A felolvasott Igében egy olyan házról van szó, ahol Isten különösképpen lakozik. Meg van a helye a szövetségládában, meg van a módja, hogyan tiszteljék és hordozzák s meg van az útja szabva, hogy jelenlétének hatását miképpen éreztesse az egész néppel, amely a pusztában vándorol a szent sátor körül.
Mégis az lep meg, hogy csak némelykor jelenik meg a szent sátor felett a fényes felhő vagy pedig a tűzoszlop, holott mindakettő Isten tényleges jelenlétét jelzi. Tehát vannak esetek, vonjuk le az első következtetést, amikor a szent sátorban nincs jelen az Úr dicsősége, holott mindenki ezt hinné és ezt várná.
A diakonissza testvérek pusztában vándorló nép, sok mindenféle nehéz szolgálatot végeznek. Hivatásuknak csak akkor tudnak eleget tenni, ha van egy hajlékuk, egy áldott sátoruk: az úgynevezett anyaház, amely a maga fizikai, erkölcsi és lelki közösségébe őket egész életükre befogadja. Viszik magukkal vándorútjukban ezt a házat, ezt a sátort, éppen úgy, ahogy a pusztában vándorló zsidók vitték az Úrnak hajlékát.
A diakonisszák anyaházáról is mindenki tudja és vallja, hogy olyannak kell lennie, amilyen a bethániai hajlék volt. Fedele alatt találjon otthont, állandó lakozást az Úr Jézus Krisztus. Így mondják ezt a törvényeink, úgy hirdeti a naponként való igehirdetés, ezt tudja róla ország-világ, egyházon belül és egyházon kívül álló emberek sokasága. És mégis megtörténik, ami a szent sátorral, hogy néha nem lakozik benne az Úr. Mindenki más otthont talál benne, csak Ő, az áldott vendég hiányzik. Lehet nevezni kedves otthonnak, szorgos műhelynek, rokonszenves lelkek társaskörének, hajótörött vándorok menedékhelyének, barlangnak, ahol az élet özönvizeit és jégkorszakait átélik, csak az Úr Jézus Krisztus otthonának, az Isten dicsősége lakóhelyének nem lehet nevezni.
Ne legyen fényes felhő és tűzoszlop nélkül soha ez a ház!
Ezért olyan fölséges ígéret az, hogy a szent sátort néha betölti az Isten jelenlétének minden dicsősége. Drága ajándék és boldogító bizonyság, hogy Ő közöttünk lakozik s Szent Fia képében betér hozzánk. Különösen szereti a diakonissza anyaházakat. Itt laknak az Ő Máriái és Mártái, akiktől elvárja, hogy a hit odaadásával és a szeretet szorgalmatosságával vegyék Őt körül. Az ilyen egyszerű hajlékok tele lehetnek Isten dicsőségével: a meghallgatott imádság csodáival, a megnyert vigasztalások édességével: szívből jövő bűnbánat áldott megkönnyebbüléseivel és a megnyert bocsánat boldog bizonyságaival. Szent hely lehet, mert az imádság tusái folynak le benne és a Szentlélek számtalan győzelméről lehet beszámolni benne. Ha csakugyan Isten lakik ottan, az Úr Jézusnak otthona ez a hajlék, akkor megjelenik fölötte a fényes felhő, Istennek a bizonyságtétele az Ő népe mellett, megjelenik benne a tűzoszlop, sötétséggel szemben világosság, hideg világgal szemben áldott melegség, a buzgóságnak égő tüze, amely hasonlít a Mózes csipkebokrához. A világ legegyszerűbb és legigénytelenebb növénye, a pusztai csipkebokor, tele lesz Isten dicsőségének lángjával, ég, de nem emésztetik meg. Ez a tűzben égő tövisbokor szebb az énekek énekének minden liliomos és gránátalmafás kertjénél s ezek a fényrózsák tündöklőbbek és hervadhatatlanok, tehát feljebbvalók a legszebb virágnál.
Hogyan viselkedtek a pusztai vándorok ezzel a csodálatos jelenséggel: a fényes felhőben és tűzoszlopban megjelenő Istennel szemben? Szakadatlanul rá figyeltek és életüket hozzá szabták.
Az volt a legnagyobb kérdés, megjelent-e a fényes felhő, világít-e a tűzoszlop? Addig nem indultak el s ha úton jártak, rögtön megállottak, mert csak az a lépés volt a célravezető, amit akkor tettek meg, amikor Isten az Ő dicsőségével ténylegesen velük járt.
Minden diakonisszaháznak alaptörvénye ez. Figyel, a lehető legéberebben figyel a Szentlélek mozdulásaira, Isten üzeneteire, a láthatatlan felhőre, a tűzoszlopra, amelyik körülvesz minket. Ígéjében és Szent Lelke által lakozik mivelünk, tehát legfőbb gond, legéberebb figyelem tárgya az legyen: fölfogni az Ígében és megragadni a Szent Lélekben velünk járó Urat. Mi más ez, mint a hit és engedelmesség? Mi más ez, mint Istennel való találkozás, avégre, hogy az embereknek szolgálhassunk; mi más ez, mint az élő vízforrásból való merítés, hogy adhassunk másoknak is; mi más ez, mint az igazi diakonissza élet, aki vesz, hogy adhasson, ad, hogy vehessen.
Még egyet. A felhő és tűzoszlop nem az emberi akarat szerint igazodott, hanem az urnák szuverén jótetszése szerint. Istent nem lehet kormányozni, neki csak engedelmeskedni lehet. Üzenete mindig új, mindig meglepő, sohasem szokványos, de mindig feltétlen.
Felírjuk tehát láthatatlan betűkkel erre a hajlékra, írjátok fel szívetekben is: «az Úr szava szerint járnak vala, tábort és az Úr szava szerint indulnak vala. Az Úrnak rendelkezését megtartják vala.»