Ez az Ige, amit most fölolvastam, részlete annak a jelenetnek, ami húsvét reggelén játszódott le arimátiai József kertjében, ahol Mária Magdaléna Jézust a sírban kereste és nem találta. És amikor efölött bánkódva sírdogált, egyszerre maga Jézus állt meg a háta mögött és megszólította. Mária, amint felismerte az Urat, nyilván kinyújtotta felé a karjait, hogy megragadja, mert Jézus ekkor mondja neki: “Ne illess engem; mert nem mentem még fel az én Atyámhoz; hanem menj az én atyámfiaihoz és mondd nékik: Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, és az én Istenemhez, és a ti Istenetekhez.” Most csak ezt az egyetlen verset szeretném kiragadni az egész történetből, mert Jézusnak ebben a mondatában benne van a mennybemenetel egész titka: a látszólagos szomorúsága is, meg a valóságos öröme is. A látszólagos megszegényedése és valóságos meggazdagodása. Tehát: áldása! Lássuk hát.
1) Az a tény, aminek az emlékét ma ünnepeljük, tehát Jézusnak a mennybemenetele: látszólag valóban megszegényedés, szomorúság, hiszen arról van szó, hogy Jézus elmegy! Megváltozik a kedves, meghitt viszony, ami eddig tanítványai és Ő közötte volt. Ezentúl már nem lesz úgy közöttük, mint eddig, nem járják úgy együtt a városokat és falvakat, nem ülnek úgy együtt az asztalnál, nem hallják úgy többé a hangját, mint eddig. “Felmegyek az én Atyámhoz!” - mondja Máriának. Szinte úgy hangzik ez, mintha búcsúzna, mintha azt mondaná: Isten veled Mária, én elmegyek tőletek! - Kicsit olyan a hangulata ennek, mint ahogyan valaki egyszer gúnyosan beállította: Kivonulok közületek, úgysem lehet rajtatok segíteni, mindent megpróbáltam, nem kellett, elmegyek hát oda, ahol jó. Úgysem tűrtök meg ezen a planétán, próbáljátok meg nélkülem! És így fejezte be: Szépen cserben hagyott benneteket és még ünnepeltek?!
Igen, így gondolta ezt egyszer egy gúnyolódó. De vajon nem gúnyolódik-e bennünk is így néha valami kísértő gondolat? A hívő ember sem mindig egyformán hívő. Neki is vannak olykor kételyei. És fölötlenek benne is az ilyen gondolatok, hogy hát hol is van egyáltalán az a menny, ahová Jézus elment? Néha olyan borzasztóan messze lévőnek tűnik az a bizonyos menny. És olyan bizonytalannak! Jézus ott - mi pedig itt! Ő győztesen bevonult a dicsőségbe, minket pedig itt hagyott a nyomorúságban. Ott megy a vőlegény a mennybe, mi pedig azalatt egyre kapjuk a gyászjelentéseket temetésre. Ő diadalmasan megy a mennybe, ahol nincs többé betegség, mi pedig alig tudjuk betegeinket elhelyezni a kórházakban! Ő megy boldogan az örök békesség birodalmába, mi meg szorongó szívvel lessük az újságokat, sikerül-e megmenteni egy rettentő pusztulástól a világot? Igen, a mennybemenetel egész története csupa ragyogás, csupa dicsőség, a földi történelem folytatódása pedig, a világ és az egyház története csupa vér, könny, jajszó, rettenet...! Valóban egy cserben hagyott, magára maradt planéta történetének látszik sokszor. Hát valóban azt jelentené a mennybemenetel napja, hogy Jézus kivonult ebből a világból egy egészen másik világba?! Valóban azt jelentené a mennybemenetel, hogy Jézus ott trónol egy láthatatlan mennyei dicsőségben, élvezve az Atya Isten közelségét, nem törődve velünk, a könny és vér történetével tovább? Eljut hozzá vajon szomorú özvegyek panasza, megcsalt hitvesek sírása, összetört lelkek titkos jajszava? Miközben a rákbeteg fölött tehetetlenül áll az orvos, Ő a mennyben győzelmi ünnepet ül az angyalokkal? Hát igazán csak úgy gondolhatunk Rá, mint győztes hadvezérre, Aki megharcolva a maga harcát, diadalmenetben vonult be a dicsőségbe, itt hagyva a csatateret, mondván: éljetek most már tovább, ahogy tudtok?! Tovább most már nem vállalom a felelősséget a sok bajért, amit csináltok! Ne érints meg engem Mária, ne tarts vissza. Én elmegyek! Isten veled! - Igen, kétségtelenül ez a látszat, a látszólagos megszegényedés, szomorúsága a mennybemenetel tényének. Talán egy kicsit el is túloztam ezt a látszatot, de jó néha a lappangó, kísértő gondolatfoszlányokat összeszedni, megfogalmazni és szembenézni velük.
2) Nos, hát minden látszat ellenére valójában mégis minden okunk megvan örömünnepnek látni ezt a napot. Kiderül ez éppen Jézusnak azokból a szavaiból, amiket Máriának itt a kertben mondott. “Felmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz...” Éppen nem arról van itt szó, hogy magára hagyja ezt a világot, sőt: egészen szorosan odafűzi az éghez, a mennyhez. Íme, ezentúl egy Atyánk van. Azt az Atyát, Akitől elszakadtunk, kapjuk vissza azáltal, hogy Jézus fölmegy az Atyához. Épp azért megy a mennybe, hogy örökre összekapcsolja a földet a mennyel, az embert az Istennel, bennünket az Atyával, az időt az örökkévalósággal, az egyházat Önmagával. Ott állnak a tanítványok az Olajfák hegyén, nézve a mennyei világba beleláthatatlanodó Jézus után, és az utolsó, amit belőle még látnak: két átszögezett kéz, amelyik éppen áldólag van kiterjesztve fölöttünk. Ezeket a kezeket, mint az emberi szenvedés és bűn dokumentumait, viszi magával oda, abba a bizonyos mennyei világba. Ez a Jézus sohasem hagyja többé magára ezt a földi világot. Az a Jézus, Aki Máriától született, a jászolban feküdt, Aki itt közöttünk testünkből való test, vérünkből való vér volt, aki Kánában egy menyegzőn együtt örült az örülőkkel, Lázár sírjánál együtt sírt a sírókkal, Aki a Gecsemáné kert homokjában térdelt, Aki halálraítéltként keresztfán halt meg: földi történelmünknek egy darabja, emberi mivoltunknak ez a dokumentuma, ez a Jézus ment föl a mennybe az Atyához, ez a Jézus van ott az Atya jobbján, vagyis az Isten dicsőségének és mindenhatóságának mintegy a centrumában. Ez a Jézus sohasem hagyja többé magára ezt a földi világot!
“Fölmegyek az én Atyámhoz és a ti Atyátokhoz, az én Istenemhez és a ti Istenetekhez.” Az is benne van ebben a mondásban, hogy a mennybemenetel éppen nem jelent elválást, sőt még szorosabb, még valóságosabb közösséget. Én Atyám és ti Atyátok, én Istenem és ti Istenetek... mintegy egy lélegzetvételre. Én és ti... ez a két kontraszt összebékülve! Ő és mi... egymás mellett, kötő szóval összefűzve, egybeszőve, teljes egységben... Azt jelenti ez, hogy a viszony övéi között a földön és maga között a mennyben erősebbé, bensőségesebbé válik, mint volt valaha. Embereknél az elmenetel elszakadást jelent, Jézusnál a mennybemenetel még szorosabb közösséget. Nem Ő megy el valahová messzire, hanem az egész mennyei világot hozza közel, és teszi egészen konkrét, tapasztalható valósággá. Mert a menny nem valahol a csillagok világán túli titokzatos távlatokban van, hanem a menny itt van, körülveszi, hordja, áthatja a maga láthatatlan valóságával, hatásaival ezt a látható mindenséget. Úgyhogy Jézus mennybemenetele a beteljesedése ennek az ígéretnek: "Veletek maradok minden napon a világ végezetéig!"
Kiderül ez abból is, hogy Jézus így mondja Máriának: “Ne illess engem, mert még nem mentem fel az én Atyámhoz...” Jézus a föltámadása által magasabb rendű életformába, mennyei életformába került. Mária pedig mintegy vissza akarja húzni az alacsonyabb rendűbe, a földi életszférába. Úgy akar viszonyulni Hozzá, mint régen. Azt hitte, az a fajta együttlét, amiben Jézus halála előtt voltak, csak pár napra szűnt meg, azután most újra helyreállt. Nem érti, hogy a feltámadással valami új kezdődik, egy másféle, magasabb rendű, lelki együttlét, ami minden testi érintést kizár, tehát hitben való közösséget, nem pedig látható, tapintható jellegű közösséget. Hitben együtt lenni Jézussal több, mint kézzel érzékelni. Hitben együtt lenni Vele több, mint a test szerinti Jézust kísérgetni falvakon, városokon át - hitben együtt lenni több, mint Vele látható módon egy asztalnál ülni. Ezért mondja Jézus: Ne illess engem, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz...
Ez a “mert” mutatja, hogy Jézus helyesli Máriának azt a szándékát, hogy soha ne szakadjon el tőle ezután. Ímé, megígéri, hogy ez majd teljesülni fog, amint felmegy az Ő Atyjához. Amíg a felmenetel meg nem történik, addig nem lehetséges a meg-nem-szűnő közösség Jézus és az övéi között. Addig csak az lehetséges, hogy egyszer-egyszer megjelenik, majd újra eltűnik, megmutatja magát, kilép a láthatatlanságból, kijelenti élő valóságát, de ez csak ideig-óráig tarthat, mert nem ment még fel az Atyához. Ha majd már felment az Atyához, akkor lehet majd Vele belső, állandó közösségben élni, akkor lesz az, hogy sohasem kell elválni, elszakadni Tőle. Nem elválás történik tehát a mennybemenetellel, sőt éppen az igazi, boldog, szüntelen együttlét lehetősége! Örüljünk hát, most velünk van igazán Ő minden napon, a világ végezetéig!
Nem megszegényedés tehát a mennybemenetel számunkra, hanem éppen nagy meggazdagodás. Hiszen a mennybemenetellel jut el a Jézusban való hitünk a végső kiteljesedésre. Karácsony azt jelenti: látni Jézust a jászolban; nagypéntek: látni Jézust a kereszten; húsvét: látni Jézust a megnyílt sír fölött; pünkösd: látni Jézust magamban, a saját szívemben; és áldozó csütörtök: látni Jézust a mennyben! Hinni a jászolban fekvő Jézusban: ezt még a világ is hagyja, nem veszélyes! Hinni a kereszten függő Jézusban: ezen meg pláne csak mosolyogni tud a világ: mit tehet egy halott Megváltó? Hinni egy feltámadott és bennünk élő Jézusban: ez lehet valakinek egyéni ügye, amibe nem lehet beleszólni. De egészen más az, ha emberek hisznek egy olyan mennyei dicsőségben trónoló Jézusban, Akinek az átszögezett kezeibe adatott minden hatalom mennyen és földön... Ez már az egész világ számára konzekvenciákkal jár. Mert ez a Jézus kitárja azt az áldó két kezét a világ felé és azt mondja. - Enyém! Ez előtt a Jézus előtt minden térd meg kell, hogy hajoljon egyszer, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallani fogja, hogy Úr a Jézus Krisztus...
Tehát sohasem földi, hanem mennyei méretű távlatokban gondoljunk Jézusra! Merjünk hinni Benne! Merjünk nagyot hinni az Ő hatalmáról! Ne vonjuk le Őt a magunk lehetőségei és elképzelései szegényes színvonalára, hanem emeljük föl Rá a tekintetünket, a láthatatlan világba, ami tele van az Ő hatalmával és dicsőségével. “Ne illess engem, mondta Máriának, mert nem mentem még fel az én Atyámhoz...” Ne érints engem - mondja nekünk - azokkal a földi, kicsinyes gondolatokkal, amelyek messze alatta maradnak az én dicsőségemnek és hatalmamnak. Ne érints azzal a kishitű félelemmel, mintha karom nem lenne elég hosszú a történelem irányítására. Ne érints azzal a kétellyel, hogy magára hagytam azt a földet, amelyen a golgotai kereszt állott valaha! Ne érints engem olyan önző vágyakkal és kívánságokkal, amelyek nem a javadat szolgálják! Merj nagyot hinni az én hatalmamról! Merj világ fölötti, azaz mennyei mértékben gondolni Reám!
Nekünk sokkal nagyobb Krisztusunk van, mint amilyennek egyáltalán el tudjuk képzelni az Ő hatalmát. Ne alkalmazzuk Jézusra a saját mértékünket, az Ő gondolatai nem a mi gondolataink, az Ő útjai nem a mi útjaink. Ahogyan magasabb a menny a földnél, úgy az Ő útjai a mi útjainknál, és az Ő gondolatai a mi gondolatainknál! Éppen ez az igazi meggazdagodása, öröme, áldása az Ő mennybemenetelének. Éppen azért, mert úgy hiszünk Jézusban, mint e világ mennyei Urában, éppen azért forduljunk még sokkal több szeretettel, teljes szolgálattal az emberek felé, még nagyobb felelősséggel e földön zajló élet iránt, még sokkal több bizalommal és reménységgel a jövendő iránt - mint akik tudjuk, hogy a nagy mindenségnek ez a darabja is, a mi Földünk, mindenestől és végérvényesen az Övé! Mondjuk meg neki magának, együtt mindnyájan:
Adjad, Úr Jézus, hogy még e világban
Sátorozván is, ama mennyországban
Részt vehessünk, s mint tulajdonunkkal,
Szentül éljünk mennyei jussunkkal.
És hogy e földet jó cselekedettel,
Hálaadással, buzgó tisztelettel,
Mint lakos társai a szenteknek,
Pitvarivá tégyük az egeknek.
360. dicséret 6. vers
Ámen!
Dátum: 1962. május 31. Áldozócsütörtök