Gyülekezetünkben ma tartjuk az évenként szokásos úgynevezett öregek-betegek vasárnapját. Azt jelenti ez, hogy ilyenkor innen a templomból fokozott figyelemmel fordulunk azok felé, akik életkoruk vagy egészségi állapotuk gyengesége miatt nem tudnak itt lenni közöttünk. Fokozottan könyörgünk érettük és szeretetünk jeleként egy csokor virággal és egy üdvözlőlevéllel keressük fel őket otthonukban, vagy a kórházban. - De Isten Igéje most nem hozzájuk szól, akik nincsenek itt, hanem hozzánk, akik itt vagyunk. És ebben a hozzánk szóló Igében most egy olyan probléma vetődik fel, ami előbb-utóbb mindnyájunk számára aktuálissá válik, amivel általában tudatosan nem szívesen foglalkozunk, bár tudat alatt talán a legtöbbet foglalkoztat bennünket: tudniillik az öregedés problémája. Igen, a megöregedéstől való félelemre, és a félelemtől való megszabadulásra világít rá a felolvasott Ige. Lássuk hát!
1) Sokféle félelem, fóbia gyötri a modern embert: fél a holnaptól, fél egy esetleges háborútól, fél az egzisztenciája elvesztésétől, fél az emberi rosszindulattól, fél a ráktól - de talán legáltalánosabban a megöregedéstől fél! Ez az egyik legáltalánosabb életérzése az embernek! Borzongó, titokzatos félelemmel tölti el egyszerűen az idő múlása. Vannak, akik megrémülnek, ha az életkorukról van szó, annyira, hogy egyenesen letagadnak belőle néhány évet, egyszerűen nem akarják tudomásul venni az idő múlását. Pedig az idő akkor is múlik. Kétségtelenül olyan folyamat az öregedés, aminek van egy fájdalmas része, az, amit így állapít meg az apostol: “A mi külső emberünk megromol.” - Szomorú az, amikor valami, ami szép volt, jó volt, kedves volt, elromlik. Tehát egy fokozatos elfáradás, ellankadás, ellanyhulás, megrongálódás, romlás, az életerők hanyatlása jelenti az öregedést. Mindenekelőtt testi vonatkozásban: a szem látása meggyengül, egyre erősebb szemüveg kell, hogy lásson; a hallás megnehezedik, a járás meglassúdik, a mozgás óvatosabbá, nehezebbé válik; az egész szervezet kopik, a szív zörgővé válik, a vérnyomás emelkedik, a belső szervekben hol itt, hol ott támad valami baj. Vagyis: a külső ember megromol...
De azután szellemileg is csökken az aktivitás: meggyengül az emlékezet, keresni kell a szavakat, tompul, akadozik a gondolkodás, nem fog már úgy az ész, mint régen... Gyöngül, hanyatlik az egész ember. “A mi külső emberünk megromol.” - És ez a megromlás olyan vonatkozásban is érvényes, hogy az embernek az öregedéssel együtt a többi emberek között való helyzete is megromol. Lassan olyanná válik, mint egy holtvágányra tolt mozdony, amit kikapcsoltak már a forgalomból. Még nem olvasztják be, mint ócskavasat, de már nem használják. Azt kezdi érezni az öreg ember, hogy nincs rá szükség, sőt, a sürgő-forgó fiataloknak mintha útjában lenne. És éppen ez olyan fájdalmas a megöregedésben, ez a lassú eltűnés az élet színpadáról, az, hogy a szerepét, amit játszott, át kell adni másnak, és a valamikor ünnepelt nagyság szerény nézővé válik. A korábban olyan tevékeny ember mások segítségére szorul, majd egyre jobban magára marad. Igen, ez is annak a bizonyos külső embernek a megromlása, hogy az öregséggel együtt jár az egyedüllét. Régi barátok, kortársak, kollégák, akikkel kapcsolatban volt, egymás után elhalnak, az új generáció pedig már nem érti meg. Ezért olyan csüggesztő a megöregedés. Sokszor talán nem is a testi elgyengüléstől, hanem a feladat nélküli élet értelmetlenségétől, a mások segítségére utalástól, a magára-maradástól, a hátratételtől, az élet menetéből való kikapcsolástól fél az ember. Egyáltalán - az elmúlástól! Igen, itt van az öregedéstől való félelem legmélyebb alapja. Ijesztő gondolat és tapasztalat az, hogy múlik az idő és vele együtt hanyatlik az élet. Még alig virradt, máris alkonyodik - és leszáll az est! Vége a játéknak!
A külső embernek az a romlása, amiről Pál beszél, éppen ez, tehát a közelgő halál árnyéka, ami egyre sötétebben vetítődik rá az élet útjára. Akinek ez az úgynevezett külső ember a mindene: tehát a testi kondíció, meg a színpadi szereplés, meg a társadalmi rang, meg az anyagi, kereseti lehetőség, a fizikai élvezetekben való gyönyörűség, a látott dolgok; tehát akinek - mondom - ez az úgynevezett külső ember a minden, akinek csak ilyen “külső embere” van, aki az egész életnek csak ezt a külső oldalát, felületét látja és éli: annak a számára az öregedés valóban tragédia! És érthető, ha mindent elkövet hogy föltartóztathassa valamelyest ezt a folyamatot. A túlzott kozmetikázás és az, hogy valaki mindenáron fiatal akar maradni - vagy legalább annak látszani -, meg az, hogy 60 éves korban mindenképpen 30 vagy 40 éves módon akar viselkedni; az a sokszor előforduló jelenség, hogy alkonyodó korban fiatal iránt lobban szerelemre valaki, ez mind-mind nem egyéb, mint tudatalatti kétségbeesett küzdelem az öregedés ellen! Görcsös ragaszkodás valamihez, ami elmúlt.
2) Pedig volna más megoldás! Az a végtelen egyszerű tény, hogy az ember nem abba kapaszkodik, ami elmúlik, hanem ami megmarad! Helyesebben: Aki megmarad, Aki tegnap és ma és örökké ugyanaz, Aki fölött nem múlik el az idő, Aki legyőzte a halált, Aki a mulandóságba belehozta az örök életet! Ugye tudjátok ki ez? Nos, igen: Jézus Krisztus! Mert az öregedés igazán mindennél jobban döntés elé állítja az embert: vagy a múló élet ásító üressége, ami előbb-utóbb elnyel - vagy Jézus Krisztus, Aki megvált! Ne a tűnő ifjúság után kapkodjunk hát, amit úgysem lehet elérni többé, hanem ragadjuk meg Jézust, Aki így biztat: Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él az! Igen, Jézus, Aki a haláltól megszabadított, egyedül Ő veheti el a megöregedés fullánkját is. Jézussal való élő hitbeli összekapcsolódásban tudott Pál ilyet mondani: “Ha a mi külső emberünk megromol is, nem csüggedünk, mert a belső napról-napra újul!”
Mi az a belső ember? Nemcsak a lélek - mint ahogyan a külső ember sem csak a test -, hanem a megváltás tudatára ébredt egész énem. Az Istennel összekapcsolódó egyéniségem. Az a valaki bennem, aki Jézusra néz és tudja, hogy ha meghal is, él! Az a szellemi személyiségem, amelyik a Krisztus érdeméért örök életre hívatott el, amelyik az Istennel való közösségben rejtett erőforrásokat talál, amelyiknek a külső ember csak földi edénye, tartója, de nem lényege, nem tartalma, nem célja. Lényege, tartalma és célja az örök élet, konkrétabban: Jézus Krisztus!
Azt mondja Pál erről a belső emberről, hogy napról-napra újul. Hadd mondjam így: fejlődik, növekszik. Tehát aki Jézussal kapcsolatban van, annak a számára az öregedés nemcsak hanyatlást, megromlást jelent, hanem ugyanakkor állandó fejlődést, növekedést is. Valahogy olyanformán, mint mikor az ember hegyoldalon halad egyre feljebb, mind messzebb lát el, egyre tágul a horizontja, a magaslat tisztultabb levegőjét szívja magába. Megszabadul az alacsonyabb rendű élet vásári zajától, hiábavalóságától, nagyobb távlatból szemléli az eseményeket, tehát tárgyilagosabban, helyesebben tud megítélni dolgokat. Gyarapszik az életbölcsességben, emberismeretben, megértésben, jóságban. Tehát aki Jézussal kapcsolatban van, éppen nem negatív élménye a megöregedés, hanem növekedés, fejlődés. Tehát igen: a belső ember napról-napra újul!
Azután ezt, hogy “újul”, hadd mondjam így: előrehalad, mint ahogyan az évszakok változásában is előrehaladás van. Nem visszaesés, hanem előrehaladás! Más a szépsége, más a feladata és ajándéka az ősznek, mint a tavasznak és nyárnak. Más a gyümölcsérés ideje, mint a virágnyílásé. Aki mindig csak élvezni akarja az életet, az szegény marad: szakállasan is csecsemő. A szolgálat, az áldozat, a szeretet, az odaadás: ezek azok, amik gazdaggá teszik az embert, ezeken érik ki teljesen az élet. Minden kornak megvan a maga ajándéka és feladata. A hívő öregkornak a nagy ajándéka az, hogy Isten barátjává lesz az ember, mint Ábrahám. Meghitt közösségben az Úrral szinte bizalmasává lesz neki. Tehát az Istennel való kapcsolatban is újul, előrehalad. És a szolgálat, a feladat sem csökken, csak változik. Nem úgy van, hogy az öreg emberre már nincs szükség. A hívő öreg embert sohasem aggasztja a feladat nélküli élet értelmetlensége, mert ez ebben is újul, előrehalad. Épp a napokban olvastam egy áldott öregnek, Isten egy kedves barátjának a sorait: “A súlyos betegség és nyugdíjba menetel következtében rám már csak egy, de igen szent feladat vár: az imádkozás szolgálata. Ezt igyekszem is erőtlenségemben kapott erővel gyakorolni. Ez a szolgálat az utolsó lélegzetvétellel sem szűnik meg, mert a mennyei életben valamilyen módon részünk lesz Isten dicsőítésében, vagyis az imádság legmagasabb fokának gyakorlásában. Az imádságnak nemcsak kimondhatatlan csendje és nyugalma van, hanem az imádság egyúttal harctér is, ahol küzd az ember az őt erre felhatalmazó és lelkével erre biztató hatalmas Isten oldalán!” Beteglátogatások alkalmával arra szoktam kérni beteg vagy öreg atyámfiait, hogy segítsenek a gyülekezeti életnek Szentlélekkel való megtöltésében azzal, hogy hordozzák imádságaikban az itt folyó életet. - Lám, ugye mennyire igaz, hogy ha a külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul?!
És hadd mondjam végül ezt a szót: “újul”, így: fiatalodik! Hiszen mennél jobban közeledünk e földi út végéhez, annál aktuálisabbá válik számunkra egy másik útnak az eleje, egy másik élet kezdete. “Az igaz útja olyan, mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz a teljes délig.” Tehát nem besötétedik az idő múlásával, hanem egészen kiderül, kiteljesedik! Jézus fénye, amelyik az élet estéjét bevilágítja, egyúttal a közelgő örök nappal hajnalpírja is. Az elaggott hívő keresztyén olyan valaki, akinek még előtte van az élet, afelé halad. Ugye, hogy fiatalodik? És végül újszülött lesz az örökkévalóságban.
Az öregedés problémájának a megoldása tehát nem az örök ifjúság, mert ilyen nincs, hanem az örök élet, ami öregnek, fiatalnak már itt és most kezdődik Jézus Krisztus által. Amelyik ott kezdődik, ahol egy bűnös ember megtalálja Megváltóját, ahol egy adóssággal megterhelt élet fölszabadul, ahol egy bűnbánó lélek bocsánatot kap a Krisztusban. Akkor azután már nincs mit félni többé attól, hogy az idő múlásával a mi külső emberünk megromol, hiszen a belső napról-napra újul, az igazi életünk egyre növekszik, előrehalad, megújhodik - beteljesedik az örökkévalóságba!
Ámen!
Dátum: 1961. június 11. Öregek-betegek vasárnapja