Joó Sándor Dr.

Nincs még egy olyan történet az egész Szentírásban, amit annyiszor leírtak volna az apostolok, mint éppen a kenyerek csodájának a története. Mind a négy evangélista megemlékezik róla, sőt, Máté és Márk kétféle változatban mondja el, tehát összesen hatszor fordul elő az evangéliumokban. Nyilván azért van ez, mert olyan nagyon fontosnak tartották ezt az eseményt az evangélisták a Krisztusban való hit szempontjából! Bizonyára élőszóval is sokszor elmondták, hogy erősítsék vele az emberek hitét. Bár a mi Krisztusban való hitünk is erősödne, miközben ezzel a történettel foglalkozunk!

De az első probléma, ami felvetődik egy csomó emberben, éppen az, hogy vajon hiteles ez a történet? Elhihetjük, hogy valóban így történt? Mert az, hogy ötezer ember öt kis zsemleszerű kenyérből és két nyilván nem túl nagy halból jóllakott, és a maradékból még 12 kosarat is megtöltöttek: ez kétségtelenül botránkoztató és hihetetlen, még ha akármekkora volt is az az öt kenyér és két hal! Itt mi most körülbelül 400-n vagyunk. Képzeljétek el, hogy több, mint tízszer ennyi ember volt ott Jézus körül a tó partján... Öt kenyér és két hal ennyi embernek...! Na nem! Ez igazán lehetetlen! De vigyázzatok csak, atyámfiai: ez, ami itt történt, semmivel sem hihetetlenebb és lehetetlenebb, mint az, hogy Jézus húsvét reggelén a sírból kikelt, a halálból feltámadt! Ne felejtsük el, hogy itt Jézus cselekedett! Hadd mondjam meg: én egy percig sem kételkedem ennek a történetnek a hitelességében. Nemcsak azért, mert mind a négy evangélista megírta, nemcsak azért, mert rengeteg szemtanú volt rá, hiszen nem titokban, négyszemközt történt, mint a bizonytalan látomások, hanem nyilvánosan, 5000 ember jelenlétében! Hanem egyszerűen azért, mert Jézus cselekedett! Ő nemcsak egy kevés kenyérből és öt halból, hanem akár kövekből is tudott volna ilyen hatalmasan cselekedni! Ez a történet csak akkor botránkoztató, ha elválasztjuk Jézustól, ha kiemeljük az evangélium összefüggéséből és csak úgy magában, mint egy egyedülálló eseményt tesszük a természettudományos laboratórium boncasztalára, és olyan mértékkel mérjük, amilyennel a saját cselekedeteinket és lehetőségeinket szoktuk. Mi már nagyon hozzászoktunk ahhoz, hogy amire az ember nem képes, amit nem tud megcsinálni, arra röviden rámondja, hogy ez lehetetlen! Nos, hát az bizonyos, hogy sem te, sem én nem volnánk képesek ilyet csinálni, a legrafináltabb kémikus, vagy a legtudósabb fizikus, vagy a legügyesebb nemzetgazdász sem volna képes annyi eledellel ennyi embert jóltartani! Ez így valóban lehetetlen! De! De itt éppen olyan valakiről van szó, akivel Isten országa, Isten uralma tört be ebbe a világba. És Isten országában egészen más törvények és szabályok érvényesülnek, és egészen más erők hatnak, mint amit mi, emberek el tudunk képzelni és meg tudunk valósítani. Jézus, ha hozzánk hasonló embernek látszott is a földön jártában-keltében: egészen más volt, mint az ember! Őbenne Isten irgalma, szeretete, hatalma testesült meg emberi testben! Ez, akárhogy mosolyog is rajta a világ, az egész keresztyén hitünk alaptétele. Alapmeggyőződése! Jézust egészen másként kell tekinteni, hozzá egészen másként kell viszonyulni, mint bárki máshoz. Másként, azaz: hitben! Éppen az az örvendetes, éppen az az evangélium, az örömhír ebben a történetben, hogy Jézus olyan új tények, új lehetőségek elé állít, amire ember nem képes. És éppen az az első nagy kérdése ennek az Igének hozzánk, hogy tudunk-e úgy hinni Jézusban, mint aki fölötte áll a mi lehetőségeinknek, mint akinek a hatalma más, mint az emberi hatalom?! Vagy pedig csak akkora Jézusban hiszünk, aki a mi kicsi agyvelőnkbe is belefér, akit magunkhoz tudunk szabni?! Ez az Ige azt hirdeti nekünk, hogy ami embereknél lehetetlen, lehetséges az az Istennél! Ne félj hinni Benne!

Azután arra is megtanít ez a történet, hogy merj hinni úgy Jézusban, mint aki az élet földi, materiális oldalának is Ura! Ezt azért szeretném nagyon kihangsúlyozni, mert a Jézusban való hitünk gyakran válik egyoldalúvá, mégpedig kétféle értelemben: vagy egyoldalúan a test felé, vagy egyoldalúan a lélek felé tolódik el a hangsúly. Az egyik egyoldalúság az, hogy Jézusban csak a testi szükségletek kielégítőjét látja a benne hívő ember. A csodadoktort, aki meggyógyíthat a betegségből, a segítőerőt, aki megoldhatja a problémáimat, de nem látja benne az ember a Megváltót, aki az Ő vére által megtisztít a bűntől, aki az Ő Lelke által újjászül és megszentel... De van másik egyoldalúság is, az, hogy annyira csak a lelki élet Megváltóját látja benne valaki, hogy a testről és annak szükségleteiről egészen el is feledkezik. Mintha az nem tartoznék Jézus hatáskörébe. Az üdvösség dolgait azt igen, csak hozza rendbe Jézus, ez reá tartozik, ez az Ő dolga, de a földi élet ügyei, dolgai nem, ez az én dolgom! A lelki problémák megoldása persze, hogy az Ő hatáskörébe tartozik, de a kenyérkeresetem, a pénztárcám, az állásom, a világi elfoglaltságom sokféle ügye-baja: ez nem tartozik Jézusra. Ezek világi dolgok, gondok! Folytassuk: az éhség problémája, a gyarmati népek sorsa, az emberiség hogylétének a kérdése, elmaradt népek sok ezres és milliós tömegeinek a gazdasági problémája, politikai helyzete, az atomveszély elhárításának az ügye, a háború és béke kérdése... ó, ezek mind olyan profán dolgok, amelyek nem Jézusra tartoznak! Jézus az üdvösség, az örök élet, a mennyek országa, a lelki élet Megváltója! Hogy keverednék az Ő szent és tiszta lénye ilyen sokszor bizony szennyes, mindennapi, anyagi és politikai ügyekbe bele?

Ilyenformán gondolkoztak talán a tanítványok is, amikor azt javasolták Jézusnak, látva, hogy ráesteledik a tömegre az idő: bocsásd el őket, hadd vegyenek maguknak kenyeret, hadd gondoskodjanak magukról, hiszen már éhesek... Úgy érezték, ez már nem Jézus dolga, az éhség, ez már testi, e-világi probléma, ez már materiális szükséglet, oldják meg az emberek, ahogy tudják, Jézus nélkül! Íme, Jézus tanított, adta a lelki táplálékot az embereknek, és ez helyes, ezt kell Jézustól várni, de most már a testi táplálék megszerzése nem az Ő dolga!

Nos, hát éppen ez ellen az egyoldalúság ellen figyelmeztet az Ige. Lám, Jézust igenis nagyon érdekli az, hogy ez az embertömeg most mit fog enni. Éppen arról van itt szó, hogy Isten az égben nemcsak az emberek lelkével törődik, hanem a gyomrával is! Mert az ember test és lélek. Nemcsak az egyik. Szellemi valóság is, meg anyagi valóság is! Nemcsak az egyik! És Jézus mind a kettőnek Ura és Megváltója, nemcsak az egyiknek. Jézus az egész embernek a Megváltója! Az embernek, a maga testi-lelki valóságában, szellemi-anyagi szükségleteivel együtt. Ne akarjuk hát kivonni Isten uralma alól az élet e-világi, materiális oldalát, a kenyér problémáját!

Amikor a tanítványok el akarták küldeni a sokaságot, így szólt Jézus: adjatok nekik ti enni! Ezzel a szavával Jézus örökre a szívére helyezte az Övéinek e világon az emberiség szociális problémáit! Mintha azt mondaná: ne rázzátok le a felelősséget magatokról a tekintetben, hogy az emberek ezrei, milliói mit esznek, hogyan élnek! Ezért van az, hogy Krisztus egyháza a múltban mindig igyekezett is etetni az éhezőket, fölruházni a nyomorgókat, ápolni a betegeket, gondozni a menekülteket - ez a mi egyházközségünk is a ti adományaitokból hideg szobákat fűttetett be, elmaradt lakbéreket fizetett meg, üres tányérokat töltött meg... De Jézusnak ez a mondása: adjatok nékik ti enni, most nagyobb távlatú feladatra hív, mint egy-egy alkalmi jótékonyság. A Krisztus egyházának ma határozott és félreérthetetlen bizonyságot kell tennie minden olyan hatalom ellen, ami oka annak, hogy mindig újra vannak a földön éhező, fázó, elkeseredett, rettegő, megfélemlített emberek. A Krisztus egyházának föl kell vennie a küzdelmet tehát a Mammon szelleme ellen, amelyik olyan brutális zsarnok ebben a világban; meg az érzékiség hatalma ellen, amelyik családi életeket ront meg, tesz tönkre; meg ami ma a legaktuálisabb: a Moloch szellemi hatalmassága ellen, amelyik szakadatlanul újabb háborúra uszít... Valóban: ma ez az utóbbi, vagyis a béke ügye az ember-milliók legnagyobb, legsürgetőbb problémája, amire éppen ezekben a napokban megint az egész világ figyelme irányul. Éppen arra figyelmeztet az Ige, hogy ez az ügy, vagyis a háború és béke ügye éppen nem kerüli el Jézus figyelmét - ez az ügy nagyon is reá tartozik! Szívügye a mi Urunknak!

De hát mit tehetünk mi ebben az ügyben? Nos, amink van, azzal szolgálhatunk! Van, lehet: imádságunk! Kérhetjük, hogy Isten békességének az erői hassák át a tárgyalásokat, az embereket, a világot! - Kevés ez? Igen, nagyon szerény, kicsi dolog. De az az öt kenyér és két hal is olyan kevés volt, hogy a tanítványok lefitymálva mondták: micsoda ez ennyi embernek? De éppen az a csoda, hogy kevés ember gyenge erejéből is hihetetlen nagy dolgok származhatnak - Jézus keze alatt! A mi gyenge, erőtlen imádságunk, meg Jézus, sokat tehet! Nagyot! Csodát! És vajon nem ott tartunk-e már, hogy csak egy isteni csoda mentheti meg ezt a világot?! Nos, Jézus téged is felelőssé tesz érte! A hitedet, a bizonyságtételedet, az imádságodat! Tedd csak bele az Ő kezébe, majd Ő fölhasználja... Megnöveli. Hathatóssá teszi! Ezrek, milliók javára! Mert ilyen Úr a mi Krisztusunk!

De az emberiség nagy, egyetemes kérdéseiről fordítsuk most vissza tekintetünket a magunk egyéni, mindennapi anyagi problémái felé, hiszen erre nézve is van ennek az Igének bátorító üzenete. A napi kenyérért való gond végigkísér az életünkön. Igényli a gondolatainkat, lefoglalja az erőinket. Tudja ezt minden háziasszony, amikor a bevásárlást végiggondolja, hogy családjának asztalt terítsen. Tudja ezt minden családapa, aki a havi keresetét igyekszik valahogy úgy beosztani, hogy mindenre jusson belőle, amire kell... És ó, de hamar fölborul a számítás! De nagyon jól ki kell számítani és be kell osztani... És kétségtelenül fontos is, hogy minden gazdasági kérdést gondos emberi kalkuláció előzzön meg. A tanítványok is számoltak: több mint 200 dénárra jött ki az összeg, amire szükség lett volna... Azt is megállapították rögtön, hogy a rendelkezésre álló készlet kevés. És ez mind fontos: a józan számítás. Nem jó a fellegekben járni. Addig nyújtózzék az ember valóban, ameddig a takarója ér... De: megint De! Jézus egy másik faktort is bekapcsol: Isten hatalmát! Nem azt mondja, hogy ne számoljatok a pénzzel, hanem azt, hogy számoljatok Istennel. Mint ahogy a betegségnél is: nem arra int, hogy ne végy igénybe orvost és gyógyszert, hanem arra, hogy ne feledkezzél meg az Istenről, minden gyógyulás adójáról. Tehát csináld csak a kalkulációt, becsületesen, gondosan, de: derűs bizalommal abban az Istenben, aki minden jó adomány ajándékozója. Az Ő áldása nélkül a sok sem elég soha, és az Ő áldásával a kevés is elég mindig! A kenyércsoda ma is meg tud ismétlődni!

Két titka van ennek a csodának. Egyik az, hogy azt, ami van, bele kell tenni Jézus kezébe. Mert az Ő kezében szaporodik meg csodálatos módon a kevés. Nagyon jól tudom, milyen kevés tud lenni a havi kereset. Mennyi minden felé kell jutnia belőle. Kosztra, ruhára, egy kis szórakozásra, Isten dicsőségére, az egyháznak is... De hát hogyan? Nem futja! - Nos: próbáld meg beletenni Jézus kezébe és beszéld meg Vele. Bízzad reá, hogy Ő ossza el! Csodálatosképpen, amikor Jézus osztja el, akkor mindig mindenre futja! Nem az emberi ügyesség révén, hanem az Isten kegyelmének és mindenhatóságának a csodája révén. Amint beletettem a kenyérproblémámat Jézus kezébe, egyszerre egy egészen új matematika lép érvénybe, ami teljesen ellentéte a mienknek! A mienk szerint, ha valamit elosztunk, az kevesebb lesz, és így sohasem futja mindarra, amire kell. Jézus amit oszt, az megsokszorozódik a kezében. Mindenre futja! Tehát ez az egyik titka a csodának: beletenni Jézus kezébe.

A másik: hálát adni a kevésért! Nézzétek: Jézus amikor kezébe vette a két halacskát és öt kenyeret, nem panaszkodott, hogy jaj ez nem elég, adjatok többet, hanem “fölemelte a tekintetét az égre és hálákat adott”. Tehát azért a kevésért, ami van, azért adj hálát! Mert a kevés is Isten ajándéka. Aki nem tud hálát adni a kevésért, az hitvány ember! Annak a sok sem elég soha! Jézus megköszönte a keveset és úgy törte meg... És íme, a kevésből lett a sok, az elég. Futotta nagy bőséggel. Az a kenyér, amiért hálát adtál, jobban táplál, több embernek elég... Látjátok: nemzetgazdaságilag is jelentősége van az igazi asztali áldásnak!

Tanuljunk meg hát ebből a botránkoztató és csodálatos történetből jobban hinni a mi Urunkban, akinek lám, arra is van hatalma, hogy földi szükségleteinket rendezze, a kenyér-problémát megoldja. Mert Ő az élet materiális oldalának is Ura!

Számíthat is az Ő segítő hatalmára mindenki, aki igazán hozzá tartozik. Tehát csak keressük először Isten országát és annak igazságát, és a többi dolgok, a materiális életszükségletre valók megadatnak nékünk!

Ámen!

Dátum: 1962. július 8.

Pár héttel ezelőtt beszéltem itt a munkáról. Elmondottam, hogy a munka az ember ember-mivoltához tartozó sajátosság, teremtési rendeltetése az embernek, hogy munkálkodjék, hogy hajtsa uralma alá a földet. A munka tehát semmiképpen nem átok az emberen, ahogyan felületes bibliaolvasók képzelik, nem olyan valami, ami az embert a bűnére emlékezteti: sőt, ami az embert az Istennel való közösségre emlékezteti! A munka olyan valami, amit az ember még a paradicsomból hozott magával. Egy, még mindig megmaradt emléke, darabja annak, hogy az ember nagyra van hivatva. Istennek a legelső parancsa az ember számára az, hogy munkálkodjék, hogy teremtsen a natúrából kultúrát. A munka tehát az embernek Istentől nyert hivatása, kötelessége!

Tudjátok, mi a második parancsa Istennek? Az, hogy az ember pihenjen! Vegye komolyan a nyugalom idejét! Isten nemcsak a munkára hívja az embert, hanem a pihenésre is. Az is Istentől nyert kötelesség, amivel az ember Istennek tartozik, meg felebarátainak és önmagának, hogy pihenjen! Most erről a sokszor elfelejtett kötelességről szeretnék beszélni!

1) Először: azért köteles az ember pihenni, hogy jobban tudja végezni a munkáját! Nem hiába mondta Isten, hogy a hat napi munka után legyen egy olyan nap, amelyen semmi dolgot ne tegyen az ember. Tudja azt az Isten, hogy az embernek mennyire szüksége van az egy pihenő napra, hiszen Ő teremtette! A saját teremtménye, a saját keze munkája az ember. Egy közönséges géphez, vagy komplikált műszerhez is ad használati utasítást az, aki megkonstruálta, mert különben elromlik. Így Isten is adott a saját gyártmányához, az emberhez használati utasítást, és ez így hangzik: Hat napon át végezd minden dolgod, a hetediken pedig pihenj! Ha valaki nem az isteni utasítás szerint használja magát, ha valaki a munkának és a pihenésnek nem ebben az Istentől megszabott ritmusában él: az idő előtt elromlik, elpusztulnak az alkatrészei, használhatatlanná válik az egész gépezet. Korunk jellegzetes betegsége, a szívbaj sokféle változata ettől van, a túlhajszoltságtól, a munka iramának a pihenés rovására való fölfokozásából. Tehát abból, hogy az ember nem tartja be az isteni használati utasítást önmagára nézve, nem bír kikapcsolódni, nem képes igazán pihenni. Ahhoz, hogy az ember agyveleje, meg az izomzata, meg a keze-lába jól működjék, tehát hogy az ember egyáltalán betölthesse hivatását, éppen olyan szüksége van pihenésre, mint munkára. Ha valaki akkor is dolgozik, amikor pihennie kellene, ha valakiben akkor is zúg tovább a motor, amikor csendben kellene lenni: annak a munkáján sincs igazi áldás!

Az az ember, aki sohasem tud nyugodni, az nem ismeri sem a pihenés föllélegzését, sem a munka nagyszerűségét. Az ilyen emberek azok, akik rengeteg munkájukkal sok mindent elérnek, de sohasem érik utol önmagukat. Rengeteg munkával többet keresnek talán, de elveszítik önmagukat. Aki pedig önmagát elveszíti, végül mindent elveszített. Mindent, ami igazán emberi az életben! A mai hajszolt embernek egyik legnagyobb problémája az idő hiánya, egyik legtöbbet hangoztatott kijelentése az, hogy nem ér rá. Nem ér rá elcsendesedni, nem ér rá pihenni, nem ér rá játszani, nem ér rá - élni! Nagyon jellemző, hogy a régi görögök az Időt nagy betűvel írták, úgy tekintették az időt, mint egy istenséget: Chronos volt a neve. Ez a Chronos kemény, kegyetlen istenség volt. A saját gyermekeit ette meg, szőröstől-bőröstől nyelte el az embereket. És milyen csodálatos: a régi pogány görögöknek ez a kegyetlen istensége ma is él: a modern emberek milliói számára egyetlen igazi úr létezik: a karórája! Vagy a zsebórája! Csak ránéz, és már nem tud nyugodtan ülni tovább. Chronos-isten űzi, hajtja, nyeli, emészti a gyermekeit... Nem hagy pihenést, szusszanást, szabadságot, vakációt - életet! Ennek a Chronos-istennek szerencsétlen áldozataival vannak tele a szívkórházak, hipertónia-osztályok, idegklinikák, elmegyógyintézetek...

Látod már mennyire szükséged van arra, amit Isten parancsol: hat napon át munkálkodjál, a hetediken semmi dolgot ne végezz... Egy nagyon sokat tapasztalt hívő embertől kaptam életemben az egyik legjobb tanácsot, amikor ezt mondta: “Tartozol a családodnak és a gyülekezetednek azzal, hogy naponta legalább egy fél órát egyedül sétálsz...” - Nos, atyámfia, te is tartozol Istennek, Akitől az életet kaptad. Tartozol a környezetednek, akik kénytelenek elviselni téged. Tartozol a munkának, amit jól kell elvégezned azzal, hogy komolyan veszed azt a kötelességet, amiről a modern korban megfeledkeznek az emberek: a pihenést!

Igazán nem az istentiszteletnek akarok propagandát csinálni, Istennek nincs szüksége semmiféle propagandára, hanem csak tanulságul szeretném elmondani a következő esetet. Egy rendszeres templomba járótól kérdezte egyszer a barátja: “Csak azt szeretném tudni, hogy tudod te ezt megoldani? Hiszen az embernek annyi mindenféle egyéni dolga is van a hivatalos munkája mellett. És ezt mindig vasárnap szoktam elintézni. Hogyan tudod te elvégezni a munkáidat, hiszen minden vasárnap az egész délelőttöd eltelik a templommal? Hogy van neked erre időd?” - “Hogy miként tudom elvégezni a munkámat és mellette mégis marad időm a templomra is? Nos, hát nevetni fogsz: éppen úgy, hogy minden vasárnap ott vagyok a templomban! Ott kapok újra erőt, koncentrációt, békességet. Amikor kijövök az istentiszteletről, úgy érzem, mintha az elmúlt hét minden vihara elült volna. És azután az egész vasárnapon át nem végzek semmiféle munkát. Hétfőn azután, amikor mások már fáradtan kezdik megint a munkát, elcsodálkozom, hogy lehet ez, hiszen nekik is volt vasárnapjuk?! De milyen? Én viszont fölfrissülve, örülök, hogy újra dolgozhatok.” - Igen, atyámfiai, aki a munkát komolyan veszi, az köteles a pihenést is komolyan venni, mert különben hamarosan a munkája sem fog sokat érni.

2) Van azonban egy még nagyobb veszedelme a pihenni nem tudásnak: az, hogy bálvánnyá, démoni hatalommá nő fölém a munka. Tudniillik minden, amit az ember nem rendel Isten uralma alá, bálvánnyá lesz, föléje nő, eluralkodik rajta. Így van ez nemcsak a szenvedélyekkel, élvezetekkel - mint például az italnak, vagy a dohányzásnak az élvezetével, meg, amint láttuk, az idővel -, de így van ez magával a munkával is. A munka is elfajulhat és áldásból átokká válhat. Ma az egész földkerekségén rettenve látja az emberiség, hogy az Istentől függetlenített, a mértékét elveszített civilizáció fejére nő az embernek, az emberek lassan már nem urai a saját helyzetüknek, hanem szolgái. Rabszolgáivá válnak a saját berendezéseiknek, vállalkozásaiknak, a saját technikájuknak, a saját kezük csinálmányának. Nos, a "szabbat", a nyugalomnak, a pihenésnek az ideje; mintegy jele annak, hogy a munka nem öncél, hanem eszköz. A munka szolgálni tartozik az embert és az életet, nem pedig uralni! Emlékeztek, a munka első isteni parancsa így hangzik: Uralkodjatok a földön és a földi dolgokon. Ez azt jelenti: ne engedjétek, hogy a földi dolgok uralkodjanak el rajtatok. Ezért is kötelessége az embernek a pihenés, mert éppen abban, hogy tud-e pihenni, meg tud-e nyugodni a munkájától, ebben mutatkozik meg, hogy úr-e még a saját munkája fölött, vagy a munka vált úrrá őfölötte? Hogy az ember ura-e még a munkájának, vagy megszállottja? Aki nem tud pihenni, kikapcsolódni, elcsendesedni, az már rabszolgája a saját munkájának, az már a saját nyugtalan tevékenységének a megszállottja, azt már démonikus erők tartják fogva... A pihenésre nemcsak azért van szükség, hogy új erőt gyűjtsünk a munkára, hogy kipihenjük a munka fáradalmait, hanem azért is, hogy ne engedjük úrrá válni magunkon a munkát! Látjátok mennyire igaza van Istennek, amikor kötelességévé teszi az embernek a pihenést, azt, hogy hat napon át munkálkodjék, a hetediken pedig nyugodjék meg minden munkájától?! A teremtéstörténetnek ez a kijelentése, hogy: “Mikor pedig elvégezé Isten hetednapon az ő munkáját, a melyet alkotott vala, megszűnék a hetedik napon minden munkájától, a melyet alkotott vala.” - azt jelenti, hogy Isten sem rabszolgája a saját munkájának, hanem ura! Nyugodtan fölötte van és kedvét leli benne. Ezért hív minket is nemcsak a munkára, hanem a pihenésre is!

De éppen Isten hív a pihenésre! Isten Jézus Krisztusban karjait, meg szívét is szélesen kitárta a fáradt, meghajszolt, szomorú, elcsüggedt, elerőtlenedett emberek felé és így kiáltott: “Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztlak titeket!” Isten nemcsak egyszerűen kikapcsolódásra hív, hanem megszentelt, örömteljes pihenésre, amiben az ember újra megtalálja igazi önmagát! A megszentelt pihenés az igazi pihenés, mert teli van az élet titkával: Istennel! Tehát ha valaki igazán pihenni akar, ha meg akar nyugodni, testileg-lelkileg fölfrissülni: Istenhez menjen. Jézus karjai között pihenjen. Hiszen úgy vagyunk teremtve, hogy addig mindig nyugtalan a szívünk - akár munkában, akár pihenésben -, amíg Istenben meg nem nyugszik! Az igazi pihenés nemcsak munkaszünet, nem semmittevés, nem lustálkodás, hanem az Isten éltető erőivel való újra feltöltődés! Nemcsak arra van szükséged, hogy a munkát abbahagyd egy időre, hanem arra is, hogy a munka kísérő jelenségeit: a bosszúságot, a gondot, az aggodalmakat, a csalódást, a balsikert, az irigységet, a meg-nem-értést lerakjad a bűneiddel együtt, tehát hogy igazi, nagy lelki elcsendesedésben találkozz Jézussal, Aki átvesz tőled mindent, bűnt, terhet, szennyet, ami összegyűlt a nap folyamán vagy egy héten át, és fölszabadít, megtisztít, megújít; felhangol és alkalmassá tesz arra, hogy folytathasd tovább a munkát, a szolgálatot, az életet!

A búvárnak is, aki lent a mélyben, a víz alatt munkálkodik, szüksége van a fenti levegőre, amivel egy légvezeték által állandó kapcsolatban van. Nekünk is szükségünk van egy magas világgal való kapcsolatra, az imádságon keresztül onnét kapott életadó levegőre, hogy végezhessük a munkánkat idelenn. Sőt, nem elég csak egyet-egyet beszívni abból a felső isteni régióból, hanem időnkint egészen fel kell emelkedni is abba a másik légkörbe, Jézus közelébe, az Ő híveinek a közösségébe, le kell vetni a búvársisakot és nagyokat lélegezni, szabadon, nyugodtan, mert különben megfullad az ember! Erre hív Isten, amikor azt mondja: Hat nap alatt végezd minden munkádat, de a hetedik az Úrnak, a te Istened szabbatja, nyugodalma: semmi dolgot se tégy azon...

Isten hív a pihenésre, a napi, vagy heti, vagy évi vakáció pihenésére, a csendre, a megbékélés, az Őbenne való elmerülés jóságos, teremtő csendjére! Az Élet forrásával, Jézussal való áldott találkozásra! Ott ad erőt a gyengéknek, felfrissülést a megfáradottaknak, nyugalmat a fölzaklatott szívnek. Ott készít föl a kapkodástól, erőlködéstől, idegességtől mentes szolgálatra, áldott munkára! És az örök életre!

Ámen!

Dátum: 1960. június 19.

Az utóbbi időben szerte az egész földön, a mi hazánkban is, egyre jobban kezdi foglalkoztatni az egyházi közvéleményt egy kérdés: a betegség és a gyógyulás kérdése. Ezzel kapcsolatosan bizonyos szekták, rajongó elképzelések kapnak lábra a hívő emberek körében is, olyan vélemények és tanítások, amelyek ellentétben vannak a bibliai kijelentéssel. Bár pár esztendővel ezelőtt már beszéltem ugyanerről a problémáról itt, most mégis, a mai öregek-betegek vasárnapja jó alkalom arra, hogy megvizsgáljuk, mit mond Isten Igéje a betegségről és a betegségből való gyógyulás kérdéséről.

1) Az általános emberi felfogás azt tartja, hogy az egészség természetes állapot, a betegség pedig természetellenes állapota az embernek. De a hit szemével nézve a dolgot, éppen megfordítva kell látnunk, vagyis úgy, hogy a betegség a természetes állapot, tudniillik a bűnbe esett embernek a természeti állapota! Így is van megírva: “A bűn zsoldja a halál!” És a testi haláltól nem váltott meg Jézus sem. Tehát a betegség a testi halál csírája az emberben. Minden betegségben a legnagyobb betegség: a halál jelentkezik valamiképpen. Minden rosszullét arra figyelmeztet, hogy halandók vagyunk, és minden gyógyulás tulajdonképpen csak prolongálása a nagy adósságnak, amellyel tartozunk: a meghalásnak. Valaki egyszer így fejezte ki magát ezzel kapcsolatban: a beteg ember a halál által megszólított ember! Vagyis olyan, amilyenek mindig vagyunk, csak éppen egészséges állapotunkban elfelejtjük. Tehát a betegség által erre figyelmeztet az Úr, arra, hogy a földi élet rövid, hogy nincsen itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük.

Ezen túlmenően a betegség nemcsak bejelentése, kopogtatása a közelgő halálnak, hanem az emberben már jelenlévő és munkálkodó halál ismertetőjele. Mintegy kifejezése minden betegség ős-forrásának: annak, hogy az életünk már kezdetben kiszakadt éltető talajából, az Istennel való közösségből, a tökéletességi állapotából. A betegség tehát nem csupán biológiai folyamat, nemcsak szerkezeti és szervezeti zavar a testben - hanem jel, ami egy mélyebben lévő metafizikai zavarra mutat, arra, hogy az ember egzisztenciálisan beteg, megromlott, bűnös! Tehát kapcsolat van a bűn és a betegség között. De persze ezt sohase úgy értsük, hogy ha valaki például gyermek-paralízist kapott, kezdjük el keresni az okát, a konkrét bűnt, ami miatt rajta van a betegség. Maga Jézus utasítja vissza az összefüggések ilyenfajta keresését, amikor a vakon születettre ezt mondja: “Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei, hanem hogy nyilvánvalókká legyenek rajta az Istennek dolgai.” Nem ilyen összefüggés van tehát a bűn és a betegség között, hanem, mivel az emberi lét a bűn miatt elszakadt Istentől, az élő gyökértől, ebből kifolyólag egész természete is összezavarodott. Ezért mondtam, hogy az ember természeti állapota a betegség, méghozzá halálos betegség, mert az ember a bűn miatt halandó, magában hordja a halál, a meghalás kényszerét. Embernek lenni és betegnek lenni - két olyan dolog, ami nem választható el egymástól. Csak Isten mindenre kiterjedő és mindenütt működő általános kegyelme az, ami fékezi a halált - ezért létezik viszonylagos egészség is emberek között a földön. Először tehát ezt kell tisztán látnunk.

2) Miután ilyen összefüggés van a betegség és a bűn között, ebből az következik, hogy kapcsolat van a bűnből való megváltás és a betegségből való gyógyulás között. Ezért van az, hogy Jézus személye körül - Aki azért jött, hogy megváltson a bűntől és annak következményeitől -, sorra gyógyultak a betegek. Jézus személyében összpontosult az Isten országa, ami pedig nem egyéb, mint éppen helyreállítása annak, amit megrontott a bűn. Ezért menekül Jézus elől a sátáni erő, meg a halál - ezért gyógyultak meg sokan -, mert az eljövendő Isten országában, ahol a megváltás erői kiteljesednek, nem lesz többé bűn, betegség és halál. A test gyógyulását tehát úgy kell tekintenünk, mint jelét, ígéretét annak a megváltásnak, teljes váltságnak, ami Jézus második eljövetelével jut teljességre a teremtettségben.

A testi gyógyulás tehát jel, a testünk jövendő megváltásának az ígérete. Nem a test végleges megváltása, hiszen a legcsodálatosabb gyógyulás után is újra megbetegedhet az ember, és a meggyógyult embernek is egyszer meg kell halnia valamiben. Jézus ugyan a halált legyőzte, hatalma van fölötte - amint Lázár feltámasztása, meg a saját feltámadása is bizonyítja -, de még meg nem semmisítette. Mi tehát itt még a halál árnyékában élünk, noha a feltámadás fénye átsugárzik már rajta. Egy betegségből való gyógyulásban mindenesetre már az a megváltó erő működik, amelyik végül teljes diadalt vesz majd a halálon! Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti, hogy minden gyógyulás csoda, annak a kegyelemnek a csodája, amelyik Jézusban vált nyilvánvalóvá a számunkra. Hiszen Ő volt az, "Aki betegségeinket viselte, fájdalmainkat hordozta, Akinek a sebeivel gyógyulánk meg". És ez akkor is érvényes, ha nem hit által történik a gyógyulás. Jézus megváltó ereje nemcsak a benne hívőkre, hívőkben és hívők által hat e világban, hanem kiárad olyanokra is, akik nem követik Őt. Tehát Jézus megváltó ereje működik akkor is, ha az orvos által ajánlott gyógyszerek hatnak. Vagyis minden gyógyulás csoda, része annak az egyetlen csodának, amit Jézus jelent e világban, tehát annak, hogy Isten megkönyörült az elnyomorodott, elromlott emberi életen. Minden gyógyulás annak a jele, hogy Isten megváltó erői működnek a világban. Nem az orvos gyógyít, sem a gyógyszer, mint ahogyan nem is az imádság és nem is a hit gyógyít, hanem Isten! Az orvos, a gyógyszer, az imádság és a hit csak eszköz, amelyeken át elér Isten, hogy az Ő erejét a mi erőtlenségünkben érvényesítse. A
hívő keresztyén beteg úgy tekinti az orvost, meg a gyógyszert, mint Isten eszközét az Ő gyógyító munkájában. Éppen ezért nem is futkos orvostól orvosig, hanem Isten gyógyító ajándékát elfogadja attól az orvostól, akit hitben Isten eszközeként elfogadott.

Persze megtörténhet az is, hogy valaki - nem az orvostudomány lenézése miatt ugyan, hanem Isten mindenhatóságának a bizonyosságában - lemond az orvosi tudomány közvetlen igénybevételéről, és közvetlenül Istentől várja és kéri a gyógyulást. De ha igazán hitből cselekszi ezt, akkor nem mondja hitetlennek azt, aki nem így cselekszik. Nem, mert aki valóban hitből cselekszik, az tudja, hogy a testi gyógyulás csak átmeneti és másodlagos dolog az egy szükségessel szemben. Ajándék, de ahol az ajándékot az Ajándékozó mellett túl sokat hangsúlyozzák, ott hamar eltévelyedik az ember.

3) Ez derül ki abból az utasításból is, amit Jakab apostol ad a gyülekezeteknek arra az esetre, ha valaki megbetegszik közülük. Íme, ezt mondja: “Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében.” Vagyis a betegség ne a beteg magánügye, hanem a gyülekezet ügye legyen. “Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék” - mondja Pál apostol. A gyülekezetben “ha szenved egy tag, vele együtt szenvednek a tagok mind”. A betegségben rendszerint erőteljesebb kísértések támadása közt van a hívő ember, szükség tehát, hogy a gyülekezet mellette legyen erősítés végett. Ne maradjon a beteg magára, vegye körül őt a gyülekezet imádsággal, segítsen kérni neki az Úr megtartó erejét, segítsen neki hinni az Úrban! Ezért mondja az apostol, hogy imádkozzanak a beteg felett. De itt megint vigyázzunk: nem arról van szó, hogy az imádság valamiféle jó módszer, vagy gyógymód, vagy olyan lelki eszköz, amivel az ember befolyásolhatja az Istent, azt téteti vele, amit óhajt. A betegért való imádság nem varázslat, nem ráolvasás, hanem hittel való keresése és boldog megtalálása Isten akaratának. Belefogódzás abba a kézbe, amelyik a kegyelmet adja, és arra is van hatalma, hogy felsegítse a beteget, segítséget nyújtson a szenvedő embernek. Könnyen lehetséges, hogy ez a segítség nagyszerűbb lesz, mint a testi gyógyulás: talán a léleknek olyan közössége az Úrral, hogy a beteg testi szenvedése ellenére is nagyobb dicsőségére lesz az Úrnak, mintha meggyógyulna.

Bizony, nagyon sokszor megtörténik ez, vagyis hogy nem a gyógyulás által, hanem a betegség által akarja megdicsőíteni magát az Isten, éppen a betegséget akarja a beteg számára is, meg a környezete számára is áldások forrásává tenni. Azt mondtam, minden gyógyulása csoda, de ennél is nagyobb csoda az, ha a betegségben az emberi lélek egyakaratúvá formálódik az Isten akaratával. Nagy dolog, ha valaki meggyógyul, de még nagyobb, ha szenvedésében az engedelmes gyermek odaszentelésével tud ráhajolni az atyai kézre és így szólni: “Legyen meg a Te akaratod!” Még nagyobb dolog, amikor drága bizalommal csendül föl a hitvallás szava: “Mind életemben, mind halálomban az én hűséges Uramnak, Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok!” Nagyobb csoda a hit alázatával elfogadni a szenvedést, mint a kételkedés csodavárásával gyógyulásért rimánkodni! Az a nagyobb dolog, ha valaki így tud szólni: “De ha nem tenné is...!” (Dán 3,18a) Erre vonatkozik egyébként Jakab apostolnak ez a mondása is, hogy kenjék meg olajjal a beteget. Az olaj az Ige szerint mindig a szolgálatra való felkenést jelentette, az Istennek való odaszentelést. Tehát az olajjal való megkenés annak a jele volt, hogy az a beteg ember akár a gyógyulásával, akár a betegségével, akár a halálával: mindenképpen Isten jóságát, dicsőségét hirdesse!

Hiszen a legnagyobb csoda ezen a világon maga Jézus, az Ő személye és mindaz, amit Ő jelent: Isten szeretetének a lehajlása, a bűnök bocsánatának, a megváltásnak a csodája. A lelki gyógyulás a bűnbocsánat által mindig nagyobb értékű, mint az, hogy néhány esztendővel tovább járhassam a földi élet útjait. És Jézus mindenekelőtt ezért jött e világra: megbékéltetni bennünket Istennel. Azért jött, hogy elhordozza helyettünk Isten haragját, levegye rólunk bűneink terhét, és mi a bűnbocsánat kegyelmében igazakként állhassunk meg Isten ítélőszéke előtt majd! Ez a legfőbb adnivalója Istennek a bűnös ember számára. Ezért halt meg, támadt fel Jézus a halálból! Ez az egy szükséges dolog: az Istenben megbékélt élet a Krisztus áldozatáért. Mit ér vele valaki, ha gyógyultan és makkegészségesen vész el az ítéletben? De ha bűnbocsánatot kapott, annál többet és nagyobbat már nem kaphat. És ha még ezen felül gyógyulást is kap, az már igazán csak ráadás! Testileg is meggyógyíthat bárkit az Úr, mert megvan a hatalma hozzá, de akkor sem a testi gyógyulás a fő cél, hanem az, amit így mond Jakab: “És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki!”

Ott van tehát az igazi segítség - akár történik gyógyulás, akár nem -, ahol kapcsolat jön létre Jézussal. És ebben segíthetünk mi a mi beteg atyánkfiainak. A mi szeretetünknek és imádságunknak kell olyannak lennie, hogy szinte kifejezze láthatólag és érezhetőleg is a kontaktust az Úr és a beteg között. És bár maga az Úr tanítana most úgy szeretni és imádkozni bennünket, hogy a mi atyánkfiai, akik betegség vagy az öregkor gyengesége miatt nem tudnak itt lenni közöttünk, megérezzék Jézus bűnbocsátó, vigasztaló erőit, és velünk együtt áldanák az Élet Urát!

Ámen!

Dátum: 1962. június 16. öregek-betegek vasárnapja

Gyülekezetünkben ma tartjuk az évenként szokásos úgynevezett öregek-betegek vasárnapját. Azt jelenti ez, hogy ilyenkor innen a templomból fokozott figyelemmel fordulunk azok felé, akik életkoruk vagy egészségi állapotuk gyengesége miatt nem tudnak itt lenni közöttünk. Fokozottan könyörgünk érettük és szeretetünk jeleként egy csokor virággal és egy üdvözlőlevéllel keressük fel őket otthonukban, vagy a kórházban. - De Isten Igéje most nem hozzájuk szól, akik nincsenek itt, hanem hozzánk, akik itt vagyunk. És ebben a hozzánk szóló Igében most egy olyan probléma vetődik fel, ami előbb-utóbb mindnyájunk számára aktuálissá válik, amivel általában tudatosan nem szívesen foglalkozunk, bár tudat alatt talán a legtöbbet foglalkoztat bennünket: tudniillik az öregedés problémája. Igen, a megöregedéstől való félelemre, és a félelemtől való megszabadulásra világít rá a felolvasott Ige. Lássuk hát!

1) Sokféle félelem, fóbia gyötri a modern embert: fél a holnaptól, fél egy esetleges háborútól, fél az egzisztenciája elvesztésétől, fél az emberi rosszindulattól, fél a ráktól - de talán legáltalánosabban a megöregedéstől fél! Ez az egyik legáltalánosabb életérzése az embernek! Borzongó, titokzatos félelemmel tölti el egyszerűen az idő múlása. Vannak, akik megrémülnek, ha az életkorukról van szó, annyira, hogy egyenesen letagadnak belőle néhány évet, egyszerűen nem akarják tudomásul venni az idő múlását. Pedig az idő akkor is múlik. Kétségtelenül olyan folyamat az öregedés, aminek van egy fájdalmas része, az, amit így állapít meg az apostol: “A mi külső emberünk megromol.” - Szomorú az, amikor valami, ami szép volt, jó volt, kedves volt, elromlik. Tehát egy fokozatos elfáradás, ellankadás, ellanyhulás, megrongálódás, romlás, az életerők hanyatlása jelenti az öregedést. Mindenekelőtt testi vonatkozásban: a szem látása meggyengül, egyre erősebb szemüveg kell, hogy lásson; a hallás megnehezedik, a járás meglassúdik, a mozgás óvatosabbá, nehezebbé válik; az egész szervezet kopik, a szív zörgővé válik, a vérnyomás emelkedik, a belső szervekben hol itt, hol ott támad valami baj. Vagyis: a külső ember megromol...

De azután szellemileg is csökken az aktivitás: meggyengül az emlékezet, keresni kell a szavakat, tompul, akadozik a gondolkodás, nem fog már úgy az ész, mint régen... Gyöngül, hanyatlik az egész ember. “A mi külső emberünk megromol.” - És ez a megromlás olyan vonatkozásban is érvényes, hogy az embernek az öregedéssel együtt a többi emberek között való helyzete is megromol. Lassan olyanná válik, mint egy holtvágányra tolt mozdony, amit kikapcsoltak már a forgalomból. Még nem olvasztják be, mint ócskavasat, de már nem használják. Azt kezdi érezni az öreg ember, hogy nincs rá szükség, sőt, a sürgő-forgó fiataloknak mintha útjában lenne. És éppen ez olyan fájdalmas a megöregedésben, ez a lassú eltűnés az élet színpadáról, az, hogy a szerepét, amit játszott, át kell adni másnak, és a valamikor ünnepelt nagyság szerény nézővé válik. A korábban olyan tevékeny ember mások segítségére szorul, majd egyre jobban magára marad. Igen, ez is annak a bizonyos külső embernek a megromlása, hogy az öregséggel együtt jár az egyedüllét. Régi barátok, kortársak, kollégák, akikkel kapcsolatban volt, egymás után elhalnak, az új generáció pedig már nem érti meg. Ezért olyan csüggesztő a megöregedés. Sokszor talán nem is a testi elgyengüléstől, hanem a feladat nélküli élet értelmetlenségétől, a mások segítségére utalástól, a magára-maradástól, a hátratételtől, az élet menetéből való kikapcsolástól fél az ember. Egyáltalán - az elmúlástól! Igen, itt van az öregedéstől való félelem legmélyebb alapja. Ijesztő gondolat és tapasztalat az, hogy múlik az idő és vele együtt hanyatlik az élet. Még alig virradt, máris alkonyodik - és leszáll az est! Vége a játéknak!

A külső embernek az a romlása, amiről Pál beszél, éppen ez, tehát a közelgő halál árnyéka, ami egyre sötétebben vetítődik rá az élet útjára. Akinek ez az úgynevezett külső ember a mindene: tehát a testi kondíció, meg a színpadi szereplés, meg a társadalmi rang, meg az anyagi, kereseti lehetőség, a fizikai élvezetekben való gyönyörűség, a látott dolgok; tehát akinek - mondom - ez az úgynevezett külső ember a minden, akinek csak ilyen “külső embere” van, aki az egész életnek csak ezt a külső oldalát, felületét látja és éli: annak a számára az öregedés valóban tragédia! És érthető, ha mindent elkövet hogy föltartóztathassa valamelyest ezt a folyamatot. A túlzott kozmetikázás és az, hogy valaki mindenáron fiatal akar maradni - vagy legalább annak látszani -, meg az, hogy 60 éves korban mindenképpen 30 vagy 40 éves módon akar viselkedni; az a sokszor előforduló jelenség, hogy alkonyodó korban fiatal iránt lobban szerelemre valaki, ez mind-mind nem egyéb, mint tudatalatti kétségbeesett küzdelem az öregedés ellen! Görcsös ragaszkodás valamihez, ami elmúlt.

2) Pedig volna más megoldás! Az a végtelen egyszerű tény, hogy az ember nem abba kapaszkodik, ami elmúlik, hanem ami megmarad! Helyesebben: Aki megmarad, Aki tegnap és ma és örökké ugyanaz, Aki fölött nem múlik el az idő, Aki legyőzte a halált, Aki a mulandóságba belehozta az örök életet! Ugye tudjátok ki ez? Nos, igen: Jézus Krisztus! Mert az öregedés igazán mindennél jobban döntés elé állítja az embert: vagy a múló élet ásító üressége, ami előbb-utóbb elnyel - vagy Jézus Krisztus, Aki megvált! Ne a tűnő ifjúság után kapkodjunk hát, amit úgysem lehet elérni többé, hanem ragadjuk meg Jézust, Aki így biztat: Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él az! Igen, Jézus, Aki a haláltól megszabadított, egyedül Ő veheti el a megöregedés fullánkját is. Jézussal való élő hitbeli összekapcsolódásban tudott Pál ilyet mondani: “Ha a mi külső emberünk megromol is, nem csüggedünk, mert a belső napról-napra újul!”

Mi az a belső ember? Nemcsak a lélek - mint ahogyan a külső ember sem csak a test -, hanem a megváltás tudatára ébredt egész énem. Az Istennel összekapcsolódó egyéniségem. Az a valaki bennem, aki Jézusra néz és tudja, hogy ha meghal is, él! Az a szellemi személyiségem, amelyik a Krisztus érdeméért örök életre hívatott el, amelyik az Istennel való közösségben rejtett erőforrásokat talál, amelyiknek a külső ember csak földi edénye, tartója, de nem lényege, nem tartalma, nem célja. Lényege, tartalma és célja az örök élet, konkrétabban: Jézus Krisztus!

Azt mondja Pál erről a belső emberről, hogy napról-napra újul. Hadd mondjam így: fejlődik, növekszik. Tehát aki Jézussal kapcsolatban van, annak a számára az öregedés nemcsak hanyatlást, megromlást jelent, hanem ugyanakkor állandó fejlődést, növekedést is. Valahogy olyanformán, mint mikor az ember hegyoldalon halad egyre feljebb, mind messzebb lát el, egyre tágul a horizontja, a magaslat tisztultabb levegőjét szívja magába. Megszabadul az alacsonyabb rendű élet vásári zajától, hiábavalóságától, nagyobb távlatból szemléli az eseményeket, tehát tárgyilagosabban, helyesebben tud megítélni dolgokat. Gyarapszik az életbölcsességben, emberismeretben, megértésben, jóságban. Tehát aki Jézussal kapcsolatban van, éppen nem negatív élménye a megöregedés, hanem növekedés, fejlődés. Tehát igen: a belső ember napról-napra újul!

Azután ezt, hogy “újul”, hadd mondjam így: előrehalad, mint ahogyan az évszakok változásában is előrehaladás van. Nem visszaesés, hanem előrehaladás! Más a szépsége, más a feladata és ajándéka az ősznek, mint a tavasznak és nyárnak. Más a gyümölcsérés ideje, mint a virágnyílásé. Aki mindig csak élvezni akarja az életet, az szegény marad: szakállasan is csecsemő. A szolgálat, az áldozat, a szeretet, az odaadás: ezek azok, amik gazdaggá teszik az embert, ezeken érik ki teljesen az élet. Minden kornak megvan a maga ajándéka és feladata. A hívő öregkornak a nagy ajándéka az, hogy Isten barátjává lesz az ember, mint Ábrahám. Meghitt közösségben az Úrral szinte bizalmasává lesz neki. Tehát az Istennel való kapcsolatban is újul, előrehalad. És a szolgálat, a feladat sem csökken, csak változik. Nem úgy van, hogy az öreg emberre már nincs szükség. A hívő öreg embert sohasem aggasztja a feladat nélküli élet értelmetlensége, mert ez ebben is újul, előrehalad. Épp a napokban olvastam egy áldott öregnek, Isten egy kedves barátjának a sorait: “A súlyos betegség és nyugdíjba menetel következtében rám már csak egy, de igen szent feladat vár: az imádkozás szolgálata. Ezt igyekszem is erőtlenségemben kapott erővel gyakorolni. Ez a szolgálat az utolsó lélegzetvétellel sem szűnik meg, mert a mennyei életben valamilyen módon részünk lesz Isten dicsőítésében, vagyis az imádság legmagasabb fokának gyakorlásában. Az imádságnak nemcsak kimondhatatlan csendje és nyugalma van, hanem az imádság egyúttal harctér is, ahol küzd az ember az őt erre felhatalmazó és lelkével erre biztató hatalmas Isten oldalán!” Beteglátogatások alkalmával arra szoktam kérni beteg vagy öreg atyámfiait, hogy segítsenek a gyülekezeti életnek Szentlélekkel való megtöltésében azzal, hogy hordozzák imádságaikban az itt folyó életet. - Lám, ugye mennyire igaz, hogy ha a külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul?!

És hadd mondjam végül ezt a szót: “újul”, így: fiatalodik! Hiszen mennél jobban közeledünk e földi út végéhez, annál aktuálisabbá válik számunkra egy másik útnak az eleje, egy másik élet kezdete. “Az igaz útja olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig.” Tehát nem besötétedik az idő múlásával, hanem egészen kiderül, kiteljesedik! Jézus fénye, amelyik az élet estéjét bevilágítja, egyúttal a közelgő örök nappal hajnalpírja is. Az elaggott hívő keresztyén olyan valaki, akinek még előtte van az élet, afelé halad. Ugye, hogy fiatalodik? És végül újszülött lesz az örökkévalóságban.

Az öregedés problémájának a megoldása tehát nem az örök ifjúság, mert ilyen nincs, hanem az örök élet, ami öregnek, fiatalnak már itt és most kezdődik Jézus Krisztus által. Amelyik ott kezdődik, ahol egy bűnös ember megtalálja Megváltóját, ahol egy adóssággal megterhelt élet fölszabadul, ahol egy bűnbánó lélek bocsánatot kap a Krisztusban. Akkor azután már nincs mit félni többé attól, hogy az idő múlásával a mi külső emberünk megromol, hiszen a belső napról-napra újul, az igazi életünk egyre növekszik, előrehalad, megújhodik - beteljesedik az örökkévalóságba!

Ámen!

Dátum: 1961. június 11. Öregek-betegek vasárnapja

Szomorúan kezdődik ez a történet! Micsoda szomorú élete lehetett ennek az asszonynak! Kívülállók szinte el sem tudják képzelni, mennyi szenvedés, mennyi gyötrelem, mennyi fájdalom van valójában emögött a rövid híradás mögött, hogy: “tizenkét év óta...”, meg hogy: “sok orvostól sokat szenvedett”, meg hogy: “semmit sem javult...”. És emellett még a baja is olyan volt, amit abban az időben szégyellnie kellett, nem is beszélhetett róla, el sem panaszolhatta senkinek. Egy teljesen magára maradt vérző élet volt, akinek lassan elfolyik az életereje, megkeseredik a lelke. Mit nem adott volna ez az asszony azért, hogy megszabadulhasson ebből a nyomorúságból, ha nem kellene titkolóznia, ha újból normális emberi életet élhetne, ha felemelt fővel járhatna újra az emberek között, mint tizenkét évvel ezelőtt! De már mindent megpróbált, minden vagyonát magára költötte - hiába!

Rettenetes az, amikor valami ilyen titkos nyomorúságot rejteget egy-egy emberi élet! És ó, de sok emberi élet rejteget valamilyen titkos nyomorúságot! Szinte minden emberi lelken van valahol egy titkos seb, amit rejteget, ami fáj - ó, de nagyon fáj! -, amin átvérzik az egész élete, amitől ó, de jó lenne valahogy szabadulni! Orvosok, lelkészek, pszichiáterek - amikor egy-egy emberrel olyan jó alaposan elbeszélgetnek - tudnák csak talán elmondani, ha szabad volna nekik elmondani, hogy mennyi mindenféle lelki vérfolyást takar néha egy közönyös tekintet! Csak néhány kép a lelkészi naplóból: ragyogó fiatal leány - az ember szinte érzi, milyen boldog és büszke ez a lélek a maga fiatal szépsége tudatában -, el sem tudná képzelni az ember, hogy ilyen valakinek is vérezhet a lelke! Pedig vérzik. Kegyetlenül! Nagyon-nagyon mély sebből! Vagy: irigyelt szépasszony, világhírű tudós férj oldalán, és ugyanolyan bánat emészti a lelkét, keseríti az életét, mint amilyenről minden ponyvaregényben szó van. Kemény, viharedzett férfi, olyan, mint egy gránitoszlop, megbízható támasz sok-sok ember számára, senki sem hinné, hogy könnyei is vannak - pedig vannak, és néha titkon úgy sír, olyan keservesen, mint egy árván maradt gyermek! Vagy: csupa kedély, csupa humor, derűsen kiegyensúlyozott, tipikusan piknikus alkatú ember, s csak a gyakorolt fül érzi meg egy-egy elrejtett szavából, hogy ennek is vérzik a lelke... A múltkor olvastam valahol, hogy Amerikában olyan klinikát nyitottak meg, ahol szerelmi bánatban szenvedő pácienseket ápolnak. A klinika minden szobája két évre előjegyzésben le van foglalva! Mennyi boldogtalan ember van a világon! Mennyi vérző élet! És vajon ki tud segíteni rajta? Rajtunk? Vannak kitűnő orvosaink, de a vérző lelket nem tudja gyógyítani senki! Vannak csodálatos műszereink, de a rab lelket nem tudja senki szabaddá operálni! Vannak óriási emelődaruk - elámulok amikor az Erzsébet-híd építését látom -, de a lelki terheket nem lehet velük leemelni! Vannak gyönyörű, tudományos elméleteink, de a lelkiismereti nyugtalansággal nem sokat érnek... Hát valóban nincs segítség?

Nézzétek, így folytatódik a történet: “És amikor hallott Jézus felől, a sokaságban a háta mögé került, megérintette az Ő ruháját.” Ez az asszony is hallott valamit Jézus felől. Vajon mit hallott? Nyilván azt, hogy csodatevő hatalma van, hogy nem undorodik a tisztátalan életektől, a vérző sebektől! Ha Jézus igazán az, akinek mondják, akinek mondja magát, akkor Ő segíthet, akkor most mindenáron oda kell jutni Őhozzá! Ki kell nyújtani felé a kezét! Meg kell érinteni! Most! Pedig talán a legalkalmatlanabb rá a pillanat. Hiszen haldoklóhoz hívják. Egy kétségbeesett édesapa sürgeti, hogy jöjjön hamar, hamar, mielőtt meghal a gyermeke! - De néki meg elvérzik az élete! Nem várhat tovább! És lám, neki volt igaza. Nem mondta neki Jézus, hogy jaj, hagyj most, nem érek rá, gyere máskor, sietnem kell! Jézusnak mindig, mindenki számára van ideje. Soha nem mondja senkinek, hogy most nagyobb ügyekkel van elfoglalva, nem ér rá apró-cseprő egyéni ügyekkel vesződni: nem! Jézus valóban olyan csodálatos Valaki, aki a világpolitika sorsdöntő kérdéseit, vagy tejútrendszerek kozmikus rendjét épp úgy a szívén viseli, mint egy elhagyatott, beteg asszony titkos sóhajtását. Ebben a kicsi jelenetben megvillan előttünk valami abból az érthetetlen titokból, hogy Jézus valóban mindenkihez, mindenütt, minden pillanatban egyformán közel van! Számodra is elérhető egy érintéssel! Megszólítható egy halk segélykéréssel! Ha orvosi cégtáblája volna, valahogy ilyenformán lenne a szöveg ráírva: “Az áldott orvos! Minden betegség specialistája! Fogad: éjjel-nappal, minden előzetes bejelentés nélkül. Ingyenes rendelés! Az árát Ő maga fizette meg!”

Igen: ez az asszony valami ilyesmit hallhatott Jézus felől. Hát te is nem mindig ilyenforma dolgokat hallasz Jézus felől? Hányszor hallottál már arról, hogy Jézus valóban segített ezen-azon, meggyógyította ezt, megvigasztalta amazt, föloldozta a megkötöttségeiből az egyiket, megbékítette a sorsával a másikat... Miért nem mégy egyszer te is úgy Hozzá a magad bajával, ahogyan olyan sokan mások? Miért nem mégy egyszer olyan közel Hozzá, hogy megérinthesd, mint ez az asszony. “A sokaságban hátulról kerülve, illeté annak ruháját!” Csak egy érintés! De ebben az érintésben egy vergődő szív kiáltása volt hangtalanul is, ez az érintés olyan volt, mint egy alázatos könyörgés. Nem olyan, mint a tömeg szorongatása, nem véletlen, gondolat nélküli, a puszta fizikai közelség, sodródás folytán létrejött hozzáérés: abban az érintésben lélek volt! Ebben egy remegő szív félénk, de elszánt hite lüktetett! Ebben az érintésben a mindenáron való meggyógyulni akarás elszántsága volt. Ezt te is megteheted! Most is megteheted!

Ez az asszony azt gondolta magában: ha csak a ruháját illethetem is, meggyógyulok! És igaza volt! Mert tudjátok, mi volt a lényege ennek az érintésnek? Ez az asszony a mózesi törvények szerint a betegség következtében tisztátalannak számított. Amihez hozzányúlt, vagy aki őhozzá ért, tisztátalanná vált. És ez az asszony minden tilalom ellenére mégis hozzáért Jézushoz, és ezzel az érintéssel mintegy tisztátalanná tette Jézust. Éppen ebben volt számára gyógyulás! Mindig abban van az igazi gyógyulás, hogy a magam bűnös tisztátalanságát átrakom Jézusra, hogy így magam tisztává legyek. Mintegy hagyni Jézust a bűneimért bűnhődni, tudatosan vállalni, hogy én juttattam Őt a keresztre a magam hitványságával! Ha így érinti valaki Jézust, egészen bizonyosan meggyógyul! Meg kell hogy gyógyuljon! Ha igazán hisszük, hogy Jézus van itt, akkor a Vele való érintkezésben valaminek történnie kell bennünk, velünk: föl kell száradni a könnyeinknek, meg kell tisztulnia a szívünknek, reménységgé kell változni bennünk a keserűségnek és kétségbeesésnek, mennyei erővel kell megtöltődnie a fáradt tagjainknak és lelkünknek.

Merjünk hát azzal a határozott, fölfokozott igénnyel jönni Jézushoz, amivel ez az asszony, aki azt mondta magában: “Ha csak a ruháját illetem is, meggyógyulok!” Talán az a régi ótestamentumi emlék bátorította föl ezt az asszonyt az érintésre, hogy már történt egyszer hasonló csoda, amikor egy embert temettek és odatették Elizeus próféta sírjába, amikor a holttest hozzáért Elizeus teteméhez, megelevenedett a halott. (v.ö. 2Kir13) Itt pedig nem is egy halott próféta, hanem egy élő Megváltó van most jelen, Isten mennyei erejének a földi centráléja, az a titokzatos Valaki, akiben föltárult Isten megváltó szeretetének a teljes hatalma! Akiben föltárta Isten Önmagát, hogy mindenki hozzájuthasson ehhez a mennyei energiához, megtelítődhessék Vele! Hogyne hatna hát gyógyítólag ez a drága erő, ha valaki megérinti. érintkezésbe jut Vele. Ó, milyen keveset tudott Jézusról ez az asszony, de az is elég volt, hogy meggyógyuljon általa! Mi már sokkal többet tudunk: tudjuk róla, hogy a benne működő isteni erő ártalmatlanná tette a bűnt, legyőzte a Sátánt, szétfeszítette a halált, megnyitotta az örökkévalóságot! És nekünk szabad megérintenünk nemcsak a ruháját, hanem a szívét: Őt magát!

Ezek után egészen természetes az, amit így ad tudtul a híradás: “És vérének forrása azonnal kiszárada és megérzé testében, hogy kigyógyult bajából! Jézus pedig azonnal észrevette magán, hogy isteni erő áradott ki belőle.” Ilyen az igazi hit, ilyen az igazi imádság: lelki kontaktus, kinyújtott kéz, amivel hozzáér a lelkünk Jézushoz, a mennyei áramforráshoz. Hittel imádkozni annyi, mint a Krisztus megváltó erőit fölfogni és azt a magam új életének alkotórészévé tenni. Aki a hitével, meg az imádságával így érinti meg Jézust, annak Jézus gyógyító ereje beleárad a szívébe, a mindennapi harcaiba, a feladatainak a végzésébe, annak az életében mennyei erőhatások kezdenek láthatóvá válni. Merjük hát ilyen hittel megérinteni Jézust! Mondjuk Neki: Uram, én is hallottam már sokszor, hogy Te élsz, hogy Veled kapcsolatba lehet kerülni. Nem látlak, de most kinyújtom a hitemet mint egy kezet Feléd, át a láthatatlan világba és azzal, hogy megérintelek Téged, legbensőbb lényemben gyógyulást, lelki egészséget nyerek Tőled!

Sok hívő ember ezt teszi mindennap és így jut hozzá a bűnbocsánathoz, meg a kísértések fölött való erőhöz, meg a félelmei leküzdéséhez, a győzelmes keresztyén élethez! Azt mondhatná most erre valaki, hogy de hát ehhez nagy hit kell! Nos: Nem! Ennek az asszonynak se volt nagy hite! Sőt, szinte valami egészen furcsa, szinte babonás hite volt. Jézus ruhájának, mint ereklyének az érintésétől várta a csodát. És íme: Jézus még ezt az elferdült hitet sem utasítja vissza! Ezt is elfogadja. Ezt is megáldja! A hitnél nem az a fontos, hogy kicsi vagy nagy, mint ahogyan a villamos áramot vezető drótnál sem az a lényeg, hogy vékony, vagy vastag az a drót, hanem a kontaktus! Az érintkezés! Kezdd el akkora hittel és olyannal, amilyen van! Jézus azt is föl tudja használni arra, hogy az Ő isteni erejét átárassza az életedbe, hogy még ma elkezdjen benned valami újat! Biztos az Ő ígérete: “Aki én hozzám jő, semmiképen ki nem vetem!”

Végül: “Az asszony pedig tudva, hogy mi történt vele, félve és remegve megy vala oda és elébe borula, és elmonda néki mindent igazán.” Ez a legáldottabb pillanat, amikor egy ember szemtől-szembe kerül Jézussal és elmond Neki “mindent, igazán”! Leplezetlenül, őszintén kipakol a lelkéből minden titkot. Hiszen valahol egyszer mindenkinek őszintének kell lennie, elő kell jönnie az álarc mögül... Nézz rám! - ezt mondta édesapánk valamikor, amikor ránehezedett valami a lelkiismeretünkre. A szemek nehezen tudnak hazudni. A tekintet elárulja azt is, amit a száj nem mer kimondani. Nézz rám! - mondja Jézus. Miért? Hogy igazán őszinte légy! Nézz a szemembe! - és mondj el mindent, mindent! Mindent, ami a szívedben van, ami fáj, ami bánt, amit még soha nem mondtál el senkinek! Néki elmondhatod! Őelőtte egészen az lehetsz, aki vagy! És akkor majd neked is azt mondja Jézus, amit ennek az asszonynak: “A te hited megtartott téged. Eredj el békével és gyógyulj meg a te bajodból!” Azaz: légy bizonyos felőle, hogy valóban meggyógyultál, légy meggyőződve róla, hogy most igazán más emberként mégy tovább innen! És ne szégyelld, ami titokban történt közted és Jézus között. Mondd el mások bátorítására is, hogyan tapasztaltad meg az Ő gyógyító erejét. Szükségük van rá az embereknek! - Eredj el békével! Egy meggyógyult élet bizonyságának a békességével.

Ámen!

Dátum: 1964. május 31.

Sokszor tapasztaltam már, hogy még hívő emberek gondolkodásában is bizonyos zavart jelent az, hogy a Biblia Istenről egyszer úgy beszél mint Atyáról, máskor mint Jézusról, azután megint mint Szentlélekről. Miként viszonyul ez a három egymáshoz? Nos, hát egészen röviden: Jézus valami titokzatos módon maga az Atya, és a Szentlélek valami titokzatos módon maga Jézus! Mind a három tehát ugyanaz az egy Isten! A Szentlélek az a titokzatos Valaki, Aki az önmagát Jézusban kijelentő Istent realizálja számunkra. A Szentlélek az, Akinek a révén az önmagát Jézusban kijelentő Isten áll élő valóságként az ember elé, szólítja meg, hatol be a szívébe és veszi birtokba belülről! Érthető tehát, ha az ősgyülekezetben és még később is, úgy két századig a keresztyén egyházakban a legfontosabb kérdés a Szentlélek jelenléte vagy hiánya volt. És legnagyobb ünnepe a keresztyénségnek a pünkösd volt. Azután ez lassan úgy valahogy elfelejtődött, és áttevődött a hangsúly a karácsonyra. Talán azért, mert könnyebb Krisztus születését megünnepelni, mint nekünk magunknak újjászületni a régi életünkből. Könnyebb mindenféle karácsonyi ajándékot adni, mint önmagunkat adni Istennek szolgálatra. Könnyebb Jézus világrajöveteléről egyszer egy évben romantikus hangulatban elbeszélgetni, mint az Ő küldötteként az Ő üzenetével szétmenni a világba. Jézus velünk-létét még csak kívánjuk, mert jó ha segít ki-kirántani életünk elakadt szekerét valami kátyúból, de Ő nemcsak velünk akar lenni, hanem bennünk! Mert Jézus vagy bennünk van velünk, vagy nincs velünk... Tehát a keresztyénségnek ma is az a legfőbb kérdése, ami régen is volt: a Szentlélek jelenléte vagy hiánya! Milyen akár az ember, akár az egyház Szentlélek nélkül, vagy Szentlélekkel? Erről szól a felolvasott történet is, és erről szeretnék most beszélni én is.

Mit jelent tehát Szentlélek nélkül élni? - A felolvasott történet szerint Pál apostol megérkezik a legnagyobb kis-ázsiai kikötővárosba, Efézusba. Ott találkozik néhány “hívővel”. Beszédbe elegyedik velük, és beszéd közben megérzi, hogy valami nincs rendben náluk, valami “baj” van velük... Ezért fölteszi nekik a kérdést. A legnagyobb bajt rejtő, a legkényesebb baj után tapogatózó kérdést: “Vettetek-e Szentlelket, minekutána hivőkké lettetek?” A feleletből azután kiderül, hogy Pál alaposan rátapintott a baj gyökerére, mert ímé, így válaszolnak: “Sőt, inkább azt sem tudjuk, hogy van-e Szentlélek?” Bár nem tudom, milyen jelekből látta Pál, hogy ezeknek az embereknek a hitéletükből hiányzik a Szentlélek, nem tudom, milyen lehetett ezeknek a hívőknek az élete Szentlélek nélkül, de úgy gondolom, mint amilyen keresztyén életet körülbelül mi élünk, olyan, amilyen a gyülekezetek nagy részének a mai élete... Vagyis erőtelen, gyümölcstelen, örömtelen, békétlen, szeretetlen, bezárkózó, zsugorodó - szóval hiányzik belőle valami, helyesebben Valaki: a Szentlélek - az élő Isten személyes, lelki jelenléte! És nagyon kérlek benneteket, vegyük nagyon komolyan ezt a hiányt! Ne tekintsük csak olyan papos szólamnak, ha azt mondom, hogy ez a hiány valóban halálos hiány! Mert nézzétek, mint ahogyan a testünknek is bizonyos biológiai töltésre van szüksége, naponként, sőt naponként többször is: élelemre, italra, hogy élhessen a test, az embernek, az emberi életnek még valami más töltésre is szüksége van, hogy az az élet ne csupán biológiai élet legyen, ne csak egy magasabb rendű emlős állat legyen, hanem valóban emberi élet legyen. Az az élet, amiért vagyunk, amire teremtettünk: Isten képe és hasonlatossága, szellemi-lelki módon. Tehát hogy jó és érdemes legyen élni! Ha valaki nem vesz magához biológiai töltést, sok mindenféle baja származik belőle. De ha nem kapunk szellemi töltést felülről, abból még több és nagyobb baj lesz. Egy képpel hadd próbáljam ezt megvilágítani. Gondoljunk a trolibuszra. Baj, ha nem működik az olajvezeték, kiéghetnek miatta a csapágyak. Baj, ha megreped egy kerék, ki kell cserélni. Baj, ha nem működik az ajtó, stb.... Ez a troli ”biológiája". De lehet más baja is: az, hogy leszakad az áramszedője a felsővezetékről. És ez nagy baj, sőt egyszerre több bajnak is okozója: mindenekelőtt megáll a kocsi, kialusznak a lámpák, nem működik a fűtés, a csengő, a motor... És ha éppen valamilyen lejtőn állna és gyönge volna a kézifék, elkezdene visszafelé csúszni.

Nos, valahogy így van velünk is. Baj lehet az életünk biológiai töltése körül. Kevés a zsír, vagy az olaj, csikorognak a kerekek, nem elég feszesek már a rugók... De más baj is lehet. Az, hogy leszakad az életünk - felülről. És ilyenkor kialszik bennünk a fény, nagy sötétség van belül - meg hideg. Dideregni kezdünk, nem jelez a csengő, veszélyessé válik az élet, és a legnagyobb baj, hogy állunk, nem jutunk előbbre, és ha éppen lejtőn vagyunk, menthetetlenül csúszunk lefelé... Igen, ha a felsővezetékről leszakad az emberei élet, nem egy baj, hanem igen sokféle baj mutatkozik egyszerre. Ilyen a Szentlélek nélküli élet.

Meg olyan, hogy a Szentlélek nélkül más gyümölcsöt terem, mint a Lélek által. Mást, hasonlót az eredetihez, a Lélek gyümölcséhez, de nem azonosat, nem ugyanazt. Emlékeztek, milyen gyümölcseit sorolja fel Pál a Léleknek? Ilyeneket: szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, szelídség, mértékletesség. Nos, a Lélek nélküli életben ez így néz ki: szeretet helyett érzelgősség, csípős, mesterséges szentimentalizmus. Olyan, mint a műméz, édesebb a méznél, de rosszabb! - Öröm helyett mámor, nem egy belülről sugárzó derű, hanem pénzen vásárolt, külső hatásokkal felidézett jókedv... Békesség helyett görcsös önuralom. Mint a Fudzsijáma, kívülről jeges tető, belülről tűzhányó: Ki-kitör. Nem természetes: jóság helyett jótékonykodás, amelyik nem annyira a másikon segít igazán, hanem önmagát mutogatja, hangosan, kérkedve a jóság látszatával. - Erő helyett erőszakoskodás, szájhősködés. Ha nincs felülről kapott igazi energiánk, hát legalább mutatjuk, hogy gyöngének ne látszódjunk. Zsarnokoskodunk, csapkodunk, kiabálunk, káromkodunk. - Bölcsesség helyett bölcselkedés, okoskodás, tehát nem felülről kapott világosság, csak önmagáért való és kimerítő vitatkozás. Nem is old meg semmi problémát... - Az élő hit helyett vallásoskodás. Ősökről ránk maradt hagyaték. Vasárnap és ünnepnapra való dísz csupán. Nem él és nem fakad belőle élet...

Igen, ilyen a Szentlélek nélkül való élet. Pótanyagokat termel az igazi gyümölcs helyett. Olyan, mintha igazi lenne... Az imádsága, az áldozata, a szolgálata, még a bizonyságtétele is olyan, mintha igazi lenne. Úgy mutatja, mintha hívő lenne, mintha nem a Sátánnak szolgálna, mintha az Úr legjobb tanítványa lenne... Mintha! - Igen, a Szentlélek nélkül mindannyian ilyen mintha-hívők vagyunk csak... Tehát valahol belül van a baj, a baj pedig az, hogy nincs semmi belül! Hiányzik az áram! Nem megy előre az élet. Nincs benne világosság, sem melegség, leállt a motor, elakadt a trolibusz. A mi életünk menete is mindig így elakad, sőt sokszor, ó, de sokszor csúszunk visszafelé, le valami lejtőn... Persze, hiszen az a felülről való töltés, ami igazivá, teljessé, valóban érdemes életté tenné az életünket, hiányzik! Igen, valahogy ilyenforma az a hívő élet, amelyik azt sem tudja, "ha vagyon-e" Szentlélek?

Pál apostol rögtön észrevette ezeken az efézusi férfiakon, hogy valami baj van a hitéletükkel, mert Pál nagyon jól tudta már, hogy aki kérte és megkapta a Szentlelket, abban valami sajátos módon kezd kiábrázolódni Jézus! És ezt a sajátos módon való kiábrázolódást keresi Pál az efézusiakon és nem találja. Ezek az emberek beszélnek Jézusról, hisznek Benne, de nem hasonlítanak Rá! Ezt a Krisztushoz való hasonlóságot keresik sokan rajtunk is és nem találják. Persze, talán nem is tudják, mit keresnek, csak keresik. Ezt keressük mi magunk is egymáson, sőt önmagunkon is. Ezt az egészen sajátos módon való hasonlítást Jézusra, Krisztus kiábrázolódását bennünk, közöttünk. Nos, ez az, amit csak a Szentlélek által kaphatunk meg. Az Újtestamentumban mindig azt látjuk, hogy a Szentlélek vétele által az történik, hogy Jézus és a Benne hívő ember egymáshoz való viszonya lényegileg változik meg, úgy valahogy, hogy ezentúl nem egymással járnak, találkoznak, szétválnak, hol együtt vannak valahol, hol nem, hanem egymásban vannak. A hívő ember a Krisztusban és Jézus a Benne hívőben, szinte eggyé válnak, mint az igazi házastársak, akiknek most már közös az örömük, közös a bánatuk, közös a munkájuk, a feladatuk, közös a sorsuk - tulajdonképpen már nem is kettő, hanem egy! Egyek mindenben. A Szentlélekkel való megtelítődést Pál apostol önmagára nézve egyenesen így fejezi ki: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!” Ez a pünkösd lényege!

Jézus ma úgy van jelen ebben a világban, hogy emberekben él és általuk munkálkodik tovább. Ő nem valami lebegő, kopogtató, spiritiszta szeánszra való lélek. Ö ma is munkálkodó, építő, szeretettel szolgáló Lélek, szellemi valóság. Benned és bennem akar az lenni! Itt és most! Nem holnap! Figyeljétek csak meg, az Apostolok Cselekedeteinek olvasása közben nem az-e a benyomásunk, hogy Jézus jár ott, csak helyette hol Pétert, hol Jánost, hol Pált olvasunk? Sántákat, betegeket gyógyítanak, démonikusokból űzik ki az ördögöket. Ők?! Nem! A bennük lévő Lélek, Jézus élő Szelleme, Akinek egészen sajátos módon lettek eszközeivé.

Azt mondjátok, régi történet ez? Nos, valóban régi, de örök történet. A Szentlélek ma is éppolyan jelenlévő és ható tényező, mint az apostoli korban. Csak egyetlen példát hadd említsek a sok közül. Mostanában halt meg Hollandiában egy öreg, nyugalmazott lelkész-tanár, a nagy tiszteletben álló Prof. Gunning. Többen megemlékeztek róla a különböző újságokban. Többek között egy egészen egyszerű ember is. Íme, ezt írja: “Nagyon hitvány ember voltam, minden héten elittam az egész keresetemet. Egyszer valaki azt mondta: ha valaki segíteni tud rajtad, az csak Prof. Gunning lehet. De én nem mertem egy ilyen kiváló nagy tudóshoz elmenni a lakására. Valaki azonban megadta neki az én címemet és egy este ő jött el hozzám. Nekem egy könyvet hozott (egyáltalán nem valami vallásos könyvet), kislányomnak pedig egy almát. Egy teljes óra hosszat maradt nálam, megivott két csésze kávét és azt mondta, ez a kávé éppen olyan finom, mint az otthoni. Azután vagy tízszer eljött még hozzám, egyetlen szóval sem említette az alkoholt, de én mégsem bírtam többé pálinka után nyúlni. Valahányszor bejött hozzám, szinte halálra szégyelltem magam előtte és rettentően nyomorultnak éreztem magam. De ő mindig úgy bánt velem, mint önmagával egyenrangú emberrel, sőt szinte mint egy fölötte álló valakivel. Mielőtt kalapot emelhettem volna előtte, már ő megelőzött... Amikor nálam volt, mindig Jézusra kellett gondolnom, pedig nem is beszélt Róla...”

Ilyen az, amikor: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!” Amikor a Szentlélek által annyira él Jézus a Benne hívőben, hogy a puszta jelenléte megszabadít valakit a szenvedélytől. Ó, milyen lehetne a mi életünk is, ha mindig újra és egyre jobban megtelítődhetnénk Jézus Szentlelkével! Hát nem lenne jó az, ha az életünk valóban élet lenne, érdemes élet, győzelmes, örök életbe lendülő élet? Isten fiainak gazdag, szolgáló élete lenne ahelyett a satnya, penészes vallásosság helyett, amivé mi züllesztettük a keresztyénséget?! Pedig lehetne! Igen, lehetne.
Mert Jézus ugyanúgy adja ma is az Ő Lelkét mindenkinek, aki kéri, mint régen! Mindenkinek, aki kéri! Mert az imádság, az esengő, vágyakozó kérés az az egyetlen vitorla, ami fölfoghatja a Szentlélek “zúgó szelét”. Aki kéri, de nem azért, hogy fölhasználhassa a Lélek erejét erre-arra, hanem hogy a Lélek használhassa fel őt eszközül arra, amire Isten akarja. Aki így kéri, az kapja. “Hogyne adna a ti Mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik kérik tőle!” És ha mégsem kapod, nem az a helyzet, hogy te zörgetsz és zárva van fenn, hanem az a helyzet, hogy Ő zörget. Ó, mióta zörget, és adná, milyen szívesen adná, csak zárva van lenn! Valamiképpen zárva van a lelked. Valami ósdi, rozsdás lakat függ rajta! Te tudod, mi az. Vagy talán annyira tele van már mindenfélével a szíved, hogy Jézus Lelke számára már nincs hely benne! Üres üveget lehet csak teletölteni csordultig. Félig telt üveget csak félig lehet tölteni. De mit ér az az aszúbor, amit petróleumba töltenek? Ez már sem nem ég, sem nem iható! Körülbelül olyan, mint a mi félhívő életünk!

De aki igazán kéri, az kapja. Hogyan? Nos, még az első pünkösd leírói is csak képekben dadogják körül a Szentlélek csodáját. Mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése... Mintegy kettős tüzes nyelvek... Mintegy galamb... Minden kép előtt ott van az, hogy mintegy. Azaz szélnek a hangja, de szél nélkül; tűzhöz hasonló nyelvek, de tűz nélkül; galamb forma, de nem galamb... Képekben fejezi ki a képtelent, a kimondhatatlant. "Mintegy", tehát csodálatosan, kimondhatatlanul, de valóságosan! - Hogyan kapod, ha kéred? - "Mintegy"! Tehát valamiképpen. Valamiképpen majd meglátszik rajtad... Meghallják a megzendülő szívedet, megérzik majd a világító és melegítő életedet, a galambbá lett lelkedet... Valamiképpen majd kiábrázolódik benned, rajtad - Jézus! Talán te magad fogsz a legjobban csodálkozni rajta.

Nem kell tehát Szentlélek nélkül élni tovább, lehet Szentlélekkel is! Mert Jézus adja az Ő Lelkét! Szabad kérni! Szabad még erőszakoskodni is érte! Szabad azt mondani: Uram, kell, látod, tudod, hogy kell a Te Lelked! Jobban, mint a kenyér! Kérjük hát! Könyörögjünk Szentlélekért, és azután köszönjük meg, mert adja!

Ámen!

Dátum: 1964. május 17. Pünkösd

Ez az Ige, amit most fölolvastam, részlete annak a jelenetnek, ami húsvét reggelén játszódott le arimátiai József kertjében, ahol Mária Magdaléna Jézust a sírban kereste és nem találta. És amikor efölött bánkódva sírdogált, egyszerre maga Jézus állt meg a háta mögött és megszólította. Mária, amint felismerte az Urat, nyilván kinyújtotta felé a karjait, hogy megragadja, mert Jézus ekkor mondja neki: “Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Most csak ezt az egyetlen verset szeretném kiragadni az egész történetből, mert Jézusnak ebben a mondatában benne van a mennybemenetel egész titka: a látszólagos szomorúsága is, meg a valóságos öröme is. A látszólagos megszegényedése és valóságos meggazdagodása. Tehát: áldása! Lássuk hát.

1) Az a tény, aminek az emlékét ma ünnepeljük, tehát Jézusnak a mennybemenetele: látszólag valóban megszegényedés, szomorúság, hiszen arról van szó, hogy Jézus elmegy! Megváltozik a kedves, meghitt viszony, ami eddig tanítványai és Ő közötte volt. Ezentúl már nem lesz úgy közöttük, mint eddig, nem járják úgy együtt a városokat és falvakat, nem ülnek úgy együtt az asztalnál, nem hallják úgy többé a hangját, mint eddig. “Felmegyek az én Atyámhoz!” - mondja Máriának. Szinte úgy hangzik ez, mintha búcsúzna, mintha azt mondaná: Isten veled Mária, én elmegyek tőletek! - Kicsit olyan a hangulata ennek, mint ahogyan valaki egyszer gúnyosan beállította: Kivonulok közületek, úgysem lehet rajtatok segíteni, mindent megpróbáltam, nem kellett, elmegyek hát oda, ahol jó. Úgysem tűrtök meg ezen a planétán, próbáljátok meg nélkülem! És így fejezte be: Szépen cserben hagyott benneteket és még ünnepeltek?!

Igen, így gondolta ezt egyszer egy gúnyolódó. De vajon nem gúnyolódik-e bennünk is így néha valami kísértő gondolat? A hívő ember sem mindig egyformán hívő. Neki is vannak olykor kételyei. És fölötlenek benne is az ilyen gondolatok, hogy hát hol is van egyáltalán az a menny, ahová Jézus elment? Néha olyan borzasztóan messze lévőnek tűnik az a bizonyos menny. És olyan bizonytalannak! Jézus ott - mi pedig itt! Ő győztesen bevonult a dicsőségbe, minket pedig itt hagyott a nyomorúságban. Ott megy a vőlegény a mennybe, mi pedig azalatt egyre kapjuk a gyászjelentéseket temetésre. Ő diadalmasan megy a mennybe, ahol nincs többé betegség, mi pedig alig tudjuk betegeinket elhelyezni a kórházakban! Ő megy boldogan az örök békesség birodalmába, mi meg szorongó szívvel lessük az újságokat, sikerül-e megmenteni egy rettentő pusztulástól a világot? Igen, a mennybemenetel egész története csupa ragyogás, csupa dicsőség, a földi történelem folytatódása pedig, a világ és az egyház története csupa vér, könny, jajszó, rettenet...! Valóban egy cserben hagyott, magára maradt planéta történetének látszik sokszor. Hát valóban azt jelentené a mennybemenetel napja, hogy Jézus kivonult ebből a világból egy egészen másik világba?! Valóban azt jelentené a mennybemenetel, hogy Jézus ott trónol egy láthatatlan mennyei dicsőségben, élvezve az Atya Isten közelségét, nem törődve velünk, a könny és vér történetével tovább? Eljut hozzá vajon szomorú özvegyek panasza, megcsalt hitvesek sírása, összetört lelkek titkos jajszava? Miközben a rákbeteg fölött tehetetlenül áll az orvos, Ő a mennyben győzelmi ünnepet ül az angyalokkal? Hát igazán csak úgy gondolhatunk Rá, mint győztes hadvezérre, Aki megharcolva a maga harcát, diadalmenetben vonult be a dicsőségbe, itt hagyva a csatateret, mondván: éljetek most már tovább, ahogy tudtok?! Tovább most már nem vállalom a felelősséget a sok bajért, amit csináltok! Ne érints meg engem Mária, ne tarts vissza. Én elmegyek! Isten veled! - Igen, kétségtelenül ez a látszat, a látszólagos megszegényedés, szomorúsága a mennybemenetel tényének. Talán egy kicsit el is túloztam ezt a látszatot, de jó néha a lappangó, kísértő gondolatfoszlányokat összeszedni, megfogalmazni és szembenézni velük.

2) Nos, hát minden látszat ellenére valójában mégis minden okunk megvan örömünnepnek látni ezt a napot. Kiderül ez éppen Jézusnak azokból a szavaiból, amiket Máriának itt a kertben mondott. “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz...” Éppen nem arról van itt szó, hogy magára hagyja ezt a világot, sőt: egészen szorosan odafűzi az éghez, a mennyhez. Íme, ezentúl egy Atyánk van. Azt az Atyát, Akitől elszakadtunk, kapjuk vissza azáltal, hogy Jézus fölmegy az Atyához. Épp azért megy a mennybe, hogy örökre összekapcsolja a földet a mennyel, az embert az Istennel, bennünket az Atyával, az időt az örökkévalósággal, az egyházat Önmagával. Ott állnak a tanítványok az Olajfák hegyén, nézve a mennyei világba beleláthatatlanodó Jézus után, és az utolsó, amit belőle még látnak: két átszögezett kéz, amelyik éppen áldólag van kiterjesztve fölöttünk. Ezeket a kezeket, mint az emberi szenvedés és bűn dokumentumait, viszi magával oda, abba a bizonyos mennyei világba. Ez a Jézus sohasem hagyja többé magára ezt a földi világot. Az a Jézus, Aki Máriától született, a jászolban feküdt, Aki itt közöttünk testünkből való test, vérünkből való vér volt, aki Kánában egy menyegzőn együtt örült az örülőkkel, Lázár sírjánál együtt sírt a sírókkal, Aki a Gecsemáné kert homokjában térdelt, Aki halálraítéltként keresztfán halt meg: földi történelmünknek egy darabja, emberi mivoltunknak ez a dokumentuma, ez a Jézus ment föl a mennybe az Atyához, ez a Jézus van ott az Atya jobbján, vagyis az Isten dicsőségének és mindenhatóságának mintegy a centrumában. Ez a Jézus sohasem hagyja többé magára ezt a földi világot!

“Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Az is benne van ebben a mondásban, hogy a mennybemenetel éppen nem jelent elválást, sőt még szorosabb, még valóságosabb közösséget. Én Atyám és ti Atyátok, én Istenem és ti Istenetek... mintegy egy lélegzetvételre. Én és ti... ez a két kontraszt összebékülve! Ő és mi... egymás mellett, kötő szóval összefűzve, egybeszőve, teljes egységben... Azt jelenti ez, hogy a viszony övéi között a földön és maga között a mennyben erősebbé, bensőségesebbé válik, mint volt valaha. Embereknél az elmenetel elszakadást jelent, Jézusnál a mennybemenetel még szorosabb közösséget. Nem Ő megy el valahová messzire, hanem az egész mennyei világot hozza közel, és teszi egészen konkrét, tapasztalható valósággá. Mert a menny nem valahol a csillagok világán túli titokzatos távlatokban van, hanem a menny itt van, körülveszi, hordja, áthatja a maga láthatatlan valóságával, hatásaival ezt a látható mindenséget. Úgyhogy Jézus mennybemenetele a beteljesedése ennek az ígéretnek: "Veletek maradok minden napon a világ végezetéig!"

Kiderül ez abból is, hogy Jézus így mondja Máriának: “Ne illess engem, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz...” Jézus a föltámadása által magasabb rendű életformába, mennyei életformába került. Mária pedig mintegy vissza akarja húzni az alacsonyabb rendűbe, a földi életszférába. Úgy akar viszonyulni Hozzá, mint régen. Azt hitte, az a fajta együttlét, amiben Jézus halála előtt voltak, csak pár napra szűnt meg, azután most újra helyreállt. Nem érti, hogy a feltámadással valami új kezdődik, egy másféle, magasabb rendű, lelki együttlét, ami minden testi érintést kizár, tehát hitben való közösséget, nem pedig látható, tapintható jellegű közösséget. Hitben együtt lenni Jézussal több, mint kézzel érzékelni. Hitben együtt lenni Vele több, mint a test szerinti Jézust kísérgetni falvakon, városokon át - hitben együtt lenni több, mint Vele látható módon egy asztalnál ülni. Ezért mondja Jézus: Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz...

Ez a “mert” mutatja, hogy Jézus helyesli Máriának azt a szándékát, hogy soha ne szakadjon el tőle ezután. Ímé, megígéri, hogy ez majd teljesülni fog, amint felmegy az Ő Atyjához. Amíg a felmenetel meg nem történik, addig nem lehetséges a meg-nem-szűnő közösség Jézus és az övéi között. Addig csak az lehetséges, hogy egyszer-egyszer megjelenik, majd újra eltűnik, megmutatja magát, kilép a láthatatlanságból, kijelenti élő valóságát, de ez csak ideig-óráig tarthat, mert nem ment még fel az Atyához. Ha majd már felment az Atyához, akkor lehet majd Vele belső, állandó közösségben élni, akkor lesz az, hogy sohasem kell elválni, elszakadni Tőle. Nem elválás történik tehát a mennybemenetellel, sőt éppen az igazi, boldog, szüntelen együttlét lehetősége! Örüljünk hát, most velünk van igazán Ő minden napon, a világ végezetéig!

Nem megszegényedés tehát a mennybemenetel számunkra, hanem éppen nagy meggazdagodás. Hiszen a mennybemenetellel jut el a Jézusban való hitünk a végső kiteljesedésre. Karácsony azt jelenti: látni Jézust a jászolban; nagypéntek: látni Jézust a kereszten; húsvét: látni Jézust a megnyílt sír fölött; pünkösd: látni Jézust magamban, a saját szívemben; és áldozó csütörtök: látni Jézust a mennyben! Hinni a jászolban fekvő Jézusban: ezt még a világ is hagyja, nem veszélyes! Hinni a kereszten függő Jézusban: ezen meg pláne csak mosolyogni tud a világ: mit tehet egy halott Megváltó? Hinni egy feltámadott és bennünk élő Jézusban: ez lehet valakinek egyéni ügye, amibe nem lehet beleszólni. De egészen más az, ha emberek hisznek egy olyan mennyei dicsőségben trónoló Jézusban, Akinek az átszögezett kezeibe adatott minden hatalom mennyen és földön... Ez már az egész világ számára konzekvenciákkal jár. Mert ez a Jézus kitárja azt az áldó két kezét a világ felé és azt mondja. - Enyém! Ez előtt a Jézus előtt minden térd meg kell, hogy hajoljon egyszer, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallani fogja, hogy Úr a Jézus Krisztus...

Tehát sohasem földi, hanem mennyei méretű távlatokban gondoljunk Jézusra! Merjünk hinni Benne! Merjünk nagyot hinni az Ő hatalmáról! Ne vonjuk le Őt a magunk lehetőségei és elképzelései szegényes színvonalára, hanem emeljük föl Rá a tekintetünket, a láthatatlan világba, ami tele van az Ő hatalmával és dicsőségével. “Ne illess engem, mondta Máriának, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz...” Ne érints engem - mondja nekünk - azokkal a földi, kicsinyes gondolatokkal, amelyek messze alatta maradnak az én dicsőségemnek és hatalmamnak. Ne érints azzal a kishitű félelemmel, mintha karom nem lenne elég hosszú a történelem irányítására. Ne érints azzal a kétellyel, hogy magára hagytam azt a földet, amelyen a golgotai kereszt állott valaha! Ne érints engem olyan önző vágyakkal és kívánságokkal, amelyek nem a javadat szolgálják! Merj nagyot hinni az én hatalmamról! Merj világ fölötti, azaz mennyei mértékben gondolni Reám!

Nekünk sokkal nagyobb Krisztusunk van, mint amilyennek egyáltalán el tudjuk képzelni az Ő hatalmát. Ne alkalmazzuk Jézusra a saját mértékünket, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, az Ő útjai nem a mi útjaink. Ahogyan magasabb a menny a földnél, úgy az Ő útjai a mi útjainknál, és az Ő gondolatai a mi gondolatainknál! Éppen ez az igazi meggazdagodása, öröme, áldása az Ő mennybemenetelének. Éppen azért, mert úgy hiszünk Jézusban, mint e világ mennyei Urában, éppen azért forduljunk még sokkal több szeretettel, teljes szolgálattal az emberek felé, még nagyobb felelősséggel e földön zajló élet iránt, még sokkal több bizalommal és reménységgel a jövendő iránt - mint akik tudjuk, hogy a nagy mindenségnek ez a darabja is, a mi Földünk, mindenestől és végérvényesen az Övé! Mondjuk meg neki magának, együtt mindnyájan:

Adjad, Úr Jézus, hogy még e világban
Sátorozván is, ama mennyországban
Részt vehessünk, s mint tulajdonunkkal,
Szentül éljünk mennyei jussunkkal.
És hogy e földet jó cselekedettel,
Hálaadással, buzgó tisztelettel,
Mint lakos társai a szenteknek,
Pitvarivá tégyük az egeknek.

360. dicséret 6. vers

Ámen!

Dátum: 1962. május 31. Áldozócsütörtök

Gyülekezetünknek boldog családi ünnepe van ma: felserdült fiaink és leányainkat hozzuk az egyház Ura elé, hogy most ők maguk mondják meg Neki ünnepélyesen, hogy hisznek Benne és egész életükön át hűségesen követni akarják Őt! Ők vannak most érdeklődésünk, szeretetünk, imádságunk középpontjában, - hadd szóljon hát ez a mai igehirdetés is most elsősorban hozzájuk. - Az öreg Salamon királynak élete utolsó beszédeiből olvastam fel néhány verset. Érdekes, hogy ez az ember, amikor szinte búcsúzik már a földi élettől, utolsó tekintetével még az ifjúsághoz fordul, azokhoz, akiknek legjobban szükségük van az eligazító, jó szóra, Isten szavára, mert emberi számítás szerint még hosszú út van előttük a végcélig.

- Nézzük hát, hogy az életút végén álló öreg emberen át mit üzen most Isten az út elején induló ifjúság számára?

1) Legelőször íme ezt: “Örvendezz a te ifjúságodban!”

Milyen nagyszerű, hogy egy öreg ember, aki hosszú élete alatt rengeteget tapasztalt, látott, csalódott, amikor intelmeivel a fiatalság felé fordul, elsőszavával azt a húrt érinti meg, amelyik az élet tavaszán a legérzékenyebb, az életöröm húrját! Lám mennyire nem úgy van, ahogyan elképzelik sokan, hogy a vallás megrabolja a fiatalságot, elveszi tőle az élet vidámságát, örömtelenné, világfájdalmassá, koravénné teszi az embereket!

- Dehogy! Sőt! Látjátok, itt is egyenesen arra biztat az Ige, hogy örüljetek. Örvendezz ifjú a te ifjúságodban! Olyan ez, mintha Isten rátok mosolyogna. Hiszen Ő teremtette úgy az emberi életet, hogy az ifjúkor és az örvendezés összetartoznak egymással. Az élet tavaszán a virágzás ideje ez, tele a nyári és őszi gyümölcsérés biztató ígéretével. Ilyenkor minden csupa reménység, csupa váradalom, csupa duzzadó élet. Hogyne lenne ok az örvendezésre! Hiszen az élet nehéz, szorongató küzdelmeit még nemigen ismeri a lélek, - a gondok és csalódások sötét árnyékai még nem borulnak rá az útra, a testi, szellemi erők még nem csökkennek, sőt egyre biztatóbban bontakoznak ki, - mint mikor a duzzadó bimbó virággá feslik, - “Örvendezz hát a te ifjúságodban és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében!” Isten nem ellensége az élet természetes örömének, sőt ajándékozója. - Nem bűn a vidámság, hanem Isten gazdag, felbecsülhetetlen ajándéka, amivel széppé akarja tenni az életünket. Nincs természetellenesebb valami, mint egy szomorú gyermek, mint egy blazírt, életunt fiatal lélek. Nem jó az, ha valaki már fiatalon pesszimista, vagy cinikus, vagy nagyképűen komolykodó, vagy ha szomorúan lógatja a fejét, - szabad fiatalnak lenni, szabad örülni, szabad jókedvűen kacagni és énekelni, szabad a földi élet szépségeiben gyönyörködni, szabad az élet szép tavaszának az egészséges örömét élvezni! Mindig örülök, amikor vasárnap délutánonként az alagsorból, ahol az ifjúsági bibliaóra folyik, vidám ének és egészséges kacagás hangzik föl az emeletre, és hálával gondolok arra, hogy a fiatalok örülnek az életnek. Jól teszik! Igazuk van! Igen: “Örvendezz csak nyugodtan a te ifjúságodnak és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idején!”

2) De - folytatódik az Ige intelme: Tudd meg, “hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von! Vesd el a haragot a te szívedből, és vesd el a gonoszt a te testedből; mert az ifjúság és a hajnal hiábavalóság!” Nagy, féltő figyelmeztetés van ebben! Azt mondja: és örülj, de egyre nagyon ügyelj, arra, hogy őrizd meg mindig tisztán a te örömödet. Mert olyan nagyon sok hamis öröm csábítása hívja a fiatal életet, sok mindenféle élvezet, vagy szenvedély, könnyelműség olyan hamar beszennyezi az ifjúság örömét, lehervasztja virágait, megfakítja ragyogását és teszi utálatossá Isten előtt! De nagyon igaza van az öreg, tapasztalt Salamonnak, amikor arra int: “Vesd el a haragot a te szívedből, és ... a gonoszt a te testedből!” Vagyis vigyázz az örömeid tisztaságára! Soha ne keress olyan örömöt, amit később meg kell bánnod, amiért szégyenkezned kell, ami nem bírná el az édesanyádnak jelenlétét, az élő Isten tekintetét. “Mindezekért az Isten tégedet ítéletre von” - mondja az Ige. Nemcsak arról van itt szó, hogy majd az örökkévalóságban felelünk Isten ítélőszéke előtt mindenért, amit e testben cselekedtünk, jót vagy rosszat, az ítéletre vonást már ebben a földi életben megéri minden ember. Mert Istennek az erkölcsi törvényei, amit Mózes a Tízparancsolatban írt le, Jézus a Hegyi Beszédben részletezett, bele vannak építve ennek a világmindenségnek a szerkezetébe, meg a saját erkölcsi és szellemi lényünk alkatába. Ezek az erkölcsi törvények akkor is igazak, ha valaki tagadja őket. Aki beleütközik az erkölcsi törvényekbe, nem azt töri szét, hanem maga törik össze rajta. Aki Isten ellen lázadva keresi az élete örömeit, vagyis aki bűnös örömökben leli kedvét, előbb-utóbb okvetlenül rajta veszít, beleundorodik, lelkileg vagy testileg belerokkan vagy egyenesen belebetegszik...

Tudjátok-e testvérek, hogy a Skandináv országokban, ahol a túláradó jólét következtében a fiatalság már az élet minden elképzelhető könnyelmű, léha örömét kiélte, ma a legnagyobb ifjúsági probléma micsoda? Az öngyilkosság! A hiú élvezetekbe belecsömörlött lélek már semmibe nem talál örömöt többé, eldobja magától az életet, mint egy megunt játékot. Drága fiatal testvérek, vigyázzatok az örömeitekre, tudjátok meg, hogy mindezekért az Isten ítéletre von! És ezt az ítéletre vonást senkinek sem lehet elkerülni!

3) Hogyan lehet hát tisztán megőrizni életünk örömeit? Íme úgy, ahogy itt az Ige folytatólagosan mondja. “Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében!” Azt jelenti ez, hogy az örömeinkből, az életünk derűs, vidám részéből sohase hagyjuk ki Istent! Hiszen az az igazi öröm mindig, amiben Isten is örömét találja. Sokan azt gondolják, Istenre csak a bajban, a szomorúságban van szüksége az embernek, akkor kell, hogy segítsen, vigasztaljon, de örülni, baj nélkül élni, lehet Isten nélkül is. Nos, éppen ezért mondja az Ige: “Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idején... míg a veszedelemnek napjai el nem jönnek, és míg el nem jőnek az esztendők, melyekről azt mondod: nem szeretem ezeket!”

Mert ezek a napok, ezek a nem szeretem évek úgyis eljönnek hamar! A fiatal évek gyorsan elszállnak. A hajnal - jaj de rövid! Jön utána gyorsan a nappal, és észre sem veszi az ember, máris esteledik.

A következő versben csodaszép költői leírását adja Salamon a szellemi és testi életerők lassú fogyatkozásának, amikor az értelem lángja egyre veszít fényéből, az akarati energia csökken, a szellemi tevékenység kifárad, mind gyakrabban visszatérő felhők sötétítik el az eget fölöttünk, a testi épület is romlik, egyre jobban rogyadozik, a hajdani daliás szép alakon, amelyikben olyan jó volt érezni a rugalmas erőt valamikor, lassan eluralkodik a mulandóság. A szemek látása meghomályosodik, a hallás tompul, a járás meglassúdik majd, és a test porrá lesz, mint azelőtt volt, a lélek pedig megtér Istenhez, aki adta volt azt. “Az utcán körüljárnak a sírók” - mondja Salamon, jeléül annak, hogy meghalt valaki, talán egy fáradt, beteg, öregember, aki valamikor fiatal volt, aki valamikor, mint ifjú konfirmandus, életörömtől duzzadó szívvel ott ült a pasaréti református templom egy székén... Aki - te voltál! Igen, az ifjúság és hajnal hiábavalóság! - Ezért olyan fontos, hogy emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében! Emlékezzél meg arról, hogy Őtőle van most is mindened, - nem te vagy a magad teremtője, Őtőle való a kezed, amivel munkálkodsz, a fejed, amivel gondolkozol, a szíved, ami benned dobog, a véred, ami az ereidben kering, a szád, amivel beszélsz, a fiatalságod, aminek az erejét érzed, - ez mind az Ő ajándéka számodra! Ő a Teremtőd!

Joga van rád, az életedre, a fiatalságodra, az örömödre, a szíved minden dobbanására. “Emlékezzél meg a te Teremtődről”, - azaz gondolj Istenre még fiatal vagy. Arra az Istenre, akit Jézusban ismertél meg, - gondolj arra, hogy milyen sokba vagy már az Istennek, - gondolj arra, hogy az a szent vér, ami a Golgotán a keresztfáról lecsurgott, a keresztvíz jelképében téged is Isten örök tulajdonává jegyzett el, - gondolj arra, hogy magadon hordod az Istenhez tartozóság pecsétjét, nem vagy a magadé, nem rendelkezhetsz magaddal kedved szerint, - Isten az Urad, Isten az Atyád, Isten a Megváltód, Isten a Gazdád... Emlékezzél meg a te Teremtődről a te ifjúságodnak idejében!

Milyen jó, hogy mi Istent Jézus Krisztus személyén és cselekedetein át ismertük meg. Jézus is volt fiatal. Azt az életkort is végigélte, amiben most ti vagytok. Ismeri - saját tapasztalatából - a ti fiatal életeteknek is minden problémáját, nehézségét, gyengeségét, - és szívesen segít benne nektek. Szívesen áll mellétek és fogja meg a kezeteket, és megy veletek tovább, végig az egész úton... Aki Jézussal együtt jár, az lélekben mindig fiatal marad, és annak az öröme sohasem fordul szomorúságra. Maga Jézus sem öregedett meg soha. Fiatal élete teljességét adta áldozatul, hogy általa boldog, örök ifjúságra újulhassanak meg mindazok, akik hisznek Benne. - Bár megtapasztalnánk mindnyájan, akármilyen korúak vagyunk, hogy mennyire igaz amit Ézsaiás próféta - bizonyára szintén saját tapasztalata alapján is - mondott: “Akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el!” - Legyen hát igazán a szívünk könyörgése: “Vezess, Jézusunk, S véled indulunk. Küzdelemre hív az élet, Hadd kövessünk benne téged”

Ámen

Dátum: 1961. május 14. Konfirmáció

Gyülekezetünk életének a közelmúltban a legjelentősebb eseménye kétségtelenül az az evangélizáció volt, ami egy héttel ezelőtt zajlott le itt a templomban. Sok nagyon jó igehirdetést hallottunk, igazán nagy bőséggel áradt Isten áldása közöttünk, kimondhatatlan pazar gazdagsággal hullott az Ige magva nagyon sok emberi szívbe. Azóta immár egy hét telt el, most már le lehet mérni: mi lett az eredménye az evangélizációs hétnek a gyakorlati életünkben? Meglátszik-e rajtad, hogy egy ilyen igazán lelki fürdőben volt részed? Történt-e veled, benned valami olyan, amit mások is észrevesznek rajtad? Eljutott-e igazán a szívedig Istennek az a kegyelme, amiről itt egy héten át szó volt, és amiről minden vasárnap újra szó van? Amit az úrvacsora ki is ábrázol?

Gyakorlatilag így hangzik ez a kérdés: különbözik-e valamiben a hívő ember élete a nem hívőétől? Mert ha nincs ilyen különbség, akkor nem sok értelme van az egész vallásnak, hitnek, imádságnak, isteni kijelentésnek, akkor az egész ügy csak egy terméketlen lelki élvezkedés, lelki kéjelgés, ami nem sokat ér. Nos hát: a Biblia szerint nagyon is van különbség! És éppen ezen a különbségen mérheted le, hogy mit ért számodra az az evangélizáció, sőt, hogy Isten megváltott gyermeke vagy-e, vagy csak annak képzeled magad. Ismeritek Nietzsche-nek a híres mondását, hogy szerinte: ha igaz lenne a keresztyénség, sokkal megváltottabbaknak kellene kinézniük a keresztyéneknek. Ebben a mondásban az az igazság, hogy aki igazán megváltott keresztyén, annak valóban megváltottnak kell kinéznie is!

1) Tehát van különbség. Mégpedig először egy láthatatlan különbség van. Igénk így mondja ezt: “Nem vagytok többé a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt!” Azt jelenti ez, hogy az embernek az Istennel szemben való jogi helyzetében történt valami változás: átesett egy bírói ítéleten, amelyen bár nagyon is bűnösnek találtatott, mégis egészen érthetetlenül és logikátlanul az ítélet felmentő volt. A legsúlyosabb büntetést érdemlő bűnös teljes amnesztiát kapott, teljes kegyelemben, bocsánatban részesült - és ez a bocsánat azt jelenti, hogy Isten mintegy teljesen elfelejtett neki, a bűnösnek mindent, mert Jézus érdeme tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amit valaha vétett! Tehát a helyzete, a státusa változott meg a Jézusban hívő embernek: nincs többé vád alatt, nem áll többé peres viszonyban az Úrral, hanem egy örök érvényű felmentő ítélet hatálya alatt áll! És él! Ha én a Jézusban hiszek, akkor Jézusnak a kereszten való elítéltetése számomra minden vád alól teljes és végleges fölmentést jelent. A lelkiismeretem vádja alól is. Nem azért nem vádol Isten, vagy a lelkiismeretem többé, mert nincs miért - ó, nagyon is van -, de az mind meg van bocsátva! Föl vagyok mentve, vétkem nem engem terhel immár, hanem Jézust!

Te tudod-e már a magad részéről bizonyosan, hogy ez a fölmentés reád is érvényes? Láthatatlan különbség ez a hívő és a nem hívő ember között, de alapvetően lényeges! Tulajdonképpen itt kezdődik egyáltalán a hit, az élő hit, a hívő élet! Ott, hogy valami történik benned, belülről, láthatatlanul! Megváltozik az Istennel szemben való jogi helyzeted, mert elhiszed, hogy Jézus elítéltetése számodra felmentést jelent a legsúlyosabb ítélet alól, és Jézus halála számodra jogosítványt jelent az örök életre. Hadd tegyem hozzá, ha még eddig ezt nem tudtad volna elfogadni: ebben a pillanatban is elhiheted, mert - tapasztalatból tudom - nincs olyan nagy bűn, neked sincs, amelyiknél még sokkal nagyobb ne volna Isten kegyelme. Nincs olyan hitvány, utálatos vétek, neked sincs, amit meg ne tudna emészteni Isten bocsánata! Én csak azt tudom mondani, hogy aki így hisz Jézus Krisztusban, arra érvényes az, amit Pál így mond: ”Nem vagytok többé a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt!" Aki hisz a megfeszített és feltámadott Krisztusban, az máris nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt van! Ez az első, döntő, nagy különbség a hívő és nem hívő élet között! Ez láthatatlan!

2) De látható következményei is vannak, olyanok, amelyek az egész életre kihatnak, az élet minden megnyilvánulására. Mert - és ezt kell másodszor nagyon kihangsúlyozni Igénk alapján - a kegyelem alatt való létből éppen nem az következik, hogy élhetek tovább nyugodtan ugyanúgy, mint eddig, tehát nyakig benne a régi bűneimben, hiszen Isten úgyis megbocsát, ó nem, sőt! Az, hogy Istentől nem büntetést, hanem kegyelmet kaptam: éppen nem tesz felelőtlenné és könnyelművé most már, sőt ez tesz igazán felelőssé és szigorúvá önmagammal szemben! Így mondja ezt Pál: “Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” A kegyelem által Isten egészen lekötelezi az embert, foglyul ejti. Mert micsoda a kegyelem? Meg nem érdemelt szeretet! És tudjátok, milyen fegyelmező, lekötelező, foglyul ejtő ereje van a szeretetnek? Sokkal nagyobb, mint a haragnak, mint a büntetésnek, vagy a szigorúságnak. Vrede Matildról, a finn börtönök angyaláról van feljegyezve, hogy egyszer olyan rabot akart meglátogatni a cellájában, aki elkeseredésében szinte dühöngött. Kérlelték, ne tegye ki magát annak az állati brutalitásnak, ami egy ilyen látogatással járhat. De ő mégis bement. Alig hogy betette a lábát, a rab valami iszonyú ordító káromkodással rátámadt és úgy lökte ki a cellából a törékeny nőt, hogy a folyosó másik oldalán nekivágódott a falnak. De Vrede Matild amint magához tért, mosolyogva visszaszólt a dühöngő rabnak: holnap újra eljövök. Vasra akarták verni a rabot, de Matild nem engedte. És másnap, amikor újra bement hozzá, a megszelídült rab már úgy várta, hogy saját kezével söpörte föl a cellája kövét, zsebkendőjét terítette a piszkos ülőkére és piruló szégyenkezéssel kért bocsánatot az előző napi viselkedéséért. Egészen leszerelte és foglyul ejtette a meg nem érdemelt, érthetetlen nagy szeretet!

Még sokkal inkább így van ez Isten szeretetével. Aki egyszer megtapasztalta, milyen nagy az Isten kegyelme, annak számára élete további folytatására nézve ez a meg nem érdemelt szeretet válik a legfőbb irányító és fegyelmező tényezővé. Azt mondják, akit egyszer megvertek, az nem az az ember többé, mint aki volt. Egy ismerősöm mondta ezt, akit a náci világban egyszer jól összevertek. Ha az, akit egyszer megvertek, nem az az ember többé, aki volt, hát még akkor az az ember, aki helyett egy másikat vertek meg, egy más valakit akasztottak föl, egy más valakit végeztek ki: az az ember nem lehet többé az, aki volt - mássá kell lennie. És mi mindnyájan ilyen emberek vagyunk, akik helyett valaki mást vertek meg, mást akasztottak föl, mást végeztek ki: Jézust! Ez a tény mássá kell hogy tegyen bennünket! Ha van valami, ami ösztönöz minden jónak a cselekvésére s minden rossznak a kerülésére, akkor az éppen ez az érthetetlen nagy szeretet. Éppen azzal fegyelmezi Isten legjobban a benne hívő embert, hogy megbocsát neki, és emlékezetébe idézi: Te ember, hiszen már megbocsátottam ezt vagy azt a bűnödet, hogyan élhetnél hát még mindig benne?! - A kegyelmet nyert ember nem azért igyekszik kerülni a bűnt, mert fél a büntetéstől, hanem azért, mert tudja, hogy Isten megbocsátott neki! Nincs nagyobb szomorúsága, mint ha látja, hogy megint megbántotta valamivel azt, Aki olyan nagyon szereti! Nos, hát a kísértések, testi-lelki küzdelmek közben gondolj arra, hogy kegyelmet kaptál: majd meglátod, mekkora erőt jelent ez arra, hogy másként csináld, másként mondjad, másként érezz, mint azelőtt!

3) Itt most már egészen gyakorlati dologról van szó, olyasmiről, ami nagyon is meglátszik a külső magatartásban. A hívő emberben történt valami, valami olyan titokzatosság, amit Pál a felolvasott Igében így fejez ki: “Meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek!” Egy misztikus halál és feltámadás történik a Krisztusban hívő emberben. Nézzétek csak, ilyeneket mond Pál: “Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” Azaz Jézus az Ő halálába és feltámadásába mintegy bevon bennünket. Jézus halála és feltámadása nemcsak értünk történt, hanem a mi nevünkben is, a mi képviseletünkben is. Valahogy olyanformán - bocsássatok meg a hasonlatért -, mint amikor a magyar futball-válogatott csapat győz valamelyik külföldi csapattal szemben. Mi, akik nem játszottunk, sőt talán nem is láttuk a mérkőzést, azt mondjuk ugye, hogy győztünk!? Győztünk, pedig ott sem voltunk. Mert azok ott a mi nevünkben is győztek, az ő győzelmük a miénk is! Így Jézus is a mi nevünkben, a mi képviseletünkben is meghalt és feltámadott. Jézus nemcsak helyettem halt meg, hogy engem az örök haláltól, kárhozattól megmentsen, hanem az Ő keresztre feszített testében mintegy meghalt az én óemberem is, az, amelyik a bűn rabszolgája volt a maga szép és jó, csúnya és rossz tulajdonságaival együtt, és így a Krisztussal együtt való halál által felszabadulunk a bűn alól. Mint egy rabszolga: amikor meghal, ezzel felszabadul a volt gazdája minden zsarnoksága alól. Egy halotton nem lehet többé uralkodni. Meghalt. Nem tud többé zsarnoki urának, a bűnnek szolgálni. A kegyelem alá került ember a Jézussal együtt meghalt a bűnnek, a Sátánnak, a halálnak! Semmi köze többé hozzájuk! Meghalt!

És feltámadott: megint együtt a Krisztussal, egy új életre! Istennek tetsző, embereket segítő, szolgáló életre. És ez nem túlzás, nem képes beszéd, hanem valami egészen titokzatos valóság. Nézzétek, a tékozló fiú például, amely pillanatban hazafelé vette az irányt, tényleg meghalt a disznók közötti élet számára: valami, ami eddig a könnyelmű, hiábavaló életre vonzotta, ez a valami meghalt benne. Megtérő emberek tesznek erről a halálról nagyon boldog bizonyságot. Egy férfi mondta el, aki ugyancsak visszaélt a felesége türelmével és hűségével, hogy amikor rengeteg ocsmány bűnéért büntetés helyett bocsánatot kapott az Úrtól, csodálkozva tapasztalta, hogy a kegyelem elfogadásával együtt meghalt benne az a valami, ami eddig a paráznaság igézete alatt élt és nem bírt szabadulni. Most egyszerre fölszabadult anélkül, hogy különösebben kellett volna küzdenie érette. Egy másik férfi rabja volt az italnak. Már nagyon tragikus kezdett lenni a helyzete. Egyszer Isten kegyelme ragadta meg, megismerte Jézust és csodálatos módon ő is arról tett bizonyságot, hogy mintha meghalt volna benne az az érzés, ami folyton az italt kívánta, ami rabul adta őt a szenvedélyének... Most nem is kell küzdenie a kívánsággal szemben, mert nincs kívánság, eltűnt belőle. Mint amikor valaki meghal, úgy tűnt el belőle az a valaki, aki az italt kívánta. Így mondja ezt Pál: “a mi ó emberünk ővele megfeszíttetett...” Most már szabadon, minden megkötözöttség nélkül élhet az ember Istennek! Az Isten dicsőségére és felebarátai javára! Új életet!

Csak az a baj, hogy nem merjük magunkat ennyire valóságosan beleadni a Krisztus halálába és feltámadásába! Nem merjük levonni a Krisztusban való hitünk végső következményeit. Nem merünk “meghalni” együtt a Krisztussal! Nagyon él még az óemberünk, addig pedig mindig nyavalygó, erőtelen lesz a keresztyén életünk. Mert csak amikor az Én, a nagy Én már nem él, meghalt: akkor élhet bennem a Krisztus! Pál is így tapasztalta, amikor ezt mondta: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”

Mit tegyünk hát? Ezt mondja Pál: “...gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” - Vagyis gondoljatok a Krisztus halálára és feltámadására, és tekintsétek magatokat úgy, mint akik Őbenne szintén meghaltatok és feltámadtatok, s most már zavartalanul, teljes odaadással élhettek az Istennek. Mindaddig, amíg hittel nézel Jézusra és csak Őreá nézel, addig valóban tekintheted magadat úgy, mint aki meghaltál a bűnnek és feltámadtál egy új életre, mert addig így is van! Addig valóban történik benned egy misztikus halál és feltámadás! Nem önszuggesztió, nem beképzelés ez, hanem boldog valóság! Hidd bele magad, lásd bele magad Krisztus halálába és feltámadásába. Akkor azután majd láthatóvá válik a különbség a régi és az új életed között!

Ha kész a szíved a Krisztussal együtt való meghalásra és feltámadásra, akkor nem volt hiábavaló az evangélizáció, meg az úrvacsora, akkor most nyugodt örömmel mondhatod a 426. dicséret 1. versével együtt:

Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honja vesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.

Ámen!

Dátum: 1962. május 13.

A nagy keresztyén ünnepek, mint a karácsony, nagypéntek, húsvét, pünkösd nemcsak arra való alkalmak, hogy egyszerűen megemlékezzünk bizonyos régmúlt, csodás eseményekről, hanem különösen arra, hogy mindig újra megtöltekezzünk az evangélium erőivel. Különösen fontos ez éppen a húsvéti ünnepen, amikor Jézus feltámadásában az örök élet erői szabadultak föl ebben a világban. A mai ünneplésünknek is tehát éppen az kell legyen a lényege, amit Pál apostol mond az előbb felolvasott Igében, hogy tudniillik megismerjük, vagy újra, még jobban megismerjük Jézus feltámadásának az erejét... Bár úgy szólhatna most közöttünk a húsvéti Ige, hogy igazán megismerhetnénk az Ő feltámadásának az erejét! Semmire sincs olyan nagyon szükségünk, mint erre! Lássuk hát!

El tudjuk-e képzelni, micsoda rendkívüli erő volt az, amelyik Jézus feltámadásában működött? A húsvéti esemény éppen olyan egyedülálló, hatalmas cselekedete Istennek, mint a világ teremtése. Mi, emberek, teremteni nem tudunk, csak egy már meglévő anyagból formálni valamit, például egy alaktalan gránittömbből egy nagyszerű Mózes-szobrot, de semmiből nem tudunk előállítani valamit, teremteni csak Isten tud! Ugyanilyen tehetetlenül állunk a halállal szemben is. Egy faágat beoltani, nemesíteni, gondozni képes az ember is, de egy letörött, elkorhadt faágon új tavaszi bimbókat várni eszünkbe sem jut, mert tudjuk, hogy az úgyis lehetetlen. Pedig valami ehhez hasonló történt húsvétkor: Valaki, Aki igazán meghalt, rettenetesen: feltámadt. Meghosszabbítani egy halódó életet képes az ember, de ha egyszer bekövetkezett a halál, mindenki tudja, hogy nincs az a lángoló szeretet vagy orvosi tudomány, amelyik a kialudt élet szövétnekét újra lángra tudná lobbantani. A legforróbban szerető szív is kénytelen beletörődni abba, hogy a már bekövetkezett halálon változtatni lehetetlen. És éppen ez a lehetetlen: ez történt meg húsvétkor! A halott feltámadott! Elképzelhetetlen számunkra az az isteni erő, az a földöntúli energia, amelyik szétfeszítette a halált, és kiragadta onnan Jézust, a drága zsákmányt! Az atomhasadásnál is nagyobb energia szabadul föl Jézus feltámadásában, mert ott halálhasadás történt! Van olyan erő, amely még a halálnál is hatalmasabb: a Krisztus feltámadása! Igaza van Pálnak, ha arra vágyik, hogy “megismerje Jézus feltámadásának az erejét”!

De álljunk meg itt egy pillanatra. Pál apostolnak könnyebb volt a dolga, mint nekünk, mert az ő számára maga a tény, hogy Krisztus föltámadott, nem volt kétséges, de a mi számunkra a probléma már ott kezdődik, hogy feltámadott-e csakugyan? “Hinném, ha tudnám” - mondja a mai ember. De az egész tudományos neveltetésünk, modern gondolkodásunk, minden eddigi tapasztalatunk ellene mondanak a feltámadás hírének. Hogyan lehetne ezt a tényt a gondolkodó ember számára elfogadhatóvá tenni? Nagyon jól emlékszem, már gyermekkoromban mindig, amikor húsvéti prédikációt hallottam, azon gondolkoztam, vajon a felnőttek is úgy hiszik, hogy Jézus valóban feltámadt, vagy ezt csak szimbolikusan kell érteni? És talán most ti is, akik hozzá vagytok szokva, hogy a teremtéstörténetet megpróbálom közel hozni a modern ember gondolkodásához, talán azt várjátok, hogy Jézus feltámadásáról is adjak valami modern felfogású magyarázatot, olyat, amit össze lehet egyeztetni a mai műveltséggel. Nos, hát kétségtelenül van a Bibliában sok szimbolikus történet, mint például Jónás esete a cethallal, amiben nem a történeti hitelesség a fontos, hanem az, amit általa el akar mondani Isten. Van sok olyan leírás, amit ki kell hámozni a régi világkép elemeiből, hogy érthető legyen a mai ember számára, mint például éppen az egész őstörténet. Van sok olyan csoda, aminek racionális magyarázatát is lehet adni, de a Jézus feltámadásáról szóló hír nem szimbólum, nem mítosz, amit le kell egyszerűsíteni, nem költői kép, nem példázat, hanem valóság! Nem eszme, hanem valóban megtörtént esemény!

Tudom, hogy lemosolyog érte a világ, de hadd mondjam meg félreérthetetlenül: én magam úgy hiszem, hogy Jézus a nagypénteki kereszthalál után harmadnapra valóban, ténylegesen feltámadott a halálból! Még ha minden emberi tudomány, elképzelés, tapasztalat, lehetőség csak azt mondja is rá, hogy valószínűtlen, sőt lehetetlen: akkor is ez történt! Ez a lehetetlen! És hogyan lehetne ezt a tényt a mai gondolkodó ember számára elfogadhatóvá tenni? Nos, atyámfiai, egyszerűen úgy, hogy én elhiszem, hogy ez a világ nagyobb, mint az én emberi koponyám. Sokkal több minden van a világon, mint amennyi belefér a fölfogóképességembe. Nézzétek: az állatnak is van valamilyen képe a világról, meg a tudósnak is. Egy tudós sokkal többet lát, ismer a világ jelenségeiről, mint egy kutya a maga eszével. De vajon a tudós eljutott-e már a megismerés teljességére? Kétségtelen, hogy nagyon sok mindent megismertünk már a makrokozmoszból is, meg a mikrokozmoszból is, fizikailag is, meg pszichológiailag is, és egy kicsit megszédített bennünket ez az ismeret: azt hisszük, csak az van, amit látunk, lemérünk, csak az lehetséges, amit kiszámítunk. A mai ember úgy van ezzel a dologgal, mint az egyszeri ember a bőröndje csomagolásával: beledobált mindenfélét úgy, hogy egy csomó dolog kilógott belőle, mert nem fért minden bele. És amikor lecsukta, ollóval körülnyírta és levágott mindent, ami kilógott a szélén. Nos, hát én nem nyírom körül az elmémet, nem vágom le, ami kilóg belőle, hanem alázatosan tudomásul veszem, hogy nagyobb és több a világ, mint amennyi belefér belőle az én agytekervényeimbe, és különösen elismerem, hogy Jézus több, mint én vagyok, hatalmasabb, mint amennyit én racionális úton meg tudok magyarázni, és a feltámadás igaz lehet akkor is, ha én nem értem!

Az apostolok sem értették, nem is magyarázták, sőt hinni sem akarták, hanem egyszerűen bizonyságot tettek a tényről, miután meggyőződtek róla, hogy mégis igaz! Mintha csak azt mondták volna, amikor róla beszéltek: “Magunk sem értjük, de átéltük.” Én sem tudom bizonyítani, de hiszem, átéltem, hogy Jézusban valami emberen túli áldás érkezett e világba, Jézusban mennyei valóságok, isteni energiák jelentek meg itt, közöttünk a földön, Jézus valóban, igazán feltámadott! Nem úgy támadott fel, hogy testében a megállt vérkeringés újra megindult volna és a megmerevedett izmok, halott idegek újra funkcionálni kezdtek volna: a feltámadott Jézus nem alatta és előtte van a halálnak, hanem fölötte. Olyan feltámadás ez, amelyik túl van minden orvosi, biológiai, természettudományos határon, amit éppen ezért sem bizonyítani, sem cáfolni nem lehet tudományos úton. Olyan csoda ez a feltámadás, amit nem magyarázni lehet, hanem ami előtt csak leborulni lehet! És itt van a titka a megismerésnek! A Krisztus feltámadása erejének a megismerése nem annyira a fej dolga, hanem a szívé! Amíg a feltámadott Jézusnak az életünk fölött való uralmát gyakorlatilag nem vállaljuk, mert alkalmatlan a számunkra, addig mindig találunk olyan értelmi akadályokat, amik miatt nem tudunk hinni benne. Ha azonban a régi, megváltatlan énünket áldozatként oda tudjuk adni Neki, akkor a személyes átadásnak ezen az útján magára a húsvéti tényre is új fény derül, és egyszerre az történik, amiről alapigénk szól: kezdjük megismerni Jézus feltámadásának az erejét!

De hát miért olyan fontos ez? Azért, mert enélkül, Jézus feltámadásának az ereje nélkül nem lehet megvalósítani a keresztyénséget a gyakorlatban. Világmegváltó eszmékben, szép és jó gondolatokban soha nem volt hiány ezen a földön, de erő nem volt soha hozzá, hogy megvalósítsák az emberek. Minden szép eszme azon bukik meg előbb-utóbb, hogy az ember tehetetlen hozzá. Nincs elég ereje reá. Nos, a keresztyénség nemcsak szép eszme, nemcsak jó gondolat, hanem azon túl még erőnket meghaladó vállalkozás is. Ha valaki igazán követni akarja Jézust, hamarosan megtapasztalja, hogy nem képes reá. Krisztusi lelkülettel, szeretettel, alázattal, hűséggel, szolgálattal élni a nem krisztusi lelkületű és szeretetű emberek között: bizony emberfeletti feladat! Persze hogy az: hiszen ez krisztusi élet! Egyszer egy fiatalember elmondta, hogy Jézus az ő számára a legtökéletesebb embert jelenti, olyan eszményképet, akit érdemes követni. Lelkipásztora, akivel beszélgetett, megkérdezte: Nos, és követi? Nem tudott rá azonnal felelni. Azt mondta neki tovább a lelkész: Ha Jézus az ön eszményképe, el tudná-e határozni magát arra, hogy mindent eszerint az eszmény szerint cselekedjék? Hajlandó-e kivetni az életéből mindent, ami ennek az eszménynek a véleményével ellenkezik és hajlandó-e mindent aszerint cselekedni, amint Jézus helyesli és ajánlja? A fiatalember elképedve mondta: az lehetetlen, arra képtelen vagyok! - Nos, igaza van! Jézus olyan magasra állította föl a morális mértéket, hogy azt emberi erővel elérni lehetetlen. No és ha kiderülne - mondta a lelkész -, hogy Jézus nemcsak eszménykép, hanem élő, személyes, isteni valóság, nem tenné-e erősebbé és jobbá önt, ha ez a Jézus önnel és önben élne állandóan? - A fiatalember szeme felcsillant: az már egészen más volna, mondta, - akkor más ember lehetnék!

Nos, hát erről van szó! Jézus nemcsak eszménykép, hanem élő valóság és az Ő feltámadásának az ereje bennünk belülről ható erővé válhat. És itt van a lényege a feltámadott Krisztusban való hitnek. Mert Jézus feltámadása nemcsak olyan csoda, ami Őrajta, Ővele történt egyszer valamikor régen, hanem kezdet, a mi emberi életünk totális átváltozásának is a kezdete. Jézus elvette a halál hatalmát és diadalra juttatta az életet. És a Krisztussal való együttlét bennünket is olyan emberekké változtat, akikben a halál hatalmát legyőzte már a feltámadás ereje. A feltámadott Krisztusban való hit révén az örökkévalóság erői ömlenek be a földi életünkbe, idői lényünkbe. Hinni a Krisztus feltámadásában annyi, mint belépni Istennek és az Ő világának különös erőket adó dimenziójába, oda, ahol Jézus az Úr, ahol Jézus a győztes, még a halál hatalmai fölött is!

Gondoljátok, hogy csak azért történt volna a feltámadás, hogy nekünk évenként egy kellemes hangulatú tavaszi ünnepünk legyen? Nem! Hanem azért, hogy a feltámadásnak bennünk is szétáradó erejénél fogva el tudjunk indulni arra az erőnk felett való útra, amire elhívott bennünket az Úr! Merjed hinni, hogy a Krisztus feltámadásának az erejéből futja arra, amire a magad emberi képessége, jó szándéka nem elég! Éppen az teszi érdekessé a keresztyén életet, hogy megoldhatatlan problémák elé állít folytonosan, de éppen az teszi nagyszerűvé, hogy ezek a problémák mégis mindig megoldódnak a Krisztus által! Valahogy olyanformán jár a hívő keresztyén ember is, mint azok az asszonyok, akik azon töprengtek, vajon ki fogja elhengeríteni nekik a követ a sírbolt szájáról, mert nekik nincs erejük hozzá. És lám, mire odaértek, a kő már el volt hengerítve. Isten közbelépett az Ő ereje által!

Mi is sokszor töprengünk, amikor föltornyosulnak előttünk az élet nehézségei, problémái, feladatai: jaj, hogyan vergődöm keresztül rajtuk, ki fogja ezt a rettentő akadályt elgördíteni az utamból? És mire odaér az ember, csak ámulva látja, hogy a kő már el is van hengerítve. Valaki előttem járt és szabaddá tette az utat! - Nem tudsz engedelmeskedni Istennek, nem tudsz keresztyén módon élni, nem tudod legyőzni a bűnödet magadban, nem bírsz türelemmel szenvedni, terhet viselni, ellenséget is szeretni és megbocsátani? Persze, hogy nem! Én sem! De akkor is, csak indulj el azon a bizonyos keskeny úton, és közben, majd útközben meg fogod tapasztalni, hogy egy láthatatlan, hatalmas Segítő előtted jár és elhengeríti a követ! Ez az Ő feltámadásának az ereje, ami még a halálon is átsegít majd annak idején!

Egy hihetetlen hír jár végig a mai napon az egész világon: Jézus föltámadott! Tudjátok, mi közünk ma nekünk ehhez? Az, hogy lehet szebb, teljesebb, értelmesebb, keresztyén, krisztusi életet élnünk Vele, és majd meghalnunk is Vele, és örökké élnünk - Vele! Énekeljük hát:

Előtted arcra esünk,
S kérünk, édes kezesünk:
Részeltess halálodnak
És feltámadásodnak
Drága érdemeiben,
Édes gyümölcseiben.

Cselekedd Szentlelkeddel,
Végtelen érdemeddel,
Hogy új életet éljünk,
Végre porból felkeljünk
Örök, nagy boldogságra
És halhatatlanságra.

(348. ének 4-5 vers)

Ámen

Dátum: 1962. április 22. Húsvét