Urunk Szentlelkének a segítségével új sorozatot szeretnék kezdeni. Az ószövetségi Ábrahám sorozat után most az Újszövetség leggyakorlatiasabb beállítottságú könyvével, Jakab levelével foglalkozunk. Hadd szóljak bevezetőül néhány szót magáról a levélről. Mondtam már, hogy a leggyakorlatiasabb beállítottságú irata az Újszövetségnek. Nincs benne semmi elmélkedés, hanem inkább Jézus szavainak a valóságos gyakorlati életre való alkalmazhatóságáról ad mély, komoly, egyszerű bizonyságot. Nem dogmatikai, hanem inkább etikai mű. Alapgondolata, hogy az igaz hit jó cselekedetekben gyümölcsözik. Az élettől, erkölcstől elválasztott hit képmutatás, vagy képzelődés. A szó kereszténységével szemben a tett kereszténységét hirdeti. Olyan, mintha a Hegyi beszéd visszhangja lenne egy nemzedék után.
Írója így nevezi meg magát: “Jakab, Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája.” (Jak 1,1a) Az eredeti szó pontosabb fordítása szerint: “rabszolgája”. Annyival is inkább feltűnő ez a bemutatkozás ilyen formában, mert nem az apostol Jakabról van szó, hanem az Úr Jézus test-szerinti édestestvéréről. Mennyi alázat van ebben a kifejezésben: nem hivatkozik a vérségi kapcsolatra. Amíg az Úr a földön járt, ő is olyan tanácstalanul, értetlenül nézett rá, mint a család többi tagja. De mióta - Pál tudósítása szerint - a feltámadott Úr néki is megjelent, azóta ő is látott és hitt Benne. Később ő lett a jeruzsálemi gyülekezet elöljárója. Innen írja a 44-50. év táján jelen levelét az elszórtságban lévő, tehát a szórványban élő 12 nemzetségnek. Tehát az elszórtságban élő, vagyis az üldözések következtében szerteszét szóródott keresztényeknek szól a levél, egy szétszórt, szétkergetett nyájnak. Így írja le a gyülekezet állapotát, ilyen helyzetben van Isten gyülekezete, Isten népe a világban. Szétszórva minden népek között az egész földön. Sőt még ott is ilyen szétszórtságban, szétesett állapotban, ahol látszólag mint gyülekezet együtt van.
És vajon nem ilyen szétszórt, szétesett, széthúzó állapotban van-e gyakorlatilag minden helyi gyülekezet is, ez a mienk is? Mennyi szétesés és széthúzás, milyen távolság és idegenség van még azok között is, akik pedig össze kellene, hogy tartozzanak egymással mint Isten népe! Mennyire nem egységes közösség, összetartó és összetartozó egész látszólag egy helyi gyülekezet sem, hanem sokkal inkább egy szétesett nyáj! És mégis, ebben a megszólításban: “Jakab... az elszórtan levő tizenkét nemzetségnek” (1b vers) az fejeződik ki, hogy még ilyen állapotában is van gyülekezet, a szétszórt gyülekezet is gyülekezet, szétszéledt volta ellenére is megvan. Mutatja Jakab megszólítása. Hadd szólítson meg hát bennünket is a mi szétszóródott állapotunkban, és ennek alapján kiáltsuk oda mi is egymásnak, mint a ködbe jutott kirándulók a hegyek között, ahol nem láthatja egyik a másikat, hogy: Itt vagyunk! Együtt vagyunk! Megvagyunk! Igen, lehet, hogy sok különbség, szeretetlenség, közöny, gondolat, törekvés választ el bennünket egymástól, és emiatt, mint Isten népe elszórtságban élünk mi is - de nem vesztünk el, megvagyunk! És azért vagyunk meg, mert Jézus Krisztus van!
Jakab nem magánlevelet ír és nem magától írja a levelet, hanem mint Istennek és az Úr Jézus Krisztusnak szolgája. Tehát Jézus jelenlétére, az Övéivel való hatalmas megjelenésére hívja föl a figyelmet. Azáltal és abból él a gyülekezet, hogy Jézus ott van közöttük a szétszórtságban is. Nehogy azt gondoljuk, hogy Jézus hatalmas és kegyelmes jelenléte az Övéi között a földön akár csak egy pillanatra is megszűnt volna! Éppen ma egy hete beszéltünk arról, hogy Jézus nem valahol a távoli csillagos messzeségben van, hanem éppen itt van, velünk van, közel van. Az Ő láthatatlan jelenléte az Ő gyülekezete között valóság, realitás, amiből élni lehet. S nekünk, valahányszor így összejövünk, vagy össze sem jövünk, hanem arra gondolunk, hogy van itt egy szétszóródott gyülekezet: éppen abban a hitünkben kellene felbuzdulnunk, hogy Jézus itt él velünk, közöttünk!
Ebben a hitben, ebben a bizonyosságban meri Jakab a szétszórtságban lévő gyülekezetnek legelső üzenetként odakiáltani, hogy “Teljes örömnek tartsátok!” (2. vers) - mintha azt mondaná: Örüljetek! Legyetek boldogok! Akárhogyan áll is a dolog, akármilyen is a helyzet: szabad, lehet örülnötök! Pedig annak a gyülekezetnek - ha a külső körülményeit nézzük - nem sok oka volt az örvendezésre. Nagy, széjjelszakadozott állapotában ki volt téve annak a kísértésnek, hogy sokan megtagadják hitüket és visszaesnek. A testvéri közösség hiányában nincs akitől erősítést kapjanak, nem zárkózhatnak föl rendezett csatasorba, kinek-kinek magának kell megharcolnia a hit sokféle harcát. És íme, Jakab mégsem sajnálkozik atyjafiainak nehéz sorsán, nem azt írja, hogy: Óh, szegény testvéreim, fogadjátok őszinte részvétemet - hanem valami érthetetlen, derűs bizakodással kiáltja feléjük: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek... A kitartásban pedig tökéletes cselekedet legyen, hogy tökéletesek és épek legyetek minden fogyatkozás nélkül.” (2. és 4. vers) De éppen ezért meri ezt megtenni, mert ő hisz Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában. És valóban: e nélkül a hit nélkül a kísértések között való örvendezésre, a próbák között való állhatatosságra, tökéletes cselekedetre, fogyatkozás nélkül való életre biztatni valakit csak egyszerű jó tanács, amire az ember csak még jobban elcsügged, mert érzi, hogy éppen itt a baj: képtelen rá, hogy meg is csinálja.
A magunk erejéből egyetlen lépéssel sem tudunk ebben az irányban előbbre jutni, amit itt Jakab megjelöl. A megpróbáltatásokban mi nem örülni szoktunk, hanem sóhajtozni, panaszkodni, siránkozni. És nem győzni, hanem elbukni. Én, a magam gyengeségeivel, leveretéseivel, naponkénti bukásaival: én legyek kitartó, ép, fogyatkozás nélkül való? Ismerem a gyengéimet, tudom hogyan szokott történni a kísértések között, tehetetlen vagyok, amikor meglep a félelem, amikor rám szakad valami megpróbáltatás! S amikor itt Jakab a kísértések között való megállásról, állhatatosságról, tökéletességről beszél, bizonyosan tudja ő, hogy éppen ez az, amire képtelenek vagyunk! Ismeri ő bizonyára a saját tapasztalatából a mi bukásainkat, leveretéseinket, gyengeségeinket - de itt ő most valami másra gondol! Amikor azt mondja, hogy örömnek tartsátok, ha megpróbáltatások közé kerültök, akkor Ő közben Jézusra gondol, Jézus Krisztus keresztjére és feltámadására. Persze, hogy eltekintve Krisztus személyétől és értünk végzett megváltói munkájától - tehát csak magunkra hagyatva - nem is tehetnénk mást, mint csak sóhajtozni, siránkozni, amikor valaki a megpróbáltatások között örömre és kitartásra buzdít. Azonban itt az Úr Jézustól jött valaki, a megfeszített és feltámadott Megváltó követségében hirdeti, hogy örülhettek még a megpróbáltatásokban is! Van győzelem a kísértések fölött, van segítség a számotokra, van erő, amire számíthattok: Jézus üzeni! Vegyétek csak fel, vállaljátok csak a harcot, de Őbenne való hittel, a megfeszített és feltámadott Jézusban való bizalommal, és meglátjátok majd, hogy a hit olyan valami, ami képes felvenni a Krisztusban rendelkezésre álló erőket! És így már nemcsak jó tanács, hogy örömnek tartsátok a kísértéseket, legyetek állhatatosak és tökéletesek - hanem egy nagy lehetőségre való figyelmeztetés: nézzétek, itt az alkalom, hogy éljetek a Krisztusból.
És ez nemcsak annak a tizenkét nemzetségnek szól a szétszórtságban, hanem nekünk is, ugyanúgy! Akármennyire szétszórt, hányt-vetett emberek vagyunk, akármennyire gyengék, fáradtak, kishitűek, nyavalyások vagyunk: egy sincs közöttünk, aki ne ismerné Jézus Krisztus nevét. Egy sincs, aki meg ne lenne keresztelve, egy se, akinek az Úr asztalánál ne volna megterítve, tehát egy se, aki ne lenne hivatalos Isten népe közé, abba a seregbe, amelyiknek Jézus a győzelmes vezére. Legfeljebb elfeledkezünk róla olykor, elalszunk, tehetetlenek vagyunk, úgy érezzük, ki vagyunk szolgáltatva az idegeinknek, kedélyállapotunknak, belső állhatatlanságunknak. De éppen ezért lép maga Jézus Krisztus az Ő szolgájának, Jakabnak a szaván át elénk és mondja: Örüljetek! Szabad fölébrednetek, erősnek lenni, győzni! Ezt én mondom, Jézus, aki halálommal és feltámadásommal megváltottalak benneteket!
Igen, ha az élet ránk nehezedő terhei, kísértései között hinnénk Jézus láthatatlan jelenlétében, nem sóhajtoznánk többet, nem panaszkodnánk tovább! Tudomásul vennénk, hogy bár szegény és erőtlen vagyok, és okom lenne a megfáradásra, sóhajtozásra, - de mindebben itt van velem Jézus, aki minden megfáradottnak és megterheltnek mindig ezt mondja: Jöjjetek énhozzám, forduljatok felém, nézzetek rám! Gondoljatok arra, amit érettetek tettem! Akkor megértjük, amit Pál apostol mondott, amikor így kiáltott fel: “Óh, én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg engem e halálnak testéből?” (Róm 7,24) Akkor megértjük azt is, amikor így ír: “De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57) Igen, így lenne, ha tudnánk, ha mernénk Jézus láthatatlan jelenlétének a valóságában hinni.
Tehát: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek”. Reggeltől estig rengeteg “kísértés” támad meg bennünket, állja el az utunkat, rontja el a napunkat és kedvünket. Mint például a gondok, fájdalmak, megbántások, vagy a bensőnkből feltörő alantas ösztönök, képek, gondolatok. Erre mondja Jakab, hogy örüljünk nekik? Hogyan? Örüljünk annak, ami kellemetlenséget, gondot okoz, ami miatt szégyenkeznünk kellene? Igen - mondja Jakab -, mert ezek a kicsiny, talán egészen rejtett folyamatok ott a lélek mélyén, ahol a kísértések lejátszódnak, igen nagy jelentőségű folyamatok! Mert ezekben tud Jézus nekünk örömet, igazi örömet adni. Mert ez az a pillanat, az a hely, ahol a hitünk akcióba léphet, ahol meggyőződhetünk Jézus láthatatlan jelenlétének a valódiságáról! Itt derül ki, hogy igazán Isten gyermeke vagyok-e, Atyámhoz tartozom-e? És ha igen - mint ahogyan igen -, akkor ne sóhajtozzam, ne magamra nézzek, hanem hagyjam érvényesülni azt az igazságot, hogy Istené vagyok! Mi szakíthat el az Ő szerelmétől, amely van a Jézus Krisztusban? És akkor ez lesz az a győzelem, az az állhatatosság, amit a kísértésben ki kell fejtenem!
Ilyenkor mutatkozik meg, hogy hiába, vagy nem hiába olvasom-e a Bibliámat, mondom-e az imádságomat? Most, ebben a pillanatban kell tudatosítanom magamban, hogy Krisztus a Megváltóm! Most végrehajtani bensőmben ezt a kis mozdulatot: elfordulni a kísértéstől és odafordulni Jézushoz. És ez a kis mozdulat: ez a mi győzelmünk! Vagy még inkább: ez Jézus Krisztus győzelme a mi életünkben! Ilyenkor nyúl bele Isten a mi kísértéseinkbe az Ő győzelmes erejével! És a győzelemnek ez a lehetősége teszi igazán örvendetessé emberi, földi életünk minden pillanatát, amit Igénk így mond: “Teljes örömnek tartsátok, atyámfiai, mikor különféle kísértésekbe estek, Tudván, hogy a ti hiteteknek megpróbáltatása kitartást szerez.” (Jak 1,2-3)
Így azután való igaz, amit egy régi magyar ének így fejez ki:
Akármint halásszon az ördög utánad,
Az ő tagjaiban dühösködjék rajtad,
Mind tőrrel, fegyverrel siessen utánad,
Ha Krisztusban bízol, higgyed, az sem árthat.
(380. ének 4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. február 22.