Joó Sándor Dr.

Ennek a most felolvasott szakasznak az élén magyar Bibliánkban az a címfelirat olvasható: A gazdagság csalárdságáról. Jakab is ellene van a gazdagságnak, mint mestere: Jézus. Szinte Jézusnak a gazdagok ellen mondott komoly ítéletet hirdető szavai visszhangzanak itt, mint a mennydörgés a nagy hegyek között. A gazdagságot démoni hatalomnak tartja, amely csúful rászedi áldozatát. A maga korának égbekiáltó igazságtalanságait kíméletlenül leplezi le és már előre látja és hirdeti a bekövetkező ítéletet. Valósággal a végítélet főpróbája ez, amit itt a gazdagokra zúdít. Hamarosan be is teljesült rajtuk a rettenetes prófécia! Ez így idáig érthető, sőt megrendítő lehet, de mi mondanivalója van Istennek ma ezzel az Igével a mi számunkra? Mi már egészen más szociális körülmények között élünk, mint Jakab. Közöttünk aligha akadna már olyan gazdag, aki abban lelné örömét, hogy aranyat és ezüstöt gyűjt rakásra és dúsan terített asztal mellett dőzsöl és dorbézol, mint itt, az Ige szavai szerint. Mi közünk hát akkor ehhez az Igéhez?

Nos: a gazdagság csalárdsága, démonikus hatalma nemcsak azt ejtheti meg, akinek van, hanem azt is, akinek nincsen. Nemcsak a meglévő gazdagság lehet bálvány, hanem a soha meg nem lévő, vagy a már elvesztett gazdagság is az lehet! Sokszor éppen az kötözi meg valakinek az életét, hogy nincs neki! Már csak azért is van mondanivalója számunkra a gazdagság csalárdságáról szóló Igének. Próbáljuk hát megérteni!

Ez a csalárdság elsősorban abban áll, hogy megvakít a saját értékét illetően. Csábító ragyogásával akit igézetében tart, nem képes helyesen ítélni az igazi és hamis értéket illetően. Elhiteti az emberrel, hogy a gazdagság, a gondtalan jólét a legfőbb érték, ami probléma mentessé teheti az életet. Elhiteti az emberrel, hogy ha sok pénze volna, ha jó állása lenne, ha vágyai szerint élhetné ki magát, ha utazhatna, szórakozhatna, szép lakásban lakhatna, akkor ezzel megoldódnék élete minden problémája. És nem is törekszik az ilyen gazdagság csalárdságától rabul ejtett ember másra, csak erre, ilyenféle dologra. Erre törekszik, erre vágyik, erre van beállítva az egész élete!

És éppen ebben van a veszedelme, ebben a beállítottságban. Olyan dolgok tartják lekötve, amik nem a lényegét, legföljebb a ráadását alkotják az életünknek. Hogy mennyire nem a lényegét jelenti az életünknek, mi sem mutatja jobban, mint annak a mulandósága. Így fejezi ki ezt Jakab: “Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg”. (Jak 5,2-3a) Ha előbb nem, kiderül a halálnál, hogy mennyire hiábavalóságra pazarlódott el az élet: hiszen mit vihetünk át belőle az örökkévalóságba? Ismerjük azt az embert, akiről Jézus beszél, aki, miután jól bebiztosította magát földi javakkal, csűreit, kamráit alaposan megrakta hosszú időre elégséges készletekkel, s azután kényelembe helyezte magát mondván: “Én lelkem, sok javaid vannak sok esztendőre eltéve; tedd magadat kényelembe, egyél, igyál, gyönyörködjél!” (Lk 12,19) És ebbe a nagy gondtalan jólétbe egyszer csak beleszól az Isten: “Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet te tőled; a miket pedig készítettél, kiéi lesznek?” (Lk 12,20)

Olvastam egyszer egy gazdag főúrról, akinek az akkori szokás szerint volt egy udvari bolondja. Egyszer az ura egy csörgősapkát adott neki e szavakkal: Tartsd meg ezt mindaddig, amíg olyan valakit nem találsz, aki még téged is túlszárnyal a bolondságban. És ha találtál ilyet, add át neki! - Néhány év múlva a főúr megbetegedett. Az udvari bolond meg akarta látogatni és megtudta, hogy ura hamarosan meghal. És hova vezet most az utad? - kérdezte a gazdáját. Messze, nagyon messze - válaszolta. És mikor jössz vissza, egy hónap múlva? - Nem! - Egy év múlva? - Nem! Hát mikor, sohasem? - Sohasem! - És milyen előkészületeket tettél erre az elutazásra? - Semmilyet! - Te örökre elmész és egyáltalán nem készültél elő reá? Íme, itt a csörgősapkám, átadom, mert ilyen nagy bolonddal még nem találkoztam!

És hányan élünk mi is ilyen bolondul: a meglévő, vagy a még sem lévő gazdagság csalárdságától elvakítva elmulasztjuk a fölkészülést a nagy útra. Erre utal Jakab ezekkel a szavakkal: “Kincset gyűjtöttetek az utolsó napokban!” (Jak 5,3c) Az “utolsó napok” alatt mindig a Krisztus mennybemenetele és ítéletre való visszajövetele közötti időszakot érti a Biblia. A visszatérő Krisztus dicsőségének az időre vetített fényében óh, de elhalványul minden ragyogása a földi gazdagságnak, a csillogó arany és ezüst rozsdás ócskavassá válik, pompás öltözetek molyette rongycafatok értékével sem bírnak: jaj azoknak, akik még mindig ilyen kincsek ragyogásának az igézete alatt élnek!

De nemcsak az a veszedelme a gazdagságnak, hogy becsapja az áldozatát, hanem még inkább az, hogy szívtelenné, könyörtelenné teszi a szegénnyel szemben! Így folytatódik Jakab szörnyű leleplezése: “Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez. Dőzsöltetek e földön és dobzódtatok; szívetek legeltettétek mint áldozás napján.” (Jak 5,4-5) A rabszolga, a jobbágy, a zsellér, a robotos, az örök napszámos kiszolgáltatottsága zúg fel ebből az ítéletből. Mindaz, ami világproblémává tette őket és a munka harcát, mindaz, ami az osztályharcot előidézte, mindaz, ami a keserűség robbantó erejét világforradalmak előidézéséig fokozta, benne van ebben az Igében, amelyben megint egészen Jézus szavaira ismerünk! Tehát tulajdonképpen nem is a gazdagságot veti szemünkre, hanem azt, ahogyan és amire a gazdagságunkat fölhasználtuk.

Egyébként is nagyon nehéz, szinte lehetetlen megvonni a határt a gazdag és szegény között: hol kezdődik az egyik és hol végződik a másik? És a Szentírás szellemében nem is az a végső kérdés, hogy gazdag vagyok-e, hanem az, hogy miként vagyok tulajdonosa a gazdagságomnak, hogyan bánok azzal, amim van? Aki azt hiszi, hogy bármiféle anyagi vagy szellemi javainak az élvezetére magától értetődően igényt tarthat, mert erre a világi törvény is megadja a jogot: a Biblia szerint lelkiismeretlen! Mert senki sem ura a maga javainak, hanem legföljebb megbízottja, kezelője, - bibliai szóval kifejezve: sáfára. Semmi nem az enyém, minden az Istené! És ezt rögtön elfelejtjük, amint van valamink! Megtarthatjuk azt, amink van, de csak abban a tudatban, hogy be van jelentve az igény reá. Le van foglalva az Isten számára! De azután igazán minden, amink van: a pénzünk, az időnk, az erőnk, a tehetségünk, az egészségünk, a két karunk ereje, az akaratunk, az értelmünk, a házasságunk, a gyermekeink! Egyszer számadásra vonnak érte, hogy mit tettem vele? Csak magamnak éltem vele? Arra való volt csak, hogy jól éljek, a “szívemet legeltethessem”? Volt-e vajon fülem meghallgatni azok kiáltását, akik megkeseredtek?

A múlt vasárnapi istentiszteletünk azzal a könyörgéssel végződött: Engedd, Uram, hogy valakinek haszna legyen abból, hogy Te az én Uram vagy! Nos, eltelt egy hét. Kinek volt haszna abból, hogy Jézus a te Urad? A sáfárság a gyakorlatban azt jelenti, hogy valaki másnak haszna van abból, amim van, amit Uramtól kaptam, amit Ő reám bízott. Ha hitem van, akkor abból, ha kenyerem van, abból, ha egészségem van, abból, ha pénzem van, abból. Maga a puszta életem is olyan hallatlan gazdagság, ami felelőssé tesz a mások hasznára való szolgálatra! Mindenféle gazdagság démoni hatalommá válik, ami rögtön megront, mihelyt valaki önmagának kezdi gyűjteni. És csak az menekül meg a megrontás alól, akinek a kezén átváltozik jótétmennyé, szolgálattá. Mindig megrövidítek valakit, ha nincs haszna abból, hogy élek! Ha nem válik valami módon javára, amim nekem van, neki meg nincs.

És ha nagy önzésünkben elfelejtjük, hogy mindenünk, amink van, az Istené, Aki azt a mások javára való fölhasználásra adta nekünk, akkor Isten figyelmeztet rá úgy, hogy megértsük: ítélettel! Elvesz mindent, hogy megértsük, ki a tulajdonosa, ura minden javunknak. Ezt hirdeti Jakab, amikor ezt mondja: “Nosza immár ti gazdagok, sírjatok, jajgatván a ti nyomorúságaitok miatt, a melyek elkövetkeznek reátok.” (Jak 5,1) - És ha nekünk nem volt, nem szokott lenni fülünk meghallani azok kiáltását, akiket megrövidítettünk: annál inkább meghallja Isten. Hátborzongató Jakabnak ez a kijelentése: “Ímé a ti mezőiteket learató munkások bére, a mit ti elfogtatok, kiált. És az aratók kiáltásai eljutottak a Seregek Urának füleihez.” (Jak 5,4) Azt jelenti ez, hogy az ún. kisembereket ért minden szociális igazságtalanság nyilván van tartva a mennyben, az égre kiált. Isten meghallja, akkor is, ha nem csendes imádságban panaszolja el neki egy hívő lélek, hanem ha káromkodásként tör ki egy elkeseredett ember szívéből. Azt mondja ezzel Jakab, hogy Istenre nemcsak vallási ügyek tartoznak, nemcsak a lelki élet és az üdvösség dolgaival foglalkozik, hanem törődik a földi dolgainkkal is. Benne van a hétköznapi életben, szava van létünk legmateriálisabb dolgaihoz is, mint a pénzhez, a gazdagsághoz, a bérhez. Ura az egész életnek, mindenestől védelmébe vette az emberi életet és a szociális igazságtalanságot nem hagyja büntetés nélkül!

A világban már bekövetkezett sok nagy válság, régi világok összeomlása és új helyzetek kialakulása nem véletlen, nem a vak sors szeszélye, nem pusztán hatalmi eltolódások eredménye, amit olyan hűvös tárgyilagossággal lehetne szemlélni, mint a fizikus a természeti folyamatot, hanem mindez ítélet. A számonkérő Isten időről-időre számadásra vonja egész nemzedékek gazdasági és szociális életét, javainak fölhasználását és ítéletet hirdet egy hosszú és bonyolult perben, amelyet senki át nem láthat. Ki is lenne más, Aki a történelemben az ítéletet tartja, Aki a könyveket fölüti, átvizsgálja és a mérleget elkészíti, mint Isten, a történelem Ura! És ha valaki személyesen átélte azt, amit Jakab így fejez ki: “Gazdagságotok megrothadt, és a ruháitokat moly ette meg; Aranyotokat és ezüstötöket rozsda fogta meg,” az hajoljon meg az Isten ítélete alatt!

Mert az a csodálatos Isten ítéletében, hogy az rögtön kegyelemmé válik, amint alázattal elfogadja valaki az Ő kezéből! Isten az ítélettel mindig megmenteni akar. Megálljt kiált az önmaga pusztulásába rohanó emberiségnek. Megmarkol úgy, hogy fáj a szorítása - de hiszen a vízbefúlónak is fáj a szorítás, amikor erélyes kézzel belemarkol karjába a megmentője. Bár megítélne bennünket igazán a szívünk legmélyéig! Ott bent kellene elfogadnunk az Ő ítéletét, mélyen a szívünkben, hogy kiderüljön, nem tartozunk-e mi is azok közé, akik kincset akarnak gyűjteni az utolsó napokban. Ott kell a halálba adnunk mindazt a titkos vágyat és törekvést, amivel mi is még mindig a pénz hatalmától függünk.

A legbensőbb lényünkkel kellene odatérnünk Őhozzá, Aki a vérével vásárolt meg Magának bennünket, s elmondanunk Neki: Uram, én is rászorultam arra, hogy összetörjél. Én is olyan vagyok, akit csak Te szabadíthatsz föl a gazdagság csalárdsága igézetéből. Válts meg engem is mindenemmel, amim van, a Te uralmad alá, vonj be engem is a Te halálodba, hogy Veled és általad újra kezdhessem az életemet! Add, hogy a Benned való hitem és az abból eredő szeretetem gazdasági és szociális tekintetben is igazán produktív és újjáteremtő erőként hathasson a világban!

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 6.

Régi vádja a világnak a hívő emberekkel szemben, hogy nem elég reális beállítottságú az életük. Fellegvárakat építenek, jövőbe néznek, belevész az érdeklődésük a bizonytalan és láthatatlan örökkévalóságba, nem állanak mindkét lábukkal a valóság talaján, nincs elég érzékük a gyakorlati élet dolgaival, problémáival szemben. Sajnos ez a vád a magukat keresztyéneknek valló emberekkel szemben jogos. A keresztyéneknek ez a helytelen magatartása nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy nagy tömegek elidegenedtek tőle. Pedig csak az a keresztyén válik álmodozóvá, aki nem igazi keresztyén. Hitben járni, Istennel való közösségben élni a legreálisabb életforma a világon. Ez derül ki Jakab levelének ebből a most soron következő részéből. Éppen arról ír Jakab, hogy ki az álmodozó és ki a reális ember? Mi az álmodozás és mi a realitás? Lássuk hát!

Így kezdi: “...ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) Itt azután éppen nem olyan emberekről van szó, akikről azt szoktál mondani, hogy álmodozók. Sőt, nagyon is a valóságos, a mindennapi élet forgatagában élő, nyilván kereskedő emberekre utal a megjegyzése. Azokra, akik hajóikkal járták a kikötőket, rengeteget dolgoztak, fáradtak egész nap, pontosan elkészítették a munkarendjüket, kiszámították a költségeket, az üzleti vállalkozásból várható nyereséget - szóval alaposan benne voltak a reális életben. Tehát járó-kelő, mozgó, ide-oda siető emberekről van szó, akik célokat tűznek ki maguk elé és azt minden erejükkel igyekeznek el is érni. Ismerjük ezt az embertípust, amelyik serényen, tevékenyen él benne a mindennapi élet küzdelmeiben. Nemcsak a kereskedők lehetnek ilyenek, hanem mindenféle más foglalkozást űzők is: gyári munkások, orvosok, tanítók, háziasszonyok, betegápolók, diákok - bárki. Tehát ilyen tevékeny, a mindennapi élet dolgaiban foglalatoskodó emberekről van itt szó. És Jakab mégis úgy szólítja meg ezeket az embereket, mintha alvajárók lennének. Így kiált feléjük: “Nosza immár ti, a kik azt mondjátok!” Ez a “nosza” az eredeti szövegben úgy hangzik, mintha valaki egy tétlen, lusta embert akarna serkenteni valamire, vagy mintha egy álmodozót akarna fölrázni, hogy ébredjen már rá a valóságra! Tehát mintha azt mondaná Jakab, hogy: emberek, szép és jó, amit csináltok, de a sok gond, feladat, probléma megoldása közben elmentek az élet legfőbb kérdése mellett! - De hát mi életünknek az a fő kérdése, amely mellett mindig újra elmegyünk, és méghozzá leginkább akkor, amikor azt hisszük, nagyon tevékenyen, hasznosan és gondoskodva állunk benne az életben? Miféle álom volna ez, hogy föl kellene belőle ébrednünk?

Így folytatja Jakab: “A kik nem tudjátok, mit hoz a holnap: mert micsoda a ti életetek. Bizony pára az, a mely rövid ideig látszik, azután pedig eltűnik.” (Jak 4,14) Szörnyen kijózanító szavak ezek! Azt jelenti, hogy úgy éljük az életünket, mintha rendelkezhetnénk vele! Úgy éljük, mintha a mi kezünkben lenne, mintha nem is lenne Urunk a mennyben, Aki rendelkezhet velünk, az Ő akarata szerint. És egyébként is: mi a mi életünk? Csak pára, tehát az a valami, ami a víz forrásakor gőzként kicsapódik a fazékból, pár pillanatig ott rezeg a levegőben, létezik, van valamilyen alakja, formája, azután egyszerre eltűnik, elpárolog, szétoszlik, mintha sohasem lett volna, nyoma sem marad, emléke is alig. Nos: ez a mi életünk - azt mondja Jakab. Ilyen bizonytalan, ilyen átlátszó, ilyen kézzel nem fogható valami, mint a fazékból kicsapódó gőz. És ezt az életet akarjuk mi a kezünkben tartani és úgy számítani rá, mint valami szilárd alapra? Hiszen azt sem tudjuk, élünk-e még holnap?

Tehát azt mondja Jakab: “... ti, a kik azt mondjátok: Ma vagy holnap elmegyünk ama városba, és ott töltünk egy esztendőt, és kalmárkodunk, és nyerünk;” (Jak 4,13) - nem vagytok elég reális emberek, mert életetek alakulásába nem kalkuláltátok be a legfőbb tényezőt: Istent! Nem vagytok elég bölcsek, számítók, realisták, mert kihagytátok a legfőbb realitást, a legfőbb valóságot: az élő Istent a számítástokból! Azt hiszitek, hogy Istennel csak akkor van dolgotok, ha a gyülekezet összejövetelén imádkoztok? De amikor kereskedtek, ide vagy oda mentek, nyerészkedtek, új iskolaévet kezdtek, tehát az élet profán területeit járjátok: ott már a magatok urai vagytok? Ez az az álmodozás, amiből föl akar serkenteni az Ige szava! Pedig Isten az, Aki minden fáradozásomhoz, munkámhoz az erőt és sikert adja vagy nem adja, és Aki egyedül marad meg a számomra majd akkor, amikor a halál minden fáradozásom eredményétől vagy eredménytelenségétől elválásra kényszerít! “Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?” (Mk 8,36) Akkor pedig az egész világ, mint nyereség is elesik, akkor minden, ami olyan nagyon reálisnak látszott, elmúlik, mint egy álom! Kiderül, hogy homokra épített, pedig kőszikláról álmodott.

Tehát nem is az a kérdés, hogy valaki benne áll-e mindkét lábával az élet sodrában, - ez nem is kérdés, ez természetes, ez szükségszerű követelmény -, hanem az a kérdés, hogy milyen alapon állva él benne az élet sodrában? Ugye tudjátok, mi az igazán reális alapja életünknek? A megváltás! Istennek az a kegyelmes cselekedete, amellyel életünk két legnagyobb ügyét, részünkről megoldhatatlan problémáját: a bűn és halál nagy kérdőjelét föloldotta Jézus Krisztus halálában és feltámadásában. Krisztus megváltói munkája tehát az alap. Erre az alapra hit által reá helyezkedve tudom, hogy bűneim minden következményét elszenvedte helyettem szeretetből Jézus az Ő golgotai halálával. A halál mindent elnyelő sötétségén át utat nyitott számomra az örökkévalóságba Jézus az Ő feltámadásával. Tudom, hogy Isten kegyelme éltet itt a földön és az örökkévalóságban. Isten bűnbocsátó és örök életet munkáló, örök életemet munkáló szeretete vesz körül mindenféle helyzetemben. Őtőle, Őáltala, és Őreá nézve vagyok és van mindenem, amim van. A tehetségem, a családom, a munkám, az egészségem vagy a betegségem, a sikerem vagy a kudarcom, az egyházam és a népem. A megváltás alapján állva is csak pára az életem, de azt is tudom, hogy ez a tűnő pára a legfőbb Valóság kezében van, ezért egész életem minden területén, tehát testi-lelki valóságomban, Néki vagyok felelős. Egzisztenciám egész teljességével Istenhez kötött vagyok, Istentől függő vagyok!

Nem arról van szó, hogy most már lemondok minden gyakorlati életrevalóságról, kereskedelemről, ide-oda menetelről, a reális életben való serény részvételről - éppen nem! Hanem éppen arról, hogy megszabadulok attól a görcsös erőfeszítéstől, amellyel páraéletem egzisztenciáját akartam magamnak bebiztosítani - hiszen az jó kezekben van! -, és így minden erőmet, minden képességemet beleadhatom az Isten akaratának való engedelmességbe! Tehát nemcsak kegyes szólamot, hanem Istennel való személyes, reális életközösséget fejez ki ez az Ige: “Ha az Úr akarja és élünk, ím ezt, vagy amazt fogjuk cselekedni.” (Jak 4,15) Tehát amit az Úr akar és amíg Ő akarja, azon nem elmélkedni, hanem azt azután nagyon is komolyan cselekedni akarjuk! A reális életben, a hétköznapok dolgaiban Istennel számolva, Tőle útmutatást és erőt kérve, Néki magunkat felajánlva és az előtte való számot adás kötelezettségével szolgálunk ott, ahol éppen vagyunk!

Nos: így élünk-e? Hisszük-e, igényeljük-e, hogy életünk egésze, minden területe a megváltás alapján Istennel való életközösségben folyjék le? És éppen azért, mert tudjuk, hogy csak pára az életünk itt a földön, rövid, bizonytalan, hogy holnap tart-e még: sietünk-e teljesíteni azt, amit Isten ma akar tőlünk és általunk elvégezni e világban? Mert ez a páraéletünk nemcsak ajándék, hanem nagy alkalom is, mégpedig nem a nyerészkedésre, nem a magunk élete biztosítására, hanem: a jó cselekedetekre. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” (Jak 4,17) Itt válik azután egészen láthatóvá, reálissá egy embernek a láthatatlan világgal való lelki kapcsolata. Az Istennel való életközösség szükségszerűen válik emberek között való jószolgálattá. Isten a megváltás kegyelmében élő embernek azt mondja: add ide életed ezer mindenféle gondját és neked nem marad más, mint figyelj reám, és hogy én rajtad keresztül szétáraszthassam az emberek között mindazt a jót, amit akarok. Hol is szolgálhatnék másutt az Istennek, mint az emberek között - tehát jó cselekedetekkel! De mi a jó cselekedet? Minden olyan cselekedet - akár kicsi, akár nagy jelentőségű-, amiből valakinek haszna van, vagy amiből Isten nevére származik a dicséret. Mind a kettő fontos. Mert nem igazi jó cselekedet az, még ha haszna van is belőle másnak, ha érte engem dicsérnek, ha a magam dicsőségét növelem vele az emberek előtt. És viszont: nem igazi jó cselekedet az - akármilyen vallásos színezete is van, akármennyit emlegetem is közben Isten dicsőségét -, amiből azonban nincs a másik embernek haszna. Legutálatosabb Isten előtt az olyan áhítatoskodás, amelyik senki emberfia javát nem munkálja.

Tehát az az igazi jó cselekedet, amelyiken átsüt, átvilágít valami az Istennel való életközösségből, amelyen át megérez valaki valamit Krisztus megváltó szeretetének a közelségéből. Lehet az egy helyén mondott szó, lehet az egy biztató pillantás, lehet az az irgalmasságnak, a szeretetnek, a türelemnek valamiféle apró megnyilatkozása, bármilyen tett, amiben benne rezdül Jézus Krisztus életének a valósága. “A ki azért tudna jót cselekedni, és nem cselekszik, bűne az annak.” És a Jézus Krisztust megismert emberek közül ki ne tudna ilyen értelemben valami jót cselekedni? Akárhol vagy, akármilyen foglalkozást űzöl, ha nem tetszik is a munkaköröd, életkörülményed, ha úgy érzed is, hogy nem erre volnál hivatva, amit csinálnod kell, egyet mindig és mindenütt megtehetsz: jót, olyat, amiből valakinek haszna van és amiből Isten nevére származik a dicséret!

Minden reggel azzal a könyörgéssel kellene elindulnunk az aznapi feladataink megélésére, hogy: Engedd, Uram, hogy valakinek haszna legyen abból, hogy Te az én Uram vagy! Ez majd nem lesz álmodozás, hanem a legépítőbb realitás: úgy élni, hogy haszna legyen a családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak, egyházamnak, hazámnak abból, hogy Jézus Krisztust mint Uramat ismerem, szeretem és szolgálom!

Most, amikor a vakáció lejárt, általában a szabadságok ideje is letelt, kezdődik egy új iskolaév, munkaév, egyházi év - a pihenés után újra indul az élet -, határozza meg a mi újraindulásunkat, a valóságos életben való járásunkat és a cél felé való haladásunkat ez az imádság: Engedd, Uram, hogy haszna legyen az embereknek abból, hogy Te az én Uram vagy!

Énekeljük együtt:

Vezess, Jézusunk,
S véled indulunk.
Küzdelemre hív az élet,
Hadd kövessünk benne téged:
Fogjad a kezünk,
Míg megérkezünk.

Kísérd lépteink
Éltünk végeig,
És, ha roskadozva járunk,
Benned támaszt hadd találunk,
Míg elfogy az út,
S mennyben nyitsz kaput.

(434. ének 1. és 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. augusztus 30.

Ez a mostani prédikáció közvetlen folytatása a múlt vasárnapinak. Legutóbb ugyanis a hívő életnek azt az elfajulását, veszedelmét mutatta be Jakab, amit gőgös, kevély kegyességnek neveztünk. Arról beszélt, hogyan mutatkozik meg ez az emberekhez való viszonyulásban, az Istenhez való viszonyulásunkban és a világhoz való viszonyunkban. - A hitéletnek ezt az elfajulását, helytelenségét ostorozta igen kemény szavakkal, s azzal fejezte be tanításának ezt a szakaszát, hogy: “Isten a kevélyeknek ellenök áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6) Azután folytatja tovább - de már pozitíve: ezzel a helytelen hittel szemben milyen legyen a keresztyén ember helyes hitbeli magatartása. Röviden és egyszerűen ilyen: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és felmagasztal titeket!” (Jak 4,10) Tehát ez a helyes magatartása a hívő embernek: megalázkodni az Úr előtt. De hogy ez ne maradjon csak üres szó, kegyes frázis: rögtön részletezi, konkretizálja is, hogy mit ért rajta.

Szinte rövid vezényszavakban mutatja meg ennek a megalázkodásnak az útját-módját. Úgy hogy mindenki megérthesse, miről van itt szó. Szinte úgy hangzanak ezek a rövid utasítások, mint amikor egy keménykezű parancsnok ráncba szedi a fegyelmezetlenné vált katonai csapatot. Erre van szüksége a mi elernyedt, meglustult, megfásult hitünknek is! Vegyük hát komolyan, amit most Isten Igéje e szakaszban mond!

1) Az Isten előtti alázat legelőször abban konkretizálódik, hogy engedelmeskedjetek az Istennek! Jó, ezt tudjuk, hogy ez a legfontosabb egy hívő ember életében, de miként történjék ez az engedelmesség a gyakorlatban?

Nos, velem azt láttatta meg Isten, hogy az engedelmességnek két része van: passzív és aktív engedelmesség. És ez a kettő annyira szorosan összetartozik, hogy tulajdonképpen egészen egyet is jelent. A passzív engedelmesség alatt azt értem, hogy engedjem magam bevonni Isten szeretetébe, abba a szeretetközösségbe, abba az életközösségbe, amelyet Ő létesített velem Jézus Krisztus személyében és megváltói munkájában. Így is mondhatnám: engedjem magam szeretni Istentől! Talán furcsán hangzik ez, pedig korántsem olyan magától értetődő! Volt egyszer egy kedves, evangéliumi baráti kör, amelyben részt vett egy csendes, szótlan, zárkózott természetű férfi is. Szívesen elment a barátai közé, szívesen hallgatta azok beszélgetéseit, de ő maga sohasem nyitotta ki igazán a szívét előttük. A barátok többször mondogatták egymás közt: úgy szeretnénk szeretni ezt a barátunkat, de nem hagyja magát! Ilyen is van: hogy valaki vágyódik a szeretetre, mert hiszen erre minden ember vágyódik, de nem hagyja, hogy szeressék. Nem nyitja meg a szívét a szeretet előtt. Bezárkózik önmagába.

Ugyanez a zárkózott magatartás lehetséges Istennel szemben is! Sokszor előfordul, hogy az ember nem hagyja magát Istentől szeretni. Nem bocsátja be a szívébe, a lelke mélyébe Istennek Jézus Krisztusban reá sugárzó szeretetét. Pedig Isten szeretni akar bennünket. Engedjünk neki. Krisztus személyén át olyan valóságosan árad az Isten szeretete, mint egy megnyílt ablakon át a friss levegő. Igen, Krisztus halála és feltámadása valóban ez: az örökkévalóság ajtajának, ablakának a rányílása erre a mi világunkra; Isten szeretetének éltető levegője árad rajta keresztül felénk, be lehet lélegezni, meg lehet telítődni vele, mint a virág a napsugárral. Isten szeretete nagyobb, mint az én összes nyomorúságom, tehetetlenségem, bánatom, legnagyobb bűnöm vagy betegségem. Isten szeretete erőt adó, megvigasztaló, gyógyító, megtisztító, újjáteremtő szeretet, halálból életre szerető hatalom. Isten szeretete a mi életelemünk. Engedd magad szeretni, engedd be az életedbe ezt a mennyei áramot, ne zárkózz be előtte! Nyisd ki az ablakot, higgyed, hogy minden helyzetedben, minden állapotodban, akárki vagy, akármit tettél, akárhogyan éltél: halálosan szeret az Isten a Jézus Krisztusban! Engedd magad szeretni. Ezt értem passzív engedelmesség alatt.

És ez ad erőt most már az aktív engedelmességre! Hinni az Istenben: nem kontempláció, nem magába roskadt elmélkedés, hanem akció, cselekvés! Vigyázzunk: azzal, hogy kimondtad végre ezt a szót, hogy Jézus; azzal, hogy kimondtad végre az Ige unszolására, hogy hiszed, hogy Krisztus éretted is meghalt a keresztfán, ezzel még nem érkeztél be egy biztos révbe, ahol megnyugodhatsz, mert biztosítva van az üdvösséged! Nem! Hanem ha igazán hiszel a Krisztusban, akkor Isten megváltó szeretetének a feszítő erejénél fogva most új élet kezdődik: Isten akaratának engedelmeskedő élet! Mégpedig egészen konkréten, az élet mindennapi apró és nagy dolgaiban. Ha Krisztust igazán Uramnak nevezem, akkor vegyem tudomásul, hogy életem reggeltől estig, és még éjszaka is az Övé! Tehát már a fölébredéskor keressem és várjam az Ő napiparancsát. Mint a hugenották, akikről föl van jegyezve, hogy minden nap kezdetén így jelentkeztek Uruk előtt: “Uram, íme a te szolgád!”

Igen, erről van szó: a naponkénti csendességünkben imádkozva végiggondolni a napot, ahogy előre látjuk, ahogy alakulni fognak a teendőink. Végiggondolni, milyen problémák várnak megoldásra, milyen lehetőségek látszanak. Megint újra kezdődik a munka azzal a nehéz természetű főnökkel, vagy ügyetlen alárendelttel, vagy neveletlen gyerekekkel. Vajon mit akar Isten tőlem és általam ezekben a helyzetekben, ezekkel az emberekkel, mi az Ő konkrét rendelkezése, terve? Mi Isten akarata ezzel a mai nappal, az ilyen vagy olyan szituációval? Kérdezzem meg Tőle: Uram, most mit tegyek, mit mondjak, hová menjek, milyen hibát követtem el, hogyan tehetném jóvá?! És így majd konkrétté válik a Néki való engedelmességem.

Az imádság arra való, hogy gondolataimat tudatosan Krisztus uralma alá adom és igyekszem az Ő gondolatait gondolni, az Ő akaratát akarni. Istennek terve van ezzel a világgal, mégpedig az a terve, hogy Krisztus megváltó munkájának a hatását bontakoztatja ki benne. Mármost ebben a tervben egy részletet veled akar megvalósítani, tehát a Vele való csendességedben próbáld megismerni, mit vár tőled Isten az Ő tervével kapcsolatban a mindennapi életben. Ha igazán engedelmességre kész szívvel keresed, Isten meg is mutatja az Ő konkrét akaratát az Ő Igéjén át. És akkor engedelmeskedj! Indulj el, és akkor megtapasztalod, hogy abban a pillanatban áthat Isten életének természetfölötti ereje. Az azelőtt félelmetes démoni erők megbénulnak, mert az Istennek engedelmeskedő cselekedeted összeköt Istennel és az Ő megváltó erejével! Ezért mondja Jakab, hogy Istennek engedelmeskedve csak nyugodtan “álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek. Közeledjetek az Istenhez és közeledni fog hozzátok!” (Jak 4,7b-8a)

2) Ez lenne a pozitív, élő keresztyén élet. Ilyen aktívan Isten szolgálatában, életünk mindenféle viszonyulása között! Hol vagyunk mi ettől? Ettől az Isten akaratára irányított élettől?! Roskasztó, elkeserítő dolog látni azt a rettenetes különbséget, ami az ilyen, igazán Istennek szentelt élet és a magunk ún. keresztyén élete között van. Nos, hát ha igazán elkeserítő, ne sajnáljunk keseregni miatta! Ezért folytatja így (egy más fordítás szerint): “Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok, bánkódjatok és sírjatok, nevetéstek forduljon gyászra és örömötök szomorúságra!” (Jak 4,9) Minden okunk megvan arra, hogy bánkódjunk a magunk hitványsága miatt! Hiszen ha egyszer igazán meg tudnánk keseredni a bűneink miatt, Istennel szembeni engedetlenségünk miatt, akkor mégsem lenne olyan reménytelen a hitbeli megújulásunk. Nézzétek, milyen üres fogalommá lett ez a szó, hogy bűnbánat. Mennyire képtelenek vagyunk becsületes őszinteséggel megtenni azt, amire Jakab így szólít fel: Lássátok meg, milyen nyomorultak vagytok!

Csak egy példát hadd hozzak fel rá! Az úrvacsorai első kérdésre, hogy “Hiszitek-e valljátok-e, hogy bűnösök vagytok, akik a magatok erejéből meg nem állhattok, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemeltek?”, azt szoktuk mondani, hogy "én ezt hiszem és vallom". És amikor mégis ér bennünket valami büntetésféle, például egy állásvesztés, vagy valami anyagi veszteség, vagy olyasmi, amiben jogtalanságot látunk vagy sérelmet, máris tele vagyunk méltatlankodással, panasszal, ilyen kifakadásokkal: milyen igazságtalanság történt velem, miért érdemeltem én ezt a sorsot, ezt a bánásmódot! Pedig hol van ez attól a haláltól és kárhozattól, amire olyan nyugodtan azt szoktuk mondani, hogy hiszem és vallom, hogy ezt érdemlem? Tehát valóban, egyáltalán nem hisszük és nem valljuk, hogy mi olyan bűnösök volnánk, akik büntetést, halált és kárhozatot érdemelnénk. - És ezért nem tudjuk értékelni Isten megváltó kegyelmét! Ezért nem tudjuk átélni annak halálból életre támasztó erejét sem! Pedig az ilyen megalázkodásban magasztal fel az Isten. Ahogyan Igénk mondja: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt, és felmagasztal titeket.” (Jak 4,10)

Isten ellen lázadó, csődbe jutott, elrontott életemnek abban a roskasztó felismerésében, amiben az embernek sírhatnékja támad - mint ahogyan sírt keservesen Péter apostol, amikor a főpap udvarán a kukorékolás ráébresztette, milyen hitványul, milyen gyáván megtagadta Jézust! -, szükségünk van időnként ilyen összetörettetésre, a magunk hitványsága fölött való gyászra, sírásra. Nos rajta, mondja Jakab, sírjatok! Hadd jöjjenek a könnyek! Ez nem a gyengeség sírása, hanem minden lelki megújulásnak, minden újrakezdésnek a kezdete! Boldog ember az, aki most Isten szavaként hallja meg az Ige fölhívását: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt és fölmagasztal titeket!”

3) És ennek az Isten előtti megalázkodásnak megint üdvös kihatása van az emberi viszonylatban is. Ezért folytatja rögtön így Jakab: “Ne szóljátok meg egymást atyámfiai. A ki megszólja atyjafiát, és a ki kárhoztatja atyjafiát, az a törvény ellen szól, és a törvényt kárhoztatja. Ha pedig a törvényt kárhoztatod, nem megtartója, hanem bírája vagy a törvénynek. Egy a törvényhozó, a ki hatalmas megtartani és elveszíteni: kicsoda vagy te, hogy kárhoztatod a másikat?” (Jak 4,11-12) Arról lehet megismerni, hogy igaz-e az Isten előtt való megalázkodásom, hogy nem tudok akkor egyetlen embert sem fölülről lefelé nézni, nem tudok lenézni senkit! A leghitványabbat se!

Beszélgettem a napokban egy nagyon komoly keresztyén emberrel, akinek emberileg szólva minden oka meglenne arra, hogy a maga szellemi fölényében és erkölcsi magasságában lenézze azokat az apró embereket, akik bántják. Tőle hallottam ezt a kijelentést: Megtanultam, hogy óvatos legyek a mások megítélésében, mert éppen elég megítélni valót találok önmagamban! Ezt megtanulni csak az Isten előtt való megalázkodásban lehet! De ott meg lehet tanulni, hogy azt is, akit nem kedvelek, aki nem a szám íze szerint való, aki fölött olyan könnyen törtem mindig pálcát, mintha rám bízta volna Isten az utolsó ítélet bírói tisztségét: azt is testvéremnek lássam, azt is Isten megváltó szeretetének a körén belül lássam!

Ugye milyen pozitív, milyen konkrét valami a megalázkodás? Ne várjuk, amíg Isten lesz kénytelen megalázni bennünket önmaga előtt! Nézzétek, most még így szól a felhívás: “Alázzátok meg magatokat az Úr előtt!” - és még ígéretet is fűz hozzá: “és felmagasztal titeket!”

Így próbáljuk most elénekelni ezt a szép, régi bűnbánati énekünket:

A töredelmes szívet, Te, Uram, szereted,
Az engedelmes lelket Soha meg nem veted,
Ezzel a reménységgel Tehozzád óhajtunk,
Légy, kérünk, segítséggel És könyörülj rajtunk.

(180. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. július 19.

Jakab korholó, bűnbánatra indító szavai egyre keményebbekké válnak a korabeli gyülekezettel szemben. Itt már olyan erős kifejezéseket használ, hogy az ember szinte hajlandó lenne azt gondolni, hogy talán nem is hívő emberekhez intézi szidalmait. Pedig a legelső, amit szeretnék hangsúlyozni, éppen az, hogy keresztyén hívő emberekhez, Krisztust valló gyülekezethez szól ez az intelem. Keresztyén hívő embereknek mond ilyeneket, hogy gyilkoltok, irigykedtek, nincs semmitek, nem imádkoztok, parázna férfiak és asszonyok, Isten ellenségei! És ez éppen a megdöbbentő ebben a szakaszban. Az utolsó versnek is az a megkülönböztetése, hogy “kevélyek” és “alázatosok”: nem az egyházon kívül lévőkre és azon belül lévőkre vonatkozik, hanem az egyházon belül vannak kevély és alázatos hívők! És Jakab éppen azért korholja olvasóinak a hitét, mert bizonyos jelekből, hírekből, értesülésekből úgy látja, hogy az egyik legnagyobb veszedelem fenyegeti a hívőket: a kevélység, a gőg, az elbizakodottság! Milyen furcsa ellentmondás ez: kevély hívő, gőgös kegyesség! De hát van ilyen? Létezik ez? - Van. Nagyon is gyakran. Ma is! Jakab három viszonylatban mutatja be az ilyen hívő állapot helytelenségét: az emberekhez, az Istenhez, és a világhoz való viszonyulásunkban. Lássuk ezeket egyenként!

1) A levélből megtudjuk, amit egyébként a kortörténeti adatok is igazolnak, hogy forrongó, háborúskodó időben élt ott, akkor az a néhány gyülekezet, amelyikhez Jakab a levelét intézi. Forrófejű patrióták egyre-másra szították a lázadásokat a megszálló római hatalom ellen. A vallásos fanatizmus, úgy látszik, a gyilkosságtól sem riadt vissza. Zavaros, áldatlan politikai helyzetben élt az ország, a véres felkelések sem segítettek a népen. Üldözött keresztyének álltak a mozgalmak élén, sőt valószínű, hogy rettegve vagy titkos reménységgel szemlélték a változó eseményeket - és mégis, Jakab egyenesen nekik szegezi a vádat: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harcoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) Mintha ezt mondaná: Lehet, hogy ti magatok személy szerint nem vesztek részt azokban az akciókban, amelyek annyi fölfordulást okoznak közöttetek, - de azt ne gondoljátok, hogy nincs részetek benne! Igenis, felelősek vagytok mindazért az áldatlan helyzetért, amiben a népetek szenved, mert azoknak a politikai harcoknak, forrongásoknak, háborúskodásoknak a gyökere bennetek is ott van: a szívetekben! A ti gerjedelmeitekből vannak ezek, amelyek a ti tagjaitokban vitézkednek, önző kívánságaitok, irigy természetetek vágyaiból erednek a gyilkosságok!

Jó így a magunk egyéni életét ilyen összefüggésben látni egész népünk életével és sorsával! Azt jelenti ez, hogy a magunk egyéni gondolatai, érzései, vágyai, indulatai kihatással vannak az egész közösségre, amelyben élünk. A fizikusok azt mondják, hogy a világegyetemben uralkodó tömegvonzás törvénye szerint a legcsekélyebb mozdulat, például a kezem felemelése sem történhet meg az egész univerzumra gyakorolt akármilyen parányi hatás nélkül. Mennyivel inkább így lehet ez a lelki világban, ahol az indulatok, vágyak, érzések dinamikus erői feszülnek! Azt ne gondoljuk, hogy azok a kis apró civódások, amelyek bent a családban lejátszódnak, azok az apró intrikák, amelyek szomszédok, munkatársak között keletkeznek, azok a gyűlölködő, bosszút forraló gondolatok, amelyek egy-egy elkeseredett ember szíve legmélyén gyülekeznek fel, a léleknek az ilyen megmozdulásai elszigetelt jelenségek maradnak. - Nem! - mondja Jakab -, hanem ezek olyan titokzatos erők, hatások, sugárzások, amelyek valami módon tovább élnek, fertőznek, rontják a levegőt és akadályozzák az egész nép békés együttélésének, boldogulásának a lehetőségeit. A belső békétlenség kivetítődik, kiárad, és táplálja, növeli az általános emberi együttélésben lévő sok feszültséget.

Megdöbbentő, amit itt most mond: “Honnét vannak háborúk és harczok közöttetek? Nem onnan-é a ti gerjedelmeitekből, a melyek a ti tagjaitokban vitézkednek? Kívántok valamit, és nincs néktek: gyilkoltok és irígykedtek, és nem nyerhetitek meg; harczoltok és háborúskodtok; és nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,1-2) És most különösen jó lenne, ha Isten Szentlelke élővé tenné számunkra ezt a figyelmeztetést és megértenénk belőle, mekkora felelősség van személy szerint mindnyájunkon éppen most, amikor Isten kegyelme az általános nemzetközi feszültség enyhítésével igazán komoly reménységet ad a békés kibontakozás felé. Kérve kér Jakab szavain át az Úr, hogy ne tűrjünk meg magunkban semmi cinizmust, semmi kárörvendő “úgy kell neki” lelkületet, semmi olyan “gerjedelmet”, amiből a háborúk és harcok táplálkoznak, tehát amelyek az óhajtott békés kibontakozást megakadályozzák. Most tanuljuk meg Urunktól, amire kért: hogy Ő szelíd és alázatos szívű! “Isten a kevélyeknek ellene áll” (Jak 4,6b) - vagyis: az eseményeket kevélyen, gőgösen, önigazultan szemlélő, elevenek és holtak fölött szuverénül ítélgető embereknek ellene áll, “az alázatosoknak pedig kegyelmet ád.” (Jak 4,6c) És nekünk erre a kegyelemre van szükségünk! Alázzuk meg hát magunkat Isten hatalmas keze alatt, most még inkább, mint valaha.

2) Azután így folytatja tovább a korholást: “...nincsen semmitek, mert nem kéritek. Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt.” (Jak 4,2c-3) Ebben a hívő embernek az Istennel szemben való kevélysége jut kifejezésre. Nem Istentől kéri azt, amire szüksége lenne, vagy ha kéri is, nem jól kéri, önző módon kéri. Itt Jakab a belső szobácskába vezet vissza bennünket. Az Istennel való négyszemközti közösségünkbe, az imaéletünkbe. Nézd - mondja -, itt van minden baj gyökere, az imádkozó életedben, annak a rendetlenségében, hiányosságában. Túl sokat vitatkoztok! - mondja. Töprengtek, veszekedtek, kívántok, vágyakoztok - de keveset imádkoztok! Nem veszitek komolyan ezt a nagy lehetőséget, hogy imádkozhatunk, hogy odafordulhatunk kérő szavainkkal, ahol a világ sorsát legfelső helyen intézik, a kegyelem királyi trónusa elé! Véleményt alkotunk magunknak a történelmi helyzetről, terveket szövögetünk jövőnkről, ítélkezünk, kritizálunk embereket, népeket anélkül, hogy mindezt megbeszélnénk csendes imádságban a mi Urunkkal.

A “Levelek a pokolból” című könyvben az ördögök azon örvendeznek a pokolban egymás között, hogy a hívő emberek maguk sem veszik komolyan azt, hogy mi mindent nyerhetnének imádság által Istentől! De sok örömet okozunk ilyen módon az ördögöknek! Az imádságainkkal! Nagy magánvállalkozásnak tekintjük az életünket, ahol ügyességünk, helyezkedésünk, erőszakosságunk által harcoljuk ki úgy-ahogy a magunk helyét, lehetőségeit, nem pedig Istennel való olyan életközösségben, amilyent Ő a Jézus halála által létesített velünk. Így azután persze, hogy ezek a bizonyos “gerjedelmeink” vezetnek bennünket mindenben: párválasztásban, gyermeknevelésben, munkához, világ eseményeihez való viszonyulásunkban! Ezek azok a gerjedelmek, amelyekből a harcok, háborúskodások születnek. Hiszen nem az Úrtól kérjük az eligazodást az élet mindennapi eseményeiben, hanem magunk termeljük ki magunkból!

“Nincsen semmitek, mert nem kéritek.” (Jak 4,2) - mondja Jakab feddően. Vagy kéritek? Azt mondjátok, szoktatok imádkozni? Nos, így folytatja: “Kéritek, de nem kapjátok, mert nem jól kéritek, hogy gerjedelmeitekre költsétek azt!” (Jak 4,3) Gondoljon most mindenki a maga egyéni imádságaira: mi szokott a tartalma lenni? Mit szoktál kérni? Nem vetted még észre, milyen önző, milyen én-központú még az imádságod is? Mi Jézusnak azt a mondását, hogy: “vegyétek föl magatokra az én igámat” (Mt 11,29a), meg szoktuk fordítani és így értelmezzük: vegyed föl, Uram, magadra az én igámat! Húzzad az én kocsimat! Itt vannak a terveim, a reménységeim, a vágyaim: váltsd valóra azokat, Uram! Segíts nekem, adj nekem egészséget, állást, kenyeret, jó gyermekeket, végy körül engem a te szereteteddel, kegyelmeddel! Nem így szoktunk imádkozni? Még az imádságainkban is mindig csak az én körül forog minden! Mintha azért lenne az egész mennyei apparátus, hogy az énem érdekeit kiszolgálja! Milyen kevélyen állunk meg még az imádságban is Isten előtt, még ott sem tudunk igazán megalázkodni, még ott is magunkkal vagyunk elfoglalva, még ott is azt hisszük, hogy mi vagyunk a világ közepe! Még ott sem tudjuk azt keresni, hogy mi az Isten akarata, terve velem, velünk, egyházunkkal, népünkkel, az egész emberiséggel. Nem csoda, ha kevés élményünk van az imádság hatalmáról, hiszen “Isten a kevélyeknek ellene áll”! (Jak 4,6b) Hiába kérjük, nem kapjuk meg, mert nem jól kérjük! Azért, hogy a gerjedelmeinkre költsük azt! Kegyelmet az alázatosoknak ad, azoknak, akik nem akarják érvényesíteni az ő kis énjüket Istennel szemben, hanem mernek egészen az Övéi lenni!

3) Végül Jakab a világgal szemben való helytelen magatartást ostorozza híveinél: “Parázna férfiak és asszonyok, nem tudjátok-é, hogy a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel? A ki azért e világ barátja akar lenni, az Isten ellenségévé lesz.” (Jak 4,4) Itt a hívő ember kevélysége abban mutatkozik meg, hogy szeretné ezt az Igét félreérteni. Úgy gondolja, hogy lám, Isten Igéje is azt mondja, hogy forduljak el ettől a világtól. A világ istentelen, bűnös, sátáni, a világ barátsága Isten ellenségévé tesz. Vonuljak hát félre, ne törődjek vele, hagyjam a világot a maga útján a romlásba menni, én csak Isten dolgaival foglalkozzam, én kiválasztott vagyok, akit Isten ebből a romlásra ítélt világból kiemelt, be ne szennyezzem hát vele magam! Ez az a gőgös kegyesség, amely a maga kiválasztottságának a tudatában magasról nézi le a világot, és amely mintegy kisajátítja Isten szeretetét a maga, vagy az egyház számára és azt hiszi, hogy a világ felé egyedül Isten haragja érvényesülhet csak.

Nos, ebben az Igében, hogy: “...a világ barátsága ellenségeskedés az Istennel” - nem erről van szó! Itt nem erre a gőgös, világtól való elfordulásra biztat! Hiszen ő aztán igazán tudja - bár mi is tudnánk! -, hogy Isten szeretete nem korlátozódik néhány hívő ember élete területére, sőt még az egyházra sem csupán, mert Isten a világot szerette úgy, hogy az Ő Egyszülött Fiát adta érte! Krisztus váltsághalálának a haszna, hatása nem korlátozódik csak az egyház körére, hanem kiterjed az egész világra. Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki érettünk a Golgotán meghalt, Ura az egész világnak is! Ugyanaz a Jézus Krisztus, Aki számunkra a bűnbocsánatot az örök életet áldozatával megszerezte, Aki egyházát oltalmazza és megtartja: ugyanaz a Krisztus dolgozik a világ történelmében is az Ő megváltó dicsősége kiteljesítésére. Hívő ember a világban is Krisztussal találkozik, hiszen Ő munkálkodik a világban is. És a hívő embernek nem a szívén, vagy az egyházán kívül lévő világgal kell fölvenni a harcot, hanem a szívén és az egyházán belül lévő világgal! Nem annak a világnak a szeretete tesz Isten ellenségévé, amelyet Isten úgy szeretett, hogy Egyszülött Fiát adta érte, hanem a magamban lévő világ szeretete! Az a világ a veszedelmes, amelyik bennem hódít mind nagyobb tért, a gondolataimban, a magatartásomban, az Isten akaratával ellentétes lelkületemben. A rajtam kívül lévő világot szeretnem kell, azzal az áldozatos, szolgáló szeretettel, amellyel Isten engem is a Krisztus által magáévá tett.

Azt mondja továbbá (egy korábbi új fordítás szerint): “Féltékenyen kívánja Isten a lelket, amelynek bennünk adott lakozást.” (Jak 4,5) Micsoda hallatlan szeretet ez! Mint egy szerelmes vőlegény, “féltékenyen kívánja” az ember lelkét. Ezért mondja paráznának azt a hívőt, akinek a lelke nem az Ő szerelmével van tele, hanem világi gondokkal, vágyakkal, gerjedelmekkel, közben pedig megveti, lenézi, utálja, sátáninak mondja a külvilágot. Azt mondja Jakab: nézd, te is azt hordozod, azt melengeted magadban, amit másokban megvetsz! Ugyanazok a gerjedelmek dúlnak benned, amit az ún. hitetlen világban sátáninak tartasz! Nem veszed észre, hogy minden kevélység között a kevély hit, a gőgös kegyesség a legutálatosabb? A kevélyeknek az Isten ellenük áll, és csak az alázatosaknak ad kegyelmet!

Máris léptünk egyet az alázat felé, ha belátjuk, milyen szánalmas figurák vagyunk mi, gőgös keresztyének, kevély hívők, fölfuvalkodott kegyesek! Ebben az irányban tovább, még mélyebben, lefelé, az alázat lépcsőin haladva, ott van Krisztus keresztje, ott van a kegyelem, ahol újra lehet kezdeni és másként megélni hívő életünket!

Valóban úgy van, ahogyan ez az énekünk mondja:

Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.

(312. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. július 12.

A múltkori alkalommal a Jakab levél írója a nyelvről beszélt. Azt mondta, hogy a nyelv a szó orgánuma, a szó a gondolat kifejezője, a gondolat pedig maga az ember, a lélek. Igen, a lélek jelleme bizonyos alapvető gondolatokban jelenik meg, axiómákban, elvekben, és ezeknek a gondolatoknak, elveknek a summája, az összessége a “bölcsesség”, az életbölcsesség, vagy más szóval: a világnézet. Ez a bölcsesség, ez a világnézet lehet olyan nagy, hogy az egész világot magában foglalja, lehet egy egész bölcseleti rendszer, de állhat egy-két egyszerű tételből is, például ilyenből, hogy “azt szolgálom, aki kenyeret ad”, vagy “minden órának szakítsd le virágát”. Egy ilyen életbölcsességben nem a központi gondolat magassága vagy mélysége, nem a rendszer teljessége a fontos, hanem a bölcsesség, a benne megnyilatkozó gondolat minősége, vagy más szóval - Jakab meghatározása szerint -, az a fontos, az a döntő kérdés, hogy felülről való-e az a bölcsesség, vagy alulról? Tehát az a fontos, hogy alapmeggyőződéseink, értékítéleteink, erkölcsi elveink, tehát életbölcsességünk Krisztustól valók-e, vagy pedig önmagunktól, illetve a démonikus szférákból? Ennek a vizsgálata elé állít e részben az Ige.

És itt a legfontosabb az, ami általában Jakabot jellemzi, hogy nem elvont tantételekről, teoretikus igazságokról van szó, hanem éppen a mindennapi gyakorlati életről. Jézus azt mondta egyszer, hogy: “...igazoltatik a bölcseség minden ő fiaitól.” (Lk 7,35) És Jakab rögtön a “fiait” keresi ennek a bölcsességnek, a szülötteit, az életfolytatásban megnyilatkozó eredményeit, bizonyságait. Azt mondja: mutassa meg az ember a maga bölcsességét az ő életéből, cselekedeteiből, magatartásából, jelleméből. Itt látszik meg, milyen bölcsességről beszél: nem olyan elméleti gondolatrendszerre gondol, ami csak a fejében van valakinek, hanem olyan valamire, ami a valóságos életben tükröződik. Olyan elméletről van szó itt, amelyik persze elmélet, de rögtön gyakorlattá válik. Mert hiszen ahogyan gondolkodik az ember, úgy él.

Mi az a “felülről való bölcsesség”? (Jak 3,17a) Nem egyéb, mint a hitnek a nagy gondolatai. Az Isten Igéjének a bölcsessége. A Krisztus keresztjének és feltámadásának a bölcsessége. A bűnbocsánat és örök élet kegyelmének a bölcsessége. De éppen arról van szó, hogy ez a bölcsesség semmit sem ér, ha csak elmélet, teória marad, ha valakinek csak a fejében van, hanem úgy ér valamit, ha erővé és életté lesz, ha egy ember egész életfolytatását átalakító és meghatározó isteni energiává válik a gyakorlatban. Az hallotta meg igazán Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett bölcsességét, akit ennek a bölcsességnek a hatalma megragadott, legyőzött, átalakított, akinek az egész élete ennek az isteni bölcsességnek a hatalma alá került. “Kicsoda köztetek bölcs és okos”? - kérdi Jakab (Jak 3,13a) Tehát ilyen értelemben, hogy a bűnbocsánat és örök élet evangéliuma nemcsak a fejében van, mint egy gyönyörű, fenséges gondolatrendszer, hanem a szívében - tehát a gondolatai, érzései és cselekedetei középpontjában, a léleknek ebben a legmélyebb belsejében -, ahonnét kiindulnak, célt és tartalmat kapnak az ember gondolatai, érzései, a tettei. Igen. Kicsoda közületek ilyen értelemben bölcs és okos?

Hogy az önvizsgálatot megkönnyítse a számunkra, rögtön megmondja azt is, miről látszik meg ez a felülről való bölcsesség. Így folytatja: “Mutassa meg az ő jó életéből az ő cselekedeteit bölcsességnek szelídségével.” (Jak 3,13b) A szelídség nem éppen szimpatikus fogalom a világban. Hajlandók vagyunk a szelídséget a gyöngék erényének tekinteni, gyengeségnek vallani, az öregek, gyermekek és asszonyok tulajdonságának vélni. De a Biblia szerint a szelídség éppen nem gyöngeség. Amikor Jézus azt mondja: “Boldogok a szelídek, mert ők örökségül bírják a földet” (Mt 5,5), akkor ebben már benne van az, hogy nem a gyöngékre, pipogyákra gondolt, mert azok aligha bírhatnák a földet. Önmagára is azt mondta: “Én szelíd és alázatos szívű vagyok” (Mt 11,29) - márpedig Krisztus a legnagyobb erő, hiszen Néki “adatott minden hatalom mennyen és földön”. (Mt 28,18) A szelídség az az erőteljes bölcsesség, amellyel Jézus a bűnök bocsánatában minden emberhez közeledik, az embereket kézbe veszi és magáévá teszi. Nem erőszakkal teszi ezt, hanem a bűnbocsánat erőteljes szelídségével. A bűnbocsánat a legerősebb, leghatalmasabb valami és mégis a leggyöngédebb is egyúttal. A szelídséghez erő kell, biztonság, nyugalom, elszántság. A szelídség az erő gyöngédsége, a meggyőződés türelme, a jóság megértő bocsánata, a felülemelkedés alázatos szolgálattétele. Tehát “a felülről való bölcsesség” szelíd, mert Krisztus szólal meg benne. Melyikőnk tudná megmutatni ezt a bölcsességet a maga életéből, családjához, barátaihoz, ellenségeihez való viszonyulásából, mindenféle emberek között való forgolódásából? Melyikőnk törekszik arra, hogy ezt a bölcsességet, életbölcsességet a maga Krisztusi szelídségével megmutassa a világnak?

Jakab még tovább magyarázza ennek a szelídségnek a lényegét, amikor ezt mondja: “Az igazság gyümölcse pedig békességben vettetik azoknak, a kik békességesen munkálkodnak.” (Jak 3,18) Azt jelenti ez, hogy nekünk tudomásunk van arról az Istenről, Aki az Ő Krisztusban megbékélt nagy szeretetébe ölelte be ezt a világot; Aki azt mondja az embereknek, mindenkinek: Dacára az ellenem való lázadásotoknak, engedetlenségeteknek, én mégis Istenetek, Jézus Krisztus által Atyátok vagyok! Istennek ezt a békekötését nem lehet másként tudomásul venni, csak úgy, hogy az ember megtelítődik vele és rögtön továbbárasztja másokra. Az Isten békességében élő ember a békesség magvait veti mindenütt maga körül - ahogy az Ige itt mondja -, tehát feloldódott, hátsó gondolat nélküli, őszinte, megértő viszonyulásban él az emberek között. Így mondja ezt Jakab szó szerint: a békesség munkálkodik, tehát minden tőle telhetőt megtesz a maga részéről, azért, hogy az emberek megbéküljenek egymással.

Most, amikor körülöttünk embertársaink olyan nagy igyekezettel dolgoznak a népek közötti béke megteremtésén a világkongresszus összehívásával, mindenki a maga helyén való helytállással, a termelőmunka fokozásával járul hozzá a nagy ügyhöz, fölvetődik a kérdés: hogy mi, az Isten népe, mindezeken túl és fölül, tudunk-e adni valami igazat, jót, valami olyat, amit az emberek méltán elvárhatnak tőlünk? - Nos,igen: a felülről való bölcsességnek azt a szelídségét, amelyik békességet vet, krisztusi békességen munkálkodik minden emberi viszonylatban, amelyik minden háborús szándékot gyökerében támad meg, csírájában fojt el ott, ahol a haragos, a gyűlölködő indulat kavarog: a szívben. A saját szívében elsősorban és azután a másokéban is! Az Istennek a Jézus Krisztusban kijelentett békességében élő emberektől méltán elvárhatja a világ, hogy a békességen munkálkodjanak mindenütt: ahol valamiféle irigység, civódás, háborúság van a családban a szülők és gyermekek között, a házasságban a férj és feleség között, a lakásban a főbérlő és albérlő között, a villamoson az utas és a jegyszedő között, a munkahelyen az értelmiségi és fizikai munkás között, és mindenféle viszonylatban az emberek között, ahol élnek, megfordulnak. Tehát röviden: a szíved teljességéből békülj meg azzal, akire haragszol, békítsd meg azt, aki gyűlöl téged, szerezz békességet ott, ahol civódást látsz emberek között!

Jézus boldognak mondja a békességre igyekezőket. Kik ezek? Nem azok, akik egyszerűen mindig mindent ráhagynak, hogy csak viszályba ne kerüljenek valakivel. Nem azok, akik azt mondják: Hagyjatok engem békében! - hanem azok, akik igyekeznek békét teremteni ott is, ahol nincs! Akik a békét a maguk lényében hordják, magukkal viszik mindenüvé és szétárasztják mindenütt. Tehát nem egyszerűen negatíve kitérnek minden harc útjából, hanem pozitív, termékeny, szeretettel telített békés és békéltető erőket visznek bele munkájukkal, szavaikkal és tetteikkel az emberek együttélésébe. Tesszük-e ezt? Éljük-e, gyakoroljuk-e ezt a szolgálatot?

És itt megint az a baj, hogy mindez csak elmélet marad. Jakab, úgy látszik, ezen a téren is ismeri a gyülekezeteket, amelyeknek ír. Kemény szavakkal leplez le minden látszatkegyességet, azt mondja, hiába beszéltek szép kegyes szavakat: “Ha pedig keserű irígység és czivódás van a ti szívetekben, ne dicsekedjetek és ne hazudjatok az igazság ellen. Ez nem az a bölcsesség, a mely felülről jő, hanem földi, testi és ördögi. Mert a hol irígység és czivakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” (Jak 3,14-16) Mintha azt mondaná: Ti valljátok a felülről való bölcsességet, de élni mégis az alulról való bölcsesség szerint éltek. Ebben az igeszakaszban három szava van Jakabnak az alulról való bölcsesség jellemzésére: földi, testi, ördögi.

Földi: tehát úgy él, mintha nem is lenne Isten, aki a bűnök bocsánatában édesatyai kezét mindnyájunkra rátette volna. Mindig újra elfeledkezünk a gyakorlatban, hogy a felebarátunk, embertársunk, akivel éppen dolgunk van: a testvérünk, éppen úgy gyermeke az Atyának, mint mi magunk. Ez az életbölcsesség nem fölülről látja és értékeli az embert, házastársát, gyermekét, barátot, ellenséget, - nem az örökkévalóság szempontjából, ahonnét tekintve eltűnnek, vagy legalábbis jelentéktelenné törpülnek a különbségek, hanem alulról, pusztán földi szempontból. Így pedig valóban nehezen kiegyenlíthető és vigasztalan képet mutat az emberek egymáshoz való viszonya.

Testi: itt az ösztöneinkre gondol, arra a területre, ahol érzéseink uralkodnak és határoznak meg mindent. Arról van szó, hogy ha a testi indulataink, szimpátiánk és antipátiánk, jó vagy rossz kedvünk szabja meg a másik emberhez való magatartásunkat: ott szó sincs a felülről való bölcsességről!

És ördögi: azaz ahol ennyire a testi indulat uralma alatt áll valaki, ahol mindig újra elfeledkezik az Isten megbocsátó szeretetéről, ott nyitott kaput talál a sötétség hatalma, a démoni világ. Ott sötét erők és hatalmak özönlenek be az emberek életébe rajtunk keresztül. Minden civódás, minden irigység a szívben, minden haragos, gyűlölködő, megbántó szó az alvilág démonikus erői számára nyit ajtót, amelynek a nyomán azután háborúság és minden gonosz cselekedet is van.

Igen, azt mondja Jakab, ilyen az alulról való bölcsesség: földi, testi és ördögi! Ki ne ismerné közülünk a maga életéből, a maga szavaiból és cselekedeteiből? Csak az elmúlt hét napjaira tekintsünk vissza, melyik bölcsesség lett nyilvánvalóvá a cselekedeteinkben: a felülről való, vagy az alulról való? Mennyi békességet, megértést, szívélyességet, irgalmasságot, vagy mennyi irigységet, civódást és háborúságot vittünk bele abba a környezetbe, ahol az elmúlt hét napjait és óráit leéltük? Nincs-e itt nagyon sok szégyellni és megbánni való bűnünk?

Jakab az alulról való bölcsességgel szembeállítja a felülről valót: “A felülről való bölcsesség pedig először is tiszta, azután békeszerető, méltányos, engedelmes, irgalmassággal és jó gyümölcsökkel teljes, nem kételkedő és nem képmutató.” (Jak 3,17) Tehát ez a felülről való bölcsesség röviden: Jézus Krisztus maga! Az Isten Krisztusban, az Ő bennünk lakozásában lesz a mienk. Krisztus bennem: azt jelenti, hogy elkezd csírázni, növekedni és gyümölcsöt teremni az életemben az Isten békessége. Annak a szelídségnek az erejében, amely Krisztusból ered, nem kell többé a békétlenség miatt széthullania egy családi életnek, nem kell többé, hogy egy barátság egymás meggyűlölésével fejeződjék be. Az Ő szelídségének az erejében adódnak olyan utak, amelyeken a legtávolabb élő emberek és népek is egymásra találhatnak.

Krisztus szelídségének az erejében igenis lehetségessé válnék a legnagyobb csoda: képesek lennénk igazán szeretni egymást! Óh, bár meghallanánk most Istennek azt a szavát, amellyel most az Ő könyörülő szeretetének a sodrába hív és állít be bennünket, hogy a Krisztusban adott “felülről való bölcsesség” erejével küldjön szét a világba!

Könyörögjünk együtt szép énekünk szavaival:

Általjársz Te mindent; Rám ragyogni engedd
Életadó, áldott Lelked!
Mint a kis virág is Magától kibomlik,
Rá ha csöndes fényed omlik:
Hagyj, Uram, Vidáman
Fényességed látnom S országod munkálnom!

(165. ének 4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. június 21.

Alig van a Bibliának olyan része, amely fölött annyi vita folyt volna a történelem folyamán, mint ez, amit most fölolvastam. Ti. két teológiai álláspont ütközik benne: Az egyik Pál apostolra hivatkozik, aki leveleiben mindig újra azt hangoztatja, hogy a mi cselekedeteink - még a legjobbak, legszentebbek is - annyira bűnnel fertőzöttek, hogy ezek alapján Isten ítélőszéke előtt meg nem állhatunk, sőt büntetést, halált és kárhozatot érdemelünk. Nem tudunk olyan cselekedeteket produkálni, amelyek megfelelnének az Isten igazságának, amelyek isteni mérték szerint is igazak lennének, amelyek alapján Isten igazolhatna bennünket. Így mondja ezt Pál többek között: “Megigazulván ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által, ...a törvény cselekedetei nélkül.” (Róm 3,24 28.) A másik álláspont pedig főleg Jakabra hivatkozik, aki ennek látszólag éppen az ellenkezőjét jelenti ki, mondván: “....cselekedetekből igazul meg az ember, és nem csupán hitből.” (Jak 2,24) Nos hát, melyiknek van igaza? Hitből van-e hát a megigazulás, az üdvösség Isten előtt, vagy pedig cselekedetekből? Ez az ősi kérdés végigvonul az egész egyháztörténeten.

Igen, így, kiragadva a két Igét, szembe lehet állítani egymással Pál apostolt és Jakabot, az Úr atyjafiát. De az egész Újtestamentum szellemének a vizsgálatában rögtön látjuk, hogy itt nem ez a kérdés: tehát nem a hit vagy a cselekedetek elsőbbrendűsége, az üdvösség szempontjából való fontossága a téma, hanem a hitnek az igaz vagy hamis volta. Igen: minden a hiten fordul meg, de az igazi hiten, a valódi hiten! Ha ennyire nagy jelentősége van a hitnek az ember egész üdvössége szempontjából, akkor nagyon komolyan meg kell vizsgálni, hogy az a hit igazi-e vagy hamis? - mert ilyen is van!

Igen: abban semmi kétség nincs, hogy a Jézus Krisztusban való hit által válunk Isten gyermekeivé, bűnbocsánatot nyert, megigazult örökösökké. Isten ingyen való kegyelme műveli ezt velünk a Jézus Krisztus érdeméért. Nem amit mi teszünk, cselekszünk, hanem egyedül amit Isten tett és tesz a Jézus Krisztusban, az Ő engesztelő áldozatában, feltámadásában: egyedül az ment meg bennünket mindnyájunkat az ítéleten. Jézus fizette ki a számlánkat, Jézus töltötte ki helyettünk a büntetést, Jézus szerezte meg számunkra a jogosultságot az üdvösségre. Jézusban mondja Isten a bűnös embernek: “Ne félj, mert megváltottalak, neveden hívtalak téged, enyém vagy!” (Ézs 43,1) Megkönyörültem rajtad! Kegyelemből fogadott így be az Ő édesatyai szeretetébe bennünket. És Istennek ezt a kegyelmét minden további nélkül mindnyájan elfogadhatjuk. A Jézusért való kegyelemnek ez az elfogadása: ez a hit! Így részesülünk Isten megigazító kegyelmében a Jézus Krisztusban való hit által. Tehát valóban nem a mi cselekedeteink, hanem valóban Isten cselekedetei mentenek meg bennünket!

A hitünk tehát Isten cselekedeteibe kapaszkodik bele, azokba a kegyelmes cselekedetekbe, amelyeket nagypénteken és húsvétkor cselekedett az Isten. E nélkül a hit nem ér semmit. Az a hit, amelyik Istennek a Krisztus által véghez vitt cselekedeteit nem venné számításba, az a hit tehát, amely mellőzni akarná Krisztus keresztjét és feltámadását: az egyszerűen nem keresztyén hit. Aki azt mondja, hogy ő hisz a bűnei bocsánatában, hogy ő hisz az Isten könyörülő irgalmában, de nem a keresztre és nem a húsvéti nyitott sírra való tekintettel, hanem csak azért, mert hát az Isten ilyen meg amolyan jó Isten kell, hogy legyen - az egyszerűen becsapja magát a hitével! Tehát valóban: egész üdvösségünk ügye, Istenhez való egész viszonyunk kérdése ezen fordul meg, hogy el tudjuk-e fogadni hit által azt, amit Isten Jézus Krisztusban értünk cselekedett?

Azonban: ez a hit valódi hit legyen ám! Rá ne szedjen a Sátán olyan hittel, ami az igazinak csak látszata, utánzata, tehát hamis hittel! Milyen a hamis hit? Erről beszél Jakab, amikor azt mondja: az a hit, amelyiknek “cselekedetei nincsenek, megholt ő magában.” (Jak2,17) Tehát nem is hamis hitnek nevezi a cselekedetekben meg nem mutatkozó hitet, hanem egyenesen halottnak! Ugye tudjuk, mi az: hit, amelynek cselekedetei nincsenek? Ezt jelenti: ismerni valamit - például a Hegyi beszédet - és nem aszerint élni! Olvasni a Bibliát, eljárni templomba, bibliaórára, meghallgatni az igehirdetést, a terített úrasztalánál elmondani, hogy hiszem és vallom, hogy egyedül Jézus Krisztusba vetett hit által igazulok meg ingyen Isten kegyelméből - és azután, még az úrvacsorai bor ízével a számban, összeveszni valakivel, elkeseredetten panaszkodni, engesztelhetetlen haraggal gondolni vagy nézni valakire!

Egyszer eljött hozzám valaki a lelkészi hivatalba, egy idősebb asszony. Szeretnék bemutatkozni, mondta, mert elköltözöm a gyülekezet területéről. Csodálkozva kérdeztem: Miért most jön bemutatkozni? Azért - válaszolta -, mert nem akartam csalódni a nagytiszteletű úrban. Eddig még ugyanis ha közelről megismertem egy-egy hívő embert, mindig csalódtam benne! Nos, ez a cselekedet nélküli hit. Közelebbről megismerve, belelátva a hétköznapi élet gondjaiba-bajaiba: csalódást okoz. Olyan hit, amely nem igazodik a tettekhez. Olyan hit, amelynek hitelét lerontják a szavak és a cselekedetek. Hisz a Krisztusban, de nem él a Krisztus szerint. Vallja, hogy Jézus Krisztus Úr, de gondolataiban, érzéseiben, tetteiben függetleníti magát Tőle. Ez pedig akármilyen szépen hangzik is a vallomásban, nem igazi hit. Hamis, halott hit. Hasonlít az élőhitre, mint ahogyan egy fénykép is hasonlíthat az élő személyre. Ezt szokták egy jól sikerült fényképről mondani: a megszólalásig hasonlít! De - éppen nem szólal meg! Mert nem él. Nem mozdul meg. Halott!

Értjük már, milyen a hit cselekedet nélkül? Egy ember, aki vallja a Krisztusban való hitet, táplálja is Biblia-olvasással, imádkozással, úrvacsorával, de hite nem élő, és a mindennapi életben hasonló ahhoz az emberhez, aki folyton csak élesít, köszörül egy kést, de sohasem vág vele, nem használja. Csak gyönyörködik benne, mutogatja, lám, milyen éles már! Vagy hasonló ahhoz az emberhez, aki mindennap újra fölhangolja a hegedűjét, de sohasem játszik rajta. Mit ér fölhangolni a hit húrjait akármilyen pontosan, ha azután nem hagyjuk, hogy Jézus játssza el rajta az ő szeretetének, örömének, békességének, szelídségének, jóságának a szívderítő, üdítő mennyei dallamait?! “Mi a haszna, atyámfiai, ha valaki azt mondja, hogy hite van, cselekedetei pedig nincsenek?” - kérdi Jakab. (Jak 2,14) Az ilyen hit nem tart meg az üdvösségre!

Mert az igazi hit nem egyszerű értelmi elfogadása, igaznak tartása a keresztyénség nagy alapigazságainak. Ez az ún. értelmi hit, vagy fej-hit éppen úgy nem üdvözít, mint ahogyan nem lakik jól egy éhes ember attól, hogy résztvevő szavakkal buzdítom az evésre, majd elküldöm: menjen békével és lakjék jól! Az értelmi hittől még nem lesz mássá az életem, nem lesz tisztábbá a szívem, jobbá, Krisztusibbá a cselekedetem. Ebből még nem lesz semmi hasznom, se nekem, se másnak. Így az ördögök is hisznek, mondja Jakab. Teológiai ismeretük az ördögöknek is van, sokkal pontosabb, közvetlenebb, mint nekünk! De nem válnak általa angyalokká!

Hanem az igazi hit olyan meghódolás Isten előtt, amiben kiszolgáltatom magam Neki. Hinni a Krisztusban azt jelenti, hogy az Ő halálának és feltámadásának az ereje megragadott, áthat, működik bennem, formál, átalakít, megújító, megelevenítő erővel megmozdít. Teremtő hatalmával létrehoz bennem olyan valamit, ami eddig nem volt bennem, ösztönöz a szeretetnek olyan cselekedeteire, amikre eddig képtelen voltam. Megered bennem egy egészen új élet. Mondottam már egyszer, hogy a kegyelem nem egyéb, mint Isten energiája. A megváltás nem egyéb, mint Isten energiája. Krisztusban hinni annyi, mint Isten energiáját hordozni magunkban. Az igazi hit által mássá lesz az ember, mint amilyen anélkül volt. Valóban újjászületik. Krisztus halálát és feltámadását, Istennek a Krisztusban elvégzett megváltó cselekedetét nem lehet úgy szemlélni, mint ahogyan az ember egy színjátékot megszemlél: utána továbbmegy és marad minden a régiben. Az igazi hit által az Ő halálának az engesztelő ereje és feltámadásának az újjáteremtő ereje körülvesz, belém árad, szétömlik bennem, isteni energiaként feszül bennem - szóval: cselekvésre indít, új, krisztusi cselekedetekben mutatkozik meg!

Ezért mondja Jakab: “Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből.” (Jak 2,18b) A hit olyan hozzátapadás, belenövés a Krisztusba, mint ahogyan belenő az oltvány az ágba, és azontúl annak az életereje által él tovább. És hogy megfogta-e az oltvány, attól függ, megeredt-e benne az élet, növekedik-e, kivirágzik és terem-e gyümölcsöt? Meddő oltvány is van. Le is szárad hamar. Ilyen a halott hit. Nagyon hamar kiderül a hitről, hogy igazi-e vagy halott? Elárulják a cselekedeteid! Mint ahogyan a hőmérő mutatja a hőmérsékletet. Nem a cselekedeteink szerzik számunkra az üdvösséget, mint ahogyan nem a hőmérő csinálja az időjárást. A cselekedeteink csak jelzik, hogy elkezdte-e már munkálni bennünk Isten az üdvösséget, hogy benne vagyunk-e már a Krisztus halála és feltámadása energiájának a hatásában, vagyis hogy hiszünk-e igazán a Krisztusban? Nos: hiszünk?! Jakabon át önvizsgálatra szólít most az Úr: “Mutasd meg nékem a te hitedet a te cselekedeteidből!” Ne áltasd magad: olvasd le a hőmérőről!

Az igazi, a valódi hit rögtön nyilvánvalóvá lesz a tettekben. Zákeus hitéről meggyőződhetett mindenki, mert az azelőtt zsugori, szívtelen ember elindult fölkeresni mindazokat, akiket megkárosított és négyszeresét adta vissza annak, amit elvett tőlük. Mindenki láthatta, hogy ezzel az emberrel történt valami. A keresztfán hitre ébredt lator a Krisztusban való hit által a legnagyobb fölismerésre jut, a legnehezebbre: arra, hogy méltán szenved, megérdemelte a sorsát! Kimondhatatlanul nagy dolog, amikor valaki el tudja fogadni Isten kezéből a legkeservesebb sorsot is. Világos bizonysága ez az igazi hitnek! A filippi-beli börtönőr vizet melegít és megmossa a véres sebeit annak a rabnak, akit a legmélyebb börtönbe vetett még előbb. Mekkora változás egy ember egész magatartásában! Mi történt vele? Hitt az Istennek, aki a Krisztusban őhozzá is lehajolt és megmosta lelkének a véres foltjait az Ő vérével! Ahol a hitnek az ilyen gyümölcsei, látható jelei hiányoznak, ott teljes bizonyossággal megállapítható, hogy hiányzik a valódi hit!

Hit és cselekedet tehát éppen nem ellentétei egymásnak, hanem ugyanannak a dolognak egyik és másik oldala. Elválaszthatatlanok, összetartoznak. Cselekedet által igazolódik a hit és hit által válik lehetővé a cselekedet. Valahogy olyanformán van ez, mint ahogyan a ló is két istránggal húzza a kocsit. Az egyik a hit, a másik a cselekedet. Mindkettőnek egyformán feszesnek kell lennie. Ha a ló csak az egyiknél fogva húz, nem megy a kocsi, vagy rosszul megy. Aki csak hinni akar és nem törődik a cselekedeteivel: halott ortodoxiába süllyed. Aki pedig csak a maga erejével akar boldogulni, az önigazultság és önmegváltás csapdájába esik. A hit, amely nem cselekszik, nem engedelmeskedik gyakorlati tettekben: bénító tehetetlenséggé válik, valóban álomporrá, ópiummá! Aki pedig mindent a maga cselekedeteiből vár, azt hiszi, saját erejéből is képes megoldani élete problémáit, az vagy moralizmusba vagy kétségbeesésbe jut.

A helyes egyensúlyi helyzet a hit és a cselekedetek feszültségében adódik. Az a fontos tehát, hogy ne válasszuk el ezt a kettőt egymástól! Ne úgy gondolkodjunk, hogy ha Istenről van szó: ez a hit világába tartozik. Ha pedig meg kell fogni a kalapácsot, ásót, tollat, iskolakönyvet, főzőkanalat - tehát ha bármit a gyakorlati életben cselekedni kell: ez független a hittől. A hit és a cselekedet kettős hámjába fogva lehet húzni életünk kocsiját, azt a kocsit, amiben benne van az egész batyunk, terhünk, életünk, vallási, családi, politikai ügyeink, magatartásunk, üdvösségünk!

Úgy higgyünk, mintha minden a hitünktől függne - és úgy engedelmeskedjünk, cselekedjünk, mintha minden az engedelmességünktől függene! Ebből kerül ki azután az, amit Isten tényleg elvár tőlünk: a hitbeli engedelmesség!

Adj lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.

(512. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1953. május 17.

Annyira világos, magától értetődő az, amit Jakab ebben a részben elmond, hogy szinte nem is kellene magyarázni, csak jól, alaposan elolvasni, újra és újra végiggondolni, belevésni a szívünkbe, hogy adott esetben el ne feledkezzünk róla. Nem is akarom én megmagyarázni ezt az Igét, hanem inkább a tömör, kemény szavakat szétnyitni egy kicsit, mint egy sűrű bokor ágait, hogy jobban beleláthassunk, mi minden van itt! Olyan dologról beszél, ami nagyon gyakori közöttünk is, amit nagyon jól ismerünk magunkban is: a személyválogatásról. Hallgassuk meg hát, mit is mond róla?

Adott esetből indul ki, amit nyilván hallott, vagy maga is látott a gyülekezetben, mégpedig annak az istentiszteleti összejövetelén. Kis szobában vagy teremben egybegyűlt már a hívek serege, kezdődik az istentisztelet. Egyszer csak nyílik az ajtó és belép rajta egy ágról szakadt, rossz kinézetű, gyűrött, kopott szegény ember. Keze, ruhája piszkos, arca fáradt, kimerült. Az emberek megfordulnak utána. Ki jön itt ilyen későn az istentiszteletre, és még nincs is rendesen felöltözve?! És ez az ember érzi, hogy minden tekintet őt kíséri, és hallja, amint itt-ott megjegyzések hangzanak el. Valaki azután odaszól neki kurtán: állj meg itt, az ajtó mellett! - esetleg egy jószívű lélek odatol elébe egy zsámolyt, amin az előbb a lábát nyugtatta. - Majd újra nyílik az ajtó, és egy jó kinézetű, öntudatos járású, előkelő személyiség érkezik az istentiszteletre, aranygyűrű ragyog az ujján, fényes ünneplő öltözetéről is látszik, hogy jómódú ember. Nagy reverenciával [tiszteletadással] néznek rá a hívek, tisztelettudóan biccentenek felé a fejükkel, nagy udvariasan előre tessékelik, lehetőleg karosszéket mutatnak neki, mondván, hogy fönn van tartva számára a hely, jöjjön ide.

Bizonyára nem kitalált történet, hanem az életből, mégpedig a keresztyén gyülekezetből vett példa, ami fölött nagyon elszomorodik Jakab. (Itt, nálunk is megtörtént már, hogy nagy ünnepen, zsúfolt templomban egy-egy későn jövőnek helyet tartott fenn valaki, és amikor mások akartak leülni arra a székre, nem engedte, mondván, hogy ez a hely foglalt. Tudjátok-e, hogy ilyen eset miatt már maradtak el a templomunkból emberek?!) - Sokkal súlyosabb azonban ennél az az eset, amit Jakab leír, mert ebben nemcsak egy rossz szokás, hanem egy nagyon nem-keresztyén lelkület jut kifejezésre. Röviden így nevezi ezt Jakab, hogy személyválogatás. Ez pedig azt jelenti, hogy személye válogatja, hogyan bánunk vele, miként viszonyulunk hozzá, az illető ember kinézése, anyagi helyzete, társadalmi pozíciója, műveltsége szabja meg a vele szemben tanúsítandó szívességünk, udvariasságunk, szeretetünk mértékét, határát.

Azt mondja: emberek, ti istentiszteletre jöttetek össze, hogy a Krisztusban való hitetekről vallást tegyetek, abban megerősödjetek, az Ő jelenléte által sugárzott erőből merítsetek. - Ti azt valljátok, hogy Isten gyermekei vagytok. Krisztus szent nevét viselitek, hogy ti a bűnbocsánat kegyelmében és az örök élet reménységében éltek: és ti ilyen megkülönböztetést tudtok mégis egyik ember meg a másik ember között tenni? Hogy nálatok egy gazdag ember többet jelent, mint egy szegény ember? Hogyan tudjátok ezt összeegyeztetni a Krisztusban való hitetekkel? Hogyan akartok ti így istentiszteletet tartani? Mit ér akkor az imádságotok, a zsoltár-éneketek, a prédikációtok? Jézus Krisztussal keresitek a közösségeteket, de vajon ott lehet Ő egy ilyen istentiszteleten közöttetek, ahol ez megtörténhet? Ahol ilyen lelkülettel gyűltök össze? Milyen hitetek van nektek, ha személyválogatók vagytok? Ez a magatartás ellentmond annak a hitnek, amit vallotok! - Igen, valami ilyenféle kemény korholás van Jakab szavaiban, amikor ezt írja: “Atyámfiai ne legyen személyválogatás a ti hitetekben, a mely van a dicsőség Urában, a mi Jézus Krisztusunkban.” (Jak 2,1)

Ne próbáljunk most kibújni az Ige érvénye alól azzal, hogy nálunk ilyesmi nem fordul elő, a mi templomunkban nincs külön helye a szegénynek, meg a gazdagnak, az aranygyűrűs embernek, meg a koldusrongyokban lévőnek. Igen: ha ebben a kőből épült templomban nincs is ilyen megkülönböztetés, de vajon merjük-e állítani, hogy abban a másik templomban, a szívünkben sincs?! Nem tartunk-e ott fönn magasabb és alacsonyabb rendű helyet egyik embernek és a másiknak? Vajon igazán egyforma szívélyes mosollyal fogadjuk azt, aki segítséget adni jön hozzánk, meg azt, aki segítséget kérni jön? Vajon csakugyan olyan idegen lenne tőlünk a személyválogatás lelkülete? Aki szeretetet hoz nekünk, meg aki szeretetet vár tőlünk? Akiből nekem lehet hasznom, meg akinek én lehetek hasznára? Sokszor nem is vesszük észre, mennyire személyválogatók vagyunk! Nem is tudatos előttünk, mennyire előnyben részesítjük a művelt, jól öltözött, tekintélyes, befolyásos embert a szegény, a lenézett, egyszerű emberrel szemben. Csak arra gondoljunk, hogy az ajtónk előtt kéregető csavargót mennyire más arccal, mozdulattal, hangsúllyal, lelkülettel fogadjuk, mint az első vizitre bejelentett notabilitást [előkelőséget]! Észre sem vesszük már, mennyire befolyásolja az emberekhez való viszonyunkat, magatartásunkat annak a másik embernek a kinézése, gondolkodása, világnézete, társadalmi helyzete, külsője és belsője, akihez éppen viszonyulunk a villamoson, vagy a piacon, vagy a hivatalban, vagy bárhol. Nem is gondolunk rá és mégis elárulódik a viselkedésünkből, hogy ez csak egy ún. egyszerű ember, ennek nem jár olyan tisztelet, olyan hódolatteljes kalapemelés, mint egy másik valakinek. Vagy: ez nem olyan csinos, nem jár neki annyi kedvesség, udvariasság, mint egy másiknak, aki csinosabb. Egészen magától értetődően osztályozzuk az embereket szimpatikusokra, antipatikusokra; értékesekre, értéktelenekre; hívőkre, hitetlenekre; barátra, ellenségre; műveltre, műveletlenre és eszerint bánunk is velük. Vagyis ugyanazt tesszük a szívünkben, amit az a régi gyülekezet tett Jakab korában: a fényes öltözetűnek ezt mondjuk: te ülj ide kényelmesen, - a szegénynek pedig ezt: te állj meg ott, húzd meg magad egy zugban.

De hát ez nem természetes valami? - Nos: annak természetes, aki nem ismeri a “a királyi törvényt az Írás szerint: Szeressed felebarátodat, mint tenmagadat”. (Jak 2,8) És itt nagyon kiszélesedik ez a kérdés, az egész emberi együttélés minden nyomorúságának a gyökere benne van ebben a szóban: személyválogatás. Emiatt olyan barátságtalan, rideg, fagyos, otthontalan a világ. Innét erednek a szakadékok emberek, társadalmak, népek között. Az alacsonyan álló azt érzi, hogy lenézik, megvetik, semmibe veszik - a magasan álló meg azt, hogy irigylik, hízelegnek neki. Egyik sem kapja meg azt, amire szüksége volna, ami éltetné, amiben szabadon lélegezne föl: az önzetlen, igaz szeretetet. Mert az sem igaz szeretet, amit a fényes öltözetűnek mondanak, hogy “Te ülj ide szépen”, mert ez a szívélyesség nem neki szól, hanem a fényes öltözetének, az aranygyűrűjének. A személyválogató szeretet nem szeretet, hanem annak éppen az ellentéte: önzés, önös érdekeket szolgáló hízelgés. Nem bagatell dologról van tehát szó, ami fölött könnyedén túltehetnénk magunkat, hanem azt mondja: a szeretet királyi törvényének a megszegéséről.

És azt mondja még: “Ha valaki az egész törvényt megtartja is, de vét egy ellen, az egésznek megrontásában bűnös.” (Jak 2,10) Egy parancsolat megszegése az egész törvény megszegése. Aki csak egy helyen hág át egy kerítésen, az mégis áthágott és tilosba került. Hiába vigasztalja magát azzal, hogy jó, én nem tudom szeretni ezt vagy azt az embert, csoportot, népet, de azért más egyéb dologban tiszteletben tartom Isten akaratát! Például: nem paráználkodom, nem lopok, nem bántok senkit - én feddhetetlen vagyok. Nos, nem így van, mondja Jakab. És ez az egyetlen dolog, a személyválogató magatartás, lelkület, elárulja az egész lényedet: azt, hogy más egyéb dologban való feddhetetlenséged is csak máz! Az egész kegyességed, az egész vallásosságod, az egész hited hamis! Istentiszteleted nem istentisztelet.

Aki a gazdagot felmagasztalja a szegény rovására, a társadalmilag, vagyonilag, műveltségbelileg, hitbelileg gazdagot az ugyanolyan tekintetben vett szegény rovására, lehet-e annak az Istenben való hite valódi hit? Hiszen azt mondja: “avagy nem az Isten választotta-é ki e világ szegényeit, hogy gazdagok legyenek hitben, és örökösei az országnak, a melyet azoknak ígért, a kik őt szeretik?” (Jak 2,5) Isten a szegények és gazdagok örök harcában színt vallott, és a szegények mellé állt. Isten megfordítva ítél, mint mi: Ő a szegényeket választotta, azokhoz hajolt le, akiktől mi elhúzódunk, azokhoz ereszkedett alá, akiket mi megvetünk. Isten színvallása akkor lett teljessé, amikor Jézus Krisztusban gazdag lévén szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. Jászolban született, hontalan bujdosó volt, a kereszten halt meg, hogy testvére legyen az igazán szegényeknek. Ha össze akarunk tartozni Krisztussal, akkor ennek éppen abban kellene megmutatkoznia, hogy vállaljuk a testvéri összetartozásunkat a legszegényebbekkel. Aki igazán egy a Krisztussal, aki hit által a Krisztusban van: azt Jézus magával vitte le a mélybe, oda, ahol a megvetettek, a lenézettek, a kisemmizettek, a szegények vannak. Hiszen az Isten szemében mindnyájan egyformán koldusok, szegények vagyunk, rongyosak, semmik, akik csak az Ő nagy irgalmából élhetünk. Az a gazdag is, akiről Jakab beszél, az aranygyűrűivel, meg a fényes ruháival, Isten előtt olyan nyomorult, szegény, aki irgalomra szorul. Isten ítélőszéke előtt nem segít rajta az aranygyűrű, a rang, a modor, csak az, hogy Jézus Krisztus megkönyörült minden szegényen és nyomorulton.

Milyen jó, hogy Isten a Jézus Krisztusban színt vallott és a szegények mellé állt, hiszen mi mindnyájan ezek vagyunk! Szegények, nyomorultak, bűnösök. Miért nem tudunk hát akkor testvérévé válni a másik szegénynek, úgy szeretni a nyomorultat, mint magunkat? Ne legyen hát személyválogatás a mi hitünkben, amely van a dicsőség Urában, a Jézus Krisztusban! Nem fér ez össze a Krisztusban való hittel! Aki Istennek a Jézus Krisztusban közölt irgalmából él, az nem lehet irgalmatlan szívvel a szegény iránt! Vagy ha irgalmatlan, ez annak a jele, hogy még maga sem kóstolta meg a néki életet adó isteni irgalmat. Ezért mondja végül Jakab: “...az ítélet irgalmatlan az iránt, a ki nem cselekszik irgalmasságot.” (Jak 2,13a) Jézus már ki is mondta ezt az ítéletet az irgalmatlan emberre, így: Nem ismerlek titeket, nem vállalok közösséget veletek, “mert éheztem, és nem adtatok ennem; szomjúhoztam, és nem adtatok innom; Jövevény voltam, és nem fogadtatok be engem; mezítelen voltam, és nem ruháztatok meg engem; beteg és fogoly voltam, és nem látogattatok meg engem.” (Mt 25,42-43)

De nem ez az utolsó szava Jakabnak, hanem ez: “Dicsekedik az irgalmasság az ítélet ellen.” (Jak 2,13b) Az irgalmas szív triumfál [győz] az ítélet felett. Nézzétek, a mi Urunk személyválogatás nélkül közölte velünk irgalmasságát, kegyelmét, Jézus megtöretett testének és kiontatott vérének erejében győzedelmeskedett az Ő irgalma minden ítélet fölött. Elfogadva, újra megtelítődve ezzel az irgalommal, más emberként térhetünk vissza innen a hideg világba. Az Ő irgalmának, az Ő segítő szeretetének a melegével minden ember felé, személyválogatás nélkül!

Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem!
Irgalmazz, Úr Isten, immáron énnékem,
Mert tebenned bízik, Uram, az én lelkem,
És tebenned nyugszik, Uram, az én szívem.

Kész már az én szívem néked énekelni,
Kész most jóvoltodért nagy hálákat adni,
És mindenek előtt téged megvallani,
A te szent nevedet örökké dicsérni.

(256. ének 1. és 6. vers)

Ámen

Dátum: 1953. május 10.

Jakab ebben a most felolvasott igeszakaszban a gyülekezet istentiszteletére nézve ad utasításokat. Lelki szemei előtt megjelennek a szétszórtságban élő atyjafiai, amint házanként kis közösségekben összegyülekeznek naponta vagy hetenként, előveszik az írásokat, az apostolok levelét, Jézus beszédeit, ezeket olvassák, magyarázzák, megbeszélik, szóval Igét hirdetnek és hallgatnak. Mert ebből áll a keresztyén gyülekezet istentisztelete: az Ige hirdetéséből és hallgatásából, akár házanként kicsiny körben, akár nagy templomban gyülekezeti összejövetelen történik. Minden istentiszteletünk középpontjában az Ige van, melynek tartalma, kezdeményezője és végcélja, Isten tisztelésünk alapja, lehetségesítője, erőforrása: az Ige! Erről szól a Jakab levél tanítása.

Tehát az Ige. Egyszerűbb, hétköznapibb kifejezéssel így is mondhatnám, hogy a szó, a beszéd. És ha így mondjuk, egyszerre nagyon különösen hangzik a fülünknek, hogy a szó, a beszéd lenne istentiszteletünk minden alapja és tartalma? Mi, mai emberek a szónak, a beszédnek nem tulajdonítunk ilyen nagy jelentőséget. Azt szoktuk mondani, hogy a szó az csak szó, aminél többet ér a tett. Mit ér a szó, ha nem követi a cselekedet? Szóval nem lehet segíteni a bajbajutott emberen. Nos: igazuk is van, ha a mi emberi szavunkra gondolunk. A mi szavunk valóban csak szó. Elrepül, semmivé lesz, erőtelen, hatástalan marad.

De van egy másik szó is, olyan szó, amelyik mint szó: tett is, mégpedig olyan tett, olyan mentő cselekedet, amelyet ha meghallott valaki, már meg is kapta benne a segítséget. Isten ti. az Ő egész mentő hatalmát, megváltó erejét egy szóba helyezte bele. És ha Istennek ez a szava elhangzik valahol és egy emberi életet megragad, akkor ott már nincs másra szükség, mert ott már működik a teljes isteni segítség. Ez a szó ugyanis Isten kegyelmes cselekedetéről beszél. Arról, hogy Édesatyánk van, aki Önmaga második személyét a Fiúban elküldte utánunk és hogy a Fiú mindent elvégzett, amit el kellett végeznie a mi megmentésünkre. Ebben a szóban adja tudomásunkra Isten, hogy megbocsátja bűneinket, gyermekeivé fogad, mellénk áll a küzdelmeinkben, megszenteli a szenvedésünket, sorsközösséget vállal velünk, megnyitja az utat a halálból az életbe.

Ezért van ennek a szónak olyan csodálatos hatalma, hogy képes engem újjászülni, megvigasztalni, megerősíteni, körülöttem új világot teremteni, éppen úgy mint kezdetben, amikor ugyanez az isteni szó a semmiből teremtett egy egész világot, mennyet és földet. Ezért van magyar nyelvünkben ennek az isteni szónak a kifejezésére külön fönntartott szavunk: az Ige! Isten szava, Isten Igéje, úgy ahogyan megszólalt hajdan a próféták és apostolok száján, írásán át és ahogyan testté vált, élő emberi alakot öltött a Názáreti Jézus Krisztus személyében.

És ha az Ige, az Isten szava ilyen csodálatos hatalom, akkor mindennél fontosabb, hogy ez az Ige szóljon és én hallgassam. - És az Ige szól. Szól a mindenségben, a történelemben, szól a Bibliában, az egyházban, szól mindezek felett a Jézus Krisztusban. Sűrítve szól; különlegesen hozzánk szól a gyülekezeti istentiszteleten, a prédikációban. Szól és mondja, amitől életem és halálom, örök életem és örök halálom függ. Ezért alapja, központja istentiszteletünknek az Isten szava, Igéje, megszólaló és megszólító beszéde.

Hogyan viselkedjünk hát vele szemben? - Azt mondja Jakab: “legyen minden ember gyors a hallásra, késedelmes a szólásra.” (1,19) Ez a gyorsaság nem fizikai mozgást jelent, ilyen értelemben, hogy siessünk, el ne késsünk az istentiszteletről - bár erre is jó lenne serkentgetni a gyülekezetet éppen itt Pasaréten -, hanem lelki beállítottságot. Lélegzet-visszafojtva kellene hallgatnunk, amit Isten mond, mint a rádió szavát hallgatják, amikor bemondja, mi történt azzal a hajóval, amelyen szeretteink viharba kerültek.

“Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy egészen elcsendesíteni magunkban minden más hangot, vitát, ellenérvet, magunk igazát, hogy a bennünk lévő zaj el ne nyomja az Ige szavát. “Késedelmes a szólásra” - azt jelenti, hogy elcsendesedni az Ige előtt, hogy Ő szóljon, csak Ő , ne a beszélő lelkipásztor, akárki legyen az. Ne az igehirdetőre, hanem az igehirdetésre legyen beállítva a hallásunk. A hallás útján részesedünk abban az életet támasztó hatalomban, amit Isten az Ő Igéjébe helyezett el, amit Igéje által működtet a világban. Miközben hallgatjuk Isten megmentő tettéről szóló Igéjét, azonközben mintegy részesülünk is benne. Ezért a legelső az, hogy legyünk gyorsak, készek a hallásra.

De hát nem a cselekvés a legfontosabb, hanem a hallás, kérdezhetné valaki? Nos, persze, hogy a cselekvés, de a hallás, az Ige hallása, annak meghallása, amit Isten a Jézus Krisztusban értünk tett, ez a hallás a legalapvetőbb cselekvés. Ezt kell előbb megcselekedni: meghallani, amit Isten az Ő Igéjében mond, mert az Igében adja meg a világosságot és erőt arra, amit azután majd cselekedni kell. Ezért legyen minden ember, aki Isten akarata szerint akar élni, gyors a hallásra!

Persze ez a hallás ne olyan hallgatás legyen, mint ahogyan az ember egy szép hangverseny-művet, vagy az égzengést hallgatja, - hanem így mondja Jakab: “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”. (21b vers) Mint a vadrózsa ahogyan tűri, hogy sebet vágnak rajta és belé oltanak egy nemes hajtást, új életcsírát. Ilyen szelídséggel fogadja a szomjas mező a májusi záport, a remegő bibe a reá hulló hímport, így fogadja a menyasszony vőlegénye csókját, s így fogadta Mária a Szent Lélek beárnyékolását. Az igazi hallásban, az Ige igazi hallásában mintegy lelki fogantatás történik, isteni életcsírával való megtermékenyülés, lelki nász: elfordulás mindenki mástól és odaadás az Egyetlenegynek, Krisztusnak! Tehát: ilyen “szelídséggel fogadjátok a beoltott igét”(21b vers) - mondja Jakab.

De ne maradjon ez a befogadás élményhalmozás, esztétikai vagy kultikus vallásosság, hanem szülessen belőle és általa új élet. Ezért fűzi rögtön hozzá: “Az igének pedig megtartói legyetek és ne csak hallgatói, megcsalván magatokat”. (22. v.) Nagy veszedelme az az igehallgatásunknak, hogy csak tanít, gyönyörködtet, szertartásra indít, de nem ejt foglyul, nem győz le, nem alakít át. Meghallgatjuk, elismerjük, hogy igazat mondott az Ige, rábólintunk, azután bent hagyjuk a templomban, a Biblia lapjai között becsukva, - és mi megyünk tovább a dolgunkra, élni az életünket Ige nélkül, Krisztus nélkül, mint ahogyan elfordul az ember a tükörtől, mert nem jó gondolni arra a fáradt, öregedő, ráncos, csalódott arcra, amit benne látott. Hiszen úgysem lehet rajta segíteni!

Dehogynem - mondja Jakab! Lehet rajta segíteni! Akármilyen csúnyának, tehetetlennek, szennyesnek, halálra váltnak láttad meg magad az Ige tükrében: lehet rajta segíteni, - mégpedig úgy, ahogyan Jakab mondja: Az Igének megtartói, - még helyesebben: cselekvői - legyetek!

Az Ige hatalmát, újjá teremtő erejét, megmentő energiáját, igazi segítségét éppen abban és azáltal élitek meg, hogy cselekszitek. Miközben az Ige cselekvőivé váltok, válik az Ige számotokra segítséggé, reális hatalommá! Miközben az Igét cselekszitek, tapasztaljátok meg szabadító erejét.

És ez valóban így van! - Stanley Jones beszéli el találkozását egy kínai mérnökkel, aki elmondta neki, hogy nem tud hinni Krisztus istenségében. - Hát mit hisz ön, meddig terjed a hite? - kérdezte Stanley Jones. - Azt, hogy Krisztus volt a legjobb ember a világon. - Nos, hát akkor induljunk ki abból, amit el tud hinni. Ha Krisztus a legjobb ember, akkor Ő lehet az ön ideálja. Kész-e Ön arra, hogy mindent ennek az ideálnak megfelelően cselekedjék és életéből mindent kiküszöböljön, amit Krisztus nem tartana helyesnek? - A kínai megdöbbent és azt mondta, hogy ez bizony nem könnyű dolog lenne. De megpróbálja. - És ha kiderülne, folytatta Stanley Jones, hogy Krisztus egy ember, vagy akár több mint egy ember, nem lenne-e ön mindenesetre erősebb és jobb, ha Ő mindig önnel és önben élne? - Persze, hogy akkor más lennék, - mondta a kínai. - Nos, nem akarná akkor befogadni Őt az életébe? - De nem tudom miként? - Mondja utánam ezt az imádságot mondatról mondatra: - Óh, én kételkedő lelkem tedd meg az első lépést. Itt és most beleegyezem, hogy mindent kiküszöbölök az életemből, amit Te nem tudsz elfogadni Úr Jézus Krisztus, Ámen! A kínai utána mondta, majd így szólt: - Ez valami más, mint amit eddig hallottam. Nekem mindig azt mondták: előbb hinnem kell. Itt legalább valami olyan van, amihez rögtön hozzákezdhetek. A következő napon ragyogó arccal tért vissza a kínai mérnök: - El sem tudtam képzelni, hogy ilyen boldog lehet az ember, mint amilyen én vagyok. Eltűnik minden kétségem és problémám a tekintetben, hogy kicsoda Krisztus. És amellett feleségemmel is beszéltem a dologról és ő is nagyon szeretné megkapni ugyanazt, amit én találtam!

Ez a kínai megtapasztalta azt, amit Jakab így fejezett ki: Aki “nem feledékeny hallgató, sőt cselekedet követője lévén, az boldog lesz az ő cselekedetében.” (25b v.) - Ezért az Igének ne csak hallgatói, hanem cselekvői legyetek!

Cselekedni az Igét azt jelenti, hogy megadom magam néki, testestül-lelkestül hatalmába kerülök, külső és belső világom egész területén az Igétől függő ihletett lélek vagyok, az Ige, a testté lett Ige szerelmese. Továbbra is az vagyok: munkás vagy tudós, hivatalnok, vagy háziasszony, diák vagy villamoskocsi-vezető, s azt teszem, amit eddig. De mindezt most már úgy élem meg, mint aki hallotta az Igét, mint akit megragadott az Ige, mint akinek érzéseit, gondolatait és cselekedeteit legyőzte és foglyul ejtette Isten teremtő Igéje. Ezt jelenti cselekedni az Igét. Igen, az Ige cselekvője ma is és mindig újra “boldog lesz az ő cselekedetében”!

És hogy mindez ne maradjon csak általánosságban hangoztatott igazság, az Ige rögtön az irányt is megjelöli, merre induljon el ez a cselekvés: “Tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten és az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül megtartani magát e világtól.” (27. vers) Íme: ez a hallott Ige cselekvése. És amit az Ige cselekszik velem, azt cselekszem én is másokkal. Isten Igéje azt jelenti, hogy Isten megkönyörült rajtam elesetten, bűnösön, lehajolt hozzám, megosztotta sorsomat, fölemelt, meggyógyított, szeret, - és ez az Ige azáltal realizálódik bennem hatékony erővel, ha a meghallott Igét megcselekszem: megkönyörülök az elesetten, a nyomorulton, az elhagyatotton, mellé állok, fölemelem, megsegítem, szeretem!

Az igazi istentisztelet az, amikor Istennek az Ő Igéjében közölt irgalmassága bennem is irgalmassággá, szeretetszolgálattá válik. Ez a jele annak, hogy meghallottam az Ő Igéjét. Itt a tere annak, hogy cselekedjem az Ő Igéjét. Jakab az özvegyeket és árvákat említi, mint legjellemzőbbjeit az emberiség azon tagjainak, akik segítségre szorulnak. Elhagyottak, szomorúak, csalódottak, védtelenek, akik olyan kicsik, hogy mindenki átnéz fölöttük. Ide lehajolni a legkevésbé mutatós szolgálat, sem dicsőségben, sem anyagiakban nem jövedelmező, sőt! Olyanokon való segítés, ahol a legkevésbé várható a viszontszolgálat. A szeretetnek olyan tékozlása, amelyik soha meg nem térül - a földön! Tettekben megszülető gyümölcse annak az irgalomnak, amivel az Ige befogadása által termékenyül meg a lélek. Tehát valóban tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet.

Így válik istentiszteletünk kultuszból élet forrásává és így válik az életünk Isten tiszteletének a kultuszává! Ezért imádkozzunk így az ének szavaival:

Szakaszd el hát most is szívünket, Minden érzésünket, A sok hiábavalóságtól, E csalárd világtól,
Hogy az Igének hallgatói, Légyünk megtartói;
Mely szívünkben gyökeret verjen, Gyümölcsöt teremjen. (377. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. április 26.

Jakab most a lelki életnek egy olyan legbensőbb ügyéről beszél, amit minden ember ismer saját tapasztalatából: a kísértésről. Nincs ember a világon, aki mentes volna tőle. Még Jézust is megkísértette az ördög, amikor emberi életünket testi valóságban élte közöttünk. A hívő ember is, az újjászületett ember is állandóan ki van téve neki, mert a bűnbocsánat által, a kegyelembefogadtatás által a hívő ember sem szűnt meg bűnös ember lenni. És a kísértés nem olyan valami, ami csak néha, ritkán lepi meg az embert, amivel az életben csak egyszer-kétszer találkozunk, vagy esetleg nem is találkozunk. Sőt, inkább azt lehet mondani, hogy nincs egyetlen nap, egyetlen óra sem kísértés nélkül. Ennek az emberi lélek mélyén lejátszódó folyamatnak a titkát leplezi le előttünk ez az igeszakasz, hogy megismerve a kísértés lényegét, tudjunk ellene védekezni.

Micsoda hát a kísértés? Miben áll ennek a jelenségnek a lényege? - Talán jobban megértjük majd, ha előbb arról próbálunk beszélni, mi nem a kísértés. A kísértés még nem bűn, hanem közvetlenül megelőzi a bűnt, tehát azt, ami akár gondolatban, akár cselekedetben már bűn! A kísértés még nem az! Tehát a kísértés még az a pillanat, amikor a bűn ellen még küzdeni lehet. És ezt azért jó hangsúlyozni, mert sokszor azt hiszi az ember, hogy amikor kísértésbe kerül, már ezzel magával bűnt követett el és így már minden további ellenállás, küzdelem hiábavaló, szükségtelen. Éppen olyan dolog ez, mintha egy katona azt gondolná, hogy már el is veszítette a csatát, amikor meglátta maga előtt az első ellenséget fölbukkanni. Nem! Ez éppen azt jelenti, hogy most kell résen lenni, mert most kezdődik a harc! A kísértésben a tolvaj még csak kerülgeti a szívünk háza táját, keresve azt a gyenge pontot, ahol betörhet. Ez még nem baj, pláne ha résen van a ház ura és vigyáz! A baj ott van, hogy bent a házban a tolvajnak van egy cinkosa, aki várja a tolvajt, aki összejátszik vele, aki rögtön reagál a közeledtére, egyszerre megérzi, hogy ott ólálkodik, sőt titokban, észrevétlenül ajtót nyit előtte, beengedi, segít neki. Ez a belső ellenség, amelyik összefog a kívülről jövő kísértéssel: Jakab szerint nem más, mint a kívánság!

“Mindenki kísértetik, amikor vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.” (Jak 1,14) Azért tudott Jézusról lepattanni minden kísértés, mert Benne nem volt meg ez a belső ellenség. Benne nem volt semmi, ami a sötétség hatalmaival összejátszott volna. Benne nem volt fogékonyság a bűnnel szemben, mint ahogyan az aranyra vagy a gyémántra hatástalan marad a mágnespatkó vonzó ereje. A megromlott emberi természetünkben azonban ott marad életünk végéig ez a belső ellenség, a saját kívánság, a régi "én" vágya, amelyik igyekszik kihasználni minden alkalmat az újra érvényesülésre. Olyan gyúlékony anyag ez bennünk, ami a legkisebb tűztől is rögtön hajlandó újra lángra kapni, lobogni, égetni, emészteni, bajba sodorni.

És most ezt a saját kívánságot megint különböztessük meg a természetes ösztöneinktől. A szomszéd kertjében viruló alma éppen úgy fölkeltheti az étvágyamat, mint a saját kertemben lévő. Vagy egy idegen kertben viruló testi szépség éppen úgy megszólíthatja a szexuális ösztönünket, mint a saját kertünkben lévő. Ezek olyan tények, amelyekkel szemben nem használ az, ha tagadjuk vagy ünnepélyesen kijelentjük, hogy ezeknek nem kellene így lenniük. Mert ez egyszerűen így van, mert ez biológiai funkció. És addig nincs is baj, amíg emberi mivoltomnak ezek a legtermészetesebb biológiai ösztönei is az isteni világrend keretei között maradnak. Más szóval: örömmel szemlélhetem a szomszéd pirosló almáját és szépnek találhatom a nem hozzám tartozó testi szépséget, amíg meg nem kívánom, amíg nem érzek vágyat magamban a lopásnak vagy a hűtlenségnek akár a gondolatban való elkövetésére is! Csak éppen az a baj, hogy emberi mivoltunknak éppen ezek a természetes ösztönei szoktak lenni azok a gyenge pontok, ahol a belső ellenség, a kívánság, a leghamarább ajtót nyit a külsőnek. Így válik azután a kísértés veszedelemmé, így terjed szét bennünk, így foglalja el a bensőnket, így lesz mozgatóerővé, égető tűzzé, megbénító megkötözöttséggé. Így lesz belőle bűn.

Vonja, édesgeti az embert a saját kívánsága, a kívánság pedig “megfoganván bűnt szül.” (Jak 1,15a) Tehát ott, a kívánság körül van a kísértés igazi problémája. Annyira, hogy minden külső, kívülről jövő támadás nélkül is, pusztán maga a kívánság válhat kísértéssé. Ki ne ismerné azt a lelki folyamatot, amit így lehetne leírni, hogy a vágyak, a legbensőbb, legtitkosabb vágyak képzeleti képeket színeznek ki maguknak, és az elképzelt képek vágyakat ébresztenek, fokozzák a kívánságot. Egyszerűen az történik, hogy a vágy fogan az ő méhében, a kívánság bűnt szül! Sohasem a kívülről jövő kísértés tehát az igazi probléma, hanem a belülről rá adott visszhang, a kívánság reagálása. Itt van a tűzfészke minden kísértésnek. Ezért válhat minden a világon kísértéssé. A jólét éppen úgy, mint a nyomorúság. Az öröm csak úgy, mint a szomorúság. A szép éppen úgy, mint a csúnya. A jó ugyanúgy, mint a rossz. A jószerencse éppen úgy, mint a balszerencse. Mert nem a helyzetben, nem a körülményekben, nem más emberek ilyen vagy amolyan magatartásában válik problematikussá a kísértés, hanem abban, hogy az embert vonja és édesgeti a tulajdon kívánsága.

És itt a gyökerét ragadja meg Jakab a kísértésnek, mert éppen ez a kísértés, hogy az embert a saját maga kívánsága kezdi vonni, édesgetni. Az embert, akit az Isten akarata kellene, hogy vonjon, vonzzon, most egyszerre a saját kívánsága kezdi vonzani, s elvonja, elcsalogatja az Istennel való közösségből. A kísértés az a pillanat, amikor az ember döntés előtt áll, kinek engedelmeskedjék: Istennek, vagy a saját kívánságának? Az a pillanat, amikor arról van szó, hogy az ember ösztönélete, érzelme és akarati élete kikerül Isten jelenlétének tiltó és parancsoló uralma alól, s átveszi az uralmat a kívánság, a vágy. A kísértés tehát olyan valami, ami köztem és Isten között történik. Az a lehetőség, hogy elfordulok az Úrtól, hogy elindulok a magam útján, hogy megpróbálom az életemet Isten nélkül élni, saját fejem szerint, saját erőmből. A kísértés az a pillanat, amikor egyedül maradok a bűnnel szemben. "Vonja, édesgeti a tulajdon kívánsága" - ez valami ilyenforma magatartás: Meg tudom én ezt oldani magam is! Miért imádkozzam előbb, miért hívnám itt Isten segítségét, miért járulnék előbb Őelébe?

Ez a titkos önállósítása magamnak, függetlenítése magamnak, amelyben azt vélem, a magam ura és a magam szerencséjének a kovácsa vagyok; ez a különös szabadság, amit veszek magamnak, Isten nélkül elindulni, belemenni az élet különböző helyzeteibe, részt venni a jóban vagy a rosszban, az örömben vagy a bánatban, a világban vagy a magányban: ez az a méreggyökér, ahonnét az egész élet megromlik! Így válhat kísértéssé egy boldog óra, egy örvendetes állapot is, mert milyen az az öröm, milyen boldogság az, amit az Úr nélkül élek át? És így válhat még inkább kísértéssé számomra egy csalódás, kudarc, fájdalom, halál: hiszen hogyan akarnék ezen a szörnyű órán átjutni az Úr nélkül? A kísértés tehát az a veszedelem, hogy elszakadok az Úrral való életközösségtől és átadom magam a saját kívánságaim vonzásának. Ezért ne mondja senki, hogy Istentől kísértetik, ne okolja Istent, amiért nehéz kísértésekbe vitte, engedte bele, se ne okolja senki a környezetét, a külvilágot, az emberek gonoszságát, a bűnnel fertőzött atmoszférát! Ne toljuk át másra a felelősséget. Ne beszéljünk átöröklésről, ne mondjuk: nem tehetek róla, ilyen a vérem, ilyenek az idegeim, Isten teremtett ilyennek! Mert bennünk van a gyökere a kísértésnek. Jakab sem vitatná az átöröklés, a vér, vagy az idegek hatalmát, de azt mondaná: elhagytad az Urat és ezért van minden! Ha szoros életközösségben lennél az Úrral, nem ronthatna meg téged sem a véred, sem az idegeid, sem mások bűne. "Ne tévelyegjetek, szeretett atyámfiai!" - mondja Jakab. Ne tévelyegjünk az összefüggéseket illetően. Mi magunk vagyunk a hibásak. Ott van a baj, hogy az Úr akarata helyett a saját tulajdon kívánságaink vonnak és édesgetnek.

Jó, - de ezek a kívánságok megvannak bennünk, kétségtelenül! Mit tegyünk hát a kívánságokkal? Nyomjuk el magunkban, fojtsuk vissza? Semmi esetre se, - mert a visszafojtott vágyak lekerülnek a tudatalatti világunkba, ahol kikerülvén az öntudat ellenőrzése alól, tovább élnek, alakulnak, forrnak, működnek és a legelső adandó alkalommal démonikus erővel törnek ki és iszonyú pusztítást végeznek. Tehát éppen nem elnyomni kell azt a csalogató vágyat, kívánságot, hanem nagyon is tudatosítani, a tudat fényébe állítani és leleplezni, leleplezni egy jó barát előtt és leleplezni az Úr előtt! Elárulni - Neki! A leghatásosabb fegyver a kísértés ellen a gyónás és az imádság! Nem hiába beszél éppen ebben az összefüggésben a “világosság Atyjáról”. Föltárni a lelket a világosság Atyja előtt: hadd süssön be az Atya kegyelmének, szentségének, dicsőségének a világossága oda, éppen oda, ahol a kívánságok meg akarnak bújni a rejtekben, a sötétben. Beengedni a mennyei fényt a léleknek ebbe a titokzatos mélységébe.

Azt mondja Jakab: “Minden jó adomány és minden tökéletes ajándék felülről való, és a világosságok Atyjától száll alá, a kinél nincs változás, vagy változásnak árnyéka.” (Jak 1,17) Nos: mindig újra megtelítődni ezzel a felülről jövő jó ajándékkal és tökéletes tudománnyal. Mintha azt mondaná Jakab: Te elhagytad Őt, de Ő nem hagyott el téged! Jó adományai és tökéletes ajándékai szállnak alá továbbra is onnan fölülről: irgalom, hazahívás, kegyelem, bűnbocsánat. Mindent egybefoglalva: az alászállott Jézus Krisztus, a legnagyobb adomány és legtökéletesebb ajándék. Leszállott, hogy Benne tökéletesen velünk legyen az Isten! Hogy megmaradhasson a kapcsolat, az életközösség, hogy mindig újra fel lehessen venni Vele ezt a kapcsolatot és életközösséget.

Így fejezi be a gondolatsort: “Az ő akarata szült minket az igazságnak ígéje által, hogy az ő teremtményeinek valami zsengéje legyünk.” (18. vers) Az előbb a kívánságról mondta, hogy amikor megfogan “bűnt szűl; a bűn pedig teljességre jutván halált nemz.” (15b vers) Itt most megint születésről beszél. Az Ige, az ami felülről jő, a világosság Atyjától, egy másik élet-princípiumot ültet el bennünk. Ereje által új élet születik: Krisztus bennünk! És ha a kívánság megszülte bennem a bűnt és halált, az Igazság Igéje megszüli bennem az új embert, a bennem élő Krisztust. Élő darabjává tesz annak az új világteremtésnek, amely Jézusnak a bűn és halál fölött aratott győzelmével, a feltámadással kezdődött el, és amelynek egész teljessége ezután fog még majd kibontakozni.

A kísértés egész problémájának a megoldását fejezi ki az az imádság, amit így szoktunk énekelni:

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.

(338. ének 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. április 12.

A most felolvasott részből megint az derül ki, amit már eddig két alkalommal is megállapítottunk, hogy Jakab nagyon gyakorlati érzékű ember. Egészen benne van a mindennapi életben, és mint annak alapos ismerője, tudja, hogy a legnagyobb különbség, ami az embereket ellentétbe szokta állítani egymással: a szint-különbség. Tehát az, hogy az egyik magasabb szinten él, a másik pedig alacsonyabban. Az egyik az élet magaslatain jár és élvezi a maga életét gondtalanságban, vidámságban, biztonságban - a másik pedig az élet mélységeiben vergődik, sóhajt, szenved. És ebből a kiegyenlítetlen ellentétből támad azután a legtöbb viszály kicsiben és nagyban egyaránt. És itt most ezt a nagyon égető kérdést nem szociális szempontból ragadja meg Jakab, hanem egyelőre tisztán lelki szempontból, hitbeli magatartás szempontjából. Hívő emberekhez, a Krisztust ismerő és követő keresztyénekhez intézi a vigasztaló és figyelmeztető isteni üzenetet, amellyel közös platformra, egy szintre hozza a fent és lent valókat, mondván: “Dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával, a gazdag pedig az ő alacsonyságával... (Jak 1,9-10) Nézzük hát, mi ez a közös platform, ahol a magasan és alacsonyan állók egyformák!

Valaki egyszer azt mondta, hogy sok olyan hely van ezen a világon, ahol az embernek isteni élményben lehet része: hangversenytermek, magas hegycsúcsok, a zúgó tenger partja, egy augusztusi csendes este csillagos égboltja, egy rengeteg erdő szelíd álma - mind-mind olyan magasztos helyek és alkalmak, ahol az embernek a lelke megtelhet az isteni fenség és dicsőség áhítatos sejtésével. De az a hely, ahol az Istennel találkozni lehet, az a világ legmélyebb pontja: a kereszt! Lent a mélyben emelte föl Isten e földön azt a magaslatot, ahol az ember Vele személyesen találkozhat. A legfelségesebb magasságot - Isten személyének a teljességét, Jézus Krisztust - Isten az emberi élet legnagyobb mélységében emelte: istállóban született, nem volt fejét hová lehajtania, bitófán halt meg. És ezzel betöltötte a mélységet a maga isteni fenségének a magasságával, a mennyország fényét vitte bele az emberi élet mélységeinek a sötétjébe. Testvérévé lett mindazoknak, akik lent vannak: szegénnyé lett érettünk, hogy mi az Ő szegénysége által meggazdagodjunk. (2Kor 8,9) Ez az a "nagyság", amely mindenkit, aki az élet mélységeiben kínlódik, felmagasztal, és ez az az "alacsonyság", ahová mindenkinek az élet magaslatairól le kell szállnia, ha találkozni akar Istennel!

Ezért mondja Jakab, hogy “dicsekedjék pedig az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával”, tehát azzal, hogy éppen ott, a mélységben tapasztalhatja meg, mennyire igazán testvére a Krisztus, sorstársa az Isten Fia, hogy körülveszi és élteti őt a kegyelem valósága. “A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék, ne a gazdagságával. Ne abban bízzon, mert nem az fogja őt megtartani a kísértések és megpróbáltatások idején, hanem őt is egyedül az a magaslat, amit Isten a golgota gyalázatának a mélységében állított fel számára. Mintha azt mondaná Jakab: tudjátok ugye, mit jelent a Krisztus keresztje a számotokra? Tudjátok ugye, hogy mindig újra csak ott kaphattok erőt a küzdelmeitekhez, ott vesz körül az Atya jelenlétének a valósága? Hogy mindig újra csak ott találkozhattok Istennel, ott újulhattok meg, ha elfáradtatok. Oda meneküljetek hát fentről és lentről mindnyájan, ott van a számotokra az egyetlen reménység, megtartatás, segítség, akár az élet magaslatait, akár az élet mélységeit járjátok! Ott, egyedül ott, a kereszt mélységében, ahol Isten az Ő földi trónját fölállította, ott tapasztaljátok meg, hogy nem vagytok magatokra hagyva, hogy veletek van az Isten, hogy szeret az Isten!

Ezért: “dicsekedjék... az alacsony sorsú... az ő nagyságával!” (Jak 1,9) Többféle értelemben lehet valaki alacsony sorsú. Lehet úgy is, hogy szegény, anyagilag van alacsonyan. Megoldhatatlan problémaként merednek eléje az étkezés, ruházkodás, fűtött szoba gondjai. Fájdalmasan tudja, mit jelent éhezni és fázni. Ebbe a tépelődésbe hangzik bele az Ige biztatása: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal, hogy a Krisztus által Isten gyermeke, királyi gyermek, megváltott ember, aki bízva kérheti: “A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma!” Mt 6,11) Aki anyagi gondjait is rábízhatja Arra, Aki azt mondta: Minden gondotokat énreám vessétek! (1Pt 5,7) Aki a legelemibb életszükségleteire, az állására, cipőjére, kenyerére nézve is rábízhatja magát arra az ígéretre, ami meg van írva: “Minden reggel meg-megújul; nagy a te hűséged!” (JSir 3,23) Sok alacsony sorsú hívő lélek tehetne boldog bizonyságot, hogy valóban lehet ebből az irgalomból élni! Valóban nem hagyja el az Úr az Övéit. Nincs olyan kétségbeesett helyzet, melyben már készen ne lenne a megoldás. Tehát: “Dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!”

De lehet, hogy ez a szegénység, ez az alacsonyság, ami gyötör valakit, nem ilyen külső jellegű, nem anyagi természetű, hanem lelki, érzelmi. Talán megvan valakinek mindene, ami az élethez szükséges, de mégis hiányzik valami. Hiányzik neki a szeretet. Úgy érzi, semmi szeretni való nincs rajta, és ezért nem is szereti őt senki. Nem értik meg, talán ki is nevetik, bosszankodnak miatta. Nincs barátja, segítsége, lelki társa. Ilyen mélység is van! És ide is lehallatszik a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Dicsekedjék, örüljön, vigasztalódjék, bízzon, mert az ő számára van az a magasság, ahol fölülemelkedhet mindenen, ahol az Örök Szeretet megújító erejét magába lélegezve éppen ő lehet a legnagyobb hasznára azoknak, akik gyűlölik, akik nem szeretik!

Van azután még egy alacsonyság, ami titokban nagyon sok embert gyötör. Nem az, hogy más emberek megvetik, lenézik, hanem az, hogy ő maga nem tetszik önmagának. Alacsonyabban érzi magát más emberekkel szemben. Talán senki sem tud róla, de ő mégis állandóan egy ilyen mélységben él. Úgy nevezi ezt a lélektan, hogy kisebbrendűségi érzés. Ilyen gondolatok gyötrik: ha tudnák az emberek, mennyi gyarlóságom, megkötözöttségem van, milyen gátlásokkal küzdök és hogy mennyire szégyenlem magam miatta! Ha tudnák, mennyire megvetem magam, milyen senki vagyok, milyen üres vagyok belülről: vajon mit tartanának rólam? Ez az egyik legjobban megbénító mélység, ez az alacsonyabb-rendűségi érzés. Az ilyen mélységben szenvedőknek különösen szól a biztatás: “dicsekedjék... az alacsony sorsú atyafi az ő nagyságával!” Azzal a nagyságával, ami a Krisztusban és a Krisztus által neki is van, és ne azzal a nagyságával, amivel mindenáron leplezni és pótolni akarja a hiányosságait, amivel többnek akar látszani, mint ami! Nem akkor érek sokat, ha nagynak látszom, ha nagynak tudom mutatni magam, hanem ha egészen eszközül tudom adni magam, úgy ahogy vagyok, a magam kicsinységével, a Legnagyobbnak a kezébe. Az az ember küzd kisebbrendűségi érzésekkel, aki több akar lenni, mint egyszerű eszköz Isten kezében, aki a saját nagyságával szeretne dicsekedni, de kénytelen rájönni, hogy benne nincs semmi nagyság, de titkolja. Nos, az ilyen számára is van nagyság, felülemelkedés: de nem benne, hanem Krisztusban! Azt mondja Jakab: dicsekedj, ne mondj le magadról, ne vessed el magad, ne hidd, hogy semmire sem vagy jó és alkalmas. Te megkötözött, te magadat lealacsonyító ember, nagyon sokat érsz, ha úgy ahogy vagy, a Krisztusé vagy! Ez a te igazi nagyságod, amivel dicsekedhetsz!

Igen: tehát Krisztus, az Ő megváltó kegyelme az a nagyság, amivel dicsekedhet minden alacsony sorsú atyafi. De hátha éppen e tekintetben érzi magát valaki nagyon mélyen: annyira, hogy mintha éppen ebből lenne kizárva, mert hitetlen, mert nem érti a Bibliát, mert nem tud imádkozni! Ilyen szegénység, ilyen mélység is van. Így gondolja magában: elmegyek ugyan a templomba, de úgy érzem magam ott, a hívő emberek között, mint a bélpoklos az egészségesek között. Nem való vagyok én oda. Ismerjük ezt a mélységet, ezt a szegénységet a hitben, a kitaszítottságnak ezt az érzetét? Nos, hát itt érvényes igazán, hogy dicsekedjék az alacsonyan álló az ő nagyságával! Éppen ebben a mélységben emelte föl Isten az Ő Fiát, hogy menedéke, reménysége, megtartója, Megváltója, hazavezető testvére legyen annak, aki elveszett! Neked, épp neked, aki a magad méltatlanságának tudatában mélyen vagy, kicsi vagy, alacsony vagy, neked szól a kegyelem nagysága, téged tesz a mennyország gazdag örökösévé Jézus gyalázata. Dicsekedhetsz te alacsony sorsú atyafi a te nagyságoddal. Nézd, milyen nagy vagy: örököstársa Isten Egyszülött Fiának, Jézus Krisztusnak! (Róm 8,17)

“A gazdag pedig az ő alacsonyságával” dicsekedjék - mondja Jakab. Ilyen is van: gazdag! Sokkal több, mint gondoljuk! Mi magunk is azok vagyunk sokszor bizonyos értelemben. Gazdag az, aki úgy érzi, van valami földi értelemben vett biztosítéka arra, hogy annak segítségével megállja a sarat, legyőz minden akadályt. Lehet az anyagi értelemben vett gazdagság, jólét, egészség, ügyesség, szépség. Talán abban vagy gazdag, hogy sok ember vesz körül és szeret. Vagy abban, hogy bízol magadban, erősnek érzed magad mindenféle nehézségekkel szemben. Vagy gazdag vagy a belső, lelki életben, a hitben, a kegyességben. Tudsz imádkozni és nem ismered azokat a kételyeket, amelyekkel mások küzdenek. Nem azt mondja Jakab, hogy mindezt a gazdagságot vessük meg, ne fogadjuk nagy hálával, ha megvan, hanem csak azt, hogy ne bízzuk rá magunkat az ilyen gazdagságunkra! Nem ez tart meg! A gazdagnak is szüksége van még ezen kívül valami másra, hogy mindvégig állhatatos maradhasson a megpróbáltatásokban. Sőt: mindez a gazdagság még veszélyes is lehet, mert akinek sok a pénze, könnyen azt vélheti, hogy Isten segítsége nélkül is megélhet. Akinek sok a barátja, akit sokan szeretnek, könnyen elfelejtheti keresni Istennek a Krisztusban adott szeretetét. És aki azt hiszi, hogy nagy hite van, jól tud imádkozni, könnyen kerül abba a kísértésbe, hogy majd az ő kegyessége, majd az Ő imádsága fogja átsegíteni minden nehézségen - és elfelejti, hogy ő is mindig újra kegyelemre és bűnbocsánatra szorul.

Ne a hitedben és ne az imádságodban bízz, hanem a kegyelmes és bűnbocsátó Istenben! Tehát a gazdag is tulajdonképpen szegény, és akinek sok mindene van, alapjában véve az is csak egy kisember. Mert minden gazdagsága csak olyan, mint a fűnek virága, ami egyszerre megszárad és lehull, amint rátűz a forró nap az ő hévségében. (vö. Jak10-11) És akkor azután rájön a gazdag, hogy nem marad más számára, csak a kereszt, a kegyelem, Jézus Krisztus!

Tehát akik a mélységben vannak, emelkedjenek föl, akik a magasságban élnek, szálljanak alá, mert mindkettő számára csak egy lehetőség van a megmaradásra, a kísértések és megpróbáltatások között való állhatatosságra: az a magasság, amit Isten a legnagyobb mélységben állított föl, a Vele való találkozás, életközösség helye - a golgotai kereszt! Nem az boldog, akinek sikerült nagy magasságokba fölkapaszkodni, hanem: “Boldog ember az, a ki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, a mit az Úr ígért az őt szeretőknek.” (Jak 1,12)

Tegyünk bizonyságot mindnyájan együtt:

Áll a Krisztus szent keresztje
Elmúlás és rom felett,
Krisztusban beteljesedve
Látom üdvösségemet.

Bánt a sok gond, űz a bánat,
Tört remény vagy félelem:
Ő nem hágy el, biztatást ad:
Békesség van énvelem.

Boldogságnak napja süt rám;
Jóság, fény jár utamon:
A keresztfa ragyogásán
Fényesebb lesz szép napom.

(230. ének 1-3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. március 15.