Ábrahám története azért olyan tanulságos, mert a hívő ember éltének szinte minden problémája előkerül benne. Szó volt már ennek során a hívő ember engedelmességéről, engedetlenségéről, Istennel való szövetségéről, hitben járásáról, családi életéről, a most felolvasott részben pedig a hívő ember imádságáról van szó. És bár egészen konkrét helyzetben elmondott egészen konkrét imádság hangzik el itt Ábrahám ajkáról a Sodomát fenyegető isteni ítélettel kapcsolatban, mégis örökre érvényes, általános jellegű igazságot vonhatunk le belőle tanulságként a mindenkori hívő ember imádságos életére vonatkozóan. Próbáljuk meg most összeszedni ezeket az örök érvényű igazságokat, szinte pontokba szedni, tételekbe fogalmazni - azzal a reménységgel és azzal az óhajtással, hogy bárcsak Isten Szentlelke vezetne általa bennünket az igazi imádkozó élet nagyobb mélységei felé!
1) A hívő ember imádsága először is belemélyedés az Istennel való közösségbe. Ezt látjuk azokból a szavakból, amikkel az alapigéül felolvasott rész kezdődik: "És elfordulának onnan a férfiak, és menének Sodomába: Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala. És hozzá járula Ábrahám és monda: Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe?" (1Móz 18,22-23) És ez azért fontos, mert már ezt megelőzően is együtt volt Ábrahám az Úrral, beszélgettek, mégpedig egészen meghitt közösségben tárgyaltak egymással. Igaz, hogy nem annyira Ábrahám beszélt az Úrhoz, hanem az Úr Ábrahámhoz. Megjelent néki az Úr, megtisztelte látogatásával, elmondta, mit szándékozik tenni Sodomával és Gomorával, újra ígéretet tett neki Izsák születésére nézve, és amikor ezeket a nagy jelentőségű kijelentéseit tudomására hozta neki, azután olvassuk: "Ábrahám pedig még az Úr előtt áll vala..." Tehát: amikor az Úr mintegy befejezte mondanivalóját Ábrahámhoz, Ábrahám nem engedte el az Urat, ott maradt előtte. Sőt, "hozzá járula", vagyis még közelebb lépett Hozzá. Most rajta a sor, most kezdődik az igazi imádsága, most válaszol arra, amit hallott, most tudja igazán, mit kell az Úr elé vinnie könyörgésében. Most tehát, éppen most nem mehet el a dolgára, most ez a legfontosabb dolga; most nem lehet mást csinálni, állatok után nézni, feleségével megbeszélni az Úrtól hallottakat: most folytatni kell! - Ezért maradt még ott az Úr előtt állva, és ezért lépett Hozzá még közelebb.
Tehát a hívő ember az Istennel való találkozás alkalmát nem sieti el. Nem azért nem hatolunk-e be az imádság mélyére, mert túl gyorsan félbeszakítjuk, abbahagyjuk, ezt is olyan kapkodva, gyorsan, idegesen, elhamarkodva csináljuk, mint általában mindent? A modern élet lázas sietségéből az imádság közben sem tudunk már kikapcsolódni, nem tudunk elmélyedni, ami pedig az igazi imádságnak nélkülözhetetlen feltétele. Nem tudunk ott maradni még az Úr előtt állva, mint Ábrahám tette, igyekszünk gyorsan, hamar "áment" mondani, hogy rohanhassunk tovább, fontosabb ügyeink végzésére. Figyeld csak meg egyszer saját magad ebből a szempontból, amikor imádkozol! Vajon nem azért nem tudsz imádkozni, mert az igazi még csak azután kezdődne, amikor te már régen abbahagytad? Pedig Isten még hajlandó lenne hallgatni minket tovább is, beszélgetni velünk tovább is, Ő még nem hagyná abba, de nekünk már nincs rá időnk, már más tennivalónk volna. Semmi fontosabb dolgunk nem lehetne pedig, mint Istennek szánni, egészen Neki szánni azt az időt, amit Ő hajlandó nekünk szánni! Sokkal-sokkal több függ attól, mint ahogy azt sejtjük, hogy mindent ott tudjunk hagyni akkor, amikor Isten ezt így akarja. Sebtiben nem lehet imádkozni: az igazi imádság mindig belemélyedés az Istennel való közösségbe.
2) A hívő ember imádsága: szociális felelősségvállalás. Ábrahám, amikor itt imádkozik, nem a maga ügyével áll oda Isten elé, hanem másokért áll ki. Pedig neki magának is van egy nagy ügye, a gyermekáldás kérdése. Azután bizonyára sok más egyéb dolga-gondja-baja lett volna, amit Istennel való meghitt közösségben jó lett volna megbeszélnie. De nem a saját apró-cseprő bajaiért, anyagi vagy lelki életének ilyen vagy olyan problémáiért könyörög, hanem Sodomáért és Gomoráért! Még csak nem is a Sodomában lakó unokaöccséért, rokonáért, ismerőséért, hanem egy olyan népért, amelyiket nem is ismer! Közbenjár Istennél olyan emberekért, akikről csak azt tudja, hogy gonoszok, ítélet közeledik reájuk.
Mi köze volt egyáltalán Ábrahámnak Sodoma népéhez? Tulajdonképpen semmi! Még csak nem is közöttük lakott, a nyelvüket sem ismerte, más volt a kultúrájuk, a világnézetük, az erkölcsük, igazán semmi közösségük sem volt egymással, és Ábrahám mégis kiállt értük és kegyelemért könyörgött számukra. De hát miért? Hiszen még örülhetett is volna - mint sokan tennék és teszik is -, hogy egy gonosz nép most aztán meglakol a hitványságáért. És íme: az igazán hívő ember odaáll Isten elé egy ismeretlen, gonosz nép nevében és kegyelemért könyörög számukra. Miért? Azért, mert tudja - mert a hívő ember már tudja, a saját tapasztalatából tudja -, hogy van kegyelem, mert ő már megkapta ezt a kegyelmet. Azért, mert tudja, hogy az ember - minden ember, ő is, a sodomaiak is - csak a kegyelemből élhet, a kegyelem által élhet. Mert a sodomaiakban nem a gonosz embert, hanem az önmagához hasonló, kegyelemre szorult embert látja. Mert Isten szemszögéből nézi az embert, annak az Istennek a szemszögéből, Aki a legnagyobb áldozatot hozta az ember megmentéséért, felemeléséért és azt az embert, a leggonoszabbat is, akit életre, örök életre hívott ez az Isten! Ezért tud így könyörögni: "Avagy elveszted-é az igazat is a gonosszal egybe? Talán van ötven igaz abban a városban, avagy elveszted-é, és nem kedvezel-é a helynek az ötven igazért, a kik abban vannak? Távol legyen tőled, hogy ilyen dolgot cselekedjél, hogy megöld az igazat a gonosszal, és úgy járjon az igaz mint a gonosz: Távol legyen tőled! Avagy az egész föld bírája nem szolgáltatna-é igazságot?" (1Móz 18,23-25)
Igen: a hívő ember ennyire komolyan veszi mások sorsát, mások baját, a népek, nemzetek életét, ismeretlenek tragédiáját, a többi ember veszedelmét! Nemcsak komolyan veszi, hanem magára veszi, szenvedve, küszködve, viaskodva könyörög érettük és helyettük Istenhez! Kegyelemért! Életért! Megtartásért! Fáj neki nemcsak az, ami a másiknak fáj, hanem még az is, ami a másiknak talán éppen a gonoszsága és hitetlen vaksága miatt nem fáj! Imádkozni nemcsak azt jelenti, hogy koldulok magamnak és az enyéimnek egy kis jólétet, békességet, örömet, egészséget, hanem azt, hogy fölvállalom Isten előtt másoknak a sorsát, és hordozom másoknak a sorsát. De nemcsak a családom tagjainak, nemcsak az egyházamnak, nemcsak a népemnek a sorsát, hanem a többi embernek - ismeretlennek is, népeknek is -, igen, még Sodomának és Gomorának a sorsát is. Az egész világnak a sorsát, mert Isten az egész világot úgy szerette, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érette, hogy el ne vesszen, hanem örök élete legyen! (Jn 3,16)
Ma, amikor a rádió, a repülőgép, a sajtó annyira közel hozta a világrészeket egymáshoz, hogy szinte egyidejűleg tudunk egymás dolgairól, sorsáról a különböző földrészeken szétszórt emberek, még indokoltabb az, hogy lelkileg is közeledjünk egymáshoz, s kitáguljon a felelősségünk minden ember felé. Hogy hittel, reménységgel és szeretettel ölelje körül imádságunk a népeket! Nem hívő ember az, aki tárgyilagos közömbösséggel tudja szemlélni távoli és idegen népek sorsának alakulását, anélkül a tudat nélkül, hogy ezért pedig ő maga is felelős Isten előtt! Emiatt a felelőtlenség miatt szenved ma a világ. Tudjátok, mi a leghatásosabb fegyver a közönyös felelőtlenséggel szemben? Az, hogy elkezdesz imádkozni, könyörögni érettük! Az ilyen, másokért könyörgő imádság a legbiztosabb ajtó és út a többi ember felé, az ember felé, ami igazán közösségbe hoz bennünket a távolságokon át is, az 5-10 ezer kilométerek fölött is! Tehát igen: a hívő ember imádsága a legmélyebb szociális felelősségvállalás!
3) És éppen ezért, a hívő ember imádsága nagyon komoly szolgálat a világ javára! Ábrahám a Sodomára közelgő isteni ítélet elfordításáért könyörgött. Az ő közbenjárása Istennél Sodomáért, szinte szemléltető példája annak, amit Isten Ezékiel prófétán keresztül így mond: "És keresék közülök valakit, aki falat falazna, és állana a törésen én előmbe az országért, hogy el ne pusztítsam azt; de senkit nem találék." (Ez 22,30) Isten ítélete mint az árvíz zúdul rá Sodomára, a világra, vagy mint egy pusztító ellenséges csapat tör rá egy bekerített városra. De a falak már nem állják a rohamot, repedések, törések vannak rajta. És most Ábrahám a maga imádságával mintegy odaáll egy ilyen repedésbe, és igyekszik föltartani a közelgő veszedelmet. Isten hívő népének a könyörgése ilyen tömítés a világ védőfalának a repedésein, törésein, amellyel segít föltartóztatni az emberiséget fenyegető katasztrófát. Isten megengedi, hogy az övéi beálljanak a repedésbe, Őelébe az országokért, népekért, földrészekért, hogy el ne pusztítsa azt szentségével és igazságosságával! Ezért olvassuk a Bibliában más helyütt is, hogy "igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése." (Jak 5,16) Ezért int Pál apostol így: "Intelek azért mindenek előtt, hogy tartassanak könyörgések, imádságok, esedezések, hálaadások minden emberekért, királyokért és minden méltóságban levőkért, hogy csendes és nyugodalmas életet éljünk, teljes istenfélelemmel és tisztességgel. Mert ez jó és kedves dolog a mi megtartó Istenünk előtt, Aki azt akarja, hogy minden ember idvezüljön és az igazság ismeretére eljusson." (1Tim 2,1-4) A hívő ember, aki már tudja azt, hogy őrajta is az segített - mégpedig örökkévaló segítséggel -, hogy az Isten megkönyörült rajta a Jézus Krisztusért, az egyetlen igazért, tudja, hogy a világon is ez segít igazán!
Jézus a világ megváltásáért jött, azért lett emberré, és mint ember, azért járta végig az utat a kereszten át a feltámadásig, hogy mások helyett és mások javára Isten megtartó kegyelmének az elfogadójává legyen. Így lett Ő a mi közbenjárónkká. Az Ő gyülekezete, mint az Ő teste, az Őbenne kiválasztottak közössége szintén részes ebben a közbenjárásban, úgy, hogy Jézussal együtt, Jézusban, mások helyett és mások javára, akik még nem tudnak imádkozni, a maga imádságával, könyörgésével elfogadója lesz Isten megtartó kegyelmének. Pál apostol mondja: "Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind idáig." (Róm 8,22) Nos, a gyülekezet kérése ad hangot és kifejezést a teremtett világ sóhajának és nyögésének. Barth Károly, legnagyobb élő teológusunk mondja: "Ha a gyülekezet könyörög, a világ teljes istentelenségében már nemcsak istentelen, hanem akkor Istennek már megvan benne a partnere, és továbbhalad közte és a világ között a történelem - és nemcsak mint ítélettörténet, hanem mint üdv- és kegyelemtörténet is - végső célja felé." Azzal a tudattal könyörögjünk tehát, hogy a mi könyörgésünkben ott van mögöttünk - nem velünk együtt könyörögve, de velünk együtt sóhajtva és nyögve valamennyi ember és teremtmény. Így válik a hívő ember imádsága szolgálattá a világ javára.
4) És végül: a hívő ember imádsága Isten világuraságában való részvétel. Isten ad részt az övéinek a kormányzásban, mégpedig a hozzáforduló közbenjáró imádság lehetősége által. Isten nem akarja a világ folyását úgy kormányozni és úgy megtartani, hogy közben a világ, az ember Hozzá ne fordulhasson, Vele ne beszélhessen, hogy Ő közben rájuk ne hallgasson, és hogy Magát ne engedné befolyásolni a teremtménytől. Isten érintkezni akar az Ő teremtményeivel. Isten szuverenitása olyan nagy, hogy még azt a lehetőséget is magában foglalja, hogy kormányzásánál a teremtménynek szabad Mellette lenni és Vele együtt cselekedni.
Az Isten barátainak van olyan szabadságuk, amelyet számukra Isten nemcsak engedélyezett, hanem teremtett is, és akikre nézve úgy döntött, hogy általuk, kéréseik által magát meghatározni engedi, anélkül, hogy a kormánykereket csak egy pillanatra is átengedné nekik. A hívő ember a Krisztusban felemeltetik az Atya jobbjára, oda, ahol valamennyi történés fölött döntést hoznak. Nem a hívő ember önmagában, hanem a Krisztusban élő hívő ember van az Isten oldalán és munkálkodik együtt a maga könyörgésével ott, ahol a döntéseket hozzák.
És ez a kiváltság éppen nem elbizakodottá, hanem a legalázatosabbá teszi a hívő embert. Ábrahám mennél nagyobbat kér, ő maga annál kisebbre zsugorodik: "Kérlek, ne haragudjék meg az én Uram, ha szólok: Hátha találtatnak ott harminczan?... És ő monda: Immár merészkedtem szólani az én Uramnak: Hátha találtatnak ott húszan?... És monda: Ne haragudjék kérlek az én Uram, ha szólok még ez egyszer: Hátha találtatnak ott tízen?" (1Móz 18,30a; 31a; 32a)
Így lehet imádkozni. Így szabad imádkozni. Ez a hívő ember imádsága. Elmélyedés, szociális felelősségvállalás, szolgálat a világ javára és részvétel az Isten világkormányzó munkájában.
Ámen
Dátum: 1952. október 19.