azt mondom: kinyújtotta a kezét érette és elfogadta.
Nyújtsátok ki ti is a kezeteket érette!

Pál apostolnak egyik legmegrendítőbb életnyilatkozatát olvastam fel előttetek. A mai modern embert ez az íge általában hidegen hagyja. Nem érzi meg belőle azt a tüzelő szenvedélyt, roppant felelősséget és drámai forróságot, ami kicsap minden sorából. «Béküljetek meg Istennel!» Hiszen én nem is haragszom rá s annak se látom okát, hogy Ő haragudjék reám.
Mindennek az az oka, hogy a mai ember számára nem jelent lényeges életérzést az, hogy Isten haragszik rá, Istennel ki kell békülnie. Bezzeg Luther nem így gondolkozott. Életének legnagyobb ügye, legnagyobb kérdése az volt, hogyan juthat el a harag állapotából a kegyelem állapotába.
De nézzünk csak körül. Egész tárgyilagosan pillantsunk bele ebbe a mostani világba. Lehet erre azt mondani, hogy ez Istennel megbékült világ? Nézzünk végig a halál szörnyű aratásán, a hegytorlaszokat emelő emberi gyűlöleten, azon a szörnyű elvaduláson, amely máris e harcokkal együtt jár és még nőni fog akkor, amikor a harcok csendesednek. Lehet azt mondani, hogy ez a világ nincsen a harag állapotában?
Mi tulajdonképpen a haragnak az állapota? Maga Pál is csak hasonlatokkal világosítja meg ezt a kérdést. Mi is csak ezt tehetjük. Harag állapotában van például az a testvéred, akivel nem tudsz megférni, nem is érintkezel, kerülitek egymást, mert ha valaha találkoztok és a legegyszerűbb dolgot akarjátok megbeszélni, egész bizonyos, hogy keserű sértésekkel halmozzátok el egymást. Harag állapotában van két házastárs, akiket egy elszakíthatatlan kapocs, jogi kapocs, s ennél talán sokkal nagyobb erő, gyermekeiknek a neveltetése egymáshoz láncol ugyan, de engesztelhetetlenül gyűlölik egymást s mindenikre legnagyobb szenvedés a másiknak a lénye. Harag állapotában van egymással a vádlott és az igazságszolgáltatás. Megmásíthatatlan kemény törvények parancsolnak, a vádlott hiába vergődik, tagad, össze kell omlania a bizonyítékok súlya alatt. Elhangzik a halálos ítélet, jogerős lesz és megjelenik az ítélet végrehajtójának sötét alakja. Mindezek mutatják, hogy két élő lény között milyen áthidalhatatlan feszültség támadhat s egy ilyen feszültségben milyen megokolt és mégis sokszor milyen hiábavaló az a kiáltás: «Béküljetek meg, engesztelődjetek ki!» Mikor Kain felemelte botját Ábelre, a dermedt némaságban az egész teremtett mindenség ajkára fagyott a kiáltás: «Béküljetek meg egymással!» Mikor férj és feleség feldúlja a maga, egymás és gyermekeik életét s konok szívvel kétfelé mennek, minden jótét lélek elfojtott sírással könyörög feléjük: «Béküljetek meg egymással!» És mikor az ítélet elhangzik és ácsolják a bitófát, az elítélt ártatlan hozzátartozói, édesanyja és gyermekei félőrülten sikoltoznak: kegyelem, engesztelés!
Pedig ez csak emberek közötti viszony. Most gondoljuk el ezt a feszültséget, kibeszélhetetlen ellentétet Isten és az ember között.
Az, hogy nem tudsz róla, nem akarod bevallani, nem jelenti azt, hogy nincs meg és nem fenyeget. Mondd meg, békében vagy te az Istennel? Tudod-e, hogy neked milyen Istened van? Látod-e szentségét, ami olyan, mint az égő tűz, hevére megolvadnak a hegyek s párolgó folyadékká válik az érc. Szeretetében több a forróság, mint százezer vulkán mélyében s irgalma mégis úgy tud permetezni, mint az alélt virágra a harmat, alvó gyermek arcára az anyai csók. Lehetsz-e te békében azzal az Istennel, akit nem ismersz, aki tökéletes idegen számodra, aki nem más, csak egy hagyományos szó, akinek sohasem érezted személyes gondját, simogató kezét, mentő szeretetét és vigasztaló hatalmát. Azt csak bevallod, hogy nem Ő volt reádnézve a legfontosabb, a legsürgősebb, a legédesebb ügy a világon, hogy nem Ő reá gondoltál a legtöbbet, nem kerested és parancsolatait nem tudakoztad s nem határoztad el, hogy ha összeroppannál is, hozzá alakítod akaratodat az Ő akaratához.
Hiszen te lényegében ellensége voltál. Törvénye ellen fellázadtál, mikor megszegted parancsolatait. Mikor fejedelmi színe elé idézett, szöktél előle, lakomájára visszaküldted a meghívót vagy kimentetted magad s ha eljöttél is, jaj, nem volt mennyegzői ruhád. Elkövetted Vele szemben a legnagyobb sértéseket nem bíztál benne, egy olyan Istenben, amilyen Ő. Nem hallgattál reá, mikor Ő a Kijelentésben a legnagyobb dolgokat mondta neked. Nem szeretted Őt, mikor Ő előbb szeretett.
S mindezt megtetézed azzal, hogy ellenségei közé állottál. Igen, Ő a világ teremtése óta szakadatlanul üzeni, mire vár, mit kér, de az emberek nem hallgatják meg, A prófétákat bolondnak tartják és kinevetik, mint kellemetlen okvetetlenkedőket félredobják, ha tovább erőszakoskodnak, eltapossák, mint egy kártékony férget vagy egy veszett ebet és mennek a maguk útjain tovább. Mind ezt megtetőzi az, hogy amikor a tulajdon Fia, az Úr Jézus Krisztus, a Szentháromság második személye testbe öltözötten megjelenik ezen a földön, az emberek nem ismerik fel, akiknek kijelenti magát, arcába nevetnek, csodáit elfelejtik s nincs emberi erőfeszítés, ami megakadályozhatná, hogy keresztre verjék. Millió kereszttel van telehintve a föld s ez mind visszhangja az egyetlen és örökkévaló keresztnek, amelyik minden felett a harag állapotát bizonyítja reánk. Mondd meg, milyen viszonyban lehet az a szolga az ő gazdájával, aki a gazda egyszülött fiát megöli, hogy szabadon űzhesse tovább bűnös életét? S még azt vegyük hozzá, hogy mindez nem egyes bűnöknek az összetevődéséből állott elő, úgy mint a fövényből a dünák, ez az eredetében megromlott emberi állapotnak a következménye, ahol az átöröklött istenellenesség ágazik, tenyészik és bokrozódik és halmozódik fel a csillagokig, le a tenger fenekéig, át minden ízén és porcikáján és vérsejtjén és gondolatán és érzésén az egész emberi nemzetnek. Nemcsak te vagy Istennek ellensége: ellensége maga az emberi nemzet. Nemcsak a te egyéni bűneidről van itt szó, itt egy megátkozott bűnös természetről van szó, amely átöröklődik és tovább folytatódik s amelyikből magad erejéből akárhogy törtetsz, játszol, színlelsz, soha, de soha ki nem kerülsz, mint ahogyan a vadfa a maga tudományából akármilyen erős életösztönnel is jó gyümölcsöt termő fává át nem változhatik.

Maradhat-e ez így? Mi tőlünk igen, mi vétkeztünk s szenvedtünk, meghaltunk s legfeljebb félálomban zokogott lelkünk a szabadulás után.
Ezen az állapoton Isten segített. Tehát nem úgy van, hogy mi elhatározzuk és Vele megbeszéljük a szabadulást. Nem úgy van, hogy valami áldozattal vagy ajándékkal megnyerjük az Ő kedvét s haragja irántunk kiengesztelődik. Hanem úgy van, hogy a tökéletes csőd állapotában Ő maga cselekszik érettünk olyan kibeszélhetetlenül fölséges s nagy dolgokat, amelyek által minket megbékéltet önmagával.
Az első ilyen cselekedete a Krisztus halála volt. Úgy vélekedünk, — mondja az apostol: «Hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak.» Az apostol gondolatában ez a következőt jelenti: Az ember maga,, mindenestől fogva megérdemelte a halált és a kárhozatot. Isten, ha igazságra hallgat, ezt kellett, hogy velünk cselekedje. De akkor megjelent valaki, aki azt mondotta: «Én elvállalom ezt a halált és ezt a kárhozatot ártatlanul, azok helyett, akik megérdemelték.» Meg lehet ezt észszerű okokkal magyarázni? Nem lehet. Ez túlesik az emberi mértékek szerint való ítélkezésen és az Isten örökkévaló szeretetének, kikutathatatlan mélységeiben leli magyarázatát. Abban a tényben, hogy a Fiú Isten, aki öröktől fogva egy az Atyával, így mindenestől fogva részese annak a nagy szeretetnek is, amelyet az Atya megromlott gyermekei iránt érez s e nagy szeretet indítására elvállalja az elégtételnek, a helyettünk való elégtételnek ezt a nagy áldozatát. Ezért lesz testté, öltözik földi testnek hasonlatosságába s jelenik meg a földön az Úr Jézus Krisztus, aki tökéletes Isten és tökéletes ember. Emberségében, a bűnt kivéve, mindenben hozzánk hasonló; istenségében, szolgaalakját kivéve, mindenben az Atyával egyenlő. Halála emberi és isteni igazság szerint kínban, súlyban, kárhozatban tökéletes ellenértéke mindannak, amit a megromlott ember kezdettől végig, égig tornyosuló bűneivel külön-külön és együtt megérdemel. Mikor Isten e halálra néz, olybá veszi, mintha benne mindazok meghaltak volna, akik helyett Krisztus lefizette ezt a halált. Ezért mindegyikre elégtételül számít, mindegyik megfizeti benne a jóvátételt. A kereszten végbement halál helyettünk, érettünk és miattunk vitetett végbe. Az Istennel való megbékélésnek első lépése tehát az, hogy abban a halálban én is meghaltam, én is fizettem, én is eleget tettem, én is jóvátételt gyakoroltam, mert helyettem aki engem mindenkinél jobban szeretett, az én Uram Királyom szenvedett, eleget tett, jóvátételt gyakorolt, egyszóval fizetett. Ha nincs ez a kereszt, nincs számunkra menekvés és élet. Ha nincs ez a kereszt, nem lehet Istennel kibékülni. Ez a kereszt azt mondja a bűnös elítéltnek, helyetted valaki önként ártatlanul meghalt. Mit mondasz erre?

Isten ezenkívül még tett egy másik lépést is. Az a Krisztus tudniillik, aki meghalt a mi bűneinkért, feltámadott a mi megigazulásunkért. Az által, hogy helyettünk lefizette a nagy árt, jogot formált hozzánk. Megváltott bennünket eddigi gonosz gazdánk kezéből s átvett a maga tulajdonába, milyen jó, hogy nagypéntekkel nem ért véget a váltság nagy munkája s a Halott Áldozat harmadnapon, mint az Élet Fejedelme átvette mindazokat, akiket megszerzett magának. Azért halt meg, hogy akik vele és benne meghaltak, tehát mi mindnyájan, ezentúl ne maguknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámadott. Véren váltott seregből teremtett egy új lelki világot. Teremtette pedig azáltal, hogy Ő megváltottjaiban tovább él és éli a maga szent és dicsőséges életét és megváltottai Őbenne tovább élik a maguk megújult és megszentelt életüket. Titokzatos kapcsolat, egymás lényébe való átömlés következik ebből. Olyan, amilyen a gyümölcsfa beoltásánál szokott bekövetkezni. Krisztus önmaga lényét elülteti belénk. Ez által bennünk egy új élet támad, ami hasonló Őhozzá. Nemcsak hasonló, hanem belőle való, egy Ő vele. Úgy gondolkozunk, mint Ő, úgy érezünk, mint Ő, azt akarjuk, amit Ő, Istent úgy ismerjük, ahogyan Ő ismerteti velünk, szeretetét úgy tapasztaljuk, ahogyan az Egyszülött tapasztalja. Szövetségbe lépünk Vele, ünnepélyesen meghódolunk az Ő lelki birodalmának, felesküszünk az Ő királyságára, beállunk az Ő hadseregébe, viseljük kívül és belül az Ő egyenruháját, rendjelét, hordozzuk az Ő fegyverét, a keresztet, egyszóval részesei leszünk annak a kenetnek, amivel Ő prófétává, főpappá és királlyá kenetett. Egy merőben más világban élünk, más körülményeknek hódolunk. Ezért mondja az apostol, hogy: «Valaki Krisztusban van új teremtés az, a régiek elmúltak, íme újjá lett minden.»

Hogyan lehetséges ez, hogyan megy ez végbe rajtam, vagy a te szívedben vagy az emberek szívében?
Először is meg kell állapítanunk, hogy nem minden ember szívében megy végbe. Krisztus mindenkiért meghalt, de halála csak azokért tett eleget, azokra nézve foganatos, akik ezt hittel elfogadják. Ha a börtönre ítélt helyett egy ártatlan jelentkezik, hogy leülje a büntetést s az elítélt vigyorogva el akar menni, hogy tovább folytassa gonoszkodását; a meg nem értett áldozat konok bűnét tetézi, kárhoztatását fokozza s ügyét örökre reménytelenné teszi. De ha valakit ez a szeretet, ez az áldozat térdre ver, átkarolja a helyettes szenvedő lábait s életét hálából neki ajánlja fel, magát kezére, tulajdonába adja, ezért az emberért nem volt hiábavaló a nagy elégtétel.
Így vagyunk Krisztussal is. Akik nem vesznek tudomást róla, akik nem ragadják meg, azokra nézve jótéteménye elveszett, sőt váddá válik, ami örökre megpecsételi sorsukat. Valahol, valakivel megtörténik, hogy a töviskoronás áldozó elkiáltja : «Távozzatok tőlem, akik halálom jótéteményét megvetettétek, megcsúfoltátok s gúnyosan nevettetek a kereszt bolondsága felett.» De ugyanakkor lesz egy boldog bizonyságtétele, amely az Ő ajkáról fog elhangzani: «Atyám, ezek hittek énbennem, ezek kezemre bízták magukat, ezek elfogadták halálom érdemét, ezekben én élek tovább, az én nyájam, örökségem, én vagyok a gyökér, ők az ág, én a szőlőtő, ők a venyige, én az olajfa, ők az én gyümölcseim. Nevedért, érettem úgy nézd, úgy szeresd és úgy tartsd őket, mint engemet!
Mi a kettő között a különbség? Az, amit hitnek nevezünk. A kiválasztottak e hittel elfogadják Istennek azokat a nagy tényeit, amelyeket megbékülésünk érdekében tett.

S hogy elfogadhassák, hirdetnie kell a békélésnek igéjét. Isten tehát rábízza az emberekre, járjanak széjjel, szóljanak hatalmasan és szívetrázóan arról, hogy mit tett Isten érettünk. Arról, hogy mennyire szeretett, arról, hogy eleget tett Krisztus helyettünk, arról, hogy új teremtmények leszünk, a régiek elmúlnak és újjá lesz minden, egyszóval arról, hogy kibeszélhetetlenül boldog rázkódtatások között megbékéltünk Istennel, elfogadtuk az Ő kegyelmét és foglyai lettünk minket kereső örök szerelmének.
A megbékéltetés beszéde az evangéliom. Ketten-hárman, vagy tízezren, vagy az első pünkösdkor háromezren azért gyűlnek össze emberek, hogy a békéltetésnek ezt a beszédjét újra meg újra hallgassák minden édességével, keserű feddésével, kényszerítő hatalmával és szent hivogatásával. Ez az ige kétélű tőr, a csontoknak és a velőknek a megoszlatásáig hat. Ez az íge drága balzsam, halálos sebeket gyógyít. Ez az íge üde harmat, alélt virágokat új életre kelt.
A mi református templomaink azért épültek, hogy elhangozzék bennük a békéltetésnek beszéde. Sohase hangzik hiába, mert mindig benne maga Isten kér: gyermekeim, béküljetek meg énvelem!
Szívedbe vágott-e ez a felhívás éppen neked?

A korinthusi gyülekezet darabokra volt tépve, százféle hamis tanítástól megfertőzve, inkább hasonlított a sátán zsinagógájához, mint a Krisztus tanítványainak közösségéhez. Ennek a gyülekezetnek mondja Pál apostol: «Ti a Szentlélek temploma vagytok.» Ha nekik elmondta, menynyivel inkább elmondja nekünk, ha mégannyira hasonlítunk is meghasonlásban, hamis tudományban, gyűlölködő versengésben a korinthusi gyülekezethez.
Akkori közfelfogás szerint a templom Isten lakóhelye. Egyedül ott található meg, de ott mindig megtalálható. Olyan, mint egy királyi palota, felségjogok és kibeszélhetetlen szentség tanyája. Az Isten az ő templomával úgy egybenő mint a csiga a házával, a hős a páncéljával. Ha valami szentségtörés éri, vagy tisztátalanság szennyezi be, az épp úgy bántja magát az Istent, mint az ő külső házát. A fölséges Bennlakozóért a legáhítatosabb tisztelet illeti meg az ő hajlékát is, legyen bár néhány otromba kődarab, vagy a világ legfölségesebb műremeke.
Érzitek-e, hogy ez a gondolat mi mindent jelent reánk nézve, ha megcsináljuk az Ígében javallott átvitelt: «A gyülekezet a Szentlélek temploma».
Vállalhatjuk azt a feladatot, hogy Istennek a lelke közöttünk és bennünk lakozik. Itt a Kálvin-téren. Mert rólunk van szó. Ne általánosítsuk el a dolgot s ne próbáljuk a vizes lepedőt másokra teríteni. Ebben a Kálvin-téri gyülekezetben benne lakozik-e Istennek a lelke úgy, mint egy király a házában? Ha nem volna káté: Itt közöttünk és rajtunk megláthatná-e valami más plánétáról jött ember, hogy milyen a mi Istenünk. Rájöhetne-e arra, hogy milyen fölséges és dicsőséges Úr abból, ahogy mi neki dicsőséget adunk és egyedül neki adunk dicsőséget? Kinek az életéből értené meg az az ember Istennek azt a kibeszélhetetlen örök szeretetét, amellyel öröktől fogva szeretett minket? Észre lehetne-e venni ennek a gyülekezetnek az életéből azt, hogy Krisztus meghalt a kereszten érettünk? Ráismerne-e egymás között való viszonyunkból arra a mély és önfeláldozó testvériségre, amely egy atyának gyermekeit összefűzi? Hogy még kézzelfoghatóbb kérdéseket tegyek fel: itt vagyunk 3—400 keresztyén lélek, ki lehet-e olvasni a mi viselkedésünkből, bizonyságtételeinkből, beszélgetésünkből azt, hogy Istennek milyen fölfogása van a családról, a házasságról, a pénzről, a könyörülő szeretetről? El lehet azt mondani, hogy ez a Kálvin-téri gyülekezet egy lelki templom, eszmék-ből, értékekből, bizonyságtételekből, vallomásokból megépített erkölcsi dóm, amelyet megtölt, átjár a benne lakozó fölséges Király, a Szent Lélek Úristen. Áll-e erre a gyülekezetre az, amit mi az Isten lelkéről tudunk? Méltó-e ez a gyülekezet szentségben, tisztaságban, szeretetben és szolgálatban az Isten lelkéhez?
Még mehetünk tovább. A jeruzsálemi templom magva és lelke a Szentek Szentje volt. A Szentek Szentjének magva és lelke a szövetség ládája. A szövetség ládájában lakozott az Ószövetség gyermekded hite szerint Isten a maga szentségében, olyanformán, mint a modern ember gondolkozása szerint az akkumulátorban lakozik a villamosság.
Ami a templomra nézve a szövetség ládája, az a gyülekezetre nézve az egyén szíve. Ahány szív egy gyülekezetben, annyi Sekinah. Természetesen ilyennek kellene lennie a te szívednek, a te életednek is. Hadd kérdezzem meg hát, «szíved a Szent Léleknek a temploma?» Sugárzik-e benne világossága, hevít-e tüze, éget-e szentsége? Felgyúlt-e benne úgy tevékeny ereje, mint a villamosság az akkumulátorban? Sugárzik-e belőled az a Lélek, tanításban, imád-ságban, bizonyságtételben, vigasztalásban? Átütközik-e hétköznapjaidon, betölti-e szobádnak a csendjét, ott van-e melletted, mikor pároddal társalkodol, gyermekeddel foglalkozol, műhelyedben vagy irodádban végzed a napi feladatodat? Ennek a léleknek a magasrendűsége és mégis hívő alázatossága, tisztasága, szentsége és mégis hódító és világátalakító ereje meglátszik-e rajtad úgy, mint ahogy meglátszik, ha fény hull reád, mint ahogy kiütközik belőled, ha telítve van villamossággal, mint ahogy kiárad belőled az egészség, az ifjúság, a jókedv, a szerelem? Tiszteled-e a saját testedet úgy, mint ami az Istennek a temploma? Nem vétkeztél testeddel, tested ellen abban, hogy megfeledkeztél templomi mivoltáról s latrok barlangjává vagy céda örömök helyévé tetted inkább, mintsem templommá? Mit érez a hívő lélek, ha legszentebb templomát mulatóhellyé alakítanák át? És mit gondolhat maga az élő és szent Isten, akivel ezt a csúfot űzik s szent nevét ezzel gyalázzák meg?
Egész reménytelen volna a helyzet, ha nem volna a világon sákramentom. Minket széjjel kellene szórni, egyénenként el kellene taposni, mert nem vagyunk az Istennek temploma. S ha ezt Isten mégsem teszi, ezért csak az Ő kibeszélhetetlen irgalma legyen áldott.
Itt érezhető meg a sákramentomnak mérhetetlen vigasztalása. A sákramentom is olyan, mint a templom, látható dolog, tárgyiasult cselekvés, kézzelfogható valóság. De csak egyik része. Másik része láthatatlan, érzékfeletti, szellemi valóság. S az, ami látható, utalás, útmutatás a nagyobb és dicsőségesebb valóságok és bizonyosabb dolgok felé: a kegyelemígéret és az Íge felé. Lám ez a kenyér éppen olyan kenyér, mint amilyen szegénynek és gazdagnak az asztalán barnállik. Ez a kenyér az, amelyhez annyi bűn tapad, amelyet annyi gyűlölet és irigység kísér, amelyet megkeresni olyan nehéz, igazságosán elosztani lehetetlen s amelyet soha senki se köszön meg. Ez a bor ugyanolyan, mint amelyikkel a mulatóházakban eldorbézolja heti keres-ményét a rossz útra tért családfő, amellyel elherdálta örökségét a tékozló fiú, amelyből vakmerőséget iszik az elszánt gyilkos. És íme, vesszük ezt a kenyeret és vesszük ezt a bort, kiemeljük eddigi környezetéből, elmondjuk felette a szereztetési igéket, megvalljuk bűnünket, vallást teszünk hitünkről, átkaroljuk a felénk hajló kegyelmet: íme ezen a kenyéren és boron átsugárzik Krisztus halálának és feltámadásának érdeme, a bűnbocsánat és a kegyelem megpecsételt ígéreté. És mialatt vesszük a szent jegyeket, nemcsak testi szájjal vesszük a kenyeret és bort, hanem a lélek is táplálkozik azzal a lelki eledellel, amit a kenyér és bor kiábrázol és megpecsételi a Jézus Krisztus megtöretett testének és kiontatott vérének érdemével.
S amíg mi készülünk ehhez a sákramentomhoz, velünk is ugyanaz történik, ami a kenyérrel és a borral. Itt van ez a gyülekezet. Ezer fogyatékkal és hibával, külső és belső meghasonlásokkal, eretnekségekkel megverten. Minde nyomorúságában a Sátán zsinagógájához hasonlít, de amíg vesszük a kenyeret és isszuk a bort, ez az ismeretlen társaság egy élő, dicsőséges testté válik. Az egészben Krisztus békessége, világossága, szolgálata mosolyog fel az égre. Minden testi kapcsolatnál erősebb szállal mosolyog fel az égre. Minden testi kapcsolatnál erősebb szállal fűződünk egymáshoz, úgy tartozunk egymáshoz, mint egy testben az idegszálak az agyhoz, a vérerek a szívhez. Odakünn békételenség és kárhozat, itt mi az üdvösség tiszta levegőjét lélegezzük be. Gyűlölet, harag és gyilkolás a világ, itt mi lélekben egymás lábát mosogatjuk könnyeinkkel, bocsánatkéréssel, bocsánatadással, szolgálattal és szeretettel. Odakint a magárahagyott büszke emberi elme fel akarja építeni Bábel tornyát s megrohamozza az eget, hogy kiverjen onnan egy csúffátett rémképet, idebent mindnyájunk szívéből fölpárállik az imádság, lelkünk ringó mélységeibe belemosolyog a Jézus Krisztus arca, zeng a zsoltár: tudom kinek hittem, magasra tartjuk hálaadásunk poharát s kicsordítjuk a Széken Ülő előtt az angyali magasztalást: «méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcseséget és hatalmasságot és dicsőséget és áldást.»
S ez csak úgy mehet végbe, ha egy-egy pillanatig, rendre, egymás után, beteg, üres, fájó szívünk csodálatos szövetségládává változik. Ó Uram, hogy szűkölködtem nélküled, hogy beszennyeztem magamat: a te templomodat! Megérdemlem, hogy kivágj, megölj, örök halálra vess, de érzem, hogy te szeretsz, hitemmel átkarolom felém kinyújtott kezedet s ragadtatom boldog elragadtatással szíved felé örök szerelmed mélységein és magasságain át. Úgy érzem magam, mintha fehér ruhába öltöztettek volna, fejemen ott ragyog az élet koronája, kezemet fogja közbenjáróm és hű pásztorom, átszegezett kezével maga a Krisztus. Megáll a pillanat, mintha rám hullana egy Örökkévalóság, színed előtt immár tudom, miért teremtettél, látom, hogyan váltottál meg, ismerlek Uram és szeretlek mindenekfelett.
S ez a gyülekezet csakugyan templom, te és én, csakugyan a szövetség ládája. Ez a sákramentom csodája. Jertek, hajtsuk hát végre ezt a szent szertartást úgy, amint azelőtt kétezér esztendővel Krisztus Urunk szerzetté és végrehajtását nekünk megparancsolta.

Az élet kérdésekre adott feleletekből áll. Minél komolyabbak a kérdések, annál komolyabb az örök felelés, az élet. Komoly akkor is, ha sikerül megfelelni a nagy kérdésekre, még inkább, ha nem. Hiszen mi a hivatás? Felelet arra a kérdésre: megfelelek-e egy munkakörben vagy nem. Mi a házasélet? Felelet arra a nagy kérdésre: alkalmas vagyok-e hitestársnak, szülőnek. Mi a háború? Egy nemzethez intézett kérdés: fiai a maguk halála árán meg tudják-e tartani a haza életét.
A felolvasott íge azzal erősíti olvasóit, mondjuk a mai szóval, azzal konfirmálja az ő kedves atyafiait, lelki nyáját: «Tudjatok számot adni.» Legyetek készek megfelelni, amikor számon kérnek titeket. Óh nagy próba előtt állottak a fiatal keresztyénség vallói. Domitianus lett a császár, aki életcélul tűzte ki, hogy kiirtja a keresztyénséget, mert fennmaradása államellenes. Ugyanakkor pedig pogány és zsidó tömegek, egy roppant világbirodalom tarka-barka embercsoportjai torkig voltak már a keresztyének rajongásával, elzárkózásával és új életmódjával. Ezek is fellázadtak ellenük és Péter látja, hogy a keresztyéneket egyszerre két oldalról fenyegeti veszély: üldözi a hatalom s ellenükre támad a tömeg. Az egész keresztyénség, benne az egyes gyülekezetek, nagyok és kicsinyek, mindenekfelett pedig a hívők külön-külön, egyenként óriási teherpróba alá kerülnek belátható időn belül. Ezeket inti, konfirmálja a levél bölcs és szelíd írója, a hű és jó pásztor s tanítását ebben az intelemben foglalja össze: «Mindig készen legyetek megfelelni mindenkinek, aki számot kér tőletek a bennetek való reménységről szelídséggel és félelemmel.»
Kedves gyermekeim! Ti is nagy próbatétel felé indultok, mert az élet, amint mondtam, egy óriási számonkérés. Mi is azért intünk és konfirmálunk titeket, hogy készek legyetek megfelelni mindenkinek, aki számonkéri a bennetek való reménységet.

Ki kérhet titeket számon?
Számon kérhet a világ, amelyik a keresztyénséggel szemben közömbös vagy ellenséges. Elnyomhatnak, hátratehetnek azért, mert hívők vagytok, talán azért, mert igazán keresztyének vagytok, nem utolsó renden azért, mert reformátusok vagytok. Ha emiatt mellőzés lesz osztályrészetek, szelídséggel, de félelem nélkül feleljetek: Olyan gazdám van, akiért bízvást szenvedek. Kevesebb kenyér is elég, csak megmaradjon a lelkem világossága. Inkább essem ki száz fizetési fokozatból, csak az Isten kegyelméből ne s inkább haljak meg elhagyottan, mintsem hűtlen legyek egy zászlóhoz. Számon kér titeket a világ, amelyik gúnyolódik a szent dolgok felett. Lelke mélyéig cinikus társaságban elhangzanak tréfák, adomák, amelyek legszentebb érzéseiteket teszik csúffá. Minden cinikus célzás, csúnya szó, eszményromboló történet tulajdonképpen számonkérés a bennetek való reménységről, amelyre tinektek meg kell felelnetek. Egyszer egy magyar baka meg merte tenni azt, hogy káromkodó és toporzékoló kapitányának így felelt: «Százados úr, szidjon engem, de ne az Úr Istent, akit én imádok.» Ez bizonyságtevő volt.
A mi világunk, fájdalom, úgy van berendezve, hogy sok fiatal embernek, fiúnak és leánynak nagy próbatétel sokszor a házasság. Felvetődik a gyermekek vallásának a kérdése s amit emberi lelemény, agyafúrtság, lélektani művészet, erőszak kitalálhat és alkalmazhat, azt mind igénybeveszik, hogy ti tagadjátok meg ma tett eskütöket, üssétek arcul áldott lelki édesanyátokat, az egyházat, tagadjátok meg azt a reformációt, ami nektek világosságot, műveltséget, szabadságot adott s gyermekeiteket ígérjétek oda egy olyan hitre, amit ti nem vallótok. Nagy próbatétel ez. Legyetek készen megfelelni reá. Készen kell lennetek, mert érhet váratlanul az ostrom talán az utolsó pillanatban, amikor már a templomba kell menni, talán jó előre, mikor még tisztába sem jöttetek magatokkal. Legyetek résen, ki ne essetek, ebből az áldott közösségből, amelybe most könnyek között imádsággal befogadunk, tudjátok azt felelni az Isten igéjével: Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek.
De a legszörnyűbb próbatétel mégis csak az, ami elé a bűn állít. Tudja mindenki, tudjátok ti is: nem elég az ajak bizonyságtétele, életünkkel is a Krisztuséi kell, hogy legyünk; s akkor jön egy gyönge pillanatban a kísértés; kezd érvelni, csodálatos rábeszélő erejével, mosolyogva és ígérgetve s egy fiatal élet beszennyeződött, egy zászló elárultatott, egy parancsolat összetört, egy élet kiesett a kegyelemből. A Sátán is kérdez: Úgy-e az enyém vagy, úgy-e engem követsz, úgy-e nem tartod ezt bűnnek, úgy-e megengeded magadnak ezt az ártatlan kedvtelést? Légy készen megfelelni szelídséggel és félelemmel.

Alapígénk azt mondja, hogy legyünk készek megfelelni a bennünk való reménységről. Ezzel azt akarja kifejezni, hogy mindnyájunkban egy reménység, egy ígéret testesült meg. Istennek mi olyan palántái vagyunk, mint amilyeneket a kertész ültet el. Sáros, kicsiny, igénytelen, de benne van egy nagyszerű reménység: Ebből a kicsiny palántából tűzpiros liliom lesz, ha el nem vész a benne levő reménység. Mikor egy fiatal asszony megtudja, hogy a szíve alatt megindult az új élet, benne egy drága reménység kel útjára, egy halhatatlan lélek teste és lelke kezd megépülni, akiből egykor hős, szent, lángelme, vagy ami mindezzel egyetérő, alázatos és hívő lélek válhatik. Mennyire kell vigyáznia erre a benne lévő reménységre. Ha egy tudós kitalál egy olyan orvosságot, gépet vagy eljárást, amiből millióknak meg millióknak üdve és előmenetele származik, az ilyen ember gondolata ígéret és reménység, amit nagyon őrizni, védeni kell, hogy megvalósuljon.
Így van mindnyájunk szívében elültetve egy drága reménység. Az a reménység, hogy mi Isten gyermekei vagyunk, de még nem lett nyilvánvalóvá, hogy mivé leszünk. Az a reménység, hogy általunk és bennünk jóvá és szebbé válik a világ. Az a reménység, hogy a mi életünkkel meggyarapodik e földön a krisztusi élet s tömörebb és teljesebb lesz odafent a szemtől-szembe látás világában, az Isten tökéletes imádása. Ezt a lényeget, ígéretet nevezem én a bennetek megfogant Krisztusnak. Kis Krisztus-palánták vagytok ti ezer ígérettel arra, hogy belőletek szép, teljes, boldog élet származzék. Olyan ez, mintha egy királyság várna reátok, mintha egy korona ígértetnék nektek.
Igen: számot kell adnotok arról a reménységről, amelyet szülőitek vetettek belétek. Arról a boldog reménységről, amellyel a magyar református egyház néz titeket. El ne herdáljátok azt a reménységet, amelyet a magyar nemzet számára ígértek. Mindezt összefoglalom: Ne engedjétek megcsúfoltatni bennetek a Jézus Krisztus reménységét.
Ez az, amit el akar venni tőletek a világ, amit tinektek kell védelmeznetek, amit Isten számba vesz tőletek és amit egyszer kezére kell adnotok, mint a hű sáfár gazdája kezébe a megszaporított tálentomokat.
Ezért kell nektek a nagy kérdésekre megfelelnetek szelídséggel és félelemmel.
Nem gőgösen, nem hivalkodva, nem magunkban bízva, mások hitét lenézve, a magunkét kirakatba téve, hanem szelídséggel és félelemmel, azaz alázatosan de határozottan. Nem magunknak tulajdonítva érdemet, hanem az Istennek, tudva és érezve azt, hogy gyarlók, esendők, bűnösök vagyunk, a magunk erejéből meg nem állhatunk, ha elhagy az örök irgalom, elesünk, de tudva, tapasztalva és vallva azt is, hogy Isten kegyelme mindenre elégséges s ö alkalmas időben eljön szabadításunkra. Kegyelem által vagyunk, amik vagyunk s ha hívek tudunk maradni és megtartjuk koronánkat, legyen azért a dicséret és dicsőség Istené.

Az újtestámentomi Bábel az anyaszentegyház. Alapigénknek ezt a tanítását három részben tárom elétek.

Az első szól az ótestámentomi Bábel céljáról és csődjéről. Az özönvíz után megújult és elhatalmasodott emberiség óriási alkotásba fogott: egy olyan tornyot akart építeni, amellyel meghódítsa és bevegye az eget. Egyszerűbben kifejezve: az ember istenné akart lenni, ehhez pedig egy út vezetett, elfoglalni az Istennek a trónját.
A legpontosabb történeti kutatás kimutatta, hogy a Bábel tornyáról szóló tudósítás nem hitrege, hanem az emberiségnek egyik legősibb és legnagyobb történeti emléke. Ásatások ma is napfényre hoznak cseréptéglákat, melyeken sajátságos rajzolat látható: egy lépcsőtorony, az úgynevezett zikkarát. Azt ábrázolja ez a pár vonalból álló, leegyszerűsített rajz, hogy az ember a maga alkotásaival, erejével fölér az égig és elfoglalja azt. Mindenütt, ahol szumir műveltség uralkodott, ezek a téglák előkerülnek a föld mélyeiből s tanúbizonyságot tesznek az embernek legnagyobb és legtragikusabb vállalkozásáról: arról, hogy akaratával, tudásával, technikájával, egyszóval kultúrájával meg akarta közelíteni az eget.
Nyilván nem azért akarta az eget megközelíteni, hogy ott annál áhitatosabban imádja a megtalált istenséget, hanem azért, hogy helyét elfoglalja, megszerezze magának az Isten mindenhatóságát és örök ifjúságát, s az élvezet, a hatalom korlátlan lehetőségei között, az emberi életet túlemelje a természetszabta korlátokon. Elfelejtette, hogy Isten a paradicsomban eltiltotta a tudás és élet fáját, vagyis azt jelentette ki, hogy a végső ismeretet és az örök életet az ember a maga emberségéből soha meg nem szerezheti, csak Istentől kaphatja ajándékba az, akinek megadni Ő Szent Felségének úgy tetszik.
Még jellemzőbb dolog az, ahogyan Sineár földjén ezt a nagy művet végre akarták hajtani. Egy ember nem tudta volna megvalósítani, nem tudta volna megvalósítani száz és ezer ember sem. Ilyet csak akkor lehet végrehajtani, ha az egész emberiség mint élő egység lát munkához, s összefogott erejét megszázszorozva hozza létre a roppant alkotást. Az volt tehát a nagy munkának a föltétele, hogy az egész emberiséget egy gondolat, egy érzés, egy akarat hassa át. Erre megvolt a lehetőség: mert az egész emberiség, egy nyelven beszélt, s ótestámentomi gondolat: egy nyelven csak azok beszélhetnek, akiket, egy lélek vezérel. Máskülönben, el nem érhető, hogy a szavak mögött megértsük és megragadjuk a mindig azonos gondolatokat, érzéseket és szándékokat.
Azonban kiderült, hogy az emberi technika korlátlan, de az emberi összetartás és egyetértés korlátolt. Megtörtént az óriási hasadás az emberiség lelkében s a részek egymás ellen fordultak. Az emberek egymás szavából az ellenkezőt értettók, mint amit mondottak. Gyűlöletet, ha szeretetről volt szó, átkot, ha áldásról beszéltek. Ellenkező érzések támadtak a szívekben, mint amit ébreszteni akartak s ha valaki azt kiáltotta: segítsetek azt elgáncsolták, ha valaki azért esengett: szeressetek! azt megölték. Mindenki ellensége lett mindenkinek s a rettenetes zűrzavarban megindult egy új, kétségbeesett szövetkezés és társkeresés. Két-három ember az egész ellen, törzsek népek ellen és mindenki mindenki ellen.
A Bábel-torony abbamaradt, az emberek szétszéledtek, hogy gyilkos harcokban pusztítsák egymást. Nagy vállalkozásuk romjai között bagoly huhog, vipera tenyészik, vagy sakál vonít.
Azóta ez a kép milliószor újult meg. Hányszor próbálta meg az ember, hogy istenné legyen, maga igazítsa sorsát, elég legyen önmagának. Hányszor próbálta meg az ismeretek, bölcsészeti rendszerek égig érő tornyait építeni meg. Hányszor látott hozzá, hogy egy óriási politikai vállalkozás világbirodalmát teremtse meg. Hányszor kísérelte meg, hogy egy új világnézettel vagy mozgalommal elragadja a paradicsomi tiltott almát, a tudás és az élet aranyalmáját. Éppen az volt a jellemző, hogy egyszer itt, máskor ott kezdték építeni Bábel-tornyát, sokszor több helyen egyszerre, de a vég mindenütt ugyanaz lett: mikor már azt hitték, hogy úrrá lettek sorsuk felett s az ember isteni rangra emelkedett, rettentő robajjal omlott össze az egész alkotmány és áthasított az egeken az angyal kiáltása: «Leomlott a nagy Babilon!»
Miért történt ez? Azért, mert erővel és hatalommal, munkával és joggal nem lehet az embereket egy gondolatra, egy érzületre, egy akaratra bírni. Jő a meghasonlás és a szembe-állás, a gondolatok, érzések és szándékok zűrzavara s akkor omlik össze az óriási torony, amikor már pereméről az eget érinti az ember.
Testvéreim! Nem tudom, van-e még emberöltő, amelyik mélyebb tapasztalást tehetett volna arról, miképpen omlik össze az istennélküli, emberimádó műveltség égig érő tornya.

És most beszéljünk az újtestámentomi Bábel céljáról és célja eléréséről.
Már ez egészen más vállalkozás volt. Nem égig érő torony épül a világ közepén, hanem egy jeruzsálemi felházban tizenegy megriadt, egyszerű ember imádkozik. Mi ez a társaság, ennek az ereje, alkotása ahhoz képest, ami a Bábel-torony volt! És mégis megtörtént valami egészen lehetetlennek látszó dolog, t. i. napfényre került s elkezdett épülni egy csodálatos lelki alkotmány, az a láthatatlan templom, amelyről az efézusi levél szól: «Az apostolok és a próféták alapkövén, lévén szegeletkő maga Jézus Krisztus, akiből az egész test szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben. (Ef. 2:19—22, 4:15—16.) Kétezer év óta épül ez a láthatatlan lelki ház. Keresztülment rettentő meghasonlásokon, részleges megrendüléseken és omlásokon, de ma is áll és dicsőségesebb, mint valaha.
Ez is azt a célt vallja, amit a Bábel-torony, csak újtestámentomi értelemben, Istennel kapcsolja örökre össze az embert, de nem úgy, hogy Isten szolgáljon az embernek, hanem úgy, hogy az ember ajánlja fel magát engedelmes eszközül és tökéletes rabszolgául az élő Istennek. Oda juttatja az embert, hogy végre igazán megismerje Istent, ne a maga eszéből, saját okoskodása homályos erőlködéseiből, hanem az egyháznak adatott, általa hordozott és hirdetett kijelen-tésből: az Ígéből. Oda juttassa el az embert, hogy részese legyen az isteni életnek, de nem a földi élet kiterjesztésével és fokozásával, hanem azáltal, hogy az élet hordozója és közlője, Krisztus, hit által szívünkben lakozik, úgyhogy élünk többé nem mi, hanem él bennünk a Krisztus. Királyságot biztosít nekünk ez a vállalkozás, uralkodást minden teremtett dolog felett, de nem úgy, ahogy az ótestámentom embere gondolta, a világ leigázásával, hanem úgy, ahogy az újtestámentomi Kijelentés tanítja: Krisztus Urunknak engedelmeskedve, halál és bűn ellen szabadon harcolunk, e világ csábításai és kísértései felett úrrá leszünk, s magunk odaáldozásával, Krisztussal együtt uralkodunk.

Harmadik: az újtestámentomi Bábel építője.
Az újtestámentomi Bábelnek igazi építője nem az ember, hanem maga az Isten, ahogy a Héberekhez írott Levél mondja: «Várja az alapokkal bíró várost, amelynek építője és alkotója Isten.» Isten az Ő Szent Lelke által építi meg ezt a felséges alkotást, amint azt megint az Efézusi Levél mondja: «Az egész épület pedig szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban, akiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Szent Lélek által.» (Ef. 2:21—22;)
Ez a pünkösdi csoda. Az őrök pünkösd. Íme előttünk áll Bábel visszája, a nagy jóvátétel és újrakezdés: pünkösdkor kettős tüzes nyelvek szállnak az apostolokra s a Szent Lélek ereje által mindenik érti a másikat. Hiába zavarodott meg az emberek, nyelve, hiába szóródtak szét és lettek ellenségei egymásnak, hiába élik le életüket egymástól mérhetetlen távolságban, van egy pont, van egy hely, van egy mód, ahol megértik egymást, ahol egy lélek mámora itatja meg őket, egy gondolat lesz úrrá felettük, nagy közös érzések lángjai csapnak föl és olvadnak egybe s egyetlenegy óriási vállalkozás, életprogram terve, szándéka rajzolódik ki szemünk előtt. A láthatatlan anyaszentegyházban, a szentek egyességében, Krisztus dicsőséges testében így áll helyre a széttépett és összetört emberi egység, a Krisztus egyháza, így illeszkedik be a teremtés összhangjába s fogja egybe a látható és láthatatlan mindenség roppant műalkotását.
Ez a Szent Lélek csodája. Nyilvánvaló, hogy nem embertől jön, nem emberi lelemény, akaraterő műve, mert lényegében ellentétes a megromlott emberi szellemmel. Istennek a vállal-kozása, leleménye, az alkotása, ami megérkezik váratlanul, hatalmasan, csodatevő erővel, vagy pedig láthatatlanul és titokzatosan végzi a maga építő munkáját, ahogy a koráll- szigetek épülnek, ahogy a völgyek szállnak alá és a hegyek emelkednek fel. Kierőszakolni nem lehet, de nem lehet megakadályozni sem. Százezer szuronnyal nem lehet meggyujtani egy mécsest, de millió csendőr szuronnyal nem lehet eloltani egyetlen egy szövétneket sem. Nincs előtte lehetetlenség. Művéhez képest milyen gyermekjáték a Bábel-torony, mintha valaki a kölni dóm mellé kártyavárat építene. De minden hatalma és csodája mellett mégis titokzatos, a világ szemei előtt elrejtett és láthatatlan munka, hiszen imádságokra adott válaszokból, megismételt ígéretekből, lényünk legmélyén végbemenő ihletésekből áll a munkája. Világi ember megmosolyoghatja, azt monthatja: «Édes bortól részegedtek meg!», de Isten látja, hogy ebben a szívben békesség van, ez a lélek igazán bánta bűneit s valósággal megkapta bocsánatát, amaz elfordult a bűn útjáról, ismét egyenesben van, ezt a lelket sötétség vette körül, s most belső embere sugárzik, olyan nagy világosságot lát. Ez az ember gyűlölt, most szeret, amannak a keresztje nehéz volt, földre roskadtan vonszolta, most úgy viszi, mintha szárnya volna s vitetnék általa. Külsőleg kevésnek látszik, hogy fogyó számú templomlátogatók nagy ünnepeken összegyűlnek, énekelnek, imádkoznak s nagy benső csendben felülről jövő üzenetekre figyelnek, a valóság pedig az, hogy ezekből egy láthatatlan ország polgársága tevődik össze, egy erkölcsi birodalom nagy közössége épül fel s ők hordozzák szívükben, a szentek egyességének nevezett titokzatos közösségeben, az embercsalád megromlott és összetört együvétartozásának érzését.
Csak azt lássuk meg, hogy ez a Lélek lelkeket keres. Alázatos, imádkozó, várakozó lelkeket; hasonlókat azokhoz, akik a jeruzsálemi felházban ültek. Olyan embereket, akik nem magukban bíznak, Istenre támaszkodnak, nem a maguk dicsőségét keresik, egyedül Istent imádják és neki adnak dicsőséget. Tudják: hogy «nem erővel és hatalommal, hanem az én lelkem által» s odaadják az életüket, hogy a Szent Lélek megalkossa belőle az újtestámentomi Bábelt, a szentek egyességének láthatatlan és örökkévaló templomát.
Ide szántad-e te is a szívedet?

Leventék Pál apostol korában is voltak, csak nem így hívták őket. A görög-római nevelés is ugyanazt a célt szolgálta, amit a mai leventeintézmény akar megvalósítani. Tele voltak a városok különbnél-különb versenypályákkal, testedző helyekkel, s a római és görög ifjúság kemény fegyelem alatt, rendkívül erőfeszítéssel acélozta testét és fényesítette szellemét.
A felolvasott igében Pál apostol a keresztyén ember életét egy nagy versenyfutáshoz, mégpedig döntő verseny-futáshoz hasonlítja, amelyben eldől: Érdemes volt-e születnünk, van-e értelme annak, hogy élünk?
Mikor itt, a Hősök-terén, tízezer protestáns levente Isten színe előtt megáll, alapígénk tanítása szerint beszélek hozzátok arról a nagy magyar mérkőzésről, amelybe Isten eleve elrendelése úgy is mint nemzetet, úgy is mint egyéneket beállított. A ti életetek ez a nagy magyar mérkőzés.

Kik azok, akik mérkőznek benne? Az egész világ ifjúsága. Nemcsak ti, s túl rajtatok a szomszéd népek ifjúsága, a szlovákok, horvátok, szerbek, románok, nemcsak a németek, oroszok, amerikaiak, hanem minden népnek az ifjúsága, akik meg akarják nyerni a holnapot, az életet, egy szóval, az emberiség jövendőjét.
Döntő mérkőzésbe csak válogatott csapatok kerülnek bele. Most ne azt szemléld, kik vannak benne a túlsó párton, adj hálát Istennek, hogy belekerültél. Isten kiválasztott a világ- történelem legnagyobb mérkőzésébe, amelynek ez a most folyó világháború minden beláthatatlan méreteivel is csak egy máról-holnapra elviharzó mellékeseménye. Kiválasztott erre a harcra mindenkit, minden magyar ifjút, aki elég értelmes belátni, miről van szó, elég bátor vállalni a harcot, s elég hős feltenni az életét reá.
Itt rólad van szó, magyar levente!
Tekintsük meg a pályát, ahol ez a mérkőzés lejátszódik. Ha magunkat mint nemzetet nézem, azt mondhatnám, a pálya egy emberöltő, a ti emberöltőtök. Most vívjuk ezeréves létharcunk legnagyobb csatáját, rajtatok dől el, lehet-e, kell-e ezen a földön magyarnak élni? Ez a kérdés is nagyobb, mint a most folyó háború, mert akárhogy dől el ez a háború, a rákövetkező nap már ezt a kérdést veti fel előttünk. Igen, mert itt mi a nagy és kis-nemzeteknek útjában állunk. Akármit csinálunk, mindig lesz egy nagy bűnünk: az, hogy létezünk. Ezen pedig csak úgy segíthetünk, ha sohasem félünk meghalni az élet nagy kockázatáért.
Egyéni szempontból nézve a kérdést, azt mondhatjuk: ez a pálya a te ifjúságod. Amíg jellemed kikristályosodik, férfiasságod megcsontosodik, addig kell neked egyénenként eldöntened a legnagyobb kérdést: ki a Gazdád, miért élsz, mit tartasz legfőbb jónak, mi a véleményed önmagad méltóságáról? Addig kell megismerned a láthatatlan világ dicsőséges Urát, a Krisztust, s zászlójára felesküdnöd halálig tartó hűséggel. Egyéni szempontból tehát pálya a hivatásod, a családi életed, belső embered, egy szóval önnön szíved és — sorsod.
A pályánál is fontosabb a verseny. Miképen fussunk? Az Íge erre ezt mondja: «Azokat, amelyek hátam megett vannak, Elfelejtvén, azoknak pedig, amelyek előttem vannak, nekidőlvén, célegyenest igyekszem». Idézzük szemünk elé egy versenyfutó csoportnak a képét. Micsoda erőfeszítés, a figyelemnek milyen összpontosítása kívántatik hozzá! A versenyfutó nem merenghet a múlton, nem foglalkozhatok önmagával. Ha visszanézne, elveszítené a játszmát, s akkor is el, ha az jutna, eszébe, hogy ki milyen indulattal kíséri az Ő vállalkozását. A versenyfutót hívja vissza a mögötte elmaradó világ, mint kísértés, akadály; tartóztatja saját testének fáradtsága, lelkének kishitűsége. A versenyfutó a világ és önmaga elől rohan s ha valami miatt visszanéz, vagy ha csak rájuk gondol és nem a célra, már lemaradt. Felejtsd el ennek a világnak ezer kísértését, önmagadnak gátló árnyékait, csak a céllal. törődj!
Célegyenest előre! A verseny nem kedvez a kerülőutaknak, nincs hely benne kísérletezések és kémlelődések számára. Minden lépés drága, sőt pótolhatatlan, mert a győzelem sokszor hajszálon múlik.
Ezért kell a magyar ifjúnak minden más ifjúnál jobban megfeszíteni az erejét. Ezért kell a magyar ifjúnak élete nagy hivatásába mindenkinél jobban beleadni lelkét és életét. Ezért kell. a magyar ifjúnak állhatatosabbnak, tisztábbnak, készségesebbnek, elszántabbnak lennie, mint bármely más ifjúnak a világon. Magyarnak lenni nem mulatság nem üres hivalkodás; magyarnak lenni: nehezebb őrhely, keményebb munka, magasabb teljesítmény ....
Neked való ez a feladat?
Végül, ami a legfontosabb: a verseny díja, a pályabér. Alapígénk ezt így fejezi ki: «Igyekszem Istennek Jézus Krisztusban onnan felül való elhívása jutalmára». Mi tehát a pályabér? Egy fölülről való elhívás: «Jöjjetek ide, ahol én vagyok — zúg át a világon Krisztus szava — «ifjak ide hozzám, ide a magasságba, ide a tisztaságba, ide a hősiességbe, ide a kereszt alá, ide a húsvéti sírhoz!»
A pályabér a Krisztusban való élet. Ha a nemzetem szempontjából nézem, egy új, lelki Magyarország. Új Magyarország, amelyben a Krisztus világossága szolgál, szeretete érvényesül, békessége uralkodik, áldozata a legfőbb törvény. Magyarországnak meg kell újulnia, de igazán csak Krisztusban újulhat meg, mert egyébként a régi marad, legfeljebb bűneit festi át. Halálos betegségeket nem lehet festékkel gyógyítani.
Személyedet nézve ez a pályabér nem lehet más, mint az élet koronája. Az életkorona addig, amíg a földön járunk, többféle formában int felénk. Egyik embert rózsakorona hívogat. Ezek az öröm hívei. Találkozni fogtok egyszer velük, mikor fejükön hamuvá váltak a rózsák, s száraikból kígyók kunkorodnak. Más a gazdagság hitvallója. Aranykoronát kerget s egyszer találkoztok vele, amint mezítelenségét őrülten próbálja takargatni egy elszakított papíroskoronával. A harmadiknak a hatalom és az erőszak vaskoronája kell. Találkoztok egyszer vele s a vaskorona összetörve, áttüzesedve, sercegve és füstölögve égeti homlokát. Csak a Krisztus koronája az élet koronája. Idelenn sokszor úgy látod, mintha tövis volna, az volt Krisztusé is; de Isten látja, hogy fényből való királyi korona, hervadhatatlan koszorú. Idelenn ez a korona a szeplőtelen férfijellem, az emberi méltóság, a hősies élet. Vele jár a szív békessége, az erkölcs tisztasága, a szellem világossága, a jóakarat szakadatlan szolgálata. Odafenn pedig a megtalált élet, a felöltözött érdem, egy szóval a Fiúság királyi koronája.
Ez az, amit el kell nyernünk.
Krisztus int: Indulás!

Athénben, a régi görögöknél a középiskolát gymnasionnak hívták, csak tornát és filozófiát tanítottak benne. A torna- tanítás célja volt a szép és erős test kialakítása, a szép, szabad és jó lélek eszközéül. A testnevelés menete az volt, hogy az ifjakat az úgynevezett ötös versenyben gyakorolták. Ez az ötös verseny: a futás, birkózás, ugrás, súlydobás és gerelyvetés. Úgy van összeválogatva, hogy aki mindenikből kiváló, testének összes képességeit kifejlesztette és elérte a tökéletessé reá nézve lehetséges fokát. Jól tudta mindenik, hogy ezt a célt csak akkor éri el, ha mind az öt testgyakorlási ágban egyenletesen és összhangzatosan fejlődik.
Ha a felolvasott alapígét nézem, azt kell mondanom, hogy itt Pál apostol egy lelki pentathlont ír le, a léleknek olyan öt gyakorlatát, amelynek együttes és összhangzatos fejlődésével elérhető az igazi eszmény: a keresztyén férfiasság eszménye.
Mivel most a Keresztyén Ifjúsági Egyesületek Országos Szövetsége tartja a maga nagy tavaszi konferenciáját, jó lesz erről a lelki ötösről beszélni, amelynek foglalata ez: Legyetek férfiak!
Hogyan lehettek azok?
Pál apostol a férfiasság első feltételévé, gyökerévé a hitet teszi. Az ő szemlélete szerint az embernek ez a legmagasabbrendű tevékenysége, az az erő, ami által más emberré, új emberré lehet és belegyökerezhetik egy csodálatos lelki világba. A hit nem valami káténak az elhivése, nem is igaznak tartása olyan dolgoknak, amelyeket mások szavára hiszünk el. Nem valami fanatikus elméleti meggyőződés bizonyos alapvető igazságokról. A hit a lélek hősies vonása, férfiassága, az a képessége, hogy teremtsen.
Meglátjuk akkor, hogy ha megkeressük a hit ellentétét. Ellentéte lehet a közömbösség, amikor egy lélekre nézve minden mindegy. Nem érdekli, hogy van-e Isten, halhatatlan-e a lélek, jóindulatú vagy ellenséges a nagy mindenség. Azután ellentéte a kételkedés, amikor az igazságot nem tudja megragadni, mindent kezébe vesz, mindent megpróbál, mindent elejt, nem tud választani, dönteni, kockázatot vállalni. Legélesebb ellentéte a cinizmus. Tudjátok-e, hogy a cinizmus szószerint ebhitet, kutyahitet jelentett, mert görögül a cyon kutyát jelent. A görög nem szerette a kutyát, tisztátalan, szemtelen, utálatos állatnak tartotta. Éppen ezért züllött ebek vették körül. Nem tudom, láttatok-e ti kivert, otthontalan kutyát, amelyik csak házal, lop, irigykedik, szennybe turkál? Ezekre az elzüllött kutyákra vonatkozik a cinizmus szó. A cinikus léleknek semmi sem szent, semmi sem nagy, semmi sem tiszta, nem képes meghatottságra, lelkesedésre, hálára, hűségre; aljas, rosszindulatú, letörölte magáról az emberi méltóságot.
Mindennek az ellentéte, isteni ellentéte: a hit. A léleknek az az ajándéka, hogy örökkévaló javakat lásson. Komolyan vegye a láthatatlan világot, vállalja a hitnek boldog kockázatát; tegye reá az életét egy hívó szóra, föltétlenül bízzék abban, aki őt a maga számára teremtette. Higyjen Igéjének százszor inkább, mint a szemének, fülének és kezének.
Átforrósodva gondoljon arra, hogy akármennyi nagy és szép dolog van a látható világban, a láthatatlan világ sokkal felségesebb, dicsőségesebb; ez a mi igazi világunk, ennek a szolgálatára születtünk, ide tartunk, mert innen indultunk el. A hit: méltóságtudat, a legmagasabb emberi méltóságnak, az istenképnek boldog hordozása.
A hit a férfi-emberben nem egyéb, mint, a lélek nemzőereje, amellyel megalkotja a maga láthatatlan világát, éppen úgy, mint a női lélekben nem egyéb, mint a lélek fogamzó ereje, amellyel fölfogja és kialakítja a láthatatlan világ titokzatos termékenyítő erőit. Férfi igazi férfivá hit által lesz, nő igazi nővé csak hit által lehet.

Legyetek férfiak, hívő férfiak. Ennek az első következménye az éberség. Alapígénk ezt kiáltja felénk: vigyázzatok! Nincs ennél inkább megszívlelendő intelem. Nincs lény a világon, amelynek inkább kell vigyáznia, mint a hívő embernek, a hívő ifjúnak, a hívő magyar ifjúnak. Vigyázz és légy résen! Azért, mert irtózatos veszedelmek fenyegetnek; azért, mert nem tudod, melyik pillanatban kell minden erődet latba vetned; azért, mert mindig készen kell lenned, valakit meg kell ragadnod, valamit el kell kerülnöd. Tudod-e, hogy addig is szörnyű, kísértés ostromolhat, amíg itt előttem ülsz és látszólag a beszédemre figyelsz? Tudod-e, hogy az ifjúsági munkában van egy láthatatlan jelenlevő: a sátán, aki itt is keresi és sokszor megejti a lelkeket? Tudod-e azt, hogy a tested természeténél fogva álmos, rest, ellensége az ösztökének, a célnak, a munkának? Tudod-e azt, hogy hol vagy, mi fenyeget, szakadatlanul tájékozódnod kell; amíg itt ülsz, egy óra alatt odakünn megváltozhatik a világ, újra számba kell venned, hova tartasz és merre jársz. Vigyázz, mert rabszolgakereskedők akarnak megejteni.
Világnézetek akarják gondolkodásodat meghamisítani; a közvélemény és divat belenyomul a lelkedbe és téged elnyomorít. Vigyázz, mert egy egész ellenséges mindenségnek az a legfőbb érdeke, hogy téged Krisztustól elszakítson, vele szembeállítson, életedből őt kiirtsa. A vigyázás szakadatlan figyelem, a vigyázás frissen tartott készség, a vigyázás munka a pihenésben és pihenés a munkában, a vigyázás őrtállás az élő Isten orcája előtt. Azért csak az tud vigyázni, aki imádkozik; csak az tud vigyázni, aki bőjtöl, csak az tud vigyázni, aki virraszt; csak az tud vigyázni, aki félelemmel és rettegéssel viszi végbe az ő üdvösségét. Lám a tanítványok a Getsemáné-kertben aludtak, mint egy fadarab a vért verítékező és imádkozó Mester mellett. Ezt a szörnyű példát ne folytasd tovább, magyar ifjúság, hogy te élettelen fadarabként aludj akkor, amikor Krisztus a világ megváltásának roppant művében vérrel verítékezik, keresztre feszítve jajgat, sírjából dicsőséges hajnalra kikél. Vigyázzatok!

Az éber és hívő lélek erős. Ez az erősség gyökerében véve bátorság. A léleknek elszánt, hősies kockázata, hívő indulata. Ez az a mozdulat, amellyel a magyar katona a rohamra indul; az életmentő beveti magát a vízbe fuldokló társa után. A döntő szót kimondja, hogy ha vele veszedelmet is idéz a fejére. Szemrebbenés nélkül néz a hatalmasoknak a szemébe s azt mondja, amit a halálraítélt bizonyságtevő bíráinak, akik fejvesztésre ítélték: a fejem a tietek, a szívem Krisztusé. De a bátorságon kívül jelent valami egyebet is. Erőssé válást. A léleknek a megacélosodását, azt a meglepetést, hogy hihetetlen dolgokat elbírunk és végrehajtunk. Tulajdonképpen senki sem ismeri a saját erőinek igazi nagyságát. Egy törékeny asszony, az édesanyád olyan terheket tud elhordozni, amely alatt férfiak összeroppannának. Körösi Csorna Sándor diákkorában sem aludt vetett ágyon, hanem a szoba hideg padlóján s köpenyéből csinált feje alá vánkost. És Tibet határán 30 fokos hidegben kilenc éven keresztül tudott egy munkán dolgozni. Acélozódjatok meg próbában, harcban, terhek bírásában, igában, robotban, kísértésben; lássátok meg elcsodálkozva, milyen erők lakoznak bennetek! Legyetek erősek.

Álljatok meg a hitben. Ez az állhatatosságra vonatkozik. Pompejiben még ma is ott áll egy bronzarcú katona, akit kőszénné sütött a láva és a tüzes hamu, de ott áll komoran, elszántan, ahová az utolsó parancsszó állította. Rengett a föld, égre csapott a vulkán, tűzeső hullott és kőzápor, az izzó hamu elborította a világot, de ő megállott ott mozdulatlanul. Mennyi ilyen helytállás történik ma a világon? Minden csatanyerés azon fordul meg, hogy voltak, akik helytálltak, amikor már lehetetlennek látszott a megmaradás. Minden csatát azért veszítettek el, mert voltak, akik korábban adták fel a helytállást, mint ahogy lehetett volna, mint ahogy kellett volna. Ez az állhatatosság, ez a jellemnek az ereje, a szívnek az a hűsége és az a megbízhatóság, amire építeni lehet. Ez az állhatatosság a legnemesebb oltári szolgálat. Nagy Sándorról jegyzi fel a történetíró, hogy egy reggel, amikor áldozott s két fiatal gyermek állott mellette, az egyiknek a karjára reá esett az oltárról egy tüzes tömjéndarab. A gyermek meg sem moccant, arca el nem torzult, szobornyugalommal állott ott és tartotta a tálcát vagy a kelyhet. Fiatal húsa már perzselődött, illata átütött a tömjénfüst szagán s Nagy Sándor, ahogy a történet írója feljegyzi, néhány perccel késleltette az áldozatát, hogy tovább gyönyörködjék a fiú állhatatosságában. Kegyetlen kép, idegen a mi keresztyén gondolatunktól, de van benne valami örök időkre vonzó. Az a fiú tudta, hogy az ő parányi kis szolgálata lényegesen hozzátartozik a világ legnagyobb emberének szolgálatához. Kicsiny volt, gyermek volt, minden idő legnagyobb hadvezére mellett, de állhatatosságának illatja 2400 éven át is hozzánk érkezik. És, ha egy pogány gyermek ilyenre volt képes, milyen állhatatosságot lehet várni attól a magyar ifjúságtól, amelyik Krisztus keresztje alatt tanulja a halálig való hűséget?
Végül azt mondja az Íge: Minden dolgotok szeretettel menjen végbe. Ezzel nemcsak azt mondja, hogy ne gyűlölj, hanem szeress, nemcsak azt, hogy ne keresd a magad hasznát, hanem a másét; nemcsak azt, légy jó ember, hanem kiadja a nagy parancsot: állj be az életüket elvesztegetők ünnepi menetébe, az életáldozók beláthatatlan sorába. Holnap vagy holnapután esetleg már közületek is nem egynek be kell állania abba a seregbe, amelyiknek egy része hősi halott lesz. «Nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért», mondja az evangéliom. Életet adni a mi barátainkért nemcsak a harcmezőn lehet. Lehet itthon is. El sem tudjuk képzelni, hogy miféle módjai és lehetőségei várnak reánk a szolgálatnak. Minden fiatal ember tudja háború idején, mi mindent tehet és mi mindent mulaszthat el. Mi mindent tehet a magyar ifjú azzal, ha hű szolgálatába életét ajánlja fel. Krisztus keresztje alatt tanuljuk meg, mit jelent katonának lenni, polgárnak lenni, köztisztviselőnek lenni, családtagnak lenni, családfőnek lenni. Ott tanuljuk meg, hogy aki meg akarja nyerni az életét, elveszíti és aki elveszíti Ő érette, megtalálja azt. Ott tanuljuk meg, mit használ, ha valaki az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall, avagy mi váltságot adhat az ember az ő lelkéért. Ott tanulja meg, hogy nem adhat semmiféle váltságot, mert egyszer már adott érette aranynál, ezüstnél drágább váltságot az Úr, amikor tiszta vérének hullásával lefizette érettünk a nagy árt s mind erre, mind a következő életre örökre talajdonába vett.
Ha az övé vagy, ne féltsd magad. Ne féltsd múló világodat, tűnő ifjúságodat, kedves földi életedet. Ha az övé vagy, érette küzdj, neki szolgálj, s add át életedet neki, az ő nagy nevének dicsőségére.
Ez a lelki pentathloh eredménye: az egyenletes, öszhangzatos és nemes élet az Úr Jézus Krisztusban. Ez a keresztyén férfiasság eszménye, úgy amint hitünk nagy hőseiben megvalósul.
Magyar ifjúság, legyetek férfiak!