Joó Sándor Dr.

Mondtam már a múltkori alkalommal, hogy Jakab levele egészen gyakorlati jellegű és beállítottságú. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem Krisztus tanításának a gyakorlati életbe való átvitelére és megvalósítására ad egyszerű tanácsokat. Így van ez a most felolvasott részben is. A keresztyén embernek a mindennapi életben való eligazodására nézve ad egészen gyakorlati útmutatást. Mint maga is hívő ember, nyilván a saját tapasztalatából arra biztat, hogy lehet keresztyén emberként élni ebben a világban. Bármilyen súlyos terhek nehezednek is valakire, bármekkora veszedelmek vegyék is körül, bármilyen akadályok állják is útját, bármilyen kedvezőtlenek legyenek is az életkörülményei, bármilyen tanácstalanul és tehetetlenül áll is az élet sokféle problémájával szemben: mindebben is meg lehet valósítani a Krisztusi életet, meg lehet élni a keresztyénséget, mert megvan rá a lehetőség, út, mód Istennél. Erről a lehetőségről van most szó ebben a levél részben, és annak nyomán közöttünk is.

Az ezt megelőző versekben, amelyekről ma két hete beszéltünk, az örömről, a kísértések és megpróbáltatások között is örvendező magatartásról van szó. És mivel Jakabnak minden szava a gyakorlati életre vonatkozik, tehát úgy is mondhatjuk, hogy az életörömről szól. Örülni azt jelenti, hogy olyan embernek lenni, aki minden helyzetben igent tud mondani az életre. Vállalni tudja az életet úgy, ahogy van. Örülni azt jelenti, hogy az életünket, úgy ahogy van, magasságaival és mélységeivel együtt, fényével és árnyékával, örömeivel és szomorúságaival együtt elfogadjuk, szeretjük, áldjuk! Örülni azt jelenti, hogy élni: igazán élni, belső békességgel élni, bizalommal élni, úgy élni, mint a gyermek, aki az alkonyatban ott ül a sötétedő szobában édesanyja mellett és játéka miatt észre sem veszi, hogy már sötétedik. Hiszen ott van mellette az édesanyja, mitől félne? - Tudunk mi így élni? - Igen, szeretnénk így élni, nagyon jó lenne így élni, de ... - Nos igen, kell valami hozzá: nagyon nagy életbölcsesség! Mégpedig nem akármilyen életfilozófia, nem valamilyen derűs, optimista életszemlélet, hanem kimondottan: életbölcsesség!

Éppen erről beszél Jakab, mondván: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” (Jak 1,5a) Tehát nem a könyvekből meríthető, a filozófusoktól megtanulható bölcsességről van itt szó, nem olyan bölcsességről, amilyet a jól képzett, sokat tanult, okos emberek sajátíthatnak el nagy szorgalommal, tanulással! Nem! Jakab sokkal gyakorlatiasabb ember, semhogy ilyesmiről beszélne a szétszórtságban élő atyafiaknak. Hanem arról a bölcsességről van szó, amire mindig szüksége van egy hívő embernek, hogy úgy tudjon viselkedni az élet különböző helyzeteiben, ahogyan Isten gyermekének illik. Tehát egy szakadatlan isteni tanácsadás alatt álló és az által vezetett élet. Az a képesség, hogy pillanatról pillanatra, a legnehezebb helyzetekben is, a szorongató szükségben is, a kísértésekben és megpróbáltatásokban is megtalálja az ember a helyes utat és azt cselekedje is!

Barátok és ellenségek között való forgolódásában azt tudja mondani, amit kell. Pályaválasztásnál, házastárs megválasztásánál és az élet ezer apró és nagy döntésében Isten akarata szerint tudjon határozni. Tehát olyan bölcsesség, amely mindig megtalálja a helyes kivezető utat az élet kuszaságai között, amelyik magasabb szempontból, Isten szemszögéből nézi és értékeli azokat a kátyúkat és mélységeket, amelyeken keresztül visz az útja. Tehát valóban Krisztusi életbölcsesség az, amiről itt szó van, olyan valami, ami nemcsak megvilágítja előttünk lépésről-lépésre az utat, hanem erőt is ad hozzá. Olyan életbölcsesség, amelynél fogva az ember megtalálja azt a lehetőséget, amit számára élete minden helyzetében a Krisztus halála és feltámadása által kivívott győzelem jelent.

És most Igénk így mondja: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége...” Jakab nagyon jól tudja azt, hogy senkinek sincs önmagától ilyen bölcsessége. Hiába tapasztalt sokat, hiába okult a maga és mások kárán, hiába látott valaki nagyon sok mindent már az életből: ilyen bölcsességet nem szerezhetett. És jó is, ha beismerjük, hogy nekünk sincs. Hiába mutatjuk, hogy van. Hiába teszünk úgy, mintha volna! Gondoljuk csak meg, hogy alapjában milyen bizonytalankodók vagyunk, hányszor melléfogunk, elhibázzuk, tanácstalanul, értetlenül szemléljük magunk és mások életének eseményeit. Hányszor mondjuk, vagy ha nem merjük is bevallani, érezzük, hogy nem így kellett volna szólni, viselkedni ilyen vagy amolyan helyzetben. Mindig újra alulmaradunk, kétségbeesünk, megszégyenülünk.

De hát nem kellene ennek így lenni! Hiszen Jézus Krisztus meghalt a keresztfán a mi megváltásunkért és harmadnapon feltámadott a mi megigazulásunkért, megújulásunk, a megváltott életben való megerősödésünk lehetőségéért! Ez pedig azt jelenti, hogy Isten bele akar nyúlni az életünkbe, át akar formálni bennünket, más emberekké akar tenni, új életet akar adni! Csak azt ne gondoljuk, hogy a bűnbocsánatnak és a Jézus kegyelmének semmi köze sincs mindahhoz, amiben élünk, ami naponként foglalkoztat bennünket a gyakorlati életben. Csak azt ne higgyük, hogy az egész megváltás arra való, hogy majd egyszer az életünk végén mindent jóvátegyen, amit egész életünkben elrontottunk, mint a mesében, amikor a végén mégis minden jóra fordul! Nem! Ez nem keresztyénség! Az nem keresztyénség, ami nem válik bennünk egy megújult élet, földi élet erejévé! Jézus nemcsak azért halt meg és támadott fel, hogy majd mi is boldogan meghalhassunk, hanem azért, hogy boldogan, azaz keresztyénül élhessünk! És majd egy ilyen boldog élet végén jön a boldog halál is! De most az életről van szó, a Krisztusi életről, a Krisztusi életbölcsességről, arról, ami megvilágítja az utat és erőt is ad hozzá! Épp arról beszél Jakab, hogy van ilyen! Persze nem nálunk, nem bennünk - hanem Istennél!

Tehát: “Ha pedig valakinek közületek nincsen bölcsessége, kérje Istentől!” Menjen oda Isten elé, mondja meg Neki: Uram, itt vagyok, belebonyolódtam az élet útvesztőibe, nem tudom, mitévő legyek, nem látom a kiutat, nem akarok a magam ostoba feje szerint dönteni, szólni, cselekedni, add nékem azt a bölcsességet, amit megígértél! Abban igazán semmi szégyellni való nincs, hogy az ember megvallja Isten előtt a saját tehetetlenségét, sötétben tapogatózását, tanácstalanságát! Bár el tudnánk jutni erre a megalázkodásra! Bár igazán be tudnánk ismerni Urunk előtt és önmagunk előtt, hogy nem tudunk segíteni magunkon, hogy nincs bölcsességünk! Bár annyira valóság lenne a saját tehetetlenségünk tudata, hogy könyörgőre tudnánk fogni a dolgot! Mert hogy mennyire nincs elegendő bölcsességünk, minden nap megmutatja! Legyünk hát bizalommal Édesatyánkhoz, Aki csak azt akarja tőlünk, hogy engedjünk segíteni magunkon! Hiszen Isten megmutatta nekünk mindabban, ami Krisztussal a földön történt, hogy Ő igazán segítségünkre akar lenni mindenben, elsősorban abban, hogy az Ő gyermekeiként éljünk. Jakab itt már nem beszél kimondottan Jézusról, az Ő érettünk megvívott harcáról és győzelméről. De föltételezi azt, és föltételezi, hogy a gyülekezet is tud már minderről! Ezért nem fejtegeti újból, mit jelent a Krisztus áldozata, hanem azt akarja, hogy most már vonjuk le életünk számára a következményét mindannak, amit Jézusról tudunk. Az Atyához vezető út nyitva van. Isten fölajánlotta az Ő segítségét, most már fogadjuk el végre! Ha hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor most már csak az van hátra, hogy nyújtsuk ki a kezünket és vegyük át Tőle, amit kínál.

Tehát: “Ha pedig valakinek nincsen közületek bölcsessége, kérje Istentől, a ki mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül adja; és megadatik néki!” (Jak 1,5) Ebben a hallatlanul nagy biztató ígéretben három olyan szó is van, amit érdemes külön is aláhúzni. “Mindenkinek”: tehát senki ne mondja, hogy én nem tudok imádkozni, nem tartozom a kegyes emberek közé, én olyan hűtlen ember vagyok, aki mindig újra elfeledkezik Istenről, hogyan volna hát szabad most egyszerre Hozzá fordulnom? Nekem nincs jó bizonyítványom a mennyben! Nos, de hát kinek van? Ki az, aki nem fordul el mindig újra és újra Istentől? Viszont éppen azt jelenti Jézus megváltói munkája, hogy akinek rossz bizonyítványunk volt a mennyben, jót írt helyette a vérével! Így mondja ezt az Ige: “Eltörölte a parancsolatokban ellenünk szóló kézírást” (Kol 2,14), azt a följegyzést, ami a vádat tartalmazza. Megsemmisítette! Nincs hát senki többé, aki azt mondhatná, hogy neki nem szabad bölcsességért, ezért az életbölcsességért könyörögnie! Hogy ő hiába imádkozik! Isten mindenkinek megadja, aki kéri! “Készségesen"! Nem szab feltételeket, minden további nélkül adja. Nem nézi, hogy méltók vagyunk-e rá. Rengeteg oka lenne arra, hogy ne adja meg, és semmi oka nincs arra, hogy megadja. És mégis megadja, minden ok nélkül, egyszerűen csak azért, mert adni akar, mert Ő Isten, Aki adhat ingyen! Adakozó Isten, mert Ő gazdag. “Szemrehányás nélkül”. Nem leckéztet meg előbb, hogy: Na lám, amikor elindultál ezen az úton, nem kérdeztél meg engem, most, hogy eltévedtél rajta, hozzám fordulsz, ugye mégis segítségért?! Hiszen tudja Ő azt, hogy magunktól csak elrontani tudjuk a dolgainkat, inkább örül, amikor valaki maga is belátja ezt. Nem hányja szemére senkinek a bölcsesség hiányát, hiszen honnan is lenne, ha nem kérte az Úrtól?

És ha már ennyire biztat, akkor igazán indokolt, hogy ne kételkedjünk Benne! Ezért folytatja így: “De kérje hittel, semmit sem kételkedvén: mert a ki kételkedik, hasonlatos a tenger habjához, a melyet a szél hajt és ide s tova hány. Mert ne vélje az ilyen ember, hogy kaphat valamit az Úrtól; A kétszívű, a minden útjában állhatatlan ember.” (Jak 1,6-8) Minden hívő ember ismeri azt a kételkedést, ami az imádkozás közben elfogja néha. Valóban meghallgat az Isten? Van egyáltalán Isten, Akihez én most beszélek? Nem önszuggesztió az egész imádság? Nem úgy van a dolog, mint amikor sötétben szólok valakihez, akit nem látok, és az illető nincs is ott? Igen, minden imádkozó ember bizonyára ismeri ezt a kételyt. Nos: itt nincs más bizonyosság, mint magának Istennek az ígérete. Minden imádságunknak egyetlen, de rendíthetetlen biztos alapja: magának Istennek a szava. Ő mondta, hogy kérhetünk bölcsességet, mert Ő mindenkinek készségesen és szemrehányás nélkül megadja. És aki ebben való hittel kéri: megadatik néki! Írást adott róla a mi Urunk! Engedi Magát szaván fogni.

Tehát: ha valakinek nincsen bölcsessége, Krisztusi életbölcsessége, kérje Istentől és megadatik néki. Jertek, kérjük az ének szavaival:

Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Lélekből, lelkesen,
kérni taníts!
Üdvözítőm te vagy,
Észt, erőt, szívet adj.
Lelkeddel el ne hagyj!
Kérni taníts!

Hinni taníts, Uram,
kérni taníts!
Gyorsan elszáll a perc:
kérni taníts!
Lásd gyengeségemet,
Erősíts engemet,
Míg diadalt nyerek:
Kérni taníts!

(479. ének 2-3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. március 8.

Urunk Szentlelkének a segítségével új sorozatot szeretnék kezdeni. Az ószövetségi Ábrahám sorozat után most az Újszövetség leggyakorlatiasabb beállítottságú könyvével, Jakab levelével foglalkozunk. Hadd szóljak bevezetőül néhány szót magáról a levélről. Mondtam már, hogy a leggyakorlatiasabb beállítottságú irata az Újszövetségnek. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem inkább Jézus szavainak a valóságos gyakorlati életre való alkalmazhatóságáról ad mély, komoly, egyszerű bizonyságot. Nem dogmatikai, hanem inkább etikai mű. Alapgondolata, hogy az igaz hit jó cselekedetekben gyümölcsözik. Az élettől, erkölcstől elválasztott hit képmutatás, vagy képzelődés. A szó kereszténységével szemben a tett kereszténységét hirdeti. Olyan, mintha a Hegyi beszéd visszhangja lenne egy nemzedék után.

Írója így nevezi meg magát: “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája.” (Jak 1,1a) Az eredeti szó pontosabb fordítása szerint: “rabszolgája”. Annyival is inkább feltűnő ez a bemutatkozás ilyen formában, mert nem az apostol Jakabról van szó, hanem az Úr Jézus test-szerinti édestestvéréről. Mennyi alázat van ebben a kifejezésben: nem hivatkozik a vérségi kapcsolatra. Amíg az Úr a földön járt, ő is olyan tanácstalanul, értetlenül nézett rá, mint a család többi tagja. De mióta - Pál tudósítása szerint - a feltámadott Úr néki is megjelent, azóta ő is látott és hitt Benne. Később ő lett a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója. Innen írja a 44-50. év táján jelen levelét az elszórtságban lévő, tehát a szórványban élő 12 nemzetségnek. Tehát az elszórtságban élő, vagyis az üldözések következtében szerteszét szóródott keresztényeknek szól a levél, egy szétszórt, szétkergetett nyájnak. Így írja le a gyülekezet állapotát, ilyen helyzetben van Isten gyülekezete, Isten népe a világban. Szétszórva minden népek között az egész földön. Sőt még ott is ilyen szétszórtságban, szétesett állapotban, ahol látszólag mint gyülekezet együtt van.

És vajon nem ilyen szétszórt, szétesett, széthúzó állapotban van-e gyakorlatilag minden helyi gyülekezet is, ez a mienk is? Mennyi szétesés és széthúzás, milyen távolság és idegenség van még azok között is, akik pedig össze kellene, hogy tartozzanak egymással mint Isten népe! Mennyire nem egységes közösség, összetartó és összetartozó egész látszólag egy helyi gyülekezet sem, hanem sokkal inkább egy szétesett nyáj! És mégis, ebben a megszólításban: “Jakab... az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek” (1b vers) az fejeződik ki, hogy még ilyen állapotában is van gyülekezet, a szétszórt gyülekezet is gyülekezet, szétszéledt volta ellenére is megvan. Mutatja Jakab megszólítása. Hadd szólítson meg hát bennünket is a mi szétszóródott állapotunkban, és ennek alapján kiáltsuk oda mi is egymásnak, mint a ködbe jutott kirándulók a hegyek között, ahol nem láthatja egyik a másikat, hogy: Itt vagyunk! Együtt vagyunk! Megvagyunk! Igen, lehet, hogy sok különbség, szeretetlenség, közöny, gondolat, törekvés választ el bennünket egymástól, és emiatt, mint Isten népe elszórtságban élünk mi is - de nem vesztünk el, megvagyunk! És azért vagyunk meg, mert Jézus Krisztus van!

Jakab nem magánlevelet ír és nem magától írja a levelet, hanem mint Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája. Tehát Jézus jelenlétére, az Övéivel való hatalmas megjelenésére hívja föl a figyelmet. Azáltal és abból él a gyülekezet, hogy Jézus ott van közöttük a szétszórtságban is. Nehogy azt gondoljuk, hogy Jézus hatalmas és kegyelmes jelenléte az Övéi között a földön akár csak egy pillanatra is megszűnt volna! Éppen ma egy hete beszéltünk arról, hogy Jézus nem valahol a távoli csillagos messzeségben van, hanem éppen itt van, velünk van, közel van. Az Ő láthatatlan jelenléte az Ő gyülekezete között valóság, realitás, amiből élni lehet. S nekünk, valahányszor így összejövünk, vagy össze sem jövünk, hanem arra gondolunk, hogy van itt egy szétszóródott gyülekezet: éppen abban a hitünkben kellene felbuzdulnunk, hogy Jézus itt él velünk, közöttünk!

Ebben a hitben, ebben a bizonyosságban meri Jakab a szétszórtságban lévő gyülekezetnek legelső üzenetként odakiáltani, hogy “Teljes örömnek tartsátok!” (2. vers) - mintha azt mondaná: Örüljetek! Legyetek boldogok! Akárhogyan áll is a dolog, akármilyen is a helyzet: szabad, lehet örülnötök! Pedig annak a gyülekezetnek - ha a külső körülményeit nézzük - nem sok oka volt az örvendezésre. Nagy, széjjelszakadozott állapotában ki volt téve annak a kísértésnek, hogy sokan megtagadják hitüket és visszaesnek. A testvéri közösség hiányában nincs akitől erősítést kapjanak, nem zárkózhatnak föl rendezett csatasorba, kinek-kinek magának kell megharcolnia a hit sokféle harcát. És íme, Jakab mégsem sajnálkozik atyjafiainak nehéz sorsán, nem azt írja, hogy: Óh, szegény testvéreim, fogadjátok őszinte részvétemet - hanem valami érthetetlen, derűs bizakodással kiáltja feléjük: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek... A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.” (2. és 4. vers) De éppen ezért meri ezt megtenni, mert ő hisz Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában. És valóban: e nélkül a hit nélkül a kísértések között való örvendezésre, a próbák között való állhatatosságra, tökéletes cselekedetre, fogyatkozás nélkül való életre biztatni valakit csak egyszerű jó tanács, amire az ember csak még jobban elcsügged, mert érzi, hogy éppen itt a baj: képtelen rá, hogy meg is csinálja.

A magunk erejéből egyetlen lépéssel sem tudunk ebben az irányban előbbre jutni, amit itt Jakab megjelöl. A megpróbáltatásokban mi nem örülni szoktunk, hanem sóhajtozni, panaszkodni, siránkozni. És nem győzni, hanem elbukni. Én, a magam gyengeségeivel, leveretéseivel, naponkénti bukásaival: én legyek kitartó, ép, fogyatkozás nélkül való? Ismerem a gyengéimet, tudom hogyan szokott történni a kísértések között, tehetetlen vagyok, amikor meglep a félelem, amikor rám szakad valami megpróbáltatás! S amikor itt Jakab a kísértések között való megállásról, állhatatosságról, tökéletességről beszél, bizonyosan tudja ő, hogy éppen ez az, amire képtelenek vagyunk! Ismeri ő bizonyára a saját tapasztalatából a mi bukásainkat, leveretéseinket, gyengeségeinket - de itt ő most valami másra gondol! Amikor azt mondja, hogy örömnek tartsátok, ha megpróbáltatások közé kerültök, akkor Ő közben Jézusra gondol, Jézus Krisztus keresztjére és feltámadására. Persze, hogy eltekintve Krisztus személyétől és értünk végzett megváltói munkájától - tehát csak magunkra hagyatva - nem is tehetnénk mást, mint csak sóhajtozni, siránkozni, amikor valaki a megpróbáltatások között örömre és kitartásra buzdít. Azonban itt az Úr Jézustól jött valaki, a megfeszített és feltámadott Megváltó követségében hirdeti, hogy örülhettek még a megpróbáltatásokban is! Van győzelem a kísértések fölött, van segítség a számotokra, van erő, amire számíthattok: Jézus üzeni! Vegyétek csak fel, vállaljátok csak a harcot, de Őbenne való hittel, a megfeszített és feltámadott Jézusban való bizalommal, és meglátjátok majd, hogy a hit olyan valami, ami képes felvenni a Krisztusban rendelkezésre álló erőket! És így már nemcsak jó tanács, hogy örömnek tartsátok a kísértéseket, legyetek állhatatosak és tökéletesek - hanem egy nagy lehetőségre való figyelmeztetés: nézzétek, itt az alkalom, hogy éljetek a Krisztusból.

És ez nemcsak annak a tizenkét nemzetségnek szól a szétszórtságban, hanem nekünk is, ugyanúgy! Akármennyire szétszórt, hányt-vetett emberek vagyunk, akármennyire gyengék, fáradtak, kishitűek, nyavalyások vagyunk: egy sincs közöttünk, aki ne ismerné Jézus Krisztus nevét. Egy sincs, aki meg ne lenne keresztelve, egy se, akinek az Úr asztalánál ne volna megterítve, tehát egy se, aki ne lenne hivatalos Isten népe közé, abba a seregbe, amelyiknek Jézus a győzelmes vezére. Legfeljebb elfeledkezünk róla olykor, elalszunk, tehetetlenek vagyunk, úgy érezzük, ki vagyunk szolgáltatva az idegeinknek, kedélyállapotunknak, belső állhatatlanságunknak. De éppen ezért lép maga Jézus Krisztus az Ő szolgájának, Jakabnak a szaván át elénk és mondja: Örüljetek! Szabad fölébrednetek, erősnek lenni, győzni! Ezt én mondom, Jézus, aki halálommal és feltámadásommal megváltottalak benneteket!

Igen, ha az élet ránk nehezedő terhei, kísértései között hinnénk Jézus láthatatlan jelenlétében, nem sóhajtoznánk többet, nem panaszkodnánk tovább! Tudomásul vennénk, hogy bár szegény és erőtlen vagyok, és okom lenne a megfáradásra, sóhajtozásra, - de mindebben itt van velem Jézus, aki minden megfáradottnak és megterheltnek mindig ezt mondja: Jöjjetek énhozzám, forduljatok felém, nézzetek rám! Gondoljatok arra, amit érettetek tettem! Akkor megértjük, amit Pál apostol mondott, amikor így kiáltott fel: “Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24) Akkor megértjük azt is, amikor így ír: “De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57) Igen, így lenne, ha tudnánk, ha mernénk Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában hinni.

Tehát: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek”. Reggeltől estig rengeteg “kísértés” támad meg bennünket, állja el az utunkat, rontja el a napunkat és kedvünket. Mint például a gondok, fájdalmak, megbántások, vagy a bensőnkből feltörő alantas ösztönök, képek, gondolatok. Erre mondja Jakab, hogy örüljünk nekik? Hogyan? Örüljünk annak, ami kellemetlenséget, gondot okoz, ami miatt szégyenkeznünk kellene? Igen - mondja Jakab -, mert ezek a kicsiny, talán egészen rejtett folyamatok ott a lélek mélyén, ahol a kísértések lejátszódnak, igen nagy jelentőségű folyamatok! Mert ezekben tud Jézus nekünk örömet, igazi örömet adni. Mert ez az a pillanat, az a hely, ahol a hitünk akcióba léphet, ahol meggyőződhetünk Jézus láthatatlan jelenlétének a valódiságáról! Itt derül ki, hogy igazán Isten gyermeke vagyok-e, Atyámhoz tartozom-e? És ha igen - mint ahogyan igen -, akkor ne sóhajtozzam, ne magamra nézzek, hanem hagyjam érvényesülni azt az igazságot, hogy Istené vagyok! Mi szakíthat el az Ő szerelmétől, amely van a Jézus Krisztusban? És akkor ez lesz az a győzelem, az az állhatatosság, amit a kísértésben ki kell fejtenem!

Ilyenkor mutatkozik meg, hogy hiába, vagy nem hiába olvasom-e a Bibliámat, mondom-e az imádságomat? Most, ebben a pillanatban kell tudatosítanom magamban, hogy Krisztus a Megváltóm! Most végrehajtani bensőmben ezt a kis mozdulatot: elfordulni a kísértéstől és odafordulni Jézushoz. És ez a kis mozdulat: ez a mi győzelmünk! Vagy még inkább: ez Jézus Krisztus győzelme a mi életünkben! Ilyenkor nyúl bele Isten a mi kísértéseinkbe az Ő győzelmes erejével! És a győzelemnek ez a lehetősége teszi igazán örvendetessé emberi, földi életünk minden pillanatát, amit Igénk így mond: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak 1,2-3)

Így azután való igaz, amit egy régi magyar ének így fejez ki:

Akármint halásszon az ördög utánad,
Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad,
Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad,
Ha Krisztusban bízol, higgyed, az sem árthat.

(380. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. február 22.

Hónapokon keresztül végigkísértük Ábrahámot hosszú életének az útján. Eseményekben dús, áldásokban gazdag élet volt. Végre ez az élet is elérkezett földi útjának végső állomására. Mennél jobban közeledik hozzá, annál csendesebbé válik minden. Itt már nincsenek nagy események, szenvedélyek, viharok, mélységek és magasságok, a földi élet hullámverése egyre jobban elcsitul és végre belecsendesedik az örökkévalóságba. Ábrahám, mint a nyári napfényben a gyümölcs, lassan egészen megérik az örök életre. A hazafelé készülő öreg ember életét és megérkezését állítja elénk az Ige. Lássuk meg, mit tanulhatunk belőle!

Íme, ezt olvassuk: "És meghala Sára." (1Móz 23,2) Egy egyszerű, rövid kis híradás. Úgy hangzik, mint ma is akármelyik gyászjelentés: X. Y. meghalt ekkor és ekkor, ennyi és ennyi éves korában. De, hogy mennyi szívfájdalom, mennyi kifelé vagy befelé hulló könnycsepp van egy ilyen rövid kis híradás mögött, azt csak az tudja, aki már maga is küldött szét ismerőseinek ilyen jelentést. Hiszen Sára Ábrahám életének a másik fele volt. Ha igaz az, hogy "lesznek ketten egy testté" (Mt 19,5) - márpedig bizonyára igaz -, akkor úgy maradt itt Ábrahám késő vénségére, mint egy öreg fa, amelyiknek levágta a felét a villámcsapás. Valóban élete társa volt Sára: jóban-rosszban, örömben-bánatban, a nagy ígéret várásában és beteljesedésében is részestársa. Ahogyan az Újtestamentum mondja a feleségről: örököstársunk az élet kegyelmében. (1Pt 3,7) Örököstárs Isten minden áldásában és kegyelmében. És íme, akivel egy hosszú, küzdelmes életen át összenőtt a szíve, a lelke, a sorsa, az imádsága, az most meghalt. Elérkezett hát az a pillanat, az a visszavonhatatlan, megmásíthatatlan tény, amit az ember ezzel a végső megadást jelentő szóval szokott tudomásul venni, hogy: meghalt. Hogy milyen mélyen érintette Ábrahámot felesége halála, az kitűnik a mondat folytatásából: "És beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt." (1Móz 23,2) "Beméne": azt jelenti, hogy visszavonult. A hívő ember gyásza és sírása nem való az utcára, az emberek szeme elé. Az igazi fájdalom nem keresi a nyilvánosságot, hanem visszavonul, hogy egyedül lehessen Istennel! Nem a holttesthez ment be Ábrahám, hogy ott marcangolja lelkét a fájdalom, hanem Istenhez, abba a bizonyos "belső szobába", amelyikről Jézus beszél az imádsággal kapcsolatban. (Mt 6,6) Mert ilyenkor erre van a léleknek szüksége: egyedül maradni az Atyával! Néki panaszolni el minden fájdalmat, Őelőtte kisírni a könnyeket. A belső fájdalmak igazi megoldását mindig az Isten előtt való csendességben nyeri el az ember. Itt, az Istennel való belső közösségben tanulja meg a legsúlyosabb fájdalmakat is olyan fényben meglátni, ahogyan azt emberi szavak sohasem tudnák megvilágítani. Itt találhatja csak meg a vigasztalást abban a hitben, hogy drága szerettének az örökkévalóságba való átvitelével is azt akarja Isten, hogy még szorosabbá váljék kapcsolata azzal a láthatatlan világgal - hiszen most már életének egy darabja ott van, még jobban megerősítve ezzel a reménylett dolgok valóságát, megfoghatatlan realitását! Itt győződik meg a gyászoló szív arról, hogy teljes bocsánat van a Krisztus érdeméért mindarra a lelkiismeretet marcangoló bűnre és mulasztásra is, amit az elköltözöttel szemben valaha elkövetett, amit vele szemben már soha jóvá nem tehet. Itt nyeri vissza tehát az ember újra a belső egyensúlyát, itt, az Istennel való belső csendességben, közösségben. Tudta ezt Ábrahám és ezért van megírva róla, hogy "beméne... , hogy gyászolja Sárát és sirassa őt." (1Móz 23,2) Bár tudná ezt minden hívő ember és hasonló helyzetben meg is tenné! Milyen jó, hogy van kihez bemenni és van ki előtt elsírni minden fájdalmunkat! Az ilyen, Isten előtt való elcsendesedésben is igaz, hogy "Boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!" (Mt 5,4)

Azután pedig ezt olvassuk: "Ábrahám pedig vén, élemedett ember vala és az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot!" (1Móz 24,1) Ritka szépen foglalja itt össze a bibliai tudósítás Ábrahám hitéletének az egész eredményét! Megöregedett, élemedett ember lett, és mindenben áldott! Az Ótestamentum eredeti nyelvén két kifejezés is van az öregség érzékeltetésére, de e két kifejezés tartalma erősen különbözik egymástól. Az egyik szó az életerők fölélését, elgyengülést, besötétedést jelent. A másik pedig egy élet munkálkodásával elért nyereséget, eredményt, a személyiség kiteljesedését, megérését, érett voltát jelenti. Itt ezt a fogalmat használja Bibliánk Ábrahám öregkorának a jellemzésére. Ez a kifejezés tehát, hogy "vén élemedett ember vala", nem egy elernyedt megfáradást jelent, hanem olyan állapotot, mint amiben egy teljesen megérett gyümölcs van, amelyik azonban még nem esett le a fájáról. Azt fejezi ki ez, hogy van olyan élet, amelyik nem öregszik meg. Ez pedig a hitben való élet, a hit élete. Bár ez is itt születik, ebben a jelenvaló világban, de mégsem ennek a jelenvaló világnak az élete. Az igazi hitélet esetről esetre Isten kijelentéséből, Istennek meghallott szavából támad. Az igazi hitéletet minden cselekedetében isteni erő inspirálja és hordozza, s célját illetően az örökkévalóságra van rendelve. Az az élet, amelyik az örök életből táplálódik, akármilyen gyarló és emberi legyen is megnyilvánulásaiban, nem öregszik, mert örök életre hivatott el. Egy olyan élet, mint Ábrahámé, amelyik Istenben találta meg a nyugalmát, az Istennel való közösségben találta meg rejtett erőforrásait, az ilyen az idő múlásában nem használódik el, ereje a szolgálatban nem törik meg, a küzdelemben nem merül ki. Ami egy ilyen életben az öregség következtében elernyed, megfakul, besötétedik: az mind csak a fizikai erő, a testi organizmus, amelyben az ember tulajdonképpeni szellemi személyisége - mint egy sátorban - tanyázik. És ha sok mindenféle szolgálatban, küzdelemben telt is ez az élet, ha benne sok támasz és reménység összeomlott is már, ha tévedéseken és csalódásokon ment is keresztül: mindez arra való volt, hogy magát a személyiségét az embernek kiérlelje. Ahogyan Pál apostol is öreg korában mondotta: "Ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul!" (2Kor 4,16)

Az ilyen öregeknek nem a halál fog majd kaput nyitni a örök életre, hanem már maga a földi lét is ilyen kapuvá lett a számukra. A halálban nem omlik össze minden, amit szereztek, sőt: sokkal inkább magukkal viszik azt a múlhatatlant, amit már földi életükben is az Istennel való közösségükben kaptak. Mert nem maga az élet törik számukra a halálban, hanem csak az a földi edény, az az anyagi sátorház, amellyel az élet a látható világban összefügg. Egy hívő leány, amikor haldoklott, megkérte az őt hűségesen ápoló testvérét, adja át barátainak ezt az üdvözletet: "Köszöntsd nevemben a meghalókat, én megyek haza az élőkhöz." Az ő Krisztussal Istenben elrejtett élete nem öregedett meg és nem tört össze a halálban, hanem csak elhagyta a tökéletlent, hogy a tökéletesbe és a teljességbe léphessen be. Aki Krisztust hite által befogadta magába, annak a számára már itt, e földön elkezdődött az örökkévalóság. Krisztusban már e föld is az örök élet színhelye, az Isten temploma, amelyben a láthatatlan Isten jelenvalóságát és dicsőségét éli meg a lélek. Erről tesz bizonyságot a zsoltáríró is: "Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a czédrus a Libánonon. Plánták ők az Úrnak házában; a mi Istenünknek tornáczaiban virágzanak. Még a vén korban is gyümölcsöznek; kövérek és zöldellők lesznek." (Zsolt 92,13-15) Ilyen öregkort ért meg Ábrahám. "És az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot" (1Móz 24,1b) Nem kellett neki elvesztegetett évekre és évtizedekre visszatekintenie. Számára az élet nem maradt maradandó nyereség nélkül. Sőt, inkább mindenből, ami érte, amit megélt, minden eseményből, bukásból, örömből, szomorúságból valamilyen áldást kapott az Úrtól. Ez tette öregkorát gazdaggá és széppé, békével és boldogsággal teljessé. Mert egy élet igazi áldása nem abban van, hogy minden jól sikerült az embernek, hogy nagyot alkotott és sokat nyert, testi egészségben és életkedvben megmaradt - hanem abban, hogy mindenben, amit megélt, áldás volt elrejtve számára Istentől!

Vannak, akik látszólag szerencsés életkörülmények között élnek és mégis úgy érzik magukat, mint a pokolban. Van, akinek látszólag minden sikerült és mégis úgy siratja életét, mint elveszített időt. Amiben azonban az igazak megtalálták Isten áldását, az nem nyomja őket, még ha akármilyen súlyos kereszt volna is, sőt, Isten dicsőítésére inspirálja a szívüket. Micsoda öröm és boldogság lehet egy élet alkonyán, visszatekintve a megtett útra, egy hosszú élet tapasztalataiból is megbizonyosodva elmondani: való igaz, hogy "azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van!" (Róm 8,28) Egy ilyen élet végén valóban semmi szomorúság nincs abban, amit Igénk így mond el: "És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez." (1Móz 25,8) A megérkezés öröme és dicsősége ragyog e rövid híradás fölött: "Takaríttaték az ő népéhez." Ez a kifejezés nem az eltemetést, hanem az elköltözöttek túlvilági életét fejezi ki az Ótestamentum nyelvén. A túlvilági életnek ezt a halvány derengését azonban Jézus ugyancsak megvilágította azzal, hogy Istent Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének mondja, mégpedig éppen a feltámadást tagadó szadduceusokkal való harcában, és hozzáfűzi, hogy "az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene!" (Mt 22,32) Ez a kifejezés tehát, hogy Ábrahám Istene, azt a bizonyosságot jelenti, hogy: Ábrahám él!

Ábrahám életének a története és minden igazán hívő embernek a története nem olyan fájdalmas hangulattal végződik, mint amilyet a lemenő nap utolsó sugarainak az eltűnése kelt bennünk nyári estén - hanem úgy, hogy eltűnő alakja után nézve bepillantunk az örök dicsőségbe! Sokat gondolkoztam, mit jelent ez a kifejezés, hogy "betelve az élettel". És rájöttem, hogy éppen nem olyasformát, hogy megutálva az életet, belefáradva az életbe, mint aki megcsömörlött már tőle, hanem azt, hogy egészen készen a hazatérésre. Még jobban megértjük ezt a kifejezést egy sötét háttéren. Olvastam valahol, hogy Hobbes, egy nagy bölcselő, haldokolva így kiáltott fel: "Most következik az ugrás a sötétbe. Ha most az egész világnak ura volnék, szívesen odaadnám mindenemet, hogy csak még egy nappal tovább élhessek!" Ezt akkor mondta, amikor már hetven évet, tehát több mint 25.000 napot élt, melyeknek mindegyikén elmulasztotta a hazatérésre való előkészületet. Ez a tökéletes ellentéte ennek a kifejezésnek, hogy "betelve az élettel"!

Egy másik híres gondolkodó: Bőhme, aki szintén betelt az élettel, utolsó pillanataiban így örvendezett: "Most megyek a paradicsomba. Elmondhatatlanul boldog vagyok." Kálvin utolsó szavai ezek voltak: "Vágyom a galamb szárnyai után, hogy az Úrhoz repülhessek!" Mennyi öröm van a halálban, amikor valaki "betelve az élettel" távozik. Mennyi bizonyosság afelől, hogy nincs örök halál azok számára, akiknek úgy életükben mint halálukban Krisztus az erősségük. "A ki hisz én bennem, ha meghal is él" - mondta az élet fejedelme! (Jn 11,25b) Ábrahám Istene - a Te Istened - a mi Megváltónk! Igen, aki hisz Őbenne, az "nem megy a kárhozatra, hanem" máris "általment a halálból az életre." (Jn 5,24)

Ebben a bizonyosságban - Ábrahám hitével - nemcsak meghalni lehet nyugodtan és boldogan, hanem ebben a bizonyosságban lehet igazán élni, hasznosan élni, Isten dicsőségére dolgozni, áldásul lenni már e világban! Igen: Ábrahám hitével, Ábrahám Ura kegyelmében!

Könyörögjünk hozzá!

Ó, Ábrahám Ura, Szent kegyelmed nekem
Az én örömöm, útamon ez vezessen.
Te barátod lettem, Én Istenem te vagy:
Tarts meg a Jézus véréért és üdvöt adj!

Megesküvél Uram, És igédben bízom,
Hogy égbe viszed gyermeked sas-szárnyakon.
Meglátom Jézusom És áldom hatalmát,
Szent kegyelmének éneklek halléluját.

(425. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. január 18.

Isten Igéjének az állandó, sőt alkalmi jellegű időszerűségéről is már többször volt alkalmunk meggyőződni. Emlékeztek még reá talán, hogy amikor mintegy másfél évvel ezelőtt a János evangéliumát magyaráztuk sorozatosan, minden vasárnap a következő részt, s ez adta meg mindig az alkalmi jellegű igehirdetéshez is az illető alkalomnak megfelelő üzenetet. Karácsonykor például az éppen soron következő részben találtuk meg a karácsonyi evangéliumot, újévkor, nagypénteken, húsvétkor szintén. Pünkösd napján megint. - És íme ezen a mai vasárnapon is, amikor az ország minden részéből összesereglett küldöttek a III. Magyar Békekongresszus keretében a béke megszilárdításának és megvédésének ügyéről tárgyalnak, és amikor minden református szószéken is a békesség Istenének üzenetét akarják tolmácsolni a prédikációk: íme, nem kellett külön alkalmi Igét keresnünk hozzá, mert Ábrahám-sorozatunk éppen soron következő részében benne van a mai napra szóló aktuális üzenet. Ábrahám és Abimélek találkozásáról és szövetségkötéséről szól a felolvasott rész, és ebben a hívő ember, az Isten gyermeke és a világi hatalom egymáshoz való viszonyára vonatkozóan kapunk néhány megszívlelésre méltó szempontot. tehát nem az egész tisztázását ennek a nagy kérdésnek, hanem csak néhány, de éppen ma nagyon időszerű szempontot. Próbáljuk hát sorra venni.

Abimélek így szól Ábrahámhoz: "Az Isten van te veled mindenben, a mit cselekszel." (1Móz 21,22) Mondja ezt annak az országnak a pogány fejedelme, amelyiknek a területén Ábrahám mint idegen, mint jövevény letelepedett és él. Ennél nagyobb elismerést, ennél jobb bizonyítványt aligha lehetne kiállítani egy hívő emberről. Hiszen itt arról van szó, hogy Ábrahámnak a cselekedeteiből, külső életéből meglátszott valami a világ előtt az ő Istennel való belső közösségéből. Istennel való belső lelki kapcsolata annyira átvilágított a külső magatartásán, az egész életén, hogy egy más világnézetű, más beállítottságú emberben is tiszteletet ébresztett. Ennek a filiszteus fejedelemnek, Abiméleknek alkalma volt jól megfigyelni Ábrahám életét, és Isten áldó kegyelmét meglátni mindabban, ahogyan ott élt közöttük. És ez a megfigyelés jó benyomást tett rá. Itt minden, amit látott, arról beszélt, hogy az az ember Istennel jár. Isten igaz gyermekének az életében valóban mindennek erről kell beszélnie. Nemcsak az az oltár, amit a szívében vagy a temploma falai között épít az Úrnak, hanem a belső szobácskájában elmondott imádságai; nemcsak az Istennel való közösségét ápolgató lelkigyakorlatai beszélnek arról, hogy Istennel jár, Istenben hisz, Isten gyermeke, hanem a családi élete, az erkölcsi komolysága, a sátora, a nyájai, a világban való egész forgolódása. Igen, Ábrahámnak mindebben az élet-megnyilvánulásában az érződött, hogy valami megmagyarázhatatlan szentség veszi körül, valami titokzatos erő védi, rejti, áldja. És ez természetes is - hiszen ha egy ember igazán élő kapcsolatban van az örökkévalóság Istenével, nem is tehetne semmit anélkül, hogy az örökkévalóság légköre, ereje, fénye valami módon meg ne látszódnék, meg ne érződnék a külső magatartásában, cselekedeteiben. Ezt érezte meg Abimélek és ezért nyilatkozott ilyen elismerően róla: "Az Isten van te veled mindenben, amit cselekszel!" (1Móz 21,22)

Tehát azt jelenti ez, hogy a hívő ember úgy tisztelje az ő Urát, úgy élje meg az ő Istennel való közösségét, hogy az a világ előtt, a kívülállók előtt ne gyalázatára, hanem dicsőségére szolgáljon Isten nevének. Ilyen keserű szemrehányás is van a Szentírásban: "az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között." (Róm 2,24) Sok megbánni való bűnünk van mindnyájunknak e tekintetben. Krisztus ügyének ezen a földön nem az ellenségei, hanem a barátai ártottak legtöbbet. Gyalázatot hozni erre a szent névre nem is tud más, csak aki viseli. Ismerjük rá a szomorú példákat a történelemből, meg a saját keresztyén életünk sok nyomorult kudarcából! Ezért int Pál apostol mértékletes, tiszta életre például a keresztyén családi életben ezzel a figyelmeztetéssel: "hogy az Isten beszéde ne káromoltassék!" (Tit 2,5) Ezért int Péter apostol is: "Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy... a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján." (1Pt 2,12) Mind ugyanazt mondják más szavakkal, amit Jézus így fejezett ki: "Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat." (Mt 5,16) Nemcsak azért jött Jézus, hogy emberi életeket vigyen a mennyországba, hanem azért is, hogy a mennyországot vigye bele emberi életekbe, s az örök élet erőit, szépségét, melegét, békéjét hasznosítsa benned - aki hiszel Benne -, a földi életed minden viszonylatában. A hívő ember olyan, mint egy megfordított fa: gyökerei fölül vannak a láthatatlan világban, az örökkévalóságban, lombozata, koronája, gyümölcsei itt vannak a földön, a földi élet szolgálatában. Felülről kapott erőkkel terem jó gyümölcsöket e világ javára. És tudunk Jézusnak olyan példázatáról, amelyben éppen arról van szó, hogy ezeket a gyümölcsöket keresi az Úr: a szeretetnek, a szolgálatnak, az önzetlen életnek, a becsületes munkának azokat a gyümölcseit, melyekben egy embernek az Istennel való belső lelki közössége külsőleg is meglátszik, a világ előtt is tiszteletreméltó, megbecsült életben realizálódik! A hívő embernek tehát a világban való magatartására vonatkozóan Ábrahám példájával arra int az Úr, hogy vigyázzunk annak a névnek a szentségére, tisztaságára, megbecsülésére, amelyet Isten adott nekünk, hogy viseljük: a Krisztus nevére!

A történet úgy folytatódik, hogy Abimélek, a filiszteusok királya szövetségkötésre hívja föl Ábrahámot. "Mostan azért esküdj meg énnékem az Istenre itt, hogy sem én ellenem, sem fiam, sem unokám ellen álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel te is én irántam és az ország iránt, amelyben jövevény voltál." (1Móz 21,23) És Ábrahám nem tétovázik. Látja rögtön, hogy jó ügyről van szó, s mindkettőjüknek érdekében áll, hogy békésen munkálkodjanak együtt azon a földön, amelyen laknak. Nem tiltakozik benne a lelkiismeret az ellen, hogy hívő ember létére szövetségre lépjen egy olyan uralkodóval, aki nem az Ő Istenét imádja. Elfogadja és esküvel pecsételi meg az ajánlatot: "És monda Ábrahám: Én megesküszöm!" (1Móz 21,24) És ezt nemcsak józan megfontolás alapján tehette, hanem hitbeli látása szerint is. Hiszen Ábrahámnak nem az volt a hivatása, hogy harcban álljon a népekkel, akik között lakott, hanem hogy áldásul legyen számukra. Neki, mint Isten emberének az a küldetése, hogy áldás legyen, Isten akaratának tolmácsa legyen, szolgáljon! Tehát esküjével generációkra biztosíthatta a békés együttlétet Abimélek nemzetségével, s ez megegyezett azzal a prófétai hivatással, amelyre elküldetett.

Mi, az Újtestamentum népe, akiknek a Kijelentés még több világossága adatott, még tovább is húzhatjuk ezt a vonalat. Nemcsak azt vállaljuk, amit Abimélek kért Ábrahámtól: "...hogy ellenem ...álnokságot nem cselekszel, hanem azzal a szeretettel, amellyel én te irántad viseltettem, viseltetel. te is én irántam és az ország iránt", - hanem hit által fogadjuk el Isten szavaként, amit Péter apostol az előbb idézett verset követően így mond: "Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; akár helytartóknak, mint akiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dicsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát." (1Pt 2,13-15) Tehát a hívő ember és az akár nem hit alapján álló világi felsőbbség között is nemcsak olyan kapcsolat lehetséges, amelyik biztosítja a békés egymásmellettiséget, hanem olyan is, amelyik együttműködésre hív minden olyan dologban, ami az ország legjobb érdekeit, az emberiség javát, a földi életben való boldogulását segíti és szolgálja.

És mindnyájan jól tudjuk, hogy ma a legnagyobb ilyen ügy, amiben a világ az egyházat együttműködésre hívja, a béke ügye, a nemzetek közötti rettentő feszültségnek tárgyalóasztaloknál történő rendezése, a megoldatlan világhelyzetnek újabb pusztító háború nélküli, békés úton való megoldása. Épen mi, akik Istent ismerjük - akik tudjuk, hogy "békességünknek büntetése" (Ézs 53,5) az Ő szent Fián van, akiknek örökségképpen hagyta Urunk az Ő békességét, amely minden értelmet felülhalad -, csak szívből örülhetünk annak, hogy körülöttünk a világnak a béke a jelszava és legfőbb törekvése. Olyan ügy ez, ami legégetőbb kérdése mindnyájunk sorsának, amire már csak a józan megfontolás alapján is törekednie kell minden jó szándékú embernek. Egy külföldi egyházi újság kimutatása szerint a második világháborúban 22 millió ember veszítette életét a csatatereken, 15-20 millió polgári személy lett a bombázások áldozata, 30 millió ember sebesült meg, nyomorodott el vagy vált munkaképtelenné. A légitámadások következtében 21 millió ember lakóháza semmisült meg, 1 millió gyermeknek nincsenek szülei, 1 millió szülőnek vesztek el a gyermekei. Nem érdemes-e, nem kell-e minden erőt összetenni, hogy ilyen rettentő áldozatoktól megkímélődjék ez a világ, ha van rá egyetlen mód és lehetőség?!

Reánk, hívő emberekre ezen a téren három különleges feladat vár. A legelső az, hogy hiszünk benne, hogy lehetséges a békés megoldás! Hisszük, hogy a világban kiéleződött feszültségeket nemcsak fegyverekkel és háborúkkal lehet megoldani, hanem békés úton is! Hisszük, hogy az államok vezetői összeülhetnek és a kölcsönös jóakarat békés módszerével oldhatják meg azokat a nemzetközi kérdéseket, amelyek kirobbanással fenyegetnek. Mi, akik a nyitott sír mellett, az eltemetendő holttest mellett is merünk bizonyságot tenni az életről, az örök életről: merjük hát most - amikor sokan elkerülhetetlennek tartják a háborút - hinni azt, hogy lehetséges a békés megoldás. Merjünk merészen hinni! Hiszen Istenben hiszünk, a mindenható Úrban, a kegyelmes Atyában, a békesség Istenében! Az ilyen merész hitnek ereje van, hiszen hatalmas az Isten, Akiben hiszünk!

A második különleges tennivalónk: a könyörgés! "Igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése" (Jak 5,16) - mondja a Szentírás. Buzgó könyörgésünk odakerül, ahol a világ sorsát legfőbb helyen intézik: az égi trón elé. Kérjük hát sokan, kitartóan, hogy könyörüljön meg az Úr az Ő nyomorult gyermekein! Hadd mondjam meg, hogy magányos imádságaimban, családi áhítatainkon az otthonunkban, gyermekeimmel együtt minden nap könyörgünk ezért! Ígéreteink vannak az imádság meghallgatására, tartsuk hát Isten elé minél többen az imádság edényét, hogy tegye bele azt az ajándékát, amire olyan sok millió ember áhítozik: a békességet!

A harmadik pedig az, hogy Istennel megbékélt életünket hullámtörőként állítjuk oda minden békételenség, viszály, gyűlölet, szeretetlenség ellenébe, hogy rajtunk törjön meg annak ereje. Hiszen a háború mindnyájunk bűnének a kivetítődése. Nos, amilyen mértékben hatalmas és valóság bennem a békességet adó Krisztus személye, olyan mértékben növekedik körülöttem a béke lehetősége. Arról van itt szó, amit Pál apostol így fejez ki: "Ha lehetséges, amennyiben rajtatok áll, minden emberrel békességesen éljetek! Magatokért bosszút ne álljatok..." (Róm 12,17-18) Meg így: "A ti szelídlelkűségetek ismert legyen minden ember előtt. Az Úr közel!" (Fil 4,5)

Ábrahám a szövetségkötés emlékére "tamariskusfákat ültete Beérsebában, és segítségül hívá ott az örökkévaló Úr Istennek nevét." (1Móz 21,33) Most tehát megint mélyebb istenismeretre jutott. Most ismerte meg azt, hogy Isten az örökkévaló Úr Isten. Az egész világ Istene. Bár csak Ábrahám számára jelentette ki magát, mint az Ő Istene, mint aki vele kötött szövetséget, most mégis úgy adja meg neki a tiszteletet, mint aki mindeneknek Ura, örökkévaló Isten, Akinek a szolgálatában állva nem lehet kétfelé osztani az életet egy testi és lelki félre, egy vallási és politikai területre, egy külső és egy belső életre, hanem akivel kapcsolatban a nem lelki dolgok is lelki jelentőséget nyernek, a hitre vonatkozó kérdések is hitbeli döntést igényelnek, akiknek a szempontjából nézve a dolgokat egységben kell látni az életet, annak minden területét. Így válik a hívő ember számára istentiszteletté a világban az élete, forgolódása, állásfoglalása; hitbeli cselekedetté minden munkája éppen úgy, mint a templomban végzett áhítata! Igen: hitben járunk, ahogyan az Ige mondja, de e világ útjain!

Bár igazán hitben járnánk, Annak kegyelmes ereje által, Akiben hiszünk!

Ámen

Dátum: 1952. november 23.

Alig van ember, aki ne ismerné ezt a fölöttébb kellemetlen helyzetet, amit így szoktak nevezni, hogy: felsült. Például, amikor egy szónok beszédet tart és egyszerre csak nem tudja tovább folytatni. Az emberek várakozásteljesen jöttek a meghallgatására, mert valami mondanivalója lett volna, és a szónoknak nincs semmi mondanivalója. Minden szem rámered, ő maga kapkod, dadog, vörösödik, de minden hiába: elveszítette a fonalat, azt a bizonyos fonalat, aminek a mentén haladnia kellett volna tovább - és most megállt, nincs tovább! Le kell lépnie a színről csúfosan, megverten, szégyennel borítottan. Belesült! Rettenetes lelkiállapot ez! De van ennél még rettenetesebb is, bár nem ennyire nyilvánvaló a szégyen, a kudarc. Mégpedig olyan belesülés, amit senki nem vesz észre, még maga az illető személy sem, akivel megtörtént. Ez az eset azonban nem is annyira a szónoklat tartása közben szokott megtörténni, hanem a mindennapi élet megélése közben. Amikor az ember még éli tovább az életét, jár-kél a világban, végzi a munkáját, működik, de tulajdonképpen már régen belesült! Elvesztette a fonalat, azt a bizonyos fonalat, aminek a mentén tovább kellene jutni, és mégis folytatja tovább, de már cél nélkül, sodródva, értelmetlenül, míg végre kiderül, hogy nincs tovább, megakadt. És ilyenkor az ember tanácstalanná válik, elveszti az egyensúlyát, vagy kétségbeesik.

Ismered-e az ilyen helyzetet? Voltál-e már ilyen állapotban? - Nos, három ilyen példát mutat be a fölolvasott történet Ábrahámnak, Sárának, Hágárnak, e három régi jó ismerősünknek az életében. De éppen azt mutatja be, hogy még az ilyen helyzetben is - tehát az ilyen "nincs tovább" helyzetben is - van tovább! Mert van kegyelmes Isten! Lássuk hát ezt most közelebbről!

Sárával, Ábrahám feleségével kezdődik a történet. Talán emlékszünk még rá: Sára akkor veszítette el ezt a bizonyos fonalat, amikor látva saját öregedését, nem tudta hinni, hogy Isten még adhat néki gyermeket, és szolgálóját, Hágárt adta mintegy második feleségül Ábrahámnak, hogy legalább így maradjon örökös. Láttuk annak idején, mennyi áldatlan viszony származott ebből a nem Isten akarata szerinti döntésből. A gyermek megszületett, de nem volt benne öröm, nem volt rajta áldás, csak békétlenség, fájdalom, szenvedés. Tehát Sára már ott belesült, elrontotta a dolgot. Legszívesebben meg nem történtté tette volna a dolgot, ha lehetett volna, de azt már nem lehetett! Először elűzte a szolgálót, de megint visszafogadta, majd nyomorgatni kezdte, rosszul bánt vele. A saját tehetetlensége, elrontott élete keserűségétől úgy akart szabadulni, hogy azt mind a szolgálóra öntötte. De mindezzel nem oldotta meg a helyzetét. Amit elrontott, az úgy maradt továbbra is: elrontva. Hiába csinált akármit, nem tudott segíteni a helyzeten. El tudom képzelni, milyen tehetetlen rezignációval vette tudomásul, hogy hát ez bizony már így van, ezen már változtatni nem lehet, lám, megpróbálta, de csak annál rosszabb lett, ezt most már tűrni kell, itt már nincs megoldás, itt nincs tovább!

Áldatlan családi életkörülmények között, rosszul sikerült házasságban, vagy elhamarkodott cselekedetek után, amikor az ember fölsóhajt: bár soha meg ne tettem volna! - vagy éppen mulasztásokból eredő zavarában, amikor azon áhítozik, hogy bár megtette volna, amikor még lehetett, szokta az ember így elveszíteni a fonalat, hogy most már nem lehet rajta segíteni, itt már nincs megoldás, itt már nincs tovább!

Rengeteg elrontott életű ember van. Pszichológusok azt mondják, hogy a házasságban élő emberek 90 %-a el szokott érkezni addig a gondolatig, hogy bár sohasem kötött volna házasságot, vagy ha már kötött, legalább ne azzal, akivel megkötötte. És nemcsak a házasságkötéssel van ez így, hanem az életnek sok mindenféle más egyéb útjával is, amelyen haladunk. Egyszer csak kiderül, hogy nem erre kellett volna jönni, de most már nem lehet visszafordulni, el van rontva az egész, és nincs megoldás. És valóban nincs is semmiféle megoldás rá a saját erőnkből, a saját bölcsességünkből, a mi képességeink és tehetségeink szerint, de nézzétek: "Az Úr pedig meglátogatá Sárát, amint mondotta vala, és aképpen cselekedék az Úr Sárával, amiképen szólott vala. Mert fogada Sára az ő méhében, és szüle fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten." (1Móz 21,1-2) Az Úr meglátogatta Sárát és megmutatta, hogy a hitetlensége ellenére, a türelmetlen kapkodása ellenére, az öreg, elhalt asszonyi természetének, a természeti törvényeknek és minden emberi lehetőség végkimerülésének és a teljes reménytelenségnek dacára - mégis van tovább! A saját hibájából elvesztett fonalat kegyelmesen visszaadja Sára kezébe, és azt mondja: Nézd, nálam van a megoldás. Azért nem találtad meg eddig, mert nem nálam kerested, mert magad akartad megoldani, mert nem bírtad kivárni, amíg én cselekszem, amíg én nyúlok bele fölülről az életedbe! - az Úr meglátogatta Sárát, és egyszerre megoldódott a régi probléma. Érthetetlenül, ésszerűtlenül, csodaképpen, kegyelemből, isteni módon!

Amikor az Úr meglátogat valakit, akkor mindig így van: Bezárt ajtók nyílnak meg, a "nincs tovább"-ról kiderül, hogy mégis van tovább, a lehetetlen lehetővé válik, a szomorúság örömre fordul. Így szól Sára nagy, fölszabadult örömében: "Nevetést szerzett az Isten, énnékem." (1Móz 21,6) Az ő elsietett cselekedete, türelmetlensége, engedetlensége fájdalmat és szenvedést szerzett az egész családnak. Az Úr cselekedete pedig nevetést szerzett még az öreg, megkeseredett szíveknek is!

A te számodra sincs más megoldás, mint az Úr meglátogatása, beavatkozása, cselekedete! Láttam már olyan példát, hogy egy teljesen elromlott, szétzüllött családi életben kiderültek az arcok, összesimultak a szívek, újra kezdődött az élet boldogságban és békességben, mert meglátogatta őket az Úr, és ők elfogadták az Úr látogatását. Láttam már olyat, hogy az iszákosság miatt az öngyilkosság határáig jutott férfi élete hogyan tisztult meg, szabadult meg, emelődött föl, mert őt is meglátogatta az Úr és olyan csodát tett ottan, amit sem szép szóval, sem fenyegetéssel, sem nagy fogadkozásokkal nem sikerült azelőtt elérni.

És az Úr azóta is állandóan itt van látogatóban közöttünk Szentlelke által az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, Aki így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem." (Jel 3,20) Még soha, senki nem várt hiába az Úrra! Az a lélek, aki Őt hit által a szaván fogja, aki hagyja magát meglátogatni, aki megnyitja előtte az ajtót, az föltétlenül megtapasztalja, hogy van tovább, van kiút, van megoldás!

Nézzétek, az öreg Sára hogy ujjong: "Nevetést szerzett az Isten, énnekem!" Igen, minden csupa győzelmi ujjongás, ha megengedjük Istennek, hogy megdicsőítse magát az életünkben!

Ábrahámról is. szó van a történetben. Ő is olyan helyzet elé kerül, ahol megtorpan, nem tudja: most mitévő legyen? A reá szakadó megdöbbenésben ő is egy pillanatra szinte elveszíti azt a bizonyos fonalat! Hirtelen úgy látszik itt is, hogy nincs tovább! Íme: "Mikor pedig Sára nevetgélni látá az Égyiptombéli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szűlt vala, Monda Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal. Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért." (1Móz 21,9-11) Kettős teherként nehezedett szívére felesége kívánsága: Egyfelől igazságtalannak tartotta ezt a bánásmódot, tiltakozott benne az erkölcsi érzéke, másfelől pedig aggódott az elűzött fiú és anyja sorsáért, hiszen mégiscsak az ő fia volt, mégiscsak szerette, hozzá tartozott: mi lesz most velük egyedül a pusztában, ha ő már nem gondoskodhat róluk? Tanácstalanul áll e kegyetlen kívánsággal szemben. Hogy engedheti ezt az Isten? Úgy érzi, lehetetlent kívánnak tőle, képtelen reá, de mégis kell tenni valamit, de mit?! Hol itt a kiút? Mi itt a megoldás? - Ez: "De monda az Isten Ábrahámnak: Ne lássék előtted nehéznek a gyermeknek és a szolgálónak dolga; valamit mond néked Sára, engedj az ő szavának, mert Izsákról neveztetik a te magod. Mindazáltal a szolgálóleány fiát is néppé teszem, mivelhogy a te magod ő." (1Móz 21,12-13)

Milyen jó az, amikor a hívő ennyire közvetlen kapcsolatban van az ő Urával és rögtön meg is kapja a választ, a tanácsot, az útbaigazítást! Isten kiszélesíti a hívő ember látását, s azt mondja: nagyobb távlatban nézzed az eseményeket, nézz túl rajtuk, a megélt pillanatot abban az összefüggésben próbáld látni, amibe Isten beleállított. Ne csak a részlet-eseményt nézd: nem csoda, ha azt nem érted, ha az igazságtalannak látszik. De ha hiteddel meg tudod látni, hogy ez csak láncszem egy nagy isteni tervben, aminek maga az Úr a rendezője, akkor már nem olyan tragikus az, ami annak látszik. Sára maga sem tudta, hogy kegyetlen tanácsával az Úr tervét hajtja végre Ábrahámmal. Istennek messzebb menő céljai vannak Izmáellel, amit csak úgy lehet megvalósítani, hogy a fia elkerüljön Ábrahám házától.

Igen, ha "nehéznek látszik valami dolog" annyira, hogy azt hisszük, hogy a szívünk szakad bele: próbáljunk mögé nézni az eseményeknek és meglátni a nagy Világrendező kegyelmes kezét, és elfogadni, még ha fáj is - elfogadni abban a hitben, hogy ennek így kellett lennie! Hiszen az Úr akarata ez Igénkben is, és nem egy szeszélyes, féltékeny asszonyé! Ő csak eszköz, aki tudatlanul is, igazságtalanul is egy magasabb tervet hajt végre. És ebben a nagyobb távlatban már Ábrahám, a hívő ember fájdalommal bár, de megadja magát, elfogadja Isten akarataként azt, az előbb még olyan "igen nehéznek látszó dolgot" is, és ez azt jelenti, hogy megtalálja újra azt a bizonyos fonalat, amit fájdalmában már-már kezdett elveszíteni. Rájön, hogy most sem dől össze a világ, most is van tovább, mert van kegyelmes Isten! Mindig rájön erre a hívő ember, amikor eljut odáig, hogy megadja magát a kegyelmes Istennek!

És végül lássuk még Hágárt. Őfölötte sötétedett be a legkétségbeejtőbben a világ! Elbujdosott a pusztában, ahol elfogyott a vize, letette a gyermeket egy bokor alá, továbbment onnan, leült, hogy ne is lássa, amikor a szerencsétlen gyermek szomjan vész. Leült és sírt! Ő azután egészen kétségbeejtően eljutott arra a határra, ahol valóban nincs tovább! Semmi! Csak a halál! Ez is mint a legszörnyűségesebb, legnyomorúságosabb halál!

Mi, akik már ismerjük a történetet, tudjuk, hogy semmi oka nem lett volna Hágárnak erre a nagy elkeseredésre, hiszen Isten vezette ki a pusztába, mert nagy néppé akarta tenni gyermekét. Tőle származnak az arabok, a puszták népe, tehát nagy áldást tartogatott számára az Úr, ami felé a pusztán át vezetett az út. Sőt, még ott, a pusztában is gondját viselte: "És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek." (1Móz21,19)

Tehát valóban nincs olyan reménytelen helyzet, ahol az Isten meg ne mutathatná azt, hogy van tovább! Aki Jézust ismeri, aki a feltámadásról hallott, aki tudja azt, hogy Isten még a nagypénteki véres dráma után is azt merte mondani, hogy van tovább, annak a számára nemcsak a puszta, de még a halál sem a véget jelenti! Óh, a fájdalom, a szenvedés, az elhagyatottság, a kilátástalanság, tehát amit a puszta jelképez, éppen nem azt jelenti a hívő emberre nézve, hogy most már ellankadjon benne az életerő, leüljön és várja a halált, leszámoljon vele, hogy nincs tovább! Sőt! Stanley Jones írja le, hogy egyszer a Himalája hegységben látta, amint egy sas belekerült egy nagy szélviharba. Azt gondolta, hogy most a tomboló szelek a földre fogják teperni a repülő állatot. De nem ez történt. A sas olyan ügyesen terjesztette szét szárnyait, hogy amikor a szél belekapott, fölemelte a vihar fölé. Tehát az a sas nem elszenvedte a vihart, nem elmenekült előle, hanem fölhasználta arra, hogy általa még magasabbra emelkedjék. A bajok és fájdalmak viharai arra valók, hogy a hívő embert még magasabbra emeljék. A szenvedés el is tompíthatja az embert, de följebb is emelheti. A pusztában erősödik meg a legjobban a hívő lélek!

Régi szokás volt az, hogy egy vár két tornya közé drótokat feszítettek ki. Ez volt az eolhárfa. Szélcsendben nem adott semmi hangot, de a vihar csodaszépen zenélt rajta. Tehát ez a hárfa egyszerűen kihasználta a vihart és a szél sírását nagyszerű melódiává változtatta. Azt mondja Jézus: Ne csüggedj el a viharban, hanem használd ki, mint az eolhárfa. A sztoikus elhordozza az élet terheit, az epikureus megadja magát neki, a Krisztusban élő ember pedig győzedelmeskedik fölötte! A legkietlenebb pusztában is van tehát tovább, mert van kegyelmes Isten!

Valóban úgy van ez, ahogyan a zsoltárban énekeljük:

Uram, én csak tebenned bíztam,
Őrizz meg kegyesen,
Ne essem szégyenben!
Te igazságod fordítsd hozzám,
És tarts meg jóvoltodból,
Ments ki nagy nyavalyámból!

Te vagy kősziklám, erősségem:
Szent nevedért kérlek,
Vezérlj, hogy éljek!
Szabadíts ki a tőrből engem,
Melyet énnékem vetnek,
Mert megtartómnak hiszlek!

(31. Zsoltár 1. és 3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. november 16.

Lótról, Ábrahám testvérének a fiáról szól ez a történet. Egyszer, régen már beszéltünk róla az Ábrahám sorozat kapcsán, és láttuk akkor, ki volt ez a Lót. Megállapítottuk róla az Ige alapján, hogy nem önálló hitű ember, mások hitére támaszkodik, mások imádságához kapcsolódik, más hívőkhöz igazodik. Együtt indult el Ábrahámmal, együtt járt vele, együtt részesült vele az Úr sokféle áldásában, azután azonban egy esemény kapcsán különvált tőle, visszatért a világba, a bűnös Sodomába költözött. Megállapítottuk akkor, hogy ha különválnak is az ilyen Lótok a hívőktől és visszatérnek is a világba, ha elszakadnak is a hittől, Isten nem feledkezik meg róluk, utánuk megy, megkeresi őket és visszahozza - de ez már rendszerint sok szenvedéssel szokott járni.

Nos, most ebből a történetből meglátjuk, hogy Isten valóban utoléri, megkeresi és megmenti elszökött gyermekét, de azt is, hogy mekkora veszteségek árán menekül meg az ilyen ember az ítélettől. Nagyon fájdalmas képet tár elénk ez a leírás, a csődbe jutott hívő ember képét. Sajnos igen sokan magunkra ismerhetünk belőle. Nézzük csak meg közelebbről: hátha valóban magunkra ismerünk az Ige tükrében!

Rögtön az 1. versben olvassuk, hogy "Lót Sodoma kapujában ül vala." (1Móz 19,1) Ez azt jelenti, hogy Lót bekerült a városi közigazgatásba, a közéletet intéző testület munkájában neki is szerepe volt. Mert abban az időben a kapuban való ülés nem tétlen semmittevés volt, hanem éppen ellenkezőleg: a jogszolgáltatás és közigazgatás nyilvános fóruma. A kapuban ült a király, a bíróság, a városi tanács, a nép ügyes-bajos dolgait intéző mindenféle tisztségviselő ember. Tehát Lót a város vezetőségében töltött be valamilyen hivatalos tisztséget. És ezt jól is tette. Isten gyermekének ott van a helye a közéletben, meg kell ragadnia minden szolgálati lehetőséget, ahol az ember, a lakosság javára dolgozhat. Így fejezi ki ezt Jézus: "Ti vagytok a földnek savai...., ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14)

Úgy magyarázta ezt az Igét egyszer valaki, hogy ami a lélek a test organizmusa számára, az a hívő ember a világ számára. Vedd ki a lelket a testből: föloszló hullává válik - hagyd benne a lelket a testben: csodálatosan élő szervezet marad. A só ízt, jó zamatot ad az ételnek, élvezhetővé teszi azt, és konzervál, romlástól, bomlástól megvéd. A világosság pedig szolgál. Sohasem uralkodik, hanem mindig és mindenütt, ahol felgyúl, szolgál, önmagát egészen fölégetve, megemésztve szolgál! A hívő embernek, az Isten népének, az egyháznak a világban való szerepét, jelentőségét, feladatát jelölte meg Jézus ezekkel a hallatlanul nagyigényű szavakkal: "Ti vagytok a földnek savai..., ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14)

Az örö kélet ereje, szépsége, íze, zamata, fénye - mint például a szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, megbízhatóság, tisztaság, mértékletesség - rajtatok keresztül árad be és olvad bele, fénylik bele a világba, oda, ahol éltek, dolgoztok, beszélgettek, tanítotok, megfordultok vasárnap reggeltől egész héten át a másik vasárnap reggelig! De valóban árad, valóban fénylik? Mert Lót esetében éppen arról van szó, hogy nem áradt, nem fénylett! És akkor pedig hiába ült ott Sodoma kapujában! Tehát nem az volt a baj, hogy ott ült a kapuban, ez kötelessége volt, jól tette - hanem az, hogy hiába ült ott! Úgy mondja ezt Jézus, hogy ha a só megízetlenül, nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják, és az emberek eltapossák! Jó a só, de a megízetlenült só nemcsak hogy nem jó, hanem semmire sem jó! Semmire! Jézus nagyon jól tudta, hogy az Ő vallása, amelyik a világot ebből a semmire sem jó állapotból megmentette, maga válhat a világ legsemmitérőbb ügyévé, ha nem tölti be hivatását. És ebben az esetben kidobják, és az emberek eltapossák!

Egy világhíres keresztyén gondolkodó mondta egyszer: "Ha választanom kellene - hála Istennek, nem kell választanom -, sokkal inkább egy vallás nélküli humanizmust választanék, mint egy humanitás nélküli vallást!" Értitek már, miért választja a világ inkább az előbbit? Azt mondják, hogy a liliom, ha rothadni kezd, nagyobb bűzt áraszt, mint a gaz. Ilyen a megromlott vallás, az elerőtlenedett hitélet, a megízetlenült sóvá lett hívő ember, a szavát vesztett egyház! Ez volt Lót Sodomában: megízetlenült só, és Sodoma a szükséges konzerváló hatás hiányában el is pusztult. Hiába ült ott a kapuban, nem tudott az egész közösség áldására munkálkodni. Saját családjából ki kellett volna kerülnie annak a 10 igaznak, akikre való tekintettel az Úr megkegyelmezett volna az egész városnak. Egy ilyen csipetnyi só elég lett volna a konzerválásra, de nem volt. És Lót ugyan megmenekült Isten irgalmából, Ábrahámra való tekintettel, de arra már nem volt benne erő, hogy az egész várost ő mentse meg. Pedig, ha só, megmenthette volna.

Ahhoz, hogy mintegy tűzből kikapott üszökként egymagadban megmenekülj majd az utolsó ítéleten, elég, ha Lót vagy. De ahhoz, hogy másokat is megmenthess, Ábrahámnak kell lenned! A langymeleg ember nem tudja fölmelegíteni a világot maga körül. Mi haszna van a világnak abból, hogy te ismered Jézust, hiszel benne, részesülsz az Ő áldásaiban, kegyelmében? Nem elég, hogy az üdvösséged felől megvan a bizonyosságod - ha ugyan megvan! A megízetlenült sót kidobják, és az emberek eltapossák!

Nézzétek, pontosan ez történt Lóttal. Amikor végre, nyilván életében először, a sodomai romlásba prófétai szóval akar beleszólni, mert már nem tűrhette tovább, és az idegeneket meggyalázni akaró férfiakat inti: "Kérlek, atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot!" (1Móz 19,7) - mi a válasz? "Eredj el innen!" - kiabálják felé! Öklüket rázva meg akarták verni, ki akarták toloncolni. "Ha pedig a só megízetlenül,... nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek." (Mt 5,13) Így vall csődöt a megízetlenült sóvá lett hívő ember, a megízetlenült sóvá lett Isten népe a világban, a közéletben, a társadalomban!

Nem csoda, sőt természetes, hogy ugyanilyen csődbe jut a maga hitével Lót a saját családjában is. Nézzétek ezt a szomorú jelenetet: "És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? Vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, ami a tied a városban, vidd ki e helyből. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt. Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna." (1Móz 19,12-14) Lám: a család tagjai így értékelik a családfő komoly szavát, intését! Kinevetik, azt hiszik, csak tréfál. Pedig most komolyan beszél! Halálosan komolyan! Lehet, máskor csak tréfált, de most nem! Tudjátok, mit mutat ez? Azt, hogy Lót családjának a tagjai nincsenek hozzászokva az ilyen komoly beszédhez Lót részéről. Lehet, hogy kedves, vidám családi életük volt, amikor együtt ültek szülők és gyermekek, vők, menyek, unokák, a szépen kiteljesedett család apraja-nagyja. Megtárgyalták a közélet eseményeit, a divatot, a politikát, a gazdasági helyzetet, az állatok dolgát - de annak a láthatatlan világnak a dolgaival úgy látszik, nem sokat foglalkoztatta Lót a családját. Nem beszélt nekik az Úrról, nem sokat törődött a lelki életükkel, azzal, hogy meg ne fertőződjenek a sodomita lelkiséggel - mert íme, amikor egyszer komoly dologról van szó, végzetesen komoly dologról, az Úr intéséről, akkor úgy tetsszék az ő vőinek, mintha tréfálna. Biztosan nem úgy tetszett volna nekik, mintha tréfálna, ha nem lett volna ez ilyen kivételes alkalom ott, abban a családban. Így jár az a családjában, aki az élet kritikus pillanataiban akar hirtelen próféta lenni, de addig nem volt próféta: nem veszik komolyan, amit mond, kinevetik!

Igen, aki korábban nem tudta megnyerni családja lelkének a bizalmát, annak nem hiszik el a szavát a kritikus időkben sem, még ha igazat mond is! Aki maga nem éli meg az Istennel való közösség valóságát, akinek az életéből, cselekedeteiből, állandó magatartásából nem sugárzik, nem érződik meg szavak nélkül is annak a láthatatlan világnak, amiben hisz, az ereje, az beszélhet azután alkalomadtán szép szavakat, hiába hivatkozik Istenre, túlvilágra; nem kelti a valóság benyomását vele, legjobb esetben is csak álmodónak tartják, akinek a beszédét nem kell mellre szívni!

Ismered-e a hívő embernek ezt a csődjét a saját családodban? Hívő szülők sokszor panaszkodnak, hogy hiába beszélnek gyermekeiknek, azok már egy másik világban élnek, mosolyognak a hit dolgai fölött, mesének tartják a bibliai igazságokat, eleresztik a fülük mellett a szép erkölcsi intelmeket. Nos, nem azért nem hallgatnak ám meg bennünket a gyermekeink, a családtagjaink, mert a korszellem elidegeníti őket a hittől! Óh, nem! Hanem mert észrevették, hogy egy-egy alkalmi jellegű komoly szavunk csak üres szó - még ha igaz is, akkor is csak szó -, és nincs ott mögötte az, ami hitelre méltóvá tenné: az egész élet bizonyságtétele. Beszélhet az a megváltásról, akin nem látszik meg, hogy megváltatott, akinek a többi szava, meg az élete nem bizonyság a Szentlélek életét megújító erejéről! Ismered-e hitéletednek ezt a fájdalmas csődjét otthon, ahol nem lehet úgy a szépet tenni, a kegyes életet megjátszani, mint idegenek előtt?! Mert ott tudják, hogy ki vagy!

Nézzétek, Lótnak senkit sem sikerült végül is kimenteni a pusztulásból. Fiai és leányai közül végre csak két kisebb leányával, akik még nem voltak férjnél és a feleségével futottak ki Sodomából. Az utolsó pillanatban felesége is lemaradt: visszafordult és megdermedt, sóbálvánnyá lett! Elveszett! A két leányának a lelke pedig, hogy mennyire megfertőződött a sodomitasággal, le van írva abban a jelenetben, amit már nem olvastam föl! Lót elveszített mindenkit, senkit sem tudott kimenteni az ítéletből, a bűnből, a kárhozatból. Egy szál egyedül menekedett meg az Isten haragjától. Úgy maradt, mint szedett fa, még a lombját is elhullajtott fa ősszel! Ímé, a hívő ember, akinek semmi hatása nincs a hozzá legközelebb állók életére! Senkit nem tud megnyerni az Úrnak, senkit nem tud megmenteni az ítélettől! Ő maga talán megmenekül, mert Isten olyan végtelen kegyelmes a Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel, hogy még egy ilyen Lótot is, akiben mégiscsak él egy kis szikrája az ábrahámi léleknek, kiragad a pusztulásból. Óh, de milyen fájdalmas ez: így megmenekülni, így bementődni az Isten országába, ilyen csupaszon, mezítelenül, egyedül, így, hogy senkit nem visz magával az övéi közül, sőt, tudva, hogy a felesége, a gyermekei ottvesztek az ítéletben!

Nem találjátok úgy, Testvérek, hogy nagyon félelmesen hasonlít reánk ez a Lót? Nincs igaza sokban a világnak, amikor bennünket látva a keresztyénség csődjéről beszél?! Olyan valamiről, ami kiélte magát, túlhaladott álláspont, nem lehet vele mit kezdeni? "Ha pedig a só megízetlenül, nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek." (Mt 5,13)

Egyszer egy nagyon komoly hívő embertől, egy orvostól megkérdezték: Mondja, nem csalódott még sohasem a keresztyénségben? - Óh, dehogynem - válaszolta -, már 16 éves koromban! - Nos - volt a kérdés -, miért hisz hát akkor? - Így válaszolt: A keresztyénségben csalódtam, de Krisztusban nem! Őbenne sohasem csalódtam!

Csődbejutott keresztyének! Bár eljutnánk mindnyájan annak a megtapasztalására, hogy csalódhatunk egymásban, önmagunkban, hitünkben, egyházunkban, de Krisztusban soha! És ha a csődünk nagyon mélyre aláz oda bennünket az Ő bűntörlő vére alá, az Ő megújító kegyelme elfogadására, akkor meg is tapasztaljuk egészen bizonyosan, hogy Megváltó Urunkban nem csalódunk soha!

Jertek könyörögjünk Hozzá ezzel az énekkel:

Ne szállj perbe énvelem,
Ó, én édes Istenem!
Mert meg nem igazul te előtted lelkem:
Elkárhoztathatsz engem.

A te áldott Szentlelked,
Kérlek, tőlem el ne vedd,
Sőt újítsd meg bennem, hogy dicsérjem neved,
Szolgálhassak tenéked.

(205. ének 1. és 9. vers)

Ámen

Dátum: 1952. november 2.

Ábrahám története azért olyan tanulságos, mert a hívő ember éltének szinte minden problémája előkerül benne. Szó volt már ennek során a hívő ember engedelmességéről, engedetlenségéről, Istennel való szövetségéről, hitben járásáról, családi életéről, a most felolvasott részben pedig a hívő ember imádságáról van szó. És bár egészen konkrét helyzetben elmondott egészen konkrét imádság hangzik el itt Ábrahám ajkáról a Sodomát fenyegető isteni ítélettel kapcsolatban, mégis örökre érvényes, általános jellegű igazságot vonhatunk le belőle tanulságként a mindenkori hívő ember imádságos életére vonatkozóan. Próbáljuk meg most összeszedni ezeket az örök érvényű igazságokat, szinte pontokba szedni, tételekbe fogalmazni - azzal a reménységgel és azzal az óhajtással, hogy bárcsak Isten Szentlelke vezetne általa bennünket az igazi imádkozó élet nagyobb mélységei felé!

1) A hívő ember imádsága először is belemélyedés az Istennel való közösségbe. Ezt látjuk azokból a szavakból, amikkel az alapigéül felolvasott rész kezdődik: "És elfordulának onnan a férfiak, és menének Sodomába: Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala. És hozzá járula Ábrahám és monda: Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?" (1Móz 18,22-23) És ez azért fontos, mert már ezt megelőzően is együtt volt Ábrahám az Úrral, beszélgettek, mégpedig egészen meghitt közösségben tárgyaltak egymással. Igaz, hogy nem annyira Ábrahám beszélt az Úrhoz, hanem az Úr Ábrahámhoz. Megjelent néki az Úr, megtisztelte látogatásával, elmondta, mit szándékozik tenni Sodomával és Gomorával, újra ígéretet tett neki Izsák születésére nézve, és amikor ezeket a nagy jelentőségű kijelentéseit tudomására hozta neki, azután olvassuk: "Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala..." Tehát: amikor az Úr mintegy befejezte mondanivalóját Ábrahámhoz, Ábrahám nem engedte el az Urat, ott maradt előtte. Sőt, "hozzá járula", vagyis még közelebb lépett Hozzá. Most rajta a sor, most kezdődik az igazi imádsága, most válaszol arra, amit hallott, most tudja igazán, mit kell az Úr elé vinnie könyörgésében. Most tehát, éppen most nem mehet el a dolgára, most ez a legfontosabb dolga; most nem lehet mást csinálni, állatok után nézni, feleségével megbeszélni az Úrtól hallottakat: most folytatni kell! - Ezért maradt még ott az Úr előtt állva, és ezért lépett Hozzá még közelebb.

Tehát a hívő ember az Istennel való találkozás alkalmát nem sieti el. Nem azért nem hatolunk-e be az imádság mélyére, mert túl gyorsan félbeszakítjuk, abbahagyjuk, ezt is olyan kapkodva, gyorsan, idegesen, elhamarkodva csináljuk, mint általában mindent? A modern élet lázas sietségéből az imádság közben sem tudunk már kikapcsolódni, nem tudunk elmélyedni, ami pedig az igazi imádságnak nélkülözhetetlen feltétele. Nem tudunk ott maradni még az Úr előtt állva, mint Ábrahám tette, igyekszünk gyorsan, hamar "áment" mondani, hogy rohanhassunk tovább, fontosabb ügyeink végzésére. Figyeld csak meg egyszer saját magad ebből a szempontból, amikor imádkozol! Vajon nem azért nem tudsz imádkozni, mert az igazi még csak azután kezdődne, amikor te már régen abbahagytad? Pedig Isten még hajlandó lenne hallgatni minket tovább is, beszélgetni velünk tovább is, Ő még nem hagyná abba, de nekünk már nincs rá időnk, már más tennivalónk volna. Semmi fontosabb dolgunk nem lehetne pedig, mint Istennek szánni, egészen Neki szánni azt az időt, amit Ő hajlandó nekünk szánni! Sokkal-sokkal több függ attól, mint ahogy azt sejtjük, hogy mindent ott tudjunk hagyni akkor, amikor Isten ezt így akarja. Sebtiben nem lehet imádkozni: az igazi imádság mindig belemélyedés az Istennel való közösségbe.

2) A hívő ember imádsága: szociális felelősségvállalás. Ábrahám, amikor itt imádkozik, nem a maga ügyével áll oda Isten elé, hanem másokért áll ki. Pedig neki magának is van egy nagy ügye, a gyermekáldás kérdése. Azután bizonyára sok más egyéb dolga-gondja-baja lett volna, amit Istennel való meghitt közösségben jó lett volna megbeszélnie. De nem a saját apró-cseprő bajaiért, anyagi vagy lelki életének ilyen vagy olyan problémáiért könyörög, hanem Sodomáért és Gomoráért! Még csak nem is a Sodomában lakó unokaöccséért, rokonáért, ismerőséért, hanem egy olyan népért, amelyiket nem is ismer! Közbenjár Istennél olyan emberekért, akikről csak azt tudja, hogy gonoszok, ítélet közeledik reájuk.

Mi köze volt egyáltalán Ábrahámnak Sodoma népéhez? Tulajdonképpen semmi! Még csak nem is közöttük lakott, a nyelvüket sem ismerte, más volt a kultúrájuk, a világnézetük, az erkölcsük, igazán semmi közösségük sem volt egymással, és Ábrahám mégis kiállt értük és kegyelemért könyörgött számukra. De hát miért? Hiszen még örülhetett is volna - mint sokan tennék és teszik is -, hogy egy gonosz nép most aztán meglakol a hitványságáért. És íme: az igazán hívő ember odaáll Isten elé egy ismeretlen, gonosz nép nevében és kegyelemért könyörög számukra. Miért? Azért, mert tudja - mert a hívő ember már tudja, a saját tapasztalatából tudja -, hogy van kegyelem, mert ő már megkapta ezt a kegyelmet. Azért, mert tudja, hogy az ember - minden ember, ő is, a sodomaiak is - csak a kegyelemből élhet, a kegyelem által élhet. Mert a sodomaiakban nem a gonosz embert, hanem az önmagához hasonló, kegyelemre szorult embert látja. Mert Isten szemszögéből nézi az embert, annak az Istennek a szemszögéből, Aki a legnagyobb áldozatot hozta az ember megmentéséért, felemeléséért és azt az embert, a leggonoszabbat is, akit életre, örök életre hívott ez az Isten! Ezért tud így könyörögni: "Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe? Talán van ötven igaz abban a városban, avagy elveszted-é, és nem kedvezel-é a helynek az ötven igazért, a kik abban vannak? Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?" (1Móz 18,23-25)

Igen: a hívő ember ennyire komolyan veszi mások sorsát, mások baját, a népek, nemzetek életét, ismeretlenek tragédiáját, a többi ember veszedelmét! Nemcsak komolyan veszi, hanem magára veszi, szenvedve, küszködve, viaskodva könyörög érettük és helyettük Istenhez! Kegyelemért! Életért! Megtartásért! Fáj neki nemcsak az, ami a másiknak fáj, hanem még az is, ami a másiknak talán éppen a gonoszsága és hitetlen vaksága miatt nem fáj! Imádkozni nemcsak azt jelenti, hogy koldulok magamnak és az enyéimnek egy kis jólétet, békességet, örömet, egészséget, hanem azt, hogy fölvállalom Isten előtt másoknak a sorsát, és hordozom másoknak a sorsát. De nemcsak a családom tagjainak, nemcsak az egyházamnak, nemcsak a népemnek a sorsát, hanem a többi embernek - ismeretlennek is, népeknek is -, igen, még Sodomának és Gomorának a sorsát is. Az egész világnak a sorsát, mert Isten az egész világot úgy szerette, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érette, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Jn 3,16)

Ma, amikor a rádió, a repülőgép, a sajtó annyira közel hozta a világrészeket egymáshoz, hogy szinte egyidejűleg tudunk egymás dolgairól, sorsáról a különböző földrészeken szétszórt emberek, még indokoltabb az, hogy lelkileg is közeledjünk egymáshoz, s kitáguljon a felelősségünk minden ember felé. Hogy hittel, reménységgel és szeretettel ölelje körül imádságunk a népeket! Nem hívő ember az, aki tárgyilagos közömbösséggel tudja szemlélni távoli és idegen népek sorsának alakulását, anélkül a tudat nélkül, hogy ezért pedig ő maga is felelős Isten előtt! Emiatt a felelőtlenség miatt szenved ma a világ. Tudjátok, mi a leghatásosabb fegyver a közönyös felelőtlenséggel szemben? Az, hogy elkezdesz imádkozni, könyörögni érettük! Az ilyen, másokért könyörgő imádság a legbiztosabb ajtó és út a többi ember felé, az ember felé, ami igazán közösségbe hoz bennünket a távolságokon át is, az 5-10 ezer kilométerek fölött is! Tehát igen: a hívő ember imádsága a legmélyebb szociális felelősségvállalás!

3) És éppen ezért, a hívő ember imádsága nagyon komoly szolgálat a világ javára! Ábrahám a Sodomára közelgő isteni ítélet elfordításáért könyörgött. Az ő közbenjárása Istennél Sodomáért, szinte szemléltető példája annak, amit Isten Ezékiel prófétán keresztül így mond: "És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék." (Ez 22,30) Isten ítélete mint az árvíz zúdul rá Sodomára, a világra, vagy mint egy pusztító ellenséges csapat tör rá egy bekerített városra. De a falak már nem állják a rohamot, repedések, törések vannak rajta. És most Ábrahám a maga imádságával mintegy odaáll egy ilyen repedésbe, és igyekszik föltartani a közelgő veszedelmet. Isten hívő népének a könyörgése ilyen tömítés a világ védőfalának a repedésein, törésein, amellyel segít föltartóztatni az emberiséget fenyegető katasztrófát. Isten megengedi, hogy az övéi beálljanak a repedésbe, Őelébe az országokért, népekért, földrészekért, hogy el ne pusztítsa azt szentségével és igazságosságával! Ezért olvassuk a Bibliában más helyütt is, hogy "igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése." (Jak 5,16) Ezért int Pál apostol így: "Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson." (1Tim 2,1-4) A hívő ember, aki már tudja azt, hogy őrajta is az segített - mégpedig örökkévaló segítséggel -, hogy az Isten megkönyörült rajta a Jézus Krisztusért, az egyetlen igazért, tudja, hogy a világon is ez segít igazán!

Jézus a világ megváltásáért jött, azért lett emberré, és mint ember, azért járta végig az utat a kereszten át a feltámadásig, hogy mások helyett és mások javára Isten megtartó kegyelmének az elfogadójává legyen. Így lett Ő a mi közbenjárónkká. Az Ő gyülekezete, mint az Ő teste, az Őbenne kiválasztottak közössége szintén részes ebben a közbenjárásban, úgy, hogy Jézussal együtt, Jézusban, mások helyett és mások javára, akik még nem tudnak imádkozni, a maga imádságával, könyörgésével elfogadója lesz Isten megtartó kegyelmének. Pál apostol mondja: "Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig." (Róm 8,22) Nos, a gyülekezet kérése ad hangot és kifejezést a teremtett világ sóhajának és nyögésének. Barth Károly, legnagyobb élő teológusunk mondja: "Ha a gyülekezet könyörög, a világ teljes istentelenségében már nemcsak istentelen, hanem akkor Istennek már megvan benne a partnere, és továbbhalad közte és a világ között a történelem - és nemcsak mint ítélettörténet, hanem mint üdv- és kegyelemtörténet is - végső célja felé." Azzal a tudattal könyörögjünk tehát, hogy a mi könyörgésünkben ott van mögöttünk - nem velünk együtt könyörögve, de velünk együtt sóhajtva és nyögve valamennyi ember és teremtmény. Így válik a hívő ember imádsága szolgálattá a világ javára.

4) És végül: a hívő ember imádsága Isten világuraságában való részvétel. Isten ad részt az övéinek a kormányzásban, mégpedig a hozzáforduló közbenjáró imádság lehetősége által. Isten nem akarja a világ folyását úgy kormányozni és úgy megtartani, hogy közben a világ, az ember Hozzá ne fordulhasson, Vele ne beszélhessen, hogy Ő közben rájuk ne hallgasson, és hogy Magát ne engedné befolyásolni a teremtménytől. Isten érintkezni akar az Ő teremtményeivel. Isten szuverenitása olyan nagy, hogy még azt a lehetőséget is magában foglalja, hogy kormányzásánál a teremtménynek szabad Mellette lenni és Vele együtt cselekedni.

Az Isten barátainak van olyan szabadságuk, amelyet számukra Isten nemcsak engedélyezett, hanem teremtett is, és akikre nézve úgy döntött, hogy általuk, kéréseik által magát meghatározni engedi, anélkül, hogy a kormánykereket csak egy pillanatra is átengedné nekik. A hívő ember a Krisztusban felemeltetik az Atya jobbjára, oda, ahol valamennyi történés fölött döntést hoznak. Nem a hívő ember önmagában, hanem a Krisztusban élő hívő ember van az Isten oldalán és munkálkodik együtt a maga könyörgésével ott, ahol a döntéseket hozzák.

És ez a kiváltság éppen nem elbizakodottá, hanem a legalázatosabbá teszi a hívő embert. Ábrahám mennél nagyobbat kér, ő maga annál kisebbre zsugorodik: "Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram, ha szólok: Hátha találtatnak ott harminczan?... És ő monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan?... És monda: Ne haragudjék kérlek az én Uram, ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen?" (1Móz 18,30a; 31a; 32a)

Így lehet imádkozni. Így szabad imádkozni. Ez a hívő ember imádsága. Elmélyedés, szociális felelősségvállalás, szolgálat a világ javára és részvétel az Isten világkormányzó munkájában.

Ámen

Dátum: 1952. október 19.

A most felolvasott bibliai résznek minden mondanivalója ekörül a hatalmas kijelentés körül csoportosul: "Én a mindenható Isten vagyok." Isten mondja ezt Ábrahámnak. Szinte úgy hangzik, mint egy bemutatkozás. Pedig Ábrahám már ismerte az Urat azelőtt is, és mégis úgy látszik, Isten szükségesnek tartotta, hogy most mintegy újra bemutatkozzék neki. Igen, Isten kegyelme az, hogy mindig újra eszmélteti a hívő embert olyan dolgokra, amiket már tud, de nem vesz elég komolyan. Mi is tudjuk, hogy Isten mindenható Isten, mondjuk is imádságban sokszor, de éppen ez a baj, hogy csak mondjuk, de hogy ez milyen lehetőségeket, kötelezettségeket jelentene ránk nézve, ha igazán hinnénk is, azt már nem gondoljuk végig. Nos, most éppen ezt kellene tennünk. Végiggondolni, mit jelent ez, hogy Isten mindenható Istenként jelenti ki magát előttünk!

Ábrahámnak meg kellett érnie arra, hogy ne csak a fülével, hanem úgy igazán, a szívével vegye tudomásul azt, hogy Isten mindenható Isten, és örülni tudjon ennek a felismerésnek. Épp a múlt alkalommal láttuk, hogy ő maga akarta a saját erejével megvalósítani azt, amit hittel kellett volna Isten ajándékaként elfogadni: a gyermekáldást. Vagyis nem hitt igazán abban, hogy Isten mindenható, és még ilyen késő vénségében is beteljesítheti a néki adott ígéretet a születendő gyermekről. Türelmetlenségében elsiette azt, amit hitben ki kellett volna várnia. Láttuk, milyen családi bonyodalmak származtak ebből. De nem a családi viszály lett ennek a hitetlenségnek, vagy kishitűségnek a legfőbb következménye, hanem valami más.

Az előző fejezet utolsó verse így végződik: "Ábrám pedig nyolczvanhat esztendős vala, amikor Hágár Ismáelt szülé Ábrámnak." (1Móz 16,16) A jelenlegi fejezet pedig így kezdődik: "Mikor Ábrám kilencvenkilencz esztendős vala, megjelenék az Úr Ábrámnak." (1Móz 17,1a) Vagyis Izmáel születése és Istennek újra való megjelenése között tizenhárom esztendő telt el! Tehát Ábrahámnak ama végzetes cselekedete után, amit nem Isten parancsára, sőt annak ellenére vitt véghez, tizenhárom esztendős hallgatás következett. Tizenhárom évig nem szólt hozzá az Úr! Milyen gazdag volt az Istennel való közösség megélésében Ábrahám életének az a szakasza, ami a Hágárral történt engedetlenség előtt volt! Mennyiszer megjelent néki az Úr látomásban, mennyiszer erősítette szavával, ígéretével, kijelentésével. És milyen sivár, üres volt ez a tizenhárom esztendő! Egyetlen feljegyzésre méltó esemény sem történt. Isten hallgatott. Az az Isten, aki elhívta Ábrahámot, Aki vezette, tanácsolta, szövetséget kötött vele, teljesen elhallgatott.

Ismered azt az állapotot, amikor az Isten hallgat?! Rettenetes ám ez egy hívő ember számára! Egy olyan lélek számára, aki már volt kapcsolatban az Úrral, hallotta a hangját, és most nem hallja. Mintha elzárkózott volna előle az Úr. Hiába mondja az imádságot, érzi, hogy nincs kontaktus. Olyan, mint amikor az ember egy közben kikapcsolódott telefonkagylóba beszél bele. Nem jön rá válasz. Olvasod a Bibliádat, és nem kapsz üzenetet belőle. Hallgatod a prédikációt, de nem szólít meg rajta keresztül az Úr! Bezárul a menny, és hiába minden kopogtatás, zörgetés, dörömbölés. Ismered ezt az állapotot? Tizenhárom évig tartott Ábrahámnál. Rettentő nagy idő egy olyan öreg ember életében. És miért? Óh, nem azért, mert Isten megsértődött, és most nem akar szólni engedetlen szolgájához. Nem! Nagy-nagy kegyelem van ebben a tizenhárom esztendeig tartó hallgatásban, Isten olykor így neveli, ezzel is neveli az Ő gyermekét. Ha a szavára nem hallgat, hátha észreveszi majd a hallgatását?! Lám, hiszen hiába szólt Ábrahámhoz, pedig elég világosan szólt. Ábrahám mégsem azt tette, amit kellett volna, a maga feje után ment. El is rontotta az életét, alaposan. Most hát hadd szenvedje végig a saját elrontott életének a következményeit. Hiszen amíg Ábrahám, a hívő ember azt hiszi, hogy ő maga is képes élete nagy problémáját megoldani, addig Isten úgysem tud vele mit kezdeni, addig úgysem tud igazán Istenre hagyatkozni. Amíg neki magának vannak egyéni tervei, addig úgysem tudja Isten terveit elfogadni, Isten terveibe beilleszkedni. Amíg ő maga is erős, addig úgysincs szüksége Isten erejére!

Jézus azt mondja Pálnak: "Az én erőm erőtlenség által végeztetik el." (2Kor 12,9) Isten szava evangéliumként, örömüzenetként, egész lényünket megragadó isteni szóként mindig a fáradtaknak, betegeknek, szomjazóknak, csődbe jutottaknak szól. És ha valaki Isten szavára nem akar eljutni oda, amit Jézus az Ő követése előfeltételéül így mondott: "Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát..." (Mt 16,24), akkor segít neki az Úr azzal, hogy beláttatja vele önfejűsége keserves következményeit, elhibázott élete nyomorúságát. Tehát a hallgatásával is mintegy beszél, és azt mondja: Látod, mire jutottál nélkülem, látod, milyen rossz ez így? Hát ezt akarod, hát belátod már, hogy hibáztál, és nélkülem nem is tudsz mást tenni, csak mindig elrontani valamit? Erre nevel a hallgatással az Úr.

Elérte-e már veled ezt a célt? Mert amikor az ember úgy igazán belátta azt, hogy ő mennyire senki és semmi, akkor tudja hálás örömmel fogadni, amit Isten most már megmondhat néki, hogy: "Én a mindenható Isten vagyok!" Mintha ezt mondaná ezzel Ábrahámnak: Lásd meg az elrontott életedből, az engedetlenséged következményéből, hogy te mindenre képtelen ember vagy, minden jóra, igazra, nékem tetszőre képtelen vagy! De ugyanakkor vedd tudomásul, hogy én pedig mindenható Isten vagyok! Tehát sok kudarcon, csalódáson, vereségen, kiábránduláson keresztül meg kell érnie egy hívő léleknek arra, hogy nagy, fölszabadító felismerés legyen számára az, hogy az az Isten, akiben hisz - mindenható Isten! "Mindenható Isten" - milyen könnyen kimondjuk, és milyen nehezen értjük meg! Az eredeti héber szó jelentésében az is benne van, hogy teljesen elégséges, mindenre elegendő, mindenre képes, bármit megtehet. Mintha ezt mondaná Ábrahámnak: Nézd, neked elég vagyok én, elég néked, hogy én vagyok, hogy én védelmezlek, hordozlak, nem kell neked rajtam kívül másutt keresni segítséget! Miért nem vagyok én elég a számodra? Én nem vagyok kötve azokhoz a törvényekhez, amiket a természetből megismertél! Ne a magad mértékével mérj engem!

Nézd, Jézus egész életében, a születésétől kezdve a halálán, feltámadásán keresztül egészen a mennybemeneteléig egy magasabb rendű isteni törvényszerűséget nyilatkozott ki számotokra, olyat, ami minden emberi felfogóképességgel és magyarázhatósággal szemben áll, illetve mindennek fölötte áll: ha te hiszel bennem, számolj azzal, hogy én mindenható vagyok! Hányszor előfordul, hogy egy édesanya szeretne segíteni kisgyermekén, igen ám, de sokszor azt sem tudja, mi baja van neki, és nagy igyekezetében talán éppen az ellenkezőjét teszi annak, amit kellene. Nos, ilyen eset Istennél nem fordulhat elő. Mert Ő mindenható! Nem tehetetlenül szemléli csak az életünket, hanem megvan minden eszköze és lehetősége, hogy ott is segítsen, ahol az emberek tanácstalanul, lecsüggesztett kezekkel állanak. Ezért hagyja olykor önfejű gyermekeit tévútra futni, míg végre belefáradnak és odamenekülnek Hozzá, mert belátják, hogy nem megy anélkül! Ne hidd tehát te, Ábrahám, hogy ki vagy szolgáltatva a természet erőinek, és csak az történhet meg, amire te magad képesnek érzed magad, amire erőt érzel magadban, hiszen én a mindenható Isten vagyok! Óh, bár minden hívő ember ráeszmélne arra, hogy mindenható Istene van!

Sőt, még továbbmegy Isten ebben az eszméltetésben, ezt mondja: "És adom tenéked és a te magodnak te utánad a te bujdosásod földét, Kanaánnak egész földét, örök birtokul; és Istenök lészek nékik." (8. vers) Még félreérthetetlenebbül fejezi ki ugyanezt a 7. vers, így: "És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." Mert hiszen nem egy másik, nem egy újabb szövetségről van itt szó, hanem a régire való figyelmeztetésről. Mintha ezt mondaná az Úr: Vedd már egyszer igazán tudomásul, hogy szövetségben vagyunk egymással, hogy te szövetségestársam vagy, hogy számíthatsz rám!

Ezt a régi szövetséget újította meg Isten Jézus Krisztus halálával. Ezért mondja Jézus az utolsó vacsorán: "E pohár amaz új szövetség, az én véremben, mely ti érettetek kiontatik." (Lk 22,20) Az Ószövetségnek is vér volt a jegye: a körülmetélés vére, az Újszövetségnek is vér a jegye: Jézus Krisztus vére. Ennyire véresen komolyan veszi Isten a velünk való szövetségét. Isten vérszerződést kötött velünk, vérnek kellett folynia ahhoz, hogy a mindenható Isten és a mindenre képtelen ember között szövetséges viszony jöhessen létre! A legszentebb vér, Isten Fiának a vére folyt érte a keresztfán! Ezt a szövetséget tehát nem most kell megkötni neked vagy nekem, nem most kell belépnünk ebbe a szövetségbe, hanem így mondja Isten: "Megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted" - tehát a már megkötött, Krisztus vére által megújított szövetséget végre tudomásul kell és szabad vennünk. Számoljunk végre azzal, gyökerezzünk bele, fogózzunk bele abba a ténybe, hogy Isten a Krisztus által szövetségbe vont bennünket önmagával! Odakapcsolt önmagához, beölelte az életünket az Ő kegyelmébe! Annyira mindenható, hogy még erre is képes! Képes és hajlandó szövetségre lépni az emberrel!

Mit jelent ez az Ő részéről irántunk? Így mondja Ábrahámnak: "És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7) Isten részéről tehát a szövetség lényege az, hogy Istened leszek néked "és a te magodnak te utánad." Tehát akármilyen hullámzások jönnek majd az életedben az elkövetkezendő idők folyamán, akárhogy alakul is az életed: Én - mondja Isten -, jóban és rosszban, örömben és bánatban, minden helyzetben Istened vagyok! Az én részemről sohasem leszel elhagyatva, csak akkor, ha te a te részedről megtöröd a szövetségi hűséget, és rajtam kívül keresel magadnak támaszt, segítséget!

Nem az-e a legnagyobb dolog egy hívő ember számára, ha Isten igazán Isten az életében?! Ha Isten az Ő isteni vigasztalásával igazán ott lehet az életed sötétségeiben és viharaiban, céltudatos vezetésével a földi zűrzavarban, mindenre elégséges erejével a kísértéseidben, emberi tehetetlenségedben, győzelmes jövendőjével minden vereségedben?! Tehát ha Isten igazán Istened, gondviselőd - megsegítő, megváltó, üdvözítő, vezető, megáldó Istene lehet az embernek az ő életében. És Isten erre kötelezi el magát a szövetségben: "És megállapítom az én szövetségemet én közöttem és te közötted, és te utánad a te magod között annak nemzedékei szerint örök szövetségül, hogy legyek tenéked Istened, és a te magodnak te utánad." (1Móz 17,7)

Ezért az ember részéről ez a szövetség azt jelenti: "Járj én előttem és légy tökéletes!" (1Móz 17,1b) És ezt éppen azért és azáltal teheted meg, hogy a mindenható Isten szövetségese, vérjegyese vagy! "Járj én előttem" - ez éppen azt jelenti, hogy sohase feledd egyetlen pillanatra sem, hogy az Isten mindenható Isten! Az Ő jelenlétében, az Ő szeme előtt, az Ő oltalma alatt, az Ő kegyelmének az éltető ereje által élsz, mozogsz, beszélsz, cselekszel, gondolkozol - ne fordulj el Tőle, te magad is akarj ott maradni Őelőtte! Hagyjad, hogy a mindenható Isten igazán Isten legyen, mindenható Úr legyen az életedben! Még a neve is megváltozik Ábrahámnak! Eddig Ábrám volt a számára, most pedig ettől fogva Ábrahámnak fogják hívni. Anélkül, hogy a szó magyarázatába belemennénk, csak annyit jegyezzünk meg hát, hogy Ábrahám életében lezárul egy szakasz, a bizonytalanságnak, az ingadozásnak, a kétfelé sántikálásnak a szakasza, és elkezdődik egy új szakasz: a teljesen Istentől való függés szakasza.

Nem erre hív-e téged is az Úr? Lezárni a te hívő életednek azt a szakaszát, amelyik tele volt engedetlenséggel, önfejűséggel, saját tervekkel, megosztott szívvel - és elkezdeni végre egy új szakaszt, több odaadással, igazán odaszánással, nagyobb alázattal, teljes függéssel, a Mindenható Isten előtt való szándékosabb és tudatosabb járással!

Olyanformán, ahogyan szép énekünkben kérjük:

Csodálatos Felség, Hadd dicsérlek Téged:
Hadd szolgáljon lelkem Néked!
Angyaloknak módján Színed előtt állván
Bárcsak mindig orcád látnám!
Add nékem Mindenben
Te kedvedben járnom, Istenem, Királyom!

(165. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1952. szeptember 28.

Megint egy újabb fordulata Ábrahám élettörténetének. Első hallásra is feltűnő, hogy mennyi zavar, békétlenség, kellemetlenség adódhat elő még egy ilyen hívő ember életében is. Mert ezen a részen át, amit most felolvastam, Ábrahám családi életébe nyerünk betekintést. És bizony ott nem sok szépet és jót látunk. A legnagyobb baj éppen az, hogy ennek a családi életnek nem két szereplője van, a férj és a feleség - hanem három. Az előbbi kettőn kívül még egy harmadik, egy idegen asszony. Mennyi keserűség, fájdalom, szenvedés jár együtt ezzel a szomorú helyzettel! Erről szól ez a történet. Nézzük meg a benne szereplő személyeket egyenkint, közelebbről is!

Kezdjük Ábrahámon, akit már az előbbiek folytán legközelebbről ismerünk. Éppen a legutóbb hallottuk, hogyan erősödött meg Ábrahám a hitében, hogyan újult meg az Istennel való közösségben, szövetségben. Az Úr újból ígéretet tett neki arra, hogy nagy néppé teszi és olvastuk a nagyszerű megállapítást: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul!" (1Móz 15,6) És íme, egy ilyen nagyszerű lelki élmény után, a lelki életnek egy ilyen kimagasló eseménye után, amiben része volt, hogyan következhet újra egy olyan szomorú fejezet egy hívő ember éltében, mint amilyet itt olvastunk? Lám, hát ennyire ingatag egy ember hite? Annyira hullámzik, a hullámhegyek után ilyen mély hullámvölgyek következhetnek? Amint egy kicsit próbára van téve azáltal, hogy várnia kell az Isten ígéreteinek a teljesülésére: rögtön fölmondja a szolgálatot? Ha Ábrahám igazán erősen állott volna a hitében, felesége ajánlatára azt kellett volna válaszolnia: várjunk, Isten megígérte a gyermekáldást, bízzuk Reá, ne türelmetlenkedjünk, ne akarjuk görbe úton elérni azt, amit Istentől kell, hogy kapjunk! De Ábrahám nem ezt tette, hanem elfogadta felesége ajánlatát, és ebben a cselekedetében ilyenformán bizonyságot tett az ő ajánlata mellett. Persze ki nem mondott bizonyságtétel volt ez, ilyesmi: Igaz, hogy megígérte Isten a gyermeket és el is hiszem Neki, de íme telnek-múlnak az évek, semmi kilátás nincs az ígéret valóra válására, sőt egyre kevesebb a valószínűség reá, nosza segítsünk magunkon más úton, eszeljünk ki valamit, segítsünk Istennek az Ő ígérete beváltásában! Tehát röviden az a helyzet, hogy Ábrahám nem merte teljesen, maradék nélkül rábízni magát, feleségét, családi életüket, jövendőjüket Istenre, hajlott a kísértésre, hogy mintegy vegye ki sorsa irányítását Isten kezéből egy pillanatra, s most itt, ezen a ponton, intézze azt maga, a saját belátása, ügyessége, képessége, elgondolása szerint!

A hívő embert főleg akkor lepi meg az ilyen kísértés, amikor várnia kell valamire, amiért már régóta könyörög. Várnia kell Istennek valamilyen áldására, ígéretére, ami még mindig késik, amikor nagyon vágyik a szíve valamire, amit Isten megtagadott tőle. Ilyenkor szól bele a Sátán a hívő ember szíve közepébe: Ne várj tovább, ne késlekedj, nézd, az idő elmúlik fölötted, segíts magadon! Meg akarsz halni anélkül, hogy a szíved legtitkosabb vágyának a teljesülését megláthatnád?! Hát nézd, ha egyenes úton nem sikerül elérned, nem nagyon görbe az a másik út, sokan járnak rajta, általánosan elfogadott szokás ez, lépj rá te is, így hamarább célhoz érsz! - Ismered ezt a hangot? Fölismerted már, hogy a Sátántól van? Óh, ha itt Ábrahám világosan fölismerte volna a kísértőt és ahogyan hívő embernek kell és lehet, keményen ellene állt volna a kísértőnek: de sok bajtól kímélődött volna meg az egész ház! Igen, akkor kell tudni nemet mondani, amikor jelentkezik a kísértő, amikor ajánlatot tesz, amikor csalogat. "Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek!" (Jak 4,7) Mert ha már engedünk neki, akár egyetlen ponton is, rengeteg baj zúdul ránk! Akkor már nem ússzuk meg szárazon! Íme, Ábrahám és Sára elérték, amire olyan nagyon vártak: a gyermekáldást - de nem volt benne köszönet. Mert amikor az embernek valamilyen vágya nem tisztességes módon, Isten akarata szerint, Isten ajándékaként, hanem erőszakosan, görbe úton teljesül: az már nem öröm többé, az már nem boldogít többé, az már csak békétlenséget és szenvedést jelent az embernek! Óh, de nehéz egy ilyen görbe útról visszatalálni megint az egyenesre! Legjobb el sem indulni rajta!

Még szomorúbb ebben a történetben, hogy a Sátán hangja éppen a felesége révén keríti meg a hívő embert! "Monda azért Szárai Ábrámnak: Ímé az Úr bezárolta az én méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök; és engede Ábrám a Szárai szavának." (1Móz 16,2) Ez nem az Isten hangja! Ez nem az Isten gondolata! És milyen szomorú, hogy "engede Ábrám a Szárai szavának!" - Nagy baj az, amikor a házastársaknak nincsen lelki közösségük egymással! Amikor csak a testi örömökben társak, az anyagi gondok hordozásában, az élet küzdelmeiben, egy családi otthon fölépítésében és sok mindenféle szép és jó dologban társak - de nem társak a hitben, nem társak az imádságban, nem segítőtársak egymásnak az Istenhez való viszonyulásban, az Isten akarata szerint való járásban! Már láttuk, hogy Ábrahámnak a gyermekáldás kérdése volt a hitbeli gyenge pontja, és íme, éppen ezen a gyenge ponton nem erősítést, biztatást kap a feleségétől, hanem támadást, gyengítést - mert Szárai Ábrahámnak nem igazi segítőtársa. Lehet, hogy nagyon jó háziasszony, lehet, hogy nagyon szerető feleség, önzetlen, önfeláldozó lélek, de lelkileg, hitben nem segíti az urát, hanem éppen akadályozza! "És engede Ábrám a Szárai szavának" - ez baj volt. Ezt nem lett volna szabad, még a családi békesség megóvása érdekében sem! Igaz, ha Szárai is az Úr engedelmes, hívő gyermeke lett volna, akkor igen, akkor jól teszi Ábrahám, ha megfogadja a hitben is társának a tanácsát - de így nem! Itt most arra lett volna szükség, hogyha mindketten az Úrra hallgattak volna.

Igen, az kell ilyenkor, hogy a hitben erősebb fogja meg a hitben erőtelenebb kezét, vonja oda az Úr elé, és közös imádságban Vele beszéljék meg a fájó kérdést, életük gyenge pontját, szívük vágyát, Tőle kérjenek tanácsot, mitévők legyenek, Előtte beszéljék meg terveiket. Tehát itt hibázták el a dolgot, hogy "engede Ábrám Szárai szavának", ahelyett, hogy engedtek volna mindketten az Úr szavának. De nagyon sok bajt, fájdalmat, békétlenséget el lehetne kerülni a házasságban, ha a saját akaratunknak a másikra való kényszerítése helyett mindketten az Úr akaratának és szavának engednénk! Szoktátok így, lelki közösségben, együtt kérni az Úr szavát, hogy engedhetnétek neki?

Mert lám, mi a következménye a lelki közösség hiányának: megjelenik a házasságban a harmadik, az a bizonyos harmadik, aki nem tartozik bele abba, aki megrontja két ember életét, aki miatt mind a három ember csak szenved! A házasság szent dolog. Két ember testi-lelki közösségének Isten által teremtett egysége, és ezért megszentelt valósága. Az Énekek Énekében az egymásra talált vőlegény és menyasszony mondják egymásnak ezt a sokat jelentő mondatot: "Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre." (Énekek 8,6) Ez a mondat fejezi ki legrövidebben azt a bibliai, isteni igazságot, hogy a házasság teljességgel és kizárólag két ember ügye, és teljességgel ki van belőle zárva minden harmadik vagy negyedik személy. A pecsét egy levélen vagy csomagon azt jelenti, hogy az le van zárva minden avatatlan előtt, és azt csak egyetlen valakinek szabad felnyitni: akinek címezve van. "Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre" - azt jelenti, hogy a házastársak szíve és szerelme, teste és lelke le van zárva, mint egy lepecsételt levél a külvilág számára, és a pecsétet senki másnak a világon nincs joga felnyitni, feltárni, mint egyedül a másik házastársnak. Ide semmiképpen sem való egy harmadik, még gondolatban sem! Mert megmérgezi a levegőt! Mert attól fölborul a békesség!

Lám Ábrahám és Szárai házasságába közös megegyezéssel - az akkori keleti szokásoknak megfelelően - került be harmadiknak Hágár, mégis pokollá tette mindhárom ember életét. Hát még amikor nem is közös megállapodás szerint kerül két ember házasságába egy harmadik - hiszen az ilyesmi nem szokott közös megállapodásra történni, hanem az egyik félnek a becsapása, kijátszása, megszólása által -, akkor mekkora poklot jelent az ilyen családi háromszögben szereplő emberek életében!

Nincs-e igaza az Igének, - amit nemrég vezérfonalunk szerint olvastunk a Példabeszédek könyvében: "Kevés híja volt, hogy minden gonoszságba nem merültem a gyülekezetnek és községnek közepette!." (Péld 5,14) És ez persze úgy a férjre, mint a feleségre egyaránt vonatkozik. És látjátok, miből eredt mindez a fájdalmas családi tragédia? Abból, hogy nem volt igazi lelki közösség a házastársak között! Igen, amikor Ábrahám és Szárai nem az Úrban vannak együtt, nagyon hamar és könnyen megjelenik a színen Hágár! Így szokott ez lenni! Van itt azonban egy kis családi jelenet, ami nagyon modernül hangzik. Amikor már javában tombol a békétlenség a családban, Szárai - ahelyett, hogy bűnbánatot tartana, igyekezne jóvátenni, amit mégiscsak ő indított el -, még nekitámad Ábrahámnak, szemrehányó szavakkal illeti: "Monda azért Szárai Ábrámnak: Bántódásom van miattad. Én adtam öledbe szolgálómat, és mivelhogy látja, hogy teherbe esett, nincsen előtte becsületem." (1Móz 16,5) Ez a legkönnyebb: másra hárítani a felelősséget, mást okolni a saját hibáimért. Így sohasem jutunk békességre!

Aki egyszer életében úgy igazán a szívével tudomásul vette, hogy Isten hogyan bánt velünk abban a perben, amiben mi voltunk Vele, abban a megbántásban, amit mi okoztunk Neki, hogy ti. minden vádat, amit a viselkedésünkkel méltán vontunk magunkra, Önmagára vette, átvállalta, s bűnbakot állított helyettünk saját isteni személyében, Jézus Krisztusban még a büntetést is átvállalta rólunk Magára; aki - mondom - ezt valaha már hallotta a szívével, elfogadta, az nem tud többé ilyen könnyen kibújni a felelősség alól, mint ahogyan itt Szárai szeretné. Persze, Ábrahám is vétkezett, hiszen az ilyen dologban rendszerint mindketten hibásak szoktak lenni, de ez még nem ok arra, hogy Szárai most már csak őt vádolja. Itt most inkább meg kellene alázkodni Isten előtt. Amikor valami nincsen rendben a családban, legjobb - egymás vádolása helyett -, ha közösen odaalázkodnak az Úr elé. És ha tényleg nem vagy hibás a háborúságban, csak annál több okod van, hogy szeretettel menj elébe a másiknak. "Tegyen ítéletet az Úr én közöttem és te közötted!" - mondja fölháborodva Szárai. Igen, igen, az Úr majd ítéletet fog tenni. De ilyen súlyos szavakkal nem jó ám olyan meggondolatlanul dobálózni! Ismerd be előbb magad a vétkedet, állítsd össze előbb magad a számládat! Bizony, Szárai is jobban tenné, ha alázatosan, csendben elismerné, hogy ő idézte föl a vihart. Az ember sohasem tudja, mekkora vihart idéz elő, amikor erőszakkal avatkozik bele Isten dolgába, és nem egyenes úton akar hamarább célhoz érni.

És vessünk csak még egy rövid pillantást az egész családi ügy legnagyobb áldozatára: Hágárra. "Nyomorgatja vala azért Szárai (Hágárt), és az elfuta ő előle." (1Móz 16,6) - így olvassuk a tudósítást. Majd így folytatódik: "És találá őt az Úrnak angyala egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba menő úton van. És monda: Hágár, Szárai szolgálója: honnan jössz és hová mégy? És az monda: Az én asszonyomnak, Szárainak színe elől futok én." (1Móz 16,7-8) "Honnan jössz és hová mégy?" - kérdi az Úr angyala, mintha ezt mondaná: hát mondd, itt van a te helyed? Ott vagy te, ahova tartozol? Hiszen te megszöktél valahonnét, ahol megaláztak. De hát elég ok ez arra, hogy megszökjél a sorsod elől? És mit gondolsz, jobb lesz így, itt a pusztában? Hát mit akarsz most, hova veszed az utadat?

De sok emberben van benne ez a vágy a szökésre! Megszökni a ránehezedő terhek alól, az igazságtalannak látszó sors nyomása alól, a megaláztatás alól, amiben része van. De sok embertől megkérdezhetné az Úr: Honnét jössz? Hová mégy? Mit akarsz most? Mi lesz veled? Valóban azt hiszed, hogy találsz helyet, ahol senki nem bánt, ahol semmi baj nem érhet? "Akkor monda néki az Úr angyala: Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő kezei alatt." (1Móz 16,9) Most nem arról van szó, hogy méltán vagy méltatlanul ér-e a megaláztatás, hogy igaza van-e Szárainak, vagy nem - hanem arról, hogy ha még tovább megaláz, fogadd Isten kezéből a megaláztatást! Nem tehetné Szárai, ha Isten meg nem engedné neki.

Isten gyermekének az életébe egyetlen csöpp keserűség sem vegyülhet bele, amit egy mennyei mérlegen nagyon gondos édesatyai szeretettel ki nem mértek volna előre! Megfutni a megaláztatás elől, nem megoldás - hanem vállalni és Isten kezéből elfogadni. Ne írjuk elő Neki, hogy milyen eszközöket használjon a mi nevelésünknél! Igen ám, ha Isten aláz meg - gondoljuk -, azt még csak elfogadnám. De hiszen Isten az embereket használja föl a mi nevelésünkre! Nincs más megoldás Hágár számára sem, mint amire így figyelmeztet Isten az Igében: "Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején." (1Pt 5,6) Aki maga alázza magát oda önként Isten nevelő keze alá, az hamar eljut oda, hogy igazat tud adni érte az Úrnak.

Valóban úgy van, ahogyan énekeljük:

Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

Ó Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el, tenéked Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.

(374. ének, 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1952. szeptember 14.

Láttuk a múlt vasárnap, mit jelent a gyakorlatban hitben járni, hitben élni, hitből élni. Láttuk, hogyan oldja meg a hívő ember éppen hit által élete súlyos problémáit, miként harcolja meg harcait. Láttuk, mennyi szeretet és milyen bátorrá tevő erő sugárzik a hívő emberből, és mindezt látva fölmerült bennünk a kérdés: hiszünk mi egyáltalán? Nem volna jó azt, amit mi hitnek nevezünk, megvizsgálni, revideálni? Nem éppen arra lenne-e szükségünk, hogy megerősödjünk újra a hitben? Kilazult, megfakult, elszíntelenedett, elfogyott, elhalványult a hitünk: semmire nincs olyan szükségünk, mint egy jó, alapos hitbeli megújulásra. - A most felolvasott bibliai részben éppen erről van szó. Mindannak, ami itt történik, mintegy tengelye ez a kijelentés: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul." (1Móz 15,6)

De miért hangsúlyozza ezt most az Ige, hiszen Ábrahám már előbb is hitt az Úrnak?! Akkor is hitt, amikor kihívta őt Úr-Kaszdimból. Hit által hagyta ott régi hazáját, rokonságát. Hit által ment új hazát keresni magának. Hit által ajánlotta föl Lótnak a választást, hit által sietett bajbajutott atyjafiának a segítségére, hit által győzte le az ellenséges királyokat és csapataikat. Tehát régen hitben járó ember volt már, miért kell ezt most így kihangsúlyozni: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul."? (1Móz 15,6) Igen, Ábrahám eddig is hitt, de most éppen arról van szó, hogy a hitében még jobban megerősödött, annyira megszilárdult, olyan teljesen megújult, hogy egyenesen így fejezi ki a Szentírás: "E napon kötött az Úr szövetséget Ábrámmal!" (1Móz 15,18a) Tehát nem az első hitre jutásról van itt szó, hanem egy már hívő embernek a hit útján való elmélyüléséről, megerősödéséről, az Úrral való hitkapcsolat, szövetség megújításáról. Tehát éppen arról, amire nekünk olyan nagy szükségünk van. Nézzük hát végig a hitben való megerősödés néhány fontos mozzanatát a történetben!

Nem lényegtelen az, hogy mikor történik meg ez Ábrahámmal! Íme, így olvassuk: "E dolgok után lőn az Úr beszéde Ábrámhoz." Ez a kijelentés, vagy meghatározás a dolgoknak és eseményeknek nemcsak egyszerűen idői egymásutánját fejezi ki, hanem ok és okozati összefüggését, egymásba kapcsolódását. Nem esetlegesen következnek egymás után az események, hanem mintegy egymásból nőnek ki, minden esemény meghatározza az utána következőt és mindenik az előtte valónak a következménye. Tehát az a felséges és nagyszerű esemény, amelyben Ábrahám megújul az Úrral való szövetségében, benne gyökerezik az előtte lévő eseményekben, amiről ma egy hete beszéltünk, és amit így lehetne összefoglalni: Ábrahámnak a hitbeli engedelmességében. E dolgok után, tehát a Lótért vívott harc után, Sodoma királya ajándékának elutasítása után, a Melkisédekkel való találkozás után, az Úr akaratának való hívő engedelmesség után történik Ábrahám és Isten között egy új szövetségkötés. Vagyis a hitben való megerősödés a hívő léleknek fokozott Isten felé fordulása után, Isten akaratával való engedelmes foglalkozás után és annak mintegy következményeként jöhet. Olyan lélekkel, amely folyton a hétköznapi élet ezer gondjával-bajával van tele, állandóan azon töpreng, hogy mit együnk, mit igyunk és mivel ruházkodjunk, vagy tisztátalan vágyakkal, parázna gondolatokkal teli szívvel nem lehet lelki megerősödésre készülni és várni! Így mondja ezt Isten Igéje: "...amit vet az ember, azt aratándja is. Mert aki vet az ő testének, a testből arat veszedelmet; aki pedig vet a léleknek, a lélekből arat örök életet." (Gal 6,7-8)

Mit aratsz te ma? Nem elég hozzá az, hogy eljöttél istentiszteletre, hogy megterítve vár az Úr asztala, hanem igen sok függ attól, hogy hogyan készültél rá? Ennek a mai napnak az áldása, már ti. az örökkévalóság szempontjából való áldása nagy mértékben függ attól, hogy mivel töltötted el a tegnapi napot, sőt, az egész múlt hetet: Hogyan akartál elfordulni a kísértőtől, hogyan akartál Isten akarata szerint járni, hogyan kerested a Vele való együttlétet, az Ő ajándékait, áldásait? A testnek vetettél-e, vagy a léleknek? Nem lehet lelki aratás a testnek való vetés után! "E dolgok után" - olvassuk Ábrahám történetében. Te milyen dolgok után vagy most itt? Egy hete megkaptad a meghívást az Úr vendégségébe, a Vele való közösségbe, várhatod-e most a hitben való megerősödésedet, megújulásodat egy olyan hét után, mint amilyen után most itt vagy? Nem kellene-e nekünk sokkal komolyabban készülnünk a lelki életnek, az Istennel való közösségnek egy-egy olyan kiemelkedő alkalmára, mint egy gyülekezeti istentisztelet, vagy pláne úrvacsora? Egészen bizonyosan a mi lelki készületlenségünk is egyik akadálya annak, hogy Isten nem újíthat meg bennünket a hitünkben. Nem véletlenül kezdődik ez a fejezet, Ábrahámnak Istennel való új szövetségkötésének a fejezete így: "E dolgok után..." - tehát belső, szerves kapcsolatban az előbbi dolgokkal: "...lőn az Úr beszéde Ábrámhoz, látomásban." (1Móz 15,1a)

Mi az, hogy látomás? Nem álomlátás, nem a valóságtól elragadtatott, transz-szerű, eksztatikus állapot, nem valótlan képzelődés, hanem valami olyan állapota az embernek - a hívő embernek -, amikor a lelke nyílik meg közvetlenül és válik fogékonnyá egy felsőbb világból jövő közlés, kinyilatkoztatás számára. Tehát valamiféle belső látása és hallása olyan dolgoknak, amiket csak testi szemekkel és fülekkel nem lehet érzékelni. A látomás olyan rendkívüli hitélmény, amely akképpen jön létre, hogy a lélek annyira elmerül az Isten titkaira vonatkozó dolgokban, az Istennel való belső közösség megélésében, hogy a természeti környezet szinte elvész reá nézve, és Isten Lelke által egy más, emberfeletti világba kapcsolódik be. A látomás olyan valóságos, lelki találkozás az Úrral, amelyben a lélek közvetlenül hallja meg Isten szavát, ahol már nem elmélkedik az Úrról, hanem előtte áll, ahol már nem mások beszélnek neki Jézusról, hanem maga Jézus szólítja meg, ahol nem Róla hall üzenetet a lélek, hanem Tőle személyesen; amikor mindegy, hogy milyen állapotban: akármilyen összetörten, bűnbánóan, kimerülten, erőtlenül, de egészen a forrásig jut el lelkileg egy ember, amikor az élő Jézus Krisztus jelenlétének a valóságát tudatosan megéli. Ismerjük mi az ilyen látomást? Igényeljük mi ezt a látomást, ezt a lelki élményt, amikor például otthon, csendes magányunkban imádkozunk, amikor itt, a templomban összegyűlünk, amikor ide, az Úr asztalához kijövünk?

Sokszor gyötör az a gondolat, hogy istentiszteleteinken csak énekeljük azt, hogy "Itt van Isten köztünk", de nem éljük meg igazán, mert nem merjük elhinni a maga megrendítő valóságában. Intellektualizálódott az istentiszteletünk, túlnyomó részben értelmi tevékenységgé vált a hitünk, annyit beszélünk Jézusról, hogy elfelejtünk találkozni Vele. Ezért nem jelent számunkra hitben való megerősödést, lelki megújulást egy úrvacsora, ezért nem viszünk magunkkal innen semmi erőt, mert nem a forrástól jövünk, hanem csak egy szép, megható szertartásról! Nem a szertartásban van az erő, hanem a Krisztusban, nem az ilyen vagy amolyan lelki gyakorlat újít meg a hitben, sem pedig egy másik hívő ember, vagy akár a prédikáló lelkész, hanem csak maga Jézus Krisztus! Addig mindig nyomorult, bukdácsoló, támolygó lesz a hited, amíg valósággá nem lesz számodra ez a "látomás", mert megerősödni csak az Úr Jézus személyes jelenlétében lehet!

Mi történik most itt a "látomás"-ban? Így szól az Úr Ábrahámhoz: "Ne félj Ábrám, én paizsod vagyok tenéked." (1Móz 15,1b) Mintha ezt mondaná: Ne magadra nézz, hanem énrám! Te lehetsz akármilyen erőtlen, fáradt, kimerült, félénk - a hit éppen azt jelenti, hogy reám támaszkodhatsz. Nem magadban van az erőd, nem is a hitedben, hanem bennem! Nékem adatott minden hatalom mennyen és földön, nem néked! Engem használj föl, engem ölts magadra mint egy ruhát, engem tarts magad elé, mint egy pajzsot. A pajzs mintegy fedezi, betakarja a harcost, kivédi a támadásokat, elhárítja a veszedelmeket, elrejti, biztonságban tartja a mögötte meghúzódó embert. Az a Jézus Krisztus, aki a bűneink adósságát a vérével fizette meg a keresztfán; az a Jézus Krisztus, Akiről tudjuk, hogy felülemeltetett minden fejedelemségen, hatalmasságon, uraságon és néven, ami csak létezik a látható és láthatatlan világmindenségben, emberek, angyalok és démonok világában - az a Jézus mondja: én paizsod vagyok néked, fedezlek, betakarlak téged, elrejtelek téged! És ugye, akit ez a Jézus fedez, mint egy pajzs, az fedezve, védve van a szíve gyökeréig, egészen odáig, ahol a gondolatok születnek, ahol a fantázia világa él, ahol az érzelmek és indulatok kavarognak! Ez a pajzs megvéd minden belső és külső ellenség ellen! Íme, így erősít meg, hogy pajzsul ajánlja fel önmagát, még csak kérni sem kell! Nem kell unszolni, hogy Uram légy a pajzsom, hanem egyszerűen csak elfogadni, elhinni, hogy úgy van, ahogy mondja és élni vele, használni, kivinni magunkkal a mindennapi életbe.

És most egy nagyon drága mozzanata következik a hitben való megerősödésnek: Miután Isten pajzsul kínálta föl magát Ábrahámnak és tudomására adta, hogy nagy jövő vár reá, kitör Ábrahámból a régen visszafojtott keserűség: "...Uram Isten, mit adnál énnékem, holott én magzatok nélkül járok, és az, a kire az én házam száll, a Damaskusbeli Eliézer? És monda Ábrám: Ímé énnékem nem adtál magot, és ímé az én házam szolgaszülöttje lesz az én örökösöm." (1Móz 15,2-3) Ábrahám szinte panaszkodik, és milyen jó, hogy most végre ez is kijön belőle! Isten kegyelmes jelenlétére felbátorítva ez is kijön belőle. Isten kegyelmes jelenléte felbátorítja a hívő embert arra, hogy egészen kiöntse az Úr előtt a szívét, és el merje mondani nyíltan azokat is, amik eddig súlyos teherként és megoldhatatlan kérdésként nehezedtek a lelkére. Gyakran van a hívő lélekben is olyan kérdés, amivel viaskodik. Olyan miért, amire nem talál feleletet, sőt, amit nem tud összeegyeztetni az Úrtól eddig kapott világossággal. Amit ellentétben állónak lát Isten kegyelmével, szeretetével, ígéretével, és éppen ezért nem meri még Isten előtt sem nyilvánosságra hozni: ami egy kicsit elhomályosítja előtte Isten édesatyai arcát. Lám, egy ilyen látomásban, egy ilyen meghitt, Isten előtt állásban ez is kiderülhet, ezt is kiöntheti az Úr előtt a szív, elpanaszolhatja a fájdalmát, hiszen, mintha csak erre várna Isten. Arra, hogy az ember a maga teljes belső szükségének a tudatában odaálljon elébe, hogy azután válaszolhasson rá, fényt deríthessen a problémáira, megvilágosíthassa a kérdést. És mennél nyíltabban és határozottabban megnevezi az ember Isten előtt a maga szükségét, annál határozottabban és félreérthetetlenebbül válaszol rá az Úr: "Nem ez lesz a te örökösöd: hanem a ki a te ágyékodból származik, az lesz a te örökösöd." (1Móz 15,4)

Néked is válaszol, a te ügyedet is tisztázza egy ilyen bensőséges, négyszemközti találkozásban. Ez is hozzátartozik tehát a hitbeli megerősödéshez: minden kétségnek, kételynek, vitás ügynek, tehernek az Úr jelenlétében, magával az Úrral való megbeszélése és tisztázása. Higgyük el, hogy mi is élhetünk ezzel a szabadsággal!

És ekkor "...kivivé őt, és monda: Tekints fel az égre, és számláld meg a csillagokat, ha azokat megszámlálhatod; - és monda nékie: Így lészen a te magod." (5. vers) Mennyi édesatyai szeretet! Tekints az égre, és számláld meg a csillagokat! Amikor az ember csillagok miriádját látja maga előtt az égen, bizony nem sokáig számlálgat, hanem elnémul és kezdi imádni a Mindenható Istent! Nem értesz valamit? Nagyon súlyos egy feladat? Leroskaszt egy fájdalom? Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, s megsejtesz valamit annak az Istennek a dicsőségéből és hatalmából, Aki az eget és a földet teremtette, Aki Édesatyád a Krisztusban, Aki szeret téged, Aki neked is azt mondja: "Ne félj, ...én pajzsod vagyok tenéked! (1Móz 15,1)

Nézd, azért mondja, hogy számold meg a csillagokat, mert ki akarja emelni a hitedet a földi lehetőségek leszűkült horizontjából, ok és okozati megkötözöttségeiből, és föl akarja emelni a maga világába, ahol minden közvetlenül az Isten akarata szerint történik. Lehetetlen valami? Hát merjed hinni a lehetetlent. Csak csoda által oldható meg valami? Hát merd hinni, hogy Isten csodát tehet. Emeld föl a tekinteted, és számold meg a csillagokat! "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul!" (1Móz 15,6) Itt a hangsúly nem azon van, hogy Ábrahám hitt, hanem azon, hogy az Úrnak hitt! Ez a legkevesebb és a legtöbb, amit egy ember tehet az Úrnak, hogy hisz Neki, hisz Benne. Tőled is csak ezt várja, de ezt egészen várja! Néked is lehet és szabad hinni Benne!

Jertek kérjük együtt:

Jézus, világ Megváltója, Üdvösségem megadója,
Megfeszített Isten Fia, Bűnömnek fán függő díja:
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.

Ajánlom magamat néked: Sebeidben szívemet vedd;
Ó, nyíljál fel, piros forrás, Mert nagy bennem rád a vágyás!
Jézus, engedd hozzád térnem, Veled halnom, veled élnem.

(342. ének 1. és 6. vers)

Ámen

Dátum: 1952. augusztus 31.