Ravasz László

A felolvasott igében Jézus szembeállítja a sokaságot a tanítványokkal és a tanítványokat beavatottaknak nevezi, akik egy titok birtokába jutottak, míg a tudatlan tömegnek erről sejtelme sincs. Ettől a kijelentéstől kezdve, mind a mai napig a keresztyénségen végighúzódik egy gondolat s belőle származó gyakorlat: közöttünk is vannak beavatottak, akik ismerik a hit nagy titkát szemben azzal a sereggel amelyiknek minderről fogalma sincs. Az úrvacsoraosztás szertartásában gyűl össze a beavatottak serege, a titok tudói. Tehát, ha igazi úrvacsorázók vagyunk, magunkat titoktudóknak kell tartani.
Mi ez a titok? Az, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkra.

Tudni egy titkot roppant nagy előny. Ha valaki egy fél nappal előbb tudja meg, hogy kitört a háború vagy elhatározták a békéig néhány óra alatt milliomos lehet. Ha az ellenség egy hadi titok birtokába jut, többet ér neki, mintha seregeket kapna segítségül. A titok tehát egy olyan dolognak az ismerete, amelyik még el van rejtve szemeink elől, pedig mindnyájunk életére nézve a legfontosabb ismeret.
Lehetne ebből a szempontból fölségesebb titok, mint az úrvacsorázó gyülekezet nagy titka: Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadott a mi megigazulásunkra. Ezt sem látja a világ. Tökéletesen színvak iránta. Aki nem hiszi, próbálja meg. Induljon el Budapest legforgalmasabb utcáján s minden szembejövőnek súgja meg titokfejtő, boldog arccal: Krisztus meghalt érettünk és feltámadott a mi megigazulásunkra. Eleinte meglepődnének az emberek, azután mosolyognának, néhányan idegesen löknék félre, figyelni kezdenék a rendőrök, s az utca végén talán már kocsiba ülne vele valaki, aki az ideggyógyintézet felé szállítaná. Ugyanakkor gondoljuk el, hogy ez az ismeret mit jelent annak a léleknek a számára, aki el van készítve e titok befogadására. Ha valaki bűneinek súlya alatt földre verve nyög, nincs sehol menekvés, nem segít rajta, ha szétmarcangolja a testét vagy tűzre adja magát, s akkor lép hozzá valaki titokfejtő sugaras arccal: Krisztus meghalt éretted is a kereszten és elvette a te bűneidet. Gondoljunk egy haldoklóra, akit szorongatnak a halál félelmei s a pusztulás szörnyű acélkarmai között úgy vergődik, mint a galambfióka a sas körmei között, akkor lép hozzá valaki és azt mondja: Az Úr feltámadott, az élő Jézus hív. Vagy gondoljunk a legfontosabbra, amikor az ítéletben meg kell állanunk a szent és félelmes Isten előtt, aki minden gondolatunkat látja és minden cselekedetünket ismeri, s akkor derül ki a boldog titok: Krisztus meghalt érettünk, feltámadott a mi megigazulásunkra. Eleget tett érettünk, és érdemét mentő lepelként, reánk ruházza.
Lehet-e édesebb, lehet-e drágább ismeret, mint életünk nagy félelmei, szorongattatásai, aggodalmai között újra meg újra megtudni és meglátni, hogy Krisztus meghalt érettünk és feltámadott a mi megigazulásunkra!

Ebből, azt hiszem, világosan látszik, hogy aki mással közöl egy titkot, az egy nagy ajándékot ad az illetőnek. Féltett titkot adunk annak, akit szeretünk. Az élet igazi titkait testámentomokban szokták felfedni, hogy a közlés fontosságát és komolyságát a halál ténye is pecsételje.
Ha ez így van, érzed-e, hogy milyen kibeszélhetetlenül nagy az az atyai szeretet, amelyik felfedi előtted ezt a titkot s benne közli veled Önmagát? Isten nem tudta elhallgatni, hogy szeret minket. Akkor is szeretett, amikor bűnbe estünk és egyre távolodtunk tőle. Hiába kiáltotta utánunk, megragadó szóval, a kijelentés különböző nyelvén az egy örök forró vallomást: Szeretlek gyermekem! Kiáltotta a teremtett mindenség által, kiáltotta örök erkölcsi törvényeiben, kiáltotta az ótestámentomi kijelentés fénykitöréseivel és mi nem értettük meg. Végül elmondotta a legmegrázóbb nyelven, Krisztus Urunk életével, halálával és feltámadásával. Krisztus személye Isten vallomása: Szeretlek gyermekem! Keresztje tetőzi ezt a vallomást: még jobban szeretlek! Feltámadása felfokozza a végső csúcsig: A lehető legjobban szeretlek!
Óh áldott titok, édes közlés, nagy kiválasztás, boldog beavattatás!

Végezetül a titok szövetséget létesít a beavatottak között. Két ember egy titok ismeretében örökre össze van kapcsolva. Ha az a titok életet hoz, részese mindkettő. Ha a titok halált hoz, nem szabadulhat meg egyik sem. Így létesít a legnagyobb és örökkévaló titok, az, hogy Krisztus meghalt és föltámadott érettünk: örök-szövetséget köztünk és Isten között, közöt-tünk és felebarátaink között.
Észrevesszük, hogy Istennel való kapcsolatunk gyökere és sudajra, terjedelme és mélysége, mivolta és folyamata nem egyéb, mint ennek az egy nagy titoknak az élete. Mindig ezt kérdezni, mindig ezt a feleletet kapni, mindig ezt vallani és mindig ezt hallgatni — ez az a titok. Újra meg újra vissza lehet térni rá, belőle meg lehet újulni, ebben vigadozni, lassan átalakulni, tudatában boldogan elaludni, teljes ismeretére bízó reménységgel feltámadni. Tulajdonképpen ez a keresztyénség. Ez a titok a mi tápláltatásunk, a mi új emberünknek a növekedése, a mi jobb énünknek a kibontakozása. Ez a titok a Szent Lélek újjászülő munkája, amelyet megkezd, folytat és dicsőségesen végbevisz rajtunk. A keresztyén gyülekezetek egymásközötti élete sem egyéb, mint hordozása ennek a titoknak, hirdetése ennek a titoknak, gyakorlása ennek a titoknak, osztozkodás a titok örömében, kötelező erejében, a vele járó halálban és a belőle következő életben. Szeretet, szolgálat, áldozat, bizonyságtevés, mindez nem egyéb, mint annak az új szövetségnek, a titok új szövetségének közös tapasztalása, együttes megélése.
A titok szót az evangéliom mysteriumnak nevezi. A mysterium szót a latinnyelvű egyház sacramentumnak fordította. Ebből a latin szóból lett, magyaros kiejtéssel, a sákramentom szent és áldott szava. Annak a nagy titoknak tehát, hogy Krisztus meghalt a mi bűneinkért és feltámadt a mi megigazulásunkra, Istentől szerzett tökéletes kifejezője és hordozója, eltitkolója és kinyilvánítója az úri szent vacsora szertartása, amelyet most Isten kegyelméből végrehajtunk.
Halljátok még tehát, miképpen szerezte a mi Urunk Jézus Krisztus a szentséges végvacsorát:…

Bizonyára elcsodálkoztok a felolvasott alapígén, hiszen első pillantásra semmi sincs benne a húsvéti evangéliomból. Nem a Krisztus feltámadásáról beszél ez a bibliai rész, hanem a házasság isteni alapítólevelét adja elénk. De ha eszetekbe veszitek, hogy a Szentírás, éppen a feltámadásról szóló nagy bizonyságtételben, a húsvéti evangéliom csúcspontján, Krisztust a második Ádámnak nevezi, továbbá, hogy a kijelentésnek egyik leggyökeresebb tanítása szerint a hívő lélek Krisztus menyasszonya: világos, hogy a második Ádám menyasszonyáról szóló szentírási hely a húsvéti evangéliom legfőbb tanításait vési szívünkbe. Nevezetesen: Feltámadás által leszünk Krisztus, a második Ádám menyasszonya.
Ezt mutatja először a Vőlegény feltámadása.
Krisztus a Vőlegény, a lelkek, az anyaszentegyház az Ő menyasszonya. Meg kell éreznünk a Krisztus szeretetének észfeletti és kibeszélhetetlen nagyságát. Egészen bizonyos; hogy nem lehet ezt a teremtett mindenséget szétrobbantani, annyira összefűzi azt a részek vonzása ; egészen bizonyos, hogy nem lehet a férfit és az asszonyt egymástól intézményesen elválasztani, annyira összekapcsolja őket egymáshoz való tapadásuk. Százszor kevésbbé lehet elszakítani a Krisztust, a Vőlegényt az Ő menyasszonyától, a kiválasztott lelkek seregétől. A Krisztus szerelme nagyobb erő, mint a világmindenséget összetartó nehézkedés; nagyobb erő, mint a férfiúnak és a nőnek életet támasztó összetartozása. Ez a szeretet az örökkévalóságból eredt, előbb megvolt, mielőtt teremtetett volna a világ. Ez a szeretet hívta létre az eget és a földet és a mindenség csúcspontját: az embert. Ez a szeretet volt a teremtésnek alkotó ereje és öröme. Az Atya a Fiúnak adta örökségül a lelket, a Fiú az Atyától vette királyságul és koronául a halhatatlan lelket.
A valóság pedig az volt, hogy Krisztust menyasszonyától elválasztotta a halál; a bűn. Megromlott az emberi lélek, elveszítette tisztaságát, fogékonyságát az isteni Vőlegény iránt. Irtózatos még elgondolni is: elfeledkezett róla és mikor találkozott vele, nem ismerte meg, sőt rettenetesen gyűlölte. Halott volt a Krisztus menyasszonya.
Mit csinálhatsz egy halott menyasszonnyal? Csókolgathatod, élesztgetheted, könnyeiddel áztatgathatod, virággal behintheted, de rettenetes romlását meg nem akadályozhatod. Minden pillanattal lehetetlenebbé válik, hogy megtartsd magadnak; eljön az idő, hogy menekülnöd kell tőle.
Krisztus nem menekült halott menyasszonyától, sőt éppen feléje jött, azért, hogy életrekeltse, megváltsa, megtisztítsa, újra magáévá tegye. Ezért öltözött testbe; lett hasonlóvá hozzánk mindenben, az egy bűnt kivéve. Tanítani kezdett, ó, hogy szórta a világosságot; kezdett kérni, ó milyen hegyeket mozdító volt a könyörgése; kezdett követelni, ó, milyen félelmes volt a jogigénye és kitörő vulkán a haragja; kezdett tanácsolni, királyi pálca villogott a kezében, s mozdulatára a csillagok is új pályába kezdtek. Csak az ember nem indult meg. A vége az lett, hogy megölték. Krisztus olyanokat mondott, olyanokat tett, hogy kívánságainak és tetteinek szükségképpeni következménye volt a kereszt. Krisztust nem egyik vagy másik nép, nem ez vagy az az emberfajta, hanem maga az ember ölte meg. Minden más műveltségben megölték volna és ha ma megjelennék más név alatt, ma is megölnék, talán még saját egyházában is.
Két halott: Krisztus a kősírban, menyasszonya a bűn halálában, ez volt a nagypéntek végső szava. Most már két halál választja el őket egymástól, nemcsak a menyasszony halála, aki a vőlegényére nézve meghalt a bűnben, mert éppen ő ölte meg, hanem a vőlegényé is, aki ott fekszik a keresztről levéve az arimathiai József sírboltjában.
Nos, Krisztus feltámadásával Isten áttöri a nagypéntek tényét, a bűn rendjét, a halál törvényét. Ennek a nagy áttörésnek a bűbájos kezdetlegességében is tökéletes képe az alvó és ébredő Ádám. Ébredj, Ádám, véresen, de mosolyogva, egy új világ vár reád; Isten megnyerte a csatát; ébredj boldog egyesülésre, már lesz kiért élned, átkarol a párod! Krisztus feltámadott!

Ezt mutatja másodszor a mi feltámadásunk.
Hogy értsük ezt? Gyermeteg egyszerűséggel, kézzelfogható szemléletességgel rajzolja meg ezt az ébredő Ádámról szóló történet. Nézzétek: Isten vesz egy csontot; az Ádám testéből vette, úgy, ahogy a kertész levág egy gallyat a fáról, egy ágat a tőkéről; valóságosan, véresen, melegen. Ebből a csontdarabból készít egy másik embert, ahogy az írás mondja, az asszonyembert és Ádámnak adja. Ádámból kitör valami rettenetes boldog ujjongás, ami még most is megrázza a lélkünket: «ez már csontomból való csont és testemből való test»; az én életem az ő élete, vére az én vérem, sejtjei az én sejtjeim. Mégis, más, mert asszony, hogy a párom lehessen, kiegészítsen, ketten legyünk eggyé s tökéletes találkozásban meghatározzuk, alakítsuk, szolgáljuk és boldogítsuk egymást.
Nem ez történt-e a húsvétban is? Azzal, hogy Krisztus feltámadt, még lehetett volna éppen olyan egyedül, mint Ádám a teremtés hajnalán. De megtörtént a másik csodálatos dolog az ébredés után: a második Ádám dicsőséges testéből, lelki testéből, az örökkévaló krisztusi szellemből Isten vett egy parányit, elültette a te szívedbe s formálta belőle a te új emberedet. Vett egy parányit és abból formált egy másik szívben egy másik új embert, majd a harmadikat, ezrediket. Ezeket mind egybe szerkesztette, mert külön nem élhetett volna egyik sem; ahogy összeért: rögtön összenőtt a lelkük; külön csak részek, tagok, együtt alkotnak egy olyan egységet, mint egy bámulatos, bonyolult, dicsőséges szervezet: élő test. Láthatatlan ez az egész dicsőséges test, de valóságosabb, mint ezeresztendős földi birodalmak; csupa fény, csupa igazságosság, csupa dicsőség és mégis: történelem és örökkévalóság.
Csak az lehet a tagja, aki Krisztus menyasszonya, azaz Krisztus dicsőséges lelki testéből a Szentlélek újjászülő hatalma által új emberré lett. Ezekre az új emberekre az jellemző: olyanok, mint akik Krisztusból valók. Lényükben van valami, ami Krisztusra emlékeztet, elhaló visszhang egy teremtő kiáltásra. Személyiségükben van valami a Krisztus nézéséből, hangjából, mozdulatából, lényükből árad valami a Krisztus békességéből és világosságából. Még földi testtel járunk, sokszor beszennyezzük magunkat, kísértés, fájdalom, bukás eltorzít, de azért nem veszünk el, olyanok vagyunk, mint a sárbatiport aranypénz, ha felvesz Valaki és megtisztít, megint kiderül, hogy a sár és szenny nem tudta letörölni a királyi kép finom vonásait.
Mi tehát a húsvéti evangéliom? Hogy Krisztusban élő szíveken át millió meg millió új élet bomlik ki és ebből egy örökkévaló birodalom támad, amelyik már itt e földön az örök dicsőség törvénye és reménysége alatt él.

A harmadik rész ezt mutatja: Együtt az Úr előtt.
A második Ádámnak és a belőle formált menyasszonyának együttes élete már itt a földön megkezdődik. Közösségük boldog titkaiba az Efezusi levél ötödik része enged bepillantást. A Vőlegény táplálja és ápolja az ő lelki jegyesét, a menyasszony pedig engedelmeskedik az ő Urának. «És majd a dicsőségben önmaga elébe állítja az egyházat, úgyhogy azon ne legyen szeplő vagy sömörgőzés vagy valami afféle, hanem szent legyen és feddhetetlen.» (Ef: 5. 27.)
Lám alapígénk szerint is mezítelenül állottak az Úr előtt «az ember és felesége és nem szégyenlik vala». De pár verssel odább, a bűnbeesés után, midőn az Úr hűvös alkonyatkor jár vala a paradicsomkertben, hogy számonkérje az embert: már elrejtőzködnek a kert fái között. A rettenetes hívásra: Hol vagy, Ádám, így felel vacogva az ember: «Szavadat hallám a kertben és megfélemlém, mivelhogy mezítelen vagyok és elrejtezém».
Árnyékos képe ez a végítéletnek. Hallani fogjuk szavát, nem a kertben, hanem az egek egeiben, amint betölti a nagy mindenséget, névszerint idézve minket. Meg fogunk félemleni, mivelhogy mezítelenek leszünk; lehull rólunk világi dicsőségünk, bölcseségünk, érdemünk; lehull rólunk minden látszat, lángoló bőrünkig mezítelenül, amint vagyunk, nyomorékan és bénán, torzan és összetörve, irtózatos vádak súlya alatt görnyedezve állunk meg az ítélőszék előtt. Meg se kísérelhetjük, amit Ádám tett, hogy elrejtőzzünk, hiába kiáltanánk: Essetek reánk hegyek és takarjatok el az Örökkévaló szemei elől; meg kell állani és szembe kell nézni azzal, ami következik.
S akkor áll mellém a drága Vőlegény. Reám adja érdemének királyi palástját, közbenjáró esedezéssel szót szól helyettem, pótolja, ami belőlem hiányzik és elfedezi, ami bennem bénaság és nyomorékság. Azt fogja mondani: Atyám, amit Ő érdemel, én elszenvedtem a kereszten: amit én érdemelek, add neki azt neved dicsőségéért, azért, mert öröktől-fogva szerettél engemet.
Hit használ nekünk Krisztus feltámadása? — kérdi a Református Káté és így felel:
Először: Feltámadásával a halált meggyőzte, hogy minket részeseivé tehessen annak az igazságnak, amelyet halálával szerzett. Másodszor: Az Ő ereje minket is új életre támaszt. Harmadszor: Krisztus feltámadása a mi dicsőséges feltámadásunk záloga.
Betölti a szívünket és a szánkat a rajnamenti reformátusok régi szép éneke:

Fölérezett nagy éj után
Krisztus, a második Ádám.
Csontjából megépíttetünk
Szűz, szent, hű mátkája leszünk.
Halleluja!

Nagypénteki beszédeimben rendre megrajzolgatom a passzió szereplőinek arcképeit. Kimaradt még egy arckép, pedig ugyancsak főszereplőé a nagy drámában. Ez a titokzatos főszereplő: a nép.
A nép ott van mindenütt, ahol az üdvtörténet nagy eseményei lezajlanak. Sokszor nem ad életjelt magáról, máskor, különösen virágvasárnaptól nagypéntekig — döntő tényező. Ez nem is lehet másképpen. Isten az emberiséget közösségben, közösség számára teremtette. Tehát a nép előbb volt, mint az egyén. Az a naív mitológia, hogy Robinson egy szigeten megél és maga körül új világot teremt, ma már szembeötlő lehetetlenség. Robinson a maga lakatlan szigetén harminc esztendő alatt vagy elpusztult volna, vagy vademberré lett volna. Nem is említve azt, hogy Robinson sem tudott élni, míg meg nem kapta a társát: Pénteket, s csak az tartotta fenn, hogy közösségbe léphetett egy másik emberrel. Az emberi mivolt, nevezzük humánumnak vagy istenképnek, éppen azáltal fejlődik ki és tárgyasul, hogy az ember személyes kapcsolatokat létesít egy másik emberrel. Van szülője, van gyermeke, élettársa, szomszédja, törzse, népe, társadalma, ellensége, barátja, ura és szolgája. A közösség az ősfa, az egyéniség a rügy, virág, gyümölcs rajta. Ezért Isten terveiben a közösség mindig döntő tényező volt. Az ószövetséget egy néppel kötötte az Úr s az újszövetség szintén egy néppel való kapcsolat: a lelki Izraellel, az anyaszentegyházzal. Világos tehát, hogy van megváltott és meg nem váltott sereg, nép Krisztuson kívül és a Krisztuson belül. Ma is ezt nézzük s innen akarjuk megérteni magunkat és nemzetünk útját.
Először lássunk egy népet Krisztuson kívül, sőt Krisztussal szemben. Az eredendő bűn rontásának, az örök emberi nyomorúságnak alig van siralmasabb képe, mint a felolvasott jelenet. Micsoda csőcselék gyűlhetett össze Jeruzsálem utcáján, a pretórium udvarán, Heródes királyi palotája előtt! Azt hiszi magáról, hogy istenes dologban jár s lelke tele van gyűlölettel és sátáni erőkkel. Felizgatták a hatalomféltő papi fejedelmek, hogy mentsék meg Izrael Istenének becsületét s halálra fogják adni Isten egyszülött Fiát. Van valami vad, állatiasan bizonytalan és félelmes ebben a tömegben. Már az is szorongással tölt el, hogy ünnepenként felségjogot kíván gyakorolni: a kegyelmezést. A római népimádások és népmulatságok rontása elérkezett a birodalom távoli, sötét zugába s a jeruzsálemi népet is azzal kell mulattatni és hizlalni, hogy a legmagasabb fejedelmi jogokat gyakorolja: kívánságára szabadon eresztenek egy halálra szánt foglyot.
Most is erről volt szó. Pilátus, ez a bizonytalankodó, zavart, gyáva és önző lélek, maradék lelkiismeretének kényszergetésére szeretne úgy játszani, hogy az ártatlan Názáreti nyerjen kegyelmet; mintegy a szájába adja a népnek: akarjátok-e, hogy szabadon bocsássam őt? Ha csak egyetlenegy helyeselt volna, bizonyára kettő-három már csatlakozott volna, a helytartó kimondotta volna a határozatot: a nép egyhangú kívánságára a Názáreti Jézus szabadonbocsáttatik. De a nép tökéletesen a sátán kezében volt. Választani kellett Krisztus és Barabbás a gonosztevő között és ő Barabbást választotta. Lett volna módja tudomásul venni, hogy Pilátus meg akarja menteni az ártatlanság Bárányát, Jézust, de a nép öntudatosan elzárta az útját. Követelte, hogy feszítsék meg. Így gyakorolja fejedelmi jogát egy tömeg, amelyik néhány önző és rosszlelkű ember kezébe került.
A többi rossz már csak e döntés következménye volt. Pilátus felesége, ez a csodálatos fehérlelkű asszony, mint a megtestesült lekiismeret és ihletés, könyörögve üzen férjének: ne avatkozzál amaz igaz ember dolgába, mer sokat szenvedtem ma álmomban e miatt. A tömeg megfélemlítő hatására a gyáva Pilátus elnyomja jobbik énjének fölsikoltó, vergődő, mentő mozdulatát és belezuhan a gyűlölet, a bűn és a lelkiismeret iszaptengerébe.
Gyávává tesz ez a tömeg, azzá teszi a vezért: Pilátust, minden hatalom birtokosát és szinte korlátlan kezelőjét. Azzá teszi Heródest, a napkeleti árnyék-királyt, aki ha másban nem, az alattomos gyilkosságban mindig bátorságot tanúsított. Nincs egyetlen egy ember egész Jeruzsálemben, aki védelmére keljen az ártatlanul üldözöttnek: lekushadnak a centuriók, ajkukra fagy a szó a tanítványoknak: szétszalad a követőknek serege. Péter megtagadja mesterét; csak néhány asszony arca fehér, szeme merev, mintha elefántcsontból faragták volna ki, de ők mozdulni sem bírnak. Hány ember volt Jeruzsálemben, aki Jézust hallgatta, hány volt olyan, akit meggyógyított, megáldott, halottaiból feltámasztott! Hol voltak a bénák, akiket járóvá tett, a vakok, akiknek visszaadta a szemük világát, süketek, akiket hallóvá tett, poklosok, akiket megtisztított, halottak, akiket feltámasztott? Hol voltak az anyák, akiknek gyermekeit megáldotta, halott fiát visszaadta? Nincs senki, aki mellette szót emeljen, elnyelt az ellenséges tömeg minden védelmet.
A közösség pedig vérré szomjazik s ismétli egyre erősebben a fenyegető üvöltést: feszítsd meg, feszítds meg! Már Pilátust is megfenyegeti: nem vagy hű alattvalója a császárnak, ha ezt a lázadót élni hagyod! S Pilátus akkor mosdótálat hoz elé s keleti szokást követve, egy szimbólikus mozdulatban rögzíti meg magatartásának magyarázatát, az egész ügyben elfoglalt meggyőződését: ártatlan vagyok ez ember vérétől! A zsidók értették ezt a nyelvet, lelkük gyökeréig megrendítették a hangtalan mozdulatok, s a halotti csendben mintha váratlan fenyegetések kiáltották volna: vér, vér, vér! Én ártatlan vagyok — mondja Pilátus néma mozdulata, — engem ne vádoljon ez a vér; jaj annak, akinek fejére száll!
És a tömeg megvakulva, elvadulva felordított s vele örök időkre kimondotta ítéletét: az Ő vére mirajtunk és a mi magzatainkon!
Rajtunk a vére. Azon a fajtán, amelyik ott tombolt, kétszeresen rajta van. Jaj, ki veszi le, mikor veszi le róla! Mirajtunk, minden emberi nemzetségen rajtunk van ez a vér, mint vád, bizonyság és ítélet. Ezt cselekedted, ide vezet utad, ilyen a megátkozott nép.
Hányszor láttuk a megátkozott emberi közösséget, a Krisztus ellen fellázadt csőcseléket a történelem folyamán! Ott üvöltött Róma utcáin, majd Párizs terein, a nagy orosz mezőkön, s a farkasordítás vérfagyasztó kara ezt ismétli: Add ide Barabbást, feszítsd meg, feszítsd meg a názáreti Jézust! Rajtunk a vére és a mi magzatainkon!

Szent leckénk az Íge egyik legcsodálatosabb látomását mondja el. A mennyei jelenések nagy változásaiban a patmosi vén íme lát egy nagy sokaságot, amelyet senki meg nem számlálhatott. Minden nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből gyülekezett össze, fehér öltözetben, kezükben pálmaágak. Ez a megváltott népről való látomás annak a közösségnek a képe, amely a Krisztusé lett. Elhelyezve az örökkévalóságban, túl a halálon és az életen, ez a beláthatatlan nagy sereg jelenti azt, merre felé tart Isten nevelői munkája; mire gondol ö, amikor a nemzetek sorsát intézi. Ez a tábor: dicsőséges eszménye egy olyan közösségnek, amelyik a Krisztusé. Kik ezek és honnan jöttek?
Ezek azok, akik Krisztus mellett döntöttek. Több van itt tízezerszer tízezernél, beláthatatlan seregük száma egyre nő, de ide csak azok érkeznek fel, akiknek volt erejük ellentmondani a sátánnak s bele fogóztak a Krisztus keresztjébe. Ezek nem Barabbást választották, ezek Krisztust választották. Bizonyára voltak közöttük olyanok, akik odalenn a jeruzsálemi tömeg között üvöltöztek. Hogyha a szemünk jobb volna, e fehérruhás tömegben megláthatnék az egyik latornak megdicsőült arcát; ráismernénk a pogány századosra, nézzétek, hogy világít a tárzusi Saul szeme, pedig üldözte és gyilkolta az anyaszentegyházat. Nagy összeomlások és penitencia-tartások után még mindig fel lehet érkezni ebbe a fehérruhás seregbe. Nyilvánvaló dolog, hogy ide csak a hallgatag hősök érkeznek fel. Sok-sok gyarló ember lehetett közöttük, de mikor dönteni kellett: nem tanácskoztak testtel és vérrel, nem tekintettek hátra, hanem vallást tettek Ő róla az emberek előtt, tudván, hogy Ő is vallást tesz majd rólunk az Ő mennyei Atyja előtt. Nem gyakorol a sereg semmiféle uralkodói jogokat, nincs ennek más vágya, más szenvedélye, csak az, hogy szolgáljon, szelíden, alázatosan az utolsó sorban állva, magáról megfeledkezve végezze a szeretet nagy parancsolatát ott, ahová Isten állította.
Itt derül ki a közösség erejének csodálatos titka: egyetlenegy egyéniségfejlesztő erő az igazságtól, élettől, lélektől áthatott közösség. A közösség ruház fel hősi lelkülettel, a közösség egy titokzatos világfa, amelyik nagy, hű és jó egyéniségeket terem, ha egyszer gyökerétől fogva nemes. Milyen más ez a sereg! Csak az énekük közös: rajtunk a vére és ami magzatainkon! De ez nem a gyűlölet vak kárhozatvállalása, hanem a legboldogabb hálaadás, legcsodálatosabb kegyelemért, azért, hogy Krisztus vére rajtuk permetezett, bűneikből megtisztította őket. Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból és megmosták az ő ruhájukat és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében. Minden népből és minden ágazatból. Ez veheti el a vér vádoló erejét rólunk, a kiengesztelésnek a vére.

A jeruzsálemi pretórium udvarán átkozódó tömeg, a mennyei Jeruzsálem tündöklő terein a Bárány királyi széke előtt éneklő fehérruhás és pálmaágas sereg, két szélső véglet. E között helyezkedik el a magunk útja, saját nemzetünknek útja. Óh, rettenetes távol vagyunk attól, hogy mi a fehérruhás sereghez mernők magunkat hasonlítani! Meg kell vallanunk, sok olyan ősi romlottság, emberi bűn dolgozik bennünk és közöttünk, amilyen a Pilátus előtt üvöltöző tömeg képében testesült meg. Mindez vigyázatra és felelősségre int. Nekünk éppen az a feladatunk, azért ünnepelünk nagypénteket, járulunk az Úr asztalához, hogy vallást tegyünk egy szándékról, egy irányzatról. Ünnepélyesen valljuk meg, hogy a földtől örökkévaló magasságok felé tartunk; hirdessük világgá: Krisztusra nemzetünknek is szüksége van. Mi a magyar népet is megváltott népnek szeretnők látni. Különösen most, mikor törzsünk legdrágább, legígéretesebb hajtásai: a magyar ifjúság menetel a csatatér felé. Ez az áldozatnak útja, ez a halálos szolgálatnak az útja. Azért mennek a magyar katonák arrafelé, mert Krisztus itt e földön járt s elkötelezett minket egy hitvallás, életirány mellett, amelyet Ő róla keresztyénségnek nevezünk. Mi Barabbás és Krisztus között választva, Krisztus mellé állottunk, odahelyeztük a magyar népet is s ennek a döntésnek vontuk le a következményeit.
Krisztusért csak Krisztussal lehet harcolni. Ezért a győzelemnek is titka, lelkünk békességének legfőbb követelménye, mindenekfelett pedig az örök kegyelem legdrágább ajándéka, hogy a kinnlevők, itthonmaradottak, az egész magyar nép Krisztus világosságában, az Ő dicsőségében éljen és énekelje a megváltó boldog hálaénekét: «Rajtunk a vére és a mi magzatainkon»!

Egy kisfiú nézi a városligetben a körhintát. Nagyon megóhajtja, s nincs boldogabb teremtés nála, mikor végre felülhet rá. Körbe lovagol a forgó zenemalmon, s kipirult arccal száll le. E kisfiú lelkében csak a saját hintázásának története maradt benne. Világosan emlékszik rá, hogyan ült fel, hogyan szállott le, közben mit látott és mit érzett. De az eszébe sem jutott, hogy a körhinta azelőtt is forgott, ki tudja hány évtized óta, s azután is forog, ki tudja hány évtizedig, innen és túl az ő pár percnyi szórakozásán.
Így lépünk be az életbe és így szállunk ki belőle. Nekünk csak az az élet, ami velünk történik, bölcsőnktől koporsónkig. Pedig a nagy körhinta millió évvel azelőtt már forgott, millió évig forogni fog ezután. Nem kiszakítható részlet az én életem a világmindenség nagy életéből, hanem éppen megfordítva: olyan valami, amit éppen az határoz meg, dönt el, miféle erők vártak reá és merre felé irányították. Életünk sorsát az dönti el, honnan jöttünk és hová megyünk.
Erre a kérdésre felel a református keresztyénség és feleleténél nincs mélyebb és nincs csodálatosabb. Azt állítja, hogy földi életünk rövid kis köze egy megelőző és következő óriási pályának. Azt állítja, hogy az örökkévalóságból indítottak útra, átmegyünk az idők kis közén és megérkezünk az örök dicsőségbe. Ez a mi örök zarándokútunk. A palota két szárnya közötti tér: ez a mi időnk.
A felolvasott ígében van egy kép a Salamon templomáról. Ez a templom maga a tökéletesség, a mindenségnek, a kozmosznak a képmása. Nem győz a lélek álmélkodni nagyszerűségén, szépségén, csöndjén, a benne lakozó csodákon. Ez a felséges és örökkévaló Isten lakóhelye. Benne találkozik vele az Ő választott népe. Falai között terem minden vígasztalás és erő, ítélet és kegyelem, tanítások és kijelentések villóznak áldozati füstben. S ebben a roppant dicsőségben otthont talál a fecske és a veréb: a legolcsóbb, a legkisebb madár is. Micsoda dicsőség az, amelybe bele illeszkedik, amelyből kiszármazik még a fecskének, még a verébnek is az élete.
A keresztyén embernek egy ilyen kép él a lelkében arról az örökkévaló világról, amelyben ő fészket talált és kiröppent. Azt mondja el vele, hogy titokzatosan és értelem feletti módon a teremtés fölséges tényébe bele van számítva ő is. Az a kibeszélhetetlenül dicsőséges Isten, aki teremtette a világot, rá is gondolt, őt is látta; nem elégedett meg naprendszerek, égitestek, Himaláják mintázásával, parancsolta, hogy legyen ő is. Hívta és jött. Kiválasztotta és megjelent. Az élet Isten kegyelmi ténye, értelem felett való és kibeszélhetetlen; benne van az ő örök dicsősége, de benne van megmérhetetlen szerelme is. Szuverén tény, nem perelhetnék, ha elmaradt volna, nem származik semmi jogcímem belőle azért, mert megtörtént, csak ezer alkalom nyílik belőle az arcra borúló hálának.
Mi tehát megérkezünk a világba, úgy mint akiket egy örökkévaló szeretet bocsátott útra. Mikor kopogtatunk az idő küszöbén, nem kalandorok vagyunk, akik rabolni akarnak néhány vidám évtizedet; nem fanyalgó trónkövetelők, akik ezer igényt táplálnak és szakadatlanul lázadoznak. Nem tévelygő, részeg bárányok, akik tilosba kerültek és nem tudnak kiszabadulni. Küldöttek állnak az idő kapuján, s azért várják a bebocsátást, mert levelet hoznak Istentől. Messzi útra mentek, s hogy célhoz érjenek, át kell menniök a kezdet és a vég között.
Belépünk a földi életbe és által megyünk rajta. Bizony ez hosszú út. Hosszabb, mint aminőt a LXXXIV. zsoltár írója tett meg, aki valahonnan a Hermon vidékéről kelt útra és ment át a judeai pusztaságon Jeruzsálembe. Előtte egy cél lebegett, szívébe egy vágy égett. Körülötte ezer kísértés: csábítják enyhe oázisok, hívogatják barátságos hajlékok. Teste is mást tanácsolna, már fáradt, s szeretne egy szőlőlugasban kinyujtózkodni. Azt hallja, hogy lehetne ezen a vidéken letelepedni, nagyszerű üzleteket kötni, karavánokat szervezni és kereskedni. Társat is talált, aki marasztalná, de mennie kell. Biztatja magát: boldog ember az, akinek Te vagy erőssége és a Te ösvényeid vannak a szívében. Az Úr ösvényei vannak az ő szívében. Hogyne, hiszen zarándok ember, útnak az embere. Valahonnan elindult és valahová megy, s ennek az útnak a megtétele a legnagyobb vállalkozása, a legfontosabb ügye, a legfőbb rendel-tetése.
Bizony nehéz ezt az utat megtenni, nem hiába nevezik siralomvölgyének. Kietlen, kopár pusztaság, gyilkos kősivatag. Ezer jel mutat arra, hogy emberek és állatok miként pusztulnak el kóbor beduinok és éhes vadállatok prédájaképpen. Benne azonban világít egy tanítás. Ösztönében sugall egy út, szívében zümmög egy ének. Lehunyt szeme előtt integet Jeruzsálem tündöklő temploma és Ő megy tovább. Minden lépéssel közelebb a célhoz.
Így megyünk keresztül mi is a világon. Ez az átvonulás bizony nem könnyű dolog. Akkor igazi, ha mindenestől fogva zarándok út, ha tudjuk azt, hogy ez a földi élet nem a mi hazánk. Ebben a látható világban mi nem verhetünk örökkétartó gyökeret. Ez egy olyan része a pályánknak, amin keresztül kell mennünk. Jaj annak, aki itt megáll. Nem térhetünk le az útról, bármily bűbájos virágok hívogatnak az út szélén. Ígérkezhetnek nagyszerű kalandok és tanulságok, nekünk egyenesen tovább kell mennünk. Nem kérhetünk letelepedést ennek a világnak a fejedelmétől, nem válthatunk polgárjogot az ő országába. Át kell mennünk rajta, úgy, hogy megmentsük magunkat és megmentsük a lelkünket.
Gondoljátok el, bűnös ember megy át múlandó világon, múlandó ember megy át bűnös világon. Mennyi kísértés és mennyi akadály! Van egy eszmei vonal, egy keskeny ösvény, amelyen át lehet jutni ezen az ingoványon. Ha letérünk róla, halálos veszedelemmel játszunk. Így is olyan borzasztóan erős a küzdelem, hogy útközben mindent el kell hagynunk, ami életünkből kedves, szép és kívánatos, csakhogy önmagunkat megmentsük. Mint ahogy a hajótörött kidob hajójából minden rakományt, csakhogy életét megmentse, úgy kell nekünk eldobnunk magunktól az ifjúságot, a szépséget, az örömet, a vágyakat, a hatalmat, a földi dicsőséget. El kell dobnunk lassanként szemünknek kívánságát, fülünk gyönyörét. Az ízt nyelvünkről, a tapintást újjainkról. El kell dobni magunktól azt, ami múlandó, látható, emberi, egyszóval testi. El kell dobni magunktól emberünket, hogy új emberünket megmentsük.
Méltán lehet ezért siralomvölgynek nevezni a külső megszegényedésnek, elárvulásnak, kifosztatásnak az útját.
De «boldog ember az, akinek te vagy erőssége és a Te ösvényeid vannak szívében. Által menvén a siralomnak völgyén, forrássá teszi azt. Bizony áldással borítja él a korai eső.» Ez a megszegényedés tulajdonképpen szakadatlan gazdagodás. Istennel való egyre mélyebb közösség, egyre szorosabb barátság Krisztussal, a pásztorral, aki terelget és bíztat minket. Egyre mélyebb és tisztább megismerése az Ígéből Isten dicsőségének, velünk való jóakaratának. Egyre teljesebb beleilleszkedés a szövetségbe. Kitartás a Zarándokok Pásztora mellett. Egyre világosabb megismerése annak, hogy más a mi fejedelmünk, véren váltott meg minket a Gazdánk, testével táplál azután is naponként. Ha szememet elfordítom annak a világnak a dicsőségéről, az Ő arcán minden fényességnél ragyogóbban látom Isten dicsőségét. Ha a fülemet elzárom ennek a világnak csábító zenéje elől; az Ő szavában és az Ő közelében olyan örökkévaló harmóniát hallok, amelyhez fogható nincsen a világon. Ha elszakadnak ezen a földön kapcsolataink, benne még erősebben meggyökerezem. S mindazt, amit veszítek itt a vele való közösségben, százszorosan megnyerem. A síralmak völgye lakodalmas úttá változik, s a rettentő pusztaságban fölfakadnak az örökkévaló vigasztalásnak forrásai.
Természetes, hogy az idők sikátorán csak akkor tudok így átmenni, ha nem bizonytalan az a távoli cél, amely felé tartok. «Erőrőlr-erőre jutnák, mondja az alapíge, míg megjelennek Isten előtt a Sionon». Keresztyén ember zarándok útjának az a reménység a legfőbb ereje, hogy mi földi vándorok megérkezünk a mennyei Jeruzsálembe. Milyen mélyen benne élhetett ez a gondolat abban az emberben, aki sírkövére vésette: «Ideigvaló alvóhelye a mennyei Jeruzsálem egyik zarándokának».
Különös ennek a reménységnek a dolga. Ha zarándok utam alatt eltérek attól az egyetlenegy vonaltól, amelyen célhoz érkezhetem, egyszerre elhomályosodik a lelkemben a hívogató végső cél. Minél inkább letérek erről az útról, annál inkább elvész a tudatomból a nagy hívogatás. Ha messzire eltévedtem, harcba keveredtem, arany port mosok, nászt ölök, rózsaligeteket plántálok, egészen ki is hal. Úgy elvész, mint a tavalyi hónak a képe. S az a furcsa végzetes tudat alakul ki bennem, hogy egész világom az a marék arany por, az a megnyert csata, az az elcsókolt csók, az a néhány virág és gyümölcsfa a házam előtt. Mikor aztán kiderül, hogy csakugyan ez minden kincsem, de hogy mindez milyen semmiség, s én, balgatag, micsoda árat adtam érte, akkor már a késő bánat skorpiói marnak jóvátehetetlenül. Viszont minél inkább megmaradok azon az eszmei vonalon, annál inkább erősödik és bizonyosodik bennem, hogy jó helyt járok. Célomhoz minden lépéssel közeledem. Annál inkább vágyom arra, hogy megérkezzem és annál boldogabb vagyok, mikor a sikátor másik oldalának határvonalaihoz értem. Ezer és egy jegy mutatja, hogy jó helyt járok, hogy közeledem. Megértem a nagy bizonyságtételeket, bíztatásaik kiáltanak felém a múltból, a nagy hitvallások tanácsolnak és vezetnek. Egyre mélyebb és forróbb szeretet kapcsol össze lelkem Vőlegényével és szívem várja a nászt az örökkévalóság ágyasházában. Egyre több kérdés jön velem, amelyekre mind nagyon várom a feleletet és tudom, hogy ott igazán megkapom. Mikor aztán átlépek a küszöbön, akkor jön az álmélkodások világa. Ezerszer dicsőségesebb, mint ahogy gondoltam, még az ígéretnél is csodálatosabb a valóság, azonkívül, hogy valóság. Adventét felülmúló, betöltő, elfeledtető, tündöklő karácsony. Meglátom azt, hogy az ígéretek igazak voltak, alleluja! Meglátom azt, hogy mekkora szeretet fogad és ujjong a szívem. Meglátom az Úr dicsőségét, hozsánna a Dávid Fiának! Körülvesznek a megváltott lelkek, táncolj, szívem. Zarándok énekem örömre fordul:

Ott fogad igazi
Szent Jeruzsálemünk,
Ahol a béke lesz
Örökös örömünk;
Ahol a tény előtt
Nem fut az epedés,
S nem lesz a vágy különb
Mint a teljesedés.

Mi pedig lelkünket
Emeljük az alatt,
S vágyaink mind e szent
Hon felé szánjanak,
Hogy Jeruzsálembe
Babilonból vidám
Szívvel térjünk meg a
Számkivetés után.

Mily király, mily udvar,
Micsoda palota,
Mily béke, nyugalom,
Boldogság vár oda:
Mondják el majd azok,
Akik már élvezik,
Ha tudják mondani
Úgy, ahogy érezik.

Ott minden bús tehert
Levetve boldogan,
Sionnak énekét
Daloljuk gondtalan.
S kegyelmedért örök
Hálákat zeng Neked
Mi Urunk Királyunk
Üdvözült nemzeted.

Mert ott a szombatot
Új szombat váltja fel
Szombatolók örök
Ünnepe nem fogy el,
S nem érik végüket
Az ujjongó dalok
Amiket harsogunk
Mink és az angyalok.

Abélard himnusza. Fordította: Babits Mihály.

Most azt kérded, mindezt honnan tudod, hogyan csinálhatod? Ha sötét éjszakában egyik háztól a másik házig kell menned, nem elég-e az, ha valaki ad neked egy lámpást, s annyit mond, menj az úton. Ennyi az egész titok. Az örökkévalóság és a dicsőség az, ahonnan indultunk és az, ahová érkezünk. Két szomszéd palota. Sőt azon egy palotának két, szemben lévő szárnya. Közbül hullámzik vak sötétben és bizonytalanságban a földi élet, az Idő Világa. Isten azt cselekszi velünk, hogy egyik palotából átküld a másik palotába. Ad egy lámpást és annyit mond: tartsd magad az úthoz. Ez a lámpás az Íge. Abból a fényből való, amely a két palotát kivilágosítja. Emberi szavak és írások hártyáján keresztül világít, de fénye elég arra, hogy mindig lássuk a következő lépést. Nem többet, nem kevesebbet, de ez mindig elég. S az út? Krisztus azt mondotta, én vagyok az út. Üt az Ő nyomdoka, amerre Ő járt. Lábanyomára hull a fény, s mutatja, merre menj, amíg megérkezel.

Mikor az emberrel összeomlik egy egész világ, — amint mondják: az esze megáll, rendesen ezt szokta kérdezni: én vagyok-e én? Valóság-e ez, vagy pedig álom? Ez azt jelenti, hogy a valóság kérdése csakugyan létkérdés számunkra. Élet és halál függ attól, hogy én én vagyok, te te és a világ világ. Istennek tehát a legnagyobb ajándékai közé tartozik, hogy kezességet vállalt a valóságról, arról, hogy a dolgok önmagukkal azonosak. Az ő változhatatlansága előfeltétele és biztosítéka a valóság önmagával való azonosságának. Ez a legnagyobb ajándék és a legnagyobb segítség, amit tőle elvehetünk. Ebből következik az a bizonyosságunk, hogy ami odafönn jó, az jó idelenn is. Ami idelenn igaz, az igaz az égben is. Nem lehet az, hogy a jó rossz legyen, az igazság hazugsággá változzék, a szeretetről kiderüljön, hogy gyűlölet. Nem lehet, hogy Isten szava megmásuljon, ígérete megváltozzék, a kijelentés megcsaljon.

Könnyebb megjavulni,
Végképpen elmulni
A természetnek,
Mint semmibe menni
Az igaz isteni
Szent Ígéretnek.

Ez a világtörvény tündöklő összefoglalásban áll előttünk a felolvasott íge alapgondolatában: Krisztus ugyanaz. Hiszen erről szólott a vita, itt rakott fészket a kételkedés és a sátán erről a pontról próbálta kiemelni Isten hatalmi világát. A Názáreti Jézus, amint jászol-bölcsőjében szendereg, ugyanaz-e, aki kezdettől volt, aki nem teremtetett, aki egylényegű az Atyával, azonos-e a Szentháromság személyével? A golgotai kereszten kiszenvedett egy véres, izzadt arcú, megtöretett testű ember. Ugyanaz-e, aki majd egykor eljön az égnek felhőiben, amikor ennek a látható mindenségnek utolsó porcikája is széthull, s aki új ég s új föld dicsőségében átveszi királyi hatalmát. Ezért a hitnek legnagyobb vigasztalása, a kijelentésnek igazi summája, minden bizonyság és erő csúcspontja: Jézus Krisztus ugyanaz tegnap és ma és örökkön örökké. Merítsünk három tenyérnyit a vígasztalásnak ebből a kristálytengeréből.

I.

Ez azt jelenti, hogy a múlt idők hőseinek az ereje Ő volt. A Zsidókhoz írott Levél a legfölségesebb seregszemle az Anyaszentegyház nagy bizonyságtevői felett. A 11. fejezet föl-sorolja a hit hőseit, s egy olyan arcképcsarnokot állít elénk, amelyben mindenik arc a legragyogóbb bizonyságtétel Krisztus élő ereje mellett. Érdekes végigmenni Firenzében a Pitti-múzeum híres folyosóján. A világ legnagyobb művészei maguk festette arcképeit helyezték itt el. Minden nemzet legnagyobb festőjének ott van egy nagy vallomása és bizony-ságtétele sajátmagáról festett arcképben, én ilyen vagyok. A Zsidókhoz írt levél 11. fejezete egy csodálatos folyosó, teleaggatva beszédes arcképekkel, amelyek közül mindenik ezt vallja, nézzetek rám, ilyenné tett engem Krisztus.
Ha egyszer meghallanók minden bizonyságtevőnek a szavát, aki csak itt e földön elkiáltotta a maga boldog tapasztalását Krisztusról: betöltené az eget és a földet a legboldogabb líra vihara. Jönne egy hosszú sor és énekelné: minket meggyógyított; vakok voltunk és látunk, siketek és hallunk, bénák és járunk, poklosok és megtisztultunk. Jönnének azok, akik bűnbocsánatot nyertek: Vétkünk piros volt, mint a skárlát, mély mint a seol, egekre kiáltott, mint az ártatlanul kiontott vér, de az ő irgalmassága erősebb volt, hulló vére ránk permetezett és fehérre mosott, mint a hó. Eleget tett érettünk, bocsánatot nyertünk, kicsoda kárhoztathat minket? Jönne a sok tépett és zaklatott lélek Magdalai Máriától kezdve talán addig a fiatal katonáig, aki tegnap találta meg békességét és kiáltanák: Bilincseinket leoldotta, keresztünket elvette, szárnyakat adott nekünk, hogy a magasba emelkedjünk, megváltott minket a mi nyomorúsá-gunkból. Ez a sokaság a világ legnagyobb és leggyőzelmesebb hadserege. Ismerős arcok mellett, ismeretlenek millióit látjuk, pedig talán ők a nagyobbak, ők a hívőbbek. Hány ember talált békességet Krisztusban. Hány ismeretlen lélek kiáltott feléje, én Uram és én Istenem. Hány éhezőt táplált megtöretett testével és kiontatott vérével, s hány haldokló arcán világított az Ő csókja: tégy engemet mint egy pecsétet a szívedre.
Mindezek hozzánk szólnak, nekünk kiáltanak, minket segítenek. Hiába zúg a múlandóság vize, ők túléneklik a világ elemeinek niagarazúgását is. Hiába siketít a külső világ lármája: angyali énekük betölti belső világunk roppant mezőit. Hiába feszíti szét az eget a mai világháború zaja: a tanuknak ez a zengő fellege, éneklő csillagok serege az örök csendesség magasztalja a Krisztus nevét, s visszhangozza azt a dicséretet, amely az angyalok ajakán betölti az örökkévalóság roppant kupoláját. Hallgass rájuk, neked énekelnek.
S a másik: ne hallgass, hanem kiálts. Tartozol másoknak, a jövendő századoknak a saját vallomásoddal. Tégy bizonyságot arról, hogy Krisztus jót tett veled is. Minden bizony-ságtételed szétfut, s a szentek egyességének közkincse lesz, mint ahogy mások tanúbizonysága neked szolgált és téged emelt. Ha minden mártír vér itt folyna el, piros patakja fölkapná fekete csónakod. Ha minden imádság körülötted szállna, mint egy lélekorkán úgy ostromolna, s e fölséges rohamban jegenyék hajladoznának, cédrusok ropognának, világítótornyok fellobbannának. Ha minden öröm és boldogság egyszer ránk nevetne, amit Krisztus szétosztott apró gyermekek és aggastyánok, háborús hősök és gyógyíthatatlan betegek szívébe, szétosztott kórházakban, börtönökben, iskolákban, falusi templomokban, szent zsinatokon: olyan fény járna át e földön mindent, hogy a sötétség kiűzött királyként menekülne a földről.
Jézus Krisztus tegnap is ugyanaz volt, s mi a tanuknak fellegében járunk.

II.

Másodszor azt jelenti ez az ige, hogy Jézus Krisztus a reménység hőse.
Először a holnappal szemben. A holnap: a sorsod. Csak benne lehet elképzelni a világtalány megoldását. Csak Őt lehet megnevezni mint végső célt, amely felé halad maga a lét, a látható és a láthatatlan világ. Csak Ő szabadíthat meg a legsötétebb pesszimizmustól, ha feltesszük a kérdést: mi lesz holnap? Mint egy elhajított kristálykehely repül a világ ismeretlen szakadékok sziklái és mélységei felé. Széttörik-e? Kiömlik-e drága nedűje? Ki fog még inni ebből a pohárból? Ha holnap is lesz Krisztus, s Krisztus ugyanaz, aki a tegnap volt: nem jöhet ránk semmi, ami ne lenne boldogító vigasztalás és drága ajándék. Ha Ő, az egyszülött Fiú, holnap is ugyanaz, akkor Isten holnap is Atyánk, s nem csak, hogy nem próbál felettébb, hanem igazi dicsőségét kibeszélhetetlen könyörületét éppen ezután mutatja meg.
Krisztus a mi reménységünk. Ez a mi legfőbb vigasztalásunk halálunk elkövetkezendő órájában is. Nem tudjuk, hogy miképpen fog elkövetkezni reánk ez az óra, de ha ugyanaz a Jézus áll az ágyunk mellett, aki keresztre adta magát érettünk, de ha szívében éppen olyan végtelen a szeretet s kezében éppen olyan mindenható a hatalom, mint amilyen volt a világ teremtése óta, mit félhetünk halálunk órájától? A fekete függöny szétlebben előttünk, s mi átlépünk a szentek szentjébe. Sötét kietlen vizen kell átlábolnunk: ölében visz át rajta, boldog szigetek dicsőségébe. Alagút, amelyen átrohanunk, túl rajta tündöklő világ fogad, s zengő harsonák jelentik, hogy megérkeztünk.
Ő a mi reménységünk, mikor arra gondolunk, mi lesz az Ítéletben. Nincs semmi más menedékünk, csak Ő. Csak az, hogy Ő biránk is, de közbenjárónk is. Milyen hathatós volt az Ő érettünk való esedezése. Milyen tökéletes az Ő áldozatának érdeme, milyen teljes az az elégtétel, amelyet helyettünk adott, milyen örök az a szövetség, amelyet képünkben kötött, mikor Istentől elvett örökségül és Istennek visszaadott: Uram akiket nekem adtál, azok közül senki el nem veszett.
Éppen ezért mi e földön hitben járunk és nem látásban. Annyi félelem és riasztás jár velünk, komor jelek rémítenek, s magunk is ijesztgetjük egymást. Jaj azoknak, akiknek nincsen reménységük! Olyanok, mint azok a zarándokok, akik nem hisznek a megérkezésben. Akik mennek, de nem fognak hazaérkezni, akik úton járnak és soha sem lesz otthonuk. De ha mi hitünkkel átkaroljuk azt a drága ígéretet, hogy Krisztus holnap is Krisztusunk lesz, sőt igazi hatalmát, dicsőségét éppen rajtunk, éppen nekünk még ezentúl fogja megmutatni, akkor a mi szívünk nem remeg és nem aggodalmaskodik, mert bizonyos benne, hogy jó úton jár és közeledik a boldog megérkezés pillanata. Minél közelebb van ez a pillanat, annál derültebb és vágyakozóbb a lélek. Hozzánk hajlik és megcsókolja orcánkat a titok, ne félj, talán már holnap kitárulok.
Addig még sok mindent el kell igazítanunk. Rendbe kell tenni házunktáját, teljesíteni kötelességünket, megírni könyveinket, felépíteni házunkat, elhelyezni gyermekeinket, ledolgozni szolgálatunkat, megvívni tartozó harcunkat, talán idelenn, talán a fronton, s mindezt úgy hajthatjuk végre, hogy az adventi munka ne zavarja a karácsonyi készenlét örömét.
Készülök Krisztus szent holnapja elé!

III.

A legmegrendítőbb azonban az, hogy Krisztus ma is ugyanaz, aki tegnap volt s akinek mindörökké megmarad. Ugyanaz, mikor előtted áll, mint aki volt kezdetben s lesz a Vég idején. Gondold csak el, jön az örökkévalóságból, megy az örök dicsőség felé. Átvonul minden időn, minden világon. S ezen a roppant úton megáll éppen te előtted. Olyan alakban, amely tökéletesen emberi. Anélkül, hogy istensége erejét csökkentené, neveden szólít és megfogja a kezedet. Itt és most láthatatlanul jelen van, jelen van úgy, mintha mindegyikünk mellett ott ülne, mintha mindegyikünknek a kezét fogná, mintha mindegyikünket ölébe venne, mintha mindegyikünket sebeiben elrejtett volna, mintha mindegyikünk szívébe beleköltözött volna úgy, mint szenvedély, mint világosság, mint üdvösség, Ugyanaz, aki volt, amikor még sem ég, sem föld nem volt formálva s születendő világok ködfátyolán át látott és jegyzett el téged. Itt előttünk a Farkas-utcai templomban, ezen a virágvasárnapon Ígéjében és Szentlelkében ugyanaz, mint aki egyszer hazatér az Ő szent angyalaival együtt ítélni eleveneket és holtakat.
Mi más ez, mint annak a lehetőségnek a biztosítása, hogy Ő találkozhassék veled. Eleve elrendelt intézkedés, beleépítve a világba, lélekbe, sorsba arra nézve, hogy Krisztus alkalom lehessen számodra. Legyen egy pillanat, amikor adatik és tenéked adatik. Pillanat, amikor előtted áll és mindent felkínál néked. Krisztus ura az örökkévalóságnak, de ura a pillanatnak. Birodalma nem csak út, nem csak a jövő, hanem az egyetlen jelenvalóság.
Már ma! szól az első harsona. Ha szomjaztál rá, ha igényed volt rá, ha hiányoltad, ha kerested, ha az egyetlen szükséges dolognak ítélted, zúg a harsona: már megérkezett! Ha eddig nem volt, most itt van. Ha eddig vártál, most örülj neki, ha eddig szomjas és éhes voltál, lakmározz vele és költözz be életébe.
Csak ma, zúg a második harsonaszó. Minden alkalom egyetlen, utolsó, visszavonhatatlan, mint maga az egyetlen, utolsó és visszavonhatatlan alkalom, a te földi életed. Ma utoljára szól hozzád, ma utoljára ostromol, az eleve rendelésnek ez a nyitott ajtaja. Küszöbén egy homokóra pereg már fogyatékán, mikor az utolsó porszem is lehull, az ajtó örökre bezárul. Siess, csak ma!
Még ma zendül a harmadik harsonaszó. Még ma lehet, még semmi sem késő, még minden megtörténhetik, még érvényes a kegyelemlevél, áll a határidő, szabad a bemenet a megnyílt atyai hajlékba. Siess, de mosolyogj, haladj, de nevess és ujjongj, mint az anyaöl felé szaladó gyermek.
Gondold el, hogy azt, aki legkedvesebb szívednek, tetszhalottként vagy megfagyottan látod a hóban. Utolsó alkalom, de mégsem késő. Ne lankadj az élesztésben. Csorogjon a verítéked, égessen forró csókod, munkálkodjék úgy a kezed, mintha a mentő örök szeretet testesülne meg benne. Tetszhalott; fagyott a lelkünk, ne lankadj, Uram, forró csókod, örök szerelmed, hulló véred, Ígéd napsütötte zápora ébressze fel bennünk az alvó életet!

A református vallásnak egy ősi, igaz és komor tanítása, hogy a fájdalom: büntetés. Rögtön meglátjuk ennek a mély igazságát, ha meggondoljuk, hogy a bűnesettel jött a világra a fájdalom. Ha nem lett volna bűn, ma nincs fájdalom. De ebből az is következik, hogy megérdemeltük a fájdalmat; és ha százszor több baj, nyomorúság, próba ver, akkor sem volna jogunk panaszkodni, mert csak az történik velünk, amire rászolgáltunk.
Azonban szakadatlanul látunk ettől az egyetemes törvénytől eltérést, eseteket, mikor jó dolguk van az istenteleneknek és a hívők szenvednek. Sok példát tudunk felhozni reá, hogy emberek nem érzik a büntetés súlyát, amire pedig rászolgáltak s viszont emberek szenvednek aránylag kisebb bűnök miatt.
Ebbe a sötétségbe gyujt világosságot alapigénk, amikor arra világít reá, hogy a fájdalom sokszor a kiválasztásnak a jegye: ahogy egyik szép dicséretünk mondja: Azt bünteti, leit szeret...

I.

Sokszor úgy látszik, mintha végkép elmaradna a büntetés. Kevesen vannak, akik ebben észreveszik az elvettetettség jegyét. Az egyszeri magyar asszony sírva panaszolta az anyjának, hogy Őt nem szereti a férje, mert még meg sem veri. Ezen mosolyogni szoktak az emberek, pedig az az egyszerű magyar asszony egy nagyon mély igazságot érzett meg. Tudta, hogy ez azért történik, mert nem törődik vele a férje, mindegy ránézve, hogy miként viselkedik, idegen lett a számára. Ugyanaz a csíny, amiért saját fiamat a legkeményebben megfenyítem, az utcagyereknél fel sem tűnik; ugyanaz a viselkedés, öltözködés, modor, ami miatt leányomat szenvedélyes haraggal feddeném, léha, elveszettnek tartott teremtéseknél szemembe sem tűnik. A keresztyén ember mindig szigorúbb a saját házanépéhez, mint a világhoz, de legszigorúbb önmagához. Az igazi gyülekezet kemény fegyelmet tart maga között, de irgalmas a kívülállókkal szemben.
Ezért olyan félelmesgondolat az, hogy Isten ne büntessen, hogy köztem és Isten között a közömbösség fagyos levegője áradjon. Írtóztatos a gondolat, hogy nem vagyok neki drága, nem vagyok neki fia, ahogy alapigénk mondja: Korcs vagyok és nem fiú: irtózatos a gondolat, hogy hiányozzék Istenből az irántam való kiválasztó szeretet; arca ridegen nézzen rám, engedje, hogy rohanjak vesztemre, ne figyelmeztessen, ne álljon utamba, ne pöröljön, ne korbácsoljon, hanem nézze, hogy én megyek a kárhozatba. Mintha mondaná, csak nevess te céda, nem lesz elég az örökkévalóság, hogy kisírhasd magad; egyél-igyál torkos test, ma éjjel megkeresik a te lelked s majd rajtad lakmároznak; csak gyűlölj konok szív, néma lesz egyszer feletted a közbenjáró imádság. Aggasd tele magadat látszólagos jócselekedetek cifraságaival, mint a vad ember a tollakkal és gyöngyökkel; minden tetted, műved, erőlködésed le fog egyszer hullani rólad és mezítelenséged rútságát nem takarja be semmi.
Isten nem büntet idelenn, s jajj, ha nem büntet: mert büntetni fog egyszer odafenn!

II.

A földi büntetés, a gyógyító és mentő szeretet eszköze. Gondold el: nem is lehet másképpen. Ha Isten szeret, kell, hogy büntessen, mert Ő szent és én bűnös nyomorult ember vagyok és mégis az Ő gyermeke vagyok. Kell, hogy küzdjön értem, ne nyugodjék bele, hogy beszennyezem és eltorzítom magamat; kell, hogy nehezteljen reám. Az igazi anyai szeretet nemcsak cirógat, hanem birkózik; az apai kéz nemcsak áld, hanem üt, mert nem mindegy, hogy milyen vagyok és mi lesz belőlem. Isten szeret, tehát megéget, pörbe száll, ostoroz, szemrehányásának tűzesőjével elborít és néha megráz úgy, mint egy földrengés, hadd érezzem meg, micsoda félelmes erői vannak az Ő szentségének és igazságának. Igen, Ő szeret, tehát feltétlenül meg kell, hogy alázzon, nem volna Isten, ha nem ezt tenné. Szeret, tehát össze kell hogy törjön, nem volnék gyermeke, ha össze nem törne. Szeret, tehát nem nyugodhatik addig, amíg bűnbánatra nem bír; szeret, tehát fenyeget, hogy édesgessen, öldököl, hogy életet adjon, eltaszít, hogy a szívére emeljen.
Az idelenn kijáró büntetés célja: porhanyóvá tenni a szívet a kegyelem magvetésére. A bűntető szeretet idelenn bizonyság és kezesség a mellett, hogy Ő Atyám s karjába vesz, amikor mindent eldobtam magamtól s egyedül az ő irgalmához folyamodom, mikor elérkeztem az utolsó stációig a tékozló fiúval, mikor összetörve tartok hazafelé: vétkeztem Atyám ellened és nem vagyok méltó, hogy fiadnak neveztessem; tégy engem olyanná, mint a te béreseid közül egy. Akkor már ott áll a kapuban, vágyván vágyakozik reám, karját kitárja, átkarol s az atyai hajlékban megzendül a lakodalmas öröm muzsikája.
Óh, verj meg engem Uram szereteted ostorával idelenn, hogy odafenn kegyelmed csókjával csókolgass. Óh, pörölj velem, törj össze, hogy ott irgalmazhass nekünk. Óh, ölj meg minket, hogy új életet adhass minekünk.

III.

Most valaki elibém áll és azt mondja: egészen zavarban vagyok, nem látok ilyen elválasztó különbséget az emberek között; én csak azt látom, hogy mi mindnyájan ugyanolyan sorsnak megyünk elébe, ugyanolyan csapások, bánatok érnek; ugyanúgy születünk, szenvedünk és halunk meg, hol itt a különbségtétel?
A különbség ott van: miként fogod fel és hordozod sorsodat te? Változásaiban, a szenvedésekben, a próbatételekben, a fájdalomban, ami ér, mit látsz? Érzéketlenül vagy dacosan hordozod, mint, egy megmásíthatatlan végzetet, zúgolódsz ellene és átkozódol s azt vitatod: nem érdemelted meg? Vagy alázatosan elfogadod az Isten kezéből s hálát mondasz azért, hogy szeret. Elfogadod Isten kezéből azt, amit Ő rendel, mint örök szeretetének zálogát és bizonyságát. Ez a gyermeki lelkület. Az édes gyermek és a mostoha gyermek között az a különbség, hogy ugyanolyan életmód mellett, ugyanolyan neveltetés mellett, házirend mellett az egyik megérzi az atyai szív jóságát, szeretetét, a másik pedig nem. Azért az egyik mindenért hálás és boldog, mert nem a kenyér, nem a ruha, nem a könyv szerez igazán örömet, hanem egy nagy szív szeretete, amelyik mindezeken keresztül rásugároz. A másik pedig mindennel elégedetlen, szakadatlanul kárvallottnak érzi magát, azt hiszi, hogy papírral, étellel, ronggyal akarják kifizetni, mert nem tudja felfogni a mögötte sugárzó ajándékot, az elrejtőzködött szív nagy szeretetét.
Ezen fordul meg a mi életünk is. Mostoha gyermekei vagyunk-e Istennek, vagy pedig édes gyermekei. Mostoha gyermekei, akik csak szenvednek azért, mert Isten van, vagy édes gyermekei, akiknek minden boldogság és öröm forrása az, hogy Atyjuk van az égben.
Így érkezünk fel a keresztyénség legmagasabb csúcspontjára: akik az Istent szeretik, minden javukra van.

Pál apostol összeütközött azzal zsidósággal, amelynek legnagyobb fia volt és testestől-lelkestől az új hit szolgálatába állott, amelyet eddig a legádázabban üldözött. A zsidóság is megérezte, hogy Pálban olyan erők jelentkeznek, amelyek széttörik és elsöprik mindazt, amit a templom és a zsinagóga gondolatban és intézményben eddig alkotott, össze is szedte minden erejét, hogy kiirtassa nagy ellenfelét, a nagy tarsusi farizeust. A párviadal életre-halálra ment. Pál apostol a maga sorsát a római birodalom bíróinak kezébe tette le. Három férfiú ítélkezett felette. Az első Félix volt; a második Festus; a harmadik a császár. A császár bíráskodása ismeretlen előttünk. Félix nyomorult és gyáva ember volt, aki félt is tőle, gyűlölte is, vonzódott is hozzá, vérére is szomjazott, de mindenekfelett pénzt akart belőle kicsikarni. Éppen ez kényszerítette Pált, hogy római polgárjogának legmagasabb kiváltságával éljen: főbenjáró perében a császárra appelláljon. Köteles volt tehát minden prokurátor Pál apostolt fellebbezésével együtt a császárhoz küldeni el. De köteles volt ügyét tanulmányozni, felderíteni s kísérő levélben megírni, kicsoda a vádlott, mi a vád, milyen bizonyítékok szólnak mellette és ellene.
Most éppen Festus a prokurátor Palesztinában. Új ember, jó politikus, nemcsak józan, hanem éppen ravasz fő is. Jó lábon kíván lenni a zsidókkal, hogy úgy ne járjon, mint elődje: Félix, akit szolgálata után bevádoltak a császárnál. Mindenekfelett; rendet akart tartani, elnyomni mindenféle lázadást, rajongást, nyugtalanságot, mert mindez különösképpen izgatja a római felsőséget.
Ahogy hivatalába lép, beleütközik a társusi Pál ügyébe. A jeruzsálémi zsinagóga és minden zsidó diaspora, a szakadatlanul jövő-menő, nyüzsgő ügynökök és követek tajtékos ajakkal követelik az ő halálát. Festus pedig semmi bűnt nem talál benne. Világosságot akar deríteni az ügyben és evégből egy próba-főtárgyalást csinál. Éppen kapóra jön Heródes Agrippának, a zsidó árnyékkirálynak tisztelgő látogatása. Agrippa a jeruzsálemi templom fő-fő védnöke, a zsidó vallásos szokások legfőbb őre, maga is ennek a felekezetnek született követője, hadd lássa ő is, mivel vádoltatik ez a vándor kézműves? Nem baj, hogy hozza ágyasát: Bernicét, hadd lássa ő is az érvek mérkőzését.
Így játszódik le az a drámai jelenet, amelyet előttetek felolvastam. Ennek az egész jelenetnek tartalma az: mit mondunk az ígehirdetésre?

Mi ez az igehirdetés?
Először Istennek öröktől fogva való boldog üzenete az életről. Arról az életről, amelyik győz két halálos ellensége felett: a bűn és a halál felett. A hűn felett azzal, hogy Isten könyörülő irgalma rajtunk kiárad; a halál felett pedig azzal, hogy valaki megtöri a koporsó bilincseit halottaiból való feltámadása által. Mind a kettőt Istennek egyszülött Fia és Felkentje hajtotta végre: az Úr Jézus Krisztus. Róla szól minden prófécia a világ teremtésétől kezdve és róla beszél minden Ige, az egész szent történelem, a világ végezetéig.
Ez az íge nem elvont elmélkedés, nem is egyszerű tanítás, vagy pedig elibénk adott parancs. Ez az íge testet öltött a názáreti Jézus személyében s mint az ö királyi egyéniségének élő, közvetlen hatása ejti rabul a lelkeket. Akit megragad: azt átalakítja, tulajdonába adja az élő Krisztusnak, aki Próféta, Főpap és Király.
Akit egyszer az íge megragadott és átalakított, nem teheti, hogy hallgasson. Ha hegyek szakadnak reá, ha ízenként tépnék szét, akkor is kiáltaná, suttogná, üzenné és vallaná: ki az, aki meghódította, milyen az ő gazdája, mit tett vele és mit vár tőle.
Az igehirdetés tehát egy olyan léleknek a vallomása, akit Krisztus megragadott és átalakított. Ez a kettő: a tiszta íge és a megújult élet, egymást erősítve és igazolva viszik tovább Isten teremtő és megváltó akaratát. Alapigénkben különös tisztasággal és élességgel látszik ez a jelenség. Pál apostol elmondja mi történt vele s ezzel a legmegrázóbb igehirdetést végzi, mert bizonyságot tesz arról: kicsoda a Krisztus, mi a szándéka mivelünk és örök szándékait hogyan hajtja végre rajtunk és bennünk. Elmondja a damaszkusi út történetét: hogyan lett a Krisztus üldözőjéből a Krisztus legnagyobb apostola. Majd így végzi beszédét: «Azért Agrippa király, nem levék engedetlen a mennyei látás iránt; hanem először a damaskusbelieknek és jeruzsálernbelieknek, majd Judeának egész tartományában és a pogányoknak hirdettem, hogy bánják meg bűneiket és térjenek meg az Istenhez, a megtéréshez méltó cselekedeteket cselekdvén. Ezékért akartak engem megölni a zsidók, megfogván a templomban. De Istentől segítséget vevén, mind e mai napig állok, bizonyságot tévén mind kicsinynek, mind nagynak, semmit sem mondván azokon kívül, amikről mind a próféták megmondották, mind Mózes, hogy be fognak teljesedni: hogy a Krisztusnak szenvedni kell, hogy mint a halottak feltámadásából első, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak.»
Írjuk tehát bele szívünkbe mindebből a következő igazságokat: Az Íge Isten örök kijelentése. Az Íge testté a mi Urunk Jézus Krisztusban lett. Az Igét csak az hirdetheti igazán, akit foglyul éjtett és átalakított. Minden igehirdetés alázatos és boldog bizonyságtétel erről: nekem ilyen Krisztusom van, velem így cselekedett az én Krisztusom!

S most lássuk, mit mond erre az; igehirdetésre az ember. A felolvasott: ígében különböző típusok állanak előttünk. A józan és ravasz Festus felkiáltott szinte megbotránkozva, félig szégyenkezve, félig fenyegetve: «bolond vagy te, Pál, a sok tudomány téged Őrültségbe visz!» Azt hitte, hogy amit az apostol mond Krisztus haláláról és feltámadásáról, az örök élet reménységéről- és a bűnbocsánatról, az valami üres elmélet, körmönfont, kitalált theológia. Ez a titokzatos tanítás megejt néhány rajongó lelket, azokat a józan ésszel tökéletesen ellenkező életmódra és gondolkozásra kényszeríti s ha az illetőknek prófétai erejük van, egyéniségükből igézet és varázs árad, tömegeket fertőznek rajongásokkal és az őrültség egész korszakokat és nemzedékeket megmételyez. De az, aki tudja, hogy a világon egyetlen erő van: a római császár akarata, egyetlen életmód és életút: az a jogrend, amelybe ez az akarat kikristályosodik; aki tudja, hogy a római állam észszerűségében és egyszerűségében kicsiny mása a mindenségnek, mert mind a kettőben a józan ész uralkodik; aki tudja, hogy bölcs ember egybehangolja életét e kétféle dologgal: az állammal és a természettel: az rögtön látja, hogy amit Pál apostol beszél, az szemenszedett bolondság. Bűnbocsánat, örökélet, halottak feltámadása, megtérés, újjászületés, misszió, mártirium: bolondság az egész!
Hány ember van, aki bezárja szívét az Ige előtt a festusi kézlegyintéssel: bolondság. Bolondság a böjt, a bűnbánat, a megbocsátás, az adventi rettegés; bolondság a karácsonyi öröm, a zakeusi tékozlás, a bűnös asszony áldozata, a vértanuk halála.
Ki a bolond? Kérdezi a Lélek, Pál-e, aki megismerte Krisztust s átadta magát neki, vagy Festus, aki ajtaját bezárta Krisztus előtt s kiköpött az ablakon: őrültségnek nevezte azt, hogy valaki életét megmentse? Ki a bolond? Harsog végig a történelmen: a hívő nemzetek, vagy a hitetlenek? Azok, akik egy szent kockázatra tették fel az életüket, arra, hogy van igazság, van szellem, van becsület, van egy élő Isten; vagy azok, amelyek a nyers erőben híztak, arannyal és karddal akartak új világot teremteni s ártatlan emberek koponyáiból emeltek roppant piramisokat? Ki bolond? kérdezi a történelem: Dzsingiszkán vagy IV. Béla? Ki a bolond? Veti fel a kérdést a halál, mikor a hívő boldogan hajtja Krisztus ölébe a fejét és a hitetlen irtózatos félelmek között leheli ki lelkét a halál csontmarkában. Ki a bolond? Zengik az egek, amikor jön a végítélet és az alázatosok, a bűnbánók, a Krisztusba fogódzkodnak, által mennek az életre és a hitetlenek, a megátalkodottak, a tagadók, a Szentlélek ellenségei belezuhannak az örök halálba.
A Pál igehirdetésére feleletet adott egy más ember is: Agrippa király. Majdnem rábeszélsz engem, hogy keresztyénné legyek. Agrippa király gyáva és nyomorult ember volt, zsidó létére Róma bérence. Árnyékkirály, akit a császár arra használt, hogy ezt a lázadó és nyugtalan népet orránál fogva vezesse. Ő a rómaiak pártján áll akkor is, amikor Titus katonái kitapossák az anyaméhből a véres magzatot, mikor felgyujtják Jeruzsálemet és kardélre hánynak minden menekülőt; mikor szétszórják a világban a Tacitus-féle «teterrima gens»-et, ő megmarad továbbra is római zsoldon élő zsidó királynak. Hitt a prófétáknak, szerette volna megtartani a törvényt, de nem volt ereje megállani a császárral szemben. És nem volt ereje megállani Berenicével szemben. Ez az asszony neki édes testvérhúga s egyben vérfertőző ágyasa. Isteni és emberi törvények megcsúfolásával szemérmetlenül együtt él vele. Hitt a prófétáknak, tudta, hogy mindezt nem szabad, szeretett is volna megszabadulni, mássá lenni, megújulni, szinte leteperte Pál igehirdetése és a nekiszögezett kérdésre: Hiszel-e, Agrippa király, a prófétáknak, nyögve felel: «Majdnem ráveszel engem, hogy a Krisztusé legyek.» Egy király milyen rab, egy fogoly mennyei szabadsága mellett. Egy keleti fejedelem milyen féreg egy halálra szentenciázott koldus erkölcsi nagysága előtt. Agrippáé a világ minden vagyona, öröme, szépsége, befolyása, egészsége, aranya, koronája, Berenicéje és titkon irigyel egy láncravert, villogó szemű, öreg rabot, aki a vádlottak padján félelmes magasságban álla felette s tiszta szívből tudja mondani: kívánom, hogy olyan légy, mint én, ez egy bilincstől megváltan.
Milyen nyomorult szó ez a: «majdnem!» Hány ember bujt ki az evangélizáció harapófogójából, hány ember siklott ki a döntés alól, hány ember vágyott arra, hogy mássá legyen s tartotta vissza mégis a bűn, nem volt ereje szakítani s a végén nyomoraitól elveszett. Hitt a prófétáknak, ismerte az üdv s a váltság nagy tanait s mégis: szabadon fegyenc, koronásan koldus, világ szerinti méltóságában féreg, egyszóval valaki, aki «majdnem» keresztyénné lett.
A harmadik választ Berenicé adja. Királyi vérből való világszép asszony; egyetlen szerelme testvérbátyja: Agrippa. Őt szerette, mielőtt férjhez ment volna tulajdon nagybátyjához; az ő szeretője marad, mikor politikai okokból férjhez ment a ciliciai Polemonhoz. Majd ismét elhagyta s visszatért Agrippához. Agrippa szeretője volt, amikor meghódította Titust, a római trónörököst, a császár fiát, aki Jeruzsálem elpusztítására vitte a sasos légiókat. Titus szeretője volt azalatt, míg ennek hadai felperzselték Judeát, lerombolták Jeruzsálemet és szétszórták a népet. Részt vett ez a zsidó asszony Titus diadalmenetében, amikor végigtombolt a világon a zsidók elleni gyűlölet s Titus szeretője marad, míg az ő hervadása és Titus államfői bölcsesége megnem érlelte a szakítást és vissza nem került az öregedő Agrippához.
Berenicé nem szólt semmit.
De sokszor a hallgatás is beszéd. Megilletődés nélkül mosolyog, megy végig minden bűnön és nyomorúságon, míglen elfeketült és megátkozott földi szépségét megaszalja az idő és fellakmározzák a férgek. Ott állott a világ legnagyobb misszionáriusa előtt, egy olyan ünnepi pillanatban szólott hozzá az Isten, amilyenben csak kiváltságosokhoz szól. Úgy szólott hozzá, mint nemzedékében senki máshoz, megrendítően, fölségesen, eget-földet betöltő igazsággal és erővel. És ő unott arccal, lilaszínre festve, aranyba és bíborba öltözködve hátat fordít az evangéliomnak. Óh, hány Berenicét találsz szegények és gazdagok, öregek és fiatalok, műveltek és tudatlanok között, akik elmulasztották, hogy felsikoltsanak és odavessék magukat az evangéliomot hirdető lábai elé.
Nem tartozol te egyik osztályba sem a három feleletet adó közül?
Óh, ha elmondhatnád a boldog választ Pállal: «Nem levék engedetlen a mennyei látás iránt»...

A felolvasott ige egy levéltöredék, amely egy hosszabb fejtegetésbe illeszkedik bele. Magánlevél töléletesen. Az apostolt állítja elénk a maga legbensőbb, szinte azt mondhatnám kétköznapi mivoltában, s ezzel tanít arra, milyen legyen az igazi pásztor. Három oldalról mutatja be az igazi pásztort: 1. A földi dolgokkal, 2. az emberekkel, 8. az Úrral való vonatkozásban.

I.

A dolgoknak hatalma van felettünk. A tudomány fejtegeti, mennyire átalakítja életünket az éghajlat, környezet, az életmód. Mássá válik a bíborban született ember és mássá az útszéli lelenc. Hatalma van felettünk a földnek, az aranynak, a kenyérnek, a rózsának, a vérnek. A dolgok összetapadnak, szövetséget kötnek egymással, s belőlük kialakul egy roppant birodalom. Határai a zenittől a nadiríg, napkelettől napnyugatig húzódnak. Minden porcikájában egységes, összefüggő, s éppen ezért részletekben legyőzhetetlen. A dolgoknak ezt a roppant összefüggését nevezzük világnak.
Mi érdekelte Pál apostolt ebből a világból? Egy kopott foltos köpeny, néhány könyv és avult pergamentek.
Ez a köpeny is most jut eszébe, mert az idő őszre vált és hidegek az éjszakák, s az öregedő apostol fázik, öntudatlanul is keresi a meleget, s most látja, hogy régi hű útitársa, amellyel bejárta az egész világot gyalog, a Kaspi-tó szélétől, talán Spanyolországig, nincs vele. Az öreg Pálnak nincs bíbora, nincs ezüstszerszámú díszhintója, nincs pompás autója, nincs kastélya, nincs uradalma, nincs üzlete, fejedelmi méltósága, még a kopott köpenyegét is elhagyta valahol.
Milyen nagyszerű képe ez annak a mély keresztyén igazságnak: úton járó, zarándok emberek vagyunk, akiknek nincsen itt maradandó városunk. Milyen nagyszerű szemléltetés a Krisztus által adott missziói utasításhoz, ne szerezzetek aranyat, se ezüstött se rézpénzt... mert méltó a munkás az ő táplálékára.
Azt tudom, hogy a magyar református lelkipásztoroknak ez az ország 400 esztendőn át sohasem adott uradalmakat, közjogi méltóságokat, s nem tudom mikor kell még arról is lemondani, amit mindezekből ízleltetőűl adott. Én csak azt tudom, hogy a református püspök misszionárius, vándor prédikátor, zarándok pásztor, homo viator, akit a Pál apostol foltos és tépett köpenyege arra emlékeztet: «ha van élelmünk és ruházatunk elégedjünk meg vele»...
Pálnak még a köpenyegénél is fontosabb volt a könyv és a hártya. Egy kis kézikönyvtár, a Pál Bibliája, szent tekercsek az Ótestámentomból. Még ezeknél is drágábbak voltak a hártyák, ma úgy mondhatnánk, naplójegyzetei, talán egy gyűjtemény az Úr Jézus Krisztus beszédeiről, mert még az evangéliomok nincsenek készen. Feljegyzések arról, hogy kinek mit mondott az Úr, ki milyennek látta. Pál apostol készül nagy perének második tárgyalására. Tudja, hogy nem sok jót remélhet bíráitól, mert az állam le akar számolni a keresztyénséggel. E baljóslatú árnyékok között Pál az igéhez menekül, s Claudius és Néró vérbe aláhanyatló világából csontos kezével magasra tartja az írást, az Igét.
Mi is addig élünk, amíg ez a könyv mindenünk, s nincs más óhajtásunk, mint az, hogy ennek a Könyvnek az Igéit hirdessük s koporsónkban is szívünkre tegyék a Bibliát.
Így tesszük a szívedre az írást.

II.

A második kép bemutatja az igazi pásztort az emberekkel való vonatkozásban.
Mit jelentenek Pálnak az emberek? Pál tulajdonképpen csak az emberek iránt érdeklődött. Észre se vette, hogy körülötte milyen dicsőséges a természet, milyen szép Homeros bíborszínű tengere, a Taurusz-hegység örök hóval fedett vonala, a Cycládok kék ege, az Olajfa-vidék ezer bűbájos ligete ma is a földkerekség legszebb részei. Pál apostolt csak az ember érdekli. Emberektől emberekig, állandóan emberek között. Ebben a néhány versben is nyolc személy nevét említi fel. Körülötte egy évek óta tartó óriási pernek a drámai fordulatai tornyosulnak. Kezdetleges közlekedési eszközök mellett is kezében tartja és összefoglalja az egész akkori világra kiterjedő missziói munkát, a Kaspi-tótól Spanyolországig, Illyriától Jeruzsálemig.
Ez a Pál roppant felelősségérzete a halhatatlan lelkekért. Érzi a világ szomorúságát, érzi a közelgető ítéletet, azt, hogy nemsokára letelik a kegyelmi idő és vége lesz a világnak. Sietni kell, amíg nem késő, mindenkit meg kell menteni. Ez a titka hihetetlen fizikai és szellemi erőfeszítésének. Amikor a ház ég, átszakadt gátakon dőlnek fekete árvizek, nem lehet kényelmeskedni, halogatni, habozni, se sakkozni, se tanakodni. Suhogjon a szárny, zengjen az Íge, ropogjon a csont a teher alatt, s törjön fel a kezünk a közbenjáró imádságoktól. «Ordít az oroszlán, ki ne rettegne? Az én Uram, az Úr szólt, ki ne prófétáina». (Ámos 3:8).
Ezt a lázas erőfeszítést nem lehet máskép elképzelni, csak egy kicsorduló szeretet folyományaképpen. Ennek az embernek nincs hitvese, nincs gyermeke, nincs rokona, ennek az embernek csak barátja, munkatársa, Krisztusban való testvére van. Érzitek-e, hogy vágyakozik fiatal barátja után, hogy sietteti, jöjj mielőtt a tél beállana, s mégis addig nem engedi jönni, míg nincsen ott Tichikusz, hogy átvegye a munkát. Micsoda csalódásai voltak az emberekben. Legjobb hívei cserbenhagyták. Mások ellene támadtak, talán éppen nagy pőrében, az élet és halál roppant birkózásában az ércmíves Sándor ellene vall, s ezer és ezer barátja közül senki sincs, aki vele együtt jelenjék meg a prétor előtt, áhítatos és néma tanúságtételre arról, hogy Pál az élő Isten embere.
Enyedy Andor, leszel Te még nagyon magányos ember. Jaj annak, akit mindenki szeret...

III.

Pál apostol nagy kérdései nem oldódnak meg az emberek között. Szeretete, felelőssége, szolgálata, szenvedése ez az egész kavargó, forrongó világ nem tud neki eleget tenni. Ezért az emberek sokadalma fölött a csillagos égig magasodik fel a Krisztus neve. «Az Úr mellettem állott». «Megerősített engem». «Megszabadított az oroszlán szájából». Az emberi világ is mintha ködfátyolkép volna, valóság csak egy van: az Úr Jézus Krisztus, az ő Megváltója, királya, drága Társa. Egyedül ő ellene vétkezett. Sebeit mélyítette, csontjait tördelte, szent arcát csúfolta, amikor üldözte az Ő Anyaszentegyházát. És Krisztus mégis könyörült rajta. Utána nyúlt, megragadta, térdre kényszerítette, reá bízta az ő Ígéjét és elküldte, hogy szervezze meg az Ő Anyaszentegyházát. Vonakodott, tiltakozott, könyörgött, reszketett, menekülni akart. Nem lehetett. Elég neked az én kegyelmem, az én erőm erőtlenség által végeztetik el.
És csakugyan, mindezideig elég volt az ő kegyelme. Azóta is naponként véghezviszi azt a csodát, hogy az «igehirdetés teljesen bevégeztessék». Hatvanhárom nemzedék ajkán halt el és zendült meg újra az az első pünkösd óta az Íge,—elég lesz az Ő kegyelme neked is.
De nemcsak arról tett ígéretet Krisztus, hogy Szentlelkével és Ígéjével véghezviszi azt a munkát, amit a világ teremtésekor megkezdett, hanem arról is, hogy Pált és téged, és engem és titeket, tiszáninneni Atyák és Testvérek, mindnyájunkat, akiket elhívott, megtart az Ő mennyei országa számára. Nem itt a földen dől el életünk célja és értelme. Nem a szerint mérnek, amit sikerült elérnünk, az a legfőbb kérdés, milyen szerszámok voltunk lenn, a Krisztus kezében, mennyire hittünk és mennyire engedelmeskedtünk, egész szolgálatunk, egész belső emberünk, egész lényünk mennyire adott dicsőséget Krisztusnak és az ő Atyjának.
Végső menedéked, egyetlen gazdád, örök bíród, szószólód és megváltód, ez az Úr, akinek láncaival megkötözünk, bélyegével elpecsételünk, dicsőségére megáldozunk, tüzével felgyujtunk, keresztjére oda szegezünk, mikor a Szentháromság egy örök igaz Isten nevében és dicsőségére a tiszáninneni egyházkerület püspöki szolgálatára felszentelünk.

Ha a mostani világviharban néha egy-egy kis csendesség áll be, megindul a tervezgetés az új Európáról, az új világról. Nagyon okosan, mert a békére éppúgy elő kell készülni, mint a háborúra, s nem mondhatja magát győztesnek az, aki megnyerte ugyan a háborút, de elvesztette a békét.
Ez az egész gondolatsor odaállít Noé mellé, aki éppen most jött ki a bárkából és a pusztulás földjén meggyujtotta az első oltárt. A felolvasott részben az a válasz van összefoglalva, amit Isten üzen Noénak a legszörnyűbb összeomlás után, az új világ kezdetén. Egy óriási temető az egész föld, mindössze négy pár ember az elburjánzott és megromlott emberi nemzetség még élő maradéka. S a nagy temetőben a nyolc lézengő árnyéknak Isten újra megismétli örök törvényadását. Ezt a törvényadást egyetlenegy tételben így foglalhatjuk össze: az élet Istené!
Három jegy ábrázolja és pecsételi ezt az örökkévaló tételt, alapígénk gondolatcsoportjának uralkodó képe: a szivárvány, a vér, az oltár.

I.

A felolvasott Íge elmondja, hogy Isten szövetséget köt az emberrel, — nemcsak az emberrel, hanem minden élő állattal, madárral, barommal, mezei vaddal. Ennek a szövetségnek a tartalma az örökkévaló Istennek egy hő vallomása, a kijelentésnek egyik megrendítő üzenete, az, hogy az élet neki kibeszélhetetlenül drága. Az özönvíz után mondja el Isten ezt a vallomást, amikor az egész teremtett mindenségről csak egy bárkára való élet áll előtte: Noé és kis világa. Ó, nem azért, mintha nem érdemelték volna meg a halált, hiszen mindenestől fogva örökösei, részesei és áldozatai annak a világromlásnak, ami miatt felgerjedt Isten pusztító haragja; hanem azért, mert Isten megszánta őket, kiválasztotta őket, s ezért csodálatosan kimentette a megérdemelt világpusztulásból. A kiválasztó kegyelem, Isten megmagyarázhatatlan jótetszése valahol itt gyökeredzik: Istennek kedves az élet, amelyet teremtett, s úgy helyezte el a nagy mindenség szerkezetében, mint egy gyűrűben az ékkövet, mint egy koronán egy nevet.
Ezért az élet Istennek legnagyobb ajándéka. Hajtsd meg a fejedét e nagy ajándék roppant áldása alatt. Óh, mert az élet a legfölségesebb lehetőség, alkalom és módszer arra, hogy résztvehessünk a legnagyobb dolgokban: megismerjük Istent és közösségünk legyen vele. Az életet Isten a maga ügyévé tette, s magát ennek az ügynek a szolgálatára szánta. Dicsőségének medre, saját lényének rejtelmes folyama, erejének forrása és önmagának a célja az élet, az élet!
Ez a szövetség tehát azt jelenti, hogy Isten és az élet örökre együvé tartozik. Isten nélkül nincsen élet, és minden élet Isten kezenyoma, bizonyság önmagáról. E szövetségben Isten így beszél magáról: nem a haragnak, nem a pusztulásnak, nem a szomorúságnak, nem az ítéletnek, nem a bosszúállásnak, nem a halálnak az Istene vagyok, hanem a jóságnak, az örömnek, a szeretetnek, az irgalomnak és az áldásnak, az életnek. Ennek bizonyságául veszem hadi íjamat, — a Biblia eredeti nyelvén íj és szivárvány ugyanazon szó — akasztom a felhők fölé, mint egy hős, aki sátorába tér s rettentő számszeríját a béke jeléül akasztja kéklő sátorának szemöldökfájára. Hadd lássák a halál rémületében küszködő emberek és állatok, az egész teremtett mindenség, hogy én a kiengesztelésnek, a megbocsátásnak, az újrakezdésnek, a fölépítésnek, a békének és az életnek Istene vagyok. S a roppant harci ív ott sugárzik föld és ég között.
Ma még rettentő vihar dúl a világon. Pusztul az ember és mindaz, amit az ember épített. Városok helyett temetők támadnak, s mint egy láthatatlan vízözön borít el mindent a halál. Jöjj szivárvány, várunk, s hozd azt az üzenetet, hogy a felhők felett haragvó Úr kiengesztelődött, mert olyan Isten, akinek drága az élet.

II.

Ebből az általános tételből egészen különös következtetéseket vonhatunk le, ha áttérünk alapígénk második gondolatcsoportjára, s az azt összefoglaló fogalomra, a vérre.
Először is nyilvánvaló a felolvasott igéből — 1—6. vers — az élőlények felszálló rangsora; a fűszáltól az emberig egy óriási lépcsőzet ez. Az az ősi gondolat van kifejezve benne, hogy az élőlények csúcsa az ember. Azért van ezen a földön élet, hogy létrejöjjön az élet legmagasabb formája, az ember. Az ember azért a legmagasabb rendű, mert Isten képét hordozza. Ez az istenkép kiváltság, méltóság, rangjelzés, fölséges idegenség és örökkévaló rokonság. Idegenség a földi világtól, rokonság az élő Istennel. Ezzel az Isten azt az akaratát hirdette ki, hogy ez a kép legyen uralkodóvá a világon. Ennek szolgáljon minden teremtmény. Az istenkép győzelme a világ felett, a műveltség isteni értelmezése.
Az istenkép mögött azonban egy bonyolult vérhálózat húzódik meg, mint a lótuszvirág mögött a láp szövedéke. Vérből fogant, vérrel plántáltatik, s földi világunkban addig látható, amíg alatta friss és meleg vér lüktet. Ezért Isten döntő intézkedéseket tesz az istenképű vér, vérbe plántált istenkép védelmére. Törvényül adja először a szaporaságot és erre a célra szerzi a családot. Örökkévaló isteni rendelés a családi élet termékenysége, tisztasága és szellemisége. Jaj annak, aki e parancsok közül valamelyiket gonoszul a maga akaratából megsérti. Jaj annak a népnek, ahol a férfiak nem házasodnak, az asszonyok nem szülnek, a hitvestársak tisz-tátalanul élnek, az ifjúságot nem tanítják imádkozni s a kisdedeket nem ültetik az Úr Jézus Krisztus ölébe. Nincs új világ, nincs új élet tisztább, hívebb és szaporább családi élet nélkül.
A vérben van az élet, S ezt a vért az ember hamar kiontja. Még semmi sem történt a világon, csak a bűneset, s már az első oltár mellett megtörtént az első testvérgyilkosság. A vérben van valami különös romlás és végzet. Megsűrűsödik, fölforr, szikrákat hány, s csak a vérontásban csillapul el. Ezért szerezte Isten a felsőséget és adta kezébe a kardot, hogy védje meg a vért a vértől s tegye törvénnyé, aki embervért ont, vére ember által ontassék ki. Ebből fejlődött ki az egész államrend, minden jogszabályával és intézményével, közbiztonságával, és igazságosságával, törvényhozásával és igazságszolgáltatásával.
Az állam és a család egyességéből származik a nemzet. Anyaga a néppé szaporodott, kiszélesedett család, formája az állammá szervezett nép, úgy azonban, amint létét és életét örökkévaló erkölcsi célok szolgálatára rendeli, s a maga egészében az istenképet igyekszik kiábrázolni. A nemzetnek megvan a maga múltja, megvan hivatása, benne örök igénye a jövendőre. A nemzetnek megvan a maga méltósága, amelyet el nem árulhat, becsülete, amelyen foltot nem ejthet. Mivel az eredendő hűn által megrontott világában éppen a vér törvénye szerint a nemzet életét külső támadások fenyegetik, ellenséges erők, bomlasztó törekvések, átörökölt gyűlöletek támadják és fenyegetik, kezébe adta Isten a nemzetnek a kardot, hogy igazát vele megvédje. A háború isteni jog és isteni kötelesség mindannyiszor, valahányszor a nemzet becsülete megkívánja. Amikor meg kell védeni jó hírnevét, földjét, a hajlékot, a kenyeret, az asszonyt, a gyermeket, a templomot, az iskolát. A legmagasabb szolgálat ez, benne naggyá nő a férfinemzedék, s elbukása esetén is fölibe kerül önmagának. Ezért semmit sem kell annyira becsülni, mint a zászlót. Semmit sem kell annyira szeretni, mint a katonát, aki várét hullatja értünk. Nincs magasabbrendű szolgálat, mint a szent háború és nincs magasabbrendű emberi vég, mint a hősi halál.
De éppen azért nincs fontosabb nemzeti érdek, mint hogy a fegyver tiszta maradjon. Az a katona, aki asszonyt és gyermeket öl s ártatlanokkal kegyetlenkedik, éppúgy meggyalázza a zászlót, mint aki eldobja vagy pénzért elárulja. A felfegyverzett hadsereggel szemben Isten a fegyvertelenek, a csecsemők, az aggok, az asszonyok, a védtelenek pártján áll, akár puskával irtják őket, akár blokáddal, s minden harci orkánon keresztül zeng fölséges parancsa: ne bántsd, enyém az élet!

III.

Ha az élet az Istené, akkor ránk, élőkre az következik, hogy ezt az életet adjuk át Istennek. Úgyis az övé, kezéből ki nem vehetjük, magunk kedve szerint meg nem tarthatjuk. Ha az ő kezéből ki akarjuk csavarni azért, hogy magunknak megmentsük, elveszítjük, s ha az ő kezébe általadjuk, elvesztett életünket visszaadja számunkra. Erre tanít alapígénk gondolatait összefoglaló harmadik kép, az oltár. Miért tiltja meg Isten, mondván: a húst az őt megelevenítő vérrel meg ne egyétek? Azért, mert az Ő tulajdon magyarázata szerint: «a testnek élete a vérben van, én pedig az oltárra adtam azt néktek, hogy engesztélésül légyen a ti életetekért, mert a vér a benne lévő élet által szerez engesztelést» (III. Móz. 17. rész, 11. vers). A vér azért szerez engesztelést, mert benne Istennek adatik át örök tulajdona: az élet. Az átadott élet engedelmesség, a teljes hódolat; az átadott élet elégtétel és az ítélet végrehajtása. Az oltáron kiontott vér az engedelmesség, a teljes hódolat, a szolgálat és elégtétel képe. Emlékezteti Istent legbensőbb lényegére, arra, hogy drága néki az élet, kegyelemmel és irgalommal van a maradék iránt, s szánó szeretetben kiengesztelve megengedi a nagy újrakezdést.
A vér és az oltár összetartoznak. Ott van a vér igazán jó helyen. Azért zuhog, árad, hogy az oltárra megérkezzék. Oltárért dörömböl a vér. Vér után kiáltanak szomjasan az oltárok. Isten világába az áldozat törvénye van beleépítve, amely a kiengesztelésnek, a megbocsátásnak, az újrakezdésnek az útja, egyszóval a megváltásnak az útja.
Ezért olyan szent az oltárra hullott vér. Ezért oltár minden darabka hely, ahová áldozatból kiontott vér hullott. Oltár a csatatér, ahol ifjú katonák vére hull; oltár a munkamező, ahol elfogy az élet; oltár a családi kör, ahol az anya szül; oltár a hivatás, ahol elégnek a gyertyák; oltár minden parányi folt, ahol életet tékozolnak azért, hogy életet támasszanak.
Mindezeknek az oltároknak van egy gyökere és csúcsa. A fő-fő oltár az egyetlen és örökkévaló áldozat oltára: a Golgota keresztje.
«Krisztus pedig megjelenvén, mint a jövendő javak főpapja, a nagyobb és tökéletesebb, nem kézzel csinált, azaz nem e világból való sátoron keresztül és nem bakok és tulkok vére által, hanem az Ő tulajdon vére által ment be egyszersmindenkorra a szentélybe, örök váltságot szerezve; örökkévaló lélek által önmagát áldozta fel ártatlanul Istennek. Megtisztítja a ti lelkiismereteteket, hogy szolgáljatok az élő Istennek. Igen, az ő vére a hódolat, az engedelmesség, a szolgálat és elégtétel vére. Önként, szeretetből ömlött ki s emlékeztette Istent örök szövetségére, arra, hogy drága neki az élet, irgalmaz a maradéknak s megengedi a nagy újrakezdést. Övé az élet!
Ma még dúl a vihar s a szivárvány nem látszik sehol. Omlik a vér, mint egy új piros özönvíz, s pusztít el mindent, ami a világon van. De az oltárok kiáltanak és szomjúhozzák a vért. Ne kíméld, tékozold, szórd oltárra a véred, szolgálatban és áldozatban.
A Krisztus vére megtisztítja a te lelkiismereted.

Lám, kedves atyámfiai, egy egész levelet olvastam fel. Igaz, hogy ez az egyik legkisebb darab az egész Szentírásban. Nem értekezés, nem prédikáció; magánlevél ez a szó igazi értelmében. Külsejére nézve ezer és ezer hozzá hasonló magánlevél maradt fenn abból az időből. Papirusra, vagy hártyára festékkel írott levelek, amelyek üzleti ügyeket tárgyalnak és ezek között az üzleti ügyek között igen sokszor fordul elő rabszolgák körözése, kiszabadítása, megváltása. Ezt a magánlevelet azért írta Pál, hogy egy nehéz ügyet eligazítson. És a mellett, hogy ez a levél a legcsodálatosabb módon feltárja előttünk Pál apostol jellemének és lelkületének legfinomabb és legelrejtettebb vonásait: megtanít egy nagy igazságra, amelyre mind annyiunknak különösképpen szükségünk van, arra nevezetesen: nehéz ügyéket csak a Krisztus által lehet eligazítani.
Ez az eset csakugyan nehéz ügy volt. Filemon, a kolossébeli gazdag kereskedő, feleségével együtt példaadó keresztyén életét él, s így jól bánik a rabszolgáival is. Egyik rabszolgája, Onézimus, jóságával visszaél és megszökik. A szökött rabszolgára kétségbeejtő sors vár, az egész világ összefog ellene, addig hajszolja, amíg nyakoncsípi, s akkor kezdődik a szörnyű bűnhődés. A szökött rabszolga valahogy Pálhoz kerül. Talán menedéket keres nála, mert sokat hallotta gazdája házánál a nevét, amint áhítattal emlegették. Talán fogságba jut Efézusban, egy napi járóföldre Kolosáétól, ahol Pál is börtönt visel, s így kerülnek össze. Onézimus megtér, Pál a szívébe fogadja és most itt van a szörnyű nehéz kérdés, mit csináljon? Ha rejtegeti, Filemont bántja meg, ha kiadja, elárulja a hozzá menekültet. Csakugyan nehéz kérdés.
Ennek a nehéz kérdésnek megoldását adja elénk a felolvasott levél s benne mintát, hogyan oldjuk meg nehéz kérdéseinket.
Nehéz volt ez a kérdés először Onézimusra nézve.
Nem tudjuk, öreg volt-e vagy fiatal ez a rabszolga. Én úgy érzem, hogy fiatalember lehetett. Ezt látom a vakmerőségéből, a meggondolatlanságából, a riadt menedékkereséséből, Pál hatalmas befolyása alatt tökéletes lelki átalakulásából és végül abból, hogy olyan üdén, frissen, gondosan szolgált a fogságban Pálnak, lett az evangéliom inasa, küldönce, mindenese. Bizonyára nem gondolta meg a szökést. Azt hitte: a jóság gyengeség. Emberek, akik mindig azon siránkoznak, hogy főnökük vagy gazdájuk kegyetlen, mihelyt egy gyöngéd elöljárót találnak, azonnal visszaélnek a jóságával. Hálátlanok lesznek és meglustulnak. Így tehetett Onézimus is. Mikor aztán kikerült a nagy világba, s látta, hogy mindenki ellensége, sehova sem fordulhat, mert a közhatalom és a társadalom erős szövetséget kötött a szökött rabszolgák ellen: halálos rémület szállt a szívére. Tudta, hogy legjobb esetben a legsúlyosabb testi fenyíték vár reá, s azonfelül tüzes vassal a homlokára, vagy a vállára égetik a szökött rabszolgák billogát. De az sem lehetetlen, hogy keresztre verik, mint ahogy a szökött rabszolgákat szokás. Hiszen nemrég történt, hogy Róma helytartóját megháborodott rabszolgája megölte, ezért minden rabszolgáját, számszerűit 400 embert végeztek ki, irtózatos kínzások között, Róma egyik utcáján. A rabszolga: tárgy. Olyan darabja az élő felszerelésnek, mint a birtoknak a háziállat. Ismeri Onézimus — minden intelligens rabszolga ismerte — azt a költeményt, amelyben egy előkelő római asszony csodálkozva kérdezte a tanítójától: hát a rabszolga is ember? Arca halvány, szeme vérrel erezett, kifejezésében kétségbeesés és vadság ül. Onézimus egy óriási siralomházban találja magát. Nem is tudja, hogy került az efézusi börtönbe. Talán úgy menekült Pálhoz, mint egy templomi istenségéhez; menedéket várva tőle. De hallja Pál meleg hangját, reásugárzik lényének világossága és vonzóereje, úgy érzi magát, mint egy falevél, amelyet felkapott a meleg szél.
Pál beszél neki az igazi rabszolgaságról. Mindannyiunknak van egy kegyetlen gazdánk. Nem olyan jó, nem olyan áldott, mint Filemon; véreskezű, gyilkos szándékú, ördögi gazda ez. A bűn. Beszél arról, milyen szörnyű ez a rabság, hogy rontja meg, pusztítja el a testet és a lelket. És ugyanakkor beszél egy drága Szabadítóról. Abban az időben a rabszolgák felszabadításának volt egy szakrális, liturgiális módja. Kiválasztottak egy istenséget, annak az oltárára letették a rabszolga váltságdíját, akár ha maga gyűjtötte, össze, akár ha más adta. Akkor a rabszolgát a gazdája kézenfogva elvitte az oltár elé. Az oltár előtt a szentély istene megvásárolta gazdájától a rabszolgát, s ennek külső jeleképpen a gazda elvette az oltárról a pénzt. Ekkor a rabszolga átment az istenség tulajdonába és régi gazdája hatalmából kiszabadult. Pál apostol beszélt arról, hogy valaki lefizette a váltságpénzt Onézimusért is. A Golgota szent oltárára ráhullott a legnagyobb ár, a váltság bére. Ezzel Onézimus is a Krisztus tulajdonává lett. Megszabadult a bűnnek a hatalmától. Beletartozik az Úr seregébe, a választottak gyülekezetébe, a szentek házanépébe, az Isten cselédei közé, ahol mindannyian egyformák vagyunk, szabadok a világtól, de boldog rabszolgái annak az Úrnak, aki életét letette értünk.
— Onézimus, légy te is az övé.
Onézimus sokáig és megrendültén zokogott.
Azután bizonyságot tett arról, hogy elfogadta a feléje nyújtott üdvösséget. Pál megkeresztelte, vele együtt imádkozott. Azóta is valósággal issza a Pál tanításait és csodálatos előhaladást tesz a keresztyén igazság ismeretében. — Pál megismertette munkatársaival, barátaival, azután kiszabta az ő szolgálatát is. Onézimus pedig boldogan jött-ment, egy új világnak és új életnek mámorával.
— Onézimus, haza kell menned, — szólította meg Pál. Ügyed nincs elintézve Filemonnál. Beláthatod, hogy elintézetlen ügyeket nem hurcolhatunk tovább. A megtért ember szembenéz és leszámol múltjával.
Onézimus megint elfehéredett.
— Menjek vissza a szégyenbe, korbács és tüzes vas alá, talán a halálba?
— Test és vér mondja ezt neked, Onézimus. Te hazamégysz, mint új ember. A Krisztus tulajdona, aki megszabadultál a bűn rabszolgaságától. Vállalod mindazt, ami rád következik. Vétkeztél, vezekelned kell. Egyébként rábízod magad Istenre. Én jótállok a te tartozásodért. Megfizetem, ami kárt okoztál, s elküldöm veled az én szívemet. Nincs neked más menedékleveled, csak a Krisztus keresztvize és az én szívem. Eredj haza, fiam!

*

Gondold el, atyámfia, életednek hány nehéz kérdését tudtad volna megoldani, ha kész lettél volna bocsánatkérésre, vezeklésre, jóvátételre. Hány családi élet kis temploma állana még most is. Hány pálya nem tört volna derékban, hány halott volna most élő, ha tudtak volna bocsánatot kérni, vezekelni és jóvátenni.
És miért nem tudtak? És miért nem tudtunk? Azért nem, mert nem jártuk meg az Onézimus útját, a lelki megújulásnak az útját. Nem menekültünk Krisztushoz, nem adtuk át neki az életünket, nem fogadtuk el az ő nagy boldog szabadítását. Minden bajunk és nyomorúságunk rabszolgasorunkból következik. És mi le akartuk törni ezt a bilincset, meg akartunk szökni belőle. Nem tudtuk, hogy ha Valaki mellénk áll, szavára lepereg rólunk a bilincs, mint a meggyujtott iszalag a fáról. Általában nem tanultuk meg, hogy életünk minden nehéz ügye: hiábavaló szökési kísérlet e világ rabszolgaságának bilincseiből. A Golgota oltára vár. Rajta ott illatozik, füstölög és szikrázik a lefizetett ár, a drága Vér. Érted omlott ki, fogadd el. Szabadulj meg ennek a világnak nyomorúságaiból azzal, hogy a Krisztus tulajdonába mész át.
Nehéz ügyek előtt állasz? Vár az oltár.

II.

Filemon gazdag pátricius Kolosséban. Háza az ottani keresztyén gyülekezet otthona. Felesége, Appia, hozzá méltó keresztyén úriasszony. Fia: Arkhippus az egész gyülekezetnek diakónusa vagy éppen püspöke. (Kol. 4:4.) A kolossébeli keresztyének úgy tisztelik őt, mint atyjukat. Nincs senki, aki hálát ne érezne iránta.
Éppen most érkezett Páltól egy levél a kolossébeli gyülekezethez. Készülnek az ünnepélyes összejövetelre, amelyen felolvassák. Érre a nagy eseményre átjönnek a laodicea- beliek is. (Kol. 4:16.)
Indulás előtt egy kis levelet hoznak Filemonhoz. Összehajtva, lepecsételve, — kinek az írása? Bizony, ezt a Pál íródeákja írta. Elbámul, amikor olvassa. Küldöm hozzád szökött rabszolgádat — tréfásan mondja: a mihaszna Hasznost (Onézimus szó azt jelenti : Hasznos) — de vele küldöm a szívemet. Fogadd úgy, mint testvért, fogadd úgy, mint engem fogadnál. . .
Ez az, ami még Filemont is próbára teszi. Azt talán elképzeli, hogy a szökött rabszolgát ne ölje meg. Valami szigorúbb kényszermunkára vesse, ólba, vagy istállóba zárja egyelőre, amíg átmehet a rabszolgák szállására, az ergasztulumba. Arról beszélgettek már Appiával, hogy maradjon el a tüzes vassal való bélyegzés. Talán a verés is, ha lehetséges, mert irtózatos hallani a kínzott ember üvöltését. De hogy befogadja a palotájába, de hogy főhelyre ültesse, mint Pál követét, de hogy átölelje és megcsókolja: ez nagyon sok. Filemon tökéletesen tanácstalan.
És akkor megint elolvassa a levelet, figyelmesén, mondatonkint, — Pál a Krisztus foglya. Nem hivatkozik apostoli méltóságára, csak öregségére és szenvedéseire. Azt mondja vele, hogy maga a szolgaság nem szégyen. A legnagyobb élő ember, akit ismer, aki fejedelem a lelkek között, Pál, imé beteg, öreg, fogoly, bilincsbe verve Efézusban. Nem parancsol neki Pál, pedig megtehetné. Ő vezette el az evangéliom világosságára. Neki köszönheti a bizonyságtételt, neki köszöni Krisztust, úgy érezte mindig, hogy lelki atyja és egyben fejedelme. Most Pál könyörög, mint egy alázatos öreg testvér. Nemcsak könyörög, hanem kezességet is vállal érte. Íme itt a tulajdon kezevonása. Kötelezvény ez a levél, «én Pál írtam az én kezemmel, én megfizetem.» Pedig ő tartozik Pálnak többel, nagyobbal, mint ez a földi élet.
A barna papiruson a vörhenyes írás mintha szikráznék, és mintha egy szívet tartana maga előtt, Pál apostol szívét. «Te pedig őt, azaz az én szívemet fogadd magadhoz.»
Filemon úgy érezte, mintha egy óriási meredély szélén, egy vékony acélív, acélkerítés tartaná, ö rohanni akar, zuhanni a mélységbe, haragba, gyűlöletbe, bosszúba, az a vékony acélív, az Íge visszatartja. Maradj a régi jó, próbálj meg még jobb lenni! Ne engedd, hogy lehúzzon a föld, a test, a vér, a gyűlölet. Légy nagylelkű és irgalmas, ahogy veled irgalmasok voltak. Bocsáss meg, Filemon, mert neked is megbocsátottak odafenn... Engedd el a drakhmányi tartozást, neked talentumokat engedtek el. Filemon, mi lett volna veled, ha egyszer egy szökött rabszolgán, a bűn szökött rabszolgáján, aki a kolossébeli főemberek közöl való volt, nem könyörült volna a Gazdája, nem váltotta volna meg, nem vette volna a tulajdonába? Filemon, szól Pál levele, te nem is tudod, mennyi jóság lehetősége van körülötted. Micsoda örömök várnak reád! Mit tehetsz te Krisztusért és bennetek és közöttetek lévő minden jónak milyen csodái kerülnek napfényre, ha engedelmeskedel...
— Ki hozta ezt a levelet? — kérdi Filemon.— Bocsássátok be!
Reszketve, sápadtan belép Onézimus és a térde megrogyik. Filemon átkarolja és együtt sírnak. Úgy találja őket a belépő Appia.

*

Testvéreim! Hány nehéz ügyed oldódott volna meg, ha tudtál volna megbocsátani!? Ha irgalmas lettél volna, megemlékezve arról, hogy te is irgalmasságot nyertél. Mennyivel könnyebb lett volna az életed, ha nem akartál volna megtorolni, megbosszulni, fegyelmezni, megszégyeníteni. Ha szelíd és alázatos tudtál volna lenni és felemelted volna az elbotlottat, hogy megoldhattad volna életed nagy nehézségeit, ha nem ítéltél volna el mást. Ha lett volna bátorságod nagylelkű lenni. Ha nem félsz a jóságtól, ha vakmerő hajósa vagy a szeretet óceánjának. Tékozolj, merj, légy jó, szeress!

III.

Pálnak is nehéz volt ebbe a kérdésbe beleavatkozni. Lett volna neki jogcíme kitérni előle elég. Megtehette volna, hogy elméleti kérdést csinál az egészből s, ír egy szép prédikációt, vagy ír egy diatribét, értekezést a rabszolgaság eltörléséről. De egyiket sem tette. Segíteni akart két emberen, és belenyúlt az életükbe.
Nézzétek, milyen gyöngéden intézi el ezt a feladatot. Nem tólja fel magát bírónak, olyan alázatos a fejedelmi Pál, mint egy öreg szolga. Nem fedd, nem mennydörög se Onézimusnak, sem Filemonnak. Veszi a szívét és küldi el. Látjátok, egy szökött rabszolgában felfedezi a testvért és legbensőbb barátai közé fogadja. Mi az Onézimus akkori tisztéhez képest egy bíborosi méltóság ma! Koldus, öreg fogoly, mégis jót áll egy fiatal életért, s az általa elkövetett károkért. Megfizet érte. Bár neki nincs miből, de tudja, hogy a könyörgése arannyá válik. Hogy megfogja és megtartja Filemont — Onézimussal. S mindezt milyen mesteri művészettel teszi! Mennyi alázatosságot tud mutatni és mekkora a tekintélye. Milyen szelíden kér és kérése milyen ellenállhatatlan parancs. Hátra áll, hogy észre se vegyék, mégis elől megy, mint egy ragyogó példa. Tudja, hogy oda kell vetnie magát, helyt kell állania, eleget kell tennie, fizetnie kell másért, azért, mert szereti, azért, mert meg akarja menteni. Állj hátra alázatosságban, menj elöl példaadásban, vállalj felelősséget testvéreidért, dobd oda magad aranyrúdnak a serpenyőbe, mindenekfelett pedig szeress, szeress, ó lélek, akit arra hívott el az Úr, hogy pásztorolj.
És nem állasz-e te pásztori felelősség alatt? Nincs-e reád bízva néhány ember, akinek életsorsát jóra fordíthatnád? Hát ne nézd, hogy romlanak, züllenek, elnyomorodnak és halálba rohannak az emberek: segíts rajtuk; fogd meg a kezüket és vidd a Krisztushoz őket.

*

S most egyszerre elmosódik az Onézimus arca, csak a Krisztusé tündöklik, aki új emberré tette őt és millió más társát. Elmosódik Filemon és házanépe. Palotájában egyedül Krisztus áll, aki megtartotta őket a jóságban és a hűségben. Pál apostol is levelei fölé görnyed, s fölötte mint egy fölséges látomány magasodik fel Krisztus, akinek ígéjét hozza, szellemét lehelli, őrök szeretetét közvetíti. Hiszen itt egyetlenegy cselekvő van, mindenki más eszköz; Krisztus műhelye ez, aki megmutatja hatalmát Onézimusban, Filemonban és Pálban.
Ebben a templomban csak háromfélé ember van. Egyik, akinek bocsánatot kell kérnie, másik, akinek bocsánatot kell adnia, harmadik, akinek békességet kell közvetítenie. Itt csak olyan emberek vannak, akik vagy megszöktek egy igából, vagy megkísértettek egy nehéz órában, vagy felelősek másokért. Nincs más azok között, akik hallgatják a beszédemet, csak olyanok, akiknek az ige szól: légy új emberi maradj a régi jó; szeress; szeress! Itt nincs más ember, csak olyan, akinek nehéz ügye van és aki ezt a Krisztus által az Ő dicsőségére megoldhatja.