Az emberrel mindig együtt jár valami titokzatosság. Bármilyen egyszerű és átlátszó teremtés valaki, lénye magvában mindig valami titok lappang s ez gyakran megfejthetetlenné teszi cselekedeteit. Még nagyobb a titokzatosság, ha két ember viszonyáról van szó; ezért látunk megmagyarázhatatlan vonzódást vagy idegenkedést, érthetetlen barátságot és még érthetetlenebb szakításokat. Tetőződik a rejtelem, ha az embereknek Krisztushoz való viszonyára gondolunk. Ki az övé és ki az ellensége? Péter, aki megtagadta? Pál, aki átkozta és üldözte? A pogány százados, aki a kivégzésénél a karhatalmat szolgáltatta, vagy a bűnös asszony, aki paráznaságának skarlátpiros ruhájában állotta el útját a hófehérnek, a Szentnek? Ki az övé? Az-e, aki nem akar tudni róla, vagy az, aki politikai jelszót csinál az ő nevéből?
Hadd tegyem fel egészen egyszerűen és személyesen a kérdést: Hogyan érzed magad a Krisztus társaságában?
Először is tagadhatatlan az Ő taszító ereje. Kényelmetlenül, idegenül éreztük és néha érezzük magunkat, mert Krisztus lénye idegen számunkra. Úgy vagyunk vele, mint a felolvasott Ígében a válogatós, fanyalgó gyermekek, akik ott ülnek a piacon s nem játszanak, akár lakodalmasdit, akár temetősdit indítványoznak a többiek.
Sokan — s nem voltunk-e mi is közöttük és nem kerülhetünk-e bármikor ismét közéjük — Krisztustól idegenkednek értelmi okok miatt. Az ilyen emberek rosszul érzik magukat a Krisztus társaságában, mert nem érdekli őket; nem értik Krisztus alapvonásait; értelmetlen szó számukra az Emberfia, a testté lett Íge, a Szabadító, a Megváltó. Mitől kell Őket megszabadítani, miből kell megváltani, mindez hogy megy végbe? Ha jól neveltek, konokul hallgatnak és udvariasan félreállanak; ha fegyelmezetlenek és lobbanékonyak, késhegyig menő vitatkozásba kezdenek, egyébként úgy érzik magukat, mint a vadidegen ember családi ünnepen: lakodalmon vagy toron. Mások érzését nem zavarják, de szeretnének minél előbb kereket oldani. Nem tartozol-e te is ezek közé?
Még többen vannak, akiknek kínos érzés a Krisztus társasága titkolt vagy nyilvánvaló bűneik miatt. Akár megvallják, akár nem, érzik, hogy valami elválasztja őket Krisztustól. Ha az Ő társaságában akarnak megmaradni, meg kellene változniok. Nem élhetnek tovább — például — egy bűnös viszonyban, le kellene mondaniok valami állandó és jelentős, de kétes jövedelemről, nem folytathatnak rossz szokásokat, csúnya szenvedélyeket. Hazugság van az életükben s ezzel a hazugsággal nem állhatnak Krisztus elé, mert képmutatás bűnébe esnek és a képmutatás szörnyűbb, mint az illető kedvenc bűn, amelyet nem akarnak megtagadni és elvetni.
Ha aztán egyszer rosszul érezzük magunkat a Krisztus társaságában, ürügyet bőven találunk, amivel elmaradásunknak okát adjuk. A felolvasott Íge csattanós példát ad: Krisztusnak a János bizonyságtételében mutatkozó képe nem kellett, mert szórólapát volt a kezében, és megégette a polyvát olthatatlan tűzzel; a názáreti Jézus bizonyságtételében sugárzó képe meg azért nem kellett, mert szóba állt a bűnösökkel és nem tartott böjtöt. Amott a szigorúságát sokallták, emitt az irgalmát. Azóta is az emberiség szellemi élete éppen úgy, mint az egyes emberek belső élete tele van szellemesebbnél szellemesebb kifogásokkal arra vonatkozólag, miért nem kell Krisztus? Egyiknek azért, mert zordon, kegyetlen; másiknak azért, mert nem elég szigorú és nem elég kemény. Örömtelenné teszi az életet, mondották a reneszánsz emberei; lággyá, passzívvá tesz, elkorcsosítja az ifjúságot, szól a Nietzsche vádja. Kinek kell egy metafizikai formula, kérdezte a felvilágosodottság; mit tegyünk egy ókori keleti rabbinussal ma, a XX. század közepén, hajtogatják a modern emberek. Fakír nem lehetek, mentegetőzik emez, kit érdekel ma már a Szentháromság dogmája s az, hogy a Fiú egylényegű az Atyával, kérdi a másik. És sokan elvetik azért, mert — amint mondják — zsidó...
És a te egészen egyéni kifogásaid... Hol nagy, hol kicsiny, hol elvont és érthetetlenül magas, hol kezdetleges és együgyű; hol lágy, hol kemény, de mindig idegen, unalmas és társasága elviselhetetlen.
Nem állunk be sem a lakodalmas, sem a temetési menetbe.
De ugyanakkor a Jézus alakjában van valami elutasíthatatlan vonzó erő. Különösen azok kerülnek a hatalma alá, akik először találkoznak vele. Gyermekek szeme felcsillan a vasárnapi iskolában, öreg vademberek felzokognak, halálraítélt emberek ajkáról elszáll a nyögő sóhajtás: óh, ha ezt nekem gyermekkoromban mondták volna! Éjfélutáni beszélgetésben, cigarettafüst és pálinkagőz felhőiben elkomolyodnak tékozló fiak, nagyúri hetérák és utcaleányok s valami fenyegető sírást igyekeznek lenyelni. Nyomortanyákon, toloncházakban, halálos betegek kórtermein áthalad mint egy látomás, az Ő nevének, emlékének fehér árnyéka s tágranyílt szemekben karácsonyi fény lobog.
Igen, meg kell vallanod, sehol annyi szépség, mint az Ő alakjában. Élete, halála olyan teljes és olyan igaz. Ilyen élet ilyen halált jelent s ilyen halál csak ilyen életet koronázhatott. Közelében lakik a csönd, a béke, az összhang. Az az érzésed: Ő mindenek felett megért. Szavából az örökkévalóság légköre árad s a vele való társalgás bizalmat, derűt, világosságot önt beléd, mintha álmatlan éjszaka után hajnallanék.
Minél többször találkozol vele, annál inkább érzed felemeled és megtisztító erejét. Jelenléte olyan nagy segítség a kísértés, a félelem, a keserűség és a fájdalom ellen. A nélkül, hogy sokat töprengenél vagy okoskodnál, személye — egyszerű jelenlétével — ihlet és tanácsol. Kiengesztelődsz, megbocsátasz, alázatosan vezekelsz, észrevétlenül jóváteszel...
Egyszer megszólít és szembeállít magával. Neked vallanod kell: félelmes bűnöket, feneketlen bánatot, iránta való olthatatlan szerelmet. Valami megvakul benned, de Őt ragyogva látod. Megsiketül a lelked: csak az Ő szavát hallod. Összeomlik régi világod s nőnek a ködből az új világ apokalyptikus tornyai; meghalsz és benne élsz... A régiek elmúltak, íme, újjá lett minden.
Most már tudod, hogy Ő a te Urad és Gazdád. Nem te választottad Őt, Ő választott téged; nem te szeretted meg Őt: Ő elébb szeretett; nem a te műved, leleményed, vívmányod, érdemed: Ő az, aki eleve látott, elhívott és elrendelt téged. Megteremtett, megváltott és elküldött téged, Ő, a Gazdád, a Szőlőskert Ura, ültetett, beoltott, leszüretel; Ő a Szőlőtőke, te a venyige; benned termi meg titokzatos gyümölcseit…
Hallod, nem kérdez: parancsol. Eredj és vedd fel a keresztedet. Eredj és tedd le az életedet. «Nincs annál nagyobb szeretet, mintha valaki életét adja az ő barátaiért.» Eredj és szakíts el egy láncot; eredj és verd a nyakadra az Ő bilincseit. Megbotránkoztatott a szemed: vájd ki; megbotránkoztatott a lábad: vágd le; ha csonkán, ha bénán, sorakozz, a keskeny úton, irány: az Élet!
Harmadszor és végezetül: a Krisztus társaságában a bölcseség igazoltatik az ő fiaitól. A fát igazolja a gyümölcse, a kezdetet a vég, a hitet a rajta felépült élet. Krisztus társaságát igazolja mindaz, amivé leszünk vele és nélküle.
Az élet lakodalom és temetés s az a Krisztus társasága is.
Lakodalom, amelyik halálos biztonsággal temetéssé válik, nemcsak egészében, hanem részleteiben is. Lakodalom az ifjúság, temetés a vénség; lakodalom a társkeresés, temetés az elválás; lakodalom az egészség, temetés a kór; lakodalom az öröm, temetés a bánat; lakodalom a siker, a vagyon, a hatalom, az irigyek és hízelgők sokasága és temetés a bukás, az elhagyatottság, a megvetés. Óh, jaj nekünk, mert a temetés nagyobb, mint a lakodalom és elnyeli ezt, mint a hét sovány tehén a hét kövéret; elnyeli az életet a halál!
Krisztus társasága megfordítja e világ törvényét: a lakodalmat temetéssé s a temetést lakodalommá teszi. Elvész a kincsünk: Ő a sokkal nagyobb kincs s e világszerinti elszegé-nyedésből belső gazdagok lakodalma lesz. Odalesz az ifjúság, egészség, jó szerencse: benne romolhatatlan a tavasz, hiánytalan az épség és teljes az öröm. Elvesztett életünk temetéséből megtalált életünk lakodalmas menete bontakozik ki s a halált elnyeli az élet.
Halleluja, mert a lakodalom nagyobb, mint a temetés, az élet erősebb, mint a halál!
Állj be az édes, halálos lakodalmas menetbe!