Alig van ember, aki ne ismerné ezt a fölöttébb kellemetlen helyzetet, amit így szoktak nevezni, hogy: felsült. Például, amikor egy szónok beszédet tart és egyszerre csak nem tudja tovább folytatni. Az emberek várakozásteljesen jöttek a meghallgatására, mert valami mondanivalója lett volna, és a szónoknak nincs semmi mondanivalója. Minden szem rámered, ő maga kapkod, dadog, vörösödik, de minden hiába: elveszítette a fonalat, azt a bizonyos fonalat, aminek a mentén haladnia kellett volna tovább - és most megállt, nincs tovább! Le kell lépnie a színről csúfosan, megverten, szégyennel borítottan. Belesült! Rettenetes lelkiállapot ez! De van ennél még rettenetesebb is, bár nem ennyire nyilvánvaló a szégyen, a kudarc. Mégpedig olyan belesülés, amit senki nem vesz észre, még maga az illető személy sem, akivel megtörtént. Ez az eset azonban nem is annyira a szónoklat tartása közben szokott megtörténni, hanem a mindennapi élet megélése közben. Amikor az ember még éli tovább az életét, jár-kél a világban, végzi a munkáját, működik, de tulajdonképpen már régen belesült! Elvesztette a fonalat, azt a bizonyos fonalat, aminek a mentén tovább kellene jutni, és mégis folytatja tovább, de már cél nélkül, sodródva, értelmetlenül, míg végre kiderül, hogy nincs tovább, megakadt. És ilyenkor az ember tanácstalanná válik, elveszti az egyensúlyát, vagy kétségbeesik.
Ismered-e az ilyen helyzetet? Voltál-e már ilyen állapotban? - Nos, három ilyen példát mutat be a fölolvasott történet Ábrahámnak, Sárának, Hágárnak, e három régi jó ismerősünknek az életében. De éppen azt mutatja be, hogy még az ilyen helyzetben is - tehát az ilyen "nincs tovább" helyzetben is - van tovább! Mert van kegyelmes Isten! Lássuk hát ezt most közelebbről!
Sárával, Ábrahám feleségével kezdődik a történet. Talán emlékszünk még rá: Sára akkor veszítette el ezt a bizonyos fonalat, amikor látva saját öregedését, nem tudta hinni, hogy Isten még adhat néki gyermeket, és szolgálóját, Hágárt adta mintegy második feleségül Ábrahámnak, hogy legalább így maradjon örökös. Láttuk annak idején, mennyi áldatlan viszony származott ebből a nem Isten akarata szerinti döntésből. A gyermek megszületett, de nem volt benne öröm, nem volt rajta áldás, csak békétlenség, fájdalom, szenvedés. Tehát Sára már ott belesült, elrontotta a dolgot. Legszívesebben meg nem történtté tette volna a dolgot, ha lehetett volna, de azt már nem lehetett! Először elűzte a szolgálót, de megint visszafogadta, majd nyomorgatni kezdte, rosszul bánt vele. A saját tehetetlensége, elrontott élete keserűségétől úgy akart szabadulni, hogy azt mind a szolgálóra öntötte. De mindezzel nem oldotta meg a helyzetét. Amit elrontott, az úgy maradt továbbra is: elrontva. Hiába csinált akármit, nem tudott segíteni a helyzeten. El tudom képzelni, milyen tehetetlen rezignációval vette tudomásul, hogy hát ez bizony már így van, ezen már változtatni nem lehet, lám, megpróbálta, de csak annál rosszabb lett, ezt most már tűrni kell, itt már nincs megoldás, itt nincs tovább!
Áldatlan családi életkörülmények között, rosszul sikerült házasságban, vagy elhamarkodott cselekedetek után, amikor az ember fölsóhajt: bár soha meg ne tettem volna! - vagy éppen mulasztásokból eredő zavarában, amikor azon áhítozik, hogy bár megtette volna, amikor még lehetett, szokta az ember így elveszíteni a fonalat, hogy most már nem lehet rajta segíteni, itt már nincs megoldás, itt már nincs tovább!
Rengeteg elrontott életű ember van. Pszichológusok azt mondják, hogy a házasságban élő emberek 90 %-a el szokott érkezni addig a gondolatig, hogy bár sohasem kötött volna házasságot, vagy ha már kötött, legalább ne azzal, akivel megkötötte. És nemcsak a házasságkötéssel van ez így, hanem az életnek sok mindenféle más egyéb útjával is, amelyen haladunk. Egyszer csak kiderül, hogy nem erre kellett volna jönni, de most már nem lehet visszafordulni, el van rontva az egész, és nincs megoldás. És valóban nincs is semmiféle megoldás rá a saját erőnkből, a saját bölcsességünkből, a mi képességeink és tehetségeink szerint, de nézzétek: "Az Úr pedig meglátogatá Sárát, amint mondotta vala, és aképpen cselekedék az Úr Sárával, amiképen szólott vala. Mert fogada Sára az ő méhében, és szüle fiat Ábrahámnak az ő vénségében, abban az időben, melyet mondott vala néki az Isten." (1Móz 21,1-2) Az Úr meglátogatta Sárát és megmutatta, hogy a hitetlensége ellenére, a türelmetlen kapkodása ellenére, az öreg, elhalt asszonyi természetének, a természeti törvényeknek és minden emberi lehetőség végkimerülésének és a teljes reménytelenségnek dacára - mégis van tovább! A saját hibájából elvesztett fonalat kegyelmesen visszaadja Sára kezébe, és azt mondja: Nézd, nálam van a megoldás. Azért nem találtad meg eddig, mert nem nálam kerested, mert magad akartad megoldani, mert nem bírtad kivárni, amíg én cselekszem, amíg én nyúlok bele fölülről az életedbe! - az Úr meglátogatta Sárát, és egyszerre megoldódott a régi probléma. Érthetetlenül, ésszerűtlenül, csodaképpen, kegyelemből, isteni módon!
Amikor az Úr meglátogat valakit, akkor mindig így van: Bezárt ajtók nyílnak meg, a "nincs tovább"-ról kiderül, hogy mégis van tovább, a lehetetlen lehetővé válik, a szomorúság örömre fordul. Így szól Sára nagy, fölszabadult örömében: "Nevetést szerzett az Isten, énnékem." (1Móz 21,6) Az ő elsietett cselekedete, türelmetlensége, engedetlensége fájdalmat és szenvedést szerzett az egész családnak. Az Úr cselekedete pedig nevetést szerzett még az öreg, megkeseredett szíveknek is!
A te számodra sincs más megoldás, mint az Úr meglátogatása, beavatkozása, cselekedete! Láttam már olyan példát, hogy egy teljesen elromlott, szétzüllött családi életben kiderültek az arcok, összesimultak a szívek, újra kezdődött az élet boldogságban és békességben, mert meglátogatta őket az Úr, és ők elfogadták az Úr látogatását. Láttam már olyat, hogy az iszákosság miatt az öngyilkosság határáig jutott férfi élete hogyan tisztult meg, szabadult meg, emelődött föl, mert őt is meglátogatta az Úr és olyan csodát tett ottan, amit sem szép szóval, sem fenyegetéssel, sem nagy fogadkozásokkal nem sikerült azelőtt elérni.
És az Úr azóta is állandóan itt van látogatóban közöttünk Szentlelke által az Ő Fiában, Jézus Krisztusban, Aki így szól: "Ímé az ajtó előtt állok és zörgetek; ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő én velem." (Jel 3,20) Még soha, senki nem várt hiába az Úrra! Az a lélek, aki Őt hit által a szaván fogja, aki hagyja magát meglátogatni, aki megnyitja előtte az ajtót, az föltétlenül megtapasztalja, hogy van tovább, van kiút, van megoldás!
Nézzétek, az öreg Sára hogy ujjong: "Nevetést szerzett az Isten, énnekem!" Igen, minden csupa győzelmi ujjongás, ha megengedjük Istennek, hogy megdicsőítse magát az életünkben!
Ábrahámról is. szó van a történetben. Ő is olyan helyzet elé kerül, ahol megtorpan, nem tudja: most mitévő legyen? A reá szakadó megdöbbenésben ő is egy pillanatra szinte elveszíti azt a bizonyos fonalat! Hirtelen úgy látszik itt is, hogy nincs tovább! Íme: "Mikor pedig Sára nevetgélni látá az Égyiptombéli Hágárnak fiát, kit Ábrahámnak szűlt vala, Monda Ábrahámnak: Kergesd el ezt a szolgálót az ő fiával egybe, mert nem lesz örökös e szolgáló fia az én fiammal, Izsákkal. Ábrahámnak pedig igen nehéznek látszék e dolog, az ő fiáért." (1Móz 21,9-11) Kettős teherként nehezedett szívére felesége kívánsága: Egyfelől igazságtalannak tartotta ezt a bánásmódot, tiltakozott benne az erkölcsi érzéke, másfelől pedig aggódott az elűzött fiú és anyja sorsáért, hiszen mégiscsak az ő fia volt, mégiscsak szerette, hozzá tartozott: mi lesz most velük egyedül a pusztában, ha ő már nem gondoskodhat róluk? Tanácstalanul áll e kegyetlen kívánsággal szemben. Hogy engedheti ezt az Isten? Úgy érzi, lehetetlent kívánnak tőle, képtelen reá, de mégis kell tenni valamit, de mit?! Hol itt a kiút? Mi itt a megoldás? - Ez: "De monda az Isten Ábrahámnak: Ne lássék előtted nehéznek a gyermeknek és a szolgálónak dolga; valamit mond néked Sára, engedj az ő szavának, mert Izsákról neveztetik a te magod. Mindazáltal a szolgálóleány fiát is néppé teszem, mivelhogy a te magod ő." (1Móz 21,12-13)
Milyen jó az, amikor a hívő ennyire közvetlen kapcsolatban van az ő Urával és rögtön meg is kapja a választ, a tanácsot, az útbaigazítást! Isten kiszélesíti a hívő ember látását, s azt mondja: nagyobb távlatban nézzed az eseményeket, nézz túl rajtuk, a megélt pillanatot abban az összefüggésben próbáld látni, amibe Isten beleállított. Ne csak a részlet-eseményt nézd: nem csoda, ha azt nem érted, ha az igazságtalannak látszik. De ha hiteddel meg tudod látni, hogy ez csak láncszem egy nagy isteni tervben, aminek maga az Úr a rendezője, akkor már nem olyan tragikus az, ami annak látszik. Sára maga sem tudta, hogy kegyetlen tanácsával az Úr tervét hajtja végre Ábrahámmal. Istennek messzebb menő céljai vannak Izmáellel, amit csak úgy lehet megvalósítani, hogy a fia elkerüljön Ábrahám házától.
Igen, ha "nehéznek látszik valami dolog" annyira, hogy azt hisszük, hogy a szívünk szakad bele: próbáljunk mögé nézni az eseményeknek és meglátni a nagy Világrendező kegyelmes kezét, és elfogadni, még ha fáj is - elfogadni abban a hitben, hogy ennek így kellett lennie! Hiszen az Úr akarata ez Igénkben is, és nem egy szeszélyes, féltékeny asszonyé! Ő csak eszköz, aki tudatlanul is, igazságtalanul is egy magasabb tervet hajt végre. És ebben a nagyobb távlatban már Ábrahám, a hívő ember fájdalommal bár, de megadja magát, elfogadja Isten akarataként azt, az előbb még olyan "igen nehéznek látszó dolgot" is, és ez azt jelenti, hogy megtalálja újra azt a bizonyos fonalat, amit fájdalmában már-már kezdett elveszíteni. Rájön, hogy most sem dől össze a világ, most is van tovább, mert van kegyelmes Isten! Mindig rájön erre a hívő ember, amikor eljut odáig, hogy megadja magát a kegyelmes Istennek!
És végül lássuk még Hágárt. Őfölötte sötétedett be a legkétségbeejtőbben a világ! Elbujdosott a pusztában, ahol elfogyott a vize, letette a gyermeket egy bokor alá, továbbment onnan, leült, hogy ne is lássa, amikor a szerencsétlen gyermek szomjan vész. Leült és sírt! Ő azután egészen kétségbeejtően eljutott arra a határra, ahol valóban nincs tovább! Semmi! Csak a halál! Ez is mint a legszörnyűségesebb, legnyomorúságosabb halál!
Mi, akik már ismerjük a történetet, tudjuk, hogy semmi oka nem lett volna Hágárnak erre a nagy elkeseredésre, hiszen Isten vezette ki a pusztába, mert nagy néppé akarta tenni gyermekét. Tőle származnak az arabok, a puszták népe, tehát nagy áldást tartogatott számára az Úr, ami felé a pusztán át vezetett az út. Sőt, még ott, a pusztában is gondját viselte: "És megnyitá Isten az ő szemeit, és láta egy vízforrást, oda méne azért, és megtölté a tömlőt vízzel, és inni ada a gyermeknek." (1Móz21,19)
Tehát valóban nincs olyan reménytelen helyzet, ahol az Isten meg ne mutathatná azt, hogy van tovább! Aki Jézust ismeri, aki a feltámadásról hallott, aki tudja azt, hogy Isten még a nagypénteki véres dráma után is azt merte mondani, hogy van tovább, annak a számára nemcsak a puszta, de még a halál sem a véget jelenti! Óh, a fájdalom, a szenvedés, az elhagyatottság, a kilátástalanság, tehát amit a puszta jelképez, éppen nem azt jelenti a hívő emberre nézve, hogy most már ellankadjon benne az életerő, leüljön és várja a halált, leszámoljon vele, hogy nincs tovább! Sőt! Stanley Jones írja le, hogy egyszer a Himalája hegységben látta, amint egy sas belekerült egy nagy szélviharba. Azt gondolta, hogy most a tomboló szelek a földre fogják teperni a repülő állatot. De nem ez történt. A sas olyan ügyesen terjesztette szét szárnyait, hogy amikor a szél belekapott, fölemelte a vihar fölé. Tehát az a sas nem elszenvedte a vihart, nem elmenekült előle, hanem fölhasználta arra, hogy általa még magasabbra emelkedjék. A bajok és fájdalmak viharai arra valók, hogy a hívő embert még magasabbra emeljék. A szenvedés el is tompíthatja az embert, de följebb is emelheti. A pusztában erősödik meg a legjobban a hívő lélek!
Régi szokás volt az, hogy egy vár két tornya közé drótokat feszítettek ki. Ez volt az eolhárfa. Szélcsendben nem adott semmi hangot, de a vihar csodaszépen zenélt rajta. Tehát ez a hárfa egyszerűen kihasználta a vihart és a szél sírását nagyszerű melódiává változtatta. Azt mondja Jézus: Ne csüggedj el a viharban, hanem használd ki, mint az eolhárfa. A sztoikus elhordozza az élet terheit, az epikureus megadja magát neki, a Krisztusban élő ember pedig győzedelmeskedik fölötte! A legkietlenebb pusztában is van tehát tovább, mert van kegyelmes Isten!
Valóban úgy van ez, ahogyan a zsoltárban énekeljük:
Uram, én csak tebenned bíztam,
Őrizz meg kegyesen,
Ne essem szégyenben!
Te igazságod fordítsd hozzám,
És tarts meg jóvoltodból,
Ments ki nagy nyavalyámból!
Te vagy kősziklám, erősségem:
Szent nevedért kérlek,
Vezérlj, hogy éljek!
Szabadíts ki a tőrből engem,
Melyet énnékem vetnek,
Mert megtartómnak hiszlek!
(31. Zsoltár 1. és 3. vers)
Ámen
Dátum: 1952. november 16.