Tulajdonképpen minden ígehirdetés levonja a következményeit annak, hogy nekünk olyan Istenünk van, amilyen van. Ezeket a következményeket azért kell újra, meg újra. levonni, mert mi nagyon könnyen elfeledkezünk róluk. Minden igazi ígehirdető szakadatlanul ismétli magának is, másoknak is: emlékezz meg, milyen Istened van!
A felolvasott igét egy ilyen emlékeztetőből vettem. Az angyal mondja Máriának, abban a boldog pillanatban, mikor hírül viszi neki: «íme fogansz a te méhedben és szülsz fiat és nevezed a nevét Jézusnak.» (Luk. 1:31.) Mária nem hiszi el, hogy ő férfi nélkül, szűzen, a Szent Lélektől beárnyékolva anya lehessen. Pedig Mária áldott volt az asszonyok között, kegyelembe fogadott, az Úr volt vele, — hogyne, mikor Isten eleve elrendelő kegyelme öröktől fogva arra választotta ki, hogy a testté lett Ígének édesanyja legyen. Még őt is figyelmeztetni kellett arra, hogy Istennél semmi sem lehetetlen; — mennyivel inkább minket.
Ez a figyelmeztetés tehát nekünk szól. Most különösen, mikor az ország egyik legnagyobb gyászát hordozza kormányzóhelyettesünk elvesztésével. S hordozza minden magyar, talán legjobban azok, akiket hasonló veszteségek értek vagy — fenyegetnek.
Hirdeti ez az íge először azt, hogy Isten szabados Úr.
A református hitvallás abban különbözik minden más keresztyén tanítástól a világon, hogy a legkomolyabban veszi az «Isten szuverenitását», az Úr szabados fölségét. Az Isten minded, az ember semmi.
A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy Isten milyen nagy — s ő milyen kicsiny.
A fény másodpercenként hétszer körülfutná a földet az egyenlítőn. Azt a távolságot, amit a fény egy év alatt futna be, a csillagászok egy fényévnek nevezik. Vannak olyan ködfoltok, amelyek földünktől több millió fényévnyi távolságra vannak. Mikor a legnagyobb messzelátón megpillantja az ember, nem azt látja, amilyen most, hanem amilyen tíz millió évvel ezelőtt volt. Talán azóta már maga is kis naprendszerré vált vagy éppen elvénhedett és meghalt.
Most nézzük az ellenkező irányt. Egy molekula valamivel kisebb, mint a milliméter milliomod része. De a molekulát töméntelen apró rész alkotja, mint a Gellert-hegyet a kavics: ezek az atomok. Az atom olyan, mint egy kis naprendszer: van középpontja, az atommag s e körül keringenek az elektronok, mint a nap körül a bolygók.
Hány ilyen atom lehet abban a világmindenségben, amelynek határait a fény több millió év alatt futja át! És hátha az univerzum is csak egy atom, egy nála kibeszélhetetlenül nagyobb, ma még ismeretlen naprendszerben, vagy pedig hátha egy atomban még annyi új, ismeretlen világegység rejtőzködik, ahány molekula van a Napban!
És ezt a roppant világot Isten szabadabban hozza létre és fújja el, mint egy óriás egy szappanbuborékot. Szabadabban azért, mert az óriás tud kényére-kedvére szappanbuborékot csinálni, ha van szappan, van víz, van levegő: de ő maga nem tud teremteni anyagot, erőt, törvényt. S Isten éppen ezt teremti meg. Ő a semmiből nemcsak valamit teremt, hanem mindent: anyagot, erőt, életet, törvényt, rendet, összhangot, egyszóval mindent. S mindehhez semmi másra nincs szüksége, csak szabados jótetszésére.
Mid van, amit nem Ő adott volna? Mid van, amit el ne vehetne? Mit adhatnék neki én, amit nem Ő adott volna nekem, még ha megölném is magam az Ő oltárkövén, vagy tűzbe dobnám magamat, gyermekeimet, minden kincsemet? Követelhetek-e tőle valamit én, aki nem ismerném Őt, ha Ő meg nem ismertette volna magát velem? Mim van nekem, amit Ő nem vehetne el: ez az élet, ez a világ, ez a szellem? Vetemedhetem-e olyan vakmerőségre, hogy alkudozzam vele, próbáljam megcsalni, félrevezetni; követeljek rajta valamit s pereljek vele, ha nem adta meg?
Mi az, ami egy ilyen Istennél lehetetlenség? Miért volna lehetetlenség, hogy elvegye azt, amit adott: az életet, az egészséget, az egyetlen fiút, az egész világot. Mi az, amit Ő nem tudna megtenni, aki teremtette ezt a világot? Megőrizheti a fiadat a poklok poklában úgy, hogy a hajszála sem görbül meg; kihozhatja a sírból halottaidat, visszaadhatja elveszett hazádat, megvigasztalja fájó szívedet — hát aki megépíti a Szent Péter templomát, ne tudna egy bak-tériumnak szállást csinálni?
A másik, amire tanít ez az ige, az, hogy Isten szabados Úr ugyan, de szent akarata a legnagyobb állandóság és a legnagyobb biztonság. Isten akarata nem szeszély, hanem törvény, amelynek addig van érvénye, amíg Isten akarja, de amíg akarja, addig ez az élet, a világ, a szellem fundamentoma. Mi ebből a törvényszerű rendből keveset ismerünk s csak azt ismerjük meg, amit Isten felfed előttünk. Vannak ezek között olyanok, melyekre az emberi én az Isten kegyelméből, hathatós segítsége mellett magától is rájön. Ilyenek a logikai, matematikai és természettudományos törvények, pl. a rész kisebb, mint az egész, kétszer kettő négy. A természeti rend törvényei: a víz nem folyik fölfelé, a tűz bizonyos körülmények között meggyül, bizonyos körülmények között kialszik. Az élet születik, táplálkozik, szaporodik és meghal. Jó tudni, hogy ami szilárd, arra lehet építeni, jó tudni, hogy a párhuza-mos sínpáron egymás felé rohanó gyorsvonat nem ütközhetik össze. E törvények nagy biztosságot adnak nekünk, védenek és megtartanak s tulajdonképpen Isten gondviselő mun-kájának eszközei. Jellemzőjük az egyetemes érvényesség.
Istennek vannak rendelései a lelkivilágban is. Nem egyetemes érvényűek, csak arra az egyetlen lényre, a személyre vonatkoznak. Egyesek és közösségek születése és halála, lelki minőségük, melyből jellemük következik, jellemük, amely megszabja, mikor, hogy cselekedjenek és merre menjenek; saját életvonaluk és korszakuk eseménysorozatának érintkezése; az a mód, ahogyan legázolja őket a világ, vagy ők lesznek úrrá a világ felett: minden személyes élőlényre kiad egy szükségképpeni állapotsorozatot. Ezt nevezik az emberek sorsnak; a keresztyén ember azt mondja: Isten útja az ember életében.
Képzeljünk el egy óriási zeneművet, melyet előadás közben alkot a szerző, aki egy a karmesterrel. A zenemű, ha most születik is, egy örök esztétikai rendnek a megvalósítója. Van benne terv, alkat, kristályos szerkezet. Mikor a karmester int és behívja a szólamokat és a hangszereket, ez intésével teremti a zenészt, a hangszert, kiosztja részüket s beállítja a munkájukat. Mindezt, azt hiszik, maguk csinálták, pedig egy nagy alkotás rendjének részesei. Gondolod, hogy itt megszökhet valaki? Beteget jelenthet? Gondolod, hogy mást muzsikálhat, mint amit a karmester szabott elé? Gondolod, hogy a zenészek adják össze magánötleteikből a zenét s nem a mindenható karmester szabja meg?
Egy ilyen zenemű a világmindenség élete a történelem, benne a te sorsod. Nem érzed-e, hogy a te szólamod meg van írva s te azt játszod, amit az Örökkévaló Szerző eléd szabott? Okos dolog-e utólag törni a fejedet, hogy mi lett volna, ha a fiad nem jelentkezett volna önként, lányod nem ezzel az emberrel kötött volna házasságot, te nem közeledsz égő cigarettával a benzintartályhoz. Egy vakbéloperációval meg lehet szabadulni egy hősi haláltól, de nem lehet megszabadulni a Sorstól.
Ha tehát Isten tartja kezében a sorsunkat, mondjuk: Ámen,
Ő megteszi amit akar,
Az Ő karja hatalmas kar.
Harmadik tanítása az igének: Ez a szabados Úr nekünk Atyánk
Máriát az angyalnak kellett figyelmeztetnie hogy Istennél semmi sem lehetetlen. Nem lehetetlen az sem, hogy Ő, a Szűz, anya legyen. Pedig ez a csoda milyen csekélység ahhoz képest, ami mögötte van. Az van mögötte, hogy a mindenható Isten, az Égnek és Földnek szabados ura: nekünk Atyánk. Mégpedig olyan Atya, aki öröktől fogva szeretett, aki azért teremtett, hogy ezt neked megmondja, hogy szívedben hódolatot és hálát ébresszen; akinek az a célja veled, hogy te megismerd őt s idelenn és odafenn neki adj dicsőséget.
Honnan tudom én ezt?
Abból a tényből, amit az angyal jelentett Máriának: a megtestesülésből s mindabból, ami e tényből következett a golgothai keresztből és a húsvéti feltámadásból. «Eleve elhatározta, — mondja az efézusi levél — hogy minket a maga fiaivá fogad a Jézus Krisztus által, az Ő akaratjának jókedve szerint, kegyelme dicsőségének magasztalására, amellyel megajándékozott minket ama Szerelmesben, akiben van a mi váltságunk az Ő vére által, bűneinknek bocsánatja az Ő kegyelmének gazdagsága szerint.» (Ef. 1: 5—7,)
Krisztust éppen azzal az üzenettel küldötte, hogy az Ő Atyja az én Atyám, az Ő Istene az én Istenem. Amit Krisztus e földön végbevitt, nem volt egyéb, mint e tény hirdetése, következményeinek levonása, akadályainak elhárítása. Krisztus azért halt meg és azért támadott fel, hogy az Ő Istene nekem Atyám lehessen és én Fia lehessek.
A váltság titka tehát ez: A szuverén Úr, a mindenható és örökkévaló Isten nekem Atyám, aki előbb szeretett s veszendő bűnös lelkemet drága áron: szent fia vérén megváltotta.
Nekem ezt a szeretetet kell megéreznem és viszonoznom. Azt kell meglátnom: ez a szeretet a legfőbb jó, létem értelme és igazi tartalma. Ha ezt bírom és viszonzom: mindenem megvan, mégha el is vesztek e világon mindent; ha ez nincs meg, nem kárpótol érte e világ minden kincse, öröme, sikere és dicsősége.
Ha egyszer ez az alapmeggyőződés úrrá lett bennem, akkor tudom, hogy Isten mindent megad, amire nekem szükségem van; semmi sem lehetetlen neki, amikor rólam, gyermekéről van szó. Ha pedig nem azt adja meg, amit kívánok, hanem csapással sújt, a Jób székébe ültet: tudom és vallom, hogy ezzel is javamat akarja. A szenvedő ember és szerelmes Atyja között egy egészen különös viszony fejlődik ki: a fájdalom az Isten szerelmének titkos jele, a szentek béketűrése az Isten dicsőítésének legmagasabb formája, fül nem hallotta angyali ének, amelynek szépsége és áhítata előtt elhallgatnak a mennyei seregek. A kettő együtt: győzelem a világ felett. «Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, akik általa gyakoroltatnak.» (Zsid. 12:11.)
Isten nem arra vállalkozott, hogy e siralomvölgyet tündérországgá változtatja. De azt teszi meg, ami ennél ezerszer nagyobb: a siralom völgyében atyai szeretőtével pásztorol. Nem ad írást arról, hogy egyetlen fiad nem esik el a háborúban, csak arra tett meg mindent, hogy e halálból áldás származzék fiadra, reád, a nemzetedre. Nem tett ígéretet arra, elpecsételi, hogy nem kapsz rákbetegséget, de azt ígéri hogy a halál árnyékában is szerelmes asztalához ültet: «csordultig tölti poharadat és fejedet megkeni olajjal!» — Nem szabta ki, hogy meddig tart e földön, de arról bizonyossá tesz, hogy amíg itt tart, pásztorol s mikor elhív, átvisz az Ő színe látására.
Amíg nem hiszed, hogy Atyád van a mennyben, addig annak a legfelségesebb ténynek, hogy mennyei Atyád mindenhatóság és örök szeretet, semmiféle boldog hatását és áldott következményét nem érezheted. Ha te nem tudod, hogy Isten Atyád, Ő ugyanaz marad, aki volt, de te egy kegyetlen sorsot képzelsz magad felé s azzal hivalkodol, hogy vérengző rabtartód különös kegyetlenséggel kínoz. Életed nyomorultul rámegy egy óriási pörre, amelyet bizonyosan elvesztesz: sorsoddal való pörödre. Ha azonban Atyád kezében érzed magad: ugyanazon életkörülmények között szívedet végtelen hála, bizalom és derű tölti el s vallod a Református Káté 26. feleletével:
«Hiszem azt, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak örökkévaló Atyja, aki mennyet és földet, minden benne lévőkkel semmiből teremtett és azokat örök tanácsa és gondviselése által fenntartja és igazgatja is: az Ő Fiáért, a Jézus Krisztusért nekem is Istenem és Atyám, akiben én annyira bízom, hogy semmit sem kételkedem a felől, hogy mind testi, mind lelki szükségeimet beteljesíti, sőt mindazon rosszat, mit e siralomvölgyben rám bocsát, javamra fogja fordítani, mert ezt megcselekedheti mint mindenható Isten, és meg is akarja cselekedni, mint hűséges Atya.»