Ezt a részi a bibliaolvasók mellőzni szokták, az ígehirdetők is ritkáin veszik fel alapígéül. Pedig benne van a keresztyén tanításnak minden mélysége és igazsága: benne van Isten kegyelme és benne vagyunk mi.
Hogy világosan álljon előttünk az Íge, egynémely dolgot előre kell bocsátanom. Az Ótestámentom elbeszéli, hogy mikor Isten hajlékát megépítették, szigorú törvénnyé tették, hogy minden felnőtt férfiember évente egy fél siklus (kb. két arany korona) templomadót fizessen. Nem többet, akármilyen gazdag és nem kevesebbet, akármilyen szegény. Ne ütközzünk meg ezen a szociális szempontból igazságtalannak látszó adózáson. Ennek az volt az oka, hogy a templom adót lélekpénznek tartották, amelyet minden ember saját lelki váltságára fizet. Ki kellett tehát valamiképpen fejezni, hogy minden lélek: a királyé és a koldusé, egyforma értékű. A fél siklus templomadó, — nevezték «két drachmának», «státernek» — ami körülbelül két arany korona értéket jelentett, éppen úgy jelképe volt az Isten népéhez való tartozásnak, mint a körülmetéltetés. Mögötte éppen úgy meghúzódott a kegyelemből való kiválasztás nagy gondolata, éppúgy árnyékos előképe volt annak, amit az Újtestámentom váltságnak nevez, mint ahogy ezt a körülmetéltetésnél tapasztaljuk.
Ezek után értjük, mit jelent az, hogy Jézus megfizeti a lélekpénzt értünk. Benne van először Krisztusnak minden dicsősége, mégpedig két vonatkozásban. Először abban, hogy hangsúlyozza: Ő fölötte áll a templomadónak. Azt kérdezi Pétertől: a világi fejedelmek kiken veszik be az adót, az idegeneken, vagy pedig a fiakon? Péter azt feleli: az idegeneken. Tehát a fiák szabadok, mondja Jézus. Ebben benne van az evangéliomnak nagy felszabadító ereje. Hiszen az evangéliom lényege az, hogy Isten Atyánk, aki szeret minket, bajból, bűnből, nyomorúságból kiválaszt, megtisztít és felemel egészen a szívéig. Nem szükség nekünk kínos erőlködéssel, ceremóniákkal, protekció-kereséssel gyötörni magunkat. Nem szabad nekünk arra gondolnunk, hogy érdemmel, cselekedettel, a törvények pontos megtartásával magunkat Isten kegyelmébe belophatjuk: a kegyelem ingyen adatik, kiválasztó örök szeretet következményeképpen. Lélegezzetek fel, ujjongjatok, mert semmi mástól nem függ ez a szeretet, mint önmagától: Istennek a jó tetszésétől. Meg kell éreznünk azt, hogy nekünk is ugyanaz a méltóságunk, ugyanaz a szabadságunk van, mint Jézusnak, éppen úgy fiák vagyunk, mint Ő.
A másik, amit meg kell látnunk, Jézusnak égen és földön való urasága. Nem lehet költőibben és mégis igazabban kifejezni azt, hogy Krisztus parancsol az elemeknek, ura a sorsnak, fölötte áll a természeti világnak, az Atyával egyenlő, második személy, mint azzal a gyermekded elbeszéléssel, ahogyan az Úr előteremti a szükséges státert. Eredja tengerre, óh, a tenger végtelenül nagy, ki találna meg benne egy halat; dobd ki a halászhorgodat; óh, hányszor kidobjuk életünk legfőbb javára, nyereségére horgász-szerszámunkat. Emeld ki a halat, amelyet fogsz az én szavamra, óh, hányszor nem fogunk semmit, mert nem a Krisztus szavára dobjuk ki a hálónkat. Nyisd fel annak a halnak a száját, óh, hányszor nem látjuk meg az élet apró ajándékaiban Istennek nagy adományát: a mentő lélekpénzt, amellyel fizethetünk, amely Isten népéhez való tartozásunknak a jegye, amely által egy öröktőlfogva kiválasztott közösség tagjaivá leszünk. Eredj és vedd el a hal szájából a nagy ajándékot: a státert.
A státer a Péter kezébe kerül csodálatosan, lehetetlenül.
Hiába nagy a tenger, hiába úszik benne millió hal; hiába hullanak bele a vízbe új meg új műveltség törmelékei; hiába gurulnak el a drachmák és státerek, nyeli el őket a föld, a levegő, a víz: a Szentháromság egy örök igaz Isten regnál, rendelkezik, ég és föld engedelmeskedik és egyszercsak kezedbe hull a mentő ajándék. Mi bonyodalom támadt ebben a mindenségben, hogy Krisztus valahogy el ne érkezzék hozzád; mi zűrzavar, ellenkezés gubancolódott össze saját életedben, hogy te valahogy meg ne találd Őt s íme mégis be vagy kerítve, foglyul vagy ejtve, kezéből ki nem ragadhat soha senki. Erre való a teremtés, ezért van a történelem, látható és láthatatlan világnak olyan a szerkezete, hogy te légy s egyszer Krisztusé légy.
A másik dolog, amit meg kell jegyeznünk: Jézusnak az a nagy alázatossága, amellyel beleilleszkedik a földi dolgokba, Ő egyszülött Fiú, szabados minden emberi rendelkezés alól és mégis, hogy ne botránkoztassa meg az Ő atyjafiait, megfizeti maga helyett is a lélekpénzt. Lehetetlen észre nem vennünk Krisztus egész földi működésének alapvető és döntő rugóját: a szeretetből való szolgálatot. Ezért «üresítette meg magát», amint az Írás mondja: lett testté, költözött bele a tér és idő korlátái közé; ezért járta meg útját, mint Izrael szenvedő szolgája, akinek «nem volt alakja és ékessége és nem vala az ábrázata kívánatos, ki útált és az emberektől elhagyott volt, fájdalmak férfia és betegség ismerője». Ezért adta magát keresztre s a kereszthalál kínjai között azért volt egy pillanat, amikor leszállott a kárhozatnak a mélységeibe: az Istentől való teljes elhagyatottság fekete kútjába.
Ezért. Mondhatnám így is: éretted. Ha egyszer olyan világot élünk, hogy csak státerekkel lehet benne fizetni, Krisztus odamegy, ahol a státerek találhatók és ezzel a pénzzel fizet; ha egyszer olyan világban élünk, ahol csak az ártatlan szenvedésnek van kiengesztelő erej: Jézus maga lesz az ártatlan szenvedés; ha egyszer olyan világot élünk, hogy megkeményedett szívekhez csak arculvert istenfölség talál utat: Krisztus istenfölsége arculverettetésében lesz a leggyőzedelmesebb. Jézus, az Ég és Föld ura, így alkalmazkodik e világ valutájához.
Mindebből világosan kell éreznünk az Ő szakadatlan közeledését, amellyel felénk tart, bekerít, lassanként elzárja a menekülésnek az útját s összeroskaszt, hogy felemeljen, óh, micsoda hadjárat ez! Próbálsz menekülni Jézus elől s néha azt hiszed, sikerül is, de hiába. Lassanként elzáródik minden ajtó, lecsapódik minden sorompó; nem lehet menni az örömök útján, járhatatlan az erő útja, megbukott az okoskodás, felőrlődött a dac, nem tudod tartani tovább, hogy ne vedd tudomásul, aki melletted áll, szomorúan, szépen, szakadatlanul néz: óh, dobd oda magad lábai elé!
Mindezt, amit eddig elmondottam, még egyszer összefoglalja, summázza a felolvasott Íge utolsó jelképes üzenete: Krisztus fizet helyettünk.
Mert úgyebár érezzük, hogy Péter tulajdonképpen minden tanítványnak, a tanítványnak, a mindenkori keresztyén embernek a képviselője. Mondhatjuk azt, hogy Péter mi vagyunk, te meg én, mi mindnyájan. Mindnyájunkkal megtörténik tehát az, ami Péterrel történt: Krisztus veszi a státert, amelyet neki nem emberek adtak, amit Ő nem forgalomból emelt ki, ami az Ő teremtő erejének a következményeképpen került kezébe s fizeti vele a drága adósságot.
Igen, ez a váltságnak a lényege, ez az, amit keresztyénségnek és evangéliomnak neveznek. Az a kibeszélhetetlenül titokzatos és mégis gyermekdeden átlátszó tény és igazság, hogy Krisztus fizetett helyettünk. Fizetett, ha úgy veszem, hogy mi tartoztunk a Gazdánknak és a Gazdánk követelte az adósságunkat: számot kellett adnunk ezer törvényszegésünkért — de pergett a Krisztus vére, gyűlt a státer és Ő fizetett. Ha úgy gondolom, hogy rabszolgák voltunk, egy kegyetlen úrnak, a sátánnak a rabszolgái s rabtartó urunk kiszívta vérünket, gyilkolta lelkünket s akkor jött Jézus és kiváltott minket; magát adta oda kereszthalálra, hogy tulajdonába vehessen minket, mint az élet fejedelme: csurgott a drága ár, hullott a státer: Krisztus fizetett.
Fizetett helyettünk. Ha elgondolom a templomadó ősi jelentőségét; annak a fél siklusnak minden embernél meg kellett lennie, különben nem tartozott az Isten népéhez és kiesett a szent közösségből. Ez pedig az ótestámentomi emberre maga a kárhozat. Kell nekünk is a fél siklus, hogy kifejezhessük vele a lelki Izraelhez való tartozásunkat, hogy bizonyossá tegyen a felől, hogy Isten népe vagyunk, az Ő kiválasztott seregéhez tartozunk, kiket ebből a múlandó és romlandó világból mint a maga nyáját egybeterelgetett. De nekünk nincsen ilyen siklusunk! Nem tud adni a kenyéradónk, nem tud adni az apánk, a tesvérünk, a gyermekünk, nem tud a pap, nem tud adni az iskola, a tudomány, a világi gazdagság, a földi dicsőség. Lehet aranyad garmadával, földed, nyájad beláthatatlan, de nincs meg az a fél ezüst sikláusod, amelyik megmenthetne téged, csak akkor, ha Krisztus átszegezett kezéből pendül az Ő dicsőségének státere s áll oda fizetni helyetted. Ez a pénz: az élet obulusa. Váltság a halál ellen. Megszámolt, elítélt, halálraszánt emberek, kórházban, csatatéren, családi fészkekben halálos betegen vagy még vidáman torzsalkodva, nincs' más váltságpénz a halál ellen, csak amit Jézus fizetett, az a két drachma: halála és feltámadása.
S Péter mit tett? Csak állott megfényesedett orcával, lehajtott fejjel s boldogan elfogadta a feléje nyújtott státert. Kinyújtotta a kezét érte s tengereken, zúgó habokon, sorsfordulatokon keresztül elfogadta a Krisztus státerét. Nem mondom, hogy szívére szorította, nem mondom, hogy ezerszer megcsókolta, csak azt mondom: kinyújtotta a kezét érette és elfogadta.
Nyújtsátok ki ti is a kezeteket érette!