Lótról, Ábrahám testvérének a fiáról szól ez a történet. Egyszer, régen már beszéltünk róla az Ábrahám sorozat kapcsán, és láttuk akkor, ki volt ez a Lót. Megállapítottuk róla az Ige alapján, hogy nem önálló hitű ember, mások hitére támaszkodik, mások imádságához kapcsolódik, más hívőkhöz igazodik. Együtt indult el Ábrahámmal, együtt járt vele, együtt részesült vele az Úr sokféle áldásában, azután azonban egy esemény kapcsán különvált tőle, visszatért a világba, a bűnös Sodomába költözött. Megállapítottuk akkor, hogy ha különválnak is az ilyen Lótok a hívőktől és visszatérnek is a világba, ha elszakadnak is a hittől, Isten nem feledkezik meg róluk, utánuk megy, megkeresi őket és visszahozza - de ez már rendszerint sok szenvedéssel szokott járni.
Nos, most ebből a történetből meglátjuk, hogy Isten valóban utoléri, megkeresi és megmenti elszökött gyermekét, de azt is, hogy mekkora veszteségek árán menekül meg az ilyen ember az ítélettől. Nagyon fájdalmas képet tár elénk ez a leírás, a csődbe jutott hívő ember képét. Sajnos igen sokan magunkra ismerhetünk belőle. Nézzük csak meg közelebbről: hátha valóban magunkra ismerünk az Ige tükrében!
Rögtön az 1. versben olvassuk, hogy "Lót Sodoma kapujában ül vala." (1Móz 19,1) Ez azt jelenti, hogy Lót bekerült a városi közigazgatásba, a közéletet intéző testület munkájában neki is szerepe volt. Mert abban az időben a kapuban való ülés nem tétlen semmittevés volt, hanem éppen ellenkezőleg: a jogszolgáltatás és közigazgatás nyilvános fóruma. A kapuban ült a király, a bíróság, a városi tanács, a nép ügyes-bajos dolgait intéző mindenféle tisztségviselő ember. Tehát Lót a város vezetőségében töltött be valamilyen hivatalos tisztséget. És ezt jól is tette. Isten gyermekének ott van a helye a közéletben, meg kell ragadnia minden szolgálati lehetőséget, ahol az ember, a lakosság javára dolgozhat. Így fejezi ki ezt Jézus: "Ti vagytok a földnek savai...., ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14)
Úgy magyarázta ezt az Igét egyszer valaki, hogy ami a lélek a test organizmusa számára, az a hívő ember a világ számára. Vedd ki a lelket a testből: föloszló hullává válik - hagyd benne a lelket a testben: csodálatosan élő szervezet marad. A só ízt, jó zamatot ad az ételnek, élvezhetővé teszi azt, és konzervál, romlástól, bomlástól megvéd. A világosság pedig szolgál. Sohasem uralkodik, hanem mindig és mindenütt, ahol felgyúl, szolgál, önmagát egészen fölégetve, megemésztve szolgál! A hívő embernek, az Isten népének, az egyháznak a világban való szerepét, jelentőségét, feladatát jelölte meg Jézus ezekkel a hallatlanul nagyigényű szavakkal: "Ti vagytok a földnek savai..., ti vagytok a világ világossága." (Mt 5,13-14)
Az örö kélet ereje, szépsége, íze, zamata, fénye - mint például a szeretet, öröm, békesség, szívesség, jóság, hűség, megbízhatóság, tisztaság, mértékletesség - rajtatok keresztül árad be és olvad bele, fénylik bele a világba, oda, ahol éltek, dolgoztok, beszélgettek, tanítotok, megfordultok vasárnap reggeltől egész héten át a másik vasárnap reggelig! De valóban árad, valóban fénylik? Mert Lót esetében éppen arról van szó, hogy nem áradt, nem fénylett! És akkor pedig hiába ült ott Sodoma kapujában! Tehát nem az volt a baj, hogy ott ült a kapuban, ez kötelessége volt, jól tette - hanem az, hogy hiába ült ott! Úgy mondja ezt Jézus, hogy ha a só megízetlenül, nem jó semmire, csak arra, hogy kidobják, és az emberek eltapossák! Jó a só, de a megízetlenült só nemcsak hogy nem jó, hanem semmire sem jó! Semmire! Jézus nagyon jól tudta, hogy az Ő vallása, amelyik a világot ebből a semmire sem jó állapotból megmentette, maga válhat a világ legsemmitérőbb ügyévé, ha nem tölti be hivatását. És ebben az esetben kidobják, és az emberek eltapossák!
Egy világhíres keresztyén gondolkodó mondta egyszer: "Ha választanom kellene - hála Istennek, nem kell választanom -, sokkal inkább egy vallás nélküli humanizmust választanék, mint egy humanitás nélküli vallást!" Értitek már, miért választja a világ inkább az előbbit? Azt mondják, hogy a liliom, ha rothadni kezd, nagyobb bűzt áraszt, mint a gaz. Ilyen a megromlott vallás, az elerőtlenedett hitélet, a megízetlenült sóvá lett hívő ember, a szavát vesztett egyház! Ez volt Lót Sodomában: megízetlenült só, és Sodoma a szükséges konzerváló hatás hiányában el is pusztult. Hiába ült ott a kapuban, nem tudott az egész közösség áldására munkálkodni. Saját családjából ki kellett volna kerülnie annak a 10 igaznak, akikre való tekintettel az Úr megkegyelmezett volna az egész városnak. Egy ilyen csipetnyi só elég lett volna a konzerválásra, de nem volt. És Lót ugyan megmenekült Isten irgalmából, Ábrahámra való tekintettel, de arra már nem volt benne erő, hogy az egész várost ő mentse meg. Pedig, ha só, megmenthette volna.
Ahhoz, hogy mintegy tűzből kikapott üszökként egymagadban megmenekülj majd az utolsó ítéleten, elég, ha Lót vagy. De ahhoz, hogy másokat is megmenthess, Ábrahámnak kell lenned! A langymeleg ember nem tudja fölmelegíteni a világot maga körül. Mi haszna van a világnak abból, hogy te ismered Jézust, hiszel benne, részesülsz az Ő áldásaiban, kegyelmében? Nem elég, hogy az üdvösséged felől megvan a bizonyosságod - ha ugyan megvan! A megízetlenült sót kidobják, és az emberek eltapossák!
Nézzétek, pontosan ez történt Lóttal. Amikor végre, nyilván életében először, a sodomai romlásba prófétai szóval akar beleszólni, mert már nem tűrhette tovább, és az idegeneket meggyalázni akaró férfiakat inti: "Kérlek, atyámfiai, ne cselekedjetek gonoszságot!" (1Móz 19,7) - mi a válasz? "Eredj el innen!" - kiabálják felé! Öklüket rázva meg akarták verni, ki akarták toloncolni. "Ha pedig a só megízetlenül,... nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek." (Mt 5,13) Így vall csődöt a megízetlenült sóvá lett hívő ember, a megízetlenült sóvá lett Isten népe a világban, a közéletben, a társadalomban!
Nem csoda, sőt természetes, hogy ugyanilyen csődbe jut a maga hitével Lót a saját családjában is. Nézzétek ezt a szomorú jelenetet: "És mondának a férfiak Lótnak: Ki van még itt hozzád tartozó? Vődet, fiaidat és leányaidat, és mindenedet, ami a tied a városban, vidd ki e helyből. Mert mi elvesztjük e helyet, mivelhogy ezek kiáltása nagyra nőtt az Úr előtt; és az Úr küldött minket, hogy elveszítsük ezt. Kiméne azért Lót, és szóla az ő vőinek, kik az ő leányait elvették vala, és monda: Keljetek fel, menjetek ki e helyből, mert elveszti az Úr e várost; de az ő vőinek úgy tetszék, mintha tréfálna." (1Móz 19,12-14) Lám: a család tagjai így értékelik a családfő komoly szavát, intését! Kinevetik, azt hiszik, csak tréfál. Pedig most komolyan beszél! Halálosan komolyan! Lehet, máskor csak tréfált, de most nem! Tudjátok, mit mutat ez? Azt, hogy Lót családjának a tagjai nincsenek hozzászokva az ilyen komoly beszédhez Lót részéről. Lehet, hogy kedves, vidám családi életük volt, amikor együtt ültek szülők és gyermekek, vők, menyek, unokák, a szépen kiteljesedett család apraja-nagyja. Megtárgyalták a közélet eseményeit, a divatot, a politikát, a gazdasági helyzetet, az állatok dolgát - de annak a láthatatlan világnak a dolgaival úgy látszik, nem sokat foglalkoztatta Lót a családját. Nem beszélt nekik az Úrról, nem sokat törődött a lelki életükkel, azzal, hogy meg ne fertőződjenek a sodomita lelkiséggel - mert íme, amikor egyszer komoly dologról van szó, végzetesen komoly dologról, az Úr intéséről, akkor úgy tetsszék az ő vőinek, mintha tréfálna. Biztosan nem úgy tetszett volna nekik, mintha tréfálna, ha nem lett volna ez ilyen kivételes alkalom ott, abban a családban. Így jár az a családjában, aki az élet kritikus pillanataiban akar hirtelen próféta lenni, de addig nem volt próféta: nem veszik komolyan, amit mond, kinevetik!
Igen, aki korábban nem tudta megnyerni családja lelkének a bizalmát, annak nem hiszik el a szavát a kritikus időkben sem, még ha igazat mond is! Aki maga nem éli meg az Istennel való közösség valóságát, akinek az életéből, cselekedeteiből, állandó magatartásából nem sugárzik, nem érződik meg szavak nélkül is annak a láthatatlan világnak, amiben hisz, az ereje, az beszélhet azután alkalomadtán szép szavakat, hiába hivatkozik Istenre, túlvilágra; nem kelti a valóság benyomását vele, legjobb esetben is csak álmodónak tartják, akinek a beszédét nem kell mellre szívni!
Ismered-e a hívő embernek ezt a csődjét a saját családodban? Hívő szülők sokszor panaszkodnak, hogy hiába beszélnek gyermekeiknek, azok már egy másik világban élnek, mosolyognak a hit dolgai fölött, mesének tartják a bibliai igazságokat, eleresztik a fülük mellett a szép erkölcsi intelmeket. Nos, nem azért nem hallgatnak ám meg bennünket a gyermekeink, a családtagjaink, mert a korszellem elidegeníti őket a hittől! Óh, nem! Hanem mert észrevették, hogy egy-egy alkalmi jellegű komoly szavunk csak üres szó - még ha igaz is, akkor is csak szó -, és nincs ott mögötte az, ami hitelre méltóvá tenné: az egész élet bizonyságtétele. Beszélhet az a megváltásról, akin nem látszik meg, hogy megváltatott, akinek a többi szava, meg az élete nem bizonyság a Szentlélek életét megújító erejéről! Ismered-e hitéletednek ezt a fájdalmas csődjét otthon, ahol nem lehet úgy a szépet tenni, a kegyes életet megjátszani, mint idegenek előtt?! Mert ott tudják, hogy ki vagy!
Nézzétek, Lótnak senkit sem sikerült végül is kimenteni a pusztulásból. Fiai és leányai közül végre csak két kisebb leányával, akik még nem voltak férjnél és a feleségével futottak ki Sodomából. Az utolsó pillanatban felesége is lemaradt: visszafordult és megdermedt, sóbálvánnyá lett! Elveszett! A két leányának a lelke pedig, hogy mennyire megfertőződött a sodomitasággal, le van írva abban a jelenetben, amit már nem olvastam föl! Lót elveszített mindenkit, senkit sem tudott kimenteni az ítéletből, a bűnből, a kárhozatból. Egy szál egyedül menekedett meg az Isten haragjától. Úgy maradt, mint szedett fa, még a lombját is elhullajtott fa ősszel! Ímé, a hívő ember, akinek semmi hatása nincs a hozzá legközelebb állók életére! Senkit nem tud megnyerni az Úrnak, senkit nem tud megmenteni az ítélettől! Ő maga talán megmenekül, mert Isten olyan végtelen kegyelmes a Jézus Krisztus érdemeire való tekintettel, hogy még egy ilyen Lótot is, akiben mégiscsak él egy kis szikrája az ábrahámi léleknek, kiragad a pusztulásból. Óh, de milyen fájdalmas ez: így megmenekülni, így bementődni az Isten országába, ilyen csupaszon, mezítelenül, egyedül, így, hogy senkit nem visz magával az övéi közül, sőt, tudva, hogy a felesége, a gyermekei ottvesztek az ítéletben!
Nem találjátok úgy, Testvérek, hogy nagyon félelmesen hasonlít reánk ez a Lót? Nincs igaza sokban a világnak, amikor bennünket látva a keresztyénség csődjéről beszél?! Olyan valamiről, ami kiélte magát, túlhaladott álláspont, nem lehet vele mit kezdeni? "Ha pedig a só megízetlenül, nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek." (Mt 5,13)
Egyszer egy nagyon komoly hívő embertől, egy orvostól megkérdezték: Mondja, nem csalódott még sohasem a keresztyénségben? - Óh, dehogynem - válaszolta -, már 16 éves koromban! - Nos - volt a kérdés -, miért hisz hát akkor? - Így válaszolt: A keresztyénségben csalódtam, de Krisztusban nem! Őbenne sohasem csalódtam!
Csődbejutott keresztyének! Bár eljutnánk mindnyájan annak a megtapasztalására, hogy csalódhatunk egymásban, önmagunkban, hitünkben, egyházunkban, de Krisztusban soha! És ha a csődünk nagyon mélyre aláz oda bennünket az Ő bűntörlő vére alá, az Ő megújító kegyelme elfogadására, akkor meg is tapasztaljuk egészen bizonyosan, hogy Megváltó Urunkban nem csalódunk soha!
Jertek könyörögjünk Hozzá ezzel az énekkel:
Ne szállj perbe énvelem,
Ó, én édes Istenem!
Mert meg nem igazul te előtted lelkem:
Elkárhoztathatsz engem.
A te áldott Szentlelked,
Kérlek, tőlem el ne vedd,
Sőt újítsd meg bennem, hogy dicsérjem neved,
Szolgálhassak tenéked.
(205. ének 1. és 9. vers)
Ámen
Dátum: 1952. november 2.