Gyülekezetünk életének a közelmúltban a legjelentősebb eseménye kétségtelenül az az evangélizáció volt, ami egy héttel ezelőtt zajlott le itt a templomban. Sok nagyon jó igehirdetést hallottunk, igazán nagy bőséggel áradt Isten áldása közöttünk, kimondhatatlan pazar gazdagsággal hullott az Ige magva nagyon sok emberi szívbe. Azóta immár egy hét telt el, most már le lehet mérni: mi lett az eredménye az evangélizációs hétnek a gyakorlati életünkben? Meglátszik-e rajtad, hogy egy ilyen igazán lelki fürdőben volt részed? Történt-e veled, benned valami olyan, amit mások is észrevesznek rajtad? Eljutott-e igazán a szívedig Istennek az a kegyelme, amiről itt egy héten át szó volt, és amiről minden vasárnap újra szó van? Amit az úrvacsora ki is ábrázol?
Gyakorlatilag így hangzik ez a kérdés: különbözik-e valamiben a hívő ember élete a nem hívőétől? Mert ha nincs ilyen különbség, akkor nem sok értelme van az egész vallásnak, hitnek, imádságnak, isteni kijelentésnek, akkor az egész ügy csak egy terméketlen lelki élvezkedés, lelki kéjelgés, ami nem sokat ér. Nos hát: a Biblia szerint nagyon is van különbség! És éppen ezen a különbségen mérheted le, hogy mit ért számodra az az evangélizáció, sőt, hogy Isten megváltott gyermeke vagy-e, vagy csak annak képzeled magad. Ismeritek Nietzsche-nek a híres mondását, hogy szerinte: ha igaz lenne a keresztyénség, sokkal megváltottabbaknak kellene kinézniük a keresztyéneknek. Ebben a mondásban az az igazság, hogy aki igazán megváltott keresztyén, annak valóban megváltottnak kell kinéznie is!
1) Tehát van különbség. Mégpedig először egy láthatatlan különbség van. Igénk így mondja ezt: “Nem vagytok többé a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt!” Azt jelenti ez, hogy az embernek az Istennel szemben való jogi helyzetében történt valami változás: átesett egy bírói ítéleten, amelyen bár nagyon is bűnösnek találtatott, mégis egészen érthetetlenül és logikátlanul az ítélet felmentő volt. A legsúlyosabb büntetést érdemlő bűnös teljes amnesztiát kapott, teljes kegyelemben, bocsánatban részesült - és ez a bocsánat azt jelenti, hogy Isten mintegy teljesen elfelejtett neki, a bűnösnek mindent, mert Jézus érdeme tökéletesen kitörölte az emlékezetéből mindazt, amit valaha vétett! Tehát a helyzete, a státusa változott meg a Jézusban hívő embernek: nincs többé vád alatt, nem áll többé peres viszonyban az Úrral, hanem egy örök érvényű felmentő ítélet hatálya alatt áll! És él! Ha én a Jézusban hiszek, akkor Jézusnak a kereszten való elítéltetése számomra minden vád alól teljes és végleges fölmentést jelent. A lelkiismeretem vádja alól is. Nem azért nem vádol Isten, vagy a lelkiismeretem többé, mert nincs miért - ó, nagyon is van -, de az mind meg van bocsátva! Föl vagyok mentve, vétkem nem engem terhel immár, hanem Jézust!
Te tudod-e már a magad részéről bizonyosan, hogy ez a fölmentés reád is érvényes? Láthatatlan különbség ez a hívő és a nem hívő ember között, de alapvetően lényeges! Tulajdonképpen itt kezdődik egyáltalán a hit, az élő hit, a hívő élet! Ott, hogy valami történik benned, belülről, láthatatlanul! Megváltozik az Istennel szemben való jogi helyzeted, mert elhiszed, hogy Jézus elítéltetése számodra felmentést jelent a legsúlyosabb ítélet alól, és Jézus halála számodra jogosítványt jelent az örök életre. Hadd tegyem hozzá, ha még eddig ezt nem tudtad volna elfogadni: ebben a pillanatban is elhiheted, mert - tapasztalatból tudom - nincs olyan nagy bűn, neked sincs, amelyiknél még sokkal nagyobb ne volna Isten kegyelme. Nincs olyan hitvány, utálatos vétek, neked sincs, amit meg ne tudna emészteni Isten bocsánata! Én csak azt tudom mondani, hogy aki így hisz Jézus Krisztusban, arra érvényes az, amit Pál így mond: ”Nem vagytok többé a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt!" Aki hisz a megfeszített és feltámadott Krisztusban, az máris nem a törvény, hanem a kegyelem hatálya alatt van! Ez az első, döntő, nagy különbség a hívő és nem hívő élet között! Ez láthatatlan!
2) De látható következményei is vannak, olyanok, amelyek az egész életre kihatnak, az élet minden megnyilvánulására. Mert - és ezt kell másodszor nagyon kihangsúlyozni Igénk alapján - a kegyelem alatt való létből éppen nem az következik, hogy élhetek tovább nyugodtan ugyanúgy, mint eddig, tehát nyakig benne a régi bűneimben, hiszen Isten úgyis megbocsát, ó nem, sőt! Az, hogy Istentől nem büntetést, hanem kegyelmet kaptam: éppen nem tesz felelőtlenné és könnyelművé most már, sőt ez tesz igazán felelőssé és szigorúvá önmagammal szemben! Így mondja ezt Pál: “Megmaradjunk-é a bűnben, hogy a kegyelem annál nagyobb legyen? Távol legyen: a kik meghaltunk a bűnnek, mimódon élnénk még abban?” A kegyelem által Isten egészen lekötelezi az embert, foglyul ejti. Mert micsoda a kegyelem? Meg nem érdemelt szeretet! És tudjátok, milyen fegyelmező, lekötelező, foglyul ejtő ereje van a szeretetnek? Sokkal nagyobb, mint a haragnak, mint a büntetésnek, vagy a szigorúságnak. Vrede Matildról, a finn börtönök angyaláról van feljegyezve, hogy egyszer olyan rabot akart meglátogatni a cellájában, aki elkeseredésében szinte dühöngött. Kérlelték, ne tegye ki magát annak az állati brutalitásnak, ami egy ilyen látogatással járhat. De ő mégis bement. Alig hogy betette a lábát, a rab valami iszonyú ordító káromkodással rátámadt és úgy lökte ki a cellából a törékeny nőt, hogy a folyosó másik oldalán nekivágódott a falnak. De Vrede Matild amint magához tért, mosolyogva visszaszólt a dühöngő rabnak: holnap újra eljövök. Vasra akarták verni a rabot, de Matild nem engedte. És másnap, amikor újra bement hozzá, a megszelídült rab már úgy várta, hogy saját kezével söpörte föl a cellája kövét, zsebkendőjét terítette a piszkos ülőkére és piruló szégyenkezéssel kért bocsánatot az előző napi viselkedéséért. Egészen leszerelte és foglyul ejtette a meg nem érdemelt, érthetetlen nagy szeretet!
Még sokkal inkább így van ez Isten szeretetével. Aki egyszer megtapasztalta, milyen nagy az Isten kegyelme, annak számára élete további folytatására nézve ez a meg nem érdemelt szeretet válik a legfőbb irányító és fegyelmező tényezővé. Azt mondják, akit egyszer megvertek, az nem az az ember többé, mint aki volt. Egy ismerősöm mondta ezt, akit a náci világban egyszer jól összevertek. Ha az, akit egyszer megvertek, nem az az ember többé, aki volt, hát még akkor az az ember, aki helyett egy másikat vertek meg, egy más valakit akasztottak föl, egy más valakit végeztek ki: az az ember nem lehet többé az, aki volt - mássá kell lennie. És mi mindnyájan ilyen emberek vagyunk, akik helyett valaki mást vertek meg, mást akasztottak föl, mást végeztek ki: Jézust! Ez a tény mássá kell hogy tegyen bennünket! Ha van valami, ami ösztönöz minden jónak a cselekvésére s minden rossznak a kerülésére, akkor az éppen ez az érthetetlen nagy szeretet. Éppen azzal fegyelmezi Isten legjobban a benne hívő embert, hogy megbocsát neki, és emlékezetébe idézi: Te ember, hiszen már megbocsátottam ezt vagy azt a bűnödet, hogyan élhetnél hát még mindig benne?! - A kegyelmet nyert ember nem azért igyekszik kerülni a bűnt, mert fél a büntetéstől, hanem azért, mert tudja, hogy Isten megbocsátott neki! Nincs nagyobb szomorúsága, mint ha látja, hogy megint megbántotta valamivel azt, Aki olyan nagyon szereti! Nos, hát a kísértések, testi-lelki küzdelmek közben gondolj arra, hogy kegyelmet kaptál: majd meglátod, mekkora erőt jelent ez arra, hogy másként csináld, másként mondjad, másként érezz, mint azelőtt!
3) Itt most már egészen gyakorlati dologról van szó, olyasmiről, ami nagyon is meglátszik a külső magatartásban. A hívő emberben történt valami, valami olyan titokzatosság, amit Pál a felolvasott Igében így fejez ki: “Meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek!” Egy misztikus halál és feltámadás történik a Krisztusban hívő emberben. Nézzétek csak, ilyeneket mond Pál: “Eltemettettünk azért ő vele együtt a keresztség által a halálba: hogy miképen feltámasztatott Krisztus a halálból az Atyának dicsősége által, azonképen mi is új életben járjunk. Mert ha az ő halálának hasonlatossága szerint vele egygyé lettünk, bizonyára feltámadásáé szerint is azok leszünk.” Azaz Jézus az Ő halálába és feltámadásába mintegy bevon bennünket. Jézus halála és feltámadása nemcsak értünk történt, hanem a mi nevünkben is, a mi képviseletünkben is. Valahogy olyanformán - bocsássatok meg a hasonlatért -, mint amikor a magyar futball-válogatott csapat győz valamelyik külföldi csapattal szemben. Mi, akik nem játszottunk, sőt talán nem is láttuk a mérkőzést, azt mondjuk ugye, hogy győztünk!? Győztünk, pedig ott sem voltunk. Mert azok ott a mi nevünkben is győztek, az ő győzelmük a miénk is! Így Jézus is a mi nevünkben, a mi képviseletünkben is meghalt és feltámadott. Jézus nemcsak helyettem halt meg, hogy engem az örök haláltól, kárhozattól megmentsen, hanem az Ő keresztre feszített testében mintegy meghalt az én óemberem is, az, amelyik a bűn rabszolgája volt a maga szép és jó, csúnya és rossz tulajdonságaival együtt, és így a Krisztussal együtt való halál által felszabadulunk a bűn alól. Mint egy rabszolga: amikor meghal, ezzel felszabadul a volt gazdája minden zsarnoksága alól. Egy halotton nem lehet többé uralkodni. Meghalt. Nem tud többé zsarnoki urának, a bűnnek szolgálni. A kegyelem alá került ember a Jézussal együtt meghalt a bűnnek, a Sátánnak, a halálnak! Semmi köze többé hozzájuk! Meghalt!
És feltámadott: megint együtt a Krisztussal, egy új életre! Istennek tetsző, embereket segítő, szolgáló életre. És ez nem túlzás, nem képes beszéd, hanem valami egészen titokzatos valóság. Nézzétek, a tékozló fiú például, amely pillanatban hazafelé vette az irányt, tényleg meghalt a disznók közötti élet számára: valami, ami eddig a könnyelmű, hiábavaló életre vonzotta, ez a valami meghalt benne. Megtérő emberek tesznek erről a halálról nagyon boldog bizonyságot. Egy férfi mondta el, aki ugyancsak visszaélt a felesége türelmével és hűségével, hogy amikor rengeteg ocsmány bűnéért büntetés helyett bocsánatot kapott az Úrtól, csodálkozva tapasztalta, hogy a kegyelem elfogadásával együtt meghalt benne az a valami, ami eddig a paráznaság igézete alatt élt és nem bírt szabadulni. Most egyszerre fölszabadult anélkül, hogy különösebben kellett volna küzdenie érette. Egy másik férfi rabja volt az italnak. Már nagyon tragikus kezdett lenni a helyzete. Egyszer Isten kegyelme ragadta meg, megismerte Jézust és csodálatos módon ő is arról tett bizonyságot, hogy mintha meghalt volna benne az az érzés, ami folyton az italt kívánta, ami rabul adta őt a szenvedélyének... Most nem is kell küzdenie a kívánsággal szemben, mert nincs kívánság, eltűnt belőle. Mint amikor valaki meghal, úgy tűnt el belőle az a valaki, aki az italt kívánta. Így mondja ezt Pál: “a mi ó emberünk ővele megfeszíttetett...” Most már szabadon, minden megkötözöttség nélkül élhet az ember Istennek! Az Isten dicsőségére és felebarátai javára! Új életet!
Csak az a baj, hogy nem merjük magunkat ennyire valóságosan beleadni a Krisztus halálába és feltámadásába! Nem merjük levonni a Krisztusban való hitünk végső következményeit. Nem merünk “meghalni” együtt a Krisztussal! Nagyon él még az óemberünk, addig pedig mindig nyavalygó, erőtelen lesz a keresztyén életünk. Mert csak amikor az Én, a nagy Én már nem él, meghalt: akkor élhet bennem a Krisztus! Pál is így tapasztalta, amikor ezt mondta: “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus!”
Mit tegyünk hát? Ezt mondja Pál: “...gondoljátok ti is, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a mi Urunk Jézus Krisztusban.” - Vagyis gondoljatok a Krisztus halálára és feltámadására, és tekintsétek magatokat úgy, mint akik Őbenne szintén meghaltatok és feltámadtatok, s most már zavartalanul, teljes odaadással élhettek az Istennek. Mindaddig, amíg hittel nézel Jézusra és csak Őreá nézel, addig valóban tekintheted magadat úgy, mint aki meghaltál a bűnnek és feltámadtál egy új életre, mert addig így is van! Addig valóban történik benned egy misztikus halál és feltámadás! Nem önszuggesztió, nem beképzelés ez, hanem boldog valóság! Hidd bele magad, lásd bele magad Krisztus halálába és feltámadásába. Akkor azután majd láthatóvá válik a különbség a régi és az új életed között!
Ha kész a szíved a Krisztussal együtt való meghalásra és feltámadásra, akkor nem volt hiábavaló az evangélizáció, meg az úrvacsora, akkor most nyugodt örömmel mondhatod a 426. dicséret 1. versével együtt:
Már keresztem vállra vettem
S érted mindent elhagyok.
Mindenem vagy, árva lettem,
Honja vesztett szív vagyok.
Vágyat, célt a múltnak adtam,
Nincs már bennem vak remény,
Mégis gazdag úr maradtam:
Isten és a menny enyém.
Ámen!
Dátum: 1962. május 13.