Joó Sándor Dr.

Múlt vasárnap láttuk, hogyan vált szét Ábrahám és Lót útja egy jelentéktelen esemény következtében, ti. a pásztoroknak a legelő fölött való versengése következtében. Ez az esemény ürügy volt Lót számára arra, hogy letérve a hit útjáról visszamenjen a világba, ahonnét Ábrahámmal együtt kijött, viszont ugyanez az esemény Ábrahámot pedig továbbvitte a kegyelem megtapasztalásában, előbbre segítette a hit útján. Nagyon tanulságos lenne most továbbkísérni Lótot, megvizsgálni, mi történik azzal az emberrel, aki visszatér a világba, hogyan bonyolódik bele a világi hatalmasságok küzdelmeibe, hogyan válik szenvedő részesévé az egymás ellen feszülő világi érdekek harcának - de most inkább Ábrahámmal foglalkozzunk, a hívő emberrel, aki igazán hívő emberhez méltó módon veszi ki a részét mindenből.

A Bibliában, különösen az Újtestamentumban többször találunk olyan kijelentéseket, hogy "Az igaz ember pedig hitből él." (Róm 1,17) Vagy: "amely életet pedig most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem és önmagát adta érettem." (Gal 2,20) És amikor ezt halljuk, akkor mi rendszerint valami áhítatos, imádkozó magatartásra gondolunk, a belső szoba csendjére, egy szeparált Isten felé fordulásra, valami olyasféle magatartásra, amit a világ ügyetlennek, félszegnek, gyakorlatiatlannak tart. Nos, itt Ábrahám bemutatja nekünk, mit jelent hitből élni, hitben élni, hitben járni. Éppen azt látjuk, hogy a hitben járó ember, az Istennek oltárt emelő ember mennyire nemcsak a túlvilági dolgokban jártas, hanem éppen az e világi élet problémáira mennyire felkészült, azokat hogyan vállalja és hogyan oldja meg, éppen hit által!

Ez látszik először a Lóttal szemben tanúsított magatartásban. Tudjuk, mi történt Lóttal. Sodomában lakván, részesévé lett a sodomaiak sorsának. Elvesztették a csatát, elhurcolták őket mindenestől, fogságba kerültek. Lót is velük. Íme, ez lett a következménye Lót kapzsi döntésének. Ő maga választotta Sodomát lakóhelyül, most hát beteljesedett a sorsa. Úgy kell neki, mondaná rá akárki. Csak a hívő ember nem! Íme, ezt olvassuk: "A mint meghallá Ábrám, hogy az ő atyjafia fogságba esett, felfegyverzé házában nevekedett háromszáz tizennyolcz próbált legényét és üldözve nyomula Dánig." (1Móz 14,14) Vagyis Ábrahám nem hagyta cserben az atyjafiát annak dacára, hogy maga idézte föl magára a veszedelmet. Nem mondta, amit pedig ilyen esetben olyan könnyen gondol az ember: helyes, ami történt, miért volt olyan önző, most azután segítsen magán, ahogy tud! Isten gyermeke sohasem beszél így. Ha bármennyi oka volna is a kárörvendésre, ha bármennyire Isten igazságos ítéletét látja is beteljesedni valakinek a nyomorúságában, balszerencséjében, ő maga nem törhet pálcát fölötte, nem ülhet be a bírói székbe Isten mellé és nem ítélheti el, mert ez nem az ő dolga, hanem az Istené! Isten embere csak egyet tehet ilyen helyzetben: minden tőle telhető módon segítségére siet az atyjafiának. Isten nem hagy bennünket cserben, de a hibás döntésünk következményét hordoznunk kell. Ábrahám úgy cselekedett Lóttat, ahogyan Isten cselekedett ővele, amikor ő hibázott. Emberileg szólva minden oka meglett volna, hogy ne avatkozzék bele Lót sorsába, hiszen elváltak útjaik egymástól, és kockázatos is a beavatkozás. Ábrahámnak most mégis csak egyetlen ügye van: segíteni Lóton. "A mint meghallá Ábrám..." - olvassuk a tudósítást. Ez pedig azt jelenti, hogy nem késlekedett, nem töprengett, nem tétovázott, nem mérlegelte a dolgokat - menjen, ne menjen -, hanem azonnal indult!

Ilyen az igazi hit: azonnal indul, amint megtudja, hogy valahol segíthet. Nem indokolja meg, hogy most adott helyzetben miért nem segít, hogy mennyire neki van igaza, amikor itt vagy ott nem siet segítségére valakinek, hanem egyszerűen elindul és segít! És nem imádkozik, amikor a másik bajban van, hanem utána megy, és nem prédikál neki, amikor megtalálja, nem mondja neki: látod, ugye milyen káros következménye lett annak, hogy letértél a hit útjáról, hanem hadakozik érte, meg a családjáért, meg a jószágaiért és kimenti őket a veszélyből. Igen, így cselekszik a hívő ember. Ez az a hit, amiről Pál azt mondja a Galata levélben, hogy "szeretet által munkálkodó hit." (Gal 5,6) És csak az ilyen hit az igazi, tehát amelyik szeretet által munkálkodik! A hithez úgy hozzátartozik a segítő szeretet munkálkodása, mint a tűzhöz a fény és a meleg. Nem lehet különválasztani a tüzet és a meleget! Az a tűz, amelyik nem melegít, nem is igazi tűz, legföljebb valami lidércfény. Az a hit, amelyik nem sugározza a szeretet melegét, amelyik kifogásokat keres, amelyik megindokolja szépen, hogy itt vagy ott miért nem köteles segíteni: az ilyen hit éppen olyan kísérteties valótlanság, mint a lidércfény. És vajon nem ilyen-e a mi hitünk sokszor? Nem ezért utálta-e meg a világ a hívő embereket?

Valaki mondta éppen pár nappal ezelőtt: Azért nem szeretem az ún. hívő embereket, mert szeretetlenek! Nos, az ilyen szeretetlenek valóban csak ún. hívők, vagyis nem igazi hívők! "Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből" - mondja az Úr Jakab levelében. (Jak 2,18) De a világ is ezt mondja a hívőknek! Ma már csak ezt értik az emberek a hitből: csak azt, amit megmutatnak nekik a hívők. Ábrahám itt most megmutatta a hitét abban a cselekedetben, hogy segítségére sietett a saját ostobasága miatt bajba jutott atyjafiának. De rengeteg alkalom vár bennünket ebben a világban, hogy Ábrahámhoz hasonlóan mutassuk meg neki a mi cselekedeteinkből a mi hitünket! Óh, csak fölbuzdulnánk Isten Szentlelke által, hogy ne várjon hiába!

Ábrahám hite Lóttal szemben a segítő szeretet munkájában nyilatkozott meg. Ugyanez a hit az ellenséges királlyal és csapatával szemben pedig hősies bátorságban lett nyilvánvalóvá. "És csapatokra oszolván ellenök éjszaka ő és szolgái, megveré őket, és űzé őket mind Hóbáig, a mely Damaskustól balra esik. És visszahozá mind a jószágot; Lótot is, az ő atyjafiát jószágával egybe visszahozá, meg az asszonyokat és a népet." (1Móz 14,15-16) Amit Ábrahám tesz, azt valóban csak hit által lehet megtenni, vagyis azzal a hittel, hogy Isten mellette van, segít neki. Emberi számítás szerint vakmerőség, amit csinál, hiszen mit jelent az ő 318 kipróbált legénye a győzelemittas királlyal és csapataival szemben? Nos, de hát a hitnek éppen ez a lényege, hogy olyan döntéseket hoz, olyan lépéseket tesz és olyan cselekedetekre vállalkozik, amelyekről önmagának sem igen tud számot adni és amelyek messze túlhaladják a saját ereje lehető mértékét. Hit által cselekedni, azt jelenti, hogy egy felső erő által megragadva, vitetve és kényszerítve cselekedni, mintegy annak a felső hatalomnak az ereje által cselekedni olyant, amire anélkül semmiképpen nem volna képes az ember. Olyanforma dolgot cselekedett itt Ábrahám hit által, amiről a Zsidók 11-ben, a hitről szóló fejezetben olvasunk így: "Akik hit által országokat győztek le, igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték. Megoltották a tűznek erejét, megmenekedtek a kard élitől, felerősödtek a betegségből, erősek lettek a háborúban, megszalasztották az idegenek táborait." (Zsid 11,33-34) Tehát az igazi hit nem egyéb, mint az emberben megtestesülő isteni erő, ami által a lehetetlen lehetővé válik. A hit az emberi lehetetlenségben az isteni lehetőség megragadása és megvalósulása. Éppen ezért az igazán hívő ember sohasem lehet gyáva, a hit erőssé és bátorrá teszi az embert: "...mi nem vagyunk meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem hitéi, hogy életet nyerjünk." (Zsid 10,39)

A hit nem búvóhely, ahová a gyáva ember bemenekül az élet küzdelmei elől, ahol meghúzhatja magát észrevétlenül, csendben, míg kint a világban tombol a harc, hanem a hit - bibliai képpel élve - pajzs, amellyel ama gonosznak minden tüzes nyilát megolthatjuk. (Ef 6,16) Tehát éppen harci eszköz, olyan valami, amire éppen a küzdelmek idején, a harcban van szükség. Harc pedig van elég ebben a földi életben. Akár a belső harcokra gondolunk, a szív mélyén dúló harcokra, küzdelmekre, saját vágyainkkal, testünk indulataival, régi természetünk fel-feltörő gonoszságaival folytatott állandó harcokra, akár a külsőre, a mindennapi élet rengeteg mindenféle problémájára, megoldandó feladatára, az elénk tornyosuló akadályokra, emberekkel folytatott küzdelmekre, amikben kimerül az erőnk, felőrlődik az idegrendszerünk, belefárad az életünk. Nos, a mindennapi életnek ezt a minden nappal megújuló harcát kell és lehet a hívő embernek hitben megharcolni: tehát abban a hitben vállalni ezt a harcot, küzdeni és beleadni minden erőmet, hogy nem vagyok magamra utalva, nem vagyok egyedül, kapom hozzá az erőt. Így ment Dávid Góliát ellen, amikor ezt mondta neki: "Te karddal, dárdával és paizszsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, a kit te gyalázattal illetél." 1Sám 17,45) Ezt élte át sokszor Pál apostol és így tett róla bizonyságot: "Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít." (Fil 4,13) És így merte vállalni Ábrahám is a harcot a túlerővel szemben, ezért tudott teljes győzelmet aratni.

Vajon a te számodra azt jelenti-e hinni, hogy megerősödni, fölkészülve lenni minden nehézségre, isteni erővel vállalni és elhordozni minden terhet, megoldani minden feladatot? Azt jelenti-e a számodra is hinni, hogy Krisztussal együtt harcolni és győzni?! Nem úgy van-e, hogy talán semmi nem hiányzik jobban a hitünkből, mint ez az erő?! De hát akkor hiszünk-e mi egyáltalán? Sem szeretet nem sugárzik ki belőle, sem erőt nem kapunk általa? Tehát hit az akkor egyáltalán, amit mi annak nevezünk? Nem kellene nekünk nagyon mélyen, a legelején megvizsgálnunk a mi hitünket? Mi Abban a Jézus Krisztusban hiszünk, Aki éppen Isten szeretetét és Isten erejét hozta közénk a földre a maga személyében?

És itt most még egy mozzanatot hadd emeljek ki Ábrahám életéből e történet alapján. Amikor visszatér a győzelmesen megvívott harcból, két egészen ellentétes alak jön elébe: Sodoma királya és Melkisédek, a Magasságos Istennek papja. Mindkettő hoz valamit, fölkínál neki valamit: az egyik, Sodoma királya a hadi zsákmányt, a másik Isten áldását hozza elébe. Ábrahám elutasítja az egyiket, s elfogadja a másikat. Elutasítja mindazt a jót, gazdagságot, kincset, zsákmányt, ami nem Istentől való, elfogadja azt az áldást, amit a Magasságos Isten papja ad neki. Így olvassuk: "Melkisédek pedig, Sálem királya, kenyeret és bort hoza... és megáldá őt." (1Móz 14,18-19) Melkisédek, a Magasságos Istennek papja, enyhülést kínál a harc után kimerült Ábrahámnak, új erőt önt belé: kenyeret és bort ad neki és megáldja. Ki ne gondolna ennél a kenyérnél és bornál arra a kenyérre és borra, amit ama másik Melkisédek, a Magasságos Istennek nemcsak a papja, hanem a Fia ad és oszt nekünk is az Ő asztalánál. Nemcsak testi táplálék volt ez Ábrahámnak, hanem felülről való erősítés, megújuló kegyelem és életközlés a kenyér és bor alakjában. Nem így kapjuk-e mi is, ma is, a kenyér és bor látható alakjában a mi Urunk láthatatlan kegyelmét, fölülről való erejét, életét, Őt magát, segítségül a mi további életutunkra?!

Kimerít a harc, szükségünk van az élet forrásának állandó megújítására, erőre, örömre, és íme, éppen ezt kapjuk mi onnét felülről, a mi nagy Melkisédekünktől, amikor önmagát osztja szét közöttünk az Ő vacsoráján. Az a szeretet, aminek a Krisztusban való hitben kellene kisugározni belőlünk, az az erő, ami a Krisztusban való hitben megnyilvánul, nem önmagában való szeretet és erő, hanem mellékterméke valaminek, következménye valaminek: a Jézus Krisztussal való belső életközösségnek. Nem a szeretetre van neked szükséged, hanem Krisztusra; nem erő kell neked, hanem Jézus Krisztus, Ő maga, az Ő személye! Őreá van szüksége a mi szeretetlen és erőtelen szívünknek. Őbenne hinni annyi, mint Őt magamba fogadni.

Azt kérdeztük előbb: hiszünk mi egyáltalán Őbenne? Nos, revideálhatod az egész hitedet: meghív magához vacsorára mindnyájunkat a jövő vasárnapra. Bár szívből el tudnánk most mondani az ének szavaival:

Örül szívem, vigadj lelkem, Ékességed lett a hit;
Vacsorához, mégy Jézushoz, Hivatalos vagy te itt.

E vacsora Égi módra Engem véled összead,
Maradj bennem, Benned engem Hagyj lennem, hogy áldjalak.

(436. ének 1. és 5. vers)

Ámen

1952. augusztus 24.

Ennek a történetnek az első részével foglalkoztunk már ma két hete. Láttuk akkor, hogy a hitben eltévelyedett ember hogyan tér vissza megint oda, ahol elveszítette kapcsolatát az Úrral. Láttuk, hogy Ábrahám életének a középpontjában ezentúl mindig ott maradt az oltár, élete az oltár körül berendezkedő élet lett. Most pedig arról szól a történet folytatása, hogy még egy ilyen életben, egy ilyen Istennek engedelmeskedő életben is támadnak mindig újabb zavarok, komplikációk, hitbeli próbák - szóval még mindig nem küzdelemmentes az élete, még mindig vannak kísértések, akadályok, amiket le kell győzni. Lám, most egyetlen rokonával, unokaöccsével, Lóttal gyűlik meg a baja. Az is jellemző, hogy amíg mindketten szegények voltak, kevesen voltak, nagyszerűen megfértek egymás mellett, semmi bajuk nem volt egymással. Most azonban, hogy egyre jobban meggazdagodtak, jószágaik, cselédségük kiterebélyesedett, egyszerre nem elég kettejük számára a föld. Versengés támad közöttük, aminek a következménye az lett, hogy szét kellett válniok. Így szokott ez lenni: semmi nincs a világon, ami annyira szét tudna választani egymástól jó barátokat, rokonokat, embercsoportokat, nemzeteket, mint az, ha anyagi érdekeik ütköznek.

De most ne erről beszéljünk, hanem arról, hogy most derült ki, milyen nagy különbség van e között a két ember között. Ábrahám és Lót, együtt indulnak el Háránból, együtt érnek az Ígéret földjére, együtt menekültek Egyiptomba, együtt jöttek onnan vissza, együtt szenvedtek, örültek, együtt áldotta meg őket az Isten, együtt voltak jövevények az idegenben és együtt gazdagodtak meg - és most a legelő fölött való versengés közben derül ki, mennyire tetőtől talpig más ember az egyik, mint a másik. Ez a két ember csak vér szerint rokona egymásnak, lélek szerint teljesen idegenek egymástól. Nem úgy idegenek, hogy az egyik hívő, a másik hitetlen, hanem az ún. hívők kategóriáján belül különbözik a két ember egymástól. A hit szempontjából, az Istenhez való tartozás szempontjából jelent ez a két ember két egészen különböző típust. Melyik ez a két típus? Ezt próbáljuk most közelebbről megvizsgálni.

1) Kezdjük Lóttat. Ki volt ez az ember? Mindeddig nagyon keveset beszél róla a Szentírás. De az a kevés nagyon jellemző. Kétszer is előfordul majdnem ugyanaz a kifejezés Lóttal kapcsolatban: "És kiméne Ábrám, a mint az Úr mondotta vala néki, és Lót is kiméne ő vele." (1Móz 12,4a), és "Feljöve azért Ábrám Égyiptomból, és az ő felesége, ...és Lót is ő vele!" (1Móz 13,1) Tehát Ábrahám kapja Istentől az utasítást. Ábrahám határoz, dönt, Lót pedig igazodik hozzá. Ábrahám Istennel van kapcsolatban, Lót pedig Ábrahámmal. Vele megy Ábrahámmal, együtt halad vele, követi Ábrahámot. Nem az isteni kijelentést, mint Ábrahám, mert az neki nem szól. Ő nem épít oltárt, nem hívja segítségül az Úr nevét, semmit sem cselekszik közvetlenül Istenhez igazodva, hanem ő mindenben egy másik hívőtől, Ábrahámtól függ. Nem önálló hitű ember, mások hitére támaszkodik, másoknak szóló Igéből táplálkozik, mások imádságához kapcsolódik. Hiába olvassa az Igét, nem ért belőle semmit, csak ha más valaki megmagyarázza neki. Nem Istentől kapja az utasítást, nincs egyéni látása, hanem csak csatlakozik a másikhoz. Nem a személyes hit döntése alapján van ott az Isten népe között, hanem egyszerűen csak úgy együtt jár velük, közéjük vegyül, belesodródott. Tulajdonképpen nem is Krisztust követi, hanem csak a hívőket utánozza. Megtanulta a nyelvüket, elsajátította a szokásaikat, úgy viselkedik, mintha egészen közéjük való volna, talán már maga sem tudja, mások se, hogy csak megjátssza a hívő embert, csak szerep számára a kegyes élet, amit megtanult és úgy játssza, mintha élné.

Különösen ébredések idején van ez így, amikor Isten Lelke megindít egy-egy ébredési mozgalmat - mint hazánkban is a közelmúltban, amikor sokan megtértek, sokan megújultak Istenhez való viszonyukban -, és ilyenkor mindig csatlakoznak a mozgalomhoz olyanok is, akik sohasem voltak személyes részesei annak az erőnek, amely a mozgalmat létrehozta. Ma is vannak az egyházban, a templomokban, az Úr asztala körül ilyen Lót-féle emberek, akiknek egész lelki magatartását ez a megállapítás karakterizálja: "...és Lót is kiméne ő vele." Az ilyen Lót számára nem hitbeli döntés az őshaza elhagyása, az Ígéret földjére való vándorlás, az ottan való letelepedés, tehát az Isten felé való fordulás, mint Ábrahámnak, hanem csupán kaland, érdekesség, valami más, újság, egzotikum. A Lót-féle ember nem a hit szép harcának a megharcolására indul el Kánaán földjére, hanem szerencsét próbálni, s amikor jól megszedi magát ezen az úton, amikor Isten kegyelmének áldásaiban jó bőségesen részesül, annyira, hogy "valának juhai, ökrei és sátorai", akkor most már nem kell neki Ábrahám sem többé. Most már jól megy a dolga, nincs szüksége a hívők segítségére. Ilyenkor Lót elválik Ábrahámtól, az ilyen együtt haladó különválik a hívőktől, az Isten népétől, és visszatér a világba.

Jellemző Lót egész lelkivilágára, ahogyan Ábrahám ajánlatára válaszol. Ábrahám fölkínálja neki, döntsön, merre akar menni, s akkor ezt olvassuk: "Felemelé azért Lót az ő szemeit, és látá, hogy a Jordán egész melléke bővizű föld; mert minekelőtte elvesztette volna az Úr Sodomát és Gomorát, mind Czoárig olyan vala az, mint az Úr kertje, mint Égyiptom földe. És választá Lót magának a Jordán egész mellékét, és elköltözék Lót kelet felé: és elválának egymástól. Ábrám lakozik vala a Kanaán földén, Lót pedig lakozik vala a Jordán-melléki városokban, és sátoroz vala Sodomáig." (1Móz 13,10-12) Szóval egészen visszatért a világba. Együtt indult Ábrahámmal, hosszan együtt is haladt vele, azután jött egy esemény, jelentéktelen, apró esemény, a pásztorok versengése, amit el lehetett volna egyszerűbben is, lelki kár nélkül is intézni, ami azonban jó ürügy volt Lótnak arra, hogy letérjen a hit útjáról, visszamenjen a világba, ahonnét kihívta őt az Úr. Most derült ki, hogy mi volt eddig is a szívében: a világ. Most derült ki, hogy látszat volt az egész eddigi magatartása, hogy nem volt igazi Krisztis-követő, csak olyan hívőkkel együtt haladó.

Az ilyen együtt futókkal mindig az történik, hogy előbb-utóbb lemaradnak, kiválnak a hívők csapatából, nem bírják tovább, visszaesnek! Nem kell ahhoz nagy esemény, nagy akadály, csak ürügy. Elég, ha megharagszik valamiért a papjára, egyházára, vagy összevész egy ún. hívővel és megbotránkozik: hát ilyenek a hívők? Nekem nem kell! Vagy megbotránkozik az egyház hivatalos vezetőinek a magatartásán, mindegy micsodán, mert tulajdonképpen csak ürügyet keres, alkalmat talál, hogy a szívében eddig is ott hordozott, de nyilvánvalóvá nem lett világ szerint döntsön és a hit útjáról, ami eddig is idegen volt számára, letérjen. Az ún. hívők körében gyakori az ilyen jelenség, különösen ébredések időszaka után, mint most minálunk is, sokan visszaesnek, elszakadnak a hittől, visszatérnek a világba. Ismersz-e ilyeneket, nem vagy-e te magad is ilyen? Sok ígéretes elindulás történik és kevés célba érkezés. Az ilyen embereknek a megtérése nem is volt igazi megtérés, csak hangulat, meghatódott érzelemhullámzás. Nem megtérés volt benne, csak megkomolyodás, vagy ami nagyon gyakori: megszeppenés. Ijedtében próbált Isten kezébe kapaszkodni, de a keresztig, a bűntörlő vérig, a bűnbocsátó kegyelemig nem jutott el. Tehát nem visszaesett, hanem valójában meg sem tért, és valamilyen esemény folytán - mint itt a történetben a pásztorok versengése következtében - csak kiderült, hogy mi volt a szívében.

Isten folyton rostálja az ő népét, rázza a rostát és bizony a rázás következtében a Lótok előbb-utóbb kiesnek! De olyan jó tudni azt is, hogy ha visszatér is Lót a világba, Isten nem feledkezik meg róla, utánamegy, megkeresi, nem mond le róla! De ez már sok szenvedéssel jár. Majd látni fogjuk ezt később, néhány hét múlva valamelyik vasárnapon. Lót példája most önvizsgálatra indítson bennünket: az Úréi vagyunk-e igazán, az Ő elhívásának, megváltó kegyelme elfogadásának alapján, vagy csak együtt jöttünk mind idáig az Ábrahámokkal, a hitben járókkal. Ne várd, míg az események derítik ki, döntsd el magad! Lótnak is szabad a hit útját választani!

2) Nézzük most Ábrahámot, hogyan viselkedik Ő ebben a versengésben? Jellemző, hogy ugyanazok az események, amelyek következtében a Lótok kihullanak a rostán, ugyanazok az események az Ábrahámokat, az igazán hívő embereket még beljebb viszik a kegyelem megtapasztalásában, előbbre segítik a hit útján. Így történt itt is. Ábrahámnak szüksége volt arra, hogy külön váljék Lóttól. Emlékszünk még, az első elhívás így szólt Ábrahámnak: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Ahhoz a "rokonsághoz", melyből ki kellett néki mennie, hozzátartozott Lót is. Lót pedig vele ment. Tehát Ábrahám eredetileg nem hajtotta végre teljességgel Isten parancsát, csak félig: kiment a földéből, az atyja házából, és egyéb rokonságából, de magával vitte Lótot is. És amikor az ember csak így félig hajtja végre, amit Isten mondott, konfliktusok támadnak az életében, amelyekkel Isten figyelmezteti az embert a mulasztására. Ábrahám megértette az eseményekben megnyilatkozó isteni figyelmeztetést, hogy neki Lóttól is el kell válnia, mert Isten őt egészen különleges nevelésre fogta, s ezért el kell szakítania minden olyan köteléket, ami akadályul szolgál a hit útján való egyre tovább haladásban.

"Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Eredj ki, szakítsd ki magad. A hit útján elérkezik minden ember egy olyan ponthoz, ahol régi kötelékeket kell elszaggatni, olyan kötelékeket, amelyek emberekkel, barátokkal, tárgyakkal, szórakozásokkal, életmóddal kötöttek össze. Isten Igéje egyszer csak rávilágít a hívő ember életében olyan dolgokra, olyan megkötözöttségekre, gondolatokra, vágyakra, emberi kapcsolatokra, amelyekről kiderül, hogy akadályozzák a hit útján való továbbhaladást, az előrejutásban meggátolnak - ezért kell ebből a helyzetből, ebből a visszatartó környezetből kiszakadnia a hívő embernek olykor az Isten parancsára, mint Ábrahámnak is a földéből, meg a rokonságából.

De nagyon sok ember azután ilyenkor azt teszi, amit Ábrahám, aki elvágott egy csomó köteléket, ami őt a régi életével összekötötte, de nem mindet: meghagyott egyet, a Lóttat való kapcsolatát. És most Isten azt adja tudtára a pásztorok versengése által, hogy elérkezett az idő ennek a kapcsolatnak a fölszámolására is, ezt is el kell vágni, ettől is el kell szakadni, mert akadályoz. Ezen a ponton szokott megtorpanni egy csomó hívő ember: nem meri végrehajtani az ilyen fájdalmas operációt, nem meri fölszámolni a megkötözöttségeit, nem meri elvágni azokat a kötelékeket, amik még hozzáfűzik gondolkozását, szívét, életének egy darabját a régi életéhez, a megtérése előtti életéhez vagy a világhoz. Pedig "kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja! Tisztítsátok el azért a régi kovászt, hogy legyetek új tésztává." (1Kor 5,6-7) Így van ez az egész egyházzal is. Isten személyek által arra figyelmezteti az egyházat, hogy merjen hitben elszakítani olyan kötelékeket, amelyek hozzáfűzik régi berendezéseihez, megszokott kereteihez, évszázados intézményeihez. Olyan művelete ez Istennek az Egyházában, mint amikor a kiöregedett szőlőtőkét visszametszik, hogy majd az új hajtások több gyümölcsöt teremjenek.

A szakítás után így szól az Úr Ábrahámhoz: "Emeld fel szemeidet és tekints arról a helyről, a hol vagy, északra, délre, keletre és nyugotra. Mert mind az egész földet, a melyet látsz, néked adom, és a te magodnak örökre." (1Móz 13,14-15) Tehát Ábrahám nem járt rosszul, mert a Lóttal való szakítás után vezette be őt Isten mindannak a birtokbavételére, amit megígért neki. Most már egészen, teljesen tied az Ígért földje. Most már Isten egészen nekiadhatja azt. Senki se sajnálja tehát önmagát vagy az egyházat, amikor Isten egyre mélyebben vág bele az Ő Igéjével, vagy akár az eseményekkel. Senki ne sajnálja azokat a kötelékeket, amiket hitbeli engedelmességgel el kellett vágnia, mert nagyobb, több az, amit kárpótlásul Istentől kap. Akinek nagyon tele van a keze vagy a szíve, aki nagyon szorongat valamit, mindenáron vissza akar tartani valamit magának abból, amit Isten már megítélt: az megakadályozza Istent abban, hogy igazi áldásait ráárassza. Ezért mondja Jézus: "Boldogok a kiknek szívök tiszta, mert ők az Istent meglátják." (Mt 5,8) Tiszta szívűek, szó szerint: megüresített szívűek. Tehát akik megüresítették a szívüket, hogy maga az Úr Isten töltse be azt egészen önmagával, a maga Szentlelkével.

Hajlandó vagy-e megüresíteni szívedet az Úr Jézus számára? - mert ez az Ábrahám útja! Ezen az úton jutott most egy lépéssel előbbre.Bár mi is ezen haladhatnánk tovább, egyre tovább, az Úrral való megteljesedésig. Ez minden hívő ember útja. Lót útja visszavisz a világba. A másik út az, amely győzelemről győzelemre, dicsőségről dicsőségre visz. Ahogy az Ige mondja: olyan ez az út, "mint a hajnal világossága, mely minél tovább halad, annál világosabb lesz, a teljes délig." (Péld 4,18)

Aki az Ábrahám útján akar járni, könyörögjön nagyon gyakran, úgy, ahogy ez a szép énekünk tanít:

Szabadságot adj nekem És tiszta szívet,
Vonj magadhoz, Jézusom, hogy járjak veled!
Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.

(469. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1952. augusztus 17.

Ez a rész, amit most felolvastam, újra meggyőz arról, hogy a Biblia valóban igaz könyv. Nincs benne semmi túlzás, szépítés, elkenés, hanem mindenképpen a valóságot tárja elénk. A valóságos életet, még akkor is, ha egy Ábrahámnak, a hívők atyjának az életéről van szó. Még egy ilyen szent embernek az életét sem idealizálja, hanem olyannak mutatja be, amilyen: hibáival, fogyatkozásaival, emberi gyarlóságaival és hitványságaival együtt. Kitűnik ebből, hogy az embernek a szentsége mennyire nem önmagában van, hanem az őt elhívó Szent Istenben! Nem azért szent Ábrahám, mert valami rendkívüli, kiváló egyéniség - hiszen a történet is mutatja, milyen közönséges hazugságra képes -, hanem azért szent, mert szent az Úr, Aki magának választotta, Aki őrzi, bukásán, tévelygésén, botladozásán át is vezeti, készíti, érleli, üdvtervébe beépíti és fölhasználja őt. És amikor egy szent ember botlását tárja elénk az Ige, nem azért teszi, hogy megvigasztaljon bennünket, mondván: Lám, még egy Ábrahámmal is megesik az, hogy letér a hit útjáról, mennyivel inkább akkor velem! - Tehát nem menlevél Ábrahám bukása a mi hibáink számára, hanem figyelmeztetés, intelem: Vigyázz! Nézd, milyen veszedelmek vannak a hit útján, le ne térj, mint Ábrahám! - Vegyük hát sorra, ahogyan Ábrahámnak a hit útjáról való letérése történt.

"Azonban éhség lőn az országban." (1Móz 12,10) Ez az "azonban" mintegy érzékelteti Ábrahám megdöbbenését. Hát hogyan: ő otthagyott mindent, követte Isten útmutatását, engedelmeskedett, és ezt kapja jutalmul? Erre nem volt felkészülve. Ezt nem várta volna. Fölkészült arra, hogy barátságtalanul, ellenséges érzülettel fogadják a bennszülöttek, föl volt készülve arra, hogy pogány környezetben nehéz lesz majd megállni a hithűségben, föl volt készülve sok mindenféle kísértésre, ami ebben a soha nem látott országban érheti, de arra nem, hogy éhség lesz majd, méghozzá "nagy éhség". Ez a nem várt megpróbáltatás, ez a nehézség kibillentette Ábrahámot hitbeli egyensúlyából. - Pedig jó a hívő embernek felkészülnie arra, hogy a hit útján is érhetik nem várt megpróbáltatások. Azon az úton, amelyre az Úr hív valakit, támadhat "éhség", vagy más egyéb szükség. Az, amit Isten ígért Ábrahámnak, a hívő embernek, hogy "megáldalak téged", nem függ attól, hogy milyen az időjárás: Isten egy éhínségben szenvedő környezetben is meg tudja áldani az övéit. Mint ahogyan Dániel három társának is nem a tüzes kemencétől adott szabadulást Isten, hanem a tüzes kemencében tapasztalták meg szabadító kegyelmét, megtartó erejét! Isten vezetése sohasem garantál olyan utat és jövendőt, amely próbák, áldozatok és szenvedések nélkül való lenne. De azt garantálja, hogy mindezekben a nehézségekben, szenvedésekben nem hagy magunkra, és sohasem enged ránk olyan próbát, amelynél még nagyobb ne volna az Ő kegyelme. Éppen ilyen helyzetben, mint amilyenbe most jutott Ábrahám, kellene a hitnek komolyan vennie azt, hogy: "Nem egyéb, hanem csak emberi kísértés esett rajtatok: de hű az Isten, a ki nem hágy titeket feljebb kísértetni, mint elszenvedhetitek; sőt a kísértéssel egyetemben a kimenekedést is megadja majd, hogy elszenvedhessétek." (1Kor 10,13)

"Nagy vala az éhség az országban" - olvassuk a híradást. Nos éppen ilyen helyzetben kellene elhinni azt a kiváltságos helyzetet, megkülönböztetett bánásmódot, amit Isten Igéje így ad tudtunkra: "Azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van". (Róm 8,28) Tehát az éhség is! Egészen bizonyosan! Nos, Ábrahám nem állotta ki a próbát: "...aláméne Egyiptomba, hogy ott tartózkodjék." Lehet, hogy emberileg nagyon természetes és magától értetődő volt ez az elhatározás, de a hit szempontjából nem az. Egyiptom már akkor is a világ gabonaraktára volt, jól számított tehát Ábrahám, hogy magának, embereinek és állatainak ott elegendő élelmet talál majd. Tehát nagyon logikus volt az a gondolat, hogy az éhség elől Egyiptomban keres menedéket - de nem hitből való volt. A józan ész számítása szerint és nem Isten utasítása szerint cselekedett. Míg előbb hétszer is olvassuk, hogy "oltárt építe az Úrnak" és segítségül hívta az Úr nevét, most az Egyiptomba menetel előtt ezt nem tette, nem kérdezte meg az Urat, mitévő legyen. E lépésében függetlenítette magát Isten kijelentésétől.

És itt kezdődik a baj, mindenkinél, minden hívő embernél. Tehát ott, hogy Istentől függetlenül, az Ő akaratát meg nem tudakolva cselekszünk valamit. És tudjátok, hogy ez minden bűnnek a forrása. Itt kezdődik minden bűn, ez maga a bűn. Isten Igéje így mondja ezt: "Ami hitből nincs, bűn az." (Róm 14,23) Ami hitből nincs - tehát nem az Istennek való engedelmességből születik, amit nem Istennek engedelmeskedve cselekszem -, az bűn. Még ha - esetleg - akármilyen jónak látszik is, vagy ha akármilyen jól sikerül is. De hála legyen az Úrnak, hogy rendszerint nem engedi, hogy jól sikerüljön az, amit nem hitből kezdettünk, így legalább nem enged továbbmenni az elrontott úton! Nagy lehetősége, kiváltsága a hívő embernek, hogy mindent megbeszélhet az ő Urával, tanácsot kérhet. "Nem mondalak többé titeket szolgáknak; mert a szolga nem tudja, mit cselekszik az ő ura; titeket pedig barátaimnak mondottalak; mert mindazt, a mit az én Atyámtól hallottam, tudtul adtam néktek." (Jn 15,15) Mégpedig nemcsak életének nagy döntései - házasságkötés, vagy pályaválasztás - előtt kérhet tanácsot, hanem egészen hétköznapi, apró dolgokban is. Ha mégsem él ezzel a kiváltsággal, ha a saját feje után megy, ha elrontja az életét, ne csodálkozzék azon. - Nézzétek csak, amint letér valaki a hitbeli engedelmesség útjáról, egyszerre milyen kuszálttá, tétovává lesz az ember. "És lőn mikor közel vala, hogy bemenjen Egyiptomba, monda feleségének Szárainak: Ímé tudom, hogy szép ábrázatú asszony vagy. Azért mikor meglátnak téged az egyiptomiak, majd azt mondják: felesége ez; és engem megölnek, téged pedig életben tartanak. Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (1Móz 12,11-13)

Íme: elszakadt a hitbeli kapcsolat Istennel és máris a legteljesebb bizonytalanságban sodródik az ember, s teljes kiszolgáltatottságban egyszerre játék lesz a vaksors kezében, mint a labda a szeszélyes gyermek kezében. Most már ügyeskedni kell, helyezkedni kell, számítgatni kell, mérlegelni kell: mi az, ami előnyösebb; s végül belebonyolódik egy csomó hazugságba, összegubancolódik körülötte az élet úgy, hogy már nem lehet többé szépszerével menekülni belőle. Általában mindig nagyon elszámítja magát az ember, amikor Isten nélkül akar nagyon okos lenni, mindig mellé fog, amikor nem hitben dönt és jár. Rájött Ábrahám is erre, és ahelyett, hogy azt tette volna, amit hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell: ahelyett, hogy megalázta volna magát Ura előtt, megvallotta volna előtte hitvány gyávaságát, hitetlenségét, engedetlenségét, bocsánatért könyörgött volna és visszafordult volna - ehelyett újabb hibával akarta korrigálni az első hibát, és újabb bűnnel akart fölülkerekedni a korábbi bűnéből származó nehéz helyzetén, hazugsággal akart menekülni a bajból. "Mondd azért kérlek, hogy húgom vagy!" - mondta feleségének. Nem méltó ez az Isten emberéhez. Annak, akit Isten Jézus vérén váltott meg a hazugság atyjának hatalmából, annak nem lehet eszköze a hazugság semmiképpen, sohasem! (vö. Jn 8,44) Lám, hová tud süllyedni Istennek egy gyermeke, amikor nem vezetése alatt cselekszik, nem hitben jár!

És ebben a hazugságban, amivel Ábrahám akart segíteni szorult helyzetén, még egy jellemző dolog van. Azt mondhatná valaki, hogy Ábrahám, a hívők atyja, ha már Egyiptomba került - mindegy, hogy a saját hibájából kifolyólag is -, ha már olyan helyzetbe került, hogy felesége becsülete veszedelemben forgott, miért nem tett úgy, mint ahogyan hívő embernek ilyen helyzetben tennie kell, miért nem kérte Istent, hogy védje meg feleségét minden bajtól? Hiszen Istennek lett volna hatalma rá! Nos, éppen ez a jellemző, hogy Ábrahám nem így tett. Nem mert hinni Isten megtartó kegyelmében, mert engedetlenségben volt. Mert amikor valaki Isten akarata ellenére kerül valamilyen helyzetbe, nem kérheti, hogy segítse ki a bajból az Úr. Ábrahám nem Isten útmutatása, hanem saját elgondolása szerint ment Egyiptomba, tehát mintegy saját maga vette kezébe sorsát. Az engedetlenségnek ebben az állapotában tehát, nem volt bátorsága úgy cselekedni, mint a hívő ember szokta, s ezt mondani Sárának: nézd, ilyen és ilyen nehézségek előtt állunk, térdeljünk le és kérjünk oltalmat Urunktól. Azok után, amik történtek, nincs "képe" segítséget kérni az Úrtól. Ha most imádsága lenne, az csak egy lehetne: töredelmes bűnvallás és bocsánatkérés! A tékozló fiú sem kérhette atyját, amikor a disznók vályújánál éhezett, hogy küldjön utána atyja pénzt meg ruhát, mert bajba jutott. Ahhoz, hogy kenyeret kérhessen, előbb nagy, mély, összetört bűnbánattal haza kellett mennie. Ahhoz, hogy Atyám segítségét kérhessem ügyes-bajos dolgaimban, ahhoz "otthon" kell lennem! Ábrahám nem volt "otthon", és ezért nem is mert számítani az Úr segítő kegyelmére. Vajon nem azért olyan süket az imádságod, mert nem vagy "otthon"?! Nem azt kellene nekünk is előbb: hazamenni?

Rettenetes, mire képes Isten gyermeke, ha megszakadt kapcsolata az Úrral. Így szól Ábrahám: "Mondd azért, kérlek, hogy húgom vagy; hogy jól legyen dolgom miattad, s életben maradjak te éretted." (13. vers) Milyen szörnyű árat képes fizetni azért, hogy neki jól menjen dolga! Ki hitte volna egy hívő emberről, hogy képes a feleségét áldozatul dobni, csak hogy neki magának jól legyen dolga! Hogy annak a másiknak hogy lesz a dolga, ez őt nem érdekli! Mit bánja ő, ha a másik szenved is, ha a másiknak sárba tapossák is a becsületét, csak neki jól legyen dolga! Rettenetes ezt egy Ábrahám szájából hallani: "hogy jól legyen dolgom, miattad, s életben maradjak te éretted!" (1Móz 12,13)

Emiatt a lelkület, emiatt a törekvés miatt jutott csődbe a világ, ezt a gondolkodást ítélte meg az Isten. Ez a mentalitás okozta azt a rengeteg szenvedést, fájdalmat, pusztulást, amibe már úgy belefáradt és beleundorodott az emberiség. Nincs semmi, ami nagyobb ellentétben volna Jézus Krisztus gondolatával, magatartásával, mint éppen ez a lelkiség. Jézus éppen megfordítva mondta: én szenvedek és meghalok, hogy jól legyen dolgod miattam és életben maradj érettem. És Ő valóban vállalt is minden megaláztatást, gyalázatot, kínt, halált, kárhozatot, hogy neked meg nekem jól legyen dolgunk Őmiatta, és életben maradjunk Őérette! Aki Őmiatta és Őérette maradt életben, mégpedig az örök életben, az minden erejével azon van, hogy másoknak is jól legyen dolga és mások is életben maradjanak. Az mindent elkövet a mások boldogulásáért, békés, nyugalmas életéért. Az igazán a legkevesebb, hogy szívünk mélyéből átérezzük az emberi sorsközösséget a világ minden részében lakó szenvedőkkel, nyomorultakkal. Ezért ragadhatja meg minden hívő ember jó lelkiismerettel az alkalmat testvéri segítőkészségéről való bizonyságtételre most, amikor az Országos Béketanács felhív bennünket a koreai háború szerencsétlen szenvedőinek a megsegítésére. Legyen, Testvéreim az ebben való részvételünk keresztyén áldozatkészségünk élő bizonyítéka.

Még egy szempontra hadd hívjam fel a figyelmet. A pogány Fáraó vonja felelősségre és irányítja vissza Kánaánba a hívő Ábrahámot: "Hívatá azért a Fáraó Ábrámot és monda: Miért mívelted ezt velem? Miért nem mondottad meg énnékem, hogy ez néked feleséged? Miért mondottad: Húgom ő; azért vevém magamnak feleségül. Most már ímhol a te feleséged, vedd magadhoz és menj el. És parancsola felőle a Fáraó némely embereknek, akik elbocsáták őt és az ő feleségét, és mindenét a mije vala." (1Móz 12,18-20)

Lám, Isten emberének az lett volna a hivatása, hogy a neki átadott isteni kinyilatkoztatás fényével a világ lelkiismerete legyen. Nagyon megrázó és megszégyenítő az az Isten népére, amikor a világ természetes jogérzékén keresztül kénytelen neki megmondani az Úr, amit a kijelentésből nem értett meg. Mivel Ábrahám füle nem volt elég érzékeny az isteni kijelentés beszédének a meghallására, kénytelen volt Isten fölrázni és a hit útjára visszaterelni az Ő gyermekét, a világ beszéde által. Milyen hatalmas és milyen kegyelmes az Isten: a világ szolgáit használja fel arra, hogy kivezesse általuk Egyiptomból azt az Ábrahámot, aki mint idegen, nem volt való Egyiptomba. Mindezt a fájdalmas, megalázó leckét megspórolhatta volna magának az Isten embere, ha nem veszíti el a kapcsolatot Urával, ha Reá figyel, ha engedelmeskedik, ha a hit útján marad.

Nagyon-nagyon komolyan kellene kérnie minden hívő embernek, mindig újra meg újra:

Vezess engem utadon: Magad légy az út,
Melyen lelkem a halálból életre jut.
Jézus, nyájas és szelíd, Láss meg engemet:
El ne engedd hű Megváltóm, már kezemet!

(469. ének 4-5. vers)

Ámen

Dátum: 1952. június 29.

Szeretnék most egy új sorozatot elkezdeni, ezúttal az Ótestamentumból, és Isten kegyelméből, az Ő Szentlelke segítségével vasárnapról vasárnapra ezt folytatni tovább úgy, mint egy évvel ezelőtt tettük a János evangéliumával. Ezúttal Ábrahámot vennénk elő, akit a Biblia a hívők atyjának nevez. Azért érdekes ez a réges-régi életleírás, mert Ábrahám életének a története nemcsak egy Ábrahám nevű régen élt ember története, hanem a hívő embernek, a mindenkori hívő embernek a története. Ábrahámban minden hívő ember önmagára ismerhet. Ahogyan vele bánik Isten, ahogyan ő viszonyul az Úrhoz, ahogyan ő engedelmeskedik vagy elbukik, ahogyan ő megkísértetik és megáldatik, igazán olyan példa, amiben lépten-nyomon azt látjuk, hogy itt rólunk van szó! Bár igazán azt látnánk mindnyájan, hogy itt mindig rólunk van szó! És hozzánk hangzik a szó, mégpedig Isten személyes megszólítása.

Most Ábrahám elhívásával kezdjük. Az 1Mózes 12-ben leírt történetet röviden foglalja össze a Zsidóknak írott levél 11. részének 8. verse: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." Tehát Ábrahám életének ez a szakasza, ami számunkra is följegyeztetett, ami megjegyzésre méltó, ott kezdődött, hogy Isten szólt hozzá: "És monda az Úr Ábrahámnak." Így kezdődik egy ember életében az új, a más, tehát így, hogy az Úr mond valamit neki! Ezelőtt is élt Ábrahám, mégpedig tudjuk a történetből, hogy elég hosszú időt élt, 75 esztendőt, de az nem volt fontos, nem volt lényeges, legföljebb abból a szempontból, hogy előkészítse azt a pillanatot, amikor majd Isten beleszól ebbe az életbe. Egyébként azonban nincs róla feljegyezve semmi. Tulajdonképpeni élete ott kezdődik, hogy "monda az Úr Ábrahámnak". (1Móz 12,1) Ahhoz, hogy Ábrahám azzá lehessen, akivé azután lett, az kellett, hogy Isten szóljon hozzá. Mint ahogy ahhoz is, hogy ez az egész teremtett világ egyáltalán lehessen, létezhessék, az kellett, hogy Isten szóljon, mondja azt, hogy: legyen! Monda az Úr: Legyen. ...és lett! (1Móz 1,1-24) Az egész teremtett világ élete is ott kezdődött tehát, hogy: "monda az Úr". De minden ember igazi élete is, az ami most már az örökkévalóság szempontjából feljegyzésre érdemes, aminek értelme, célja, rendeltetése van, ott kezdődik, hogy monda az Úr, tehát ott, hogy Isten beszél! És ha Istennek ez a szava az emberben hitet támaszt, olyan hitet, amely engedelmeskedik az isteni szónak, ott, abban az emberi életben új szakasz kezdődik, fordulat áll be, elindul valami más.

Megszólított-e már valaha így az Úr? Ilyen egész életet átváltoztató módon? Engem akkor szólított meg így, ilyen új irányba vivő módon, amikor tudtomra adta, hogy Jézus Krisztus érdeméért minden bűnömet megbocsátotta és Szent Fia örökségét, az örök élet ajándékát nevemre írta. Istennek ez a kegyelmet hirdető szava volt az, ami életemben eddig a legdöntőbb jelentőségű fordulatot létrehozta, amivel úgy, mint Ábrahámot Háránból, kihívott engem is egy eddigi életformából, életstílusból és beállított egy merőben másik irányba. Olyan útra, amely még a bukásokon, kudarcokon, ezer bajon és nyomorúságon át is tudom, hogy hazafelé vezet. Itt kezdődött az én életemnek is az igazi története. Meghallottad-e már Istennek ezt a beleszólását az életedbe, ahol a te életednek is az igazi története kezdődik?

Akit Isten egyszer ilyen döntő módon megszólított, azt azután többször is hívja, vezeti tovább az Ő szavával. Nemcsak egyszer történik meg, többször is egy hívő ember életében, hogy: "monda az Úr Ábrámnak: Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1) Aaz Úr kihívta Ábrahámot a saját házából, a rokonsága közül, az atyja házából, tehát abból az egész életformából, amiben eddig élt, régi megszokott életkeretei közül, abból a magabiztos helyzetből, amiben berendezkedett. Azt mondta neki, hagyjon el mindent, ami 75 esztendő alatt hozzánőtt az életéhez, a gondolkozásához; kezdjen új életet, merjen elindulni Isten útmutatása nyomán, lépésről-lépésre való vezetését követve. Így van ez kivált nagy történelmi fordulók idején, mint például most is. Igen, a hívő embert a történelem alakulása által is Isten hívja ki olykor megszokott életkeretei közül, olyan életformából, amiben már egy hosszú életen át berendezkedett egy újba, más életformába, ismeretlenbe, szokatlanba. Tehát Isten mutat új utat, melyen az övéit vezetni akarja.

Igen, a történelem Ura ma is szólhat így az Ő gyermekeihez az események által is: "Eredj ki a te földedből, és a te rokonságod közül, és a te atyádnak házából, a földre, a melyet én mutatok néked." (1Móz 12,1b) És boldog az, aki ezt az utat nem az események által rákényszerítve, hanem hitben engedelmeskedve tudja vállalni és megtenni. És miért kellett Ábrahámnak ezt a kétségtelenül nem könnyű lépést megtennie? Nem volt jó néki ott, ahonnét kihívta őt Isten? Nem tudjuk. De nem is fontos. Akár jó volt néki, akár nem a régi életformája, Isten most éppen azt mondja néki, hogy ne hátra nézzen, hanem előre: eredj arra "a földre, a melyet én mutatok néked". Isten Ábrahámot nagy feladatok elvégzésére választotta ki, olyan feladatok elvégzésére, amiket csak hittel járva, tehát teljesen Istenre utalva, Reá támaszkodva és figyelve lehet csak megvalósítani. Ezért kellett Ábrahámnak otthagynia az ő egész régi életét, rokonságát, atyját. Ne abban legyen a támasza, hogy ismeri jól a viszonyokat, védi a szülői ház tekintélye, kedves rokonlelkek veszik körül, hanem éppen mindezektől elszakadva kénytelen legyen teljesen az Úrra bízni magát. Isten csak ennyit mond: Gyere! És hiába kérdi a lélek, hogy hová? Majd meglátod, "a földre, a melyet én mutatok néked." - mondja Isten. Hogy könnyebb legyen az engedelmesség, ígéretet is tesz a hívásához: "És nagy nemzetté tészlek, és megáldalak téged, és felmagasztalom a te nevedet, és áldás leszesz." (1Móz 12,2) Isten a hívő engedelmességét nem hagyja jutalom nélkül. De milyen jutalom ez? Ilyen: "nagy nemzetté tészlek", vagyis Ábrahám engedelmességének a gyümölcsét nagyobbrészt nem is ő maga fogja majd élvezni, hanem a jövendő századok. Hiszen azt ő már nem fogja megérni, hogy nagy nemzetté lesz. Tudjuk a történetből, hogy nem is érte meg, mert késő vénségében született egyetlen fia.

Tehát csak az ígéretét bírta a jutalomnak, és mégis hitte, hogy igaz! Mert Isten mondta! És ha Ő már nem éri meg, Isten akkor is beteljesíti, mert ígérte. Lám, milyen messze ható következménye van annak, ha egy hívő ember engedelmeskedik Isten útmutatásának. Sokszor csak a magad sorsát döntöd el a magad Isten iránti engedelmességével vagy engedetlenségével, sőt még csak arra sem spekulálsz, amire a legtöbb önző ember: meghozok minden áldozatot azért, hogy azután majd a gyermekeimnek jobb legyen, hanem Isten a te engedelmességedet beleépíti az eljövendő évszázadok sorsának kialakításába. Annak, hogy te milyen engedelmességgel viszonyulsz Isten útmutatásához, hatása és szerepe van az egész magyar nép jövendő sorsának alakulásában. Sőt, itt az Ábrahámnak adott ígéretben még szédítőbb ez a perspektíva: "megáldatnak te benned a föld minden nemzetségei!" (1Móz 12,3) Persze itt az Ábrahám magvából majdan származó eljövendő Megváltóról van szó. Ő lesz az, Akiben megáldatnak a föld minden nemzetségei, de akkor is igaz az is, hogy valami módon az egész emberiség sorsára kihatással van a hívő emberek engedelmessége.

"És kiméne Ábrahám, a mint az Úr mondotta vala néki." (1Móz 12,4) És ebben a rövid híradásban benne van az, hogy Ábrahám döntött. Rálépett a hit útjára, vállalva minden kockázatot, ami ezzel együtt jár, otthagyva a régit, elindult az új felé anélkül, hogy tudta volna, mi vár ott reá. Valóban úgy van, ahogyan olvastuk: "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhivatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." (Zsid 11,8) Ezt a hit által való engedelmességet kell ma a hívőknek megtanulniok. A hit és az engedelmesség úgy összetartozik, mint ugyanannak az almának egyik és másik fele. Olyan nincs, hogy van bennem hit, de gyengén állok az engedelmességgel. Ahol az engedelmesség hiányzik, ott a hittel is baj van. Annyira egy a hit és az engedelmesség, mint egy 10 forintosnak az egyik meg a másik oldala. Ha csak az egyik oldala van meg, a másik oldalán pedig üres, fehér, nincs rajta, hogy 10 forint, akkor az hamisítvány. Minden olyan hit, amely ugyanakkor nem engedelmesség is: hamisítvány. Így mondja ezt a Biblia: "a hit is, ha cselekedetei nincsenek, megholt ő magában." (Jak 2,17)

"Hit által engedelmeskedett Ábrahám", és nem töprengett: jaj mi lesz ennek most a következménye! A hit éppen azt jelenti, hogy mindent rábíz az Úrra. Arra, Aki hívta, küldte, vezeti. Bízik Istenben, Aki maga a Szeretet, és Aki egészen bizonyosan nem a vesztébe vezeti az Ő választottait, Aki nem fog bajba juttatni anélkül, hogy már a kimenekedés is készen ne lenne Nála. Ábrahám már nem volt fiatal ember, amikor életének ezt a nagy lépését megtétette vele Isten, 75 éves volt. Olyan kor ez, amelyben már nagyon hajlandó ragaszkodni az ember a régihez, gyermek-emlékeihez, megszokott környezetéhez és viszonyaihoz. Ilyen korban merőben új életet kezdeni nagyon nehéz. Nincs meg már az embernek az a rugalmassága, mint azelőtt, nincs kedve a vándorláshoz, szívesebben maradna ott, ahol van. Annál inkább kitűnik Ábrahám hit által való engedelmességének nagysága és merészsége. Neki elég volt az, hogy Isten szólt, s Ábrahám elindult.

Milyen jó annak, aki mer hit által engedelmeskedve egészen odafordulni a jövendő felé! Persze meg kell becsülni a múltat és nagy hálával kell venni mindazt, ami benne jó volt, de nem szabad a múlton merengeni, belerögződni a múltba, mert így gyümölcstelenné válik az életünk. Ábrahámnak, vagyis a hívő embernek gyümölcsözővé kell lennie népe és Isten számára. "Megáldalak téged és... áldás leszesz" - mondja az Úr Ábrahámnak. Adhat-e Isten nagyobb áldást egy gyermekének, mint ha az illetőt magát áldássá teszi azok számára, akik körülötte vannak, mint amikor élete, szenvedése, minden törekvése, reménysége, halála áldott gyümölcsöket terem embertársai javára?! Az Isten áldása nem privát élvezet, hanem fénynek és örömnek belevitele mások életébe. Az Isten-áldotta ember Isten sokféle áldásának csatornája a világ számára. De sok ilyen csatornára volna szüksége ma ennek a világnak! Olyan hívőkre, akikben nem reked meg és nem sikkad el az Istentől kapott ajándék, világosság, áldás, hanem odakerül, ahová szánta az Úr: világosságként és sóként mások életébe. Abból a rengeteg áldásból, amit Isten Jézus Krisztusban, az Ő szenvedésében, halálában, feltámadásában reád árasztott, mennyi vált benned áldássá mások számára? Isten úgy akar megáldani és azért akar megáldani, hogy áldás lehess a világban!

Erre hív az Úr! Lehet, hogy új utakon, lehet hogy sok régi kötelék elszakítása, megszokott életkeretek földáldozása által, de olyan ígéretes jövendő alapjának a lerakására, ami minden áldozatot megér. "Hit által engedelmeskedett Ábrahám, mikor elhívatott, hogy menjen ki arra a helyre, a melyet örökölendő vala, és kiméne, nem tudván, hová megy." (Zsid 11,8) És ezzel az engedelmességgel új történelem kezdődik. Isten új történelmet kezd azokkal, akik mernek Néki egészen engedelmeskedni hit által.

Ábrahám, amint megérkezett Kánaánba, oltárt épített és segítségül hívta ott az Úrnak nevét. Nekünk is van oltárunk, ahol segítségül hívhatjuk az Úrnak nevét. Isten állította föl ezt az oltárt ott, a Golgotán, az Ő Szent Fiának a kereszthalálában. Ott jelölte meg a találkozás helyét számunkra az Úr. Ott találkozhatunk Vele. Szükségünk van minden nap új találkozásra, hogy merjünk a hit által való engedelmesség útjára lépni.

Ott, a Golgotán hívjuk segítségül az Úr nevét:

Szívből könyörgök néked, Kegyes teremtő Istenem:
E napot is engedd meg Békességgel véghez vinnem,
Akaratodat tanulnom, Útaidban járnom;
Oltalmad béfedezzen, Kedvem kedved szerint légyen.

(487. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1952. június 22.

Amikor bibliaolvasó vezérfonalunk szerint az elmúlt hetek valamelyik napján ehhez a részhez értünk a Bibliában, már akkor gondoltam reá, hogy jó lenne ezt a sok üzenetet, ami ebben az Igében van, elmondani a gyülekezetnek is. Nem volt reá alkalom. Most azonban hadd térjek vissza hozzá! A felolvasott textusban tulajdonképpen csak egyetlen szó az, ami olyan mélyen érintett, hogy beszélni szeretnék róla. Ez a szó, hogy “megragadott!”

Pál azt mondja, hogy “megragadott engem a Krisztus”. Ez a kifejezés olyan élményre, olyan történetre utal, ami minden keresztyén ember életében meg kellene, hogy legyen. Olyan kifejezés ez, ami tisztázza egy embernek a Krisztussal való hitbeli kapcsolatát, ennek a kapcsolatnak a lényegét, gazdagságát és lehetőségét. "Megragadott engem a Krisztus Jézus!” - így fejezi ki Pál apostol ezt a csodát, ami vele a Krisztussal való találkozásban történt. Olyan szót használ itt az eredeti görög szövegben az apostol, amiben benne izzik még mindig annak a régi damaszkuszi úti találkozásnak a forró élménye. Gazdag jelentésű szó ez, aminek a magyarban a következő jelentései vannak: megfogni valamit, mint a macska az egeret; - elnyerni valamit, mint az új lakó a házát; - meglepni valakit, mint a tolvaj az alvót; - rajtakapni valakit valamin, mint a rendőr a betörőt; - befogadni valakit, mint ahogyan a szívébe fogadja be az ember azt, akit szeret; - utolérni valakit, mint ahogyan egy betegség utolér; - véglegesen legyőzni, hatalmába keríteni valakit, ahogyan a győztes hadvezér a legyőzöttet; - megragadni valakit, mint ahogyan a fuldoklót a megmentője. Mindezt tette vele az Úr Jézus: megfogta, véres tusában elnyerte, birtokba vette, meglepte és rajtakapta, amikor éppen a hívők üldözésére indult, amint éppen a leggonoszabb gondolatok, tervek foglalkoztatták, és utolérte, és mégis szívébe fogadta, mint kedves gyermekét, éppen ezzel győzte le, kerítette hatalmába végérvényesen - tehát megragadta, megragadta úgy, hogy sohase eressze el többé! Ugyanazt élte át és éli át mindig újra Pál apostol, amit jó pár száz esztendővel azelőtt az Úrnak egy másik szolgája, Jeremiás próféta. Amit Pál így fejezett ki: “megragadott engem a Krisztus Jézus”, azt Jeremiás így fogalmazta meg: “Rávettél Uram és rávétettem, megragadtál engem és legyőztél!” (Jer 20,7)

És nézzétek: ez a hit igazi lényege mindenkor! Hit Istenben nem egyéb, mint a legyőzöttség érzése és ténye. De míg általában legyőzöttnek lenni nyomasztó és bénító, addig ez a legyőzöttség fölszabadító és boldogító. A hit olyan találkozás Istennel, ami térdre kényszerít előtte és ezáltal fölemel. Ezt azért szeretném most újra hangsúlyozni, mert a hit fogalmával kapcsolatban mindig találkoztam félreértéssel és a hit funkciójának a megszűkítésével. A félreértés az, hogy a hitet bizonyos értelmi meggyőződésnek tekinti az ember. Hiszem, amit meg tudok érteni, magyarázni, és nem hiszem, ami hihetetlen! Nos, a hit nem intellektuális értelemben vett ismeret, nem abból áll, hogy elismerek, helyeslek bizonyos igazságokat, amikhez értelmi meggyőződés alapján jutottam el. Megszűkítése pedig a hitnek, amikor azt csak olyan eszköznek tartom, amivel egyszerűen elfogadok valamit, például a bűnbocsánatot, mintegy elfogadom, amit Isten felkínál. Ebben van valami igazság, de nem ez a teljes igazság. A hitben sokkal hatalmasabbról, fenségesebbről van szó. Arról, amit Pál és Jeremiás kifejeztek: “Megragadott engem a Krisztus, rávettél Uram, megragadtál és legyőztél!”

A hitben nem annak van elsősorban fontossága, amit én teszek. Például nem annak, hogy elismerek, helyeslek, elfogadok valamit, megértek vagy nem értek meg valamit - mindez mellékes jelentőségű azzal szemben, amit Isten tesz velem, amit Isten jelent a számomra. A hit nem azt jelenti, hogy mintegy megragadtam Istent, pláne nem azt, hogy értelmi úton ragadtam meg, megértettem, hanem éppen fordítva: megragadott az Isten, legyőzött, totálisan, teljesen legyőzött az Isten, az Ő isteni igazságának és kegyelmének ereje. Ezt érezte Pál. Tehát azt, hogy Isten, Akivel ott a damaszkuszi úton a Krisztus hangjában találkozott, egész emberi lényét megragadta, le életének a legmélyebb gyökeréig, le a szíve tudatalatti mélységéig, és ő nem ellenkezett, hagyta magát, belesimult az őt olyan hatalmasan megragadó isteni kézbe! És attól kezdve egy egész új életet, új tartalmat és irányt jelent számára az, hogy “megragadott engem a Krisztus Jézus!” “Megragad” - nem úgy, mint ahogyan egy érdekfeszítő regény ragad magával, vagy egy nagyszerű zenei alkotás elbájol, megigéz; nem úgy, ahogyan valami hatalmas érzés, egy szenvedélyes szerelem kerít hatalmába; nem így, hanem mindennél hasonlíthatatlanul hatalmasabban ragad meg Krisztus egy embert! Nemcsak arról van szó, hogy megérint egy kis keresztyén hangulat, nemcsak felkavarja a lelket vagy éppen lecsendesíti néhány kegyes szó, hanem a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztus személyesen belemarkol az ember életébe és bevonja azt a maga hatalmának a bűvkörébe, hatósugarába. A keresztyén ember megszállott ember, de nem ügynek vagy eszmének a megszállottja, hanem egy élő isteni személynek: a Jézus Krisztusban megismert Isten Szentlelkének a megszállottja!

Itt van a titka annak a hallatlan erőnek, aktivitásnak, ami Pál apostol életét jellemezte. Miért tudott annyi gyülekezetet alapítani, olyan sok csüggedő emberbe új életet önteni, olyan boldogan és termékenyen szenvedni, törékeny testtel is annyi áldott munkát végezni?! Mert megragadta és hatalmába vette a Krisztus Jézus! Egyik levelében leírja, hogy mennyit éhezett, apostoli munkája végzése közben, mennyi bántalmazásnak volt kitéve, mennyit kellett bujdosnia, hányszor megverték, megkövezték, meggyalázták. Ő a Krisztus szolgálatában igazán a világ szemetjévé és söpredékévé lett, amint írja a korinthusiaknak, és mégsem csüggedt soha! Ha akkor valaki megkérdezte volna tőle: Mondd te Pál, miért csinálod, miért folytatod, hiszen látod, hogy rámegy az életed? Talán éppen ezzel az Igével felelt volna: “Megragadott engem a Krisztus Jézus!” Ez minden igazi szolgálatnak az alapja, a motívuma, az ereje: hogy megragadott a Krisztus!

Miért tudott a múltkor egyik kedves testvérünk, aki pár héttel ezelőtt még egészen bele volt keseredve a saját bújába-bajába, miért tudott önfeledten fölmenni a hegyre egy beteg öreg emberhez, aki nem is református, akihez semmi köze nem volt, akit sohasem ismert azelőtt? És miért tudott neki meleg levest, vigasztalást, szeretetet vinni, miért tudott olyasmiért áldozni, amiből semmi reális haszna nincsen? Csak azért, mert megragadta a Krisztus Jézus itt a múltkor a templomban! Miért tudja egy másik atyánkfia havi jövedelmének 60-70%-át másoknak segítségül odaadni és az idejéből még többet áldozni, holott mindebből semmi látható haszna nincsen? Azért, mert megragadta a Krisztus Jézus. Miért tudott egyik testvérünk győzni végre egy mindent elsöprő szenvedély-bűne felett és miért tudta megutálni szívéből azt, ami azelőtt a legédesebb volt a számára? Mert megragadta a Krisztus Jézus. Miért tudja valaki itt közöttünk megbékélt szívvel, jókedvvel végezni azt a munkát, amit eddig kényszerű nyűgként utált? - mert megragadta a Krisztus Jézus!

Ez a mi egyetlen szükségletünk, életünk titka, de elég is mindenre, hogy: megragadott a Krisztus Jézus! Ahhoz, hogy szeress egy gyűlölettel teli világban, szolgálj, ahol mindenki a maga hasznát keresi, örülj úgy, hogy mások is megvigasztalódjanak, áldás légy ott, ahol terhére van egyik a másiknak - nem telik a saját buzgóságodból, más is kell hozzá: az, hogy megragadjon a Krisztus Jézus! Amilyen mértékben ragad meg valakit a Krisztus Jézus, olyan mértékben cselekszik benne és vele csodát.

Az egyház lényegében véve csupa olyan emberekből áll, akiket megragadott Krisztus Jézus! Tehát vigyázzunk: sok minden lehet, ami megragadja az embert: megragadhat egy szép prédikáció, megragadhat valamilyen jó egyházi ügy, mint például az épületeink tatarozása, megragadhat valakit az itt talált gyülekezeti közösség melege, a fehérre meszelt falak emléke; ez még mind együttvéve sem tesz téged keresztyénné, mindebben csalódhatsz, mindez nem jelent olyan erőt, ami az élet megterhelését kibírja. Az egyház népe nem is egy jó ügy köré csoportosuló társaság. Nem elég a jóakarat magában véve. Mindenki jót akar és mégis úgy néz ki a világ, mintha mindenki a másik életére törne. A bűnünk a jóakaratunkat is átjárja, megfertőzi. Az egyház népe nem egy jó ügynek a megragadottjai, hanem magának Jézus Krisztusnak a megragadottjai! Olyan emberek, akik nem tudnak másként gondolkodni, érezni, beszélni és cselekedni, csak úgy, mint Jézus Krisztus foglyai!

Az egész keresztyén életünk azon fordul meg tehát, hogy mennyiben ragadott meg bennünket a Krisztus Jézus. Kikényszeríteni nem tudom, hogy ragadjon meg, de alkalmat adni rá: igen, kérni reá: igen! Úgy is mondhatnám: tedd ki magad rendszeresen az Ő hatásának, keresd Vele naponként rendszeresen a találkozást. És itt ne gondoljunk semmi extatikus jelenségre, látomásra vagy egyéb titokzatosságra. Arra gondoljunk, hogy Isten Fia 2000 évvel ezelőtt emberré lett közöttünk: nem angyallá, nem más egyéb föld feletti, emberfeletti titokzatos lénnyé, hanem egészen közönséges emberré, húsból és vérből való emberré, a többi embertestvéreihez mindenben hasonlóvá. Olyan emberré, aki éjszaka lefeküdt aludni, ha nem volt valami sürgető megbeszélnivalója mennyei Atyjával, és aki ha tehette, asztalhoz ült le enni. Olyan emberré vált, aki néha nagyon fáradtnak látszott, aki örülni és szomorkodni tudott. Minden olyan természetes, emberi volt benne. Mindenki odajöhetett hozzá, elpanaszolhatta a baját és Ő is egészen természetes és emberi hangon beszélt velük.

És Jézus ma is éppen ilyen természetes és emberi! Épp az a nagyszerű Istenben, hogy ilyen egészen természetes és emberi módon közelít meg, ragad meg bennünket, mint ahogyan azt Jézus Krisztus személyében látjuk. Nemcsak néhány beavatott számára, hanem mindenki számára hozzáférhető a vele való találkozás, együttlét. Jézus Krisztus ma is még itt jár-kél közöttünk a Szentírás ruhájában. A testté lett Ige - Jézus Krisztus - az írott Igében közöttünk van. Megközelíthető... egy könyvben, olyan könyvben, ami neked is megvan! Amiben ellapozgathatsz otthon, mindennap! A legtermészetesebb kapcsolat Istennel, a legtermészetesebb módja annak, hogy kiteszed magad Krisztus hatásának: a Biblia! Isten ma is az Ő szavával ragad meg egy emberi életet! Szava pedig az Igén át, a Biblián keresztül szól! Ott Isten beszél hozzád, és amit Isten mond, azt halálosan komolyan veszi! Egy mohamedán azt mondta egyszer, hogy ezt a könyvet el kell égetni, mert valami élő lélek tartja megszállva! Igaza volt. Valóban eleven Lélek van benne, ti. éppen a Szentlélek, Krisztus Lelke.

Próbáld naponta úgy olvasni, naponta azért könyörögni, hogy ragadjon meg az a Lélek téged is, vonjon be a Krisztus uralma alá! Bár így tudnánk felkészülni mindennap újra és tudnánk minden reggel elindulni az élet küzdelmeibe, hogy “engem is megragadott a Krisztus Jézus!”

Ámen

Dátum: 1955. november 13.

Hadd jelentsem be rögtön a legelején, hogy én most ennek az Igének csak az első feléről fogok beszélni, a másik fele a délutáni istentiszteleten elhangzó Igehirdetésnek lesz majd az alapigéje. Mint a többi levélnél, itt is jó tudni valamit arról a városról, amelyikben lévő gyülekezetnek szól a levél. Laodicea nagy és virágzó volt valamikor, II. Antiochus király alapította és feleségének, Laodicenak nevéről nevezte el. Ez volt talán a leggazdagabb az említett hét város között. Cicero úgy emlékezik meg róla, mint a nagy bankok városáról. Híres volt továbbá gyógyszeriparáról, ahol arcfestékeket, kenőcsöket, mindenféle gyógyító írt készítettek, harmadik nevezetessége pedig a gyapjú ruha, a textil-kereskedelem volt. Ebben a gőgös, fényűzővárosban élt az a keresztyén gyülekezet, amelyiknek János a felolvasott levelet küldi. Valószínű, hogy Pál apostol missziói munkájának volt az eredménye e gyülekezet, de a jelekből láthatóan nem sok öröme telhetett benne az apostolnak. A hét kis-ázsiai gyülekezet közül ez van legmélyebben. A többi gyülekezethez intézett levélben ha volt is panasza az egyház Urának, de volt valami dicsérni való is. Itt azonban csak panasz hangzik, itt nincs semmi dicséret, csak szemrehányás. Vegyük hát sorra a mondanivalóját!

Ezzel a már nagyon közismertté vált ítéletmondással kezdődik: “Tudom a te dolgaidat, hogy te sem hideg nem vagy, sem hév, vajha hideg volnál, vagy hév. Így mivel lágymeleg vagy, sem hideg, sem hév, kivetlek téged az én számból”. Nyomorúságos lelki állapot az, amit a Szentírás a hideg szóval fejez ki: ilyen a kihűlt szívű, a kőszívűember, ilyen a kegyetlen, az Isten ellen lázadó lélek, az Isten valóságának a tagadója. De még ennél is nagyobb nyomorúság a langymeleg lelkiállapot, amelyik hideg is, meg meleg is és éppen ezért sem nem hideg igazán, sem nem meleg. A lágymeleg emberek tehát a közömbös emberek: nem istentagadók, nem pogányok, de rosszabb az állapotuk, mintha azok volnának. A Krisztusról, egyházról, Isten országáról való beszédet úgy hallgatják, mint azok, akik régi ismerősei az ügynek, barátságosan mosolyognak, helyeslőleg bólogatnak hozzá, illedelmesen érdeklődnek, udvariasan de semmitmondóan ígéretet tesznek, ha kell, de sohasem lelkesednek, semmit nem tesznek, szemük nem csillan meg egy drága ígéret vagy egy nagyszerű terv hallatára. Kimértek, józanok, ún. normálisak maradnak és titokban lenézik a rajongókat.

Istennel és az ügyével szemben a rideg józanság, a bölcs mérséklet, a tárgyilagos középút szegénységet és halált jelent inkább, mint dicséretet: Istennel bensőséges kapcsolatba csak úgy léphetek, ha szenvedélyesen szeretem, ha rajongója vagyok, ha életre-halálra az Övé vagyok! A lágymeleg állapot vagy azt jelenti, hogy sohasem tudott igazán felmelegedni Jézusért, vagy azt, hogy már kihűlt benne a régi melegség. Nem tudom, Laodiceában milyen langymeleg keresztyének voltak. Közöttünk bizonyára mindkét féle van. Olyan is, amelyik sohasem tudott még igazán felhevülni Jézusban. Melegedett már valamit, érezte már, hogy nyúl utána egy láthatatlan mentő kéz, ostromolja a szívét egy nagy lenyűgöző szeretet, de mindig kitér előle. Elismeri, hogy igaza van Istennek, a lelkiismerete is megmozdult már, de azután csak ennyiben maradt a dolog. Megcsapta már a szívét az isteni bűnbocsátó kegyelem tüzének a forrása, csak azt az egy bűnét kellett volna még bevallania, Krisztus lába elé letennie, csak meg kellett volna adnia magát, de ezt az utolsó lépést mégsem tette meg sohasem. Így azután lassan egészen belemerevedett egy ilyen félig-meddig való állapotba, langyos vallásosságba. Pedig a langyos vízben nem pusztulnak el a bacilusok, sőt még jobban tenyésznek. A bűnnek a halált hozó bacilusai is csak akkor válnak ártalmatlanná, ha Isten bűnbocsátó kegyelmének a tüzében forróvá lesz benned a bűnbánat és az a vágy, hogy Isten kegyelmét hittel megragadhasd!

Azután jelentheti a langymelegség egy bizonyos kihűlési folyamatnak is az állapotát, azt, hogy valamikor meleg volt, de már nem az. Talán egyszer egy konferencia, egy bibliaóra, a prédikáció lobbantotta lángra a lelkét, de azóta ez a láng egyre jobban veszít a fényéből és melegéből. Talán az esküvőjén vagy a konfirmációján érezte úgy, hogy áttüzesíti a szívét a hit melege, de azóta elfeledte szítani ezt a tüzet, és most már csak a hamu alatt pislog egy kis parázs. Vagy talán a gyerekemlékei között talál valami melegséget, ami megszépítette a gyermekkorát, de sajnos csak azt! Ma már nem tud lelkesedni érte. Sőt, olyanok is lehetnek, akiknek már csak az édesapjuk vagy édesanyjuk volt hittől áttüzesedett lelkű ember, ősei sugároztak szét sok áldott melegséget az egyházi közéletben és a késői utódok megelégesznek annyi melegséggel, amennyit az ősi református családból való származás sugároz rájuk. Reformáció napján különösen jó arra gondolnunk, hogy nem elég a szép és dicsőséges múlt forró emlékein elmerengenünk. Valahogy olyanformán van ez, mint a staféta-futásnál: reformátor elődeink buzgó igyekezetét, futását is hiábavalóvá tesszük, ha mi, akik átvettük tőlük a stafétabotot, nem teljes erővel futunk, ha mi langyosan képviseljük azt az ügyet, amiért ők égtek! Hiába volt 400 évvel ezelőtt a nagy kezdősebesség, ha a mai protestáns nemzedék lemarad a nagy versenyfutásban. A hitbelileg lágymeleg emberek között lassan kialszik az egyház élete, mint a szétzüllött családban a házi tűzhely lángja. “Vajha hideg volnál...” - mondja Jézus. Megdöbbentő: még a teljes hidegség is jobb, mint a langyosság. Könnyebb egy igazi pogányt Krisztushoz vezetni, mint egy közömbös keresztyént felrázni. A belső közönyösség nagyobb ellensége a Krisztus egyházának, mint a külső pogányság, mert ez a seb az egyház testén belül tátong és rajta lassan elvérzik az egyház.

A Sátánnak nem az a legnagyobb diadala, mikor egy lelket Isten ellenségévé tesz, hanem ha közömbössé, langyossá. A langyosság azt jelenti, hogy a hideg és a meleg, tehát két ellentétes dolog találkoznak egymással. Ennek pedig az az eredménye, hogy kölcsönösen elveszik egymásnak az erejét. A langyos lélekben van valami a szeretetből is, meg a gyűlöletből is; a megbocsátásból is és a bosszúérzésből is; a tisztaság vágyából is meg a parázna vágyakból is; a lemondásból is meg az önzésből is. Együtt van benne, összekeveredve az imádság és káromkodás, a hit és a hitetlenség, a hálaadás és panaszkodás, a meleg és a hideg. De a hideg közömbösíti a meleget és a meleg közömbösíti a hideget. Ha ellentétes dolgok vannak a lelkemben, ha van bennem valami Krisztusból is, meg az Antikrisztusból is: ebből mindig szellemi rövidzárlat, bénulás keletkezik. Isten Igéje mindig a vagy-vagy kérdés elé, tehát a határozott döntés elé állít - és ezt el lehet halasztani mindaddig, amíg végül az ember az utolsó vagy-vagy kérdés elé állítódik: az üdvösség vagy a kárhozat valósága elé. Ezt a kettőt már nem lehet összekeverni, együtt bírni úgy, hogy az üdvösségből is valamit, meg a kárhozatból is valamit. Itt már nincs többé langymeleg állapot: vagy üdvösség, vagy kárhozat! Van egy rettenetes Ige a Példabeszédek könyvében: “Aki lágyan viseli magát az ő dolgában, testvére annak, aki tönkretesz!” (Péld 18,9) Nem olyan ártalmatlan dolog a langymelegség, mint a milyennek látszik: pusztít, rombol, zülleszt, tönkretesz. A langymeleg keresztyén tönkreteszi az egyházát és tönkreteszi a saját üdvösségét!

Azt mondja Jézus az ilyenre: “Kivetlek az én számból!” Nem arra céloz ez a különös kifejezés, hogy Jézus teljességgel elveti az ilyen gyülekezetet, hanem arra, hogy milyen utálatos a langymeleg lelkiség, keresztyénség az egyház Ura előtt. Utálatos, mint a langyos pocsolya poshadt vize. Semmire sem jó, sem ivásra, mert ahhoz nem elég hideg, nem üdít - sem mosásra, mert ahhoz meg nem elég meleg, nem tisztít. - És még egy ilyen utálatos gyülekezethez is van Jézusnak kegyelmes szava! Még a hírhedt Laodiceához sem csak az ítélő Bíró szigorúságával, hanem a gyógyító Megváltó szeretetével is szól, még itt is van remény! Még most is van megváltó erejű tanács: “Azt tanácsolom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne látsszék ki a te mezítelenségednek rútsága, és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.” Lássátok meg, mondja Jézus, hogy koldusok, vakok és mezítelenek vagytok. És mondja ezt a bankárok, a gyógyszerkészítők és a textilkereskedők híres városában lakó gyülekezetnek.

Tűzben megpróbált aranyra, fehér ruhára és szemgyógyító írra van szükséged. Végy tőlem, mondja Jézus ott, ahol mindent meg lehetett venni pénzen, kivéve azt, amit Ő kínál: annak nincsen ára, az ingyen van. Az a tűzben megpróbált arany, aminek az árfolyamát nem a nagyvárosok bankjaiban jegyzik, hanem a mennyben, a Biblia szerint az élő hitnek a szimbóluma. Hitben való megújulásra van szükségünk Jézus diagnózisa szerint, nem szürke vagy tarka vallásos érzelmekre, hanem élő hitre, aminek a révén beleélhetjük magunkat a Krisztusba és Krisztus beleélheti magát a mi mindennapi életünkbe. Tehát ruhákra van szükségünk, a bűnbocsánat kegyelmére, a lényünk legbensejéig való megtisztulásra, az életünk megváltozására, beszédünk, gondolataink, cselekedeteink megszentelésére, arra, hogy testünket-lelkünket, tudatos és tudatalatti világunkat betakarja Jézus érdeme. És szemgyógyító írra, hogy lássunk! Tehát az Igazság beszédének, az Isten Igéjének arra a titokzatos hatására, amely fölnyitja a szemünket, megláttatja velünk a másik embert - testvért, a szolgálat alkalmait, Isten konkrét akaratát.

Igazán kell nekünk ez a mennyei arany, ez a mennyei ruha, ez a mennyei ír? Jézus ingyen adja! “Végy tőlem” - mondja! Nyújtsd ki érte a kezedet, fogadd el! Ne menj el most innét ezek nélkül a drága ajándékok nélkül! Végy tőle élő hitet, megtisztult életet, evangéliumi látást. Végy Tőle és vidd magaddal, haza, a mindennapi életbe. Nem fontos, hogy hogyan jöttél ide, közömbös szívvel, langymelegen - az a fontos csak, hogy ne ugyanúgy távozz el innét, ahogy jöttél, hanem megajándékozottan, fölruházva és gyógyultan!

Te, gyülekezet, te, emberi lélek, neked mondja ezt a hű és igaz bizonyság, az Isten teremtésének a kezdete, a te Megváltó Urad: “Azt tanácslom néked, hogy végy tőlem tűzben megpróbált aranyat, hogy gazdaggá légy; és fehér ruhákat, hogy öltözeted legyen, és ne láttassék ki a te mezítelenségednek rútsága; és szemgyógyító írral kend meg a te szemeidet, hogy láss.”

Ámen

Dátum: 1954. okt. 31. reformáció.

A felolvasott bibliai részben egy egész emberi élet van előttünk, születésétől a haláláig. Ez a leírás nem a történetírók szemszögéből ismerteti meg velünk Manassé király életét, hanem Isten szemszögéből: úgy, ahogy Isten látja. És ez azért fontos a számunkra, mert Isten mindnyájunknak az életét látja, a te életedet is, az enyémet is! És Isten néha egészen másként látja az életünket, mint ahogyan mi látjuk a magunkét vagy másét. Pedig ez a döntő, ez a lényeges, hogy Ő milyennek lát? Egymást be tudjuk csapni, önmagunkat is: de Őt nem! Nos, jó magunkat néha az Isten szemszögéből látni! Ő minden ember életét úgy látja, ahogyan Manassé királyét, vagyis úgy, ahogyan a prófétai Ige összefoglalja: “Nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjából és éljen!”

Manassé is hitetlen volt? Isten látása szerint igen! Pedig édesapja az Ótestamentum egyik legkegyesebb embere volt. Manassé Izráel egyik nagy királyának, az istenfélő Ezékiásnak volt a fia, annak az embernek, aki vallásos reformot hajtott végre a népe körében, emberileg szólva talán neki köszönhetjük Mózes könyveinek a fennmaradását. Isten ügyének egyik bátor harcosa volt a hívő édesapa, feltételezhető, hogy fiát is a Szent Írások ismeretében és Isten félelmében neveltette. Hamarosan kiderült azonban, hogy a kegyesség, az istenfélelem sem olyan valami, amit örökölni lehetne. Ímé: az atya még hívő volt, a fiú pedig már “gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt a pogányok utálatosságai szerint”. (2. vers) Alig hunyta le szemeit az istenfélő apa, a fiú máris belemerült a legszörnyűbb pogányságba. A bálványok oltárait, amiket atyja lerombolt, ő most újra felépítette, a Jahve szolgálatára emelt oltárt pedig lerontotta. Bálványokat faragott, varázsló mesterséget űzött, ártatlan vért ontott és magával sodorta a népét is a pogány praktikákba. Istenfélő apjának szinte az egész életművét tönkretette. Milyen szörnyű dolog arra gondolni, hogy még olyan gyermek is süllyedhet ilyen mélységbe, akinek a születését Istentől kérték és akit Isten félelemben neveltek hívő szülők. Hiábavaló volt a jó nevelés, a vallásos tradíció, Manassé “gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt”! És vajon melyikőnk kapna jobb bizonyítványt, jobb minősítést “az Úr szemei előtt”? Persze: az emberek szemei előtt nem nehéz jól cselekedni. Manassé is lehet, hogy nagyon ügyes diplomata, nagyon tanult ember, nagyon kiváló szervezőtehetség volt, de Isten szemében megbukott, és végül is ez számított!

És a te életedben is csak ez számít! Lehet, hogy a magad szemében nagyon kiváló ember vagy, bűntelen, áldozatos, tiszta, lehet, hogy rengeteg jó tulajdonságod van, lehet, hogy mások is annak tartanak, dicsérnek, megbecsülnek - de Isten szemei előtt más a mérték. Isten az emberről általában igen kedvezőtlenül nyilatkozik a Bibliában. Már az özönvíz előtti emberről azt mondja, hogy “szíve gondolatának minden alkotása szüntelen csak gonosz vala”! (1Móz 6,5) És e tekintetben az özönvíz után sem változott a helyzet: Pál apostol Kr. után 64-ben írja, hogy az emberek “halottak a vétkeik miatt”. De hát talán csak nem lehet általánosítani - mondhatná valaki -, hiszen nem minden ember olyan szörnyeteg, mint egy Manassé, Heródes, egy Néró vagy Caligula volt! Nos, ez igaz, de csak azért, mert az emberi természetben benne lévő gonoszság nem mindenkiben fejlődik ki ilyen ijesztő mértékben. De a szívek mélyét vizsgáló Istennek az általános véleménye ímé így hangzik: “Nincsen csak egy igaz is. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincsen aki jót cselekedjék, nincsen csak egy is!” (Róm 3,10-12) Ímé, Isten így látja a te életedet is! Így vélekedik rólad is! Akárki vagy és akármi vagy: Isten előtt csak egyetlen minősítésed lehet: bűnös! Olyan ember, aki "gonoszul cselekedék az Úr szemei előtt"!

És most nézzétek csak, ha Isten olyan volna, mint mi vagyunk, talán ezt mondta volna: “Ez a Manassé nemcsak nehéz eset, hanem egyenesen reménytelen eset. Hiszen nem úgy vétkezik, mint egy őserdőbeli kannibál, aki sohasem hallott Isten törvényéről, hanem mint olyan ember, aki gyermekkorától fogva ismeri az Írásokat. Még súlyosabb tehát a felelőssége! Nem vak, aki nem tehet róla, hogy lelépett a helyes útról, hanem lázadó, aki tudatosan száll szembe atyái Istenével! Betelt a mérték! El vele, pusztuljon az ilyen ember, hadd vigye el zsákmányát az ördög! Igen: azt érdemeled! - De mégsem ez történik! Hanem a csoda.Valami egészen megható dolog, az, amit így ad tudtul a leírás: ”És noha megszólította az Úr Manassét és az ő népét, de nem figyelmezének reá." (Ez 33,10) Istennek mindig ez a legelső mentő kísérlete az emberrel szemben: megszólítja! Atyámfiai, van-e valaki közöttetek, akit Isten még sohasem, semmiféle módon nem szólított meg? Aligha! Mert Isten nemcsak lelkészek által elmondott prédikációval szólít meg, hanem nagyon sokféleképpen. Bálám figyelmeztetésére egy szamarat használt föl; egy kereskedő számára egyszer az a tolvaj volt az isteni figyelmeztetés, aki a páncélszekrényét megfúrta; egy parázna asszony számára az a betegség, amibe a gyermeke belehalt; egy barátom számára a háború alatt az a revolvergolyó, ami nem találta el.

Rengetegféle formában szólít meg az Isten. Például úgy is, hogy meglátogatott valaki az otthonodban és elhívott ma ide az istentiszteletre. Talán nem is voltál otthon, de az illető otthagyott számodra egy üzenetet, hogy jöjj el ma reggel ide a templomba. Azt sem tudod talán, ki járt nálad - nem fontos, Isten szólított meg ezáltal is! Mert Isten nem gyönyörködik a hitetlen halálában, hanem azt akarja, hogy az megtérjen és éljen, boldogan, áldottan, kiteljesedve éljen! Isten nem nyugszik bele, hogy Manassé olyan mélyre esett, olyan messzire eltávozott Tőle: Isten küzd a Manassékért! Csak egyetlen pillantást vess a Golgotára, ahol Isten Fia, Jézus Krisztus szenvedett a keresztfán: ilyen véres küzdelmet vívott Isten minden emberi életért, ennyire nem akarja a bűnös ember halálát, ennyire azt akarja, hogy éljen, még egy Manassé is éljen, örökké éljen!

Teéretted is küzd az Isten! Ezért szólongat mindenféle módon. A most elhangzó prédikáció szavaiban is Ő szólít meg. Ez a mai istentisztelet is egy része annak a küzdelemnek, amit Isten értünk folytat! - És az olyan mindegy, hogy milyen eszközt használ föl Isten, amikor az elveszett Manassékat keresi! De az már korántsem mindegy, hogy azok a Manassék miként reagálnak Isten megszólítására! Itt azt olvassuk, hogy “de nem figyelmezének reá”. Ez az egyik legszomorúbb, legtragikusabb kijelentés az egész Bibliában. Tehát az, hogy Isten szól, Isten megteszi azt, hogy megszólít egy Tőle elszakadt, Vele perbe szállt, Őt megtagadó emberi lényt - és ez az ember képes arra, hogy figyelemre se méltassa az isteni szót! Jézus azt mondja, hogy öröm van az Isten angyalai között a mennyben, a mikor egy bűnös ember megtér. Ebből gondolom, hogy ezeknek a mennyei lényeknek az a legnagyobb szomorúságuk, ha egy megszólított ember elutasítja magától Isten mentő kezét. Manassé ezt tette! És nagy, ujjongó örömet szerzett vele - a menny helyett - a pokol démoni seregének!

Manassé király története azonban ezzel még nem zárul le! Így folytatódik: “Reájok hozá azért az Úr az asszíriabeli király seregének vezéreit, akik Manassét megfogták és vasba vervén megkötözék őt két lánccal és Babilóniába vivék.” (11. vers) Ímé, betelt a mérték! Isten erkölcsi világrendjét megsérteni büntetlenül nem lehet. Eljött az ítélet! Az önfejű király vasba verve idegen hatalom börtönében ül. Úgy néz ki a helyzet, hogy szinte ki lehetne írni a börtön ajtaja fölé: “Ez az a Manassé, akit Isten elvetett és elátkozott!” Pedig valójában ennek éppen az ellenkezőjét lehetne fölírni az ajtóra: “Ez az a Manassé, akit Isten kiválasztott és szeret!” De ez már bolondság - mondhatná valaki -, ez már túlzás! Nem? Nos, hát igen: bolondság! De túlzásnak nem túlzás! Ti. ez éppen a kereszt bolondsága. Ez az a bolondság, amiért én személy szerint örökké áldani és magasztalni fogom az én kegyelmes Édesatyámat! Hiszen a keresztnek ebben a bolondságában ismertem meg Isten megváltó kegyelmét, új életre támasztó szeretetének az erejét. Jézus, az Isten Fia úgy halt meg ott a keresztfán - az ártatlan, a bűntelen -, mint elvetett és elátkozott gonosztevő. Őt vetette el és átkozta el Isten a Manassé bűnéért, Manassé helyett. Az én bűnömért, énhelyettem, a te bűnödért, tehelyetted!

És ezért igaz, akármilyen képtelenségnek látszik is, hogy Manassét kiválasztotta és szereti az Isten! Ezért gondolhatsz önmagadra úgy, akárki vagy, akármilyen bűnök nyomják is a lelkedet, hogy Isten kiválasztott és Isten szeret! Mert Isten így lát téged is, így látta Manassét is: Jézus Krisztus helyettes engesztelő áldozatán keresztül! Ezért kegyelem még az az ítélet is. Amikor Isten sújtó keze ránehezedik valakire, az nem annak a jele, hogy íme, elvetette az Isten, hanem éppen annak, hogy íme, ennyire keresi az Isten! Ennyire hív. Nem volt elég a megszólítás, nem volt elég a halk és szelíd szó: most rád kiált, megráz, életre ijeszt. Isten minden ítélete mentő szándékú, minden csapás, ami egy emberi életet ér, nem egyéb, mint egy-egy nagy, mentő kéz: Isten semmiképpen nem akarja a bűnös halálát. Isten kegyelmet akar, kegyelmet! És azt, hogy Isten ítélete a szabadulás és megtérés áldott eszköze lesz-e vagy tragédia, az attól függ, hogy az ember hogyan reagál reá. Manassén a börtönben győzött Isten kegyelme! Éppen ott, a rá szakadó csapások súlya alatt szakadt fel Manassé lelkéből ez az imádság, amit Isten mindig meghallgat: a bűnbánat és bűnbocsánat imádsága: “Mikor pedig nagy nyomorúságban volna, fohászkodék az Úrhoz az ő Istenéhez, és teljesen megalázta magát az ő atyáinak Istene előtt.” (12. vers) Itt kezdődik Manassé számára is és mindenki számára egy egészen új élet. Íme, ez az ember megtalálta igazi önmagát, felépítette amit lerombolt, megtisztította, amit beszennyezett, jóvá tette, amit elrontott! Áldott, gondos, szerető, istenfélő uralkodója, pásztora lesz népének! Ki hitte volna?! Ez a kegyelem csodája!

És csodálatos kegyelmét kínálja Isten ma is! Mindenkinek szabad részesülni benne. Te se félj attól, hogy elutasításban lesz részed a múltad miatt. Isten nem azt kérdi: ki voltál? Sem előnyöd, sem hátrányod nincsen az őseid miatt! Nem lényeges, hogy ki voltál! Hanem csak az, hogy ki vagy most! Ha olyan ember vagy, aki teljesen megalázta magát az Isten előtt, tehát bűnvallással és Jézus nevében való bűnbocsánat kéréssel jössz Istenhez: elfogad és bocsánatot ad! Olvastam valahol, hogy V. Károly nagy summa pénzt kapott kölcsönbe egy antwerpeni kereskedőtől. A határidő lejárt és a király nem tudott fizetni. A kereskedő nagy lakomát rendezett a király tiszteletére. Amikor mind együtt voltak a vendégek, a háziúr egy tálat rakatott maga elé az asztalra, amiben tűz lobogott. Majd fogta az adóslevelet, és beletartotta a tűzbe, míg megsemmisült. A király boldogan ölelte meg jótevőjét.

Így tett Isten is velünk. Meg kellett volna fizetnünk az adósságunkat, de mi képtelenek voltunk reá. Kétezer évvel ezelőtt meghívta Isten a világot az evangélium nagy ünnepére és ott a te bűnödet, meg az enyémet Krisztus kereszthalálának az égő fájdalmába tartotta bele mindaddig, amíg bűnünk, adósságunk utolsó maradványa is elhamvadt. Ezért jöhetsz te is. Ennek a történetnek az a nagy örömüzenete a számunkra, hogy van elkészített bűnbocsánat, van út haza a fogságból! Van új élet! De neked kell megalázkodnod, neked kell döntened, neked kell igazat adnod Istennek, neked kell rálépned erre az Istenhez vezetőútra! Isten adja az utat hazafelé, az Ő uralma és gondoskodása alá, Isten adja a kitárt ajtót a Krisztusban - de neked kell belépned rajta, neked kell elindulni rajta!

Befejezésül még csak egy Igét hadd olvassak fel: “Ámde az Úr szemmel tartja az őt félőket, az ő kegyelmében bízókat, Hogy kimentse lelköket a halálból, és az éhségben is eltartsa őket.” (Zsolt 33,18-19) Ebben a pillanatban Isten szeme rajtad van Testvérem! Angyalok néznek rád és várják a döntésedet! Lesz-e öröm ma a mennyben azon, hogy átadod magad teljes szívből a Krisztusnak a bűnbocsánat és az újrakezdés kegyelmében való részesedésre?!

Igazán úgy van az, ahogyan a régi szép, már-már elfelejtett énekünk mondja:

Ott a messze földön, árván, hontalan,
Halld meg a kiáltást fiam, fiam!
Vár Atyád szerelme, vár rád vigasza,
Jöjj a messze tájról, óh jöjj haza!

(Hallelujah 167. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1955. okt. 23.

Életünkben vannak olyan adottságok, amelyek annyira megszokottak, természetesek és magától értetődőek, hogy az ember már nem is gondolkodik rajtuk, hanem egyszerűen elfogadja őket, mint meglévő tényeket. Ilyen üres formasággá, megszokott adottsággá válik sokszor istentiszteletünknek egyik legfőbb eleme: az éneklés. Ezt legtöbbször csak olyan szükségképpeni, hézagpótló elemnek tartjuk, amivel megkezdődik és bevégződik az istentisztelet. Valahogyan csak el kell kezdeni és be kell fejezni az együttlétünket itt a templomban vagy egy bibliaórán, és ez legjobban a gyülekezeti ének által érhető el. Az éneklés értékének a nem ismerése nyilatkozik meg abban is, hogy sokan nem is tartják fontosnak az éneklésben való részvételt, nem énekelnek, csak akkor, ha történetesen éppen ismerős zsoltár száma van kitéve a táblára. Nem tekintik mulasztásnak, ha későn érnek az istentiszteletre, akkor, amikor a gyülekezet éneke már befejeződött, csak arra ügyelnek, hogy a prédikációból ne mulasszanak semmit. Ének alatt beszélgetnek, köszöngetnek egymásnak, mintha az egész csak arra való lenne, hogy a sok ember lassú elcsendesedésének a zaját a zene hangjaival fedezze. Pedig az ének nem körítése az istentiszteletünknek, hanem része, egyik eleme, éppen úgy, mint az imádság vagy az igehirdetés. Sőt, el tudnék képzelni olyan istentiszteletet is - legalább időnként -, amelynek egyetlen eleme csak a gyülekezet éneke volna, úgy ahogyan Pál apostol írja a felolvasott Igében: “Beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dícséretekben és lelki énekekben, énekelvén és dícséretet mondván szívetekben az Úrnak.” (Ef 5,19) Foglalkozzunk hát ez alkalommal az éneklő gyülekezettel, és lássuk meg, mi szerepe van a gyülekezeti éneknek az istentiszteleten?

A zene általában nagyon alkalmas módja és eszköze lehet az Isten dicsőítésének. Isten nemcsak az embert, hanem az egész világmindenséget is a maga dicsőségére teremtette. Nemcsak az ember privilegizált feladata az, hogy dicsőítse az Istent, hanem az egész világé. És ez a világ nem halott, nem néma, hallgatásra ítélt teremtés, hanem olyan, amelyik boldogan beszél és hangot ad. “Az egek beszélik Isten dicsőségét, és kezeinek munkáját hirdeti az égboltozat. Nap napnak mond beszédet; éj éjnek ad jelentést. Nem olyan szó, sem olyan beszéd, a melynek hangja nem hallható: Szózatuk kihat az egész földre, és a világ végére az ő mondásuk. A napnak csinált bennök sátort.” (Zsolt 19,2-5) És akinek van füle arra, hogy a világnak ezt a hangját és beszédét megértse, az titokzatos, Istent dicsőítő hangáradatot hall kicsendülni a teremtett mindenségből. Sokszor egy kis hegyi patak vízeséséből, egy nyárfa rejtelmes susogásából, egy őszi táj megrendítő melankóliájából az Istenbe kapcsolódott emberi lélek kihallja a teremtettségnek azt a legbelsőbb harmóniáját, amiben Isten örök dicsősége visszhangzik.

Egy régi görög gondolkodó mondotta egyszer: a mindenségben minden csillag egy hang és ezek a hangok kibeszélhetetlenül szép dallamba és összhangba olvadnak össze, égi zenébe, amit csak a megtisztult lelkek élvezhetnek. A teremtett világnak ezt a felséges muzsikáját hallották meg olykor a művészek legnagyobbjai, hogy belőle egy-egy dallamot a mindennapi ember számára is kifejezzenek és hallhatóvá tegyenek örökszép műveikben.

A teremtett mindenség látható világán túl van a láthatatlan világ, az angyalok serege, a megdicsőült lelkek boldog birodalma. A Biblia mindig úgy beszél ezekről a mennyei lényekről, mint akik az Isten trónja körül énekszóval, hozsannával, hárfákkal, trombitazengéssel dicsőítik a mennyei Királyt. Az égi seregek Istent dicsőítő örök himnusza, felséges zenéje nélkül a Bibliát ismerő ember el sem tudja képzelni a mennyországot. Persze azt sem tudjuk elképzelni, hogy az a mennyei zene milyen lehet, de a menny semmi esetre sem egy halálos csendességben élő örökkévalóságot jelent.

A teremtett földi és mennyei világnak ebbe a hatalmas, Istent dicsőítő hangáradatába olvad bele a hívő ember hangja, a gyülekezet éneke. Ezért kezdettől fogva mindmáig, sőt amint láttuk, az örökkévalóságig az ének, a zene szerves része az Isten tiszteletének, Istennek is tetsző módja az Ő dicsőítésének. Az ótestamentumi gyülekezetek ugyanazokat a zsoltárokat énekelték, mint mi. Jézus maga is énekel a tanítványaival együtt még a kínszenvedés előtti estén is, amikor az utolsó vacsora végeztével énekelve mentek ki az Olajfák hegyére. Az újtestamentumi gyülekezetek is énekeltek, és az apostolok a leveleikben éppen az istentisztelettel kapcsolatban különböző zeneszerszámokról - fuvola, citera, trombita - tesznek említést. Nem csoda hát, ha a keresztyén gyülekezetekben az ének és a zene kezdettől fogva jelentős helyet kapott az istentiszteleten. Az igazi éneklés által tehát éppen olyan elemmel gazdagodik istentiszteletünk, amiben maga Isten kedvét leli, ami Neki különös módon tetszik. Sokkal jobban fel kellene és fel lehetne használnunk az éneklésben rejlő drága lehetőségeket az Ő dicsőítésére, mert “illik, hogy Őtet dicsérjék...”.

Alapigénkben kétszer is előfordul a dicséret szó, az Istennek való dicséretmondás. A dicséretmondás több mint a hálaadás. Alapjelentése mind a kettőnek ugyanaz: a kapott adományról az adományozó Istenre emelni a tekintetünket. Meghatódni a mindenható Isten hatalmától és jóságától, és Őt ezért tisztelni. De míg a hálaadásnak az a sajátossága, hogy egészen személyes vonatkozás rejlik benne, az isteni segítségnek a személyes átélése késztet reá, - addig a dicséretmondásra az jellemző, hogy önmagamon és egyéni megtapasztalásomon túlemelkedik. A dicséretmondó ember tekintete az isteni cselekvés nagyságát és mélységét csodálja. Imádó csodálkozásban Annak a bölcsességét csodálja, Aki a történelem folyását irányítja. Hálás lehetek a mindennapi kenyérért, ami az asztalomra kerül, de dicséretet mondok Annak, Aki a búzaszemből és a homokból a kenyeret teremti. Hálát adok a napsugárért, ami a szobámba özönlik, de dicsérem a csillagok teremtőjét, a világmindenség létrehozóját. Hálás vagyok a bűnbocsánatért, de dicsérem Istent, Aki a megváltás roppant tervét végiggondolta és Jézus engesztelő áldozatában végrehajtotta. - Már a hálaadás is szabaddá és boldoggá tesz, de igazában a dicséretmondás közepette érződik meg ennek ereje. A dicséretmondás kitágítja az egyébként szűk látókörünket. Pál és Silás lelki látókörét nem korlátozták a börtön falai, mert énekkel dicsőítették Istent. Isten dicsérete fenség, ujjongás és győzelem.

Azt mondja Pál apostol: “énekelvén és dicséretet mondván az Úrnak”. Az ének, a zene segíti a lelket a dicséretmondásban. Nem tapasztaltuk-e még, hogy Isten dicséretének kifejezésére milyen végtelenül gyarló szerszám az emberi szó a lélek kezében? - ezért szinte ösztönösen tör utat magának a zenében, az éneklő hangban. Valaki egyszer azt mondta, hogy a zenei hang és a közönséges emberi szó két testvér ugyan, de az egyiknek szárnya van, és amikor messze útjáról visszaérkezik, elmondja a másiknak, mit látott a csillagok között. Isten drága ajándéka a zene, benne és általa az emberi lélek kifejezési köreit Isten a kibeszélhetetlen felé tágítja ki. Általa túljutunk a puszta kimondott szó, a beszéd kifejezési lehetőségein. Nemcsak hangulati aláfestés tehát a zenei hang, hanem maga is egyik kifejezésmódja az Istent kereső, szerető ember áhítatának. Sokszor van az úgy, hogy nehezen tudnánk gondolatainkat, érzéseinket, bűnbánatunkat vagy örömünket megfelelő szavakba foglalni, de amikor egy éneket elénekelünk, abban benne van az egész szívünk. Próbáld csak meg úgy igazán a szívedet beleönteni egy-egy Istent dicsérő énekbe, meglátod majd, hogy megcsendesedik a fájdalom, a bűnbocsánat kegyelmében oldódik föl a bűnbánat, elszáll a félelem és az aggodalom, túlcsordul az öröm és a hála. A menny levegőjével szívja tele magát a lélek. Kálvin János szerint az ének bizonyságtétel, amelyet maga Isten ad az ember szájába. Buzdítás az Ő dicséretére, intő jel a bűnnel szemben, gyógyító a kísértésben és bajokban, orvosság a bűn és hitetlenség ellen, a megszentelődés segítő, megelőző eszköze.

A szerelmes ember mindent szolgálatába állít a szerelmének. Az Isten szerelmese a hangok nagy, változatos világát is szolgálatába akarja állítani szent szerelmének. Nem mint művészi produkciót - mert az a maga dicsőségét szolgálná -, hanem mint lelki hódolatának sajátos kifejezését. Ezért itt a hívők éneklő gyülekezete, vagy például egy bármilyen egyházzenét hallgató hívők gyülekezete nem az ének és zene szépségében gyönyörködik, hanem az élő Isten szépségében és az Istenben megtalált kegyelem szépségében, fenségében! Nem az ének szépségétől buzdul föl dicséretmondásra. A mi istentiszteletünkben is van gyönyörködés, de egyedül abban, hogy a hatalmas Isten a mi őriző Pásztorunk, a mi erős várunk, világosságunk, menedékünk. Bűntörlő Urunk, megváltó szeretetével magába ölelő Édesatyánk! Istentiszteletünkön minden örömünk és gyönyörűségünk egyetlen forrása az önmagát Jézus Krisztusban kijelentő Isten és éneklésünk ennek az Őbenne való örömünknek a kifejezése és eredménye.

Éneklésünk alapja Istenben való hitünk. Nem arra való, hogy érzéseinket, képzeletünket megindítsa, hanem azért van, mert Isten aláhajló nagy szeretetétől megindultunk és ez a megindultság zengi bennünk Isten dicsőségét. Senki se maradjon ki belőle azért, mert úgy érzi, nem tud énekelni, nincsen jó hangja vagy hallása, mert az istentiszteleten nem önmagunk vagy mások gyönyörködtetésére énekelünk, hanem egyedül Isten dicsőségére és dicsőítésére. Istennek e tekintetben más az ízlése, mint nekünk. Ha valaki úgy akar énekelni, hogy mások gyönyörködjenek benne, nagy kérdés, hogy tetszik-e az Úrnak? A csukott száj a gyülekezetben éppen úgy rontja a közös áhítatot, mint az, ha valaki mindenáron a saját hangját akarja hallgatni vagy hallatni!

És végül az éneklésnek még egy másik nagy jelentőségű szerepére is hadd hívjam fel a figyelmet. Azt mondja Pál: “beszélgetvén egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben”. Tehát egymás között, egymásnak is szolgálunk vele. Hatalmas lelki eszközzé is válhat az éneklésünk, olyanná, mint az eke a föld számára, amely előkészíti azt arra, hogy befogadja az áldott magvakat. De nemcsak az igehirdetést előkészítő, hanem magát az Igét közvetítő eszköz is lehet egy gyülekezet buzgó éneke, vagy egy énekkar Szentlélekkel megteljesedett szolgálata is. Sztárai Mihály például szinte valósággal beleénekelte az evangéliumot a magyar nép lelkébe.

Az ének az igehirdetésnek egyik egészen sajátos közösségi formája, magának a gyülekezetnek a szolgálata egymás tanítására és intésére, hogy így egymás által kölcsönösen épüljünk. Az énekelt zsoltárokban és dicséretekben tulajdonképpen Krisztusnak bennünk lakozó beszéde zeng, énekeinkben nemcsak az érzéseink szólalnak meg, hanem maga az Ige, hogy tanítsuk, intsük és építsük egymást általa. Ha igazán tudnánk érte könyörögni, Isten Szentlelke épp úgy fölhasználhatná itt az éneklésünket a Krisztusról szóló örömüzenet hirdetésére, mint a prédikációt! Tőled is függ, hogy éneklésünk az istentisztelet többi alkotórészével együtt az egész gyülekezet építésére is szolgáljon!

Vegyük hát szívünkre Istennek Pál apostol szavain át adott buzdítását: “Beszélgessetek egymás között zsoltárokban és dicséretekben és lelki énekekben. Énekeljetek és mondjatok dicséretet szívetekben az Úrnak!”

Ámen

Dátum: 1954. október 17.

A múlt vasárnap a gyülekezeti közösség ajándékáról és feladatáról szólott közöttük az Ige tanítása. Hallottuk akkor, hogy a Krisztus megváltó kegyelmében tudatosan részesült hívő emberek úgy tartoznak össze egymással, mint egy emberi organizmus, élő test különböző részei. Éppen a Krisztusban való hit által felvétetik az egyes ember az Isten népe közé, beletagolódik a Krisztus testébe. Krisztus követése sohasem csak egyéni vállalkozás, hanem belépés és elindulás egy olyan csapattal, amelyiknek minden tagja ugyanarra a célra tette fel az életét: arra, hogy Krisztus ügyét képviselje, Krisztus evangéliumát terjessze széjjel e világon. Mindenkinek, aki hisz a Krisztusban mint megváltó Urában: helye van ebben a közösségben, feladata van, együtt a többiekkel, szükség van reá, a személyére, a szolgálatára, a hitelére, az imádságára. Röviden: arról beszéltünk ma egy hete, hogyan épül a gyülekezeti közösség? Mi célból van szükség e földön ilyen alakulatra, a gyülekezetre? Hadd mondjam meg rögtön elöljáróban, hogy Krisztus az Ő gyülekezetét nem magáért a gyülekezetért építi, az egyház célja nem önmagában van, hanem a gyülekezet a világért van. Krisztus az Ő egyházát azért helyezte bele ebbe a világba, hogy hirdesse e világnak az Ő evangéliumát, Jézus Krisztus azért jött, hogy Isten uralma alá vezesse vissza ezt az Istentől elszakadt világot, embervilágot. Ezért élt, ezért halt meg, ezért támadott fel, ezért adta Szentlelkét, ezért gyűjtött önmagának sereget, hogy mint annak feje és vezére, folytassa tovább vele a harcot Isten országáért, uralmáért. A gyülekezet tehát lényegénél fogva missziói alakulat, az evangéliumi terjesztésére szolgáló munkaközösség.

Ezt az igazságot szemlélteti mintegy gyakorlati példán a felolvasott Ige, az első jeruzsálemi keresztyén gyülekezet történelmének ez a kis szakasza. Arról van benne szó, hogy üldözik Jeruzsálemben a keresztyén gyülekezetet, amelynek tagjai menekülnek, és az apostolokat, a vezetőket kivéve, szétszóródnak az ország különböző vidékeire, sőt még külföldre is eljutnak néhányan. És az egyszerű hívők, amerre csak járnak, mindenfelé “prédikálják a Krisztust”, “hirdetik az Igét” és az egyszerű szavak nyomán olyan ébredés támadt, annyian tértek meg az Úrhoz, hogy Jeruzsálemből jött csodát látni egy apostol, aki nem győzött örvendezni Isten kegyelmének ezen a látásán. Íme, egy gyülekezet, amelyik nagyszerű missziói lendületben tölti be a hivatását. És bizonyára nem véletlen, hogy a tudósítás külön is megemlékezik arról, hogy az apostolok nem vettek részt ebben az evangélizációs hadjáratban, hanem csak a gyülekezet ún. "közönséges" tagjai, a pásztor nélküli nyáj. Ezzel is azt akarja kifejezni az Ige, hogy a missziói felelősség tekintetében nincs különbség “egyszerű hívő” és apostol, vagy lelkipásztor között. A misszió, a Krisztus evangéliumának kiterjesztése nem a lelkipásztorok és presbiterek ügye, hanem a gyülekezetnek az ügye, vagyis mindenkinek az ügye! Nemcsak a lelkész és a presbiterek töltenek be egy gyülekezetben hivatalos tisztséget, hanem a Krisztusban való hit alapján a gyülekezet minden tagja hivatalos tisztviselő. Sőt, az Úr valóságos egyháza csupa olyan tisztviselőkből áll, akik - férfiak vagy asszonyok, fiatalok vagy öregek - megbízást kaptak az Úrtól, akik engedelmességre esküdtek fel az Úrnak.

Ne tekintsük úgy az egyházat, mint valami lelki vonatot, amely a menny felé halad és amelyen kényelmesen ülnek az utasok, az egyik szunyókál, a másik nézelődik kifelé az ablakon, a harmadik olvas egy sarokban vagy unatkozik - megtehetik, hiszen a vonat megy őnélkülük is, ott a masiniszta, neki kell vigyázni, meg a fűtőnek, esetleg még a kalauznak, de az utasok csak vitetik magukat. Nos, az egyházban nem így van. A gyülekezetben a legnagyobbtól a legkisebbig mindenkinek van valamiféle feladata, szolgálata, minden gyülekezeti tagnak felelős pozíciója van. Tisztséget viselnek, aminek a betöltéséért egyszer számot kell adniok. Senki sem mondhatja, hogy neki ehhez nincs kedve vagy nincs ideje. Nem arról van szó, hogy van-e kedvünk hozzá, hanem arról, hogy van-e bennünk elég hűség a tisztség betöltéséhez. Képzeljük el például, hogy egy presbiter, akinek a tisztsége az egyházban mégis nyilvánvalóbb, köztudomásúbb: egy presbiter ott akarna ülni a presbiterek padjában, de nem volna kedve presbiteri szolgálatot végezni: akkor ez az ember nem lehetne tovább presbiter. Ugyanúgy egy keresztyén ember, aki ugyan tagja akar lenni a gyülekezetnek, de nincsen ideje és kedve a Krisztus ügyét szolgálni, terjeszteni a világon, tehát tisztséget betölteni: az nem lehet keresztyén!

Jézus Krisztus az Ő missziói munkáját e világban a földön lévő testén, a gyülekezet révén végzi tovább. Krisztusnak e munkájában tehát a test minden tagja részt vesz, aktív. Mint ahogyan az emberi testben is úgy van, hogy a legegyszerűbb cselekményben is majdnem minden tagunk részt vesz, például most miközben én itt beszélek: a fejem gondolkodik, a lábam tart, a kezem segít a gondolatok kifejezésében, a szívem és a tüdőm gondoskodik az agysejteknek friss vérrel való ellátásáról. Minden tagnak megvan a maga feladata és így az egész test részt vesz a munkában. Ugyanígy a Krisztus teste is. A Krisztus teste nem a presbitérium, nem annak valamelyik bizottsága, hanem a gyülekezet! A Krisztus teste Ti vagytok!

Nézzétek, ez a jeruzsálemi gyülekezet olyan, mint egy megbolydult hangyaboly. Mozgásban van az egész, jönnek-mennek a hívek, beszélnek, prédikálnak, bizonyságot tesznek és közben szaporodik a gyülekezet, nagy sokaság tér meg az Úrhoz! Igaz, hogy mindez azért, mert üldözés támadt Jeruzsálemben - de Isten néha történelmi viharok által ébreszti rá az egyházat a maga igazi feladatára! Felrázza a nyugalmából, fölriasztja álmából, beleveti, szétszórja a világban, mint ahogyan a sótartóból kiragadott sót szórja valaki az ételbe. Itt van ez a mi pasaréti gyülekezetünk is! Minek látjátok ti ezt a gyülekezetet? Olyan intézménynek, ami ad nektek valamit, olyan valaminek, ami vár tőletek valamit? Sokan úgy tekintik az egyházat, mint valamiféle kórházat, ahol a beteg lélek gyógyszert és kezelést kap. A betegek kívánságai nagyon különbözők szoktak lenni. Az egyik sok napot akar, a másik árnyékot. Egyik azt kívánja, hogy a lelkész-orvos a páciensét mindig bátorítsa, a másik pedig a közelgő vég fenyegetését szeretné mindig hallani. Azután megint mások azt szeretik, ha a lelküket az utolsó részletekig is fölboncolják, viszont megint mások ettől félnek a legjobban. Ha azután abban a lelki kórházban nem elég jó a kiszolgálás, másikat keres magának a beteg, ahol gyöngédebb ápolásban részesül.

Igen, van ilyen magatartás az egyházzal szemben, amiben az a gondolat és igény a domináló, hogy mi hasznom van nekem az egyházból? Pedig fontosabb ennél az, hogy mi hasznomat látja nekem az egyház, a Krisztus gyülekezete? Jézus az Ő egyházát nem úgy helyezte bele ebbe a világba, mint egyfajta szanatóriumot, hanem úgy, mint egy hadsereget! Hadsereget, amelyiknek az a feladata, hivatása, hogy a mennyek országának ezt az elveszett provinciáját, a földi életet visszahódítsa, visszacsatolja, visszaszerezze Urának. Ebben a küzdő seregben kell minden hívőnek a maga helyét elfoglalnia és a maga szolgálatát elvégeznie.

Mi ez a szolgálat? A jeruzsálemi gyülekezetről azt olvassuk, hogy széjjel jártak prédikálván az Igét és “hirdetve az Úr Jézust!” Mégpedig nemcsak egyszerűen mintegy kuriózumot, érdekességet beszélték el az embereknek, amit Jézusról tudtak, hanem egészen határozott céllal: azért, hogy őket is megnyerjék a Krisztusnak! Azoknak a gyülekezeti tagoknak a szolgálata tehát abban állott és azóta is minden gyülekezeti tagnak a szolgálata abban áll, hogy emberi életeket hódít Isten uralma alá, az emberi lelkeket gyűjti oda a Krisztushoz. Azzal a céllal hirdeti a Jézus Krisztust, hogy mások is, sokan megtérjenek hozzá, hívővé legyenek! Mint itt a történetben! Persze az Úr Jézust többféleképpen lehet hirdetni! Ma kétségtelenül az a legkívánatosabb, hogy az élet beszédével hirdessük Őt a világnak. Ha te most például felbuzdultál és elkezdenéd Jézust szép szavakkal hirdetni a gyárban, nem sok sikered lenne. A misszió az elsősorban abban nyilatkozik meg, ahogyan él az egyház és az egyes hívő ember. Az evangélizációnak a leggyümölcsözőbb lehetősége: magának a gyülekezetnek a megléte és magának a keresztyén embernek, hívőnek az élete. Úgy, hogy a gyülekezet Isten népeként, a hívő ember Isten embereként sugározza bele a világba a hitnek az erejét, a megváltás ajándékát.

Nagyon sokan vannak, akik nem olvassák a Bibliát. Nos, az ilyen embereknek a mi életünk a Bibliája, ahonnét kiolvashatják, megtudhatják, kicsoda az Isten, mit jelent a bűnbocsánat, milyen valóságos erőforrás a kegyelem, milyen igaz, hogy mindenre van erőnk a Krisztusban! Innen tudhatjuk meg, mit akar velünk is az Isten. Gyülekezetünkben van egy kedves házaspár, házfelügyelők egy kétemeletes házban. Mind a ketten igazán hívőkké lettek, élő tagjai a Krisztus testének. Ott láttam, hogy Jézus Krisztus ennek a két embernek a szívébe beköltözött egy nagy háznak az alagsorába pár évvel ezelőtt, és ma már a második emeleten is megváltozott a lakóknak az egymáshoz való viszonya. A régi ellenségeskedés, kellemetlenkedés helyett most megértés és szeretet van az egész házban. Isten odaállítja az egyházat és az egyes hívőt bizonyságtételre, de az egész életével! Ez a mi egyházi tisztségünk: úgy élni, hogy hiteles legyen és kívánatos legyen a szóval való bizonyságtétel is. Egyháztagnak lenni nem passzió, hanem roskasztó felelősség! Jézus azt mondta Önmagáról: “Én vagyok a világ világossága.” És egy másik alkalommal szóról szóra ugyanezt mondta a tanítványairól: “Ti vagytok a világ világossága... Úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy látván a ti jócselekedeteiteket dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” (Mt 5,15-16) Nem különös ez így egymás mellett? Én vagyok, ti vagytok, a világ világossága. Azt jelenti ez, hogy minden ember transzparens, akin át az Úr világossága fénylik, sugárzik tovább a világba. És ha mi ezt a szolgálatot nem vállaljuk a világ felé, akkor egyszerűen nincs is szükség ránk.

Az, hogy az egyháznak minden tagja Krisztusról bizonyságot tevő, embereket Krisztushoz gyűjtő szolgálatot végezzen: létérdeke az egyháznak. A lenni és a nem lenni kérdést jelenti az egyháznak. Jaj nekünk, ha Krisztus evangéliumát nem visszük ki innen a templomból szóban és az életben a világba. De ez természetes is, hiszen ha az egyház - amelyik missziói egyház lényegénél fogva - nem fordul missziói felelősséggel a kívül valók felé, hogy azokat is bevonja a Krisztus által való üdvösségbe: megtagadta éppen azt, ami a lényege, elássa a saját létérdekét a világban. Ha az egyház nem akar benyomulni az evangéliummal a világba, akkor mindig az történik, hogy a világ nyomul be a maga lelkületével az egyházba és elvilágiasodik az egyház. Amíg a misszió és az evangélizáció csak egyes emberek ügye marad az egyházban, amire csak egyesek teszik rá az életüket, csak egyesek szentelik oda az életüket és nem közös, egyetemes szenvedélye az egész gyülekezetnek, addig a gyülekezet csak vegetál, de nem él igazán.

Krisztus azoknak ígérte az Ő erejét, segítő jelenlétét, azokkal van az Ő keze, akik ennek a veszedelmes világnak minden problémájához missziói lelkülettel viszonyulnak. Annyira úgy van ez, hogy ahol az egyház tagjaiból kivész a missziói lelkület és tudat: ott lassan egészen elsorvad az egyház. Világosan látszik ez az egyháztörténelemből is. Hol vannak már a kis-ázsiai egyházak: az első században virágzó gyülekezetek voltak itt. Az apostoli levelek legnagyobb része kis-ázsiai gyülekezetekhez íródott. Ma Kis-Ázsia olyan terület, ahol szinte egyáltalán nincs keresztyén gyülekezet. Vagy hol vannak az észak-afrikai gyülekezetek, Karthágó, Alexandria, ahonnan Augusztinusz is származott? Ma Észak-Afrika az eltűnt egyházak földje. Igen, ha az egyik egyház nem teljesíti a missziói parancsát, nem számíthat Krisztus ígéretére, hogy vele van a világ végezetéig. Sőt, amint az egyház megszűnik missziói egyház lenni, amint az egyház már nem látja, hogy a világért van: Krisztus kivonul belőle, nincs ott benne és vele - Krisztus nélkül pedig nincsen egyház! Viszont amikor az egyház tagjai “prédikálják az Igét, bemennek a pogányok közé, hirdetni az Úr Jézust”, akkor: “az Úrnak keze van velök és nagy sokaság tér meg az Úrhoz, hívővé lévén”.

Az bizonyos, hogy Krisztus bizonyságtevőjének lenni, nem jelent könnyű életet. Az Újtestamentumban ez a szó: bizonyságtévő, görögül mártírt, vértanút is jelent. A bizonyságtevő egyház olyan egyház, amely a mártíromság keresztjét is meg kell hogy ismerje - szenvedő egyház. A bizonyságtétel szenvedéssel jár. Nem is lehet másképpen, hiszen a kereszt bolondságát és botránkozását kell hirdetni a világban. De nemcsak szenvedést jelent a bizonyságtevő egyház, hanem az örömét, az élet teljességét, a hit realitását, az imádság átforrósodását, a gyümölcstermés ajándékát: Krisztus jelenlétének, hatalmának a valóságát! Az Ő golgotai és húsvéti győzelméből merítsünk hát erőt bizonyságtevő tisztségünk hűséges betöltéséhez!

Ámen

Dátum: 1955. október 9.

Ezt a meglehetősen nehéz bővített mondatot hadd olvassam el az új magyar fordítás szerint: “Szóljunk igazat szeretetben, és mindenestül növekedjünk abban, aki a fej: a Krisztusban, mert Ő illesztette össze és szerkeszti egybe az egész testet egymást támogató minden inával és hatalmas erővel munkálja a test növekedését minden tag közös munkájával, hogy önmagát építse szeretet által.” Röviden kifejezve: ebben a két versben benne van a gyülekezeti közösség ajándéka és feladata. Erről szeretnék most beszélni.

Pál apostol gyakran járt nagyvárosokban, tengerparti kikötőkben, ahol tanúja volt a világkereskedelem nagy forgalmának. A sok mindenféle áru között gyakran láthatott élő emberi árut is. Éppúgy adták-vették az ember is, a rabszolgát, mint a lovat vagy a vásznat. És amikor valaki nagy áron vásárolt magának rabszolgát, el is várta tőle a jó szolgálatot. Olyan munkateljesítményt várt rabszolgájától, amilyen nagy árat fizetett érte. Így tekintette Pál apostol azokat is, akik keresztyénné lettek. Azt mondja nekik: Nézzétek atyámfiai, nem a magatokéi vagytok! Nincs szabad rendelkezési jogotok a testetek és lelketek felett, hogy annak erőit Isten ellenére használjátok fel. Nem bizony! Nem vagytok többé a magatokéi, hanem Krisztus tulajdonaivá lettetek, mert drága áron vásároltattatok meg. Dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi! Igen, Testvérek, így vagyunk mi mindnyájan drága áron megvásárolt tulajdonai Istennek. Krisztus szíve vére a váltságdíj, ami értünk fizettetett. Az rendelkezik velünk, Aki megfizetett értünk. Hinni a Krisztusban éppen annyi, mint tudomásul venni, beleegyezni abba, hogy testestől-lelkestől az Övé vagyok, mint a megvásárolt rabszolga az uráé.

Amikor az ember élő hitre jut, akkor mintegy felelőssége teljes tudatában aláírja azt a kötelezvényt, amit az úrvacsora alkalmával mindig megújítva így fejezünk ki: “Az Ő megváltottjaként az Ő dicsőségére élek!” Az így élő hitre jutott egyes emberek egymással összetartoznak, együtt egy élő organizmust alkotnak. Úgy tartoznak össze egymással, mint egy épülőfélben lévő alkotmány egyes részei, kövei. Együtt épülnek, együtt növekednek, egymást erősítve, támogatva, kiegészítve haladnak a Krisztus megismerésében, megélésében, szolgálatában, követésében. Krisztusnak a titokzatos munkája által úgy illeszkednek össze, szerkesztődnek egybe, mint egy élő test különböző részecskéi. Olyan az egész, mint egy grandiózus műremek, amelynek minden paránya örök terv szerint találja meg a maga helyét és senki más által nem pótolható egyéni munkakörét a közösségen belül. Így él az egész a részeiben és a részek az egészben.

A gyülekezeti közösségnek ez az ajándéka és ugyanakkor feladata nem eléggé tudatos magyar református egyházunkban. Valaki egyszer így jellemezte a helyzetet: vannak ugyan hívő egyháztagok, de nincsenek gyülekezeteink. Vagyis: akik hisznek is Jézus Krisztusban, szét vannak szóródva, különálló, egyéni hitéletet élnek. Annyira, hogy esetleg ugyanabban az utcában lakik egy másik hívő református egyháztag, amelyikben te, sőt esetleg ugyanabban a házban. Lehet, hogy ugyanúgy olvassa a Bibliáját, ugyanúgy akar növekedni Krisztusban ő is, mint te, de külön: te is külön, ő is külön, függetlenül egymástól, sőt nem törődve egymással, még csak nem is igényelve Krisztusnak azt a munkáját, amit így fejez ki az apostol: “Ő illesztette össze és szerkesztette egybe az egész testet egymást támogató közösségbe”! Ez az egybeillesztődés, gyülekezeti közösségbe való szerkesztődés még itt a templomban is hiányzik: itt is egymást nem ismerő, vagy alig ismerő egyháztagok ülnek, elszigetelten egymástól vasárnaponként az istentiszteleten, utána pedig megint csak magányos, elszigetelt keresztyénekként mennek haza. - Pedig az Ige szerint magányos keresztyén ember nincs is, csak gyülekezeti közösségben élő. A Biblia szerint az egyes keresztyén ember, aki meghallotta Isten hívását a Krisztusban és odafordult hozzá, aki odarendelte életét Krisztus uralma alá, az sohasem magányos, egyedülálló, hanem éppen a Krisztusban való hite alapján beleszületik egy új családi közösségbe, Isten családjába, a gyülekezetbe, - és a gyülekezet nélkül, a többi hívőkkel való lelki közösség nélkül olyan, mint egy csapatától elszakadt katona, akinek talán megvannak a fegyverei, de egymagában, alakulatától elszakítva nem tud harcolni. Ettől a testtől, a gyülekezettől elszakadva olyan védtelen a hívő keresztyén, mint a magányosan égő gyertya a viharban - elbukik a kísértésben. Bűnös engedetlenség az, amikor egy hívő keresztyén ember azt gondolja, hogy élhet a gyülekezettől való elszigeteltségben is. A valóság pedig az, hogy senki sem hihet és élhet hitben a Krisztus testének, a gyülekezetnek a vérkeringésén kívül, különszakadva a közösségtől, az úrvacsorától, egymás hitétől és imádságától - elszakadva az atyafiak kölcsönös érintkezésétől és erősítésétől.

Ezt kell tudatosítani, hogy te sem vagy tehát egy magányos hívő lélek, aki egyedül járod a Krisztus követésének a nehéz útját, egyedül, partizán módra harcolod meg a hitnek szép harcát, hanem beletagolódsz egy közösségbe, ahol helyed van, feladatod van, szükség van reád, szüksége van a többi testvérednek a hitedre, az imádságodra, a szeretetedre, a szolgálatodra. Tagja vagy egy olyan közösségnek, amelynek a tagjai mind egy ugyanazon célra tették föl az életüket. Arra, hogy Krisztus ügyét képviseljék, szolgálják ebben a világban. Tudjátok, mekkora erő, vigasztalás, bátorítás van ebben a gyülekezeti közösségtudatban?! Pál apostol, ha valami bajban, szenvedésben volt, mindig a Jézus Krisztus ügye szempontjából kereste és találta meg a vigasztalást. Amikor például a filippibeliek megkérdezték tőle, hogyan megy a sorsa, ő a börtönből, mosolyogva ezt válaszolta: "Az evangélium ügye jól áll! Az én dolgaim inkább előmenetelére lőnek az evangéliumnak." Ez az igazi vigasztalás, amelyik az egyes embert a maga harcaiban, kétségeiben, kísértéseiben és nyomorúságaiban azzal vigasztalja, hogy kiemeli személyes bánatának szubjektivitásából, és az evangéliumért, az összességért, Isten ügyéért való tényleges helytállásra bátorítja.

Nagyon gyakran előfordul, hogy valaki a közösség összetartozásából kiragadva magára marad, csak önmagára tekint, csak panaszkodni tud: “Én szenvedek, nekem vannak nehézségeim, az én életem értelmetlen, én nem bírom tovább, nekem vannak alacsonyabb rendű érzéseim, stb.” Az ilyen szenvedő ember minden vigasztalódási igénye arra irányul, hogy személyes bajaiban kapjon segítséget. Így az egyházi lelkigondozás abban merül ki, hogy az egyéni lelkeket babusgatva, magányos lelki harcát könnyítgetve, az egyes embert ápolgatjuk, becézgetjük, bugyoláljuk lelki pólyába, s így egy érzékeny, kényeskedő nemzedéket csak még kényesebbé teszünk. Pedig nem egyes gabonamagvakat kell elültetni a hit talajába, hanem az egyes gabonaszár is csak akkor bírja a szelet, az időjárás viszontagságait, ha együtt növekedik a többi gabonaszárral a gyülekezet nagy szántóföldjén! A magányos kalász terméketlen is marad, mivel csak az egész gabonamezőt termékenyíti meg a szél. Az egyes embert csak a gyülekezetben érinti meg a Szentlélek szele, sugallata. Gyülekezeti közösség nélkül az egyes ember a szenvedésével és bajával minden vigasztaló kísérlet mellett is magára marad. Pedig éppen ez a legnagyobb baja! - Az egyes embert csak az vigasztalhatja meg igazán, ha egy egész gyülekezeti közösség hirdeti neki: “Nézd, bajodban, bánatodban, kísértéseidben nem vagy magadra hagyatva! Benne vagy Krisztus ügyében! Isten népéhez, Krisztus testéhez tartozol, fürt vagy a szőlőtőn, juh az Isten legelőjén, épületkő Isten templomában, s ezzel beépültél oda, ahol már kivívatott a győzelem, ahol a világ szorongása már le van győzve! Bár személyes döntés által leszel Krisztus követőjévé, de a Krisztus követése, a benne való hit nemcsak szubjektív érzés, nemcsak személyes kegyesség, hanem ugyanakkor felvétel Isten népe közé. Elindulás Isten népével, betagolódás Krisztus testébe, a Bárány vérével megmosott szentek közösségébe. Krisztus követése nem más, mint az egyes embernek - neked és nekem - a Krisztus teste valamennyi tagjával közös vállalása az Isten ügyének.

Igénk szerint: “Krisztus hatalmas erővel munkálja a test növekedését minden tag közös munkájával, hogy önmagát építse szeretet által!” Tehát Krisztus munkálja a gyülekezeti közösség kialakulását minden tag közös munkájával. Azaz nem lehetsz csak szemlélője ennek a munkának, mert akkor kimaradsz belőle. Csak úgy lehetsz elfogadója a gyülekezeti közösségnek, hogy ugyanakkor munkálója is vagy annak. Aki nem hozza maga is a gyülekezetbe a maga imádságát, szeretetét, szolgálatát, szívét, az sohasem tapasztalja meg igazán a gyülekezeti közösség áldásait. Másokért munkálkodva erősödsz meg te magad is, másokat vigasztalva vidámodik meg a te szíved is igazán, másokat táplálva kapsz te is eleget, másokat Krisztushoz vezetve jutsz te magad is közelebb Hozzá, másokat tanácsolva találod meg magad számára is az eligazodást.

Hogy mi ennek a gyülekezetnek a szolgálata a világ felé, arról talán a következő alkalommal beszélünk majd, most csak ennyit: gyere a gyülekezetbe, aki hiszel Krisztusban! Gyere, segíts elfogadni a Krisztus jelenlétéből adódó gyülekezeti közösség ajándékát és betölteni a gyülekezeti közösséggé válás feladatát. “Az igazságot követvén szeretetben, mindenestől fogva nevekedjünk Abban, a ki a fej, a Krisztusban; A kiből az egész test, szép renddel egyberakatván és egybeszerkesztetvén az Ő segedelmének minden kapcsaival, minden egyes tagnak mértéke szerint való munkássággal teljesíti a testnek nevekedését a maga fölépítésére szeretetben.”

Ámen

Dátum: 1955. október 2.