Joó Sándor Dr.

Egészen különös, templomban, Bibliában szokatlan kifejezéseket használ itt Pál apostol. Úgy beszél, mint egy sportoló. Ilyeneket mond: versenypálya, edzés, ökölvívás, versenyfutás, díjkiosztás - csupa olyan szavak, amelyekkel éppen ezekben a napokban tele vannak az újságok, s az emberek egymás közti beszélgetése is az éppen most folyó olimpiával kapcsolatos. Pál apostol még közvetlenül ismerte azokat az ősi olimpiai versenyeket, amelyeknek folytatása a jelenlegi tokiói olimpia is. - De éppen ezért tudja Pál apostol azt is, amire egyébként a sportrajongók már kevesebbet gondolnak, hogy tudniillik egy-egy győzelem mögött mennyi fáradság, munka, önmegtartóztatás van. Ezért beszél azután arról is, hogy aki egy ilyen versenyen részt akar venni, az mindenben "magatűrtető", azaz önmegtartóztató, annak az egész életstílusát meghatározza az a cél, amit el akar érni. És az egész képet a keresztyén életre vonatkoztatva így vonja le önmagára a konzekvenciát: “Megsanyargatom testemet és szolgává teszem...” Egy ma is használt régi szóval így lehetne ezt mondani másképpen, hogy “aszkézist gyakorolok”. Aszkétikus életmódot folytatok. - Ezek a szavak: aszkézis, aszkéta élet, önmegtartóztatás, lemondás - ezek már nem olyan rokonszenvesek, mint a sportélet egyéb vonatkozásai. Pedig a cél eléréséhez ez is hozzátartozik. Az aszkézis! A keresztyén élethez is hozzátartozik. Egy bizonyos aszkézis nélkül nincs igazi keresztyén élet. És éppen erről szeretnék most beszélni.

Azt mondtam, hogy az aszkézis fogalma nem nagyon rokonszenves a mai ember előtt. Igen, mert rögtön azok a középkori aszkéták jutnak az eszünkbe róla, akik a leglehetetlenebb módon igyekeztek elnyomorítani magukban minden egészséges életösztönt. Fölösleges böjtöléssel gyötörték magukat, s a ruhájuk alatt olyan ciliciumot, szőrövet, sőt vasszegekkel kivert övet viseltek, ami állandó fájdalmat okozva a testnek, arra szolgált, hogy elnyomja a föltörő vágyakat, ösztönöket, hogy a lélek jobban ellen tudjon állni a kísértésnek. Az aszkézis alatt általában az élet egyébként természetes örömeinek a megtagadását szokták érteni. Az ilyen aszkézis valóban egészségtelen, fölösleges, és egészen bizonyosan Istennek sem tetsző önsanyargatás. Nincs reá semmi szükség! Egészen bizonyos, hogy Pál sem ilyen értelmetlen aszkézisre gondolt, amikor magatűrtetésről, meg a test megsanyargatásáról beszélt, hanem valami másra. Egészséges aszkézisre! Mert ilyen is van! És az egészséges aszkézisre szükség is van. Nemcsak a hitéletben, hanem az élet minden olyan területén, ahol az ember el akar érni valamit. Igen: ha valaki komolyan törekszik valamilyen cél elérésére, az igyekszik elkerülni mindent, ami ebben akadályozza. Maradjunk csak a sport területén. Pontosan úgy van ma is, ahogyan Pál korában, hogy “aki versenypályán tusakodik, mindenben magatűrtető”. Már abban az időben is egy olimpikon tíz hónapos, igen komoly, kemény edzés után állhatott ki a porondra. És ez alatt az idő alatt pontos, szigorú életrendje volt, egy csöpp alkoholt nem ihatott, rengetegszer el kellett ismételnie ugyanazt a gyakorlatot, hallatlan önfegyelemmel kellett vigyáznia a testi kondíciójára... Így van ez ma is. Így van ez nemcsak a sport területén, hanem a tudományos pályán is, a művész életében is, mindenütt. Ahol valami eredményt el akar érni valaki, küzdeni kell! - És ez a küzdelem bizony sok lemondással jár, "magatűrtetéssel", ahogy Pál apostol mondja. Megszorítással, önfegyelemmel, vagyis: aszkézissel! És ha mindenütt így van, miért ne lenne így a keresztyén élet területén is?!

Az igazi, egészséges keresztyén aszkézis azt jelenti, hogy az ember kézbe veszi önmagát, nem hódol be a dolgoknak vagy a vágyaknak, ösztöneinek, ha azok a feladata teljesítésében akadályozzák. “Magatűrtető” - mondja Pál. Ennek a szónak az eredeti értelme az, hogy az ember uralmat gyakorol önmaga fölött, meg a dolgok fölött, úgy, hogy nem válik függővé tőlük a cselekedeteiben, hanem uralja őket! Tehát itt egy egészen pozitív magatartásról van szó. A hangsúly nem is a lemondáson van, hanem az uralkodáson, az önfegyelmen. - Ugyanezt fejezi ki Pál ezzel is: “Megsanyargatom testemet és szolgává teszem.” Mert vagy az történik, hogy én teszem a testemet szolgává, vagy az, hogy a testem tesz engem szolgává. (Hogy a test mit jelent, majd később beszélünk még róla!) Vagy én sanyargatom a testemet, irányítom, befolyásolom - vagy az sanyargat engem! Parancsol nekem! Mert ilyen is van! Tehát az igazi aszkézis tulajdonképpen egy nagy küzdelem azért, hogy el ne veszítsem az uralmat önmagam felett. Itt tehát éppen nem a testnek vagy az anyagi dolgoknak a lebecsüléséről van szó a lélek érdekében, sőt: arról, hogy az egész ember, testestől-lelkestől a maga igazi rendeltetésére alkalmassá legyen. Csak aki áldozni tud és akar, az tud és akar igazán szolgálni is és erre igazán szabaddá lenni! A középkori aszkézis elnyomorította az embert, besavanyította az életet, az igaz aszkézis pedig éppen a valódi rendeltetésére akarja segíteni az embert! Arra való, hogy az ember testileg-lelkileg erős, fölkészült, “fitt” maradjon az élet nagy versenypályáján való küzdelemre. Az igazi aszkézisben egy bizonyos sportszerűség van, kemény akarat, elhatározás, abban a tudatban, hogy van egy cél, aminek az érdekében érdemes lemondani is valamiről, ha kell. Nem mintha az a “valami” magában véve rossz vagy alacsonyabb rendű dolog lenne, hanem mert akadályoz a cél elérésében! Tehát nem az aszkézis maga a cél - az csak eszköz a célért!

Mi ez a cél? Még egyszer: nem az üdvösségnek, vagy Isten kegyeinek a saját magam számára való megszerzése, biztosítása, vagy a saját lelki életemnek a kifejlesztése, tehát semmiképpen sem önös cél! Egészen más! - Pál azt mondja: Azért sanyargatom meg a testemet és azért teszem szolgává, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná, alkalmatlanná, hasznavehetetlenné ne legyek!

Azt mondhatná most valaki: hát ez érthető Pál esetében, vagy egy olyan ember esetében, akinek az a hivatása, hogy “másoknak prédikáljon!” De hát én nem prédikálok másoknak, én csak egy egyszerű hívő vagyok, aki mások prédikációját legfeljebb meghallgatom! - Nos, atyámfiai, nem így van! Te is prédikálsz! Bizony, prédikálsz az életeddel, a mindennap végzett munkáddal, a házassági és családi életeddel, minden életmegnyilvánulásoddal! Prédikálsz! Sokkal hatalmasabban, sokkal több emberhez szólóan és sokkal fontosabb jelentőséggel, mint amit én művelek itt a szószéken! A te szószéked az a hivatal, vagy gyár, vagy iskola, vagy betegágy, vagy gyerekszoba, ahol a világi feladataidat végzed. És az a mód, ahogyan végzed! - Azt hiszitek, csak az a prédikálás, ha valaki templomban elmond egy egyházi beszédet? Nem! Ennél sokkal nagyobb jelentőségű, érthetőbb az a prédikáció, ami kint a világban történik általatok. Mert mit jelent prédikálni? Nos: Krisztust megjeleníteni, Jézusról bizonyságot tenni. Ezt pedig elsősorban a cselekedeteinkkel tesszük a legérthetőbb és leghatásosabb módon! És csak legutoljára a szavainkkal! Tehát ti is prédikáltok mindig, minden pillanatban, még pedig vagy úgy, hogy az dicsőségére van Krisztusnak, vagy úgy, hogy kárára. Ahhoz, hogy a mi életünk, munkánk, cselekedetünk hiteles prédikálás legyen Jézusról, olyan hiteles, hogy megismerjék belőle, meglássák belőle az emberek, hogy kicsoda Jézus, milyen igazán jó, tiszta, becsületes, közösségi érzésű, megbízható: erre kell nekünk alkalmassá, méltóvá, használható eszközzé lennünk! Ez a cél! Ez az aszkézis célja! Ennek a célnak az érdekében kell egy bizonyos aszkézist gyakorolnunk! Mindnyájunknak! Tehát nem önmagunkért, hanem másokért! Hogy másoknak prédikálhassuk a Krisztust!

Ez az aszkézis esetleg egészen kicsiny dolgokon kezdődik az ember életében. Tudjátok-e, hogy mi az egyik legnagyobb veszedelme a modern embernek? Az elszolgaiasodás veszedelme, az, hogy teljesen rabjává válik mindenféle apró szokásoknak, érzelmeknek, szenvedélyeknek, dolgoknak. Eluralkodnak rajta ilyen dolgok, mint az ital, vagy a mozi, vagy a regény, vagy a televízió, vagy az autó, vagy a sport, vagy a gyógyszer, vagy a betegség félelme. Bármi! Eladja a függetlenségét, a lelki szabadságát egy dolognak, valaminek. Mindegy, hogy minek. Vagy egy érzelemnek, egy vágynak. És akkor minden energiája annak a valaminek a szolgálatába kerül. Rabszolgává lesz az ember! Ez a modern rabszolgaság! - Nos, mindenki maga tudja, ha ugyan tudja, hogy mi az az ő életében, ami már kezd fölibe nőni, vagy már fölibe is nőtt az akaratának, ami megkötözi. Ott van a helye az aszkézisnek - ahogy Pál mondja: a magatűrtetésnek -, a lemondásnak, annak, hogy megsanyargatom testemet és szolgává teszem. Akinek célja az, hogy Jézusról bizonyságtévő legyen az élete: nem engedheti meg magának, hogy szolgájává tegye őt például az ital, vagy akár a televízió, vagy a saját vére forrósága, vagy például egy gyűlölködő érzés - mert ilyen dolgokat jelent a “test” Pál szóhasználatában -, ne ilyen dolgok váljanak úrrá az ember fölött, hanem az ember maradjon úr ezek fölött! Tudjon lemondani is róla, ha az a cél érdekében szükséges. Ha egy sportoló le tud mondani sok mindenről, ami káros lehet a célja elérésében, egy keresztyén ember ne tudná letenni Isten elé azt a szenvedélyt, érzést, vagy dolgot, ami alkalmatlanná, méltatlanná teszi a nagy cél elérésére: a másoknak való prédikálásra? Nem mintha mi magunk ezáltal szentebbekké és jobbakká válnánk, mint más ember, hanem azért, hogy a szolgálatunkat jobban betölthessük! Vagy csak addig tart az egész keresztyénségünk, amíg semmibe sem kerül? Nem is ér az akkor semmit! Egészséges aszkézis nélkül nincs keresztyén élet!

Azután még csak egy olyan bálványról hadd szóljak, ami rengeteg embert tart rabságban: ez pedig a tempó. Nagyon sokszor nem mi szabjuk meg a tempót, hanem az minket. A következményei pedig ennek közismertek: ilyenek, mint a kimerültség, idegösszeroppanás, szívtrombózis, túlhajszoltság... Hogyan lehet a tempót, ezt a modern zsarnokot megfelelő kordában tartani, uralkodni rajta? Csak úgy, mint bármi egyebet, ami fölénk akar nőni: úgy, hogy Isten uralma alá rendeljük. Tehát úgy, hogy minden napnak már a kezdetén Istentől kérdi meg az ember, miként akarja Ő, hogy beosszuk a napi programunkat, mit tart Ő fontosnak vagy kevésbé fontosnak, tehát szinte lépésről-lépésre Őáltala vezettetjük magunkat. Tehát, hogy a napunknak Istennel való kezdése ne csak egy lelki fürdő legyen, a lelki életünk rendezgetésének egy alkalma, hanem olyan művelet, amikor a mindennapoknak a legközönségesebb dolgait visszük oda Isten elé, hogy Ő rendezze el a dolgainkat a megfelelő helyre. És ehhez is kell egy bizonyos aszkézis, önmegtartóztatás: talán csak annyi, hogy félórával hamarabb kelünk fel, egy kis pihenésről mondunk le, de megint egy ilyen nagy jelentőségű cél érdekében. Jézus is gyakorolta ezt az aszkézist. Többször is föl van jegyezve róla, hogy korán reggel, szinte hajnalban magánosan egy puszta helyre ment imádkozni, megbeszélni a nap teendőit Istennel. Ebben rendszeresen kitartani, ezért minden áldozatot meghozni: ez is aszkézis. Rengeteg akadálya van egy ilyen napi elcsendesedésnek az Isten előtt reggelenként, jól tudom - de éppen ezért érdemes és szükséges megtenni, amit Pál mond, hogy “megsanyargatom testemet és szolgává teszem...”

Amikor az olimpiai híreket hallgatjuk, képeket nézzük, jusson eszünkbe az életnek az a nagy versenypályája, amelyen mindnyájan küzdünk és közben “másoknak prédikálunk”! Megteszünk-e igazán mindent azért, hogy győzzünk? Úgy fussunk hát, hogy el is vegyük a jutalmat, a legnagyobb jutalmat e földi életben: azt, hogy hiteles és hathatós lesz az életünk prédikációja az emberek előtt. Ez az a romolhatatlan koszorú, babér, díj, ami majd az örökkévalóságban is dekórum [megtiszteltetés, dicsőség] marad!

Ámen!

Dátum: 1964. október 18.

Ezzel az igehirdetéssel a keresztyén életnek egy egészen leszűkített részletproblémájára szeretnék rávilágítani, mégpedig arra, hogy miként viselkedjék a Krisztusban hívő ember azokkal szemben, akik vele ellenséges magatartást tanúsítanak? Emberek között élünk mindnyájan és az emberek bizony nem angyalok, hanem emberek, tele sok mindenféle nyomorúsággal, hiúsággal, szívtelenséggel, gőggel, bűnnel, bajjal, amelyek mind irritálnak bennünket. A körülöttünk lévő emberek hibáit, rossz tulajdonságait, bántásait, megjegyzéseit, ellenséges érzelmeit nem könnyű elviselni! Rengeteg sok titkos fájdalom él egy-egy ember szívében, amit mind a környezete okozott. Rengeteg sóhaj szakad fel egy-egy lélekből, mert bántják, mert lenézik, mert nem értik meg, mert igazságtalanul bánnak vele... Az emberek legtöbbet egymástól szenvednek, és sokszor nem is az idegenektől, hanem talán a legközelebb állóktól. Testvér a testvértől, anya a gyermekétől, anyós a menyétől, szomszéd a szomszédjától, munkás a szaktársától... Ha egyszer közelebbről belátnánk a családi otthonokba, hivatalokba, műhelyekbe, ahol emberek élnek együtt: elrémülnénk, mennyi apróbb-nagyobb gonoszságot követnek el emberek egymás ellen, mennyi elkeseredett indulat halmozódik fel a szívekben, és tör ki a beszédben, mennyi fájó sérülés támad a lelkeken... Hogy meg tudják keseríteni emberek egymás számára az egész életet! Nos, hát arra tanít ma az Ige, hogy mi, Krisztus követői, hogyan reagáljunk a velünk szemben megnyilatkozó ellenséges, rosszindulatú magatartásra, hogyan viszonyuljunk az ellenségeinkhez. Hogyan védekezzünk ellenük?

És ez azért nagyon fontos, mert a rosszindulat, az ellenséges érzület mindig rombol és lefelé húz. Azt mondják, a szükség megtanít imádkozni. De a folytonosan tartó, mindig újra megújuló szükség esetleg éppen káromkodni tanít meg. Az ember elkeseredik, bizalmatlanná, gyanakvóvá, maga is rosszindulatúvá válik. A körülöttünk élő, hullámzó általános emberi gonoszság a mi szívünkben is termékeny, jó talajra talál. Az a rosszindulat, ami másból felém irányul bennem is alantas érzéseket és indulatokat vált ki. A gonoszság ragad, mint a piszok. Bemocskolja a gondolatokat, érzelmeket, beszédet! "Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten” - mondja a közmondás is. Az ember a maga természetes ösztönei szerint úgy védekezik az ütés ellen, hogy visszaüt! Sőt, lehetőleg nagyobbat, mint amit kapott, hogy elmenjen a kedve a másiknak az újabb támadástól! Van úgy, hogy évekig hordozza valaki a sérelmet, amit kapott, és egyszer, nagy sokára, amikor már senki sem gondolná, adódik valami alkalom és akkor üt vissza, akkor torolja meg...

Általános vélemény az, hogy kénytelen az ember így védekezni, mert ha nem torolja meg a gonoszt, ha nem üt vissza: alulmarad! - Pedig atyámfiai ez a legrosszabb módszer! Nem használ! Csak a szakadékot mélyíti a szemben álló felek között. Az ellenségemtől ellenséges támadással megszabadulni nem lehet. Éppen úgy, mint ahogyan tüzet tűzzel eloltani nem lehet! Csak növelni! Erősíteni. Még nagyobbra felszítani. A Sátánt a Sátánnal kiűzni lehetetlenség! Azzal, ha sátáni módon cselekszünk, nem győzhetjük le az emberekben a sátáni indulatokat. Gyűlölettel a gyűlöletet, rosszal a rosszat, sértéssel a sértést nem lehet elintézni, kiiktatni, leszerelni, megszüntetni, helyrehozni... Keserűt még több keserűvel nem lehet megédesíteni! Ez nem jó módszer! Ezért van a Bibliában mindig újra az a figyelmeztetés, amit Pál a most felolvasott Igében így fogalmaz meg: “Magatokért bosszút ne álljatok szerelmeseim!” Ezt az utat ti ne kövessétek! Bármennyire ez a természetes mód, erre szaladnak rá a reflexeink, ezt csinálja mindenki: de ti ne! A megtorlás, a visszafizetés, a bosszúállás fegyverét ti nem használhatjátok, ez a fegyver a ti kezetekben nem működik! Máséban sem, de nektek egyenesen tilos! Ti nem róhatjátok fel a gonoszt, ti nem tarthattok haragot, ti nem gondolhattok és nem készülhettek arra, hogy majd egyszer leszámolunk... Miért? - Azért, mert ti tudjátok, hogy Isten sem úgy számolt le veletek, hogy megtorolta a gonoszságaitokat, hogy bosszút állt rajtatok, hanem úgy, hogy megbocsátott, kegyelmet adott, fölmentett - Jézusért! Jézusra való tekintettel! Őrajta hajtotta végre a nagy leszámolást - helyettetek! Így mondja az apostol: “Magatokért bosszút ne álljatok, szerelmeseim!” Magyarul nem jön jól ki az értelme ennek a szónak: szerelmeseim! Nem Pál szerelmesei, hanem az Isten szeretettjei azok, akiknek Pál azt mondja, ne álljanak bosszút magukért. Mintha azt mondaná: Ti, akik szeretve vagytok, akik szeretetben fürödtök, akiket úgy szeret az Isten, hogy nem kéri számon rajtatok a bűneiteket, megbocsát nektek, örök életet ajándékoz, hát ti igazán megtehetitek, hogy ne rójátok föl másoknak a gonoszt, hogy ne üssetek vissza, hogy magatokért bosszút ne álljatok. Ti megtehetitek, hogy felülemelkedjetek a bántásokon, amit emberektől kaptatok! Luther Márton mondta egyszer: “Az én lelkem sokkal örvendezőbb és felülemelkedettebb, semhogy ellensége tudna lenni bárkinek is!” Nézd, te Istentől annyi szeretetet kapsz, hogy neked nem kell az ellenséged lelki színvonalára süllyedned! Ne üss vissza! A nyelveddel se! Nem jó, nem hozzád méltó!

De ez még nem elég. Ez még csak negatívum. Eddig még csak arról volt szó, hogy mit ne tégy! Az Ige azonban egészen pozitív védekezésről, sőt támadásról is beszél! Azt mondja: a gonoszt jóval győzd meg! Igen: a gonoszt jóval győzd meg. Mégpedig először önmagadban. Tehát úgy győzd le a gonoszt, hogy fordítsd a javadra. Használd föl saját magad a lelki növekedésre. Ha valaki valami rosszindulatú megjegyzést tesz rád, olyat mond, ami sérti az önérzetedet, ami bánt: vizsgáld meg rögtön, nincs-e benne mégis valami igazság? Ellenségeink lehet, hogy torz tükröt tartanak elénk, de éppen a torz tükörben, a karikatúrában lehet megnagyítva, kihangsúlyozva látni az embernek a maga hibáit, olyan hibáit, amiket egyébként torzítás nélkül talán észre sem venne. Tehát komoly hasznot jelent egy-egy ellenséges megjegyzés: kitapogatja a gyönge, az érzékeny pontját az életünknek. Ímé, a gonosz indulatból eredő szó máris segítségünkre van. Valaki egyszer ezt mondotta: “Én nagyon szeretem azokat az embertársaimat, akik szeretetlenül bírálgatnak, mert ők az én lelkem fizetés nélküli felvigyázói. Az egyenes úton tartanak. Szükségem van rájuk. Lelki életem egyik legnagyobb segítői.” - Igen: bírálóink, még ha elfogultan, vagy igaztalanul bírálnak is bennünket, Isten valóságos kalapácsaivá válhatnak reánk nézve, hogy megfelelő formába kovácsoljanak bennünket. És bizony mindnyájunknak szükségünk van arra, hogy formába verjenek, mert mindnyájan csak készülő, tehát nem befejezett keresztyének vagyunk! Ne nehezteljünk hát ellenségeinkre az egyébként fájó megjegyzéseikért, viselkedésükért, hanem vegyük úgy, mint Isten kezének a formáló érintését, mint Isten törekvését arra, hogy formáljon bennünket általuk is. Így lehet legyőzni a gonoszt jóval, önmagamban, a saját lelkemben.

Azután hadd mondjak még egy jót, egy olyan jót, egy nagyon jót, amivel legyőzheti az ember a felé irányuló gonoszt: ez a jó az imádság! Ha bántanak, mondj el gyorsan egy imádságot ellenségedért és magadért! Nehezebb haragudni valakire, ha már imádkoztál érte. Ha már kérted rá Isten áldását, akkor már nem tudsz rá átkot kérni! Az imádság kiveszi a neheztelés fullánkját. Valahányszor rá gondolsz: imában füröszd meg a gondolataidat. Az imádság nélküli gondolat neheztelő gondolat lesz! Az imádságos gondolat pedig megtelik szeretettel! Az ellenségnek is a szeretésével! Jézusi indulattal! A megvert arcú és mégis mindig szerető Krisztus lelkével! Győzd hát le a gonoszt magadban ezzel a jóval: imádsággal!

De ez még mindig csak védekezés. Igénk arra buzdít, hogy lendüljünk át támadásba! A gonoszt ne csak magadban győzd le jóval, hanem a másikban is, az ellenségedben. Mert az őbenne lévő gonosz is csak egyedül jóval győzhető le. Vagyis gondolkozz el azon, hogyan tehetnél valami jót vele? Lássad meg az ellenségedben is a szerencsétlen embert, aki titokban jaj de éhezik és szomjúhozik, és adj ennie és innia! "Mert ha ezt míveled, eleven szenet gyűjtesz az ő fejére." Miként a vas, a fém a parázsló szénben olvad és formálható, úgy a lelki jégpáncél abban a jóban, amit te, az ellenség, teszel vele: igen, egyedül az melengeti fel veled szemben a befagyott lelket, és az formálja, hangolja át ellenségből baráttá. Isten is így győzött le bennünket: jóval - Krisztussal! Nem haragvó ítélettel, hanem kegyelmes szeretettel! Tehát te is, ha valakit a barátságtalan, ellenséges magatartásából meg akarsz gyógyítani: légy barátságos vele. Tekintsd úgy a kihívó, sértő szavait, viselkedését, mint betegségtüneteket és tanuld meg, hogy az ilyenek ellen nem egy adag keserűség az orvosság, hanem esetleg egy szál virág, vagy kis csokoládé - a szeretetnek valamilyen érthetetlen, indokolatlan, szinte kihívó jele! Tehát a gonoszt győzd le így valami jóval! Valamilyen konkrét jóval!

Azt mondottam az előbb, hogy a gonosz mint a piszok, ragad, további gonosz indulatokat vált ki. Nos, a jó is ragad, terjed. Egy autóvezető ismerősömtől hallottam, hogy egyszer olyan helyen állt le a kocsija, ahol minden segélyhelyhez és lakott vidékhez egyaránt nagyon messze voltak. Tehetetlenül várták, hátha jön arra majd egy másik autós... Végre jött. Megállt. Fölajánlotta a segítségét, azt, hogy sok-sok kilométeren át bevontatja a pórul járt kocsit a legközelebbi segélyhelyre. És amikor ismerőseim megkérdezték tőle, mivel hálálhatnák meg szívességét, legalább a benzin költséget hadd térítsék meg neki, azt felelte: “Nem! Hanem segítsenek majd önök is valakinek egyszer. Akkor rendben lesz minden!” Azóta ez az autós ismerősöm minden alkalmat megragad, hogy segítsen más bajbajutottakon. És valahányszor meg akarják neki fizetni legalább a benzinköltséget, ő is mindig azt mondja: “NEM! Hanem segítsenek majd önök is valakinek egyszer!”... Így terjed a jó! Kezdd csak el, majd folytatódik!

Vissza nem ütni, jóval győzni le a gonoszt: azt ne gondoljátok, hogy ez pupákság, pipogyaság, gyengeség! Ó, dehogy! Ez az igazi erő! Ehhez kell igazi bátorság. Ezt kell igazán merni! És ez az igazi győzelem! Mert csak így, egyedül így kerülhetünk fölébe az ellenségünknek! Így leszünk nagyobbak nála! És ilyen emberekre van szüksége ma a világnak! Ettől gyógyul a világ!

Néha úgy érezzük, hogy olyan lett a világunk, mint egy zsúfolt terem, ahol elfogyott a levegő és fulladoznak az emberek. Ha megnyílik az ajtó és beárad a friss levegő, egyszerre új erőre kap mindenki! Amikor az ember a gonoszt jóval győzi meg, az olyan, mintha megnyitná az ajtót és beárad az éltető, megújító levegő az emberi együttélésbe! Jézus ma azt üzeni ezen a prédikáción át, hogy légy te is ott, ahol élsz, a családban is, meg a munkakörödben is ilyen ajtónyitogató, aki a gonoszt jóval győzöd meg! És ne mondd most azt, hogy milyen kár, hogy ezt a prédikációt nem hallotta a férjed, vagy a feleséged, vagy az anyósod, vagy a társbérlőd, vagy X vagy Y- mert ebben a prédikációban Isten nem őnékik szól, hanem neked! Jézus keresi és hívja azokat, akik mernek hinni a jó erejében! Merj hinni abban, hogy a jóság hatalmasabb, mint a gonoszság! Mert az Isten jó!

Ámen!

Dátum: 1962. október 7.

Pál apostol ezt a felhívást hívő emberekhez intézte, olyanokhoz, akik már megismerték a megváltás titkát, tudomásul vették és elfogadták a bűnbocsánat kegyelmét, kapcsolatba kerültek az élő Jézussal, hisznek Benne. Ezeknek mondja az apostol, hogy: “most már vonjátok is le ennek a hiteteknek a konzekvenciáit, vagyis szánjátok oda magatokat az Istennek!” A Krisztusban való hit nemcsak új gondolkodásmód, nemcsak új érzület, általában nemcsak a belső embernek az elzárt világa, hanem olyan élet, amelyben az egész ember, testestől-lelkestől Isten tulajdonába adja magát, és ez az Istennek való átadás meglátszik az egész magatartásán. Szánjátok oda magatokat az Istennek! Ez Isten hozzánk szóló mai üzenetének is a fősummája. Ahogyan az apostol ezt a fölhívást részletezi, abból először is kiderül néhány félreértés, félremagyarázás a vallással szemben, kiderül az, hogy mire nem való a vallás, az Istenben való hit.

Nagyon általános még hívő emberek körében is az a vélemény, hogy az egész Istenben való hit csak arra való, hogy valamiféle belső támaszt, erősítést adjon az embereknek az élet nehézségeiben. Tehetetlenek vagyunk a jóra, vagy a sorssal szemben és ezért valamiféle mankóra van szükségünk, hogy hiányainkat kiegészítsük. Ilyen mankó a vallás, ilyen mankó az Isten, ilyen menekülés az élet küzdelmei között a hit. Sok modern embernek ezért nem kell a vallás. Erőtlenséget lát benne, azt, hogy a gyengék, asszonyok és gyermekek ügye a vallás. Aki maga is meg tud állni a lábán, annak nincs reá szüksége. Persze van ebben valami igazság is, de csak féligazság. És éppen ezért veszélyes! Tudniillik kétségtelenül igaz az, hogy aki Istenben hisz, tapasztalni fogja, milyen nagy erő és támaszték élete nehézségei és sötétségei között az Istenben való hite. És ez nagyszerű! De: ez nem a gyökere a hitnek, hanem a gyümölcse. Ez is az a bizonyos “ráadás”, ami megadatik azoknak, akik először Istennek országát keresik.

A mi keresztyén vallásunk nemcsak azért van, hogy az embernek mindenféle szükségletét kielégítse, pláne nem azért, hogy az életet olajozottá, kényelmessé tegye - sőt, egyenesen kényelmetlen is lehet számunkra az Istenben való hit, mert általában nem szívesen szoktuk életünk gyeplőjét kiengedni a kezünkből. Pedig hinni éppen ezt jelenti. Azt, hogy az ember kiszolgáltatja magát Istennek, odaszánja magát testestől-lelkestől Valaki másnak a szolgálatába. A félreértés, a visszaélés a vallással szemben abban van, hogy azért hisz valaki Istenben, hogy részesüljön az Ő gondviselő hatalma előnyeiben. Mintha valaki csak azért akarna berukkolni katonának, hogy részesülhessen a kincstári ellátmányban, élelemben, ruházatban. Ez az ellátmány nem cél, hanem ráadás, természetes következménye annak, hogy fölesküdött katonának. De a katonáskodás lényege nem ebben van. A mi hitünk lényege sem a mennyei kincstárból való részesedésben van, nem az ellátmányban, hanem elsősorban abban, amire az apostol figyelmeztet: “Szánjátok oda magatokat az Istennek!” A hit nem is egyéb, mint mindig megújuló magam-odaszánása az Istennek! Tehát itt éppen nem arról van szó, hogy lefoglalózom magamnak az Istent, hanem tudomásul veszem, hogy az Isten lefoglalt a maga számára. Nem én kívánok valamit Őtőle, hanem Ő kíván valamit éntőlem! Nem nekem van valami célom Ővele, hanem Őneki van valami célja énvelem. Nem Ő áll az én rendelkezésemre, hogy segítsen itt vagy amott, ahol éppen szükségem van Reá, hanem én állok az Ő rendelkezésére, hogy felhasználhasson itt-ott-amott, ahol éppen Őneki szüksége van rám. Nem úgy áll a dolog, hogy a vallás a gyenge emberek támasza, asszonyok és gyermekek ügye csak, az erős férfiaknak pedig nincs rá szüksége, mert íme, éppen nem arról van benne szó, hogy az embernek valami igénye van Istennel szemben, hanem arról, hogy Istennek van igénye az emberrel szemben. Ez az igény pedig nem kevesebb, mint az, hogy az emberek szánják oda magukat az Istennek!

Van talán egy másik félreértés is a vallással szemben. Sokak számára ugyanis azért nem szimpatikus a hit dolga, mert igen gyakran mindenféle babonasággal keverik. Sőt, a világ a vallást és a babonát egyenesen összekeveri egymással. Egy kalap alá vonja. Kimondja az ítéletet, hogy a vallás: babonaság! A babonaság pedig nagyrészt tudatlanságból ered és ezért kell küzdeni ellene. Mennél jobban felvilágosulttá válik az emberiség, mennél előbbre halad a tudományos megismerésben, annál kevesebb szüksége van vallásra, annál jobban kigyógyul a babonák gyermekes világából. Nos, én is azt tudom csak mondani, hogy az olyan vallásosság ellen, amelyik babonaságot rejt magában, valóban minden erővel küzdeni kell! Küzdünk is! Mert miben áll a babona, mi az alapja? A félelem! A megmagyarázhatatlantól, a titokzatostól való félelem. Ki tudja, micsoda nagy gonosz hatalmak irányítják sorsunkat, befolyásolják az életünket, rontják meg szerencsénket?! Nosza tehát, mindenféle értelmetlen szertartásokkal, ereklyékkel, talizmánokkal, imákkal, vallásos gyakorlatokkal a gonosz hatalmak befolyását ki kell védeni, a jó hatalmak kegyét pedig meg kell nyerni. Ki kell parírozni azokat az erőket, hogy egyiket se ingerelje fel túlságosan az ember maga ellen, bűvös praktikákkal rájuk kell hatni, hogy hagyjanak békén, ne bántsanak, el ne vegyék a szerencsénket, meg ne rontsák a boldogságunkat!

Sajnos, sok keresztyén ember hitében is van sok babonás elem. És ez ellen valóban küzdeni kell! Ebben a babona elleni küzdelemben Krisztus egyháza és az ateizmus fegyvertársak egymással. Nekünk, a keresztyén hívő embereknek éppen azt kell nagyon világosan megértetnünk a világgal, hogy hinni Istenben és babonásnak lenni éppen nem egyet jelent, sőt nagyon is két különböző dolog! Minket nem valamiféle babonás félelem köt egy titokzatos, kiszámíthatatlan felsőbb hatalmassághoz, hanem nagy, hálás szeretet a Jézusban megismert Édesatyához. És ha imádkozunk Hozzá: nem azért tesszük, hogy megnyerjük a kegyét, vagy elhárítsuk fejünk fölül a haragját, hanem hogy belekönyörögjük magunkat az Ő akaratának a hatásába, hogy Hozzá formálódjék a mi akaratunk az Övéhez, hogy felajánljuk magunkat az Ő szolgálatára. Nem azért igyekszünk jót tenni, hogy meg ne haragudjék ránk az, Akitől sorsunk függ, hanem hogy aktívan munkáló eszközévé álljunk annak a jónak, amit Isten akar tenni a világgal, az emberekkel körülöttünk! Nem azért akarunk az Övéi lenni, hogy mintegy öncélúan bebiztosítsuk magunkat a magunk javára, hanem hogy annál jobban fölhasználhasson bennünket a maga céljára, mások javára! Amikor Pál arra hív, hogy “szánjátok oda magatokat az Istennek", akkor éppen mindenféle babonával szemben arra buzdít, hogy most már mint Isten gyermekei, fölszabadulva minden félelemből tudjátok igenelni “a szép és jó célért küzdő, dolgos életet”, ahogyan ezt múltkor egy napilap cikkében olvastam, mint a reális életigenlés kifejezését. Éppen az igazán keresztyén hívő ember a legmentesebb mindenféle babonától!

A vallásosságnak, a hitnek még egy másik általános félremagyarázása is lelepleződik ennek az Igének a fényében. A modern emberek közül sokan azért fordulnak el a vallástól, mert nem tartják elég gyakorlati dolognak, azt mondják, az csak a láthatatlan dolgokra vonatkozik, amiből pedig az embernek nem sok haszna van. A vallást olyan kábítószernek tartják csak, ami arra való, hogy az ember a jelenvaló világ nyomorúságából egy jövendő világ boldogságába álmodja bele magát. Vannak emberek, akik valóban azért élnek kábítószerekkel, hogy a reménytelen valóságból egy álomvilágba meneküljenek általa, - és sokan egyik leghatalmasabb kábítószernek éppen a vallást tartják. Olyan embereknek van rá szükségük, akiknek már nincs reményük a földi élettel kapcsolatban, és ezért minden reményüket már a halál utáni életre irányítják. Szerte az egész világon hatalmas tömegek éppen azért fordítottak hátat a vallásnak, az egyháznak, mert az egyház a keserves életkörülmények között szenvedő embereket túl könnyen vigasztalta azzal a reménységgel, hogy a földi élet úgyis hamar elmúlik és fölváltja majd a menny dicsősége. Van tehát bizonyos igazság abban a nézetben, mely szerint egy bizonyos vallásosság kábítószerként hat az emberre, és hogy az ilyen vallásosságban élő ember nem tud már olyan buzgón és elszántan küzdeni a földi életkörülmények javítására.

Nos, Pálnak éppen ez a fölhívása mutatja, hogy ha előfordul is a gyakorlatban olyan vallásosság, amelyik valóban altatószerként hat az emberre, ez az igazi hitnek a karikatúrája. Szánjátok oda magatokat az Istennek - mondja az apostol. Istennek az egész megváltással nemcsak az a célja, hogy az ember számára az üdvösség lehetőségét biztosítsa, hanem az, hogy az embert a maga isteni munkájába bevonja. Tehát éppen praktikus következménye van a mi hitünknek: Szánjátok oda magatokat az Istennek - itt nemcsak egy új lelkiségről van szó, hanem egészen új életformáról: egy Istennek szolgáló életformáról. “Magatokat” szánjátok oda Istennek. Nem valamit magunkból, nemcsak néhány áhítatos órát, vagy valami adományt a zsebünkből, hanem magunkat, mindenestől. Egészen! Isten egész embereket akar, akik teljes életük beleadásával állnak rendelkezésére, minden életfunkciójukkal és minden területen odaadják magukat neki. Erre hív bennünket Isten és erre hív minden nap újra, amikor odaállunk elébe, imádkozunk Hozzá, kinyitjuk a Bibliát, Reá gondolunk. Mindig újra ezt a mozgósító parancsot kell meghallanunk: Szánjátok oda magatokat az Istennek!

De hát mit akar velünk az Isten? Nos, röviden: fölhasználni! Munkatársaivá akar tenni bennünket a hatalmas Isten. Olyan lényekké, akik épp úgy, mint az angyalok, Istennel munkálkodnak, Istennel közösen végzik dolgukat, Isten munkájában társak! Részesei annak a munkának, amit Isten végez például egy családban, vagy egy gyülekezetben, vagy a nép életében. Olyan eszközök, akik által Isten dolgozik, egy emberi lelken, vagy emberi közösségen. Olyan emberek, akik Isten megbízottaiként élnek ott, ahol éppen élnek. Akik az életükkel kiábrázolják, vagy ha kell, a szavaikkal elmondják, hogy mit jelent a bocsánat, a bűnből való szabadulás, az isteni vigasztalás, hogy van mennyei erőforrás, a halálon is diadalmaskodó feltámadás és örök élet. Minden nap megújuló igénye Istennek velünk szemben az, amit az Ige mond: “Szánjátok oda magatokat az Istennek!” A Krisztusban hívő emberek nemcsak áhítatos szemlélői Isten munkájának, nemcsak üdvösségre, nemcsak Isten gondviselő ellátmányában való részesülésre vannak elhívva, hanem aktív szolgálatra. Megbízatásuk van, mint szolgálatot teljesítő katonának Krisztus hadseregében. Mindig: akkor is, ha gyászol valaki, mert nagyon sok függ attól, hogy hogyan gyászolja valaki azt, akit elvesztett; akkor is, ha beteg, mert nagyon sok függ attól, hogy hogyan viseli a betegségét; akkor is, ha meghal, mert nagyon sok függ attól, hogyan hal meg a hívő ember.

És erre az Istennek való szolgálatra nem ügyesnek, erősnek, rátermettnek kell lenni, hanem elszántnak, késznek. Ahogyan Pál is mondja: Szánjátok oda magatokat az Istennek! Ugyanaz ez, mint amit a Zsoltárok könyvében is olvashatunk többször, így: “Kész az én szívem!” Gyakorlatilag így lehetne ezt részletezni: Uram, kész az én kezem, lábam, szám a Te szolgálatodra! És ha igazán odaadod neki a kezedet: Ő majd ad néki teendőt; ha odaadod a lábad, Ő majd mutat utat; ha odaadod neki a szád: Ő majd ad bele megfelelő szavakat. Ha komoly benned az odaszánás, mindig tudni fogod, hogy abban az adott helyzetben mi az Ő konkrét akarata hozzád. Próbálj meg minden reggel ezzel az imával odaállni Isten elé: “Mit akarsz, Uram, hogy cselekedjem?” És majd meglátod, mennyire kiteljesedik, megerősödik az egész hitéleted! A szolgálat révén kezdesz megismerkedni a Krisztusban való hit igazi szépségével, gazdagságával és örömével!

Pasaréti gyülekezet, akiknek szerte az országban az a híretek, hogy szeretitek hallgatni az Igét, halljátok meg hát Istennek ezt a fölhívását: “Szánjátok oda magatokat az Istennek, mint akik a halálból életre keltetek, és a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek!” Hadd válnék mindnyájunknak boldog tapasztalatává, amit Jézus így mondott egyszer: “Az én igám gyönyörűséges és az én terhem könnyű!”

Ámen!

Dátum: 1964. október 4.

Ebből az egyetlen jelenetből is kiderül, hogy Jézus mennyire egészen más valaki, mint bárki más a világon. Mert amikor egy ember arra törekszik, hogy híveket szerezzen magának, követőket nyerjen meg a maga nézeteinek, bizonyosan nem úgy tesz, mint Jézus, hanem úgy, hogy szépen kiszínezi a terveit, kívánatosnak, könnyűnek tünteti föl azt, amit el akar érni követőivel. Jól kihangsúlyozza az előnyöket, és csak halkan és mellékesen beszél arról az áldozatról, kockázatról, amit az ő követése jelent. Jézus pedig éppen fordítva teszi. Íme, valaki itt nagy lelkesedéssel ajánlja föl magát neki: Követlek téged Uram, valahová mégy... Jézus pedig lehűti: vigyázz, mondja, jól gondold meg, mire vállalkozol, nem elég csak lelkesedni... Szinte elriaszt az Ő követésétől, szinte ellenpropagandát csinál önmagának, szinte maga teszi népszerűtlenné a saját ügyét. Megdöbbentő az, amikor valaki minden reklámozásnak éppen az ellenkezőjét műveli és ennyire őszintén beszél. Igen, mert Jézus nem nézőközönséget akar gyűjteni maga köré, nem áhítatos hallgatóságot, nem szimpatizánsok seregét, hanem követőket! És itt most tisztázza, hogy mire nem való és mire való az Ő követése. Jó lenne hát, ha bennünk is tisztázódnék most, mire vállalkozunk, amikor magunkat Krisztus követőinek tartjuk.

“A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük...” Nos, ami az állatnak a barlang, az az embernek a védettség, az oltalom az élet viharai, kudarcai ellen. Ami az állatnak a fészek, az az embernek a családi élet melegsége, boldogsága... Mindenki arra törekszik, hogy az életet a maga számára és az övéi számára lehetőleg kényelmessé, zökkenőmentessé, sikeressé tegye. Megmeneküljön bajtól, betegségtől, fájdalomtól, röviden: minél jobban sikerüljön ezt a földi életet úgy kialakítani, ahogy szeretné, ahogyan a vágyainak megfelel. Nos, ez természetes emberi törekvés és helyes is. Csak az már nem helyes, ha az ember ezeknek a vágyainak az elérésére Istent mintegy föl akarja használni. Az nem jó, ha az ember a maga földi érdekeinek a védelmébe szeretné beállítani az isteni hatalmat. Nagyon sok emberben él az a primitív elképzelés a vallásról, hogy az nem is egyéb, mint egy fajta biztosító intézet, amelyben én befizetem, ami az Istennek jár: néhány imádságot, időnként való megjelenést az Ő házában, bizonyos tiszteletet és hódolatot - Ő viszont segítsen meg, oltalmazzon a bajtól, vigye sikerre a törekvéseimet. Mert ha nem teszi, ha nem adja meg, amit kérek és várok tőle, akkor nem érdemes hinni Benne, akkor nincs értelme követni Őt. Egyszer egy hívő fiatalembert nagyon megdöbbentett az, hogy nem sikerült a vizsgája. “Nem értem, mondta, pedig nagyon komolyan imádkoztam a vizsga előtt és igen tisztességes életet éltem. Hát akkor miért kellett megbuknom? Elvesztettem a hitemet Istenben.” Nem régen mondta valaki innét a gyülekezetből: “Én már nem imádkozom többé. Amikor édesanyám beteg volt, mindig csak azt kértem, hogy gyógyítsa meg az Isten! Éjjel-nappal könyörögtem érte, és hiába, mégis meghalt, méghozzá mennyi szenvedés után! Tessék nekem békét hagyni Istennel! Nem segít Ő úgyse!”

Nos, egyszer nagyon jó lenne leszámolni azzal, hogy Jézus nem is ígért ilyen dolgokat az Ő követőinek. Nem ígérte, hogy minden betegségből meggyógyít, sem azt, hogy minden vizsgán átsegít, azt sem, hogy ha Őt követed, szerencsésen fogsz férjhez menni vagy megnősülni, nem ígérte, hogy családi házad lesz, vagy öröklakásod - röviden: nem ígérte, hogy minden jól sikerül és mentes leszel minden bajtól, szenvedéstől! Nem! A fájdalom, a szenvedés mindnyájunk közös sorsa. Körülvesz bennünket a természet, körülvesznek más emberek, meg a saját fizikai testünk, és mind e csatornákon keresztül sok-sok szenvedés és fájdalom jut el hozzánk. És nem mentesít senkit ez alól az a tény, hogy valaki Jézust követi! Már csak azért sem, mert hiszen olyan Valakit követünk Jézusban, Aki a legtöbbet szenvedte, ami valaha embernek e földön osztályrészül jutott. De atyámfiai, nem is lenne jó, ha minden sikerülne, ha minden úgy történnék, ahogyan mi elképzeljük a magunk vágyaiban, ha minden szenvedéstől mentesek maradnánk. Ahol mindig a nap süt és soha nem árnyékolja be felhő az eget, soha nem frissíti föl vihar a tájat: ott a Szahara kietlen sivársága, terméketlen szárazsága van. Egy német költő mondta egyszer: el tudnám képzelni, hogy az állatok szenvedés által emberekké válnának. Nos, hát valóban ez történik a szenvedés által: állatból emberekké leszünk. Aki sohasem szenved, nem is válnék igazi emberré! Kell a szenvedés is, szükség van rá! Ha valaki azért akarná követni Jézust, mert azt reméli, hogy az Ő segítségével majd elkerül minden bajt és megpróbáltatást, azt Jézus kiábrándítja, mint ezt az írástudót: “A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.” A Krisztus követése nem arra való, hogy jó szerencsét és érvényesülést biztosítson valaki számára e földi életben!

Azután azért is megdöbbentő Jézusnak ez a mondása, hogy: “A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.”, mert az ember úgy érzi, itt valami nagy méltánytalanság van. Hát igazságos dolog az, hogy még az állat is megtalálja ezen a földön a maga otthonát, egy olyan Valaki pedig, Aki mindenkinél jobb, igazabb, nagyobb, hatalmasabb: Jézus, hontalanul kell bolyongjon az emberek között?! Nos, ez valóban igazságtalan dolog! De Jézus nem is ígéri, hogy ez az élet mindig igazságos lesz. Sokszor olyan megdöbbenve kérdik emberek, hogy ezt vagy azt hogy engedheti meg Isten?! Nos, atyámfiai: a földi történelem középpontjában éppen e legégrekiáltóbb igazságtalanság van: a golgotai kereszt! Hát nem igazságtalanság az, hogy az egyetlen jó, tiszta, ártatlan, tökéletes Valaki, Aki valaha e földön járt, az egész világ bűne miatt szenvedett?! Van-e nagyobb igazságtalanság annál, mint az, hogy az ártatlan bűnhődik a vétkesek helyett?! És Isten mégis megengedte, sőt akarta, mert éppen ebből a legnagyobb rosszból hozta ki a legnagyobb jót: a megváltást az emberek számára. Ezen az igazságtalanságon át öntötte ki szeretetét e világra. Nézzétek, annak a Jézusnak a követéséről van szó, Akinek nem volt fejét hová lehajtania e világon, sőt, Akit leköptek, megcsúfoltak, Aki tűrte, hogy kigúnyolják, kezét-lábát átszögezzék, Aki mégis megbocsátott ellenségeinek, Akit hallatlan sérelem ért. Ezt a Jézust követjük. Ez pedig azt jelenti a gyakorlatban, hogy nem fontos, hogy okvetlenül bebizonyosodjék, hogy nekem van igazam; nem fontos hogy elismerjék, mennyit fáradok, milyen áldozatot hordok, mennyit szenvedek; nem fontos, hogy szeressen és hálás legyen az, akivel jót teszek; nem fontos, hogy megbocsásson az, akinek én megbocsátottam; nem fontos, hogy megjutalmazzanak azért, mert hűséges vagyok. Nem történik velem semmi, ha bántanak, ha mellőznek, ha méltánytalanság ér. Jézus nem ígéri, hogy ez az élet mindig igazságos lesz azok számára, akik Őt követik!

Ha így áll a dolog, akkor nem csoda, ha aránylag kevesen vannak, akik igazán vállalják Jézus követését. Nos, az is benne van ebben az Igében, hogy Jézus nem ígér tömegeket. Nem ígéri, hogy az Ő ügye népszerű ügy lesz ezen a földön, hogy az Ő mozgalma tömegmozgalommá növekszik, ami az emberek nagy többségét hódítja majd meg. Sőt, a nagy tömegek hamarosan el is fordultak Tőle annak idején is, amikor a földön járt és csak egy maroknyi kisebbség maradt körülötte. És ma még inkább így van ez elkeresztyéntelenedő korunkban. Ma sokakat elkedvetlenít az, hogy Jézus követése egyre népszerűtlenebb vállalkozássá kezd válni a világon. Egyetlen futballmérkőzés több embert mozgat meg, mint amennyi Budapest összes keresztyén templomában egy vasárnap megfordul. Jézus követőinek a serege fogyó sereg, egyre többen maradnak le róla... Mi a keresztyénség? Valóban egy lassan kihaló mozgalom, ami lejárta magát? - Nos, nem! Jézus nem ígérte, hogy nagy tömegben találja magát az, aki Őt követni akarja. Őhozzá mindig a kisebbség fog igazán tartozni. És amikor a keresztyénség tömegmozgalommá vált, mint a középkorban - amikor előnyökkel járt az, ha valaki hozzá tartozott -, amikor konjunktúrája volt a keresztyén névnek: olyankor mindig ellaposodott, megromlott Krisztus ügye a földön. Aki igazán követi Jézust, az lehet, hogy nem a népszerű oldalon áll, lehet, hogy bizonyos helyzetekben kisebbségben, sőt, egyedül marad - de talán éppen akkor van a legjobban együtt Vele! Inkább Vele egyedül, mint a sokaságban nélküle!

Nos hát, ha követni akarjátok Jézust, ne feledjétek, hogy a rókáknak barlangjuk van, stb. Itt azután igazán nem tétlen szemlélődésről van szó, és nem a magunk előnyeinek a biztosításáról, hanem valami nagyon aktív magatartásra való elszánásról. Jézus olyan Valaki, Akit csak a teljes élet odaszánásával lehet követni. Jézus nem a mi vágyaink beteljesítője, nem a mi szerencsénk szolgája, nem a mi jólétünk eszközölője - hanem a Megváltó Úr Isten. Nagy kiváltság Hozzá tartozni.

Aki az Ő hívására igent mond: az elkötelezte, testestől-lelkestől, életre-halálra elkötelezte magát az Ő szolgálatára! Mert nézzétek, ez a fontos, nemcsak arra való Jézus követése, hogy az ember belső lelki békességre jusson, megoldódjanak életében konfliktusok, problémák, hogy az ember maga megtisztuljon bizonyos bűnöktől, jól érezze magát belülről, biztosítva lássa az üdvösségét, tehát hogy önmagával és a maga apróbb-nagyobb problémáival rendbe jöjjön. Erre is persze, de ezen túlmenően főleg arra, hogy az ember Isten eszközévé váljék, hogy Isten az embert fölhasználhassa ebben a világban, ahol Ő akarja, jónak látja. Ezért olyan helytelen az, amikor hívő emberek mindig csak önmagukkal pepecselnek, méregetik a lelki életük növekedését vagy fogyását, folyton önmagukkal kínlódnak. A Krisztus követése azt jelenti, hogy odaszánom magam néki, teljes életem beleadásával állok a rendelkezésére, készen vagyok az Ő szolgálatára. Tudjátok, mit akar velünk Jézus? Munkatársaivá akar tenni, olyan lényekké, akik együtt munkálkodnak Vele a világ javára. Olyan eszközök, akik által Isten az Ő szeretetét, jóságát, segítségét látható formában valósítja meg e világban. Jézusnak olyan követőkre van szüksége, akik az életükkel kiábrázolják, és ha kell szavakkal is elmondják, hogy van bűnbocsánat, van tiszta élet, van bűnökből, megkötözöttségekből szabadulás, van a szomorúságban vigasztalás, van mennyei erőforrás, van halálon diadalmaskodó feltámadás és örök élet! Jézusnak olyan követők kellenek, akik nemcsak áhítatos hallgatói és buzgó olvasói az Igének, hanem továbbadói is annak - akiken keresztül kiárad Isten szívének a tisztasága, öröme, békessége a többi emberre is. Ezt ismerte fel Pál apostol, amikor azoknak, akik követni akarják Jézust, ezt írta: “Szánjátok oda a ti tagjaitokat igazságnak fegyvereiül az Istennek”. Tagjainkat: tehát a kezünket, lábunkat, szemünket, szánkat, egész valónkat az Isten szolgálatára. És tudjátok, az tényleg úgy van ám, hogy amikor valaki igazán odaadja Jézusnak a kezét, akkor Ő mindig ad néki teendőt; a lábát ha igazán odaszánja valaki, akkor Ő mindig megmutatja a helyes utat; a szemével megláttatja a szolgálati alkalmakat, a szájának ad megfelelő szavakat!

Ha igazán komoly valakiben az odaszánás, sohasem bizonytalankodik, hogy most miben lehet az emberek szolgálatára, mert mindig tudni fogja, hogy abban az adott helyzetben mi Jézus konkrét akarata vele. Csak arra vigyázzatok, hogy ne maradjatok meg a passzív, terméketlen áhítatoskodásnál, a mindig befelé forduló kegyeskedésnél, a gyümölcstelen vallásoskodásnál, mert az a világ előtt is, de főleg az Úr előtt utálatos! Éppen ebből akarja kirázni Jézus az Ő követőit... Akkor majd az Ő követése szép lesz, örvendetes lesz, változatos és kalandos lesz, hasznos lesz. Olyan életet megtöltő és boldogító vállalkozás lesz, ami megér minden áldozatot!

Ámen!

Dátum: 1962. szeptember 16.

Ennek az Igének az alapján most olyan valamiről szeretnék beszélni, amiről nem szívesen hallunk, pedig a mai keresztyén életnek igen fontos ismertetőjegye: az alázatról. Igen, az alázat jellegzetesen keresztyén erény, keresztyén magatartás. Gúnyolták is sokszor érte Krisztus híveit, mert általában úgy képzelik, hogy az alázat azt jelenti, hogy az ember zúgolódás nélkül hajtsa bele a fejét mindenféle igába, amit rákényszerít az emberi erőszak, rosszindulat, vagy a körülmények szerencsétlen alakulása. A köztudatban az alázat azért nem szimpatikus, mert nem eléggé férfias jellemvonás, és főleg nem eléggé gyakorlatias magatartás. Nem lehet sokra vinni vele egy olyan törtető világban, amiben ma is élünk... Nos, Igénk Keresztelő Jánosról mond el egyet és mást, és az ő példáján szeretném bemutatni néktek, mi az az igazi alázat. Mert ő igazán alázatos ember volt. Ez a kijelentése: “Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom”, a keresztyén alázat örök jelszavává vált. Nézzük hát közelebbről!

Tehát, ha Keresztelő János alázatos ember volt, akkor ebből először is azt érthetjük meg, hogy mi nem az alázat. Nos hát, az alázat éppen nem gyengeség, éppen nem meghunyászkodás, hiszen Keresztelő Jánosról minden egyebet el lehet inkább mondani, csak éppen azt nem, hogy gyenge egyéniségű ember volt, hogy meghunyászkodott. Tudjuk róla, hogy olyan erővel, olyan kérlelhetetlen szigorúsággal lépett fel az akkori hatalmasok ellen, olyan éles szavakkal bírálta a közállapotokat és a nép vezetőinek a magánéletét, hogy másképp el sem tudták hallgattatni, csak úgy, hogy börtönbe zárták, és később kivégezték, fejét vették. Ha volt valaha is kemény, határozott jellemű ember, akkor Keresztelő János igazán az volt! És mégis, az igazi alázat örök mintaképe marad! Tehát aki meghunyászkodik, aki beadja a derekát, aki emberek előtt hajlong, az éppen nem alázatos, hanem gyáva, dezertáló, akiben Isten nem leli kedvét. Isten nem gyönyörködik a rabszolga lelkű emberekben. Akiben nincs elég öntudatosság, aki mindig arra hajlik, amerre a szél fújja: az nem alázatos ember. Az opportunizmus nem alázat, hanem elvtelenség. Nézzétek, Jézus maga is kemény, határozott, halálig elszánt férfi volt, és mégis azt mondta követőinek: “Tanuljátok meg tőlem, hogy szelíd és alázatos szívű vagyok...” Ha Jézus nádszál természetű ember lett volna, nem kellett volna a kereszten meghalnia. Szelíd volt és alázatos. De mint egy oroszlán, küzdött! Az alázat tehát semmiképpen nem gyengeség és meghunyászkodás.

Micsoda hát? Így mondja Keresztelő János: “Néki növekednie kell, nékem pedig alább szállanom!” Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Jézus egyre jobban fölém emelkedik, én pedig egyre mélyebben hajolok meg előtte, egyre jobban vállalom, hogy uram a Jézus Krisztus, én pedig engedelmeskedem neki. A minta Keresztelő János, aki valóban egész szívvel állt Isten szolgálatára, aki teljesen odaszánta magát Istennek.

Az igazi alázat elsősorban is engedelmesség Isten felé. Isten a hatalmas, a dicsőséges, a szent, engem, a kicsit, a nyomorúságos, semmi embert magához ölelte... Ehhez a nagy, hatalmas Istenhez én, a kis, gyenge ember csak egyetlen módon viszonyulhatok: az engedelmesség alázatában. Én nem tudom, hogyan vagytok ti Krisztussal, de ha valaki Krisztust igazán Urának nevezi, akkor az csak úgy igaz, akkor ér valamit, ha azt jelenti: élete reggeltől estig, sőt, még estétől reggelig is az Övé! A Krisztusé! Tehát már felébredéskor kell, hogy keressem és várjam az Ő napiparancsát. A hugenottákról van feljegyezve, hogy minden napnak a kezdetén mintegy jelentkeztek Uruk előtt, mondván: “Uram, íme a Te szolgád!”

Igen! Erről van szó! Naponként elcsendesedve, Jézus előtt végiggondolni az előttünk lévő napot minden tennivalójával, gondjával, bajával, problémáival. Íme, megint kezdődik a nap azzal a nehéz természetű főnökkel, vagy ügyetlen alárendeltekkel, vagy neveletlen gyermekekkel... Mármost: mit akar Isten tőlem és általam ezekben a helyzetekben, ezekkel az emberekkel, mi az Ő konkrét rendelkezése, terve, akarata? Mit akar Isten a mai nappal, az ilyen vagy olyan szituációkkal? Kérdezd meg Tőle magától: “Uram, most mit tegyek, mit mondjak: milyen hibát követtem el, hogyan tehetném jóvá? És így majd egészen konkréttá válik a néki való engedelmesség. Igen, a Biblia arra való, hogy megértsük belőle Isten akaratát.

Magyar református egyházunk ma, szeptember második vasárnapján ünnepli az úgynevezett Biblia-vasárnapot. Azt jelenti ez, hogy minden gyülekezetben ezen a napon különös figyelemmel fordulnak egyházunk tagjai Istennek a Bibliában adott kijelentése felé. Bár figyelmeztetne a Biblia-vasárnap mindenkit arra, hogy becsüljük meg jobban Istennek ezt a nagy ajándékát, a Szentírást. Én mindig, valahányszor belegondolok Istennek ebbe a nagy kegyelmébe, meghatódom az Ő nagy szeretetén, és nem győzök rajta csodálkozni, hogy az Isten szóba áll velem. Közli az akaratát, mutatja a követendő utat. De ezt csak engedelmességre kész alázattal lehet kihallani a Bibliából! Nem úgy, ahogyan sokan teszik, ahogyan sajnos, egyre jobban kezd elharapózni a sietőemberek között. Találomra felütik a Bibliájukat, és belepillantva, ahol megakad a szemük egy Igén, abban vélik felismerni Isten akaratát. Nem jó az, ha az ember a véletlenre bízza azt a mindennél fontosabb közlést, hogy mit akar az Úr vele. Az ilyen “módszer” nem sokkal más, mint amikor a vásárban a fehér egér kihúzza a mindentudó planétát a dobozból. Ne csináljátok ezt Atyámfiai, babonás visszaélés ez a Bibliával! A Szentírás nem arra való, hogy szerencsejáték módjára játsszunk vele, hanem hogy rendszeresen tanulmányozva, naponként továbbolvasva értsük meg belőle Isten akaratát, halljuk ki belőle Isten szavát és aszerint éljünk.

És most, mindezek után hadd kérdezzem meg tőletek ilyen furcsán: Neked mekkora Krisztusod van? Túlnőtt-e rajtad? Föléd magasodott-e lenyűgöző hatalommal, uralkodó fölénnyel? A te életedben ki a nagyobb: te vagy Ő, Jézus? Kinek van több beleszólása abba, amit teszel? Neked, vágyaidnak, vagy Krisztusodnak? Kinek az indulatai feszülnek benned? Saját tested, szíved indulatai-e, vagy a Krisztuséi? Újra kérdezem: Mekkora Krisztusod van? Nem kellene néki növekednie, és néked alább szállanod? Nem arról van szó, hogy nem hiszel Benne, sem arról, hogy nem szereted Őt eléggé, hanem hogy valami viszonyulási hiba van köztetek. Nem jó az arány! Ő nem elég nagy, és te nem vagy elég kicsi. Igen, néki növekednie kell, néked pedig alább szállnod. Próbálj meg igazán engedelmeskedni Jézusnak. Jobban engedelmeskedni Néki, még jobban! Mindenféle helyzetben, mindenkor! És majd megtapasztalod, hogy a Néki való engedelmesség közben áthat Jézus életének a természetfölötti ereje. Azt fogod érezni, nem egyedül vagy már: veled van az Úr! Mert semmi sem köt úgy össze Istennel, és az Ő megváltó erejével, mint a néki engedelmeskedő konkrét cselekedetek! Így válik az alázatos ember erőssé, bátorrá és határozottá, küzdőképessé, győztessé!

A másik vonása az alázatnak az, hogy az ember, teljesen hivatásának élve, lemond minden egyéni dicsőségről. Keresztelő János ünnepeltethette volna magát, és nem tette. Az első helyet mindig Krisztusnak adta át. Nem tudom, értitek-e, milyen nehéz dolog ez? Lemondani minden egyéni dicsőségről! Hiszen mindnyájan egy kicsit színészek vagyunk, egy kicsit szerepet játszunk, szeretjük, ha látnak és csodálnak bennünket. Ó, Atyámfiai, valóban nehéz lemondani a dicsőségről! Annyira hiúak vagyunk mi, emberek, hogy szinte betegesen áhítozzuk az elismerést, a dicséretet, a tapsot. Van olyan ember, aki csak akkor tud jó munkát végezni, ha elismerést kap érte. Van olyan háziasszony, aki csak úgy tudja kedvvel végezni a főzést, ha folyton dicsérik az ételeit. Ha nem, halálosan meg van sértve. Vannak olyanok, akiket szakadatlanul az az érzés bénít a cselekvéseikben, hogy: jaj, mit szólnak majd hozzá az emberek? Vajon milyen benyomást gyakorolok rájuk? Jól csináltam-e, nem rontottam-e ezzel vagy azzal a jó híremet? Az az érzés, hogy az ember a saját renoméját, azaz önmagát félti szakadatlanul: ez az érzés az egyik legbénítóbb erő. Alább szállani... Nincs semmi, ami annyira természetünk ellenére volna, mint ez: önként leszállni valami magaslatról, egy úgynevezett "magas lóról". Lelépni a színről, nem tündökölni már úgy, mint valamikor régen. Vannak emberek, akik annyira nem bírják a visszavonulást, hogy amikor mégis muszáj, például egy nyugdíjazásnál, vagy állásváltoztatásnál, ha pozícióvesztés következtében muszáj alább szállniok, belerokkannak lelkileg, testileg. Isten az utolsó évtizedek nagy történelmi viharaiban sokakat rákényszerített erre az alább szállásra. Nagy nivellálódási folyamaton mentünk keresztül, melyben sokan, akik felül voltak, alulra kerültek, sok első utolsó lett.

Nos, Keresztelő János nem kényszerűségből, hanem önként vállalta azt, hogy alább szálljon. Ő tudott alább szállni! És ennek az volt a titka, hogy Krisztus növekedett ezáltal! És így nem fájdalmas az alászállás, sőt, örvendetes! Az ember saját személye háttérbe lép! Ez a nehéz! De ha Jézus mögé lép, ez már más! Csak úgy potyára lemondani minden dicsőségről, azt nem! De Jézusért, azért, hogy Ő növekedjék általa: ezt igen, boldogan! Nem kellene neked is így alább szállni? Úgy, hogy az "én" leszálljon végre a trónról, és átadja helyét Krisztusnak? Ha életünk középpontja az "én"-ről áttevődik Krisztusra, akkor lehullanak a félénkség, az elfogódottság kötelékei. Az állandó "én"-hez való viszonyulás helyére állandó Jézushoz való viszonyulás lép. És ahelyett a görcsös félelem helyett, hogy jaj, hogyan sikerül most ez vagy az rámnézve, az lesz a legfontosabb: hogyan fejlődik az életem Krisztusra és az Ő országára nézve? Megszabadulunk a belső megkötözöttségektől. Az ember megfeledkezik önmagáról, és belefeledkezik küldetésébe.

Ez megint egészen gyakorlati dolog. Amikor az ember maga is alább szállt, tehát alázatossá lett, akkor már többé egyetlen embert sem tud felülről lefelé nézni. Nem tud lenézni senkit! A leghitványabbat sem! Egyszer egy nagyon komoly keresztyén emberrel beszélgettem, akinek emberileg szólva minden oka meg lett volna, hogy a maga szellemi fölényében és erkölcsi magasságában lenézze azokat az apró emberkéket, akik bántják, esetleg támadják. Tőle hallottam ezt a kijelentést: “Megtanultam, hogy óvatos legyek mások megítélésében, mert éppen elég megítélni valót találok önmagamban.” Ezt megtanulni valóban csak az Isten előtti megalázkodásban lehet. De ott meg lehet tanulni, hogy azt is, akit nem kedvelek, aki nem az ízlésem szerint való, akivel nem tudok szimpatizálni, akinek annyi hibáját elítéltem - azt is testvéremnek lássam, ahhoz is a jóindulat és a segítő szeretet készségével viszonyuljak.

Azt mondottam, az alázat jellegzetesen keresztyén erény. Valóban nincs szánalmasabb figura, mint egy gőgös keresztyén. Hiszen ha arra gondol a keresztyén ember, hogy kegyelemből él, Jézus halála érdeméért kapta a bűnbocsánatot Istentől; ha ez a kegyelem, bűnbocsánat nem csak szó, hanem életet megragadó valóság számára, akkor nem is lehet az ember más, mint alázatos! Ne féljünk és ne rettegjünk alázatosnak lenni! És főleg ne várjuk be, míg Isten lesz kénytelen megalázni bennünket. Így mondja egy helyen Isten Igéje: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt!” És ezt is hozzá teszi: “És felmagasztallak titeket!” Kérjük hát énekünkkel:

Adj igaz hitet a te szent Fiadban,
És jó életet minden útainkban;
És Szentlelkeddel vígy be hajlékodba,
A boldogságba.

225. ének 7. vers

Ámen!

Dátum: 1962. szeptember 9.

A felolvasott Igéből elénk táruló gyönyörű jelenet által Isten először a gyermekeink felé, azután önmagunk felé irányítja a figyelmet. Próbáljuk meg hát így követni az Ige útmutatását.
Gyermekeket hoztak Jézushoz. Nyilván édesanyák. Az Igéből kitűnik, hogy egészen kicsi gyermekeket hoztak, olyanokat, akik még járni sem tudtak, sem beszélni, legfeljebb sírni vagy nevetni. Érthető a tanítványok buzgólkodása: mit akarnak ezek az asszonyok az ilyen apróságokkal? Mit képzelnek, Jézusnak van ilyesmire ideje? Nincs fontosabb dolga, mint kicsi gyermekekkel foglalkozni? Hát mit értenek ezek még Jézus tanításaiból, mi fogalmuk lehet ezeknek isteni személyéről, megváltói működéséről? Mit akarnak itt ezekkel a gyermekekkel? Megváltás, örök élet, újjászületés, bűn: súlyos szavak, nem gyermekeknek való! - Menjetek innen, ne zavarjátok a Mestert! - próbálták elterelni őket. Ritkán fordul elő, hogy Jézus haragudott, de most íme, azt olvassuk, hogy amikor látta a tanítványainak az ügyködését, haragra gerjedt. Annyira oktalannak, annyira evangélium-ellenesnek, annyira bűnnek érezte a tanítványok igyekezetét, hogy haragra gerjedt miatta. Hát ennyire félreismerik Őt, ennyire más lelkivilágban élnek, ennyire nem tudják még mindig, hogy miért jött Ő közéjük? Kitárta a kezét a gyermekek felé: “Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket és ne tiltsátok el őket, mert ilyeneké az Istennek országa. És azután ölébe vette őket, és a kezét rájuk téve megáldotta őket!”

Ilyen komolyan veszi Jézus a gyermekeinket! Nemcsak minket vesz komolyan, akik már kezdünk belefáradni az életbe, akik mindenféle problémákkal viaskodunk, akik már ugyancsak ismerjük a bűn mélységeit, a halál rettenetét, akik érezzük, hogy bizony szükségünk van arra az isteni oltalomra, erőre, amit Jézus jelent, hanem Jézus a gyermekeinket is, a legkisebbeket is, meg a nagyobbakat is olyan komolyan veszi, mint minket magunkat! Jézus számára nem jelentéktelen, nem kevés a gyermek ahhoz, hogy foglalkozzék vele, hogy figyelmet szenteljen reá. Nem hiába volt Ő maga is gyermek, nem hiába élte végig maga is a gyerekkor minden fázisát, ezzel örökre testvérévé lett a mi gyermekeinknek is. A mi gyermekeink pedig édes testvéreivé lettek az Isten Fiának! És ha Jézus ilyen halálosan komolyan veszi a gyermekeinket, akkor ez jelent valamit a mi számunkra is, szülők számára. Azt jelenti, hogy mi is valahogy másképpen kell, hogy komolyan vegyük a gyermekeinket, mint ahogyan általában szoktuk. Másképpen, tudomásul véve, számolva azzal mindig, hogy azok a gyermekek nemcsak a mieink, hanem elsősorban Istenéi! Isten gyermekei! Nemcsak mi szeretjük őket, van Valaki, Aki még nálunk is nagyobb, igazabb szeretettel néz reájuk. Nemcsak mi viseljük gondjukat, hanem Valaki ott áll mögöttük láthatatlanul és vigyáz rájuk. Számon tartja őket! Ezért mondja Jézus: "Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, mert ilyeneké az Istennek országa!"

Azt is jelenti ez a szava Jézusnak, hogy neki sokkal nagyobb köze van a gyermekeinkhez, mint gondolnánk! Igen, lehet, hogy ilyen szavaknak, mint Isten országa, megváltás, újjászületés, bűn, örök élet - ilyen szavaknak az értelmét nem tudják felfogni, de nem is ez a fontos. A gyermeklélek és Jézus között valami titokzatos kapcsolat van, megértik egymást, jól érzik magukat egymás társaságában. Sőt, így is mondhatnám: a gyermekeinknek szüksége van Jézusra. Mégpedig nem úgy, mint mi, felnőttek elképzeljük, hogy szükség van egy Jézuskára, Akivel karácsony táján biztatgatjuk a gyermekeket, hogy jók legyenek, egyék meg szépen a sárgarépa főzeléket, mert különben nem hoz a Jézuska nekik képeskönyvet. Szülők, soha ne beszéljetek a gyermekeiteknek Jézuskáról, mert ilyen nincs, mert ez istenkáromlás! Nekik is, éppen úgy, mint nekünk, öregeknek, az Úr Jézusra van szükségük. Megváltóra! Azt ne higgyük, hogy mi szülők vagyunk azok, akik a magunk nevelői munkájával alakíthatjuk a sorsukat, a helyes útra vezethetjük gyerekeinket. Ó, dehogy! A magunk gondolkodása, igyekezete, nevelői művészetünk de sokszor csütörtököt mond, talán még sokkal inkább összezavarjuk őket, nemhogy segítenénk nekik! Azokra a megváltó erőkre, isteni hatásokra van szükségük nekik is, amelyek Jézus halálából és feltámadásából áradnak! Nagyon jól megérezte ezt az az édesanya, akinek a leánya egyszer így nyilatkozott meg előtte. “Ó, édesanyám, ha az én fiatal éveimnek a nehéz idején nem imádkoztál volna értem és nem hittél volna helyettem is, hova jutottam volna!”

Ezek az édesanyák itt, a történetben miért vitték oda Jézushoz gyermekeiket? Nem azért, hogy hallgassák a számukra bizonyára érthetetlen tanításokat, hanem így van megírva: “Hogy Jézus illesse meg őket!” Érintse meg őket! Érjen hozzájuk! Van ennek valami nagyon mély értelme. Jézus érintése gyógyulást, vigasztalást, segítséget, erő-közlést, életet jelent. A bélpoklost, a sántát, a süketnémát, a vakot is megérintette Jézus! És miközben megérintette őket, gyógyító erőt közölt velük, éltető isteni energiát árasztott át beléjük, a testükbe, a lelkükbe. Jairus leánykájának a kezét fogta meg és így ragadta ki a halálból. A gyermekeinknek is erre az érintésre van szükségük! Jézus éltető erejére. Ezért kell odavinni őket Jézushoz.

Hogyan, miként? Mint ahogyan a történetben azok az édesanyák a karjukon vitték oda gyermekeiket Jézushoz, úgy mi is az imádságunk karjain vihetjük, emelhetjük a kisebb és nagyobb gyermekeinket az élet és a feltámadás Urához, és kérhetjük számukra a legnagyobbat. Nemcsak szerencsés, egészséges, hosszú életet, hanem többet és fontosabbat ennél: az örök életet, a Krisztussal összekapcsolódó, megváltott és megszentelt életet ezen a földön, és az örökkévalóságban. Hátha még meg tudnánk tenni, hogy nem is csak értük imádkozunk, hanem velük! Valaki, egy lelki ember azt a tanácsot adta egy férfinek, hogy két kezével fogja meg felesége két kezét, és így imádkozzék vele, mintegy fizikailag is szinte segítve, támogatva, vonszolva magával a házimunkában kifáradt asszonyt Jézus elé. Ha mi, szülők meg tudnánk ezt tenni gyermekeinkkel, ha így, a szó szoros értelmében véve kézen fogva tudnánk odavezetni a számunkra legdrágább lelkeket Jézushoz, hogy érintse meg őket, hogy adjon nekik erőt a bűn ellen, a jóra, a feladataik elvégzésére, a tiszta életre: semmiképpen nem maradna el az áldás!

Engedjétek hozzám jönni a gyermekeket, ne tiltsátok el tőlem! De hát ki akarja eltiltani? Engedjük mi nagyon szívesen! Nos, lehet, hogy eltiltásról nincs szó, de annál esetleg sokkal rosszabbról igen: ebben a fölszólításban, hogy engedjétek hozzám jönni, az is benne van, hogy ne álljátok el az utat, ne legyetek akadály abban, hogy az a gyermek megtalálhassa Jézust! Tehát meg ne botránkoztassátok azt a gyermeket a magatartásotokkal! Ismertem egy kislányt, akit nem a szülei világi élete, hitetlensége, hanem éppen a hitélete, a kegyessége undorított el Jézustól. Az egészséges fiatal lélek nem bírta elviselni azt a szemforgató, világtól elforduló, szigorúan túlzó kegyeskedést, amit otthon látott. Azt mondta: neki ez nem kell! Úgy érezte, hogy egy ilyen hitélet anakronizmus egy modern világban. És igaza volt! Ó, de hitelesen, ó, de igazán, ó, de a mai korba beleilleszkedően kell megélnünk a keresztyén életet ahhoz, hogy gyermekeink azt lássák, hogy ez jó dolog, hogy a keresztyénség nem haladásellenes magatartás, és nem rejtett politikai vágyak fedezése, hogy a keresztyén élet tényleg nem anakronizmus a modern világban, sőt: kívánatos, igaz dolog, tiszta ügy és hasznos életforma! Érzitek, mennyire igaza van Jézusnak, amikor azt mondja, hogy előbb nékem magamnak kell gyermekké válnom, Isten megváltott gyermekévé, hogy a gyermekemet odaengedhessem Jézushoz? Amíg te magad igazán nem vagy Jézusé, addig a legjobb szándékoddal is elállod gyermeked útját Jézus felé, úgy, hogy hogy miattad nem jut oda hozzá.

Engedjétek hozzám a gyermekeket - és szorosan összefügg ezzel, mintegy kiegészítő része, másik fele az, hogy ha olyanok nem lesztek mint a kisgyermek, semmiképpen nem mentek be az Istennek országába! Mit jelent ez? Mi a gyermek előnye a felnőttel szemben az Isten országa szempontjából? Miért van közelebb egy gyermek az Isten országához, mint egy felnőtt? Nem azért, amire a legtöbb ember gondol most: az úgynevezett gyermeki értetlenség miatt! Egyszerűen romantikus álom, hogy a kisgyermekek tiszta és ártatlan lények, hogy a kisgyermekek a maguk tiszta ártatlanságával a felnőtteknek mintegy olyan tükörként szolgálnak, amelyben megláthatjuk mennyire összezavarodott és elfajult a mi egész lényünk! Ó, nem! Minden szülő tudja, hogy mennyire nem így van, hanem úgy, hogy már a kicsi gyermekben is az egész ember rajzolódik ki: az önző, az irigy, a kegyetlen, a bűnös ember! Nincs semmi különb tulajdonsága a gyermeknek a felnőttel szemben, csak éppen az, hogy gyermek! Maga a gyermeki állapot, a gyermek mivolta a példa! Gyermekként viszonyulni Istenhez - erről van itt szó! Figyeljük csak meg még egyszer ezeket a gyermekeket itt, a történetben. Elmondtam az előbb, hogy a tanítványok azért nem akarták őket Jézushoz engedni, mert azt hitték, az ő Mesterük nagy tudományú ember, akinek az a feladata, hogy tanítson. Mit értenek Jézus tudományához a kicsinyek? Nos, ilyenforma félreértés Jézussal szemben bennünk is van. Azt hisszük, hogy Jézusnak a tanai, tanításai, nagyszerű elvei és elméletei a fontosak. Pedig nem ez a legfontosabb számunkra, hanem Ő maga, az Ő személye! Olyanok is hivatkoznak Jézus tanításaira és elveire, akiknek semmi közük sincs az Ő isteni személyéhez. Az igaz, hogy olyan tanító volt Jézus, amilyen nem volt még a világon - és mégis, nem annak van döntő fontossága számunkra, amit tanított, hanem annak, aki Ő maga volt és aki ma is; annak, hogy Ő maga személyesen jelen volt és jelen van, és hogy Őbenne, az Ő személyében lehajolt hozzánk az Isten! Testvérünké lett az Isten! Mellénk állott az Isten! Az Ő személye azt jelenti, hogy itt van az Isten köztünk!

És az Ő közelségében megújul, megerősödik, megszentelődik az ember! Tehát nekünk is valahogy úgy kell odamennünk Hozzá, mint a történetbeli kisgyermekeknek, akik minden hátsó gondolat nélkül fölmásztak az ölébe, megfogták bizalmasan a kezét, boldog mosolygással tekintettek bele a szemébe. Tehát nekünk is ilyen őszinte, kedves, gyermeki bizalommal kellene keresnünk imádságunkban Jézus közelségét, hogy - mint kisgyermekeket - minket is érintsen meg! És ez többet ér, mint minden szép elmélet, nagyszerű gondolat, magasztos tanítás! Mikor a prédikáció hangzik, akkor is nem az a fontos, hogy jó gondolatokat kapj belőle, hanem az, hogy Jézus érintsen meg általa! Ne gondold, hogy akkor vagy jó keresztyén, ha értelmesen, okosan mindent meg tudsz magyarázni magadnak, ha meg tudod érteni, mondjuk a predestináció tanát, vagy a Mennyei Jelenések könyvét - nem azon múlik a keresztyénséged, hogy Jézus teológiáját jól megértsed, hanem azon, hogy gyermek módjára azon szurtosan és maszatosan, ahogy vagy, odaülj az ölébe, hagyjad, hogy átöleljen, átszögezett kezével megáldjon, szeressen! És majd akkor kezded Őt megérteni igazán, megismerni. Akkor kezdenek az Ő tanításainak isteni titkai is megnyílni előtted, mégpedig úgy, hogy magadon kezded tapasztalni az Ő személyének megszentelő hatását! Igen, ilyeneké, az ilyen gyermekeké az Istennek országa!

A gyermek igényli a szülei szeretetét, enélkül nem tud élni! A gyermek örül a szeretetnek, ebben érzi jól magát, ez teszi az életét széppé s gondtalanná. Múltkor hallottam egy kisfiúról, akinek az édesapja ottveszett a háborúban. Kimondhatatlanul vágyott édesapa után. A szomszédok kislánykájának hazaérkezett a háborúból a papája, de a kisleányka nem tudott felmelegedni iránta, elszokott tőle, idegennek érezte. Egyszer a két gyermek cseresznyét evett. Megszólalt a kisfiú: én neked adom a cseresznyémet, te meg add nekem az apukádat, neked úgysem kell! - Nos hát, van édesatyánk! Ó, de kimondhatatlanul jó az, hogy felnőtten is lehetünk gyermekek! És ezt hozta Jézus! Az Atyának a szeretetét! Azt a biztató bizonyosságot, hogy Isten újra egészen Atya akar lenni egy olyan világban, amelyik olyan rettentően apátlanná lett. Isten Jézus által minden embert, mint az elveszett gyermeket, hazahív és aki meghallja a hívást, föl van véve az Atya családjába, mint gyermek!

Isten a te Atyád, és te az Ő gyermeke! Ez az Isten országa! Ezt hozta Jézus. Ebbe az országba tartozol te is, itt vagy igazán otthon, itt találsz te is békességet, oltalmat, atyai vigasztalást, megbocsátó szeretetet, áldott gondoskodást, mindig kegyelemre és segítségre kész Édesatyát. Mint újra boldog gyermek, a Krisztus vére árán megváltott drága gyermeke egy gazdag és boldog Édesatyának!

Ámen!

Dátum: 1963. szeptember 1.

Magyar nyelvünkben van egy érdekes szólásmód: amikor valaki tanácsot ad egy másiknak, vagy a véleményét nyilvánítja valamiről, de nincs meggyőződve teljesen, hogy ez most arra a másikra is ugyanígy érvényes, kötelező, ahogyan mondja, nyitva hagyja a lehetőséget a másik számára, hogy ám mérlegelje az is, mit fogad el belőle. Ilyenkor azt szoktuk mondani: persze ez, amit most mondtam, nem szentírás! Vagyis nem abszolút érvényű. Lehet, hogy tévedtem... Nos, amit viszont Jézus szavaiból most felolvastam: az igen, szentírás! Jézus szava, ha akármilyen meghökkentő is, mindig halálosan komoly. Jézus szavaiban soha sincs túlzás, vagy szónoki dísz, amit csak azért mondana, hogy érdekesebb, tetszetősebb legyen, hanem azt mindig úgy is gondolja, amint mondja. Például amikor azt mondja, hogy könnyebb a tevének átmenni a tű fokán... vagy: néktek még a fejetek hajszálai is mind számon vannak tartva: ez nem túlzás, - ez így van! Ez abszolút igazság. Ugyanígy az is, amit alapigéül fölolvastam: “Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” Nagyon szeretném, ha ezt most egészen szó szerint értenénk! Nem azért mondja így Jézus, hogy valami nagyot mondjon, olyan nagyot, amiből le lehetne alkudni valamit! Nem! Jézus egészen más szemmel látja a dolgokat, mint mi. Tisztán, világosan, pontosan tudja, hogy egy emberi lélek drágább, mint az egész világ! És ha Jézus így mondja, akkor ez így van! Egyetlen emberi lélek drágább az egész világnál.

Mintha egy mérleget tartana a kezében: egyik oldalán van a világ, az egész világ minden korlátozás nélkül, a másik oldalon a lélek, nem minden lélek, hanem csak egyetlen lélek, csak az enyém, vagy csak a tiéd, vagy csak annak az embernek a lelke, akire éppen haragszol; és most azt mondja: mit gondoltok, melyik a drágább, melyik ér többet? - A lélek! Sőt, még csak nem is az egész lélekről van szó, hanem annak a léleknek csak valamilyen káráról. Úgy, mint amikor egy üveg kristályváza megsérül, megrepedt alig látható módon, amitől azonban még továbbra is ott maradhat a szobában, hogy díszítse azt. Talán észre sem veszi senki, hogy megrepedt... És azt mondja Jézus: egy ilyen kicsi repedés, sérülés a lelken nagyobb kárt jelent, mint akármilyen más veszteség, akár az egész világ elvesztése... Megdöbbentő!

De Jézus nemcsak a szavaival, hanem a saját életével is megerősítette ezt az igazságot. Emlékeztek például a megkísértése történetére? A sátáni kísértő gondolat csak egy egészen kicsike kis helyet kért a lelkében, csak annyit, hogy változtassa a köveket kenyerekké. Igazán nem nagy dolog, igazán érthető, ha egy éhes ember minden hatalmát felhasználja arra, hogy végre ételhez jusson - csak hát egy egy ilyen csodatétel nem szolgálta volna Isten dicsőségét, hanem csak Jézus egyéni hasznát. Tehát csak egy nagyon kicsike eltérést jelentett volna Jézus isteni küldetésének a vonalától, alig-alig észrevehető repedést jelentett volna a lelkén. Éppen ezért volt ez a gondolat sátáni kísértő gondolat... És Jézus megtehette volna, emberileg indokolt is lett volna, meg hát senki sem látta volna... Mégis Jézus azt mondta: NEM! NEM! - És amikor a sátáni kísértés az egész világot fölajánlja neki, tehát világi hatalmat a szolgáló alázat helyett, világi gyönyörök élvezetét a szenvedő engedelmesség helyett, akkor már Jézus határozottan azt mondja: NEM! Távozz tőlem Sátán! Ha tehát a sátáni hatalomnak olyan drága az a lélek, hogy az egész világot hajlandó fölajánlani érte, akkor ez a lélek bizonyára sokkal értékesebb, mint az érte felajánlott ár!

Később még egyszer megpróbált kárt tenni a sátáni kísértés Jézus lelkén: amikor Ő a szenvedéseiről beszélt, hogy szükség néki megcsúfoltatnia, megöletnie, és Péter a maga emberi aggodalmaskodásával mintegy elébe állt: Mentsen Isten Uram, nem eshet ez meg veled! - akkor a Péter szavaiban megszólaló kísértést megint így űzi el magától: Távozz tőlem Sátán, bántásomra vagy nékem! - Ímé, csak egy hajszálnyi kísértő gondolat, csak annyi, hogy a könnyebb megoldást választom; csak annyi, hogy nem vállalom a feladatommal járó kockázatot, szenvedést; csak annyi, hogy tudom, hogy most mást kellene tennem, de nem teszem, nehéz, túl nehéz, nem bírom! - és máris az az üvegharang, amelyik kristálytisztán csengett, vékonyan, alig látható módon megreped. A lélek kárt vall! Ha pedig az üvegharangon repedés van, akármilyen vékony, soha nem szól többé tisztán! Értjük már, miért mondja Jézus: “mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” Mert Ő tudja, hogy a legnagyobb veszteség az, ha valaki a lelkében kárt vall! Ha valaki a pénzét elveszti, az kétségtelenül nagy veszteség. Ha valaki elveszti a hitvestársát, akit nagyon szeretett, az kétségtelenül nagyon sokat vesztett. Ha valaki elveszti az egészségét, az is nagy kár - de aki a lelkét veszti el, az mindent elvesztett! “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”

Micsoda hát tulajdonképpen az a világ, meg az a lélek? Amikor azt mondom, "világ", ne gondoljunk rögtön valami rossz dologra! Nem! Nagyon sok jó dolog is van a világban. Talán így is mondhatnám: a világ jelenti mindazt, ami egyszer elmúlik. Például a barátság: nagyon jó dolog lehet, de egyszer elmúlik. A szerelem is lehet nagyon szép és jó dolog, de ez is elmúlik egyszer. Vagy a pénz, a jólét nagyszerű dolog is lehet, ha van, de az is elmúlik egyszer. Elhagy. Vagy a technika minden vívmánya: nagyszerű dolgok ezek, milyen jó, hogy van autó, mosógép, televízió, számológép... De ez is mind-mind mulandó érték: van egy határ, a halál, amelyen semmit sem vihetünk át. - Nos, ezzel szemben a lélek gyűjtőfogalma alá tartozik mindaz, ami viszont megmarad, aminek örökkévaló jelentősége van, emberi életünknek az a része, ami akkor is megmarad, ha minden más elhagyott, elmúlt! A lélek az a titokzatos valami bennünk, aminek révén ez a 60-70-80 kilónyi hús-vér-csont halmaz élő személyiséggé válik, mégpedig az Isten előtti felelőssége tudatát átérző személlyé! A lélek az a valami, ami révén te nem valami vagy, hanem valaki: személy, emberi én, Istennek mindenért felelni tartozó ember! Éppen a mulandókért is felelni tartozó ember. A mulandó jókért, a barátságért, a szerelemért, az autódért, a pénzedért, a testedért, meg a rég elhangzott szavaidért, tetteidért felelő személy. Ez a felelősségtudattal bíró személyiség, ez az, ami megmarad. Ez a lélek! Így értsük tehát Jézus szavát, amikor azt mondja: Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?

Mármost, semmiképpen sem arról van itt szó, hogy mondjunk le a világról, annak minden olyan vívmányáról, ami könnyebbé, kellemesebbé teszi az életet. Nem! Sőt, még arról sincs szó, hogy ne igyekezzünk megnyerni a világot! De! Igyekezzünk csak! Hiszen isteni parancsunk is van rá: Hajtsátok uralmatok alá a földet! Nem baj az, ha valakinek autója van, vagy módja, alkalma van egy szép külföldi utazásra, vagy szépen be tudja rendezni a lakását, vagy szép testalkata van, vagy barátok körében vidáman szórakozik. Nem baj! Jó dolog az! Igen, igyekezzetek csak megnyerni a világot - de sohasem a lélek károsodása árán! Sohasem úgy, hogy a lélek kárát vallja! Mondjuk így: sohasem a lelki békesség, az Istennel való jó viszony kockáztatásával!

Lelkében kárt vall - mondja Jézus. Például van egy család. Tagjai szerették a templomot, Isten Igéjét, az Úr vacsoráját... Aztán sikerült összegyűjteniök pénzt egy autóra. Ez nem baj. Jó dolog. De most vasárnap templom helyett mindig kirándulnak valamerre az autójukkal. Ne értsétek félre, nem azt akarom mondani, hogy csak akkor igazán keresztyén valaki, ha templomba jár. De ha rendszeresen elmarad a gyülekezet és az Isten nagy közös találkozási alkalmairól, előbb-utóbb észrevétlenül is kárt vall lelkében! Tehát megint: nem arról van szó, hogy ne legyen autója! Legyen! De úgy, hogy miatta lelkében kárt ne valljon.

Vagy például a televízió! Nagyon jó dolog is lehet. De ha a család tagjai mindig csak a televíziós programot nézik, amikor végre együtt lehetnének egymással, szótlanul ülnek egymás mellett és lassan egészen leszoknak arról, hogy beszélgessenek egymással, hiszen nincs rá idő a televízió miatt, akkor az az egész család mérhetetlen kárt vall lélekben. Már észre sem vesszük, hogy miközben megnyerünk valamit a világból, mennyi kárt vallunk lelkünkben!

Vannak persze súlyosabb esetek is. Egy mindennapi példát hadd mutassak be a Bibliából. Dávid király Isten kiválasztott gyermeke, áldott szolgája volt. Az történt vele, ami olyan sokszor megtörténik: más asszonya szépségének az igézete alá került. A föllobbanó szenvedély hatása alatt mindenáron meg akarta szerezni magának azt az asszonyt. Végre megnyerte! Elérte a várva várt szerelmi boldogságot. De mit vesztett miatta? Hallgassátok csak, miként kesereg, miután megnyerte azt a világot, ami után olyan nagyon sóhajtozott: “Tiszta szívet teremts bennem, oh Isten, és az erős lelket újítsd meg bennem. Ne vess el engem a te orczád elől, és a te szent lelkedet ne vedd el tőlem. Add vissza nékem a te szabadításodnak örömét, és engedelmesség lelkével támogass engem.” (Zsolt 51,12-14) Vajon megéri-e az a boldogság azt, hogy elveszti miatta az ember a szíve tisztaságát, a lelke erejét, az Isten orcája előtt való megjelenés békéjét, Isten Szentlelkét, a kegyelem örömét, az engedelmesség készségét? Kérdezzétek meg csak Dávidot, s a mai Dávidokat, érdemes-e egy Bethsabéért ennyi lelki kárt vallani?

Az egész emberiséget ez a veszély fenyegeti, hogy megnyeri lassan az egész világot, de lelkében egyre több kárt vall. Meghódítottuk az eget, de elvesztettük a mennyországot. Egyre hatalmasabban növeljük a gépi erőt, és egyre jobban veszítjük a lelkit. Hihetetlen hatalom birtokába jutottunk az atom-titok fölfedezése révén, de bizonytalanná és félelmetessé tettük vele az egész földi létet. Ma különösen, amikor szerte az országban mindenütt a hirosimai atombomba rettenetére emlékeznek minden templomban. Ma különösen súlyos aktualitása van Jézus szavainak: “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”

Újra hadd hangsúlyozzam: nem az atomban van a hiba, nem a televízióban, nem a szerelmi vágyban, nem a gépekben, vagyis: nem a világban! Hanem a lélekben, abban, hogy nem törődünk a lelki kárral, amit magunknak vagy másoknak okozunk! Pedig lehetne azzal a bizonyos “világgal” úgy is élni, hogy az ne váljék kárára a léleknek. De nekünk minden fontosabb, mint az a bizonyos “lélek”! Olyan hallatlanul könnyelműen bánunk azzal a lélekkel, azzal, ami megmarad. És így a lelkünk életereje egyre csökken, az üvegharang hangja egyre fakultabb lesz, a repedés mind mélyebbre hatol benne. Aztán egyszerre csak azt vesszük észre, hogy az imáinkra nem kapunk feleletet, meg hogy békétlenné, nyugtalanná válik a szívünk, elvész a legdrágább értékünk: az életünk, az örök életünk.

Pedig egyszer minden, minden elhagy. Minden, amit olyan görcsösen igyekeztünk megnyerni - minden! És a lélek marad meg, pucéron, az Isten előtt! Én már voltam életemben kétszer is olyan helyzetben: immár semmi sem fontos, csak a lelkem, az, hogy miként állok meg az Isten előtt! Testetlenül, barátok nélkül, pénz nélkül, doktori diplomám nélkül, mindazon dolgok nélkül, amiket megnyertem a világban: egyedül, csupaszon ÉN! A puszta énem! Egy nyomorult, kárvallott lélek! És akkor döbbentem rá megrázó erővel, milyen igaza van Jézusnak, amikor ezt mondja:“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?”

Igen: micsoda váltságot adhat az ember a lelkéért?! - Mit nem adott volna Dávid a “lelkéért”! Mit nem adna egy fiatal lány az elvesztett tisztaságáért! Mit nem adna egy kijózanodott férfi azért, hogy a földúlt családi életében újra békesség és szeretet legyen! Dehát mit adhatna? Hiszen semmije sincs! Csak egy kárvallott lelke! Csak ez az egyetlen az övé! Dehát kinek kell az?!

Nos, Valakinek éppen ez kell! A kárvallott lélek! A megrepedt lélek. Az összetört lélek! Van Valaki, aki ilyen kárvallott lélekért mindent megfizet, csakhogy az Övé lehessen! Egészen! - És ez a Valaki, Aki ennyire vágyik a kárvallott emberi lélekre, nem más, mint maga az Úr Isten! Akármennyire hihetetlen, de az is Szentírás ám, hogy “nem veszendő holmin, aranyon, vagy ezüstön váltott meg bennünket az Isten, hanem drága véren, mint hibátlan, szeplőtlen bárányén, a Jézus Krisztusén!” (1Pét 1,18) Elég nagy bolondság, de mégis így van: hihetetlenül nagy árat fizetett az Isten a te lelkedért, meg az enyémért: Jézus életét! Így most még drágább a lelked! A Jézus szent életébe került az Istennek! És az a csudálatos, hogy aki a maga kárvallott lelkét hajlandó oda is adni az Istennek, Aki azt megvásárolta magának Jézus vére árán: az egyszer csak boldogan tapasztalja, hogy ez a drága isteni kéz ki tudja javítani a károkat, el tudja tüntetni a töréseket és repedéseket úgy, hogy az üvegharang megint ép lesz, tisztán szól, boldogan cseng!

Igen, a te lelkedért, meg az enyémért vállalta Jézus a keresztfát! Ezért kell ezután még komolyabban vennünk a magunk és a mások lelkét, és többre értékelni az egész világnál!
“Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, de az ő lelkében kárt vall? Avagy micsoda váltságot adhat az ember az ő lelkéért?” - Ez Szentírás, mert Jézus szava! Nem túlzás - abszolút igazság! Elhiszed-e Jézusnak? Ha igen, akkor mindig fogod tudni, mit kell cselekedned!

Ámen!

Dátum: 1964. augusztus 9.

Nagyon jól tudom, hogy ez is olyan történet, ami miatt a modern ember lassan elfordul a Bibliától, mert botránkoztató, mert bosszantó, mert primitívnek látszó. Ugyan ki hisz ma, a 20. század második felében, az atomkorban még olyasmiben, hogy ördögök megszállva tartanak egy embert, gyötrik, kínozzák, hajszolják?! Ez a történet még abból a világból való, amikor mindenféle jelenségnek titokzatos, természetfölötti erőt tulajdonítottak, ma azonban már fiziológiailag, meg pszichológiailag ki lehet elemezni a dolgokat, és ezt az úgynevezett ördöngöst is, akiről ez a történet szól, ha a modern orvostudomány megvizsgálná, vagy holttestét fölboncolná, megállapítaná, hogy az agykéregben vagy az idegrendszerben milyen elváltozások okozták a szerencsétlennek ezt a rendkívüli viselkedését... De így, ahogyan le van írva a Bibliában, fölöttébb régies, valószínűtlen, meseszerű!

Lehet, hogy valóban a régi világkép nyelvén, de akkor is nagyon modern problémát világít meg ez a történet. Olyan problémát, amivel nekünk most, különösen az úrvacsoraosztást megelőző vasárnapon, nagyon is hasznos foglalkoznunk: tudniillik a bűn hatalmáról és a tőle való szabadulásról szól benne Isten hozzánk!

Tudom, hogy magáról a bűnről sem beszél szívesen a modern ember. Maga az a szó: bűn, lassan az egyházi lomtárba kerül, amit egyre ritkábban vesznek már elő és akkor is fanyalogva, mint olyan valamit, ami nem aktuális már egy rohanó világban. Pedig atyámfiai, ha nem beszélünk is róla, a bűn akkor is realitás marad, probléma. Ha nem ítéljük is el, a bűn akkor is bűn marad, ha titokban tudjuk is tartani, a bűn akkor is bűn marad. Ha a modern ember másként nevezi is már és átöröklésről, testi adottságról, vérmérsékletről beszél helyette, a bűn akkor is bűn marad. És ha fiziológiailag meg pszichológiailag nagyon sok emberi furcsaságot meg tud is magyarázni, ezzel még nem tudta kivonni magát a bűn hatalma alól.

Íme, a bűn realitásának és hatalmának egy extrém esetét így mutatja be kétezer évvel ezelőtti nyelven Isten az Ő Igéjében: a Gadarénusok földjén, a Genezáreti tó túlsó partján élt egy szerencsétlen ember, a leírás szerint tisztátalan lelkek serege lakott benne, vagyis ördögi megszállottság alá került. Úgy viselkedett, mint egy tébolyodott: leszaggatta magáról a ruhát, oszló hullák között, sírboltokban tanyázott, rátámadt mindenkire, aki útjába akadt, és közben iszonyúan szenvedett. Sem szép szóval, sem erőszakkal nem lehetett megfékezni, senki sem tudott rajta segíteni! Így írja le a Biblia.

Próbáljuk meg most ezt a szimbolikus nyelvet lefordítani modernre. Nézzétek - mondja Isten -, ilyen félelmetes, titokzatos hatalom az a bűn, ami bennetek van, emberek! Vigyázzatok! A bűn nemcsak azt jelenti, hogy egy kicsit kirúgsz a hámból, egy kicsit túlteszed magad azon, ami szabad, ami tisztességes, ami jó, ami tiszta, ami becsületes, - hanem a bűn, az mindig egy bizonyos megszállottság, megkötözöttség, bizonyos kiszolgáltatott állapot valami lefelé húzó erőnek, bizonyos sodortatás valamiféle gonosz áramlat által. Olyan kapunyitás, amelyen át romboló, démonikus erők, sötét, titokzatos alvilági hatalmak törnek elő, és uralkodnak el rajtad, meg körülötted. Persze ez nem mindig látszik ilyen élesen. De ha nem látszik, akkor is ilyen veszedelmes dolog a bűn.

Ezért van az, hogy az ember egyszer csak rémülten jön rá arra, hogy már nem azt cselekszi, amit akar. Emlékeztek? Pál apostol leírta ezt a rémült fölfedezést: nem a jót cselekszem, amit akarok, hanem a gonoszt cselekszem, amit nem akarok. Az ember szinte értetlenül áll önmagával szemben. Döbbenten jön rá: nem vagyok ura magamnak. Olyat teszek, amiről tudom, hogy nem jó! Ami tudom, hogy a vesztemet okozza! Nem akarom - mégis muszáj! Nem tehetek róla! Hatalmába kerített valami erő. Klasszikus példa erre Júdás esete. Nem lehetett az gonosz ember, hiszen ha nem vágyott volna Isten közelségébe, nem csatlakozott volna Jézushoz. De volt egy gyöngéje, tudjuk a Bibliából, így van ott megírva: szerette a pénzt. És a bűnnek ezen a kicsi kapuján át egyszer olyan rettenetesen törtek rá a sátáni erők, hogy Júdás a legszörnyűbb mélységbe zuhant: elárulta Jézust! Meg vagyok győződve róla, ha valaki korábban előre megmondta volna Júdásnak, hogy mit fog ő majd tenni, esküdözött volna, hogy ő arra képtelen lenne. De egyszer azután megcsörrent előtte a pénz és Júdás nem bírt tovább ellenállni. Mint egy megszállott, engedelmeskedik a rontó erőnek.

Atyámfiai, én már többször láttam - és bizonyára sokan mások is - olyan szerencsétlen embert, aki nagyon jól tudta, milyen romlásba sodorja a szenvedélye, például az ital: sírva könyörgött az embereknek, hogy segítsenek rajta, átkozódva fogadkozott, hogy nem csinálja többé - és a legelső italboltból kiáramló szag hatására nem bírt tovább ellenállni a mélység vonzásának, megint beleszédült. Azt tette, amit nem akart! Egyszer valaki, aki nagyon szenvedett és nagyon utálta magát, hogy a szexuális erők sodrásának nem bír ellenállni, ezt mondta: “Nem bírok a véremmel. Nem tehetek róla!” És valóban, az az erő, ami lefelé húzza, ami hűtlenségbe sodorja, nagyobb, mint a saját jó akarata és belátása. - Az a démonikus megszállottság, amiről Igénkben szó van, éppen azt jelenti, hogy a bűnünk emberi erőnket meghaladó hatalommá nő fölénk, és egyszerre valóban azt tesszük, amit nem akarunk. Néha az ilyen megkötözöttségnek látható jelei belevésődnek emberek arcába is, máskor pedig csak a szív vergődik titokban mindenféle bűnöknek az ilyen szorításában, a mélység hatalmának a megszállottságában. Mert mi egyéb lenne a gőgöd, hiúságod, az irigységed, a haragod, az idegességed, a hajszoltságod, mint csupa-csupa megkötözöttség: a bűn megszállottsága!

Itt, a történetben azt olvassuk, hogy: “sokszor megkötözték őt békókkal és lánczokkal, de ő a lánczokat szétszaggatta, és a békókat összetörte, és senki sem tudta őt megfékezni.” Azt hiszem, ez a legmegrázóbb fölismerés a bűn megszálló hatalmával kapcsolatosan, hogy “senki sem tudja megfékezni”! Jók és szükségesek a törvények, de végül a legszigorúbb rendelkezések sem tudják leláncolni, büntetőféken tartani egy-egy emberi szívben lévő bűn hatalmát. Statárium idején is történnek betörések és gyilkosságok. - Rettentő erős féken tartó a közvélemény. Rengeteg embert egyenesen az tart vissza a benne dúló vágyak kielégítésétől, hogy mit szólnak hozzá az emberek, ha megtudják - azután egyszerre olyan rettentő erővel tör rá egy ilyen emberre a bűn sodró ereje, hogy már azzal sem törődik, ha botrány lesz belőle, de megy - mint az Ige mondja egy helyen -, mint az ökrök a vágóhídra. Hányszor látni olyasmit, hogy meglett családapák, vagy tisztességben megőszült családanyák egyszer csak szinte megbolondulnak és fölrúgnak családot, házasságot, régi jó barátságot, mindent, ami addig szent volt előttük... Vagy hányszor történt már olyan, házsártos, komisz, minden kákán csomót kereső természetű ember, aki pokollá tette hozzátartozói számára is az otthont, belátta hibáját, fogadkozott, hogy másként lesz ezentúl s egyszerre csak megint elöntötte valami alvilági hullám, és megint kitört a pokol. - Igen, ilyen fékezhetetlen hatalom a bűn. Látod, erre figyelmeztet az Isten. Olyan erő, ami szétszaggatja a közvélemény láncait, ledobja magáról a jó szándék, meg a belátás béklyóit, kitör a büntetőtörvények korlátai közül, ha egyszer elszabadul, senki nem tudja megfékezni.

Azután még egy rettentő vonását mutatja be a történet a bűnnek. Azt, hogy mindig pusztít, hogy a bűn romboló erő. Sokszor fölvetették már a kérdést, miért engedte meg Jézus ezeknek az úgynevezett gonosz lelkeknek, hogy az ott legelésző disznócsordába menjenek be és azt a meredekről a tengerbe űzve elveszítsék? Sok mindent lehetne erre mondani, de egy egészen bizonyos: többek között azért is, hogy mintegy szemléltesse, örökre emlékezetes példán mutassa meg, milyen romboló ereje van a bűnnek! Íme, egy egész disznónyáj sem bírja elviselni azt a gonoszságot, ami egyetlen ember szívében pusztít! 2000 állat bolondul meg a sátáni erőknek attól a mértékétől, amit egyetlen ember hord magában. A bűn mindig ront, pusztít, tönkretesz, veszedelembe visz. Azt ne higgye hát valaki, hogy bűnös úton haladva eljut valaha a boldogsághoz. Az, amit bűn által érünk el, sohasem boldogít. Soha nem felejtem el annak a fiatalasszonynak a fájdalmas vallomását, aki egyszer olyan boldogságra vágyott, amit csak nem igaz úton lehetett volna elérnie. Elérte, ott volt a kezében, amire vágyott, de nem igaz úton jutott hozzá. És akkor rettentő kiábrándultan sóhajtott föl: “Elértem a boldogságot, de az már nem boldogság többé.” Íme, ezt olvassuk a történetből: “A nyáj a meredekről a tengerbe rohant és belefulladt a tengerbe.” Minden bűnnek ez a tendenciája: a meredekről a mélységbe ránt, hogy azután a kárhozat hullámai csapjanak össze fölötte.

De talán azért is engedte Jézus ennek a 2000 disznónak a pusztulását, hogy annál jobban kidomborodjék ebben a sötét háttérben, mennyire drága neki egyetlen emberi élet is! Aki a saját életét adta váltságul egyszer az emberért, annak egyetlen nyomorult ember, egy őrült, egy beteg, egy beszámíthatatlan tébolyult, egyetlen kivetett ember, egyetlen névtelen áldozata a bűnnek mindennél előbbre való. Ha egyetlen emberéletről van szó, pláne ha egy ember örök életéről van szó, akkor nincs az az áldozat, ami meg ne érné! Hiszen ezért az egyetlen egy utálatos, mindenki által megvetett és elkerült emberért jött át Jézus a tónak erre az oldalára! És ha itt most miközöttünk is van valaki, aki csendben, titokban szenved valamilyen bűn szorításában, tehetetlenül vergődik és sodródik valamiféle gonosz áramlásban, akkor én merem mondani neki, hogy Jézus most is, ide is őérette jött! Hátha éppen te vagy az az egy! Azt mondhatná valaki: honnan tudjam, hogy valóban én volnék az, akiért ma Jézus idejött? Nos, ez nem lottó, ahol nagyon kicsi valószínűsége van annak, hogy épp te lennél az a szerencsés kiválasztott a sok közül. Hanem, ha hiszel és vágyol rá, akkor egészen bizonyos, hogy te vagy az, teérted van ez az egész mai istentisztelet: azért épült ez a templom, azért tanultam én valamikor teológiát, azért történt itt most minden és azért íratta meg Isten Szentlelke ezt a furcsa, régi históriát a Bibliában, mert mindebben jön hozzád, jön érted Jézus! Jön a szabadító Isten!

Nézd csak, itt a történetben milyen fenséges isteni hatalommal parancsol: “Eredj ki tisztátalan lélek ez emberből!” És a félelmetes hatalom, amelyik meggyötörte szerencsétlen áldozatát, úgy zsugorodik össze, mint a hóember a napsütésben. Kotródik, mint a megvert kutya. Akármilyen nagy hatalom a bűn, még nála is nagyobb hatalom Jézus! Ahogyan kétségbeesik és sír például egy iszákos a saját bűne hatalma láttán, úgy szűköl és rimánkodik ez a bűne és a rajta át feltörő gonosz hatalom Jézus hatalma láttán. Amilyen kérlelhetetlen úr fölötted a szenvedély, olyan kérlelhetetlen úr Jézus a szenvedély fölött. Ahogyan engedelmeskedsz te akaratod ellenére is a lehúzó gonosz erőknek, úgy engednek azok Jézusnak!

És látod? Jézus elsősorban ezért jött, nemcsak ide, ebbe a templomba, hanem egyáltalán a földre: ezért született, ezért szenvedett, ezért halt meg, ezért támadott fel, hogy téged, meg téged meg engem megszabadítson, föloldozzon, és kiküldjön, mint ezt a volt ördöngöst, hogy légy az Isten szeretetének és szabadító kegyelmének a testté vált argumentuma a tieid között, minden ember előtt! Azért jött Jézus, hogy te ott, ahol a mindennapi életedet éled, ahol tudják mi voltál, ott mutasd meg, mivé lettél - ott mondd és mutasd meg, mily nagy dolgot cselekedett veled az Úr: azt, hogy könyörült rajtad!

Ámen!

Dátum: 1960. augusztus 21.

Ezen a mai vasárnapon egy nagyon egyszerűnek látszó dologról szeretnék beszélni, mégpedig arról, hogy miért szükséges, miért jó dolog az, amit Mária tett: Leülni Jézus lábai előtt és ott csendben lenni. - Igen, ez a probléma a hívő emberek problémája, vagy legalább is azoké, akik igénylik, akik szeretnek hívő életet élni. Márta, meg Mária is, mindketten hívők voltak, mindketten szerették Jézust, befogadták a házukba, nyilván a szívükbe is. De mégis nagy különbség volt kettőjük hívő élete között, két különböző egyéniség voltak. Ebből a rövid leírásból is látszik, hogy az egyik tesz-vesz, süt-főz, sürög-forog, tele van a két keze munkával, alig győzi a sok tennivalót, a másik pedig csendben ott ül Jézus lába előtt és hallgat. És amikor Jézus Márta szorgalmas ügyködésével szemben Mária elcsendesedését mondja helyesebbnek, az egy szükséges dolognak: akkor ez nem azt jelenti, mintha Jézus a tétlenséget többre tartaná, mint a munkálkodást. Éppen nem azt jelenti ez, hogy fölösleges a munka és csak az a fontos, hogy az ember áhítatba merülve meditáljon az örökkévalóság dolgain, hanem vannak pillanatok, kell lenni olyan időnek, negyedórának, félórának, amikor mindent, de igazán mindent félre kell tenni és el kell csendesedni és semmi mást nem csinálni, csak Jézussal együtt lenni, nagy áhítatos csendességben. Erre mondja Jézus, hogy Mária a jobb részt választotta. Megdicséri Ő Mártát is a nagy igyekezetéért, szép és jó dolog az, ha valaki szorgalmas és igyekvő, de most éppen olyan pillanat van, amikor Mária helyesebben teszi, amit tesz: hagyva mindent, letelepszik Jézus lábai elé és hallgatja...

Meg vagyok győződve, hogy Márta is szívesen odaült volna, hiszen ő is szerette az Urat, de úgy érezte, hogy most nem ér rá. Annyi a munkája, hogy alig győzi egyedül, neki most nincs ideje arra, hogy csendben üljön... Vendég van, ott a konyha, szanaszét minden, talán nagymosás is volt éppen aznap, azt sem tudja, mihez kapjon, nincs most ideje arra, hogy csak úgy tétlenül üljön... És ebben érzem én Mártát olyan nagyon közel a mai emberhez. A modern emberhez. Mert a modern embernek is a legtöbbet hangoztatott panasza ez: Jaj nincs időm! Nem érek rá! És nem azért nincs ideje, mert tele van az élete egy csomó haszontalansággal, mert fölösleges dolgokat művel. Nem! Márta sem haszontalanul töltötte az idejét, jó dolgot művel ő, arra mindenre szükség volt, amit ő csinált... Hanem az a baj, hogy ez a serény munkálkodás annyira lefoglalja az embernek minden idejét és energiáját, hogy nem ér rá az élet ilyen fontos dolgaira, mint például a család, a gyermekek, a barátok, a könyvek... Nincs ideje például szeretetet, vigasztalást, segítséget adni másoknak, akiknek ez olyan nagyon kellene! Betegeknek, öregeknek például. A legtöbb ember észrevétlenül siet el a házastársa szeretete mellett. Nem látja meg a gyermeke vágyakozását, aki arra vár, legyen már egyszer apukának, vagy anyukának ideje az ő számára is. Nincs ideje az öreg szüléje meglátogatására, aki pedig talán semmire sem vár olyan sóvárogva, mint gyermeke közeledő lépteinek a zajára... De ilyesmire már nincs idő... Nem érek rá egy könyvet elolvasni! - mondta a múltkor valaki. És a modern embernek a legkevesebb ideje Isten számára jut. De sokszor hallottam már, amikor egy-egy gyülekezeti tagunkat megkérdeztem: szokott-e otthon csendességet tartani Bibliával, imádsággal, és az a kérdezett így felelt: Ó, kérem, nem érek én arra rá! Jó lenne, szeretnék, de nincs rá idő!

Különös egy valami testvérek ez az időhiány! A modern ember egyik legnagyobb csalódása az, hogy a technikai eszközök által fölgyorsult tempó fokozásával nyert időt valahol mégis elveszíti mindig. Nem hogy több ideje lenne, hanem egyre kevesebb lesz az ideje. Képzeljétek csak el, milyen hallatlan időmegtakarítást jelent a gép, a motor, az autó, a repülő, a telefon, a telegráf! Az az utazás, ami régen hónapokat vett igénybe, ma órák alatt megoldható! Elektronikus számológépek, írógépek, varrógépek, nyomdagépek percek alatt végzik el azt a munkát, amit régebben tömegek hónapokig csináltak. A hangsebességet túlhaladta az ember, a legmagasabb hegyeket meghódította, a teret legyőzte rádióval, televízióval! A réginek a felére csökkent a munkaidő, mindenütt időt nyert az ember! Rengeteg időt! És hová lett ez a megnyert idő? Mert mégsem lett több ideje. Csak a sietség lett nagyobb, meg a zaj, meg az idegesség... A technika lerövidítette az időt mindenütt és az embernek mégsem lett több ideje. Mégis mindig azon panaszkodik, hogy “Nincs időm! Nem érek rá!" - Egészen bizonyos, hogy ha Márta porszívóval takarította volna ki a kis bethániai otthont, és villanytűzhelyen kellett volna megmelegítenie a félig kész sülteket, és már őrölve kapta volna meg a boltban a kávét, tehát ha a modern technika minden eszköze rendelkezésére állott volna is, akkor sem lett volna ideje leülni Jézus lábai elé. Akkor sem tudott volna csendben hallgatni. Mert ez lelkiség kérdése... Figyeld csak meg, aki azon panaszkodik, hogy a sok munkája miatt nem ér rá elcsendesedni naponként Isten előtt, ugyanaz az ember ha vakációra utazik - tehát amikor nem foglalja le az idejét a sok munka, teendő, amikor igazán sok ideje volna - akkor sem ér rá, akkor sem jut hozzá, hogy letelepedjék Jézus lábai előtt...

Egy dolgot kellene ma nagyon komolyan megtanulni minden hívő embernek, azt, amit a Zsolt31,16 így mond: “Életem ideje kezedben van, Uram"! Tudjátok, miért vagyunk olyan rettentő időszűkében, hogy nem érünk rá élni? Intenzíven, hasznosan, komolyan, áldást jelentő módon élni? Azért, mert az időnket nem tesszük bele Isten kezébe! Magunk vesszük a kezünkbe és a mi kezünkből kicsurog, elvészelődik. Elpazarolódik... Ezt kellene megtanulnia minden hívő embernek, hogy az idejét is átadja az Úrnak. Mint ahogyan a testünket, a lelkünket, a bűnünket, a problémáinkat, a pénzünket sokszor hallottuk már, hogy tegyük le Jézus kezébe - nos, hát ugyanúgy az időnket is! Tapasztalatból mondom: ha igazán komolyan, csendben le tudnánk ülni minden nap Jézus lábai elé, mint Mária tette: sokkal jobban jutna idő minden másra is, a családra, a feleségre, a pihenésre, a könyvekre, szórakozásra is, a munka mellett! Amit egy ember naponként így, Jézus lábai előtt tölt, az éppen úgy el nem vesztegetett idő, mint ahogyan minden hívő ember tapasztalatból tudja, hogy jövedelmének, pénzének az Úrnak adott egy tizede sem kidobott pénz!

Valaki egyszer olyan szépen mondta, hogy a zenében a szünetek a készülő, a megfoganó zenét jelentik. A pillanatnyi várakozás, csend csak arra szolgál, hogy még szebbé tegye a zenét, mint előbb volt! A szünet, a pauza, még szebb muzsikára készít elő. - Nos, hát ilyen szünet életünkben az a csendesség, amit Jézussal négyszemközt töltünk az Ő lábainál, ilyen gyümölcsöző szünet. A teljesebb élet készülő zenéje van benne. Mennyire igaza van Jézusnak, amikor azt mondja rá, hogy “szükséges”! Egy a szükséges dolog, és rámutat Máriára. Szükséges, szükség van rá, kell! Mert mi történik ott, Jézus lábainál az emberrel? Hát mi történik akkor, ha az ember Istennel találkozik, együtt van? Mi történik akkor, ha az én csekélyebb lelkem belső kapcsolatba kerül azzal a Lélekkel, Akit Istennek hívnak? Egy ilyen érintkezés által mindig az történik, hogy az én személyiségem megerősödik, megtelítődik, megvilágosodik. Isteni élet áramlik az életembe, isteni akarat az akaratomba, isteni szeretet a szeretetembe. Ez történik! Nem fordult-e már elő veled, hogy térdre borultál összetörve, megverve, megsemmisülten és fölkeltél megújulva, megerősödve, győzelmesen?! Ez történik! Igen, ott, a Jézussal való személyes, csendes együttlétben kapjuk az erőt, ami átsegít a nehézségeken, ami jobbá teszi a szívünket, ami képessé tesz arra, hogy a munkánk gyümölcsöző legyen!

De ehhez le kell ülni! Hogyan is olvastuk az előbb: “Mária Jézus lábainál leülvén, hallgatja vala az Ő beszédét.” Kikapcsolódva minden egyébből: leülni, időt szentelni rá. Ha valaki sietve megy át az erdőn, nem igen lát madarat, vagy állatot. Elrejtőznek. De ha leül és vár, előjönnek. Így lesz veled is, ha leülsz és a lelkedet kitárod Jézus felé. Kora reggel, amikor a nap elkezdődik, és késő este, amikor befejeződik, egy negyedórára, félórára szükség van, hogy az ember elcsendesedve együtt legyen Jézussal, elbeszélgessen vele. Szükséges! Jézus mondta! Szükséges. Kora reggel és késő este! E két csendesség közé, e két fix pont közé kell befogni az időnket, mert különben szétfolyik. Így pedig jut mindenre, amire kell! Isten egyszer mindnyájunkat megkérdez: mire volt időd, és mire nem volt? Tudjátok, mi lesz majd Isten ítélőszéke előtt az egyik legszebb bizonyságtétel rólunk? Az, ha valaki azt fogja tudni mondani rólunk: “Volt ideje a számomra!” Ne sajnáld az időt rendszeresen leülni Jézus lábai elé és megfürdetni gondolataidat az Ő Igéjében. Az egész életrendet és szokásaidat e köré a csendesség köré építsd ki. Ehhez igazítsad a dolgaidat, és ne ezt a dolgaidhoz. Ha igazán megtartod, ennek lelkisége ki fog hatni az egész napodra. E nélkül nincs, nem lehet keresztyén élet!

Befejezésül egy szép képet hadd mondjak el, mostanában olvastam valahol. Valaki Indiában elnézte a frissen csapolt gumifát a vágáshoz illeszkedő csészével, amelyik megfogta a fa szívének nedveit. Ilyen az imádság is. Üres életünket, mint csészét szorítjuk oda az örökkévaló Isten sebeihez, amiket ott a Golgotán kapott. És így veszünk Tőle életet, erőt, megváltást. Simulj oda naponta az Ő megsebzett oldalához, mert anélkül üres maradsz. És hadd ürüljön ki a csészéd naponta a mások irányában tanúsított szerető segítségben.

Jézusról ezt olvassuk: “De Ő félrevonula a pusztákba és imádkozék.” - és rögtön a következő versben így folytatódik: “és az Úrnak hatalma vala Ő vele, hogy gyógyítson!”. (Lk 5,16-17) Ímé, az ok és az okozat! Félrevonul, hogy imádkozzék - és az Úrnak hatalma van Vele, hogy gyógyítson. Ezért: szükséges! Nélkülözhetetlen ez a csendesség, ez a meghitt együttlét Jézussal, ez a letelepedés az Ő lábai elé.

Micsoda áldást jelentene ez az egész környezetünkre, ha mi olyan emberek tudnánk lenni, akiknek van idejük az imádságra, az Igére, Jézussal való meghitt együttlétre, és ezért van mindig idejük a szeretetre is, meg a segítő szolgálatra is, a körülöttünk élő emberek számára - az életre! Boldogok azok az emberek, akiknek van idejük, mert általuk munkálkodik az Isten.

Ámen!

Dátum: 1963. július 21.

Semmi egyebet nem szeretnék ezzel a mai prédikációval, mint azt, hogy mindnyájan úgy értsük Jézusnak ezt a kijelentését, ahogyan Jézus értette! Tudniillik nagyon félre is lehet érteni azt, hogy “boldogok, akik nem látnak és hisznek.” A világ éppen ezzel szokta gúnyolni a hívő embereket, hogy vakon hisznek, gondolkodás nélkül, bizonyítékok nélkül, reális alap nélkül bevesznek minden mesét, hogy egyszerűen szemet hunynak a valóságok előtt, és rábólintanak mindenre, amit az egyház mond... Pedig Jézus egészen mást értett ezen az Igén. Egészen másra gondolt, amikor ezt Tamásnak mondta. Mit értett hát? Erről szeretnék most beszélni, mégpedig úgy, hogy egyszerűen szeretném megmagyarázni az eredeti értelmét ennek a három szónak: látni, hinni, és boldog.

1) Először tehát, mit is jelent az, hogy látok valamit? Általában az érzékszervünkkel való tapasztalást jelenti, a látható, tapintható, érzékelhető megbizonyosodást. Amit Tamás így mondott: “Ha nem látom, ha nem foghatom meg, semmiképpen el nem hiszem”. Ez tulajdonképpen örök emberi igény. Pláne olyan korban, amikor mindent lemérnek, kiszámítanak, kikísérleteznek, átvilágítanak, kipróbálnak, megterveznek, egészen az atommagig szétszednek és összeraknak. Csak azt tartja az ember reálisnak, amit le lehet mérni, ki lehet számítani, át lehet világítani, szét lehet szedni, meg lehet magyarázni és értékelni. Ezt pedig Istennel nem lehet csinálni, de az emberi lélekkel sem. Ha valaki mégis megpróbálná, ugyanarra az eredményre jutna, mint az az állítólagos csillagász, aki egyszer ezt mondta: átkutattam távcsövemmel a világmindenséget, de Istent benne sehol sem találtam; vagy mint az orvos, aki egyszer így nyilatkozott: fölboncoltam az egész embert, de a lelkét sehol sem találtam. Ezért válnak azután sokan a mai korban istentagadóvá és materialistává.

És mi, hívő emberek, bár tudjuk, hogy a látás és a tapintás, tehát az érzékszervek által való megbizonyosodás útján sohasem juthat el az ember Istenhez, mégis, mi magunk is mindig újra megpróbáljuk, vagy legalábbis szeretnénk így közeledni Hozzá. Mindig újra beleesünk abba a hibába, amibe Tamás: azt akarjuk hinni, amit látunk. Mint például az a fiatal édesapa, aki egyszer, amikor feleségével együtt az első gyermekük halála után a második gyermekük megérkezését várta, így mondta: “Ha ezt a gyermekemet is elveszi Isten, igazán nem tudom, mit gondoljak Róla, tudok-e még hinni Benne?” Vagyis, ha látom, hogy Isten megőriz a bajtól, akkor hiszek Benne, különben nem! Így vagyunk ezzel mindnyájan: ha az történik, amit jónak látunk, amit szeretnénk, akkor jó az Isten. Ha Isten csak egy kicsit kézzelfoghatóbban mutatná meg az Ő segítségét, meg a szeretetét, rögtön könnyebb lenne meghódolni előtte és hinni Benne. Tehát mi is szeretnénk a hitünket kézzelfogható bizonyítékokkal alátámasztani, mint Tamás. Én már nagyon sokszor tapasztaltam, hogy sok ember éppen ezért nem tud eljutni a bűnbocsánat elfogadására, a kegyelem valóságának a megragadására, Isten erejének a megtapasztalására, mert úgy gondolja: “Ha éreznék belőle valamit, akkor el tudnám hinni, de nem érzek semmit, hát mit higgyek?” Talán te is azért nem vagy képes felismerni Jézusban a te életed Megváltóját, mert úgy gondolod, hogy “ha látnám valami kézzelfogható jelét a magam életében az Ő hatásának, akkor tudnék hinni benne, de így, bizonyítékok nélkül, vakon, puszta szóra, a hallott beszédre, így nem tudok hinni!”

Természettől fogva mindnyájan ilyen materialisták vagyunk. Tamás is ilyen volt: “Ha nem látom, ha nem bocsátom be a kezemet a sebekbe, semmiképpen nem hiszem, hogy Jézus feltámadott és él!” Igen, a modern ész-ember szinte még kicsit büszke is rá, hogy csak azt hiszi, amit megfoghat a kezével, amit meg tud érteni az eszével... Pedig ez nem is igaz. Mert például: vajon csak akkor nézi valaki a televíziót és hallgatja a rádiót, ha már érti, miként működik? Csak akkor kezdünk-e élni, ha tudjuk, hogy mi az élet? A legnagyobb biológusok sem tudják. Az édesanyánknak sem akkor hisszük el, hogy valóban az édesanyánk, ha ezt előbb anyakönyvi kivonatokkal bebizonyítja. Ha valaki igazán csak azt hinné, amit lát és ért, akkor egyetlen lépést sem merne tenni a földön, egyetlen emberben sem merne megbízni, lehetetlenné válna számára maga az élet! De fölöttébb nagy önteltség is lenne ez a magatartás. Nagy gőg az, ha valaki arra, ami nem fér a fejébe, egyszerűen rámondja, hogy nem létezik. Hallatlan gőg azt igényelni valakinek, hogy az ő szeme, vagy távcsöve és agyvelejének a felfogó képessége lehet csak a mértéke annak, ami lehetséges a világban, ami létezhet. Minden egyébbel szemben kételkedik... A múlt század tudományossága valóban telve volt ezzel a gőggel, a mai kor tudományossága már sokkal szerényebb, mert rájött, hogy rengeteg olyan titok van, amit nem tud megragadni és fölboncolni. Ma már ott tartunk, hogy aki csak azt hiszi el, amit lát, az nagyon igénytelen, mert önmaga szűkíti le maga körül a világot. Végtelenül megszegényíti magát az, akinek a számára a valóságok világa nem nagyobb, mint az a darabka, amit belőle az értelme kulcslyukán át megpillant. És látás által egyébként is csak nagyon felületen mozgó, külsőleges ismeretre lehet eljutni, a lényeg megismerésére nem. Például Pilátus látta Jézust, a római katonák a kezükkel is megragadták Jézust és mégsem ismerték meg őt a maga lényegében, igazi valójában. Pál apostol, Bethlen Gábor, Assziszi Ferenc, meg rengeteg más hívő lélek pedig sohasem látta, és mégis személyesen ismerte. Nos, tehát azt ne higgyétek, hogy hinni valami alacsonyabb rendű funkció, mint látni. Ne féljen senki attól, hogy az maradi dolog, tudomány ellenes magatartás, ha olyat hisz valaki, amit nem lát és nem ért. Ahhoz, hogy valaki higgyen, egyáltalán nem szükséges látnia. A látás nem erősíti meg a hitet. A hit több, mint a látás! A hit közvetlenebb látás. A hit a lényegnek a megragadása. Ezért mondta Jézus: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

2) Persze Jézus egyáltalán nem arra gondolt, hogy csukd be a szemed, ne használd az eszed, ne gondolkozz semmin, hanem csak higgy vakon. Hinni nem azt jelenti, hogy - még egyszer mondom - naivul elhiszek mindent, mint a gyermek a tündérekről meg a boszorkányokról szóló mesét. Vannak, akik azt gondolják, hogy hinni azt jelenti, hogy nem szabad ezt, nem szabad amazt... Pedig hinni annyi, mint bizonyos morált követni. Vannak, akik azt gondolják, hinni annyi, mint a templomba járni. Pedig ha azt mondaná valaki: én hívő vagyok, mert templomban ülök, az éppen olyan állítás lenne, mintha valaki azt mondaná egy talicskára, hogy az autó, mert garázsban van. Azt is sokan gondolják, hogy hinni nem egyéb, mint egy csomó igazságot elfogadni, ilyeneket, hogy Isten van, Jézus él - pedig ezt az ördögök sokkal jobban tudják, hogy Isten van és hogy Jézus él!

Tudjátok, mikor kezd valaki hinni? Akkor, amikor egyszer mintegy áramütés-szerűen rádöbben arra, hogy valaki érdeklődik iránta, törődik vele, átlát rajta! Én ugyan nem látom azt a valakit, de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy az a valaki viszont lát engem. Akármit csinálok, lát! Mindent tud rólam. Tökéletesen ismer. Hallja minden szavam. Tehát a hit nem is olyan kellemesen kezdődik. Mert amikor az embert látják, az nem mindig kellemes. Persze vannak pillanatok, amikor szeretnénk, ha látnának. Észrevettem már televíziós közvetítéseknél, amikor a közönséget vették föl, hogy emberek igyekeztek mindenáron úgy viselkedni, helyezkedni, hogy rákerüljenek a képernyőre, hogy lássák őket a televízióban. Ez szenzáció! De ez egészen más. Az nem szenzáció, hanem leleplező, térdre kényszerítő, megalázó és ugyanakkor mégis felemelő fölismerés, hogy Valaki akkor is néz, lát, amikor nem akarom. Megfogott a tekintetével, és egyszer kénytelen vagyok megfordulni és szembenézni vele. És amikor ez a két, láthatatlan lelki tekintet találkozik, ez a hit! Megfogott az Isten! Legyőzött az Isten! Átölelt az Isten! És én HISZEK! Ez történt Tamással is: egyszerre Jézus szájából hallotta vissza ugyanazokat a szavakat, amiket akkor mondott, amikor Jézust sehol sem látta maga körül. Mert íme, ezt mondta: Ha nem bocsátom be a kezemet a sebeibe, ha nem látom, nem hiszem. És most Jézus mondja neki: Gyere, bocsásd be a kezeidet a sebeimbe, és ne légy hitetlen, hanem hívő. Hát ennyire látta őt Jézus, ennyire közel volt hozzá, ennyire hallotta minden szavát? Igen, ezt akarta Jézus megéreztetni Tamással. Döbbenjen rá, hogy az a láthatatlan világ, amit az öt érzékszervével nem tud megragadni, az az Isten, Akit távcsövekkel és lángelmével nem tud kikutatni, közelebb van hozzá, mint az inge, meg a bőre. Reálisabb realitás, mint Ő maga!

És ekkor kiált föl Tamás: én Uram és én Istenem! Mintha azt mondaná: “Hát ezt nem hittem én? Hát ilyen őrült voltam én? Ezeket a szent sebhelyeket akartam megérinteni én? Hiszen ehhez a drága szeretethez és hatalomhoz nem kézzel, meg szemmel, meg értelemmel lehet hozzáérni, hanem imádsággal; nem megtapogatni kell ezt, hanem imádni! Én Uram, és én Istenem! Nem érzed-e ott a hátadban Jézus tekintetét? Nos, fordulj meg, és akkor máris hiszel! Hihetsz! Szabad néked is hinni! Mindent! Azt is, hogy Jézus megfizetett helyetted. Azt is, hogy az Ő véréért minden meg van bocsátva. Azt is, hogy az Ő oltalmazó keze vezet, néked is segít, a te életedet is megáldja, téged is kiment a megkötözöttségeidből, az Ő megváltó szeretete téged is bevisz majd a mennybe! “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”

És azt ne gondoljátok, hogy nem látni és hinni - ez valami bizonytalan, irreális dolog. Tudjátok, kik magasztalták valaha is legjobban Isten szeretetét? Azok az emberek, akik a legkevesebbet láttak belőle a maguk életében: a mártírok! Ennyire reális dolog: hinni! Egyszer egy házaspárt láttam, amint egyetlen fiuk temetése után a húsvéti istentiszteleten hallgatták az Igét és énekelték a zsoltárt. Ebben az igehallgatásban és zsoltáréneklésben volt valami hátborzongató erő, győzelem, valami érthetetlen, minden szomorúságon diadalmaskodó öröm! Többen, akik látták, azt mondták: ezek az emberek igazán hisznek! Mindnyájan hiszünk valahogy, de ezek az emberek igazán hisznek!

3) Hát nem boldog-e az ilyen ember? Hát nincs igaza Jézusnak, amikor azt mondja, hogy boldogok, akik nem látnak és hisznek? Vajon boldogabbá váltak-e azok az emberek, akik föladták a hitet? Vajon boldogabbá válik-e az emberiség, ha nem hisz? Ha elvet mindent, amit valaha hitt? Nem! Egészen bizonyos, hogy nem! Sőt, én még hívőtől sohasem hallottam, hogy de szeretne hitetlen lenni, de hitetlentől már nagyon sokszor hallottam, hogy de szeretnék én is úgy hinni, mint a hívő emberek! De jó azoknak, akik hisznek, de jó volt, amikor még én is gyermeki módon tudtam hinni! - Igen: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!” Boldogok! Nem azt jelenti ez, hogy szerencsések, ezeknek mindig minden sikerül; nem olyan értelemben véve boldogok, mint amikor a regény végén a szerelmesek végre egymáséi lesznek; nem kívülről boldogok, hanem belülről! Egy belső rendben-létel ez a boldogság. Mondtam már sokszor, hogy Jézus, mielőtt egy lelket a mennybe visz, előbb a mennyet viszi bele abba a lélekbe. Nos, hát: ez a boldogság! Valami a mennyből, a menny derűjéből, öröméből, békességéből - az Isten boldogságából! “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”

Te hiszel? De úgy - igazán? Íme Jézus akkor is él, ha a te emberi szemed nem látja; akkor is közel van, ha a te emberi kezed nem éri el; akkor is szeret, ha a te emberi szíved nem érzi! De mindezt hiheted! Te is hiheted! És akkor te is boldog lehetsz! Boldog! Merjed elhinni, hogy a kezed, amelyik most ott van az öledben, ebben a pillanatban Jézus kezében van, annyira, hogy csak éppen meg kell szorítanod - és most így mondjad Neki a 295. énekünk szavaival:

Jézus, benned bízva-bízom,
Elpusztulnom ó ne hagyj!
Te, ki bűnön, poklon, síron,
Egyedüli győztes vagy:
Gyönge hitben biztass engem,
Készíts arra, hogy én lelkem
Láthat majd fenn, ó, Uram,
Mindörökké boldogan.

295. ének 2. vers

Ámen!

Dátum: 1960. július 10.