Hónapokon keresztül végigkísértük Ábrahámot hosszú életének az útján. Eseményekben dús, áldásokban gazdag élet volt. Végre ez az élet is elérkezett földi útjának végső állomására. Mennél jobban közeledik hozzá, annál csendesebbé válik minden. Itt már nincsenek nagy események, szenvedélyek, viharok, mélységek és magasságok, a földi élet hullámverése egyre jobban elcsitul és végre belecsendesedik az örökkévalóságba. Ábrahám, mint a nyári napfényben a gyümölcs, lassan egészen megérik az örök életre. A hazafelé készülő öreg ember életét és megérkezését állítja elénk az Ige. Lássuk meg, mit tanulhatunk belőle!
Íme, ezt olvassuk: "És meghala Sára." (1Móz 23,2) Egy egyszerű, rövid kis híradás. Úgy hangzik, mint ma is akármelyik gyászjelentés: X. Y. meghalt ekkor és ekkor, ennyi és ennyi éves korában. De, hogy mennyi szívfájdalom, mennyi kifelé vagy befelé hulló könnycsepp van egy ilyen rövid kis híradás mögött, azt csak az tudja, aki már maga is küldött szét ismerőseinek ilyen jelentést. Hiszen Sára Ábrahám életének a másik fele volt. Ha igaz az, hogy "lesznek ketten egy testté" (Mt 19,5) - márpedig bizonyára igaz -, akkor úgy maradt itt Ábrahám késő vénségére, mint egy öreg fa, amelyiknek levágta a felét a villámcsapás. Valóban élete társa volt Sára: jóban-rosszban, örömben-bánatban, a nagy ígéret várásában és beteljesedésében is részestársa. Ahogyan az Újtestamentum mondja a feleségről: örököstársunk az élet kegyelmében. (1Pt 3,7) Örököstárs Isten minden áldásában és kegyelmében. És íme, akivel egy hosszú, küzdelmes életen át összenőtt a szíve, a lelke, a sorsa, az imádsága, az most meghalt. Elérkezett hát az a pillanat, az a visszavonhatatlan, megmásíthatatlan tény, amit az ember ezzel a végső megadást jelentő szóval szokott tudomásul venni, hogy: meghalt. Hogy milyen mélyen érintette Ábrahámot felesége halála, az kitűnik a mondat folytatásából: "És beméne Ábrahám, hogy gyászolja Sárát és sirassa őt." (1Móz 23,2) "Beméne": azt jelenti, hogy visszavonult. A hívő ember gyásza és sírása nem való az utcára, az emberek szeme elé. Az igazi fájdalom nem keresi a nyilvánosságot, hanem visszavonul, hogy egyedül lehessen Istennel! Nem a holttesthez ment be Ábrahám, hogy ott marcangolja lelkét a fájdalom, hanem Istenhez, abba a bizonyos "belső szobába", amelyikről Jézus beszél az imádsággal kapcsolatban. (Mt 6,6) Mert ilyenkor erre van a léleknek szüksége: egyedül maradni az Atyával! Néki panaszolni el minden fájdalmat, Őelőtte kisírni a könnyeket. A belső fájdalmak igazi megoldását mindig az Isten előtt való csendességben nyeri el az ember. Itt, az Istennel való belső közösségben tanulja meg a legsúlyosabb fájdalmakat is olyan fényben meglátni, ahogyan azt emberi szavak sohasem tudnák megvilágítani. Itt találhatja csak meg a vigasztalást abban a hitben, hogy drága szerettének az örökkévalóságba való átvitelével is azt akarja Isten, hogy még szorosabbá váljék kapcsolata azzal a láthatatlan világgal - hiszen most már életének egy darabja ott van, még jobban megerősítve ezzel a reménylett dolgok valóságát, megfoghatatlan realitását! Itt győződik meg a gyászoló szív arról, hogy teljes bocsánat van a Krisztus érdeméért mindarra a lelkiismeretet marcangoló bűnre és mulasztásra is, amit az elköltözöttel szemben valaha elkövetett, amit vele szemben már soha jóvá nem tehet. Itt nyeri vissza tehát az ember újra a belső egyensúlyát, itt, az Istennel való belső csendességben, közösségben. Tudta ezt Ábrahám és ezért van megírva róla, hogy "beméne... , hogy gyászolja Sárát és sirassa őt." (1Móz 23,2) Bár tudná ezt minden hívő ember és hasonló helyzetben meg is tenné! Milyen jó, hogy van kihez bemenni és van ki előtt elsírni minden fájdalmunkat! Az ilyen, Isten előtt való elcsendesedésben is igaz, hogy "Boldogok, a kik sírnak, mert ők megvigasztaltatnak!" (Mt 5,4)
Azután pedig ezt olvassuk: "Ábrahám pedig vén, élemedett ember vala és az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot!" (1Móz 24,1) Ritka szépen foglalja itt össze a bibliai tudósítás Ábrahám hitéletének az egész eredményét! Megöregedett, élemedett ember lett, és mindenben áldott! Az Ótestamentum eredeti nyelvén két kifejezés is van az öregség érzékeltetésére, de e két kifejezés tartalma erősen különbözik egymástól. Az egyik szó az életerők fölélését, elgyengülést, besötétedést jelent. A másik pedig egy élet munkálkodásával elért nyereséget, eredményt, a személyiség kiteljesedését, megérését, érett voltát jelenti. Itt ezt a fogalmat használja Bibliánk Ábrahám öregkorának a jellemzésére. Ez a kifejezés tehát, hogy "vén élemedett ember vala", nem egy elernyedt megfáradást jelent, hanem olyan állapotot, mint amiben egy teljesen megérett gyümölcs van, amelyik azonban még nem esett le a fájáról. Azt fejezi ki ez, hogy van olyan élet, amelyik nem öregszik meg. Ez pedig a hitben való élet, a hit élete. Bár ez is itt születik, ebben a jelenvaló világban, de mégsem ennek a jelenvaló világnak az élete. Az igazi hitélet esetről esetre Isten kijelentéséből, Istennek meghallott szavából támad. Az igazi hitéletet minden cselekedetében isteni erő inspirálja és hordozza, s célját illetően az örökkévalóságra van rendelve. Az az élet, amelyik az örök életből táplálódik, akármilyen gyarló és emberi legyen is megnyilvánulásaiban, nem öregszik, mert örök életre hivatott el. Egy olyan élet, mint Ábrahámé, amelyik Istenben találta meg a nyugalmát, az Istennel való közösségben találta meg rejtett erőforrásait, az ilyen az idő múlásában nem használódik el, ereje a szolgálatban nem törik meg, a küzdelemben nem merül ki. Ami egy ilyen életben az öregség következtében elernyed, megfakul, besötétedik: az mind csak a fizikai erő, a testi organizmus, amelyben az ember tulajdonképpeni szellemi személyisége - mint egy sátorban - tanyázik. És ha sok mindenféle szolgálatban, küzdelemben telt is ez az élet, ha benne sok támasz és reménység összeomlott is már, ha tévedéseken és csalódásokon ment is keresztül: mindez arra való volt, hogy magát a személyiségét az embernek kiérlelje. Ahogyan Pál apostol is öreg korában mondotta: "Ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul!" (2Kor 4,16)
Az ilyen öregeknek nem a halál fog majd kaput nyitni a örök életre, hanem már maga a földi lét is ilyen kapuvá lett a számukra. A halálban nem omlik össze minden, amit szereztek, sőt: sokkal inkább magukkal viszik azt a múlhatatlant, amit már földi életükben is az Istennel való közösségükben kaptak. Mert nem maga az élet törik számukra a halálban, hanem csak az a földi edény, az az anyagi sátorház, amellyel az élet a látható világban összefügg. Egy hívő leány, amikor haldoklott, megkérte az őt hűségesen ápoló testvérét, adja át barátainak ezt az üdvözletet: "Köszöntsd nevemben a meghalókat, én megyek haza az élőkhöz." Az ő Krisztussal Istenben elrejtett élete nem öregedett meg és nem tört össze a halálban, hanem csak elhagyta a tökéletlent, hogy a tökéletesbe és a teljességbe léphessen be. Aki Krisztust hite által befogadta magába, annak a számára már itt, e földön elkezdődött az örökkévalóság. Krisztusban már e föld is az örök élet színhelye, az Isten temploma, amelyben a láthatatlan Isten jelenvalóságát és dicsőségét éli meg a lélek. Erről tesz bizonyságot a zsoltáríró is: "Az igaz virágzik, mint a pálmafa, növekedik, mint a czédrus a Libánonon. Plánták ők az Úrnak házában; a mi Istenünknek tornáczaiban virágzanak. Még a vén korban is gyümölcsöznek; kövérek és zöldellők lesznek." (Zsolt 92,13-15) Ilyen öregkort ért meg Ábrahám. "És az Úr mindenben megáldotta vala Ábrahámot" (1Móz 24,1b) Nem kellett neki elvesztegetett évekre és évtizedekre visszatekintenie. Számára az élet nem maradt maradandó nyereség nélkül. Sőt, inkább mindenből, ami érte, amit megélt, minden eseményből, bukásból, örömből, szomorúságból valamilyen áldást kapott az Úrtól. Ez tette öregkorát gazdaggá és széppé, békével és boldogsággal teljessé. Mert egy élet igazi áldása nem abban van, hogy minden jól sikerült az embernek, hogy nagyot alkotott és sokat nyert, testi egészségben és életkedvben megmaradt - hanem abban, hogy mindenben, amit megélt, áldás volt elrejtve számára Istentől!
Vannak, akik látszólag szerencsés életkörülmények között élnek és mégis úgy érzik magukat, mint a pokolban. Van, akinek látszólag minden sikerült és mégis úgy siratja életét, mint elveszített időt. Amiben azonban az igazak megtalálták Isten áldását, az nem nyomja őket, még ha akármilyen súlyos kereszt volna is, sőt, Isten dicsőítésére inspirálja a szívüket. Micsoda öröm és boldogság lehet egy élet alkonyán, visszatekintve a megtett útra, egy hosszú élet tapasztalataiból is megbizonyosodva elmondani: való igaz, hogy "azoknak, a kik Istent szeretik, minden javokra van!" (Róm 8,28) Egy ilyen élet végén valóban semmi szomorúság nincs abban, amit Igénk így mond el: "És kimúlék és meghala Ábrahám, jó vénségben, öregen és betelve az élettel, és takaríttaték az ő népéhez." (1Móz 25,8) A megérkezés öröme és dicsősége ragyog e rövid híradás fölött: "Takaríttaték az ő népéhez." Ez a kifejezés nem az eltemetést, hanem az elköltözöttek túlvilági életét fejezi ki az Ótestamentum nyelvén. A túlvilági életnek ezt a halvány derengését azonban Jézus ugyancsak megvilágította azzal, hogy Istent Ábrahám, Izsák és Jákób Istenének mondja, mégpedig éppen a feltámadást tagadó szadduceusokkal való harcában, és hozzáfűzi, hogy "az Isten nem holtaknak, hanem élőknek Istene!" (Mt 22,32) Ez a kifejezés tehát, hogy Ábrahám Istene, azt a bizonyosságot jelenti, hogy: Ábrahám él!
Ábrahám életének a története és minden igazán hívő embernek a története nem olyan fájdalmas hangulattal végződik, mint amilyet a lemenő nap utolsó sugarainak az eltűnése kelt bennünk nyári estén - hanem úgy, hogy eltűnő alakja után nézve bepillantunk az örök dicsőségbe! Sokat gondolkoztam, mit jelent ez a kifejezés, hogy "betelve az élettel". És rájöttem, hogy éppen nem olyasformát, hogy megutálva az életet, belefáradva az életbe, mint aki megcsömörlött már tőle, hanem azt, hogy egészen készen a hazatérésre. Még jobban megértjük ezt a kifejezést egy sötét háttéren. Olvastam valahol, hogy Hobbes, egy nagy bölcselő, haldokolva így kiáltott fel: "Most következik az ugrás a sötétbe. Ha most az egész világnak ura volnék, szívesen odaadnám mindenemet, hogy csak még egy nappal tovább élhessek!" Ezt akkor mondta, amikor már hetven évet, tehát több mint 25.000 napot élt, melyeknek mindegyikén elmulasztotta a hazatérésre való előkészületet. Ez a tökéletes ellentéte ennek a kifejezésnek, hogy "betelve az élettel"!
Egy másik híres gondolkodó: Bőhme, aki szintén betelt az élettel, utolsó pillanataiban így örvendezett: "Most megyek a paradicsomba. Elmondhatatlanul boldog vagyok." Kálvin utolsó szavai ezek voltak: "Vágyom a galamb szárnyai után, hogy az Úrhoz repülhessek!" Mennyi öröm van a halálban, amikor valaki "betelve az élettel" távozik. Mennyi bizonyosság afelől, hogy nincs örök halál azok számára, akiknek úgy életükben mint halálukban Krisztus az erősségük. "A ki hisz én bennem, ha meghal is él" - mondta az élet fejedelme! (Jn 11,25b) Ábrahám Istene - a Te Istened - a mi Megváltónk! Igen, aki hisz Őbenne, az "nem megy a kárhozatra, hanem" máris "általment a halálból az életre." (Jn 5,24)
Ebben a bizonyosságban - Ábrahám hitével - nemcsak meghalni lehet nyugodtan és boldogan, hanem ebben a bizonyosságban lehet igazán élni, hasznosan élni, Isten dicsőségére dolgozni, áldásul lenni már e világban! Igen: Ábrahám hitével, Ábrahám Ura kegyelmében!
Könyörögjünk hozzá!
Ó, Ábrahám Ura, Szent kegyelmed nekem
Az én örömöm, útamon ez vezessen.
Te barátod lettem, Én Istenem te vagy:
Tarts meg a Jézus véréért és üdvöt adj!
Megesküvél Uram, És igédben bízom,
Hogy égbe viszed gyermeked sas-szárnyakon.
Meglátom Jézusom És áldom hatalmát,
Szent kegyelmének éneklek halléluját.
(425. ének 3-4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. január 18.