Megint egy újabb fordulata Ábrahám élettörténetének. Első hallásra is feltűnő, hogy mennyi zavar, békétlenség, kellemetlenség adódhat elő még egy ilyen hívő ember életében is. Mert ezen a részen át, amit most felolvastam, Ábrahám családi életébe nyerünk betekintést. És bizony ott nem sok szépet és jót látunk. A legnagyobb baj éppen az, hogy ennek a családi életnek nem két szereplője van, a férj és a feleség - hanem három. Az előbbi kettőn kívül még egy harmadik, egy idegen asszony. Mennyi keserűség, fájdalom, szenvedés jár együtt ezzel a szomorú helyzettel! Erről szól ez a történet. Nézzük meg a benne szereplő személyeket egyenkint, közelebbről is!
Kezdjük Ábrahámon, akit már az előbbiek folytán legközelebbről ismerünk. Éppen a legutóbb hallottuk, hogyan erősödött meg Ábrahám a hitében, hogyan újult meg az Istennel való közösségben, szövetségben. Az Úr újból ígéretet tett neki arra, hogy nagy néppé teszi és olvastuk a nagyszerű megállapítást: "És hitt az Úrnak és tulajdoníttaték az őnéki igazságul!" (1Móz 15,6) És íme, egy ilyen nagyszerű lelki élmény után, a lelki életnek egy ilyen kimagasló eseménye után, amiben része volt, hogyan következhet újra egy olyan szomorú fejezet egy hívő ember éltében, mint amilyet itt olvastunk? Lám, hát ennyire ingatag egy ember hite? Annyira hullámzik, a hullámhegyek után ilyen mély hullámvölgyek következhetnek? Amint egy kicsit próbára van téve azáltal, hogy várnia kell az Isten ígéreteinek a teljesülésére: rögtön fölmondja a szolgálatot? Ha Ábrahám igazán erősen állott volna a hitében, felesége ajánlatára azt kellett volna válaszolnia: várjunk, Isten megígérte a gyermekáldást, bízzuk Reá, ne türelmetlenkedjünk, ne akarjuk görbe úton elérni azt, amit Istentől kell, hogy kapjunk! De Ábrahám nem ezt tette, hanem elfogadta felesége ajánlatát, és ebben a cselekedetében ilyenformán bizonyságot tett az ő ajánlata mellett. Persze ki nem mondott bizonyságtétel volt ez, ilyesmi: Igaz, hogy megígérte Isten a gyermeket és el is hiszem Neki, de íme telnek-múlnak az évek, semmi kilátás nincs az ígéret valóra válására, sőt egyre kevesebb a valószínűség reá, nosza segítsünk magunkon más úton, eszeljünk ki valamit, segítsünk Istennek az Ő ígérete beváltásában! Tehát röviden az a helyzet, hogy Ábrahám nem merte teljesen, maradék nélkül rábízni magát, feleségét, családi életüket, jövendőjüket Istenre, hajlott a kísértésre, hogy mintegy vegye ki sorsa irányítását Isten kezéből egy pillanatra, s most itt, ezen a ponton, intézze azt maga, a saját belátása, ügyessége, képessége, elgondolása szerint!
A hívő embert főleg akkor lepi meg az ilyen kísértés, amikor várnia kell valamire, amiért már régóta könyörög. Várnia kell Istennek valamilyen áldására, ígéretére, ami még mindig késik, amikor nagyon vágyik a szíve valamire, amit Isten megtagadott tőle. Ilyenkor szól bele a Sátán a hívő ember szíve közepébe: Ne várj tovább, ne késlekedj, nézd, az idő elmúlik fölötted, segíts magadon! Meg akarsz halni anélkül, hogy a szíved legtitkosabb vágyának a teljesülését megláthatnád?! Hát nézd, ha egyenes úton nem sikerül elérned, nem nagyon görbe az a másik út, sokan járnak rajta, általánosan elfogadott szokás ez, lépj rá te is, így hamarább célhoz érsz! - Ismered ezt a hangot? Fölismerted már, hogy a Sátántól van? Óh, ha itt Ábrahám világosan fölismerte volna a kísértőt és ahogyan hívő embernek kell és lehet, keményen ellene állt volna a kísértőnek: de sok bajtól kímélődött volna meg az egész ház! Igen, akkor kell tudni nemet mondani, amikor jelentkezik a kísértő, amikor ajánlatot tesz, amikor csalogat. "Álljatok ellene az ördögnek és elfut tőletek!" (Jak 4,7) Mert ha már engedünk neki, akár egyetlen ponton is, rengeteg baj zúdul ránk! Akkor már nem ússzuk meg szárazon! Íme, Ábrahám és Sára elérték, amire olyan nagyon vártak: a gyermekáldást - de nem volt benne köszönet. Mert amikor az embernek valamilyen vágya nem tisztességes módon, Isten akarata szerint, Isten ajándékaként, hanem erőszakosan, görbe úton teljesül: az már nem öröm többé, az már nem boldogít többé, az már csak békétlenséget és szenvedést jelent az embernek! Óh, de nehéz egy ilyen görbe útról visszatalálni megint az egyenesre! Legjobb el sem indulni rajta!
Még szomorúbb ebben a történetben, hogy a Sátán hangja éppen a felesége révén keríti meg a hívő embert! "Monda azért Szárai Ábrámnak: Ímé az Úr bezárolta az én méhemet, hogy ne szüljek: kérlek, menj be az én szolgálómhoz, talán az által megépülök; és engede Ábrám a Szárai szavának." (1Móz 16,2) Ez nem az Isten hangja! Ez nem az Isten gondolata! És milyen szomorú, hogy "engede Ábrám a Szárai szavának!" - Nagy baj az, amikor a házastársaknak nincsen lelki közösségük egymással! Amikor csak a testi örömökben társak, az anyagi gondok hordozásában, az élet küzdelmeiben, egy családi otthon fölépítésében és sok mindenféle szép és jó dologban társak - de nem társak a hitben, nem társak az imádságban, nem segítőtársak egymásnak az Istenhez való viszonyulásban, az Isten akarata szerint való járásban! Már láttuk, hogy Ábrahámnak a gyermekáldás kérdése volt a hitbeli gyenge pontja, és íme, éppen ezen a gyenge ponton nem erősítést, biztatást kap a feleségétől, hanem támadást, gyengítést - mert Szárai Ábrahámnak nem igazi segítőtársa. Lehet, hogy nagyon jó háziasszony, lehet, hogy nagyon szerető feleség, önzetlen, önfeláldozó lélek, de lelkileg, hitben nem segíti az urát, hanem éppen akadályozza! "És engede Ábrám a Szárai szavának" - ez baj volt. Ezt nem lett volna szabad, még a családi békesség megóvása érdekében sem! Igaz, ha Szárai is az Úr engedelmes, hívő gyermeke lett volna, akkor igen, akkor jól teszi Ábrahám, ha megfogadja a hitben is társának a tanácsát - de így nem! Itt most arra lett volna szükség, hogyha mindketten az Úrra hallgattak volna.
Igen, az kell ilyenkor, hogy a hitben erősebb fogja meg a hitben erőtelenebb kezét, vonja oda az Úr elé, és közös imádságban Vele beszéljék meg a fájó kérdést, életük gyenge pontját, szívük vágyát, Tőle kérjenek tanácsot, mitévők legyenek, Előtte beszéljék meg terveiket. Tehát itt hibázták el a dolgot, hogy "engede Ábrám Szárai szavának", ahelyett, hogy engedtek volna mindketten az Úr szavának. De nagyon sok bajt, fájdalmat, békétlenséget el lehetne kerülni a házasságban, ha a saját akaratunknak a másikra való kényszerítése helyett mindketten az Úr akaratának és szavának engednénk! Szoktátok így, lelki közösségben, együtt kérni az Úr szavát, hogy engedhetnétek neki?
Mert lám, mi a következménye a lelki közösség hiányának: megjelenik a házasságban a harmadik, az a bizonyos harmadik, aki nem tartozik bele abba, aki megrontja két ember életét, aki miatt mind a három ember csak szenved! A házasság szent dolog. Két ember testi-lelki közösségének Isten által teremtett egysége, és ezért megszentelt valósága. Az Énekek Énekében az egymásra talált vőlegény és menyasszony mondják egymásnak ezt a sokat jelentő mondatot: "Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre." (Énekek 8,6) Ez a mondat fejezi ki legrövidebben azt a bibliai, isteni igazságot, hogy a házasság teljességgel és kizárólag két ember ügye, és teljességgel ki van belőle zárva minden harmadik vagy negyedik személy. A pecsét egy levélen vagy csomagon azt jelenti, hogy az le van zárva minden avatatlan előtt, és azt csak egyetlen valakinek szabad felnyitni: akinek címezve van. "Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre" - azt jelenti, hogy a házastársak szíve és szerelme, teste és lelke le van zárva, mint egy lepecsételt levél a külvilág számára, és a pecsétet senki másnak a világon nincs joga felnyitni, feltárni, mint egyedül a másik házastársnak. Ide semmiképpen sem való egy harmadik, még gondolatban sem! Mert megmérgezi a levegőt! Mert attól fölborul a békesség!
Lám Ábrahám és Szárai házasságába közös megegyezéssel - az akkori keleti szokásoknak megfelelően - került be harmadiknak Hágár, mégis pokollá tette mindhárom ember életét. Hát még amikor nem is közös megállapodás szerint kerül két ember házasságába egy harmadik - hiszen az ilyesmi nem szokott közös megállapodásra történni, hanem az egyik félnek a becsapása, kijátszása, megszólása által -, akkor mekkora poklot jelent az ilyen családi háromszögben szereplő emberek életében!
Nincs-e igaza az Igének, - amit nemrég vezérfonalunk szerint olvastunk a Példabeszédek könyvében: "Kevés híja volt, hogy minden gonoszságba nem merültem a gyülekezetnek és községnek közepette!." (Péld 5,14) És ez persze úgy a férjre, mint a feleségre egyaránt vonatkozik. És látjátok, miből eredt mindez a fájdalmas családi tragédia? Abból, hogy nem volt igazi lelki közösség a házastársak között! Igen, amikor Ábrahám és Szárai nem az Úrban vannak együtt, nagyon hamar és könnyen megjelenik a színen Hágár! Így szokott ez lenni! Van itt azonban egy kis családi jelenet, ami nagyon modernül hangzik. Amikor már javában tombol a békétlenség a családban, Szárai - ahelyett, hogy bűnbánatot tartana, igyekezne jóvátenni, amit mégiscsak ő indított el -, még nekitámad Ábrahámnak, szemrehányó szavakkal illeti: "Monda azért Szárai Ábrámnak: Bántódásom van miattad. Én adtam öledbe szolgálómat, és mivelhogy látja, hogy teherbe esett, nincsen előtte becsületem." (1Móz 16,5) Ez a legkönnyebb: másra hárítani a felelősséget, mást okolni a saját hibáimért. Így sohasem jutunk békességre!
Aki egyszer életében úgy igazán a szívével tudomásul vette, hogy Isten hogyan bánt velünk abban a perben, amiben mi voltunk Vele, abban a megbántásban, amit mi okoztunk Neki, hogy ti. minden vádat, amit a viselkedésünkkel méltán vontunk magunkra, Önmagára vette, átvállalta, s bűnbakot állított helyettünk saját isteni személyében, Jézus Krisztusban még a büntetést is átvállalta rólunk Magára; aki - mondom - ezt valaha már hallotta a szívével, elfogadta, az nem tud többé ilyen könnyen kibújni a felelősség alól, mint ahogyan itt Szárai szeretné. Persze, Ábrahám is vétkezett, hiszen az ilyen dologban rendszerint mindketten hibásak szoktak lenni, de ez még nem ok arra, hogy Szárai most már csak őt vádolja. Itt most inkább meg kellene alázkodni Isten előtt. Amikor valami nincsen rendben a családban, legjobb - egymás vádolása helyett -, ha közösen odaalázkodnak az Úr elé. És ha tényleg nem vagy hibás a háborúságban, csak annál több okod van, hogy szeretettel menj elébe a másiknak. "Tegyen ítéletet az Úr én közöttem és te közötted!" - mondja fölháborodva Szárai. Igen, igen, az Úr majd ítéletet fog tenni. De ilyen súlyos szavakkal nem jó ám olyan meggondolatlanul dobálózni! Ismerd be előbb magad a vétkedet, állítsd össze előbb magad a számládat! Bizony, Szárai is jobban tenné, ha alázatosan, csendben elismerné, hogy ő idézte föl a vihart. Az ember sohasem tudja, mekkora vihart idéz elő, amikor erőszakkal avatkozik bele Isten dolgába, és nem egyenes úton akar hamarább célhoz érni.
És vessünk csak még egy rövid pillantást az egész családi ügy legnagyobb áldozatára: Hágárra. "Nyomorgatja vala azért Szárai (Hágárt), és az elfuta ő előle." (1Móz 16,6) - így olvassuk a tudósítást. Majd így folytatódik: "És találá őt az Úrnak angyala egy forrásnál a pusztában, annál a forrásnál, amely a Súrba menő úton van. És monda: Hágár, Szárai szolgálója: honnan jössz és hová mégy? És az monda: Az én asszonyomnak, Szárainak színe elől futok én." (1Móz 16,7-8) "Honnan jössz és hová mégy?" - kérdi az Úr angyala, mintha ezt mondaná: hát mondd, itt van a te helyed? Ott vagy te, ahova tartozol? Hiszen te megszöktél valahonnét, ahol megaláztak. De hát elég ok ez arra, hogy megszökjél a sorsod elől? És mit gondolsz, jobb lesz így, itt a pusztában? Hát mit akarsz most, hova veszed az utadat?
De sok emberben van benne ez a vágy a szökésre! Megszökni a ránehezedő terhek alól, az igazságtalannak látszó sors nyomása alól, a megaláztatás alól, amiben része van. De sok embertől megkérdezhetné az Úr: Honnét jössz? Hová mégy? Mit akarsz most? Mi lesz veled? Valóban azt hiszed, hogy találsz helyet, ahol senki nem bánt, ahol semmi baj nem érhet? "Akkor monda néki az Úr angyala: Térj meg a te asszonyodhoz, és alázd meg magad az ő kezei alatt." (1Móz 16,9) Most nem arról van szó, hogy méltán vagy méltatlanul ér-e a megaláztatás, hogy igaza van-e Szárainak, vagy nem - hanem arról, hogy ha még tovább megaláz, fogadd Isten kezéből a megaláztatást! Nem tehetné Szárai, ha Isten meg nem engedné neki.
Isten gyermekének az életébe egyetlen csöpp keserűség sem vegyülhet bele, amit egy mennyei mérlegen nagyon gondos édesatyai szeretettel ki nem mértek volna előre! Megfutni a megaláztatás elől, nem megoldás - hanem vállalni és Isten kezéből elfogadni. Ne írjuk elő Neki, hogy milyen eszközöket használjon a mi nevelésünknél! Igen ám, ha Isten aláz meg - gondoljuk -, azt még csak elfogadnám. De hiszen Isten az embereket használja föl a mi nevelésünkre! Nincs más megoldás Hágár számára sem, mint amire így figyelmeztet Isten az Igében: "Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején." (1Pt 5,6) Aki maga alázza magát oda önként Isten nevelő keze alá, az hamar eljut oda, hogy igazat tud adni érte az Úrnak.
Valóban úgy van, ahogyan énekeljük:
Az Úr elé ha tárod A szív alázatát,
Őt nem hiába várod: Betér hozzád, megáld.
A testi gőg: halál! De bűnödet ha bánod,
Szent Lelke bőven árad, S a szív üdvöt talál.
Ó Jézusom, szegényed Kér, vár, epedve hív:
Te készítsd el, tenéked Lesz otthonod e szív.
Jer hű szívembe hát! Habár szegény e szállás,
De mindörökre hálás, Úgy áldja Krisztusát.
(374. ének, 3-4. vers)
Ámen
Dátum: 1952. szeptember 14.