Joó Sándor Dr.

A nagypénteki istentiszteleten gyakran megtörténik, hogy az igehirdetésnek alapigéje Jézus valamelyik szava a hét közül, amit a keresztfán mondott. A most felolvasott alapige is egy ilyen keresztfán elhangzott Jézusi mondással kapcsolatos, de én most nem annyira Jézus szavára szeretném a hangsúlyt tenni, hanem a latoréra, erre a rövid, sóhajszerű fohászra: "Uram, emlékezzél meg rólam, mikor eljössz a te országodban!" Sőt, még ezen is hadd változtassak egy csöppet, úgy, ahogy az eredeti görög szövegben van. Mert a legrégibb kéziratok szerint nem így van: “Uram, emlékezzél meg rólam,” - hanem így: “JÉZUS, emlékezzél meg énrólam...” Tehát a textus teljes terjedelmében így hangzik: ”És monda (tudniillik az egyik lator): Jézus, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!" A szerencsétlen, haldokló embernek ebben az imádságában benne tükröződik mindaz, amiért a nagypéntek történt: benne van Jézus golgotai kereszthalálának egész megváltó jelentősége! Hogyan? - Lássuk hát!

Rettenetes nyomorúságban kínlódik ez az ember! Nem tudjuk ki volt azelőtt: zsidó, ellenállási mozgalom szabadsághőse-e, vagy egyszerű gonosztevő? Ő maga mindenesetre a legsúlyosabb ítéletet mondja ki önmaga felett, amit egy ember csak mondhat magáról: “Ítélet alatt vagyunk, cselekedetünknek méltó büntetését vesszük!” Amikor valaki azt tudja mondani a legszörnyűbb nyomorúságban, hogy “megérdemeltem”, akkor már nincsenek illúziói többé maga felől. Ó, de hosszú és keserves az út, míg valaki idáig eljut! Ő tudja csak, mi minden szárad a lelkén, mennyi szenny tapad a kezéhez... Talán vér is! Lukács evangélista mindenesetre úgy említi, mint gonosztevőt. Most azután elvette méltó büntetését: kivégzik! Már ott függ a kereszten, a bitófán. Vérző kezeinél fogva ő is oda van szegezve a durván ácsolt gerendához, egész teste vonaglik a hasogató fájdalomban. Feje ide-oda csapódik a rettentő lázrohamokban. Borzalmas ez az órákon át tartó haldoklás. Már-már a végét járja. De vajon valóban a végét járja? Íme, azt mondja, hogy cselekedeteinek méltó büntetését szenvedi. De vajon igazán azt szenvedi már? Vagy? - vagy fölrémlik benne a sejtelem, hogy a kereszthalál szörnyűsége után jön még csak az igazi szörnyűség: a pokol rettenete! E mostani fájdalmas nyomorúságán át talán már be is lát az örök nyomorúságba: a kárhozatba!

De kérlek, ne nézzétek olyan nagyon le ezt a gonosztevőt... Ha egyszer neked vagy nekem igazán azt a büntetést kellene hordoznunk, amit megérdemeltünk, gondolod, hogy jobb lenne nekünk?! Nekünk kevesebb volna a lelkünkön?! Mi talán kevesebbet vétettünk Isten és ember ellen?! Ó, én már sokszor láttam, amikor egy-egy ember a végét járta, amikor már-már ott állt az örök Bíró trónja előtt! Én már tudom, hogy ott nincs különbség a gonosztevő és a köztiszteletben álló ember között. Ott már csak egy van: bűnös ember! Ítélet alatt álló ember! Az Isten kárhozatra sújtó ítéletét megérdemelt ember! Ne nézzük le nagyon azt a gonosztevőt: mi vagyunk ott, te, meg én, együtt vele a megítélésben! Bár tudnánk vele együtt kiáltani is: Jézus, emlékezzél meg énrólam!

Igen, az a lator akkor ottan így kiáltott! “Jézus!” - mondta. Pedig Jézusnak sem volt jobb dolga, mint neki. Jézus is éppen olyan kínban, szenvedésben, bajban, nyomorúságban volt, mint ő. Jézus is bitófán, kifeszítve, végét járva, haldokolva! Hát nem különös ez: az egyik megfeszített a másik megfeszítetthez kiált?! A tehetetlen a másik tehetetlenre támaszkodik! A haldokló a másik haldoklóhoz köti a sorsát! Itt azután igazán az van, amiről Pál beszélt egyszer, amikor ezt mondta: Nem akarok tudni másról, mint Jézusról, a megfeszítettről! (vö. 1Kor 2,2) Itt most tényleg csak ez van: valami csodálatos hit Jézusban, a megfeszítettben! Itt minden cifraság, felépítmény, dísz, amit teológia, egyház vagy tradíció valaha Istenre rakott, mondott, az mind eltűnik! Itt most nincs semmi egyházi szólam, semmi felekezeti fontoskodás, semmi dogmatikai szőrszálhasogatás, itt csak ez van: “JÉZUS!” JÉZUS, mégpedig igazán mint megfeszített! És a haldokló lator annál az embernél keres menedéket a végső órájában, akin egész Jeruzsálem nevet vagy megbotránkozik ebben az órában. “JÉZUS!” - kiáltja, s a halálba-merülőtől kér életet! És neki van igaza! Másvalakinek a nevét nem is kiálthatná, másvalakit itt már nem is hívhatna, bármi más számot hiába is tárcsázna! Igaza van: Jézus, a megfeszített jelenti számunkra az Istent a maga legfelségesebb aláhajlásában, legközvetlenebb közelségében! Jézus, a megfeszített jelenti számunkra Istent a maga legnagyobb szeretetében és legmélyebb mellénk-állásában. Igaz: Isten maga hajolt le Jézusban ahhoz a halálba, pokolba, ítéletbe merült gyilkoshoz. Hiszen azért van Jézus is pontosan ugyanolyan ítélet alatt, pontosan ugyanúgy keresztre feszítve, hogy mellette legyen ebben a legnagyobb nyomorúságban!

Egy édesanya mondta egyszer, amikor egyetlen pillanatra sem akart beteg gyermeke ágya mellől távozni: “Ha hív, ott akarok lenni mellette!” Ezt akarta Isten is, hogyha a gyilkos hívja, Isten ott akart lenni mellette! Ezért függ ott Jézus ugyanúgy mellette egy másik keresztfán! Jézusban az Isten volt hívható a számára. Igen, mindig így van: csak hívjad Jézust és jön az Isten! Csak kiáltsd el úgy, mint ez a gyilkos: “Jézus!” - és válaszol az Isten! Istennek nem titkos száma van, mint sok földi nagyságnak, Isten száma ez: Jézus! Mindig megtalálod “JÉZUS” alatt! Jézus az Isten feléd nyújtott mentő keze! Ezt ragadta meg a gyilkos is, amikor így kiáltott: “Jézus!” Ez az ember nem sokat tudott erről a mellette vonagló Jézusról, de azt tudta, ösztönösen érezte, hogy bele lehet kapaszkodni, és belekapaszkodott. “Jézus!” - kiáltott át neki a másik keresztfára!

De hát mi mást is mondhatott volna abban a rettenetes végórában?! Mire hivatkozhatott volna? Talán arra, hogy nem mindig volt ilyen hitvány ember? Hogy régen, amikor még fiatalabb volt, benne is volt valami jó is? Vagy talán az összerablott aranyakra hivatkozhatott volna, arra, hogy van elég pénze, hadd fizesse meg az adósságát? Mit segíthetett volna itt már akármi: barát, cimbora, emberi hatalom, vagyon, testi erő...?! Itt, az életút végén - akármilyen életút végén - már igazán nem marad más, csak JÉZUS! Igen: JÉZUS! Mit gondolsz, mit fogsz tudni majd te mondani, ha te is a végét járod? - Mert az nem kétséges, ugye, hogy te is eljutsz egyszer a végére. Mindennek a végére! És egyszer a te számodra is - meg az én számomra is persze - eljön az a pillanat, amikor a föld mintegy elsüllyed alattunk, és minden-minden, amibe belekapaszkodtunk valaha az életünkben, minden elhagy. És akkor a végső szükségben mi is kinyújtjuk a kezünket - de hová? Mi felé vagy ki után? Kibe is kapaszkodnál majd akkor, ha nem Jézusba?! Igen: Jézusba! Egyedül JÉZUSBA!

Nem győzöm csodálni ennek a latornak a hitét. Nézzétek, így kiált: “Jézus, emlékezzél meg énrólam, mikor eljössz a te országodban!” Szó szerinti fordításban: a “te királyságodban”. Az egész nagypénteki tömegben ő volt az egyetlen, aki jól látta Jézust. Azt a másik nyomorult embert, aki ott függött mellette, a másik keresztfán. Valóban meglátott valamit Jézusban! Meglátott valamit mögötte, látta Jézus királyságát, királyi uralmát. Nem úgy látta Jézust, mint aki “elmegy”, hanem mint aki “eljön”. Mindenki más: ellenségei, barátai, mindenki úgy látta Jézust, mint aki megy, mint aki már leszerepelt, akit elintéztek, akivel leszámoltak az emberek. Egyet-kettőt vonaglik még, de azután vége - elmegy örökre! Csak ez az egyetlen nyomorult ember látta Jézust úgy, mint aki nem megy, hanem jön! “Emlékezz rólam, mikor eljössz a te országodban!” Hát nem csodálatos ez? Úgy látta ezt a haldokló, kiszögezett, fölakasztott Jézust, mint aki - jön! Mint aki királyi uralma teljességében még majd csak ezután jön el igazán! Látta jönni az Ő Királyságát! Ez az ember ránéz a megfeszített Jézusra, és látja a megnyílt egeket! - És ebben is neki van igaza! Mert valóban, ott a Golgotán jön Jézus a maga teljes megváltó ölelésével felénk, mint Isten országának a kegyelmes királya. Ott nyílik rá az ég a földre, ott ömlik bele az örökkévalóság ebben a világba, ott várja kitárt karokkal az Atya a tékozló fiakat!

Milyen szerény a kérése ennek az embernek: “Emlékezzél meg énrólam!” Én azt hiszem, amikor valaki végszükségben van, a jól kidolgozott teológiai fogalmak, kerek mondatok, szépen csengő szavak összezsugorodnak egyetlen mélyből fakadó, szorongással teli sóhajtássá: “Jézus, könyörülj rajtam!" Hallottam egyszer egy nagy teológusról, igen precízen vigyázott a dogmatikai tisztaságra, a bibliai tanítás tiszta megfogalmazására. De amikor a halálán volt, utolsó szava ez az üdvhadseregbeli énekvers volt: “Jézus ölébe bizton hajtom fejem le én!” Nos hát: “Emlékezzél meg rólam!” Mások is meg fognak emlékezni majd róla bizonyosan. Talán a gyermekei szégyenkezve fognak majd visszaemlékezni rá, a bemocskolt nevű apára... Talán édesanyja, aki szülte, talán a felesége, aki mindenek ellenére is szerette: könnyező fájdalommal fognak emlékezni reá. De mit ér már mindez?! Egész elrontott élete, minden, amit tett, súlyos kősziklaként nehezedik a lelkére! Minden pillanattal közelebb jut az örökkévalósághoz, az eljövendő ítélet felé... Ó, kinek az emlékezése adhat ebben szabadulást?! És ekkor néz Jézusra! Igen, igen, ez az egyetlen reménység, hogy Jézus, majd ha eljön az Ő dicsőségében, az Ő királyságában, majd akkor megemlékezik róla. Az emberek általában, amikor a megaláztatás után magas méltóságra jutnak, rendszerint elfeledkeznek azokról, akikkel a mélységben együtt voltak. Jézus pedig éppen azért jön majd el dicsőségesen az Ő országában, hogy megemlékezzék azokról a nyomorultakról, akik már itt is hozzátartoztak, benne reménykedtek! Ebben is igaza volt ennek a gonosztevőnek: elég ennyi is, hogy: “Emlékezzél meg rólam, amikor eljössz a te országodban!”

És Jézus igazolta ezt a benne lévő bizalmat, amikor így szólt neki: “Még ma velem leszel a paradicsomban!” - Ha valaki üres kézzel ment be az örökkévalóságba, akkor ez az ember így ment be! Pusztán, csupaszul, egyedül Jézussal! És ez elég volt! Nem csalódott! És így van ez mindnyájunk esetében. Tehát úgy, hogy semmi sem számít az üdvösségnél, semmi érdem, semmi erény, semmi saját jóság. Nem számít az, amit szenvedtem, végigéltem, kiküzdöttem: csak maga az Úr Jézus számít. Az Ő kegyelme, az Ő érdeme, az Ő megváltó halála! Kizárólag csak ez számít! Ezért szabad neked és nekem is számítanunk Reá, az üdvösségre! És ezért szabad már most úgy járnunk a földön, úgy dolgoznunk, szolgálnunk, szenvednünk, szeretnünk, megbocsátanunk - úgy élnünk, mint akik azt a nagy kegyelmi ígéretet bírjuk, hogy együtt leszünk Krisztussal a Paradicsomban!

“Még ma” - mondja Jézus a latornak. Tehát még akkor, amikor majd a mieink vörösre sírt szemmel állják körül halálos ágyunkat, amikor a szeretet utolsó szolgálatát végzik el rajtunk. “Még ma” - tehát nincs semmiféle hosszú, sötét út, amelyen az innen távozó lelkeknek bolyonganiok kellene, míg sok viszontagság után, vagy többszörös inkarnáció után elérik végre a boldogságot, a megnyugvást, hanem rögtön, azon mód, az innen való kiköltözés egyúttal az oda való beköltözést is jelenti! Legalábbis annak, aki úgy néz Jézusra, a megfeszítettre, mint aki nem megy, hanem jön: jön az Ő Királyságában, hatalmasan, kegyelmesen és dicsőségesen!

JÖN! Mondjuk hát mind, együtt azzal a lator testvérünkkel: JÉZUS, emlékezzél meg énrólam is, amikor eljössz a te országodban!

Ámen!

Dátum: 1962. április 20. Nagypéntek

Pár héttel ezelőtt beszéltem arról a jelenetről, ami Jézus és Júdás között játszódott le az utolsó vacsora alkalmával - és én most, bár virágvasárnap van, és ez az ünnep más események emlékére van, szeretném mégis folytatni Júdás történetét, elmondani a nagyhét legsötétebb eseményét. Olyan emberről van szó benne, aki Jézus legszűkebb tanítványi köréhez tartozóként kezdte pályafutását és kétségbeesett öngyilkosként végezte... Ebben a történetben mindenütt sűrű sötétség van, sehol egy biztató fénysugár, mintha Isten kegyelme egészen eltűnt volna a bűn fekete felhői mögött. Pedig olyan emberről van szó, aki megbánta bűnét, de mégsem talál enyhülést a feltörő könnyekben, mint Péter, hanem egyre mélyebbre zuhan a végső kétségbeesésbe! Három olyan kifejezés van itt, ami pedig igen reményteljesen hangzik: “megbánta dolgát”, “visszavitte a pénzt”, és azt mondta: “vétkeztem”. - Hiszen amikor egy ember eljut odáig, hogy megbánja dolgát, igyekszik jóvátenni vétkét és bevallja bűnét, akkor már jó, akkor már nincs elveszve, akkor már újra rátalált a helyes útra - Júdás pedig épp akkor vesztett el mindent. Nagyon tanulságos végigkísérni azt a lelki folyamatot, amelyen keresztül végül odáig jutott, hogy eldobta az életét magától.

Ennek az embernek az összeomlása azzal kezdődött, amit így ír le a tudósítás: “Akkor látván Júdás, aki őt elárulta, hogy elítélték Jézust...” Tudniillik az éjszaka folyamán a főpapok tanácsa halálra ítélte Jézust és megkötözve átkísértette Pilátushoz, a halálos ítélet végrehajtásához való hozzájárulás végett. Ez volt az a borzalmas pillanat, amelyben Júdás a Jézus ellen elkövetett bűnét a maga teljes meztelenségében meglátta. Itt teljesedett ki az a bűn, amit azzal az áruló csókkal követett el előző este. Akkor még nem látta tisztán, de most már látta, rémülve, hogy mit is csinált. Mert a bűnnek, amikor kiérik és teljes következményével ott áll az ember előtt, egészen más kinézése, más alakja van, mint akkor, amikor még csak csalogató kísértésként lebegett az ember előtt, vagy akár akkor, amikor elkövette azt az ember. Ha úgy előre látná egy betörő például, hogy mi lesz a következménye annak, amit csinál, ha előre látná a bűnének a teljes alakját, talán visszariadna és inkább nem csinálná... Talán ha előre látná valaki, aki egy másik házasság boldogságába tör be, ha előre látná, mivé érlelődik ki ez a bűne, ha előre látná, hogy ugyanaz a bűn, ami úgy csalogatja, hová fogja majd taszítani - ugyanaz a bűn, ami olyan szépnek látszik, milyen ijesztő szörnyűséggé válik, ami annyi örömöt ígér, annyi bánatot hoz, amikor megérik, akkor talán sohasem követné el... De éppen az a veszedelme a bűnnek, hogy elkábít, s ebben a kábulatban nem látjuk tisztán annak a bűnnek az igazi alakját, jellegét, ijesztően borzalmas mineműségét, sőt szépnek látjuk, kívánjuk, csak amikor már késő, amikor már megtörtént és jóvátehetetlen következményeivel együtt vádol kegyetlenül - akkor kezd tisztulni a kábulat, akkor kezd újra világosan látni az ember, akkor jajdul bele a lelkébe a rettentő felismerés: “Jaj, mit tettem! Hogy tudtam ilyet tenni?” - Így volt ez Júdásnál is: “akkor Júdás, aki őt elárulta, látván, hogy elítélték Őt, megbánta dolgát...” Tehát amikor bűnének a megérett gyümölcsét látta, akkor esett kétségbe. Egyszerre rászakadt az a tudat, hogy amit csinált, visszavonhatatlan, jóvátehetetlen bűn! Miként a folyókat nem vagyunk képesek visszahajtani a hegyek közé a forrásukhoz, éppúgy képtelenek vagyunk az elkövetett bűnt visszanyomni abba a sötét mélységbe, ahonnét előhívtuk. A bűnt emberi hatalommal nem lehet megsemmisíteni, csak isteni kegyelemmel megbocsátani. De Júdás éppen ebben az isteni kegyelemben nem tudott reménykedni, s ezért volt még a bűnbánata is terméketlen bűnbánat. Azt olvassuk, hogy amikor látta, amit tett, fölriadt benne a lelkiismeret. “Megbánta dolgát...” - így ír róla a tudósítás.

Igen, a lelkiismeret! - Ó, micsoda adománya ez Istennek, olyan valami, ami nemcsak hívő emberekben, hanem az Istennel mit sem törődő emberekben is megvan, bár nem mindig megbízható a hangja, nem mindig Isten akarata szerint reagál a cselekedeteinkre. - Ezért állandóan Isten Igéjéhez kell mérni, az Igével kell tisztítani, megvilágítani. De ha akármilyen gyengült és romlott formában is, mégis van bennünk egy titokzatos, halk figyelmeztető szó - nyilván Isten teremtette belénk -,és ez soha el nem hagy, és akkor tudunk tőle legkevésbé szabadulni, amikor pedig legjobban szeretnénk. Ez a belső hang, amelyik rögtön óvást emel minden rossz ellen, nem hagy egyhamar békét. A bűn elkövetése előtt már figyelmeztet, hogy hagyjad, ne tedd; a bűn elkövetése közben szemedre hányja, hogy elhagytad az igaz utat, vigyázz; a bűn elkövetése után vádol és kárhoztat, mit tettél! - És ez a vádló, ítélő belső hang csak akkor hallgat el, ha már sokáig ellenállt neki az ember. Csudálatos természete van a lelkiismeretnek. Annál, aki figyelmesen hallgat rá, egyre finomabbá válik - annál pedig, aki elhanyagolja, nem törődik vele, egyre halkabbá lesz, s végül egészen elhallgat, elnémul... De Isten nem hagy csúfot űzni magából, egyszer mégis fölrázza az álomba ringatott lelkiismeretet és amit azután egy ilyen álmából fölriasztott lelkiismeret művel az emberben, az a legborzasztóbb, az szinte kibírhatatlan! - Ez történt Júdással: “Látván Júdás, aki Őt elárulta, hogy elítélték Őt, megbánta tettét.”

Júdásnak ebben a lelki gyötrelemben szinte a kárhozat iszonyata tükröződik. Sokszor mondtam már, hogy Jézus, mielőtt egy lelket a mennybe visz, a mennyet viszi bele abba a lélekbe. Valahogy ugyanígy tesz a Sátán is: mielőtt valakit a kárhozatba vinne, beleviszi magát a kárhozatot az illető lelkébe. János evangéliumában olvassuk, hogy amikor Jézus az utolsó vacsorán mindegyik tanítványának, Júdásnak is odanyújtotta a letört kenyérdarabot: “A falat után akkor beméne abba a sátán.” (Jn13,27) És ahol a Sátán van, ott van a pokol. Ott előbb-utóbb valami nagy fájdalomban és szenvedésben gyötrődik a lélek! Júdásnak is ott ég már egy elkésett bűnbánat emésztő tüze, amit eloltani nem lehet többé! Olyan belső sírás van benne, amiben mégsem oldódik föl a bűn szorítása. Úgy érzi, már a kegyelemért sem kiálthat többé, mert elkésett vele. Ez lehet a pokol! Pedig a szerencsétlen Júdás most, amikor ilyen kiteljesedésében látja a bűnét, teljes őszinteséggel meg is vallja. Nem szépít rajta semmit, nem kíméli magát, kegyetlen önváddal mondja: “vétkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért”. Nem hárítja át senkire a bűnét, nem okol érte senki mást, nem keres kibúvót, mentséget, magyarázatot, enyhítő körülményt, teljes súlyával magára vállal mindent!

Ez az igazi bűnvallás. Ádám Évára fogta: az asszony adott nekem abból a gyümölcsből. Éva a kígyót okolta: a kígyó csábított el engem... Mindenki bűnbakot szokott keresni, akire átháríthatja a maga felelősségét - Júdás nem! “Vétkeztem!” - kiáltja. Én vétkeztem, az én bűnöm ez az egész szörnyűség! Ó, de nehéz idáig eljutni egy léleknek! Pedig ez az a pont, ahol legközelebb van a segítség, a kegyelem, a bocsánat: Isten! - Ó, ha ebben a pillanatban, amikor Júdás elkiáltotta: “Vétkeztem!” - ott lett volna egy testvér, aki megfogta volna a kezét és azt mondta volna neki: Gyere, mondjuk ezt meg az Istennek, beszéljük meg ezt az Úrral! - talán másként végződhetett volna az egész történet. De nem testvérek vannak körülötte, hanem cinkosok, akik látva a bűnös ember vergődését, cinikusan szólnak neki: “Mi közünk hozzá? Te lássad!” Mintha azt mondanák: ez a te dolgod, csinálj, amit akarsz, intézd el magaddal, ahogy tudod... Magára hagyják a gyötrődő lelket a kétségbeesésben, nem áll mellé senki segítő szándékkal, nem érez együtt vele senki a bajban, nem törődik vele senki: “Mi közünk hozzá? Te lássad!” Júdás tragédiájának ezen a pontján láttam meg a gyülekezet áldását, a testvéri közösség mérhetetlen nagy ajándékát, azt, hogy vannak olyan emberek, akik nem utasítanak így el valakit: mi közöm hozzá?, hanem akiknek nagyon is van közük ahhoz, hogy a másikat mi bántja. Éljetek azzal a lehetőséggel, kiváltsággal, hogy testvérek vagytok, hogy gyülekezetbe tartoztok, csak magára ne maradjon soha valaki közületek, mert a magány rossz tanácsadó; a bűntársak, a haverok, a cimborák magadra hagynak a bajban, mint Júdást a főpapok - a testvérek, az atyafiak épp akkor segítenek.

Nos tehát, Júdás eljutott odáig, hogy őszintén bevallotta: “Vétkeztem...” De ezt a bűnvallást csak a főpapok érzéketlen fülébe kiáltotta bele és nem annak az Istennek mondta el, aki olyan végtelenül nagy kegyelmű Isten! Csak a saját szívében égő poklot látja, de ezt a fájó szívet nem tárja oda Isten elé. A kétségbeesés miatt, amibe jutott, nem tud odamenekülni ahhoz az egyetlen Valakihez, aki ebből a mélységből is ki tudná emelni, aki a bűnbánó bűnöst még soha el nem utasította magától - aki még soha nem mondta senkinek: “Mi közöm hozzá, te lássad!” Júdás a maga kétségbeesésében még csak nem is könyörög kegyelemért, máris örökre elveszettnek hiszi magát és lelkének a szörnyű félelmétől úgy akar szabadulni, hogy kötelet fon a nyakára, és fölakasztja magát. A kétségbeesés végső lépésével akar menekülni a kétségbeesésből! Ez az öngyilkosság!

Az ember akkor emel kezet önmagára, amikor eljutott egy olyan határig, ahol már úgy érzi, nincs tovább. Elrontottam az életemet, jóvátehetetlen bajba jutottam, nincs más megoldás, csak a halál! - Látjátok: ez a Sátán becsapása! Mert az öngyilkosság egyfelől nem megoldás, másfelől igenis van más megoldás! Miért nem megoldás az élet eldobása? Mert azon a nagy tévedésen alapszik, hogy az életet el lehet dobni az embernek magától! Pedig nem lehet! Ha a halál valóban pontot jelentene az élet-mondat végén, akkor még volna valami értelme az öngyilkosságnak. De nem az, hanem kettőspont, ami azt jelenti, hogy folytatódik a mondat... Rettentő önámítás azt gondolni, hogy Isten ítélete elől, ami ott ég a lelkiismeretben, el lehet menekülni a halálba, hiszen a halál mögött ott van az egész örökkévalóság! Sem önmagamtól, sem Istentől nem tudok megszökni! Én a halálon túl is én maradok és Isten Isten! Hová bújhatna az ember a Mindenható tekintete elől? A zsoltáríró évezredekkel ezelőtt talán éppen egy ilyen öngyilkossági traumában jött rá arra, amit így ír le:

“Elől és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt. Hová menjek a te lelked elől és a te orczád elől hova fussak? Ha a mennybe hágok fel, ott vagy; ha a Seolba vetek ágyat, ott is jelen vagy. Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó szélére szállanék: Ott is a te kezed vezérelne engem, és a te jobbkezed fogna engem.” Zsolt139,5-10)

Tehát nem megoldás az, ha valaki a problémái, bűnei elől, elrontott élete romjai alól, a felelősség elől, a meglódult lelkiismeret elől, a rázuhanó tragédia elől - Isten elől - a halálba menekül. A halál nem megoldás! Sőt, csak fokozza a problémát. Egyszer egy öngyilkosjelöltnek azt mondtam: Látott-e már életképtelen koraszülöttet? Milyen szomorú látvány egy ilyen embertorzó, ugye? Nos, azért életképtelen, mert korábban érkezett a világra, mint ahogyan itt lett volna az ideje. Ilyen életképtelen koraszülött az örökkévalóságban az öngyilkos, aki korábban érkezik meg a túlvilágra, mint ahogyan ott lett volna az ideje! - A halál tehát nem megoldás! - Van más megoldás! A legkétségbeejtőbb helyzetben is van! Mégpedig: JÉZUS! És ezt most nem azért mondom, mert így szokott kikerekedni általában egy prédikáció, hanem mert valóban egyedül Jézus a megoldás! Igazán nincs más! A lelkiismeret, akármilyen finom is, csak fölfedi a bűnt, de törölni nem tudja. Rámutat a bűnre, de kiengesztelni nem képes azt. Vádol, de megbocsátani képtelen. Lesújt, de nem tud fölemelni. A lelkiismeret perbe fog, de nem tud fölmenteni, a lelkiismeret bíró, de nem Megváltó! Jézus Krisztus pedig olyan Bíró, Aki ugyanakkor Megváltó is! Úgy fedi föl a bűnt, hogy kiengeszteli, úgy vádol, hogy megbocsát! Az a drága vér, ami ott folyt le a keresztről, aminek a jelét ennél az asztalnál te is magadhoz veheted, megihatod: ez a vér az egyetlen hatalom, amelyik a vádoló lelkiismeretet elnémítja, megnyugtatja. A legreménytelenebb kétségbeesésben is új reménysugár éled abban az emberben, aki csak egy kicsi hittel bár, de fölnéz a keresztre, Jézusra, a fájdalmak férfiára, az Isten ama Bárányára, Aki elveszi a világ bűneit! Igen: Jézusnál van megtartatás, van bocsánat, van megoldás a legsötétebb mélységben vergődő lélek számára is. Mindenkinek, aki ezt a bűnvallást: “Vétkeztem...” nem légüres térbe kiáltja bele, hanem Neki mondja meg ott, a Golgotán! Van tehát megoldás! Bármilyen sötétség vesz körül, bármily jóvátehetetlen bajba, elkeseredésbe jut valaki, hittel nézve föl Jézusra, mondja csak bátran a 42. Zsoltár írójával együtt:

“Én lelkem, mire csüggedsz el?
Mit kesergesz ennyire?
Bízzál Istenben, nem hágy el,
Kiben örvendek végre.”

Ámen

Dátum: 1960. április 10.

Ismét túl vagyunk a nagypénteki és húsvéti ünnepeken, amikor újra hallottuk a megváltás nagy tényének az evangéliumát. Igen: túl vagyunk... de félő, hogy nemcsak naptárilag, hanem lelkileg is. Lelkileg is túl vagyunk újra azokon a hatásokon, amik a Krisztus halálának és feltámadásának a hirdetéséből áradtak reánk. Vajon mit jelentettek számunkra ezek az ünnepek? Mert ugye nyilván nem azért halt meg és támadott fel Krisztus, hogy egy-két napra, vagy egy-két órára belezsonguljon a lelkünk valami hétköznapiság fölötti áhítatos hangulatba - ehhez egy megható színdarab, vagy egy jó koncert is elegendő lenne -, Jézus halála és feltámadása sokkal nagyobb és szentebb dolog, semhogy valamiféle isteni színjátékkal gyönyörködtessen és szórakoztasson bennünket. Pál apostol így fogalmazza meg ezt: "Azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg a Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék!” Most hagyjuk el a holtakat, és maradjunk csak az élőknél. Tehát Jézus halála és feltámadása azért történt, hogy uralkodjék rajtunk. Hogy úrrá váljék fölöttünk! - Mit jelent ez most már egészen személyesen? Nos éppen ennek a kifejezésére használ Pál apostol egy különös, gazdag tartalmú kifejezést, amikor ezt mondja: “Meg is ragadott engem a Krisztus!” Olyan élményre utal ezzel Pál, aminek minden keresztyén ember életében meg kellene lenni. Megragadott a Krisztus: ebben fejeződik ki egy embernek Jézushoz való hitbeli kapcsolata, ennek lényege, gazdagsága és lehetősége.

“Megragadott engem a Krisztus.” Ezzel Pál arra a csodára utal, ami vele történt akkor, amikor találkozott a meghalt és feltámadott Krisztussal. Benne izzik ebben annak a régi damaszkuszi úti találkozásnak a forró élménye. "Megragadni” - az itt használt eredeti görög szónak az értelmét magyarul sokféleképpen lehet csak visszaadni, érzékeltetni, mint például megfogni valamit, mint ahogyan a macska megfogja az egeret; rajtakapni valakit, mint ahogyan rajtakapják éppen a betörőt; utolérni egy menekülőt, mint ahogyan utolér a halál; elnyerni, mint ahogyan az olimpiai bajnok az első díjat; legyőzni, hatalmába keríteni valakit, mint a győzelmes hadsereg az ellenséges országot; befogadni valakit, mint ahogyan szívébe fogadja az ember azt, akit szeret; megragadni, mint a vízben fuldoklót a megmentője; birtokba venni, mint az új tulajdonos a lakást... Ez történt Pállal: Jézus megfogta, meglepte, rajtakapta, amint éppen a Benne hívők üldözésére indult; utolérte, amikor előle menekült, nagy lelki küzdelmet vívott vele és legyőzte és birtokba vette, pedig ellensége volt - és mégis a szívébe fogadta, mint kedves gyermekét, és éppen ezzel kerítette hatalmába, tette örökre lekötelezettjévé; tehát megragadta, úgy megragadta, hogy többé semmi sem szakíthatja el tőle. Ugyanazt élte át Pál apostol, mint jó pár száz évvel azelőtt Istennek egy másik embere: Jeremiás. Amit Pál így fejezett ki: “Megragadott engem a Krisztus”, ezt Jeremiás így foglalta szavakba: “Rávettél, Uram, engem és rávétettem. Megragadtál engem és legyőztél.” (Jer 20,7)

Nagyon szeretném hangsúlyozni, hogy a hitnek a lényege, már tudniillik az igazi hitnek a lényege mindenkor ez: megragadott a Krisztus! Hiszek Istenben: ez annyi, mint érzem, tudomásul veszem, hogy legyőzött az Isten, Úrrá vált fölöttem az Isten! És az a csodálatos, hogy ez a legyőzöttségi érzés egyáltalán nem bénító, megalázó, sőt - boldogító és fölemelő. Az igazi hit mindig olyan találkozás Istennel, ami térdre kényszerít előtte és éppen ez által fölemel. Ne úgy tekintsétek tehát a hitet, hogy az csak puszta elhívése valaminek, amit egyébként nem lehet értelmi úton megmagyarázni, tehát hogy elhiszem, hogy van Isten, igaznak tartom, helyeslem mindazt, amit Jézus cselekedett és tanított - az ilyen hittel nem sokra megyünk. Ez alig több a világ által méltán kifogásolt hiszékenységnél. Sőt, a hit nem is csak azt jelenti, hogy elfogadok vele bizonyos ajándékokat Istentől, mint például a bűnbocsánatot, vagy valamilyen segítséget, vigasztalást, ha szomorú vagyok... Ez kétségtelenül nagy dolog, hogy mindez lehetséges a hit által: elfogadni, amit Isten fölkínál. De még ez is leszűkítése a hit fogalmának. Az igazi hitben sokkal hatalmasabbról, fenségesebbről van szó. Arról, amit Pál és Jeremiás így éltek át: “Megragadott engem a Krisztus - rávettél Uram és legyőztél.” Mert a hit tényében nem is az a legfontosabb, amit én teszek - például, hogy helyeslek, igaznak tartok, elfogadok valamit -, hanem főleg az, amit Isten tesz velem, amit Isten jelent a számomra. A hit nem azt jelenti, hogy végre megragadtam Istent, megértettem végre a megváltás csodáját, Jézus halálának és feltámadásának a jelentőségét, hanem éppen fordítva: megragadott az Isten, legyőzött és hatalmába vett Jézus, az Ő isteni igazságának és szeretetének az ellenállhatatlan ereje! Bevont az Ő hatáskörébe, és én nem ellenkezem, hagyom magam, belesimulok az engem megragadó isteni kézbe, akaratba.

Igen: megragad a Krisztus! Nem úgy, ahogyan egy érdekfeszítő regény magával ragadja az embert, vagy ahogyan egy nagyszerű zenei alkotás megigéz, lenyűgöz; még csak nem is úgy, ahogyan valami hatalmas érzés, egy szenvedélyes szerelem kerít a hatalmába - nem így! Ennél is hatalmasabban. Mindig attól félek, hogy ti, akik szeretitek hallgatni az Igét, megelégesztek annyival, hogy megérinti a lelketeket néhány kegyes szó, esetleg felkavarja a lelketeket egy kis keresztyén hangulat, egyébként azonban marad minden a régiben. De vajon eljutottatok-e már odáig, hogy maga a megfeszített és feltámadott Jézus személyesen mintegy belemarkol az életetekbe és bevonja azt a maga akaratának a hatósugarába? Mert ezt jelentené keresztyénnek lenni! - Azt kérdezhetné most valaki: de hát mi az a Krisztusban, ami így meg tudja ragadni, ilyen egzisztenciálisan meg tudja ragadni az embert? Nos hát, elsősorban is az Ő személye. Az a csodálatosan tökéletes, igaz, tiszta emberség, amelyiken úgy sugárzik át Isten lénye, hogy az ember belepirul, elszégyelli magát előtte, lesújtva döbben rá, hogy milyen nyomorult féreg, milyen mocskos bűnhalmaz az egész élete, és nincs semmi mentsége! Tehát elsősorban az Ő személye, akiben maga az Isten lép az ember elé! Azután az Ő halála és feltámadása. A megváltásnak az a misztériuma, amiből Isten megbocsátó szeretete ömlik rá a porba sújtott emberre. Az a boldog fölismerés, hogy nem úgy bánik velem Isten, ahogyan megérdemelném! Mindig fülembe cseng egy sokat szenvedett, hívő atyámfiának a mondása, akit amikor egyszer az utcán találkozva megkérdeztem részvéttel teli hangon: “Hogy vagy?” - így válaszolt: “Sokkal jobban, mint megérdemelném.” Nos, látjátok, az a meggyőződés, hogy akármilyen bajom van, még mindig sokkal jobban vagyok, mint megérdemelném - tehát hogy milyen kegyelmes hozzám az Isten -, ez az, ami az embert lenyűgözi, lekötelezi, ami az ember szívét megragadja.

Tehát újra hadd hangsúlyozzam: az még semmit sem jelent, hogy megragad valakit egy jó prédikáció, vagy megragad valakit valamilyen egyházi ügy - ismertem valakit, akit nagyon megragadott egyszer az egyházban folyó diakóniai munka és nagy lelkesedéssel vett részt benne, de a szíve távol volt Jézustól. Pláne nem sokat ér, ha megragad valakit egy jó igehirdető, még az se, ha megragad valakit az itt talált gyülekezeti közösség melege, vagy a fehérre meszelt falak emléke: ez még mind együttvéve sem tesz valakit keresztyénné. Mindebben csalódhat is az ember, mindez nem jelent olyan alapot az élete számára, ami a megterhelést kibírná... A keresztyén élet ott kezdődik, annál a fölismerésnél, hogy “megragadott engem a Krisztus!” Foglyul ejtette a lelkemet Jézus; és most már ha akarnék, sem tudnék többé elszakadni tőle!

És ez a Krisztus által való megragadtatás nagyon gyakorlati dolog! Mert például ebben van a titka annak a hallatlan erőnek és aktivitásnak, ami Pál apostol életét jellemezte. Miért tudott annyi gyülekezetet alapítani, olyan sok csüggedő emberbe új életet önteni, olyan boldogan és termékenyen szenvedni, törékeny testtel is annyi áldott munkát végezni? Mert megragadta és hatalmába vette Jézus. És éppen ebben különbözik a keresztyén hit minden más egyéb vallásosságtól. A vallást általában úgy tartják a világban, mint gyenge és élhetetlen emberek számára való lelki mankót, amire rátámaszkodva könnyebben lehet végigbicegni az élet rögös útjain. Az erőseknek, a magabiztosaknak nincs szükségük rá. Azok megállnak a maguk lábán is. Vagy úgy tekintik a vallást, mint olyan lehetőséget, amelyben az emberi lélek természetfölötti vágyai, misztériumra szomjas igényei kielégülhetnek. A józanoknak, a fölvilágosultaknak nincs szükségük rá.

Én is azt mondom, hogy az ilyen vallásosságra ma már nem sok szükség van. De a keresztyénség más. A keresztyénség azt jelenti, hogy megragadott egy olyan isteni tisztaság, jóság, szentség, szeretet, erő, amit egyetlen szóval így mondhatok: “JÉZUS!” Megragadott, és a maga szolgálatába állított. Nem arról van szó, hogy most már bűntelenné lettem, hanem arról, hogy dacára a rengeteg hibámnak és nyomorúságomnak, mégis Jézus tart kezében és Ő használ! Igen: Ő használ! Mert ezért ragadott meg, hogy használhasson. - Képzeld el, mivé lehetne az életünk, a szolgálatunk, ha valóban az az isteni szeretet, tisztaság, jóság, szentség és erő venné használatba?! Mennyei szeretet, tisztaság, jóság, áldás áradhatna így bele a körülöttünk élő emberek életébe! Nos: fölhasznál bennünket az Isten ott, ahol vagyunk, az emberi élet emberibbé tételére, a szenvedések enyhítésére, a szomorúak vigasztalására, a csüggedtek bátorítására, az elesettek felemelésére, a veszekedők kibékítésére, a megfáradtak erősítésére... Felhasznál? Amilyen mértékben ragad meg Krisztus, olyan mértékben cselekszik benne és általa csodákat!

Kimondhatatlanul nagy dolog az, ha valakit igazán megragad Krisztus! Az ilyen ember szívből együtt tud örülni az egész néppel az ország ünnepén. Szívből tud hálát adni a háború befejezése óta elért eredményekért; Isten ajándékát látni, meg a jót, az előrehaladást, amit elértek az elmúlt 19 esztendő alatt. Reménységgel imádkozni és munkálkodni a holnapért, az emberi élet békés jövendőjének a lehetőségéért. A Krisztus által megragadott ember találja meg hívő ember létére is igazán a helyét és feladatát egy ateista társadalmi rendben is, és tud örömmel együtt dolgozni más ideológiát valló emberekkel is az emberi élet fölemeléséért. - Éppen a Jézustól megragadott ember tud hinni abban, hogy a keresztyénség nem idejétmúlt valami a modern világban, sőt, most van igazán szüksége rá a világnak, hogy az igazi emberség, emberszeretet, bizalom, egymás megbecsülése és megsegítése, tehát az igazi Krisztusi erők áthassák a világot! Nem a vallásos ember, hanem a Krisztustól megragadott ember tudja meggyőzni a világot arról is, hogy az igazán hívő ember nem haladásellenes, nem reakciós érzelmű, sőt hasznos, szükséges munkása a párthatalomnak, áldás az egész életre nézve. Ezért mondtam azt, hogy kimondhatatlanul nagy és jó dolog, ha valakit igazán megragadott Krisztus!

Az egész keresztyén életünk azon fordul meg, hogy mennyire ragadott meg bennünket Krisztus. Persze ezt kikényszeríteni senki sem tudja a maga számára, de alkalmat tud adni rá: igen, kérni lehet. Úgy is mondhatnám: tegyük ki magunkat rendszeresen az Ő hatásának, keressük Vele naponként a találkozást. A Biblia és az imádság az az eszköz, aminek a révén ma is az Ő hatása alá kerülhetünk. Próbáljuk meg naponta úgy olvasni az Ő szavát és imádságban úgy elbeszélgetni vele, hogy megragadhasson bennünket, bevonhasson az Ő uralma alá - mert azért halt meg és támadott fel és elevenedett meg Krisztus, hogy mind holtakon, mind élőkön uralkodjék.

Ámen!

Dátum: 1964. április 5.

Ennek a történetnek, amit most felolvastam a Bibliából, van egy elszomorító, kiábrándító igazsága, és van egy felemelő, biztató, ígéretes igazsága. Ebből a kettős szempontból szeretném most megmagyarázni ezt az Igét. Lássuk hát!

Az elszomorító, a kiábrándító igazsága az Igének az, hogy leleplezi a Jézus tanítványainak a tehetetlenségét. Egy csalódott édesapáról van itt szó, akinek utolsó reménysége is szertefoszlott. Mindent megpróbált már szerencsétlen, beteg fiával, kuruzslók, varázslók, orvosok nem tudtak segíteni rajta. Végül Jézus tanítványaihoz fordult, mert már talán hallotta, hogy ebben a közösségben sok csoda történik, és íme, most keserűen tapasztalja, hogy ez is hiábavaló: ezek az emberek sem tudnak segíteni rajta. Ott topognak a tehetetlen tanítványok, tanácstalanul állnak a súlyos esettel szemben. Talán szégyellik is magukat a sokaság előtt a kudarc miatt: íme, hiábavaló volt minden jó igyekezetük, nem sikerült segíteni a szerencsétlen fiún. Ott állnak a kárörvendő farizeusok, talán gúnyosan összekacsintanak, hogy: no lám, ennyit ér hát ennek a Názáreti Jézusnak az egész tudománya, most végre mindenki láthatja, hogy csődbe jutott ez az ügy... Érthető hát Jézusnak a keserű kifakadása: “Óh hitetlen és elfajult nemzetség! vajjon meddig leszek veletek? vajjon meddig szenvedlek titeket?”

Ezek a súlyos szavak a tanítványokra vonatkoznak. Az ő tehetetlenségük fájt ennyire Jézusnak, mert szégyent hoztak az Ő ügyére, és jó alkalmat szolgáltattak az ellenségnek a gúnyolódásra. Benne van ebben a kemény szóban az is, hogy bizony az Ő tanítványainak nem kellene ilyen tehetetlenül szemlélniük az emberi nyomorúságot. Mintha ezt mondaná: Hiszen ti az enyéim vagytok. Ti velem éltek. Hogy ne áradhatna hát tovább belőlem rajtatok keresztül gyógyító erő és segítség az emberi nyomorúság és betegség világába?

Atyámfiai, ezt a szomorú jelenetet csak szégyenkezve tudom elmondani, mert annyira érzem, hogy itt - rólunk van szó. Ha már az első tanítványok kicsiny, szűk köre is hitetlen és elfajult nemzetség volt: hát még akkor a mi mai keresztyénségünk hová hitetlenedett el és fajult el? Pedig még mi többről is tudunk, mint akkor a tanítványok tudtak - mi már tudunk a golgotai halál megváltó kegyelméről, a húsvéti feltámadás halált legyőző erejéről, a Szentlelkével közöttünk és bennünk munkálkodó, ható, élő Jézusról, és mégis olyan erőtlenek vagyunk, olyan tehetetlenek a világban lévő rengeteg emberi problémával, nyomorúsággal, szenvedéssel, betegséggel, bűnnel szemben. Még nem régen, fél emberöltővel ezelőtt, talán volt valami váradalma a világnak Krisztus gyülekezeteivel szemben, vártak tőle segítséget, útmutatást, a válság megoldásában tevékeny részvételt. De aztán kiderült: a keresztyénség sem tudott segíteni, irtózatos válságba sodródott az egész világ. A hazugság, bosszú, gyűlölet, pusztítás démoni megszállottsága alatt gyötrődött az emberiség, mint az az epilepsziás fiú ott a történetben, akit szaggat a görcs - és a keresztyénség épp olyan tehetetlenül nézte, mint a tanítványok annak idején azt a szerencsétlen beteget apjával együtt. És most? Ne csodáljuk, ha a világ levonta a konzekvenciát: úgy tekinti az egész keresztyénséget, mint ami csődöt mondott. Nem vár tőle már semmit. Nem tekinti számottevő tényezőnek az összekuszálódott problémák megoldásában.

Nem itt keleten, hanem nyugaton született az a megállapítás, hogy a világ ma egy poszt-keresztyén, egy keresztyénség utáni korszakban él, olyan korszakban, amelyikben a keresztyénség már lejárta magát - van abban valami ítélet a keresztyénség fölött, hogy azokat az eszméket, amiket a világ végül is Jézustól tanult: a békességet, a társadalmi egyenlőséget, az elesett népek felemelését, az igazságtalanság megszüntetését, ma a világ nem keresztyén alapon akarja megoldani. És ezt nekünk tudomásul kell venni. Az epileptikus fiú által jelképezett emberi nyomorúságot ma már oda sem viszik Jézus tanítványai elé, hogy segítsenek rajta és Jézus tanítványai jól teszik, ha szerények maradnak és nem hiszik azt, hogy csak ők tudnának segíteni. Jól teszik, ha nem nézik le a nem keresztyén népeket, társadalmi törekvéseket, szervezeteket, mozgalmakat, nem mondják, hogy mit tudnak ezek, hanem szép szerényen megtanulnak összefogni a nem keresztyénekkel, megtanulnak szolgálatkészen mellé állni minden jó ügynek, ami elősegíti azt, hogy az emberek jóléte növekedjék és ne kelljen félniök életük és otthonuk elpusztításától. Nekünk nem ellenséges érzülettel kell szemben állnunk azzal a világgal, amelyben ténylegesen benne vagyunk, hanem segítésre kész szolidaritással. De ehhez nekünk, Jézus tanítványainak nagyon mélyen kell megalázkodnunk és elvállalnunk, amit Jézus ítélete reánk mond: Hitetlen és elfajult nemzetség - igen, mi vagyunk azok, akik a tehetetlen gyengeségünkkel alkalmat és okot adtunk a keresztyénségben rejlő erők lekicsinylésére és semmibevételére. Ez a kiábrándító igazsága ennek az Igének.

De van egy felemelő, biztató, ígéretes igazsága is a számunkra. Ez pedig az, hogy Jézus tegnap és ma és örökké ugyanaz. Soha nem felejtem el annak a hívő orvosnak a bizonyságtételét, akit egyszer felettes hatóságai megkérdeztek, hogy hogyan lehet materialista tudománnyal foglalkozó ember létére hívő, hát még soha nem csalódott a keresztyénségben? Azt felelte: a keresztyénekben? Ó, már nagyon sokszor. De Jézusban még soha! A keresztyénség lehet, hogy csődöt mondott, de Jézus nem. Akkor sem, ma sem. Akkor az történt, hogy a beteg fiút odavitték Őhozzá és Jézus - egyetlen szavával - meggyógyította. És most itt ne vitázzunk azon, hogy miként történhetett meg ez a gyógyulás, úgy sem értjük a mikéntjét. Semmiféle világnézetbe nem passzol bele ez a csoda. Mert itt csoda történt. Egyszerűen arról van szó, hogy a segítségnek az az isteni ereje, amelyik Jézussal a világba bejött, erősebbnek bizonyult, mint a betegség rettentő hatalma. Nos, de hát éppen erről van szó: van ilyen erő, létezik Istennek olyan energiája, amelyik több, mint minden természeti és természetfölötti erő, amit csak ismerünk. Majd mi magunk is meg fogjuk tapasztalni, legkésőbben a halálunk óráján. Az, hogy át fogunk majd menni a halálon, ez sem passzol bele semmiféle világnézetbe, ez is fölülmúlja minden megismerési képességünket. Az, hogy a halottak örök életre támadnak, mi egyéb lenne, mint Isten erejének a csodája. De ne a csodán ámuldozzunk, hogy miként lehetséges az. Minden csoda, amit Jézus tesz, jel! Utalás. Mint egy kinyújtott ujj, úgy mutat a csoda Jézusra: íme, ez az a Valaki, Jézus, aki segíteni tud. Aki ott is segíthet, ahol már emberi segítség nincsen. Tudjátok, mit jelent megérteni a csodát? Azt, hogy az ujjmutatás nyomán továbbvisszük a tekintetünket, és úgy nézünk Jézusra, mint arra a Valakire, akiben Isten ereje működik. Vannak, akik azt mondják, hogy ma már Jézus csodáiban nem lehet hinni, a mai ember nem tud velük mit kezdeni. Aki így beszél, az mindig csak a csodára mered rá, ahelyett, hogy tovább nézne, oda, ahová a csoda mutat: Jézusra Magára! Nem az útjelzőtábla a fontos, nem azt kell szemlélgetni, hanem el kell indulni abba az irányba, ami felé mutat, amerre irányít... Az útjelzőtábla nem ámulatba akar ejteni, hanem eligazítani akar a helyes irányba. Indulj el arra, amerre jelez és akkor majd megérted a táblát is. Tehát nézz Jézusra. Ezt akarja mondani a csoda. Ne törődj azzal, hogy milyen világnézetbe passzolhat bele a csoda, a régibe vagy az újba, hanem egyszerűen nézz föl Jézusra! Őtőle várj mindent és Őtőle mindent várj!

Ez hiányzott akkor, ott, Jézus tanítványaiban és ezért nem tudtak segíteni. Később megkérdezték Jézustól, hogy ők miért nem tudták meggyógyítani azt a fiút? És Jézus így válaszol nekik: a ti hitetlenségtek miatt. És ekkor mondja nekik ezeket a titokzatos szavakat: Ha annyi hitetek volna, mint a mustármag... Mit jelent ez? Azt, hogy még mindig nem tudjuk igazán, mit jelent a hit, mit jelent hinni. Az eredeti görög szövegben nem olyan szó van, amit hitetlenségnek kellene fordítani, hanem az “oligopistia”, vagyis: “kishitűség”. És ez a kishitűség nem a hit mennyiségének a kifejezése, hanem olyan hit, ami valami kicsiny dologra irányul, ahelyett, hogy valami nagyra irányulna. Itt derül ki, hogy a tanítványok miben hittek: úgy képzelték valahogy, hogy az ő hitük nem az erőhatás, ami mintegy kiárad belőlük és képes lesz csodát tenni, gyógyítani - a hitnek az ereje. Úgy hittek a saját hitükben, mint egy nekik adományozott belső hatalomban. Lelkierőben. És ezt nevezi Jézus hitetlenségnek, kishitűségnek.

Mi is beleesünk sokszor ebbe a hibába. Mi is úgy képzeljük el sokszor, hogy belsőleg mintegy neki kell gyürkőznünk és a hitet mint valami lelkierőt kell magunkban létrehoznunk, és akkor azután le tudunk számolni a gondokkal, bajokkal, bűnökkel, kísértésekkel, sors-problémákkal, még talán betegségekkel is, ha sikerül elég nagyra felerősíteni magunkban a hitet. Azt mondta múltkor valaki: senkinek sem kellene betegnek lennie, ha volna elég hite ahhoz, hogy meggyógyuljon. A betegség, a meg nem gyógyulás annak a jele, hogy kevés a hite az illetőnek. Nos, aki így gondolkodik, az éppen olyan hitet akar, amelyikről Jézus azt mondja, hogy ez hitetlenség, kishitűség. Az igazi hit egészen másvalami, mint a saját lelkierőnkben, vagy valaki másnak, nagy hívőnek a lelkierejében való hit. Hinni, igazán hinni, mindig azt jelenti, hogy az ember önmagáról és minden más emberről levéve a tekintetét, arra az egy Valakire néz, aki egyedül képes segíteni. Hit, igazi hit ott van, ahol valaki szegény, öreg, tanácstalan és olyan mélyen van, hogy egyedül csak Istennek a Jézusban megnyilatkozó ereje után vágyik és törekszik. Nem mi imádkozzuk vagy mozdítjuk el a hitünkkel a betegséget vagy bármi bajt és nyomorúságot, hanem Jézus. Egyedül Ő. És ez egészen más valami.

Jézusban higgy! Ne magadban vagy más, nagy hívő hitében. Jézusban! És ha ebből a fajta hitedből akármilyen kevéske van, oly kicsiny bár, mint a mustármag, ami tudvalevőleg a legkisebb a többi magok között: ez is elég ahhoz, hogy belekerülj az isteni energia-áramlásba. Légy csak nyugodtan szegény, egészen szegény, teljesen gyenge, erőtelen önmagadban, és ne a magad hinni tudásában bízzál, hanem bízzál abban a nagyon nagy valamiben, hogy tudniillik Jézus képes cselekedni és akar is cselekedni, ha esetleg másképpen is, amint azt te magadnak elképzelted. Nem arról van szó, hogy kierőszakoljunk magunkból valamit, hanem arról, hogy egészen összekapcsolódjunk Ővele, aki számára semmi sem lehetetlen. Szinte azt mondhatnám: nekünk újra föl kell fedeznünk Jézust, Akiről meg van írva, hogy erőt ad a megfáradottnak és az erőtlen erejét megsokasítja. És: akik az Úrban bíznak, erejük megújul. És újból meg kell tanulnunk imádkozni, böjtölve, ahogyan az Úr mondja, vagyis egészen beleadva magunkat az imádságba, az Úrral való közösségbe, belekapcsolódni Jézusba, a mélyből kiáltani Hozzá, minden segítség Urához.

Mert kicsoda Jézus? Ő az, akiben Isten maga jött hozzánk. Isten, az örökkévaló hatalom, aki mindent a kezében tart, csillagvilágokat és népeket, téged és engem, az atomerőt és a mi szép hazánkat, minden világhatalmat: ez az Isten a mi Istenünk akar lenni. Tud és akar is segíteni, mert Övé minden hatalom. És ezt a hatalmat Jézusban gyakorolja. Ő pedig eljött hozzánk, testvérünkké lett, magára vette életünket, a sorsunkat. És semmi sem lehetetlen a számára. És a Vele való élő összekapcsolódásban majd megtapasztaljuk, hogy problémáink, nehézségeink közben is erősek, szomorúságunkban is megvigasztalódottak leszünk. Olyan ajtók nyílnak föl, amelyekről sohasem hittük volna, hogy megnyíljanak. Olyan lehetőségek tárulnak föl, amelyekről fogalmunk sem volt, és kint a világban is a szerény jószolgálatunk mellett tudunk majd valami mást is adni ennek a beteg világnak. Azt, hogy minden munkánkból, tettünkből megnemesítő hatások, gyógyító erők sugároznak bele a beteg világba. Megtapasztaljuk majd, hogy a Krisztusban való hitünk megszenteli, gyümölcsözővé, gyógyító erejűvé teszi a világban való forgolódásunkat, minden jószolgálatunkat, és tudunk segíteni a sebek bekötözésében, bűnökből való szabadulásban, mert a Krisztusban való hitünk által Ő maga, Jézus végzi a maga munkáját tovább általunk a világon. Akkor pedig igazán a lehetetlen dolgok is lehetővé válnak!

Ámen.

Dátum: 1962. április 1.

Ezt a csodálatosan szép és mesterien leírt történetet most egészen szokatlan szempontból szeretném tárgyalni, mégpedig abból a szempontból, hogy itt, ha csak külső látszatát nézzük az eseményeknek: egy férfi és egy nő találkoznak és beszélgetnek egymással. Próbáljuk hát egyszerűen, mint egy társadalmi eseményt tekinteni most ezt a történetet, úgy, mint ami naponta ezerszer megismétlődik a világban, utcán, hivatalban, uszodában, közértben, iskolában, mindenütt: hogy találkozik egy férfi és egy nő, elkezdenek beszélgetni - hogyan alakul ez a beszélgetés, és hová vezet...

A tűző napsugárban, a poros úton jön egy asszony, vizeskorsót egyensúlyoz a fején. Ő az egyetlen most az úton. Ilyenkor, délidőben mindenki hűsöl valahol az árnyékban. De ő éppen azért megy a forráshoz, mert ilyenkor senkivel sem kell találkoznia. A kúthoz megy vízért. Azért nem este vagy reggel, mert akkor mindig sokan vannak ott. És az emberek annyi mindent beszélnek, megszólják egymást. Nem, ezt ő nem akarja hallani - hogy őróla pletykázzanak, megjegyzéseket tegyenek... Inkább a forró napon, délidőben megy vízért! Odaér a kúthoz. Kezdi lebocsátani a vödrét, amikor egyszer csak észreveszi, hogy ni - még sincs egyedül, ott ül egy férfi az árnyékban. Csukott szemekkel támaszkodik a fának. Biztosan fáradt. Talán alszik is. Lopva ránéz az asszony. Nem innen való. Zsidó férfi. Kár, hogy alszik. Jó lenne szóba állni vele. Zörög is talán egy kicsit vödrével, talán a kelleténél jobban is, hogy fölhívja önmagára a figyelmet. Hogy az a férfi fölébredjen és ránézzen...

Talán valahogy így kezdődött az eset, amiről János ebben a részben tudósít. Így képzelem el azt, hogy: "Ott vala pedig a Jákób forrása. Jézus azért, az utazástól elfáradva, azonmód leült a forráshoz. Mintegy hat óra vala. Jöve egy samáriabeli asszony vizet meríteni; monda néki Jézus: Adj innom!” - Tehát egy férfi, meg egy asszony a forró keleti délnek a csendjében... Örök probléma, állandó téma: a férfi és a nő találkozása. Az is volt mindig, abban a régmúlt világban is, amikor az asszonynak semmi társadalmi helyzete sem volt - meg ma is, amikor a nő egyenjogúsítva van a férfival. Amikor a férfi és a nő találkoznak, mintha mindig szikra pattanna közöttük. Talán alig észrevehetően, talán egészen a tudat alatt, de mindig történik valami... Minden férfi a férfihez másképp viszonyul, mint a nőhöz, és minden nő valahogy másképp viszonyul, valahogy másképp lép fel a nővel szemben, mint a férfival. És a nő, ha akármilyen emancipált állapotban él is, akármilyen modern is, mindig nő marad, és a férfi férfi! Két olyan fél, akik egymás számára vannak teremtve... Emlékeztek, így hangzik az örök teremtési Ige: “Szerzek néki segítőtársat, hozzáillőt.” Igen: a férfi és a nő egymáshoz illenek, mint két fél, együtt egész, kiegészítik egymást, egymás által válnak teljessé. Az asszonyra mondja Isten: segítőtárs. Micsoda hatalmas feladat és milyen nagyszerű pozíció: segítségnek lenni! Segítőtárs. Benne van ebben az a gondolat, hogy nélkülözhetetlen, helyettesíthetetlen. Minden nőnek az életben föl van adva a nagy kérdés: mi valósul meg általad ebből a segítségből? Mennyire vagy igazán segítőtárs? Mert ebben ugye az is benne van, hogy a nő nem az a valaki, aki körül minden forog, hanem aki a második helyet foglalja el, azt a csendes helyet, ahonnét óriási áldásos erőt jelenthet minden férfi számára, az egész társadalom számára. Igen, de ez nemcsak a nőtől függ, hanem a férfitől is. Tudniillik attól, hogy a férfi miként viszonyul a nőhöz, hogyan tekinti, igazán úgy-e, mint segítőtársat, vagy akit használhat? Ilyen problémák villódznak mindig, amikor férfi és nő találkoznak egymással.

Nos tehát: az az asszony ott a kútnál meglátott egy magányos férfit ülni csendben... És nem tudja, hogy Jézus az. Vajon miért lehet ez itt most ebben a hőségben? Talán reá vár? Ó, ő már nagyon jól ismeri a férfiakat! Ismeri az életet... Jól tudja ő már, hogyan néz egy férfi egy nőre, mit akar tőle: uralkodni fölötte; hogy ki akarja használni saját vágyai kielégítésére, hogy csak eszköznek tekinti, nem segítőtársnak... Ő már nagyon jól tudja, hogy a férfinál minden a nő körül forog - persze a saját dicsőségén, meg a munkáján kívül -, mégiscsak a nő körül!

És azt is tudja jól, hogyan reagálnak ilyenkor a nők. Meg is vetette talán magát érte és az egész női nemet - talán azért jött a déli verőfényben és nem reggel, mint a többiek, hogy ne is találkozzék senkivel... Nos, hát ő is uralkodni akar a férfi fölött: majd meglátjuk, ki az erősebb. A szépséggel, a bájjal, minden rendelkezésre álló eszközzel harcol érte... Tulajdonképpen a férfiak kényszerítik bele ebbe a lényétől idegen magatartásba, pedig olyan jó lenne igazán nőnek lenni, segítségnek, nem eszköznek - nem játékszernek, nem csillogó-villogó ékszernek -, hanem segíteni valakinek, tartozni valakihez, rátámaszkodni valakire és úgy nőni magasra, mint az ampelopszisz (borostyán) a templomfalon, amelyik védi, takarja, amit ő körülvesz, betakar... De ő mindig csak olyan férfivel találkozott, aki kihasználta, azután eldobta. Aki mindig csak akart tőle valamit. Hát jó, ő meg is adta mindig, és mégis olyan rettentően szomjas maradt a lelke, egyre szomjasabb! Olyanná lett az egész élete, mint e sivár, szomjas föld a déli napsütés szárazságában, terméketlenségében.

És íme, most megint egy férfi a kútnál. És nem tudja, hogy Jézus az. Hát most ne aludjon az a férfi! Miért nem néz rá? Zörög a vödörrel. Na végre! Fölnyitja a szemét. Ránéz! Szól... “Asszony, adj nekem is inni”. És most figyeljétek meg jól: az asszony nem azt feleli, hogy igen vagy nem, vagy várj, mindjárt merítek, hanem mintegy flörtszituációt sejtve úgy kezd beszélni, hogy abban máris kihívás van, valami enyelgő játékra való ajtónyitás van - az a magatartás, hogy “ha akarsz valamit velem, gyere csak közelebb” -, abban egy kis tetszelgés van, hiszen nem tudja, hogy Jézus az! Így szól: “Hogyan? Te, aki zsidó vagy, én tőlem a szamaritánustól kérsz inni?” Hiszen a zsidók, meg a szamaritánusok szóba sem álltak egymással! Ezzel a válasszal mintegy egészen magára terelte a figyelmet. - Benne van ebben a válaszban az asszony minden kacérsága, nem közönséges válaszra ingerlése, szinte ilyen kihívása: Na, mit szólsz hozzám?

És a férfi, aki Jézus - de ezt az asszony nem tudja -, egészen másként válaszol, mint ahogyan az asszony várja: “Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, a ki ezt mondja néked: Adj innom!; te kérted volna őt, és adott volna néked élő vizet.” Meghökkentő válasz. Nem számított rá az asszony! Talán valami ilyesmit várt eddigi tapasztalatai alapján: Hát igen, azért kérek tőled, mert olyan kedves vagy, és a te kezedből inni minden vágyam... Igen, valami ilyen bókot, udvarias semmiséget, közeledő mozdulatot szoktak tenni ilyenkor a férfiak a magukat kellető nők felé. Az asszony kicsit zavarba jön - ez a férfi más, mint akikkel eddig találkozott. Vajon ezt is meg tudná hódítani, mint a többit? Szinte pajkosan csendül a szava, amint mondja: no-no! "Hogyan jutnál te a vízhez, hiszen vödröd sincsen! És a kút mély! Csak nem vagy tán nagyobb a mi atyánknál, Jákóbnál, aki ezt a kutat adta nekünk?" Megint kihívás! Kacér támadás! Mintha ilyen gondolatokat rejtenének ezek a szavak: Na nézzük, ki a nagyobb, te vagy én? Ki győz a másik felett?

És a férfi válasza megint más, mint amit ilyen esetben várni szoktak az asszonyok: Nézd, te asszony: mindenki, aki ebből a vízből iszik, újra szomjas lesz. De az a víz, amit én adok, az egészen más! Aki abból iszik, nem szomjúhozik meg többé. Más emberré lesz! Maga is élő forrássá válik mások számára!” - Csodálatos az, amikor Jézus így ránéz valakire, és azt mondja: te ember, aki olyan csillapíthatatlan szomjúsággal habzsolod az élet örömeit, tudod-e, hogy te magad forrássá, üdítő forrásvízzé válhatsz ebben a világban?! Olyan valakivé, aki nem mindig csak kapni, elvenni akar a másiktól valamit, hanem tud adni, örökkévaló ajándékot osztogatni másoknak.

Szótlanul hallgatja az asszony. Ilyen férfivel még nem találkozott sohasem. Ez a férfi még annál is nagyobb, erősebb, hatalmasabb, mint ahogyan gondolta. Ez a férfi valami egészen mást lát őbenne, mint amit eddig a férfiak. Valahogy egészen másként néz reá, mint a többi... De csak egy pillanatra döbben meg így, mert azután megint rögtön a nő szólal meg benne: “Add nékem azt a vizet, hogy ne kelljen a hőségben ide járnom.” Szinte maga is tudja, hogy most ostobaságot mondott, hiszen ez a férfi valami egészen másról beszélt, de hát valamivel ki kell vágnia magát az embernek a zavarából. - De a férfi már megint válaszol: “Jó, adok, de előbb eredj el, hívd ide a férjedet is.” Ez telitalálat volt! Az asszony megijedt. Mit akarhat tőle ez a furcsa férfi?! Ezzel nem lehet úgy kikezdeni, mint másokkal. És most már egészen más hangon, nem az előbbi kihívó kacérsággal, talán szemlesütve, mondja: “Nincs férjem!” És most már nem a magát kellető nő többé, hanem csak apró, csöpp kis emberke, jaj de kicsi, nyomorúságos, halálosan elepedt lelkű ember. “Valóban” - mondja a férfi, és az asszony még mindig nem tudja, hogy Jézus az -, most jutottunk el a lényegig. “Öt férjed is volt, és akivel most élsz, az nem férjed.” Jobban ismerem én a te életedet, mint te magad! Tudom én, mennyire vágyol az élet teljességére, boldogságára, igazi örömére, és ha akármennyire értesz is a flörthöz, meg a magad kelletéséhez, meg a hódításhoz, a szédítéshez, meg a férfiaknak az ujjad körül való csavargatásához: mégis csak egy halálra-fáradt, magányos lélek vagy.

Az asszony egészen megnémul. Nincs már olyan játékos kedve. Hosszan elnézi az előtte ülő férfit: ki lehet ez, aki úgy néz rám, hogy a tekintete a lelkem mélyéig hatol és mégsem bántó. Aki így ismer, és mégsem vet meg, aki tudja, ki vagyok és azt is látja bennem, amivé lehetnék: más ember, boldog, tiszta, áldás másokra nézve, gyümölcsöző, gazdag... Most egyszer olyan világosan látja a saját életét: micsoda szemétrakás, micsoda romhalmaz, csupa melléfogás, egyetlen nagy kiáltás az igazi szeretet után! És minden, amit eddig kapott, csak pótléka volt annak, amire vágyott - csak utánzata volt a szeretetnek -, mind csak önzés volt! Az ő részéről is, meg a partnerei részéről is! Mindig mindenki csak a maga vágyainak kielégítését kereste a másikban. Ó, ha lenne egy valaki, aki őt igazán szeretné, akihez úgy teljes szívvel-lélekkel oda tartozhatna, akihez hű tudna maradni egy egész életen át, akire mindent rábízhatna! És amikor most újra beszélni kezd, már a hangja is más, már nem akar tetszeni, hódítani - most már olyan, mint egy fuldokló, aki meg akar menekülni. Most, vagy soha! És elkezd beszélni minden átmenet nélkül Istenről. Talán maga is meglepődik rajta, hiszen eddig alig gondolt Istenre, mindig csak önmagára! De most, ezzel a különös férfival való beszélgetés közben oda jutott, hogy csak egy kérdés maradt számára: hogyan kerülhet az ember tisztába önmagával? Önkéntelenül fordul ilyenkor Isten felé az ember érdeklődése. Hiszen ilyenkor látja, hogy itt csak Isten segíthet! De hogy lehet megtalálni Istent? Itt a Garazim hegyén, ahogyan a samaritánusok mondják, vagy Jeruzsálemben, ahogy a zsidók hiszik? Van olyan hely, ahol meg lehet találni az Istent? Ahol az ember újra kezdheti az egész elrontott életét, ahol megtisztulhat, megtelítődhet Istennel, úgy, hogy elmúlik ez a gyötrő szomjúsága, úgy, hogy nem kell többé más embereket szerencsétlenné tennie? És vajon Isten foglalkozik olyan nyomorult féreggel, mint én? - Érzitek, hogy kiált ennek az asszonynak a lelke az élet értelme után, a boldogság után?! Hogy szeretne igazán ember lenni, megtisztulni, kiteljesedni, másképpen élni? “A mi atyáink ezen a hegyen imádkoztak; és ti azt mondjátok, hogy Jeruzsálemben van az a hely, a hol imádkozni kell.” Olyan ez, mint egy segélykiáltás: itt egy ember, aki összezavarodott, megkeseredett, kiábrándult, kétségbeesett, itt egy ilyen ember kiált Istenhez: Hol vagy Isten, kereslek, de nem talállak! Eltévedtem. Semmi sem sikerült! Ki segít rajtam?

És talán ebben a pillanatban odalépett hozzá Jézus, talán a kezét is rátette a kétségbeesett asszony fejére, hogy csendesedjék meg, hogy fölnézhessen reá, hogy megérthesse, amit most mond neki, a nagy, boldog örömhírt: Isten nem a Garizim hegyén van, s nem Jeruzsálemben. Isten itt van! Itt, közvetlenül melletted! És az Isten akar téged egészen, azt akarja, hogy az övé legyél. Isten éppen olyanokat keres imádóiul, akik Őt magukba fogadják. Akik Ővele meg akarnak telítődni. Akik Őreá vágyakoznak! Isten téged is érdemesnek tart erre, még ha te magad nem tartod is rá érdemesnek! Isten éppen reád vár, éppen reád, te szomjúságtól elepedt lélek! Éppen arra vár, hogy átadd magad neki mindenestül, úgy, ahogy vagy, minden problémáddal, csalódásoddal, nehézségeddel.

El tudom képzelni, hogy amikor most ránézett ez az asszony arra a férfire, úgy érezte, mintha az Isten szívébe nézett volna bele! És valami oly szeretetet érezhetett, amiről soha fogalma sem volt eddig. Mintha minden megváltozott volna: a forrás, a nap, a hőség, az út - ő maga! Mint egy boldog zene, járja át a lelkét a nagy felismerés: Valaki őt is szereti, mérhetetlen gyöngédséggel, felemelő hatalommal. Valaki átöleli a lelkét, megtölti az életét, igényli őt is mindenestül. És ez a valaki az az Isten, akit most talált meg, itt a forrásnál! - Még csak egy kérdése van. Nem is kérdés ez már, mert hiszen úgyis tudja, inkább csak nagy örömében ki is mondja: “Tudom, hogy a Messiás eljön majd egyszer és ő úgy tanítja Isten dolgait, hogy mindnyájan megérthessük.” - És erre így válaszol ez a férfi, és amit mond, szebben hangzik, mint a betlehemi angyalok éneke: “Én vagyok az, aki veled most beszélek.” - És én azt hiszem, akkor ez az asszony letérdelt, talán sírt is örömében. És azután fölugrott és elrohant. Csak úgy kavargott a por utána. Be a faluba, az emberekhez, a pletykázó szomszédasszonyokhoz, meg azokhoz a férfiakhoz, akik éjszakánként besurrantak hozzá, hogy elmondja mindenkinek a nagy újságot! A kútnál pedig ott maradt egy árva korsó. Az asszony hagyta ott. Mintha korábbi életének a szimbóluma volna! - Hiszen most ő maga is olyan, mint egy bugyogó forrás! Házról-házra jár a faluban, és elmondja mindenütt, hogyan lett az ő élete is az Istené! És egy nagy csomó ember az ő beszédére kezdett el szintén hinni Jézus Krisztusban!

Milyen csodálatos az, hogy Isten valami mást is lát bennünk, mint amit mi látunk egymásban: férfi a nőben, nő a férfiban. Látja azt a bizonyos élő vizet, forrást, még akkor is, ha valakinek az egész élete a kietlen szárazság mintaképe. Az az asszony is azzá lett, forrássá! Te is lehetsz azzá! Persze, vannak, akik nem jutottak olyan mélyre, mint ez az asszony, de akik mégis vágyakoznak, csillapíthatatlan szomjúságot éreznek valaki után, talán éppen egy fiú, vagy egy leány után, egy férfi, vagy egy asszony után - akik nem bírják, és nem akarják elviselni a magányt, az egyedülvalóságot. Az ilyeneknek is azt mondja Jézus: “Te is lehetsz forrássá!” Van valaki, aki téged is ki tud elégíteni, meg tud tölteni, aki a te életednek is új tartalmat tud adni.

Persze azt is tudom, hogy ezzel még nincs megoldva minden probléma, nincs kiküszöbölve minden nehézsége az életednek. Nem tudom, hogyan folyt tovább annak az asszonynak az élete. De valószínűnek tartom, hogy úgy, ahogyan általában szokott lenni az ilyen dolog: bukdácsolva, újra fölkelve, mindig újra visszaemlékezve arra a találkozásra ott a kútnál, és mindig újra várva az Urat, és mindig újra imádkozva és tanulva haladt tovább a hit útján... De egészen bizonyosan boldogan és megtisztulva és mások számára is áldásul, a férfiak számára is segítő, üdítő, megtisztelő forrásként buzogva.

Ámen!

Dátum: 1963. március 17.

Kedves Testvéreim! A Bibliából most elolvasott részben az a jelenet van megörökítve, amikor Keresztelő János két tanítványa először szegődik Jézus nyomába, és meg is szólítják Őt, mondván: Rabbi - Mester - hol lakol?

Egy kicsit furcsán hangzik az ilyen kérdés, amikor az utcán hangzik el valakivel szemben, Jézust azonban egyáltalán nem lepte meg, mert rögtön észrevette, hogy ennek a két embernek komoly a szándéka, hogy ezek az emberek nem úgy mennek utána, mint ahogy az újságírók szoktak menni a szenzáció éhségével kutatni, hogy mi van itt valami megírnivaló érdekesség, sem úgy, mint ahogy a hatóság emberei nyomoznak valaki után, hogy rendben van-e itt minden - sem nem úgy, mint az írástudók, hogy itt most minden megfelel-e a szent Írásoknak, hanem mint két olyan lélek, akit már megérintett Jézusnak a jelenléte, megérintette a lelküket az, amit eddig Jézusról hallottak, láttak, tapasztaltak és most meg akarnak győződni, teljes bizonyosságra akarnak jutni a tekintetben, az-e hát igazán Jézus, akinek ők hiszik?

Ezért érzem ennek a két embernek a Jézus-keresését olyan közelvalónak hozzánk, modern emberekhez. A modern ember már régen nem racionalista. Már régen túl van azon, hogy csak azt tekinti valóságnak, amit az értelmével meg tud ragadni, túl van azon, hogy a valóságos világ csak akkora, amekkorát lát belőle. Sokkal nagyobb és több a valóságok világa, mint amennyi belefér az eszébe. A modern ember realista, tehát a valóság érdekli, és éppen ezért a Jézus Krisztusban való hitét sem az erősíti, vagy gyöngíti, hogy meg lehet-e magyarázni Jézus csodáit, meg a születését, halálát, feltámadását, mennybemenetelét, hanem inkább az, hogy meg lehet-e tapasztalni az élő Jézusnak a személyes valóságát? A modern ember nem megérteni akarja Jézust - nagyon jól tudja, hogy sok olyan dolog van ezen a világon, amit nem lehet megérteni és ami mégsem értelmetlen -, hanem a modern ember találkozni akar Jézussal, és arról akar meggyőződni, hogy valóban az-e ez a Jézus, akinek a Biblia hirdeti és akinek az Egyház kétezer esztendő óta tanítja.

Testvérek, Jézus az ilyen keresést mindig nagy örömmel fogadta, akkor is, meg most is. Mester, hol lakol? - kérdezték tőle akkor azok a tanítványok. A modern ember pedig azt kérdi, hogy hol van Jézus? Hol találhatom meg Őt, hol találkozhatok Vele? És Jézus akkor is, most is ugyanazt válaszolja minden Őt keresőnek, a réginek, meg a mainak is: “Jöjj és lásd meg!”

Nos, tehát nekünk is épp úgy, mint akkor régen annak a két tanítványnak, Jézus szavai útmutatása nyomán kell elindulnunk, hogy meglássuk, hol lakik Ő. Mert Jézus az Igében nagyon sokszor beszél arról, hogy Ő hol van. Például rögtön az a kijelentése, ami minden istentiszteleten elhangzik, azt mondja: veletek maradok minden napon, a világ végezetéig. Tehát hol van Jézus? Velünk van. Úgy mondhatnánk, hogy itt van mellettünk. Az is igaz, ha azt mondom, hogy most is itt van. De hát nem az égben? - kérdezhetné itt most valaki bibliai ismeretei nyomán. Nos, Testvérek, persze, igen, a mennyben van Jézus, de ez nem azt jelenti, hogy tehát valahol nagyon távoli messzeségben, a csillagokon túli és a halálon túli világnak a távolságában, hanem éppen azt jelenti, hogy itt, egészen itt. Mert a mennyet, a túlvilágot, az Isten országát, vagy akárhogyan nevezzük azt a láthatatlan világot, ahol Jézus van - sohasem úgy képzeljük el, mint egy másik világot. Tehát nem úgy áll a dolog, hogy itt van ez a mi látható, anyagi, véges világunk, és ahol ennek valahol a vége van, térben és időben, ott kezdődik az a másik világ, az Isten országa, a túlvilág. Nem így van, Testvérek! Az evilág, meg az az úgynevezett “túlvilág” (nem is szeretem ezeket a kifejezéseket, de általában így szokták mondani, hogy “evilág” meg “túlvilág”), ez nem két különböző világ, hanem egy ugyanazon valóság, csak két különböző szempontból tekintve. Szeretném megvilágítani ezt egy hasonlattal: mint ahogy pl. a kémia meg a biológia - nem két különböző világ, ugyanaz az egy világ, ugyanarra az egy dologra vonatkozik, csak két különböző szempontból tekintve. A kémia megállapítja egy anyagról, hogy ennyi meg ennyi százalék só, víz, mész, szén és vas van benne, a biológia pedig ugyanarról az anyaghalmazról megállapítja, hogy az egy béka, vagy egy kutya, vagy ember. Nem mondtak ellent egymásnak, mind a kettőnek tökéletesen igaza van, mind a kettő ugyanazt a valóságot vizsgálta, csak két különböző szempontból. Az anatómia azt, hogy milyen a testi felépítése, a szervezete az embernek, a pszichológia pedig, hogy milyen a lelkivilága ugyanennek az embernek. Nem mondtak ellent egymásnak, mindkettőnek igaza van, mindkettő vizsgálja, csak különböző szempontból ugyanazt a valóságot.
Valahogy így viszonylik az ún. evilág meg túlvilág egymáshoz. Például evilági szempontból azt mondhatnánk, hogy az a súlyos műtét az orvosi beavatkozás következtében jól sikerült, a sejtek és szövetek működése helyreállt, a beteg meggyógyult. És túlvilági szempontból ugyanezt a jelenséget úgy mondhatnánk: milyen kegyelmes az Isten, megkönyörült a szerencsétlen betegen, meggyógyította őt. Nem mondanak ellent egymásnak, mindkettő igaz, csak két különböző szempontból szemléljük ugyanazt az igazságot. Vagy például, evilági szempontból azt mondjuk, hogy egy gyermek ilyen és ilyen sejtek ennyi és ennyi ideig tartó fejlődése következtében ilyen és ilyen fizikai folyamatok között jött létre, születik meg. Ugyanezt a jelenséget túlvilági szempontból úgy mondhatjuk: Isten meghallgatta két embernek hosszú könyörgését és megajándékozta őket egy gyermekkel. Ez is igaz, csak más szempontból igaz. Tehát ugyanígy “evilág” és “túlvilág” nem két különböző világ, hanem ugyanaz, két különböző szempontból tekintve. Evilág az, ahogyan mi látjuk az eseményeket, a túlvilág pedig ahogyan Isten oldaláról látszanak ugyanazok a dolgok és valóságok.

Hol van tehát Jézus? Ha azt mondjuk, hogy a mennyben van, ugyanaz, mintha azt mondanánk, hogy itt van. Egészen benne van a hétköznapi eseményekben és dolgokban. Olyan közel van, mint a kémia a biológiához, mint az anatómia a pszichológiához. Sokkal valóságosabban jelen van és velünk van, mint ahogyan elgondolnánk - és amikor azt mondja Jézus, hogy “jöjj és lásd meg” - akkor ez azt jelenti, hogy menjünk át a mi evilági szempontunkból az Ő túlvilági szemszögébe, és próbáljuk meg arról a túlsó oldalról szemlélni az életet, eseményeket, meg önmagunkat, meg a másik embert, tehát ennek a látható világmindenségnek a láthatatlan oldaláról, az Isten oldaláról próbáljuk meg látni a dolgokat. És akkor majd meglátjuk a fűszál növekedésében, meg a gyermekünk mosolyában, a betegünk meggyógyulásában vagy meghalásában és a bennünket ért örömben és bánatban és mindenben az Istent! És akkor majd az egész életünk apró és nagy dolgai mind csodálatosak lesznek. Akár megmagyarázható tudományosan, akár nem, csodák sorozatává válik az egész élet, mert mindenütt megbizonyosodunk az Isten jelenvalóságáról. Úgy, ahogy kijelentette magát Krisztusban.

A Bibliában vannak történetek, amelyek nem csak egyszerűen megtörtént eseményeket írnak le, hanem ugyanakkor szimbólumai a mi életünk különböző helyzeteinek. Amikor a tanítványok a viharos tengeren küszködnek a habokkal, és azt hiszik, hogy Jézus valahol ott maradt a parton, és ők egyedül viaskodnak itt a teljes elhagyatottságnak az érzésével - amikor az ember azt szokta mondani: még az Isten is elhagyott! -, akkor egyszerre megnyílik a szemük és látják, hogy dehogy hagyott el, hiszen a hullámok tetején ott jön közvetlen közelükben Jézus! Vagy amikor Mária Magdaléna ott a temetőben siránkozik, hogy nem tudja, hová tették Jézust és mit kezdjen az életével, ráborul a gyász fájdalma - és akkor egyszerre feltekint és ott látja maga előtt a Mestert. Ott van, közvetlenül mellette. Vagy amikor az emmausi tanítványok olyan keservesen panaszolják, hogy megölték Jézust és most már nincs senki, aki vezesse, tanácsolja őket, meghalt az Isten! - és észre sem veszik, hogy dehogy halt meg, ott megy velük az úton, és csak később nyílik meg a szemük a látására, hogy hát együtt mentünk vele, miközben panaszkodtunk, ott volt velünk az Úr! Vagy amikor a tanítványok egész éjszakai hiábavaló fáradozás után a halászatban kimerülve kikötnek a parton és azt érzik, hogy hiába itt minden fáradozás, nem érdemes (van ilyen hangulata az embernek!) - akkor egyszerre ott áll Jézus a parton és várja őket. Ezek a történetek mind azt a kimondhatatlan nagy igazságot és boldog örömet hirdetik a mi számunkra, hogy Istennek a jelenléte és közelléte akkor is valóság és akkor is igaz, ha mi a szomorúságtól, a kétségbeeséstől, a félelemtől, tépelődéstől nem látjuk, nem érzékeljük, nem hisszük. De hiszen nem is a mi látásunk és érzékelésünk teszi igazzá, igaz ez anélkül is. Éppen erre való tekintettel mondta meg már előre Jézus, hogy “veletek maradok minden napon, a világ végezetéig”, hogy merjünk rá számítani, hogy Ő pedig itt van!

A hit, Testvéreim, az a kiváltság, hogy szabad nemcsak innen, a mi emberi oldalunkról nézni az eseményeket, hanem onnét, Isten oldaláról is, és szabad nemcsak a mi emberi lehetőségeinkkel, hanem Istennek a lehetőségeivel és hatalmával is számolnunk. Úgyhogy a mi életünk könyvének a legelső oldalára bátran odaírhatjuk, hogy Isten is jelen van. Ne felejtsétek el sohasem, hogy az Isten is jelen van, amikor valami problémával küzdötök. Tanúja voltam nem egyszer, éppen most megint az elmúlt hét folyamán: családi konfliktussal viaskodtunk valakinek az életében, és annyira összekuszálódtak a problémák, hogy emberileg szólva igazán semmiféle megoldás lehetősége nem volt már kilátásban. És akkor megpróbáltuk ugyanezt a tökéletesen reménytelen helyzetet Isten lehetőségeinek a szempontjából, Isten oldaláról megvizsgálni, és egyszerre fénysugár villant fel. Éppen arról van itt szó, hogy merjünk hát úgy élni, hogy jelen van az Isten! Úgy küzdeni, a bűneink ellen felvenni a harcot, vagy úgy szenvedni, betegnek lenni, vagy meghalni - úgy szeretni, megbocsátani, bármit csinálni, hogy mindenben ott van az Isten. Egészen közel van, annyira közel, hogy Jézus azt mondja: Isten országa - az a bizonyos túlvilág, amiről azt gondoljuk, hogy valahol a halálon túli messzeségben van - nem itt vagy ott van, hanem tibennetek, azt mondja Jézus. Olyan közel van, mint a szívetek. Ez nagyon igaz, de mégis komoly kiegészítésre szorul, mert enélkül abba a hibába eshetnénk bele, amibe a misztikusok szoktak beleesni: fordulj befelé és a saját szíved mélységeiben keresd meg Istent! Körülményes lelkigyakorlatokat dolgoztak ki abból a célból, hogy az ember hogyan vonatkoztathatja el magát minden látható dologtól, hogyan csendesedhet le, hogyan fordulhat egészen önmagába és révülhet bele az Istennel való közösségnek az élvezetébe. Hadd mondjam meg rögtön: semmi nincs, ami annyira ellentétben lenne Krisztus gondolkozásával, mint az ilyen misztikus magatartás. Talán a legtöbb ember éppen azért nem találja meg sohasem az élő Jézust, mert ilyen belső szemlélődésben, ilyen elmélyedésben keresi. Sokkal gyakorlatibb tanácsot adott Jézus maga az Ő megtalálására, amikor azt mondta, hogy próbálj meg egyszer enni adni az éhezőnek az én nevemben, vagy meglátogatni egy beteget, vagy melléállni egy embernek teljes szíveddel és esetleg anyagi erőddel az ő nyomorúságában. Amennyiben megcselekedtétek eggyel az én legkisebb atyámfiai közül, Velem cselekedtétek meg. Ez a mi legnagyobb leckénk, Jézus e szavait komolyabban venni és megélni, mint eddig. Az egyház válsága az egész földön onnét van, hogy hitünknek ezt a gyakorlati oldalát elhanyagoljuk.

Az emberi élet fejlődése az elmúlt kétezer esztendő alatt két úton haladt tovább. Az egyik úton azok jártak, akik munkálkodnak Isten országa földön való megvalósulásáért, de nem hisznek Istenben. Tehát igyekeznek mindent elkövetni, hogy az emberi életet felemeljék és segítsék, de Istenben való hit nélkül. A másik úton pedig azok járnak, akik hisznek Istenben, de nem munkálkodnak az Ő országa földön való megvalósulásáért, tehát hitük mellett nem tesznek meg minden tőlük telhetőt azért, hogy segítsék az emberi életet előre, magasabbra, felfelé - és ez a másik út volt az Egyháznak az útja. Az Egyháznak, amelynek legnagyobb feladata meglátni és megélni, hogy Jézus nem olyan kegyességet kíván, amelyik elfordul a világtól, be a templom csendjébe és a maga lelki elmélyedésébe. Vége ennek a kegyességnek és ne is jöjjön vissza soha! - Hanem amelyik a másik emberen keresztül éli meg az Istennel való találkozást, mert mi emberek között élünk, és az emberi magatartásunk, viselkedésünk, a mi érzületünk az emberek iránt sokkal több, mint embernek emberhez való viszonyulása, abból a bizonyos túlvilági szempontból nem egyéb, mint embernek Jézushoz való viszonyulása.

“Mester, hol lakol? ” - kérdezték akkor azok a tanítványok. Hol van Jézus, hol találhatom meg Őt? - kérdi a mai ember -, és mindkettőnek azt feleli Jézus: Jöjj és lásd meg! És ezt mai nyelven így mondanánk: Jöjj ki magadból, a magaddal való törődésből és fordulj a másik ember felé! A magad bűvöletéből, az egoizmusból, amelyben minden körülötted forog, ebből jöjj ki és fordulj a másik ember felé. És a másik emberben keresd Jézust. Nyisd ki ma szívedet azok előtt, akik szeretetre vágynak, akik segítségre szorulnak, vigasztalást óhajtanak. Ne önmagadban és elragadtatott lelki élményekben keresd Istent, hanem jöjj közel az emberhez és keresd meg benne Krisztust! Értsük meg jól: Isten nem fogalom, hanem élő személy. Tehát Isten nem fogalmi úton ismerhető meg, mint egy matematikai képlet, vagy egy fizikai törvény, hanem mindig egy személyes találkozás élményében. Ismertem egy asszonyt, aki nagy árvaságra jutott, és végtelen bánatában azt sem tudta, mit kezdjen az életével, és nagy szüksége lett volna Isten erőt adó és vigasztaló jelenlétére. De hol találja meg, hogy jusson Vele olyan kapcsolatba, hogy részesüljön az Ő erejében? És akkor ez az asszony elindult és kezdett eljárogatni más elhagyottakhoz, árvákhoz, szerencsétlenekhez, és azoknak gondját vette magára, és egyre jobban élő valósággá lett számára az a Jézus, aki ténylegesen adja az erőt és vigasztalást, és aki az ő számára azelőtt csak egy távoli, hittanórai emlék volt.

A magam tapasztalatából is rengeteg példát tudnék elmondani: az elmúlt héten ültem egy haldoklónak az ágya szélén, és beszéltem neki Jézusról, bűnbocsánatról, és csodálatos istenélményben volt részem. A Krisztus jelenlétének csodálatos bizonyosságában én magam szinte megtisztultam és megújultam, a beteg pedig megbékélve és megnyugodva halt meg.
Testvérem, én azt hiszem, mindnyájunknak vannak beteg ismerősei, olyanok, akiknek valami bánatuk van, segítségre szorulnak, akiknek jólesne a testvéri szónak a melege, útmutatása, biztatása. Nos tehát, értsétek meg: az ő személyükben mintha Jézus hívna: jöjj és lásd meg, hogy hol lakom... És hogyha te elmész, és kinyitod a szívedet egy ilyen ember előtt, akkor ott meg fogod találni Jézust. Egészen biztos. Próbálj csak igazán testvéri szívvel viszonyulni az emberekhez, minden emberhez, ellenséghez, jó baráthoz, majd meg fogsz győződni Istennek a valóságáról.

Végül még csak annyit, hogy amit így töredékeiben megismerünk, meglátunk Jézusból, az majd egyszer teljes pompájában és dicsőségében fog felragyogni előttünk, amikor majd a hitünk látássá válik. Az embernek a legutolsó földi élményében, a halálban is Jézus hívása hangzik: Jöjj és lásd meg, hogy hol lakom! És hogyha itt igaz volt az, hogy velünk van az Úr, ott majd az lesz igaz, hogy mi vagyunk Ővele. Itt Ő van mellettünk, ott pedig mi leszünk Őmellette. Itt Ő van közel hozzánk, ott pedig mi leszünk közel Őhozzá. Itt az az érvényes, hogy veletek maradok minden napon a világ végezetéig, ott pedig az, hogy “magamhoz veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. Amit itt tükör által, homályosan látunk, azt majd ott színről-színre, az Ő dicsőségében. És így válik az egész földi élet a halállal együtt egy nagy alkalommá, meggyőződni, meglátni és megélni, hogy hol van Jézus, hol van az Isten... Megtalálni Jézust, az életet. Az örök életet.

Ámen!

Dátum: 1964. február 16.

Ezen a mai vasárnapon egyetlen kicsi, két betűből álló szócskáról szeretnék beszélni. Ez a szócska így hangzik: ÚJ! Mind a két Igében, amit a mai istentiszteleten felolvastam, a lekcióban is, meg az alapigében is, ez a döntő jelentőségű szó. Azért is jó ennek a szónak az értelmét, a tartalmát tisztázni, mert igen nagy szerepet játszik mindnyájunk életében. Azt szeretném hát elmondani tulajdonképpen, hogy mit jelent ez a szó, amikor mi emberek mondjuk - és mit jelent ugyanez a szó, amikor Isten mondja.

Hogy a mi ajkunkon mit jelent az “új” szócska, vagyis, hogy mi az ember szerinti tartalma ennek a fogalomnak, mi sem mutatja jobban, mint az, hogy immár két hete tart az úgynevezett “új” esztendő! Talán emlékeztek reá, az újév reggeli prédikációban elmondtam, hogy ennek az újévnek az "új"-donsága nagyon hamar elmúlik. Három nap múlva már senki sem fogja újnak érezni ezt az esztendőt, éppen olyan szürke, megszokott, mindennapi lesz ez is, mint amilyen a régi volt. És vajon nem így lett-e? Kinek jut ma eszébe, két hét múltán, hogy ez az 1961. esztendő új? Egy új év? Pedig még alig pár nappal ezelőtt is mindenkinek, akivel találkoztunk, boldog, áldásokban gazdag új esztendőt kívántunk. Talán megírtunk egy csomó üdvözlőlapot olyanoknak is, akik egy évben egyszer, ha eszünkbe jutnak, és nekik is olyan új évet kívántunk, ami jobb legyen, örvendezőbb, sikeresebb, mint a régi volt. Talán már akkor is tudtuk, ha nem gondoltunk is rá tudatosan, hogy ez az új alapjában véve semmit sem jelent. Ma már, két hét múlva meg pláne érezzük, hogy dehogy is új ez az év, maradt minden a régiben. Legföljebb egy új notesz került a zsebünkbe, meg egy új naptár a falra, meg talán új fejezet a pénztárnaplóba, talán még egy új töltőtoll is a régi helyébe, más egyéb "új"-ságát azonban nem érezzük, nem látjuk az időnknek. Bizony, az az új év már a legkezdeténél is éppen olyan elnyűtt, avas, ósdi volt, mint a régi, hiszen hozta magával az elmúlt esztendők minden gondját, baját, feszültségét, terhét, bűnét, nyomorúságát. Mi lett hát újjá? Mi hát itt az új?

És bár tudjuk előre, hogy minden következő új év alapjában véve semmi újat nem hoz, mégis megint újnak mondjuk, mert ez a kis szócska: új, nagyon fontos a számunkra, azt az illúziót kelti bennünk, mintha valami valóban megváltozott volna, és mintha most valóban valami új kezdődne a számunkra, valami jobb, mint a régi volt. Mert a szívünk ösztönösen is vágyik az újra! És ezért ennek a szónak: új, szinte mintha varázsereje lenne.

Egyszer valahol vendégségben járva észrevettem, hogy a család legkisebb tagja, egy kis fiúcska, ott lábatlankodott a felnőttek között, sürgött-forgott, fészkelődött, látható módon észre akarta vétetni magát. S miután nem reagáltam rá, egyszer csak elébem állt, és ragyogó arccal megszólalt: “Új cipőm van!” És akkor észre kellett vennem, meg kellett csodálnom a szép, új cipőcskéket! Igen, az újnak nagy jelentősége van... Mi, emberek mindig valami újat várunk. “Majd ha már iskolába járok, akkor majd minden új lesz!” - gondolja a kisgyerek. És pár év múlva ugyanaz a gyermek így sóhajt fel: ”Ha majd egyszer az iskolából kikerülök, akkor...! Akkor kezdődik az élet, akkor minden új lesz!" Amikor két fiatal lélek megszereti egymást, az eljegyzéskor valami kimondhatatlan boldog ujjongással úgy érzik, mintha az egész világ most egyszerre újjá lenne, mintha a boldogságnak valami olyan gyönyörű termeibe lépnének be, ahol csupa derű és ragyogás minden. Áhítatos, szent érzésekkel készülődnek az esküvőre, hiszen akkor lesz igazán minden új! “Majd, ha nyugdíjba megyek - gondolja valaki magában, belefáradva az évek hosszú során át végzett egyforma munkába -,majd akkor minden új lesz, más lesz!” - Ó, de vágyakozunk mindig valami újra! Már akár egy új ruha, vagy egy új télikabát, új naptár, vagy egy új szőnyeg a szobában, vagy akár egy újra rendezése a lakásnak azt a különös, örvendetes érzést szuggerálja, mintha ezzel valami az egész eddigi, sajnos eléggé elrontott életünkből is megújulna, mintha ezzel tényleg valami új kezdődnék... De nem kezdődik! Marad minden a régiben. Íme, ezt jelenti az új, amikor mi mondjuk. Tulajdonképpen játszunk ezzel a szóval, mert valójában semmi sem új a nap alatt! Nem tudunk újat produkálni, megújulni, újjá lenni, új életet kezdeni. Képtelenek vagyunk rá.

Talán éppen azért vágyunk annyira az újra, mert Isten is nagyon sokszor használja az Ő kijelentésében az "új" szót. A Biblia tele van vele. Csakhogy: amikor Isten mondja valamire, hogy új, akkor az valóban ÚJ! Íme, alapigénkben is erről van szó: “Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” Tehát, aki Jézusban van... Ezen a régi földön igazán új, lényegileg új csak egy van: Jézus maga. Mert az nem lényegileg új, hogy például nagyapáink még lovas kocsival mentek Ceglédről Kecskemétre, a ma embere pedig ugyanannyi idő alatt lökhajtásos repülőgéppel száll Budapestről Moszkvába. A lényegileg új az, amit Isten cselekedett karácsonykor! Tehát az, hogy az emberiség egyik fonnyadó, elvékonyodó ágán olyan új hajtás fakadt, amilyen még nem volt; egy egészen új ember, hadd mondjam így: a tökéletes ember, a tökéletes tisztaság, a tökéletes önzetlenség, a tökéletes szeretet, a tökéletes jóság, a tökéletes harmónia megtestesülése! Az az abszolút tisztaság, az az abszolút önzetlenség, az az abszolút szeretet, az az abszolút erő, amit Jézus megvalósított, az valóban merőben új volt a földön. Teljesen új életforma volt az embervilágban. Annyira új, annyira más, annyira irritáló a régivel szemben, hogy a régi nem is bírta ki ezt az újat, ellene támadt és megölte, kiirtotta maga közül! De amikor megölték és egy új sírba eltemették, akkor derült ki, hogy ezt az újat, ezt a merőben új életet ezen a földön valóban Isten kezdte el, Vele szemben tehetetlen az emberi gonoszság, sőt még a halál is! Megint valami olyan új történt, ami még soha azelőtt: az a csodálatos, új valaki úrrá vált a halál fölött, feltámadt belőle és azóta is mint az örök élet fejedelme él és uralkodik a világ fölött.

Azt mondhatná most erre valaki jó pestiesen, hogy: na és? Mindez régen volt, sokan még hozzá is teszik: tán igaz sem volt! De tudjátok, mi az érdekes, a nagyszerű? Az, hogy amit az apostol így mond: “Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az; a régiek elmúltak, ímé, újjá lett minden.” - az ma is pontosan igaz! Én nem tudom megmagyarázni, logikus úton érthetővé tenni, hogyan van - de tényleg úgy van, hogy aki ma, itt, közülünk a Krisztusban van, így hadd mondjam: vele hitbeli kapcsolatba kerül, az önmagán is kezd tapasztalni valami újat, valami olyat, ami eddig nem volt benne. Valóban így van, hogy amelyik emberi élet Jézussal összekapcsolódik, ott egy egészen új, boldog, szent, tiszta élet van kialakulóban... Ismertem egy embert, korhely, züllött, hitvány ember volt, de egyszer kapcsolatba került Jézussal, és a szó szoros értelmében az történt, amiről Pál beszél: új teremtés lett, a régiek elmúltak, újjá lett minden! És amikor egyszer erről az igazán merőben új életről bizonyságot akart tenni volt korhely cimborái között, azok nem akarták elhinni neki - azt gondolták, csak nagyképűsködik. Mire a férfi így szólt: “Kérdezzétek meg otthon a feleségemet, meg a gyermekeimet. Hiszen tudjátok, milyen pokol volt a családi életünk. Most csak azt mondhatom, hogy egyszerűen újjá lett minden. Kimondhatatlanul boldogok vagyunk! Én magam csodálkozom rajta a legjobban, s az otthoniak is elmondhatják nektek, mit tudott művelni bennem az Isten kegyelme!” Így mondta szóról-szóra. Ez igazán: ÚJ! Egy egészen új élet! És mindnyájan úgy vagyunk vele, hogy Jézusban és Jézussal való közösségben találjuk meg azt az újat, amire ösztönösen is úgy vágyakozunk. Amikor nem az új ruha, vagy az új bútor, vagy az új asszony, az új kaland, az új év jelenti számunkra az óhajtott újnak az illúzióját, hanem Isten hoz létre valami újat: egy új szívet bennem. Új szívet, tele új, egészen új örömökkel, új reménységgel, új szeretettel, új, egészen új érzésekkel, teljesen új, eddig ismeretlen tartalommal, töltéssel, erővel! Igazán új élettel!

Igen, ezt az újat Isten hozza létre bennünk. Pál egyenesen úgy mondja, hogy Isten teremti! Új teremtménynek nevezi az ilyen megújult életet. Jézus meg újjászületésnek! Mindegy, akárhogy nevezzük, lényeg az, hogy ezt a merőben újat senki sem tudja kitermelni magából, kierőszakolni, mert ez Isten munkája rajtunk és bennünk. Az új szívnek ezt a teremtését, az egész életnek ezt az újonnan való születését egyedül Isten végezheti el. Azt jelenti ez, hogy akkor tehát mi nem is tehetünk érette semmit? Nem azt jelenti, mert Igénkben íme, ezt olvassuk: “Ha valaki Krisztusban van, az új teremtés!” Az válik újjá, az válik részesévé Isten újat teremtő munkájának, aki Krisztusban van. Furcsa kifejezés. Olyan, mintha Krisztus valamiféle közeg lenne - mondjuk, mint a víz -, amibe belemerülhet az ember. Nos, igen: a Krisztusba, Istennek a Krisztusban nyilvánvalóvá lett megváltó szeretetébe valóban úgy kell belemerülni, mint egy tisztító, gyógyító vízbe, fürdőbe, mert ez az egyetlen - a Krisztus, Istennek Jézusban megnyilvánuló megváltó szeretete -, ami lemossa rólad és benned a régit, a bűnt, ami megrontott, bemocskolt, elcsúnyított téged. Tehát igen, aki Krisztusban van, vagyis aki hitével, meg az imádságával belemerül Krisztusba: az megtisztul, azzal tényleg az történik, amit Igénk mond: a régiek elmúltak, leázott, letisztult róla a múlt, nem kötik többé régi hitványságok, megszabadult! “A régiek elmúltak, ímé újjá lesz minden!”

De még ennél is többet jelent “a Krisztusban lenni”. Tudniillik amikor valaki igazán a Krisztusban van, hitével és imádságával mintegy belemerül a Krisztusba, csodálkozva tapasztalja, hogy Krisztus pedig őbenne van. Valahogy úgy, mint amikor a virágot a vízbe teszik, a víz fölszívódik a virágba és a növény új életre kap.

Ha én a Krisztusban vagyok, akkor a Krisztus énbennem van. Luther számára ez a titok olyan eleven valóság volt, hogy a Krisztusban hívőkről egyenesen úgy beszélt, mint Krisztusokról. Nem azt mondja, hogy a hívő ember keresztyén legyen, hanem azt, hogy Krisztus legyen! Persze ezzel Luther semmiképpen sem akarta az Isten és az ember, Jézus és követője közötti különbséget, határt eltüntetni. De Péter apostol is beszél arról, hogy Jézus által “isteni természet részeseivé” válnak a benne hívők. Tehát tényleg arról van szó, hogy aki a Krisztusban van, aki a hitével, meg az imádságával igazán belemerül a Krisztusba, annak isteni erők áramlanak bele az életébe, és akkor lesz igazán minden, minden újjá! És valahányszor a Krisztus abszolút tisztaságából, abszolút jóságából, abszolút szeretetéből, abszolút önzetlenségéből megéreznek valamit az emberek a szavaidban és tetteidben: a gyermekeid, házastársad, vagy a barátaid, vagy az ellenségeid, akkor mindig valami olyan abszolút újat viszel bele ebbe a világba, amire minden ember a legjobban vágyik!

Így értelmezi Isten az “új”-at. Ez az Isten szerint való új! És mi erre vagyunk elhívva. Bár igazán olyan értelemben lenne új ez a már most sem új esztendő, hogy sok-sok drága emberi élet születne így újjá a Krisztusban!

Ámen!

Dátum: 1961. január 15.

Mikor erre az igehirdetésre készültem a lelkészi hivatalban, tekintetem az íróasztalon lévő új naptárra tévedt. Ott állt frissen, újan, érintetlenül előttem, első oldalán a nagy felírással: 1960. A fedőlap alatt azután ott sorakoztak a napok egymás után. Elmélázva néztem rá és elgondoltam: no lám, hát ez az új esztendő, ami reánk köszöntött! Mi minden fog majd lelepleződni benne, ami most még el van takarva előlünk! Mi minden történik még, ha majd a lapokat egymás után tépem le róla?... Most még olyan érintetlen, olyan titokzatossággal teljes ez az új esztendő! Azután elgondoltam, hogy így a jó! Nem is volna jó, ha belelátnék az újév napjaiba, óráiba, ha előre tudnám, mi lesz ekkor meg akkor... Nem is szeretném, de nem is lehet a jövő titkairól fellebbenteni a fátylat. "A titkok az Úréi, a mi Istenünkéi” - mondja az Írás, és ez a jó! Ha lehetne valamit kívánnom magamnak és nektek az új esztendőre, akkor nem azt kívánnám, hogy előre lássam, mi jön, hanem azt, hogy akármi jön, azon a bizonyos egyenes ösvényen járjunk, az Úr által készített egyenes úton haladhassunk előre, tovább, mindenféle helyzetben és mindenféle események között. És ezt bátran kívánhatjuk is, igényelhetjük is, hiszen ígéret van rá: “Az igazak ösvénye egyenes, egyenesen készíted az igaznak útját.”

Tulajdonképpen minden gondoskodásunk, minden fáradozásunk és munkánk arra irányul, hogy a saját magunk és hozzátartozóink számára az életutat egyengessük. Ezért dolgozunk, ezért küzdünk, ezért költünk, hogy minél simábbá váljék az az út, amelyen járva mi magunk, meg a családunk, meg a népünk, meg az egész emberiség is él! Ha azután nehézségek támadnak - ha a bánat mélységei, meg a gondok magasságai miatt kátyússá, egyenetlenné válik lábunk alatt az út -, vagy ha valaki vagy valami elállja az utunkat, akadályoz a továbbjutásban: akkor azután még nagyobb erővel munkálkodunk, próbáljuk betölteni a gödröket, elhordani a dombokat, szabaddá tenni az utat, hogy minél könnyebben járhatóvá váljék megint. Hogy kibírható legyen, sőt, amennyire lehet, kellemes és szép legyen az élet! De bizony az nem mindig sikerül. Valamelyest igen... Mert például elég sokat el lehet érni pénzzel. Sok pénzzel sokat lehet javítani azon az úton. Azután például a szórakoztató ipar sok mindenféle rafinált formája is átsegíti az embert olykor a rossz hangulat, fáradtság, unalom mélységein. A gyógyszerek is - hála a tudomány fejlődésének - igen sok problémát megoldanak ma már. Nemzetközi konferenciák, tanácskozások is nagyon sokat tehetnek, és ez bizony fölöttébb fontos és szükséges is az egész emberiség útjának az állandó egyengetéséhez.

De vannak másféle problémák, amik azt az utat bizony sokszor teszik göröngyössé, nehezen járhatóvá, sőt, egyenesen járhatatlanná! Vannak például a bánatnak olyan mélységei, amelyeket pénzzel vagy vigalommal bizony nem lehet kitölteni. Vannak olyan sebek és fájdalmak, amelyeket a legmodernebb gyógyszerekkel sem lehet enyhíteni, gyógyítani. Vannak olyan könnyek, amelyeket emberi szeretet nem képes felszárítani. Vannak olyan foltok, amiket lúggal vagy hypóval nem lehet kitisztítani. Néha a bűnből olyan magaslatok, a mulasztásokból olyan hegyek nőnek az utunkon, hogy úgy érezzük, nincs tovább lehetőség, még az idő sem tudja elkoptatni... Úgy látszik tehát, hogy az a bizonyos egyenes út nem áll az ember hatalmában! Fölülhaladja az erőnket! Sem a legmagasabb pozíció, sem a legmesésebb gazdagság, sem a legnagyobb tudomány, sem a legtökéletesebb művészi érzék nem elég garancia arra, hogy az életutad egyenes legyen, gödröktől, buktatóktól, megtévesztő kanyarulatoktól mentesen sima legyen! Pedig lám, minden fáradozásod erre irányul. Valami más titka kell hát, hogy legyen annak az egyenes útnak! Valóban: egyedül Istennek áll hatalmában így készíteni valakinek az útját! Így mondja a próféta is: “Te Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját!”

Tehát Isten! Ő, egyedül Ő a titka annak a bizonyos egyenes életútnak! És ezt ragadjuk meg nagyon erős hittel, mert ez az egyedüli bizonyosság az előttünk lévő egész jövendő bizonytalanságában: Isten! Tehát nem a véletlen. Nem véletlenül alakul így vagy úgy valakinek az életútja, nem úgy van, ahogyan Nagy Frigyes mondta egyszer: a Véletlen őfelsége olyan nagyúr, hogy még a királyok dolgait is össze tudja zavarni... Vannak, akik nem a véletlent emlegetik ilyen nagy hatalomnak, hanem a sorsot; lényegében véve azonban ugyanazt értik rajta. Hányszor hallottam már, amikor valakinek nem úgy sikerült, ahogyan szerette volna, hogy ezt mondta: “Ez a sorsom, nem tehetek róla!” - Valóban, fölmerül a kérdés: mi, vagy ki szabja meg az ember életének az útját? Ő maga? Bizonyára az ember saját elhatározásán, döntésén is sok fordul meg, de talán még több nem! Vannak, akik rezignáltan mondják: hadd jöjjön, aminek jönnie kell! Nos, de hogyan értsük ezt? Azt jelentené-e ez, hogy az ember életének az útja már előre le van rögzítve, hogy az emberi életnek is van egy bizonyos forgatókönyve, mint a filmnek? Igen, a filmnél úgy van, hogy a vége már akkor is biztos, amikor az első jelenetek fölvételei kezdődnek. De vajon az életünk is ilyen? Tényleg, hát ki, vagy mi határozza, szabja meg az élet útját? Vajon érthetőbb-e, ha azt mondja valaki, hogy a sors, a véletlen?

Nos, ezért akarom olyan erősen kihangsúlyozni Igénkből azt a megállapítást, hogy Isten készíti az utat! Nem egy isten-fogalom, nem egy elgondolás az Istenről, nem egy világ- vagy életnézet, hanem Isten! Maga Isten, mint a magad életében és élete fölött megtapasztalt realitás! Az az Isten, aki fáradhatatlanul keresi mindenkor mindenkivel a találkozást. Az az Isten, aki a szívét tette ki elénk abban a betlehemi újszülöttben, aki az irántunk való szeretetét emberként születtette meg ezen a világon, hogy megismerhessük, láthassuk, ki Ő és mit akar. Az az Isten, aki Jézus személyén, halálán és feltámadásán át vált nyilvánvalóvá: Ő készíti az életünk útját! De nem úgy, mint egy filmrendező, akinek pontosan tartania kell magát a forgatókönyvhöz, sem nem úgy, ahogyan a bábszínházban rángatja valaki fölülről zsinórral a szereplők kezét-lábát - nem! Hanem: gyermekei vagyunk neki, akiknek szabad akaratunk van dönteni őmellette és még őellene is. Ezért nem lehet hát a jövőre nézve jóslatokba bocsátkozni, mert ez a jövendő nincs mintegy előre elkészítve, hanem minden nap újra és újra készül, készíti folyamatosan Isten szeretete, aszerint, ahogyan Őhozzá, személy szerint viszonyulunk! Éppen az a nagyszerű ebben, hogy nem olyan rideg, személytelen hatalmasságoktól függünk, mint a véletlen vagy a sors, hanem az élő Istenre bízhatok rá mindent, az egész új évet, az egész életemet, arra az Istenre, akiről egy valamit halálosan bizonyosan tudhatok: ha semmi egyebet nem is, azt, hogy szeret! Jó reménységgel tekinthetsz, indulhatsz tehát a jövendő bizonytalansága felé is, ha szívedből vallod te is, amit a próféta így mondott: “Te Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját!”

Az igaznak útját! Kétszer is hangsúlyozza Igénk, hogy az igaz embernek az útja válik Isten gondoskodó szeretete által egyenessé. Az tehát a döntő kérdés: igaz vagy-e? Nem arról van szó, hogy jó ember vagy-e, vagy barátságos, kedves... Lehet, hogy sokan fölnéznek rád, sokan szeretnek, tisztelnek. Lehet, hogy nagyon áldozatos családanya vagy, hűséges hitvestárs, odaadó jó barát, hálás gyermeke szüleidnek... De ez még mind együtt véve sem jelenti azt, hogy "igaz ember" vagy! Az, amit a Biblia így mond: "igaz", az mélyebben lévő valami, mint a jóság, meg a hűség, meg a szeretetreméltóság. Ez az embernek Istenhez való legmélyebb viszonyát fejezi ki. Valami olyasmit jelent, hogy az embernek a belső élete teljesen rendben van Istennel, hogy az ember tisztán áll Isten előtt. De hát létezik ilyen? Igen. Létezik! Persze nem úgy mint saját erőfeszítésünk eredménye, mint amit az ember maga szerez meg magának valami módon, hanem csak úgy mint ajándék, mint amit Isten adományoz valakinek, ahogy az édesanya teszi, amikor magához vonja a haszontalan gyermekét, megcsókolja és ezt mondja: “Most hát rendben van újra minden, mert... mert... szeretlek!” Tehát az igaz ember mindenek fölött Isten előtt meghódolt ember, bűnbánó ember, megalázkodó ember, kegyelmet nyert ember! Vagy ahogyan mondja valaki: az igaz ember olyan ember, akinek két meghajtott térde, két összekulcsolt keze van - meg egy Megváltója! Hiszen Őérette, Jézusért, az Ő érdeméért tekint úgy reánk Isten, mint igaz emberekre! Ezért lehetsz te is: igaz ember!

Nos hát: az ilyen igaz ember ösvénye egyenes, az ilyen igaznak útját készíti Isten egyenesen. Nem azt jelenti ez, hogy az ilyennek mindig minden sikerül, vagy hogy nem éri sohasem baj, szenvedés, csalódás, hogy csupa öröm, egészség, jólét tölti meg a napjait - ó, korántsem! Az a bizonyos “egyenes út”, amiről itt szó van, több és szebb, mint a siker, meg az egészség, meg az efféle javak. Valami olyasmi, ami a balsorsban is, a szomorúságban is, az elesettségben is megmarad. Arról a különös valamiről van itt szó, amit az Írás másutt “áldásnak” nevez, és valóban úgy van, hogy csak ez teheti igazán boldoggá az életünket. Hiába a jólét, a siker, az egészség, a jó állás, a szép fizetés - ha nincs rajta ez a láthatatlan, titokzatos valami: az Isten áldása, nem boldogít az! Nem voltál-e már úgy te is, hogy belépsz például egy szép házba: csupa gazdagság, előkelőség talán minden, bútorok és emberek, és mégis érzed, hogy hiányzik valami. Micsoda? Az áldás! Az Isten áldása! És megfordítva: úgynevezett sorsüldözött emberek szerény, sőt, szegényes körülmények között, nehezen élnek, és mégis - érthetetlen módon - a nélkülözésükön is, a bánatukon is esetleg, rajta van az áldás! És az többet ér, mint minden más kincse a világnak. “Az igaz embernek ösvénye egyenes - minden probléma, minden nehézség, minden akadály ellenére is, - Te, Uram, Te készíted egyenesen az igaznak útját.” - Bár így lenne, mert lehetne így számunkra is az 1960. esztendő!

Befejezésül még csak egy valamit. Láttam egyszer, mikor egy autós barátom a négy éves kis fiacskáját az ölébe vette és a kisfiú sugárzó arccal megfogta a volánt, úgy tett, mintha ő vezetné az autót. Közben azonban édesapja a maga kezét rátette a gyermek kezére, és így mentek tovább. A gyermek elragadtatva kiáltott fel: “Ugye, milyen jól megyünk?!” - Nos: az a bizonyos “igaz ember” - ilyen gyermek! Isten gyermeke. És nekünk erre van szükségünk. Arra, hogy az Atya tegye rá a kezét a mienkre, mert csak így haladunk biztonságosan, így tudjuk élvezni az utat, így lehetünk nyugodtak, így kerüljük el a veszedelmeket, szakadékokat, kerülőket, és így jutunk el majd egyszer oda, ahova igyekszünk: haza! Mégpedig: egyenes úton! A legegyenesebb úton!

Kérjed hát ma is és minden nap újra: “Atyám, tedd a kezedet az enyémre, és kormányozd az életemet!” Lehet, hogy nem arra kanyarodsz majd, amerre te szeretnéd, de egy bizonyos: egyenesen haladsz tovább, az örökkévalóság felé!

Ámen!

Dátum: 1960. január 1. Újév

Jézusnak ez a megható története a tékozló fiúról tulajdonképpen minden egyes embernek az élettörténete, sőt, az egész emberiségnek is az élettörténete. És különösen most, amikor ennek az évnek az utolsó estéjén visszatekintek az elmúlt évre, érzem, hogy mennyire a mi történetünkről van szó itt! Bár mindenben igazán a mi történetünk lenne - nemcsak a szomorú vonatkozásában, hanem az örvendetesben is! Bárha igazán hasonlíthatnánk a tékozló fiúhoz nemcsak a tekintetben, hogy hol, merre jártunk, kóboroltunk az elmúlt hetekben és hónapokban, életünk lefolyt idejében, hanem abban is, hogy hová érkezünk meg mostan?! Igen, jó ha mind a kettőt nagyon világosan látjuk most, azt is, hogy hol jártunk, meg azt is, hogy hová érkezhetünk mégis? - Erről szeretnék most beszélni!

Én sokáig nem tudtam magam azonosítani a tékozló fiúval, úgy éreztem, sohasem sodródtam el olyan messze az Istentől, mint ő az atyjától. Rájöttem azonban később, hogy itt nem a távolság számít, hanem az elszakadás: nem az, hogy ki milyen mélyen veti bele magát mint a tékozló fiú az érzéki örömök karjaiba, és milyen mélyre züllik le testileg-lelkileg, hanem az, hogy az atyai szeretetnek hátat fordítva éli a világát. Rájöttem, hogy ez a szomorú történet rólam szól, meg a magamfajta hívő emberekről, tehát mirólunk, akik most is ilyen szépen, illedelmesen ülünk itt a templomban. Mert bár szomorú és érthetetlen, de mindnyájunkban benne van ugyanaz az ösztön, ami ezt a fiút a messze idegenbe sodorta. Nem tudjuk igazán megbecsülni azt az áldást, hogy van Atyánk, aki törődik velünk, szeret bennünket, szavával figyelmeztet, vezet, véd... Nekünk ez nem kell, terhes, mindig valami más kellene, mint amit Ő akar. Nyűg a gyámkodása, megbénít a törvénye, szabadulni akarunk alóla. Nem így van a gyakorlatban?! Nem úgy van, hogy mindig inkább az az erő vonz jobban, ami pedig szemmel látható módon a veszedelembe sodor? Nem úgy van, hogy sokszor szinte tudatosan rohanunk a magunk vesztébe? Hogy nem bírjuk ki az Istennel való békesség nyugalmát, és jobban vágyakozunk az Őtőle eltávolodó élet békétlensége után? Nem úgy van, hogy valami szörnyű menekülési ösztön működik bennünk, ami mindig újra elhajt hazulról, ki az idegenbe? - Micsoda titokzatos nehézkedési törvény az, ami mindig erősebben húz lefelé, mint felfelé? Nos, természetellenes valami ez az Atyától való folytonos eltávolodni akarás? Vagy te talán még nem ismerted föl magadban ezt a menekülési ösztönt?

Hogy is mondta a tékozló fiú: “Atyám, add ki a vagyonból a rám eső részt!” - Lám, így kezdődik az eltávolodás. Mert mit jelent ez? Bizalmatlanságot az Atyával szemben: ez a fiú nem mondja el az Atyjának, mit akar tenni, nem beszéli meg az atyjával a terveit, nem önti ki előtte gyermeki bizalommal a szívét, hanem követelőzik: Atyám, adj meg nekem mindent, ami az életben nekem jár. Adjál jó egészséget, majd aztán hogy mit kezdek vele, az már az én dolgom! Adjál boldogulást, kimenekedést a bajból, adjál erőt, családi örömöket, kenyeret - lehetőleg jó nagy darabot -, mindig azt, ami éppen kell. Adjál, adjál, adjál... - azután majd én megélem a magam életét, ahogyan nekem tetszik! - Nos: ez igazán nem gyermeki szeretet! Isten csak arra kell, hogy adjon, de abba már ne szóljon bele, hogy mit kezdek azzal, amit ad! Az már az én dolgom!

Nézzétek: ennek a történetbeli fiúnak mindene, amije csak van, az mind az atyjától van - és ő mindezzel az atyja nélkül él, mindezt az atyja nélkül használja föl. A teste, amibe olyan sokan beleszerettek, amit fölcicomázott, amit az élvezetekbe belemerített: ez is az atyjától való. A pénze, a ruhája, a cipője, az étele, itala, ez is mind az atyjától van, hiszen abból az örökségből vette magának, amit az atyja adott neki... Hát nem mindnyájan a mi Atyánknak a javaiból élünk minden pillanatban? A szellemi erőnk, a rendkívüli módon kifejlett értelmünk, a technikai képességünk, egész kultúránk, amit elértünk, hát nem mind abból az ősi örökségből van-e, amit az Atya juttatott gyermekeinek? Nem Isten adta hozzá a lehetőséget?! Mi mindent meg tudunk már csinálni! A világűrbe ki tudunk törni, az anyag atomjainak az energiáját a kezünkben tudjuk tartani, minden fölött van már hatalmunk, csak a saját hatalmunk fölött veszítettük el a hatalmat! És ezért fenyeget éppen mindaz, amit az atyai örökséggel tettünk: az, hogy oda jutunk, ahová a tékozló fiú, aki abból a moslékból szeretett volna enni, amit a disznók ettek, “és senki sem ád vala néki!”... Igen, ilyenek vagyunk mi, emberek! És ezért jutott a világ egy fenyegető, félelmes szakadék szélére, mert kivettük Atyánk kezéből az örökségünket, és messze-messze elmentünk Tőle!

A tékozló fiúról is azt olvastuk, hogy “messze vidékre költözék!” Ez a messze vidék nem fizikai távolság, hanem lelki! Figyeljétek csak meg: az a lelkület, amivel a mindennapok világában viszonylunk a munkához, az emberekhez: milyen nagyon messze van attól a lelkülettől, amivel itt ülünk a templomban Isten előtt! Az a lelki “vidék”, amit kint a világban járunk be, milyen messze van az Isten országa vidékeitől! Az egész életünk tulajdonképpen azon a “messze vidéken” folyik le: távol Istentől, függetlenítve magunkat az Atyától! El tudom képzelni, hogy amikor az a fiú ott a történetben, megrakodva a bőséges atyai örökséggel, nagy, magabiztos lépésekkel indult el a messze vidék igézete felé, milyen szomorúan nézhetett utána az atyja! Eszedbe jutott-e, hogy hányszor nézett ilyen szomorúan utánad az Atya, amikor ott, azon a messze vidéken, titkos vágyakkal tiltott gyümölcs után jártál, vagy haraggal, gyűlölködő indulatokkal néztél valakire, vagy felelőtlenül éltél, nem törődve azzal, hogy mi lesz majd egyszer ennek a tékozló életnek a következménye... Milyen szomorúan nézett utánad az Atyád! Hát annyira nem volt jó otthon? Hát igazán azt hiszed, jobb ott a messze földön, árván, hontalan?! Hiszen Istentől elszakadva is az Isten gyermeke vagy! Úgyse tudsz megnyugodni, mert tudat alatt is gyötör a honvágy! Talán ezt a szomorú édesatyai tekintetet, ami áthatol minden fizikai és lelki messzeségen: ezt érezte meg a tékozló fiú, mert íme, így folytatódik a történet: magába szállt! Rádöbbent a valóságra: elmentem az atyámtól! Elfeledkeztem róla! Elveszítettem az Istent! Ezért veszítettem el önmagamat!

Egy ilyen óév utolsó napi este különösen alkalmas arra, hogy az ember végre egyszer igazán magába szálljon: fölmérje, hogy hol járt, hogy élt, és hogy hová jut, ha így megy tovább?! Hiszen így múlik el egyszer, talán nem is olyan sokára az egész élet is, mint ez az 1964-ik esztendő! És mi lesz akkor? Hová jutok? Hogyan állok meg majd azon a nagy végső ítéleten? A nagy számonkérésen, hogy mit tettem azokkal, akik rám voltak bízva - meg azokkal mit tettem, mennyi kárt, akik nem énrám voltak bízva, hanem talán egy másik férfira, egy másik asszonyra? Mit tettem a keresetemmel, az időmmel, a tehetségemmel, a testemmel!? Mit tettem azzal az örökséggel, amivel Isten elbocsátott az élet útjára?! A tékozló fiú, mikor magába szállott, nagyon keserves fölismerésre jutott, így fogalmazta meg önmagának: “Vétkeztem! Nem vagyok méltó!" - Keserű fölismerés ez! Annyira nehéz, hogy néha hamarább követ el valaki öngyilkosságot, mint hogy beismerje önmaga előtt a saját vétkét. Pedig itt kezdődik az út - hazafelé! Ott, hogy őszinte szégyenkezéssel, bűnbánattal érzem, tudom és el is mondom Istennek: vétkeztem! Én vagyok a hibás! Nem a körülményeim, nem a kor, nem az emberek, akik bántanak, nem a családom, amelyik nem ért meg, nem a barátaim, akik rossz útra térítettek, nem a természetem, amit örököltem - én, én vétkeztem, vétkeztem az ég ellen és az emberek ellen! Nem vagyok méltó, nem érdemlek több jót, annyit sem, amennyi van! Elvesztettem az Istent, és ezért veszítettem el önmagamat. Elvesztem!

NEM! - Mondja Jézus! Most már nem! Most már éppen nem vagy elveszve! Most, most érvényes éppen rád is, amit az atya a tékozló fiúra mondott: “Ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott!” - Nézzétek csak, mi történik, amikor egy tékozló fiú, vagy egy tékozló leány magába száll, visszafordul, fáradtan, rongyosan, nagyokat sóhajtva, meg-megállva elindul hazafelé: “Mikor pedig még távol volt, meglátá őt az ő atyja, és megesék rajta a szíve, és oda futván, a nyakába esék, és megcsókolgatá őt.” Ilyen fogadtatásra azok után, amik történtek, igazán senki sem számíthat! Hát így szeretnek bennünket?! Hát ennyire várnak? Hát az, akiről mi úgy elfeledkeztünk, ennyire nem feledkezett meg rólunk? Aki számára mi elvesztünk, ennyire nem veszett el a mi számunkra? Hát a mi Atyánk az egész idő alatt, míg mi messze tájakon jártunk, ott állt a kapuban, kémlelve az utat, jön-e már, akit vár, és nemcsak ott áll, hanem elébe fut, csókkal, öleléssel fogadja az érkezőt - engem, téged, a rossz fiút -, és most boldog, hogy egy züllött koldus üres zsebekkel, üres szívvel visszatért?

Nehéz ezt megérteni, hogy így lehessen szeretni azt, aki nem érdemli meg! Pedig éppen arról szól a példázat, hogy így szeret téged is, engem is - és vár! Elébünk jön az Isten, akit elhagytunk - olyan konkrétan, olyan véresen valóságosan, ahogyan a megfeszített és feltámadott Krisztusban látható és tapintható! És ha akármilyen erős is az emberben az Isten közelségéből való szabadulási ösztön, még sokkal erősebb az Atya hazaváró szeretete! - “Hozzátok elő a legszebb ruhát, vágjátok le a hízott tulkot, húzzatok gyűrűt...” mindez gyönyörű képsorozatban való illusztrációja mindannak, amit a Biblia így nevez: bűnbocsánat! Így bocsát meg az Isten! Mindenkinek, aki most is, itt is, ebben a pillanatban magába száll és hazafelé fordul lélekben. Úgy tesz Isten, mintha soha semmi nem zavarta volna meg a családi békességet, nem hányja szemére tékozló fiának, ami volt, ami elmúlt, újra teljes gyermeki jogaiba állítja vissza, mintha soha ki sem esett volna belőle... Igen, ilyen teljes bűnbocsátó öleléssel vár most téged is, engem is haza a mi Atyánk!

Így végződik a történet: kezdének azért vigadni! - Tehát: kezdének! Vagyis tulajdonképpen itt nem végződik a történet, hanem éppen itt kezdődik! Igen, a hazatéréssel kezdődik az igazán örvendő élet: az az élet, amelynek a legszürkébb hétköznapjait is az otthonlét ünnepélyessége és öröme deríti föl; az az élet, amelyikről mások is észreveszik, hogy a régi problémákat derűsebben oldod meg, a régi kereszteket megvigasztalódva hordod, hamarább tudsz megbocsátani, gyöngédebben szeretni, szívesebben szolgálni! A hazatéréssel kezdődik az az élet, ami most már Isten számára is, meg az emberek számára is hasznos, áldásos!

Egy kis történetet hallottam egyszer egy édesanyáról, aki rengeteget szenvedett elzüllött leánya miatt. Hosszú éveken át hívta és várta haza a lányát, de hiába! Egyszer a sokat sírt édesanya csináltatott magáról egy fényképet és aláírta: leányom, én még mindig szeretlek téged! És kitette a képet az újságokba. A bukott leány egyszer meglátta a képet és alatta a felírást, felsikoltott, elkezdett zokogni, és még azon az éjszakán hazatért...

A miattunk szenvedő Édesatyánknak is van egy ilyen képe: a keresztre feszített Jézus! Ez is azt hirdeti: Te, ember, aki ezt látod, tudd meg, hogy én még mindig szeretlek téged! Ennek az esztendőnek az utolsó estéjén újra ezt a képet mutatja eléd az Isten, lásd meg a miattad szenvedő Édesatyád képét, Jézust - és hidd el, amit ráírt, hogy Ő még mindig szeret téged! Jöjj hát haza! Nyitva az ajtó! Vár az Édesatyánk! Ne félj, ne vonakodj, ne halogasd - jöjj haza!

Ámen!

Dátum: 1964. december 31. Szilveszter

Kedves Testvéreim! Két vándorról szól ez a történet, melyből ezt a kis részt felolvastam. Még emlékeztek talán reá, hogy az első húsvéti napok egyikében útban voltak a tanítványok Emmaus felé. Nehéz szívvel ballagtak az úton, mert az a Valaki, akit szívük szeretett, akire mint Megváltóra, Urukra olyan kimondhatatlan áhítattal, tisztelettel néztek fel, meghalt, mégpedig nagyon szörnyűségesen, szégyenletesen, keresztfára feszítve, mint egy közönséges gonosztevő. Aztán egyszerre útközben hozzájuk csatlakozott egy titokzatos harmadik, akiről csak később derül ki, hogy maga a feltámadott Jézus Krisztus, és elkezdi nekik magyarázni a húsvéti szenvedésének és halálának a szükségességét. Egyre nagyobb figyelemmel hallgatják a beszédet, amit a titokzatos idegen fejteget előttük. Észre sem veszik, hogy beérkeztek a faluba. Jézus úgy tesz, mint aki tovább akarna menni, de elkezdik kérlelni: “Maradj velünk, mert immár beesteledett és a nap lehanyatlott!” És Jézus bement hozzájuk és velük maradt. Ez a húsvéti történet, és úgy érzem, ebben találjuk meg a legmegfelelőbb Igét, amikor itt állunk az óesztendő utolsó estéjén, és az új esztendő küszöbén. Mi is vándorok vagyunk. Sohasem érezzük úgy, mint éppen az új esztendő küszöbén. Év közben is mindig vándorúton vagyunk, az élet terhe sokszor változó útjain járunk, de ilyenkor, az esztendő utolsó estéjén különösen elevennek érezzük, mennyire siet az idő. Egy-egy döntő, nagy lépéssel haladunk mindnyájan a végső cél felé vezető úton. Fiatal korban még nem érzi az ember ily fájdalmasan az idő múlását, de amikor az élet felét elérte, vagy már túl is lépte, akkor kezdi érezni - egyre jobban -, mennyire igaz ez az Ige: “Nincs itt maradandó városunk, hanem a jövendőt keressük".

Most az esztendő utolsó estéjén, mikor az év már beesteledett, legjobb, ha mi is azt tesszük: kérjük Jézust, hogy maradjon velünk, jöjjön velünk, ne hagyjon magunkra most, amikor áthaladunk az óesztendőből az újba. Hosszú, élménydús volt ez az év, amelynek alkonyára immár elérkeztünk. Mennyi mindenféle élmény, tarka esemény emléke fűződik hozzá! Gondoljatok csak vissza rá: voltak benne derűs, napsütéses útszakaszok, vidám percek, amelynek boldog emléke beragyogja a lelkünket, de voltak csalódások, veszteségek, szorongással teli napok, esetleg talán kétségbeeső pillanatok, amelyek ugyancsak elemésztették az erőnket. Szerelmesek találtak egymásra és készültek boldogan a nagy napra, boldog szülők örvendeztek talán első gyermekük, unokájuk érkezésének. Házak készültek el, új otthonokban gyúlt ki, áradt szét a családi tűzhely melege. De jaj, a temetők lélekharangja is de sokszor megkondult, mikor szomorú szívvel kísértek valakit utolsó útjára! De nagyon tud hiányozni az a valaki, aki éppen ebben az esztendőben távozott el tőlünk! Mindnyájunknak egyéni élete bele volt ágyazva a politikai események történetébe is. Hányszor megdobbant a szívünk - emlékeztek még? - egy-egy riasztó, aggasztó rádióhír hallatára: Jaj, nem támad-e valami rettentő világégés, ami mindent megemészt? - És íme, most az egész élménydús, örömökkel, fáradalmakkal teljes útszakasz elérkezett a végéhez. Már beesteledett, az 1963. évnek a napja lehanyatlott. Egy tizenkét hónapos időszakasz mindnyájunk életéből menthetetlenül elmúlt. Amit ez alatt az idő alatt elmulasztottunk, azt már aligha lehet pótolni. Az egészségünknek azt az elpazarlását, aminek leginkább a mi mértéktelen indulatunk volt az oka, nehéz lesz már jóvá tenni. Azok a sebek, amelyeket másokon ütöttünk, ó, de lassan, talán sohasem fognak begyógyulni! Már kérjük mi is úgy, amint az emmausi vándorok kérték, kinyújtva kezünket Jézus felé: Maradj velünk, ne hagyj magunkra most, jöjj egészen közel hozzánk a Te szellemeddel, segítségeddel, mert különben úgy eláraszt bennünket a sok-sok fájó gondolat, érzés áradása, hogy nem bírja el a szívünk!

Kedves Testvérek, ennek az évnek az estéje egész életünk estéjére emlékeztet bennünket. Mint ahogy ennek a végére is elvitt bennünket az idő folyama, úgy el fog vinni menthetetlenül mindnyájunkat egész életünk végére is. A nagy folyók folyása egyre jobban lelassul, minél jobban közeledik a végcél, a tengerbe való áradás felé. Az életünk folyásának a képét épp fordítva érezzük: a gyermek még boldog időtlenségben álmodozik játékai között, nem veszi észre az idő múlását. Milyen hosszúnak érzi a jegyespár a pár hónapos várakozási időt! Azután egyszerre riadva veszi észre az ember, hogy kezd vele sietni az idő. De jó lenne megállni néha-néha egy-egy pillanatra, vagy visszafordulni néhány pillanatra! Egyre gyorsuló iramban futnak az évek, pláne, ha jön egy-egy gyászjelentés: tragikus hirtelenséggel meghalt - olvassuk rajta a szomorú hírt. Mi történt vele? Boldog tervekkel indult el reggel, rosszul lépett le a villamosról és a kerekek alá került, vagy nyugodtan ment az utcán, egyszerre összeesett, mert megállt a szíve. Hát csak ennyi az élet? Ennyire minden pillanatban leselkedik ránk a halál? Vagyunk vagy ötszázan itt a templomban, egyikünk sem tudná megmondani, hogy megéli-e még a jövő szilvesztert. Egyikünk sem tudná megmondani, melyikünk lesz az első, akinek a számára az újesztendő az élet utolsó estéjét hozza el. Lehet-e sürgősebb kérésünk, mint annak a két emmausi vándornak volt, hogy: Uram, maradj velem, mert nemsokára beesteledik, maradj velem, hadd ragadjam meg Benned az Életet, azt az életet, amely nem múlik el sohasem, mielőtt lehanyatlik a nap és eljön az éjszaka, amikor már senki sem munkálkodik!

Kedves Testvéreim, általában kivétel nélkül minden ember érzi valamilyen formában azt, hogy az esztendőnek ebben az utolsó estéjében van valami megrendítő dolog. De ez a megrendülés, amiben mindig van valami búcsúzás, nem mindenkinek a tekintetét fordítja Isten felé, sőt, nagyon sokan ezen az estén az alkohol mámorában keresnek segítséget ellene. Ma éjszaka minden országban és minden utcán, falun és városban egyaránt rengeteg ember lesz, aki mámoros fővel tántorog át az óesztendő és az újév fordulóján. Ne ítéljük el őket! Olyan emberek ezek, akik a beesteledés órájának megrendülését nagyon is jól érzik, de nem akarják mutatni másoknak sem, hogy mennyire hatása alatt vannak az idő múlásának! Talán éppen saját aggasztó érzéseik alól menekülnek a mámorba. Vannak nagyon sokan, akik ilyenkor, óév utolsó napján, még jobban elszomorodnak. A földi élet mulandóságának és semmiségének érzésébe süppednek bele, depresszióba esnek, melankóliába burkolóznak. Ez a hangulat nagyon veszedelmes lehet, mert az életkedvet és az életerőt elrabolja az embertől, annyira, hogy már nem is tud magával mit kezdeni.

Azt a két vándort is, ott, az emmausi úton az a veszély fenyegette, hogy a kétségbeesés eluralkodik rajtuk. Ezért volt az, hogy szinte kapaszkodtak abba az idegenbe, aki hozzájuk csatlakozott az úton. Mi is, testvérek, keressünk csak nyugodtan menedéket ennek az évnek késői óráiban Jézusnál. Most érezzük csak igazán, hogy mennyire szükségünk van nekünk a Megváltóra, arra a Jézus Krisztusra, aki azért jött, hogy “ha valaki hisz Benne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen”. Most érezzük igazán, kell nekünk Jézus, amikor az elmúlt év bűnei, mulasztásai egyenként nehezednek rá a lelkünkre. Most maradjon velünk, mikor lelkünk viaskodik szomorú érzésekkel, emlékekkel, most jöjjön velünk, hogy aztán szilveszter este vidám óráinkban együttlétünket az Ő tisztasága, fénye ragyogja be, szentelje meg számunkra: mert ugye ér valamit az is, ha Ő ott van velünk?! Mi tudjuk, hogy Jézus annak a két vándornak a kérését nem tagadta meg. Bement hozzájuk, hogy velük maradjon, leült velük az asztalhoz, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, szétosztotta köztük. Pontosan úgy, mint nagypéntek előtti estén, amikor az Úrvacsorát szerezte. És ebben a szent cselekedetben egyszerre megnyilatkoztak ezeknek az embereknek a szemei, és boldogan ismerték fel Őt, aki ott ül közöttük. Felderült a lelkük. Testvérek, ezen a mai estén teljes hitbeli bizonyossággal számíthat mindenki arra, hogy bejön hozzá Jézus. Mindenkihez hajlandó bemenni, aki Őt igazán óhajtja és várja. Karácsonynak a fénye még ott ragyog otthonunkban, mintegy bizonysága annak, hogy a mindenség Ura testvérünkké és barátunkká lett, hogy Jézus leült velünk, értetlen emberekkel az asztalhoz, hogy láthatatlan útitársként ott járjon velünk szakadatlanul a vándorúton. És az Isten leszállásának és közöttünk lakozásának ez a csodája mindig újra megtörténik, valahányszor egy emberi szív igazán megnyitja magát előtte.

Hogy történik ez, a szívünknek a megnyitása az Isten előtt? Tapasztalatból hadd mondjam, van valami, amiben a legtágabbra nyílik az emberi szív az Isten előtt: ez a valami a hálaadás. Ha igazán azt akarod, hogy bejöjjön hozzád Jézus a maga bűnbocsátó szeretetével, békességével, vigasztaló örömével, akkor próbálj ezen az estén szívből hálát adni mindazért az oltalomért, segítségért, amit ebben az esztendőben kaptál tőle, minden isteni hűségért, amivel hordozott háromszázhatvanöt napon át. Valaki talán keserűséggel mondaná: “Igazán nem tudom, miért adjak hálát, amikor csak keserűséget, csalódást, szomorúságot hozott ez az esztendő az én számomra! Semmi örömet, semmi szerencsét.” - Nos, atyámfiai, én tudom, hogy senkinek sincs oka közülünk így beszélni! Kezdj el csak igazán utánagondolni, volt-e valami az elmúlt esztendőben, amiért hálásnak kellene lenned, amit meg kellene köszönnöd, és egyszerre találsz benne nem is egyet, hanem sok mindent, egyre több élményt, eseményt, amelyekben nyilvánvalóvá vált az Isten jósága és szeretete az életünkben. Ne feledjük el, aki önmagát sajnálja, panaszkodik, zúgolódik, elégedetlenkedik a mai estén, önmaga zárja be saját szívét, úgy, hogy Jézus kénytelen továbbmenni. Hálaadásban viszont szélesen kitárul a szív Isten előtt, bemegy Jézus és benn marad az Ő áldásával, Ővele vagyunk már bátran és megvigasztalódva búcsúzhatunk az óévtől és indulhatunk tovább, előre az új felé!

Jertek hát, kérjük mi is az emmausi vándorokkal együtt:

“Ó Jézusom, szegényed
Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el: Tenéked
Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát!
Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás,
Úgy áldja Krisztusát.”

Ámen

(312. dicséret 4. vers)

Dátum: 1963. december 31. Szilveszter