Joó Sándor Dr.

Már a megelőző rész alapján beszéltünk arról, hogy Isten kiválasztott népének, a szent laikus-seregnek milyen nagy a méltósága és feladata e világon, tehát hogy éppen azért választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép, hogy mint ilyen, a maga puszta életével hirdesse annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el őket. Most ezt a feladatot részletezi tovább: a környező világ konkrét valóságai felé fordítja figyelmét az apostol, és a zarándok-életet különböző helyzetekben való állásfoglalással mutatja be.

A levél akkori olvasóinak kétségtelenül nehéz volt a helyzetük az akkori társadalomban. Olyan pogány világban éltek, amelyik gyanakvó, ellenséges magatartást tanúsított velük szemben. Magából a levélből kitűnik, hogy pogány kortársaik “rágalmazták őket, mint gonosztevőket”. A legképtelenebb híresztelések kaptak szárnyra akkoriban a keresztyénekről. Például olyanok, hogy szamárfejet imádnak és embervért isznak, politikailag megbízhatatlanok, titkon a római birodalom megdöntésére szervezkednek. Minden betörést, lopást, gyújtogatást az ő számlájukra írtak, csakhogy minden módon lehetetlenné tegyék őket a társadalomban. A sok mindenféle alaptalan rágalmazásnak végül is a legvéresebb keresztyénüldözés lett a következménye.

Ilyen körülmények között érthető, ha az ártatlanul gyanúsított keresztyéneket az a szorongató kérdés foglalkoztatta, hogy miként viszonyuljanak hát ehhez a társadalomhoz? Miként viselkedjenek? Miként reagáljanak a rágalmakra, mit szóljanak arra, hogy gonosztevőknek kiáltják ki őket? Védekezzenek és szembeszálljanak? Vagy elvonuljanak a világtól, egészen elkülönítsék magukat a pogány társadalomtól, bezárkózzanak, hogy valami nyugodt, biztonságos szögletben a hitüknek élhessenek? Vagy talán az volna a helyes magatartás, hogy lehetőség szerint hasonuljanak hozzá, alkalmazkodjanak a pogány környezetükhöz, hogy semmi összeütközést, botránkozást ne provokáljanak? Talán lemondjanak összejöveteleikről, az Ige közös hallgatásáról, az úrvacsoráról, a gyülekezeti életről, hitüknek kifelé való minden megvallásáról és bizonyságtételéről? Mitévők legyenek hát? Bizony nem lehetett könnyű ezekre a tépelődő kérdésekre a helyes választ megtalálni!

És mennyire aktuális kérdések ezek! Ma is egyik legfőbb kérdése minden komoly keresztyénnek, hogy miként viszonyuljon a külvilághoz? Megvallja-e hitbeli meggyőződését vagy elrejtse? Támadó vagy védekező álláspontot foglaljon-e el a pogány világ hatásaival, eszméivel, dogmáival szemben? Vitatkozzék-e vagy hallgasson, bizonyságot tegyen-e vagy meglapuljon észrevétlenül? Bezárkózzék-e a környezete előtt, vagy kitáruljon? Igen, miként viszonyuljunk mi, Isten gyermekei, Krisztus követői egy nem krisztusi alapokon felépülő és berendezkedő társadalomhoz?

Péter apostol, mielőtt erre a kérdésre a Szentlélek válaszát megadná, az ide vonatkozó tanítást egy nagyon hangsúlyos szóval vezeti be. Így kezdi fejtegetését: “Szeretteim!” És ez nemcsak egy szokásos vagy kegyeskedő megszólítás, amit esetleg más szóval is lehetne helyettesíteni, hanem az apostol itt nagyon komolyan gondolja azt, amit ezzel a szóval mond. Az eredeti szövegben nem is szeretteim, hanem egyszerűen “szeretettek” van. Tehát szeretett emberek vagytok - írja az apostol -, olyanok, akik szeretetben részesültetek. Akik tudtok arról, hogy Valaki nagyon szeret benneteket! Ez a nagy titkuk azoknak a kis-ázsiai keresztyéneknek, hogy szeretettek! Hogy az életük fölött úrrá lett valami hatalmas isteni szeretet. Ez a szeretet levette róluk sötét és nehéz múltjuk minden terhét és ez a szeretet új, Isten által vezetett jelenbe állította be őket. És ugyanaz a szeretet őrködik a jövőjük felett is, vezérli őket a cél felé. Ennek a szeretetnek az ereje veszi körül, hordozza, védi őket. Tehát valóban: szeretettek!

Ez a keresztyén élet legmélyebb titka: tudni erről a magába ölelő, nagy isteni szeretetről és élni benne és általa. Ennek a szeretetnek van egy látható jele is. Ott állt ez a jel valamikor a Golgotán, hirdetve látható módon is, hogy így szerette Isten a világot, hogy íme, az Ő Egyszülött Fiát adta oda érte. Azok a kis-ázsiai keresztyének így találkoztak Isten szeretetével: Jézus Krisztus keresztje révén abban a szeretetben részesültek, ami ott fakadt föl. Ezért szeretettek! És éppen ezért vándorok és idegenek is. Bár mindkét lábukkal itt állanak e világ talaján, de ez a világ nem a végső valóság a számukra. Igazi otthonuk már nem itt van. Nem megállapodott, földbe gyökerezett emberek, hanem olyanok, akik úton vannak, átutazóban lévő zarándok csoport. Ebben a világban, de nem ebből a világból valók! Ilyen helyzetben, viszonyulásban vagyunk tehát mi is: Isten részéről szeretettek, a világ részéről jövevények és idegenek.

De amíg e világban vagyunk, addig nem viselkedhetünk úgy, mintha nem volnánk, vagy nem e világon volnánk. Nem lehet tehát elrejtőzni, kivonulni, csendes magányba zárkózni, vagy e világgal eggyé válni. Hogyan is volna az elképzelhető, hogy akik Isten szeretetének a teljes nagyságát, gazdagságát megtapasztalták, ezt a szeretetet önmaguknak tartsák meg? A pogányoknak - a modern pogányoknak is - akár rágalmaznak, akár közömbösök velünk szemben, felelettel tartozunk, mégpedig nem szóbeli felelettel, hanem a cselekedet válaszával. Erre kéri az apostol a levél olvasóit, amikor így ír: “Magatokat a pogányok között jól viselvén...” - ez az egyetlen keresztyénséghez méltó válasz a pogány világ minden rágalmazására és gyanúsítására. Arra figyelmezteti az apostol a kis-ázsiaiakat, hogy a rágalmazással szemben ne szavakkal, kimagyarázkodással, meggyőző érvekkel, hanem a jónak a cselekvésével védekezzenek! A keresztyén embernek nem igazolnia kell magát a vádakkal szemben, nem elbújni előlük az ismeretlenség homályába, sem nem ügyes taktikázással alkalmazkodni, képmutatóskodni, hanem be kell mutatnia hitét a környező, esetleges ellenséges érzületű világnak, mégpedig az egyetlen hiteles és érthető módon mutatni be: a jó cselekvése által! “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;” (1Pt 2,12-15)

Azt mondottuk a múlt alkalommal, hogy a Krisztus egyháza minden társadalmi rendszerben élhet, mert ha szeret és szolgál az egyház, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekszik. Az egyház és a keresztyén ember - ha még olyan pogány környezetben él is, mint azok a kis-ázsiai gyülekezetek - sohasem a környező világ ellenére, hanem javára keresztyén. Sohasem a krisztustalan világi környezetem ellenére hiszek mégis Jézusban és követem őt - talán bizonyos “csak azért is” lelkülettel -, hanem mindig a környező világom javára, szépülésére, jobbulására vagyok Krisztusé!

Tehát még egyszer: nem annak a világnak ellenére, amiben zarándokként élek, hiszek mégis Istenben, hanem javára annak a világnak, amiben zarándokolok - hiszek! És ha a Krisztusban való hitem nem a javára van a világi környezetemnek, akkor nem is az igazi Krisztusban hiszek, hanem valami általam elképzelt Krisztusban. Nézzétek csak, nagyon tiszta és világos beszéd ez: “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;”

A "magunk viselésének" hallatlanul meggyőző ereje van. Nem messze innen, az egyik utcában, lakásban most haldoklik egy atyánkfia. Rettenetes kínok között, mosolyogva, derűsen várja a biztos halált. Meggyötört arcán is visszasugárzik az örökkévaló boldogság ragyogásának az előrevetített fénye, egész lénye hangtalanul is arról beszél, hogy aki hisz Krisztusban, soha meg nem hal! Itt láttam megrázó erővel, hogy amit ez az ember szavakkal sohasem tudott volna ilyen hitelességgel, ilyen maradandó hatással elmondani környezetének Krisztus bűnbocsátó és örök életre megváltó hatalmáról, azt most elmondja a mosolya, a nyugodt tekintete, a halált már hittel legyőzött ember egész viselkedése. Hívő embernek nemcsak a halála lehet egy ilyen minden ellenvetést, gyanúsítást, rágalmazást elnémító bizonyságtétel Krisztus hatalmáról, hanem ugyanúgy az élete is, és éppen ez az, amit az apostol a pogányok között szétszórt jövevényeknél sürget: “Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát”. (1Pt 2,15)

Feltűnő, hogy az apostol a pogányok között való helyes viselkedéssel kapcsolatban először a világi hatóságokról beszél, tehát a keresztyén embernek az akkori államhatalomhoz való viszonyulásáról. Bizonyára ez volt az a kényes pont, ahol a gyülekezeteket a legtöbb támadás érte. Könnyű volt föltételezni a keresztyénekről, hogy titkos vagy nyílt ellenállást tanúsítanak egy olyan állami rend ellen, amelyik Jézus fölött kimondta a halálos ítéletet. Viszont, hogy a világi hatóságoknak ez az előítélete mennyire hamis volt az akkori keresztyénséggel szemben, mutatja éppen Péter apostol intelme: “Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére”. (1Pt 2,13-14)

Íme, ennyire pozitív az apostol és az egész Újtestamentum álláspontja, magatartása még a pogány államhatalommal szemben is! Itt ne feledjük el, hogy Péter apostolék állama az az állam volt, amelyik e levél keletkezési ideje után néhány évvel az egész keresztyén gyülekezetet kiirtással fenyegette! A legkegyetlenebb pogány uralkodónak, Nérónak az állama volt. És mégis, Isten parancsa félreérthetetlenül ez: “engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek!” (1Pt 2,13), és hogy: “A királyt tiszteljétek!” (1Pt 2,17b)

Isten Igéje az állami rendet olyan külső keretnek tartja, amelyen belül az emberek együttélése egyáltalán lehetséges. Az államhatalom a maga akármilyen törvényes rendjével ha nem is a leghatalmasabb és a legvégső, de mégis erőteljes védőgát a gonosz hatalmának a kiáradása ellen. Az egész Újtestamentum alapgondolata az, hogy a felsőséget, tehát az államot Isten rendelte “a gonosztévők megbüntetésére és a jól cselekvőknek pedig dicséretére”. Tehát az állami rend isteni rend és ezért kell tisztelni. A rossz király Isten büntetése, tehát el kell fogadni, a jó király Isten ajándéka, örülni kell neki. A felsőséggel szemben tehát a keresztyén embernek egyetlen kötelessége van: a teljes engedelmesség! És ez az engedelmesség az “Úrért” van, vagyis az Úr kedvéért, azért, mert Ő kívánja.

Az emberi rendeléseknek való engedelmesség fölött mindig ott látja a keresztyén ember ezt a felelősséget fokozó és erőt adó szót: Az Úrért! Aki az Úrért engedelmeskedik a világi hatóságok intézkedéseinek, az mindig önként engedelmeskedik és nem kényszerítésből. “Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.” (1Pt 2,16) Az Úrért élő ember felszabadult ember. Szabadsága éppen az, hogy szabad szolgálnia, szabad szeretnie, szabad az életét is áldoznia. Olyan belső szabadsága van, ami független a külső világ kényszerűségeitől. Ennek a magaviseletnek lesz az az eredménye, hogy jót cselekedvén - tehát az egész emberi közösség javát becsületesen szolgálván - elnémul a balgatag emberek tudatlansága, megszűnik a félreértés, és akik előítélettel viseltettek is Krisztus követőivel szemben, rájönnek, hogy tévedtek.

Isten zarándok népének a világban való viselkedését látva már sokszor mondták a pogányok csalódva: Hát ilyenek a Krisztus-hívők? Mi lenne, ha egyszer kellemesen csalódva mondanák a pogányok: Hát ilyenek a Krisztus-hívők! Az lenne, amit az apostol így fejez ki: “a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján”. (1Pt 2,12)

Ámen

Dátum: 1954. október 3.

Különös, merész, szinte túlzó kifejezéseket használ Péter apostol levelének ebben a részében. Egymásra halmozza a nagy szavakat, mint mikor valaki valami nagyon nagy dolgot akar elmondani, de nem elég hozzá az emberi szó, hogy kellőképpen kifejezhesse. Pedig látszólag nagyon szerény, egyszerű társaságról beszél, olyan férfiakról és asszonyokról, akik Kis- Ázsia tartományában elszéledt jövevényekként élnek - megvetett, üldözött emberekről. Nos, ők lennének, éppen ők, a lenézettek, a maroknyi kisebbség, ők lennének a választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép?! Igen, éppen ők! Mintha azt mondaná az apostol: keresztyén gyülekezetek, titeket az Isten így tart számon, ilyen nagy méltóságotok és feladatotok van ebben a világban! Vegyétek hát tudomásul, hogy választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép vagytok és mint ilyen, töltsétek be feladatotokat és hivatásotokat!

Vajon ránk is érvényesek ezek a megtisztelő kifejezések? Mi is, a mi gyülekezetünk is ilyen választott nemzetség, királyi papság és szent nemzet? Bizonyára az! Isten Igéje a mindenkori keresztyén gyülekezetekről beszél, tehát rólunk is. Mesében sokszor előfordul az, hogy a szegénylegény valami véletlen folytán megtudja, hogy ő tulajdonképpen egy gazdag királynak a fia. Vége a bujdosásnak, nyomorúságnak, elfoglalhatja jogos örökségét, királyfiként élhet tovább! Eddig nem tudta, hogy micsoda és kicsoda ő, de most tudja. Nos, mi is sokszor nem is tudjuk, kik és mik vagyunk, elhisszük a világnak, hogy egy divatjamúlt, avatag hagyományokhoz ragaszkodó, egyre fogyó társaság, melyet hamarosan túlhalad már az idő, ezért azután olyan bátortalanul, félénken mozgunk, mint akik a magunk idejétmúlt keresztyén mentalitásával nem találjuk meg helyünket és szerepünket a világban. Pedig ha tudatára ébrednénk annak a nagy méltóságnak, amit ezek a szavak tulajdonítanak nekünk: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” (1Pt 2,9a), akkor egészen bizonyosan több hasznunkat venné a világ is!

De hát valóban szent nép, királyi papság vagyunk? Nézzük csak, kikből áll egy gyülekezet: egy-két-három lelkész jellegű emberből és néhány száz ún. laikusból. A lelkészeket még csak könnyebb valahogy a "papság" címszó alá sorolni, de a laikusoknak mi közük van a papsághoz? Nos, a laikus szónak a történelem folyamán elferdült az értelme. A teológiát tanultakkal, a lelkészi szolgálatra beállított emberekkel szemben a gyülekezetnek egy alacsonyabb rétegét jelentette, az isteni tudományokban járatlan, be nem avatott részét. Tudjuk, hogy a reformáció kiküszöbölte az egyház klerikus és laikus eleme közötti megkülönböztetést, de mégis megmaradt a laikus szónak az a kellemetlen csengése. Sokszor hallom egyházunk tagjaitól az ilyen kifejezést: Kérem, én csak egyszerű laikus vagyok! Azt szoktam rá mondani neki: Bár igazán az lennél, a szónak eredeti értelmében! Mert a laikus szó eredetileg nagyon szépet jelent. A görög "laosz" szóból származik, ami népet jelent! És a Bibliában a laosz szónak megkülönböztető jelentése van: a többi nemzettel szemben a laosz a kiválasztott nép neve. Az Ótestamentumban egyedül Izráel a "nép", az a nép, amelyiket Isten a többi nemzet közül különleges szolgálatokra kiválasztott. Az Újtestamentumban pedig éppen Krisztus gyülekezete a "nép", az Úr kiválasztott népe, minden nemzetből összegyűjtött lelki nemzet. A keresztyén gyülekezet az a messiási nép, amelyiknek a bűnéért Krisztus az engesztelést szerezte. Krisztus gyülekezete tudja és vallja: Őbenne bocsáttattak meg bűneink, Őbenne és Ő általa vagyunk a laosz, a "nép".

A laikus tehát olyan valakit jelent, aki ehhez a néphez tartozik. Ha azt mondod: laikus vagyok, ezzel arról teszel bizonyságot, hogy Isten népéhez, a kiválasztott néphez tartozol. Vegyük tehát a laikus szót eredeti értelmében, nem törődve azzal a jelentéssel, amit a történelem folyamán kapott, és akkor ez a szó kétségtelenül megtisztelő cím. Lehet-e nagyobb megtiszteltetés, nagyobb méltóság egy ember számára, mint az, hogy része, tagja az Úr saját népének? Istennek csak egy népe van: az Ő egyháza. Ott pedig nincsen semmiféle rang vagy állásbeli különbség a tagok között. Annál többre senki sem viheti - még ha a legtudósabb teológus is az illető -, mint amit ez a szó fejez ki a maga legmélyebb értelmében: laikus! Annál többet nem lehet elérni, mint hogy valaki beletartozhat Isten kiválasztott népébe. Erre a népre, a laikusoknak ilyen gyülekezetére mondja Péter: Vegyétek hát tudomásul, hogy “...választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; A kik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; a kik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (1Pt 2,9-10)

Kiderül ebből az is, hogy hajdan nem "nép" voltak, most pedig azok. Hogyan lettek hát néppé? - Elmondja ezt is: Jézushoz járultatok, “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz.” (4. vers) Különös képet használ itt az apostol Jézussal kapcsolatban, amikor úgy beszél Róla, mint élő kőről. Szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy élő, eleven kő. Mindenesetre az élet mozgó, mozgató ereje és a kőszikla rendíthetetlen szilárdsága jut benne kifejezésre. Jézus az eleven kőszikla: minden élet dinamikája és legbiztosabb alapja. Különös egy kő! Nem e világi kőzet, hanem mint egy távoli, másik világból való meteor került ide, a mi időnkbe és világunkba. Szegeletkőnek, alapkőnek szánta Isten. Egy új emberekkel teli új világot hordozó fundamentumnak. De az embereknek nem kellett ez a másik világból idekerült meteor. Igénk szerint az emberek megvetették. A golgotai kereszt árnyéka rémlik föl az apostol lelkében, amikor ezt írja: “Az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz” járultatok. A világ építői - ha megvetették is -, a Nagy Építőmester mégis ezt tette egy új világ szegeletkövévé, újjászületett emberi életeket hordozó fundamentummá.

Nos tehát, ehhez az élő kőhöz járultatok - mondja az apostol. A megfeszített és feltámadott Krisztushoz való járulással lettetek Isten népévé, királyi papsággá, szent nemzetséggé.Valahová odajárulni bizonyos lépések megtételével lehet. Az tehát a kérdés: megtettük-e már és megtesszük-e mindig újra ezeket a lépéseket? Melyek ezek a lépések? A legelső a magam romlott, minden jóra tehetetlen énjének a megutálása. Azután teljes hittel való megragadása az egyetlen megoldásnak: Jézus érettem történt megváltó halálának. Boldog hálaadás az Ő vére engesztelő bocsánatot szerző erejéért. Egész életemnek az Ő hatalmas kezébe való beletétele, beleadása. Önmagunknak új engedelmességre való fölajánlása. Röviden ezek volnának ahhoz az élő kőhöz való járulásnak az egyes lépései. Ezt már nagyon sokszor hallottuk, de nem elég hallani, nem elég tudni róla: ezeket a lépéseket meg kell tenni! És ezeket a lépéseket mindenkinek szabad megtenni! Megtetted-e már, megteszed-e most, megteszed-e mindig újra: odajárulván “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz”, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztushoz? Ezen az egyszerű módon lettünk és leszünk mindig újra Isten népévé, szent laikusokká, Isten királyi uralmának papjaivá! A megkegyelmezettek közé tartozóvá!

Odatartozunk-e igazán? Sokféle jele van ennek, amiből meg lehet állapítani, észre lehet venni. Az apostol itt most csak egyet említ, nem a legfontosabbat, de olyan jelet, amiből azért magunk is megállapíthatjuk a lelki hovatartozásunkat. Így mondja: “Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek”. (1Pt 2,2) Ahogyan az újszülött gyermek kívánja az anyatejet, ugyanúgy kívánja a bennünk újjászületett lélek az Isten Igéjét. Életszükséglet a számára, állandó és rendszeres lelki táplálék, amit kikövetel magának, ami kell neki mindennap, amit megszerez szinte ösztönösen is, mert nem élhet nélküle. Meg tudsz-e lenni Ige nélkül, a Bibliából való naponkénti lelki táplálkozás nélkül? Ismered-e azt a türelmetlen vágyakozást Isten beszéde után, amit az apostol az éhes csecsemő anyatejet követelő sírásához hasonlít? Ez is egyik jele annak, hogy van-e bennünk valami a Krisztus által újjászült életből. Ezzel a mennyei anyatejjel táplálja, erősíti Isten az újjászületett gyermekeit, ezen fejlődik, növekedik, ebből él az Isten választott népe, ebből kapja az isteni életerőt az a királyi papság, szent laikus sereg a szolgálatra!

Mert Krisztushoz, mint élő kőhöz való járulásnak, az Igével való táplálásnak, a szent nép kiválasztásának nem a mi egyéni kegyességünk és lelki épülésünk a célja. Mindez nem azért történik, hogy tetszelegjünk magunknak a királyi papság méltóságában, hanem ez a méltóság feladatot és küldetést jelent: azért választott ki magának bennünket Isten, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket. (1Pt 2,9) Tudjátok, hogy az Isten laosza vagyis népe mivel hirdeti leghangosabban Isten nagyságos dolgait? A puszta létével, tagjainak az észrevehetően megváltozott életével. Olyan élettel, amelyiknek a cselekedeteiben nyilvánvalóvá lesz az, hogy Isten “a sötétségből az Ő csodálatos világosságára” hívta el. Ez az egyház laikus tagjainak a királyi papsága, papi tisztessége és szolgálata a világban. Sötétségből világosságra kerülni, nem-népből Isten népévé válni, nem-kegyelmezettből kegyelmezetté lenni: egy egész életnek a gyökeres megváltozását jelenti. És vajon nem ez volna a tartalma a keresztyén létnek: a megváltozott élet?

A Krisztussal való találkozás csodája éppen az, hogy az önző törekvések másokon segítő készséggé válnak, a fertőzött gondolatok megtisztulnak, a haragos, gyűlölködő indulatok helyét jóakarat és szeretet foglalja el, a szomorú, morózus arcvonások kiderülnek és belső békét sugároznak. A fáradt, unott munka végzése új lendületet kap, szóval minden tekintetben meglátszik rajta, hogy Valaki, egy hatalmas Valaki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el. Isten népének ez a megváltozott élete hirdeti legékesebben az Ő hatalmas dolgait! Minden megváltozott élet arról beszél, hitelesen, hogy milyen hatalmas az Isten! Nyilván erre vonatkozik, amit az apostol mond: “Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást”. (1Pt 2,1) Tehát: vessétek le! Egy keresztyén ember nem arról ismerhető fel, hogy most már semmi hibát nem vét, hanem arról, hogy kész naponként megváltoztatni az életét, a mindig újra ráboruló sötétségből a mindig nagyobb világosságra menni.

Azt mondja az apostol: megtartásra való nép vagytok! Azt is jelenti ez, hogy Isten népe mindenféle helyzetben, minden társadalmi rendszerben élhet. És ha már nem élhet, akkor revideálnia kell a Szentírásból, hogy vajon csakugyan Isten népe-e még vagy nem? Ha az egyház szeret és szolgál, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekedik. Nekünk pedig éppen az a kiváltságunk, hogy szerethetünk és szolgálhatunk. Hiszen éppen azért vagyunk “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép”, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket!

Ámen

Dátum: 1954. szeptember 19.

Péter apostol levelének tanulmányozása során láttuk az első két alkalommal, hogy a keresztyén emberek, tehát azok, akiket Isten az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösségre hívott el, idegenek ebben a világban, de nem idegenkednek ettől a világtól. Idegenek, mert idegen, azaz nem földi, nem emberi az az erő és lélek, ami bennük munkálkodik: Istentől való, mennyei eredetű! De éppen ezért nem idegenkednek e világtól, sőt Isten szeretetének, eljövendő új világának az előjelei, hírnökei, munkálói ebben a világban.

Másodszor láttuk, hogy e nem könnyű jövevénysorsukat azzal a bizonyos reménységgel élhetik, hogy Isten a legnagyobb jót, a megváltás művét folytatja tovább és teljességre viszi az egész világ életében. Már most Istennek e végső győzelme bizonyosságában élhetnek, ittenivé és mostanivá tehetik azt, ami még csak jövőbeli ígéretben az övék: az üdvösséget. Péter apostol most ezt a kiválasztott, élő reménység alatt vándorló jövevénycsapatot szent életre buzdítja. Arról beszél, hogy a zarándok ember, az elszéledt jövevények, a kiválasztottak gyülekezete szent nép kell, hogy legyen! Elhangzik a nagy felszólítás, minden idők legnagyobb követelménye az emberekkel szemben: “Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,15-16)

Ijesztő követelmény! Hiszen csak egyedül az Isten a szent! Néki lényege, természete a szentség. És hogy ez valójában mit jelent, nem is tudjuk elemeire fölbontani, megmagyarázni másként, csak úgy, ha a mi ember természetünknek éppen az ellenkezőjére gondolunk. Az emberi természet rossz, fertőzött, bűnös - Isten természete mindennek, amit magunkban megismertünk, éppen az ellenkezője: jó, tiszta, szent! Sőt, Ő maga az abszolút jóság, tisztaság és szentség! Hogyan kívánhat Isten az embertől a saját maga szentségére való hivatkozással ilyet, hogy szentek legyetek?! Olyasforma ez, mintha azt mondanánk egy halottnak, hogy éljen, vagy mintha a pacsirta azt mondaná egy ólomdarabnak, hogy emelkedjék föl abba a magasságba, amelyben ő tölti meg dalával a levegőt! Hiszen itt arról van szó, hogy az emberi természet változzék át isteni természetté! Vajon komolyan gondolta ezt az Isten? Képtelenségnek látszik. Ezért meg is próbáltuk mi, emberek Istennek ezt a maximális követelményét az általunk is elérhető minimumra leszorítani, redukálni, mondván, hogy ez úgyis megvalósíthatatlan, ez olyan távoli ideál, amit ember soha el nem érhet, igyekezzünk hát legalább viszonylagosan jók és becsületesek lenni! Az isteni szentség követelményéből csináltunk egy általános humánus erkölcsöt. Sokszor még ezt sem sikerül megvalósítanunk.

Olyan sokszor tapasztaltam magamon is, másokon is, hogy tudunk mi nagyon udvariasak, műveltek, becsületesek lenni, részvétet, segítőkészséget tanúsítani, szeretetreméltók lenni, - de mindez valójában csak máz, festék, vakolat rajtunk, s rögtön leválik, vagy legalábbis megreped, amint megszűnnek azok a társadalmi föltételek, amelyekre szabva voltak. Harmonikus életkörülmények között nem nehéz az embernek a jó oldaláról mutatnia magát, de amint megzavarja valami ezt a harmóniát, rögtön lehullik minden. Ez a bizonyos kultúrvakolat, máz, keresztyén színezetű erkölcs legföljebb az egyiknél vastagabb, mint a másiknál. Az egyikhez szilárdabban tapad, mint a másikhoz, de csak máz marad. Ami azután alatta van, az a legszörnyűségesebb valami! Erre puszta önmegfigyelés által rájöhet akárki! És akkor még nekünk, akiknek a természete még a minimális emberi erkölcsi követelmények betartására is képtelen, nekünk mondja Isten: “Szentek legyetek, mert én szent vagyok”?! Hát Isten nem ismeri az embert?!

De igen, nagyon is! Íme, ebben a most felolvasott részben is beszél olyan kívánságokról, amelyek tudatlanságból vannak bennünk “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek;” (1Pt 1,14) Azután az atyáinktól örökölt hiábavaló életről, képmutatásról szól: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek, A kik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek!” (1Pt 1,18-22) Azután meg arról beszél, hogy az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága, amelyik megszárad és lehull. “Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull”. (1Pt 1,24)

De Isten Igéje úgy beszél emberi természetünknek erről a romlottságáról, tehetetlenségéről, mint ami már elmúlt, amin már túl vagyunk vagy túl lehetünk - úgy, mint a börtönből szabadult fogoly a rabságáról, amiben benne volt, de már nincs ott. Azt mondja: igen, ilyenek voltunk azelőtt, régebben. Igen: ilyen volt az emberi természet és ilyen ma is, de történt valami, Isten közbeavatkozott, tett valami nagyot értünk: megváltott a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből. Tehát éppen abból a jóra képtelen emberi természetünkből Ő megváltott, mégpedig nem olyan veszendő holmin, aranyon vagy ezüstön, amin mi váltunk meg egy vasúti jegyet vagy bármi más drága holmi árát, hanem drága véren váltott meg. Krisztusnak, mint hibátlan és szeplőtelen báránynak a vérén! Igen: megromlott a mi vérünk, a mi atyáinktól örökölt természetünk, de Isten egy új véráramlatot indított meg a Golgotán, egy magasabb fajta új örökséget, és ebből az új, tiszta, romlatlan forrásból új természetet örökölhetünk! A Krisztus természetét, isteni természetet! Lehet, hogy szegény, fertőzött, zavaros ősöktől származunk. Ki nem? Nos, hát legyen! De ímé Isten mondja: “Nem veszendő holmin... váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, ...a Krisztusén.” Tehát most egy új ős által, a Krisztus által, egy új családba lépek be. Mint aki újonnan született egy romolhatatlan magból, nem vagyok a múlt áldozata, új életet kezdek Őbenne! Drága vére által ehhez az isteni új örökséghez tartozom!

Nézzétek, az apostol így mondja: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből". Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Hiszen tudjátok!” Lám, nem azt írja: ugye hiszitek, vagy remélitek, vagy valószínűnek tartjátok, sem azt nem mondja, hogy gondoljatok arra, hogy majd egyszer így lesz. Nem! Hanem így: “hiszen tudjátok”, hogy megtörtént! Megváltattatok! Tudjátok, hiszen megvan rá a garancia is! Nem a mi érzésünk, nem a szívünknek valamilyen jelentése a garancia, egyáltalán nem bennünk van a garancia: a megtörtént megváltásnak egyetlen garanciája az a drága vér, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vére!

Tehát ezért, éppen erre való tekintettel mondatja Isten Péter apostollal: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!” (1Pt 1,14-15) A szent ember nem bűn nélküli ember. Az apostol nem rajongó, nagyon is reális látású. Tudja, hogy a megváltott emberek is követnek el hibát, néha nagyon is nagyot! Tudja, hogy a Krisztus vérén kiválasztott embernek is mindennapos kérése kell, hogy legyen: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” (Mt 6,12) Az a szent ember, aki odaadja magát Isten rendelésének, aki odaadja magát Isten akaratának a cselekedetére. Aki meg akarja őrizni magát, annak az új örökségnek, új származásnak, új családnak a méltóságát, amelybe Krisztus vére által beletartozik. “Szentek legyetek” - ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az a felhívás, amivel az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűlésén szólították fel a különböző egyházakat és azok képviselőit, ill. tagjait, hogy “a keresztyén hit erkölcsi követelményeit a mindennapi életben valósítsák meg!” Arról van tehát szó, hogy a krisztusi eszményeinket, ideáljainkat vigyük bele az életbe! Amit hiszünk, azt éljük is! A legnagyobb szentségtelenség az, amikor a keresztyén eszményeink és gyakorlati életünk különválik egymástól.

“Szentek legyetek” teljes életetekben - hangsúlyozza az apostol, és ez azt jelenti, hogy teremtsetek egységet az eszmény és a valóság között, az elmélet és a gyakorlat között! - Egy nagyon komoly keresztyén embernek egyszer egy intelligens asszony azt mondta beszélgetés közben: Úgy gondolom, ön idealista! Az illető azt válaszolta, hogy igen, az vagyok. Mire az asszony legyintett a kezével és így szólt: A viszontlátásra! Én realista vagyok! Az a keresztyén személy akkor sajnálta, hogy a másik így megveti az idealizmust, de azután később nyugtalan érzése támadt, hogy talán mégis igaza van annak a másiknak, annak a realistának.

Egy híres teológiai professzor azt mondta: a keresztyénség következő nagy lépése előre az lenne, hogy megszabaduljon idealizmusától. Mert az idealizmus teljességgel vallásellenes, mivel a vallást valótlanná, irreálissá rontja. Az élettől távol levő eszmék nem érnek semmit. A siralmas gyakorlati viselkedésünk pótlására építettük ki az idealizmust. Ti. már maga az a tény, hogy ilyen magasztos eszméink vannak, mint amiket Jézus hirdetett, azt a vigasztalást nyújtja, hogy olyan emberek vagyunk, akik - legalábbis eszményeink világában - ilyen fennköltek tudunk lenni. Ez kárpótol a valóságért. De ez a szellemi világ a fantázia világává lesz, mert közben a valóságban, a “teljes életben” valami más tart bennünket fogva. Azok az eszmék, amelyeket vallunk, de nem élünk meg, csak légvárak, de a légvárakban nem lehet lakni!

Jézusnak nem volt valóságtól elvonatkoztatott idealizmusa. Ezt mondta egyszer: “A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14,10) Tehát itt a szó és a tett egyet jelentő fogalmak, az Ő beszédei cselekedetek voltak. Szó és tett egy volt. Eggyé kell lenniök a mi életünkben is. Ugye, valljuk azt, hogy a szeretet és mindaz, ami ebből következik: a megbocsátás, a békesség, az emberek közötti egyenlőség, a testvéri viszonyulás a másikhoz, az önzetlen segítőkészség, az igazságosság, az erkölcsi tisztaság, a legfennköltebb krisztusi eszmék? Nos tehát: milyen lépéseket teszek ezeknek a belülről vallott eszméknek a külső életben való megvalósulása érdekében? Amennyire rajtunk áll és tőlünk függő körülményeken múlik, teszünk-e gyakorlati lépést itt és most például az igazságtalanság megszüntetésére, emberek közötti külsőségek áthidalására, az erkölcsi tisztátalanságnak magunkban és másban való leküzdésére? Elmegyünk-e addig, ameddig csak tudunk eszményeink megvalósításában? Lehet, hogy még nem vagyunk a célnál, de legalább úton vagyunk-e afelé, egész valónk belevetésével? Már most! És ez a "most" nagyon fontos. Mert e nélkül még az a szándék is, hogy majd egyszer teszek valamit, szellemi kompenzációvá, kábítószerré válik. Nem reális az, amiben nincs meg a "most". Hajlandók vagyunk-e mindezekbe a szándékokba belevinni a "most" követelményét?
“Szentek legyetek” - azt jelenti, hogy kezdd el élni itt és most, a társbérletben, a gyermekeink között, a munkádban és a szórakozásodban, a melléd vagy alád rendelt emberekkel való közösségedben, kezdd el megélni azt az új természetet, amit abból a golgotai tiszta vérből örököltél. Itt és most kezdd el megélni a Krisztust!

Lehetséges ez? Igen! Hadd olvassak fel egy pár sort egy levélből, amit tegnapelőtt egy férfitól kaptam: “Nagy nyomorúságban voltam, szerettem volna szabadulni. Igyekeztem emberileg mindent elkövetni, mégsem tudtam győzni a természetem fölött. Hol a szabadulás? Van-e kiút a számomra? - merült fel bennem a kérdés. És ettől kezdve Isten kegyelméből megtapasztaltam, hogy van szabadulás Krisztusban! Az Ő vérében! Ha énbennem nincs erő, Őbenne van nagyon gazdagon. S amikor feladtam minden erőmet, és úgy fordultam az Úrhoz alázattal: Uram, látod, megint jön a kísértő, Te segíthetsz, akkor csodálatosan eloszlott minden és sorozatosan tapasztaltam meg Isten erejét és hatalmát az életemben. Teljesen felszabadultam.”

Lám, mennyire reálisan igaz, hogy “... nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” Tehát most már: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!”

Ámen

Dátum: 1954. szeptember 5.

Nagy, boldog, hálaadó imádság szakad föl itt ebben a részben Péter apostol lelkéből. Csak úgy buzog belőle, mint a Margit-szigeti forrásból a forró víz, alig tudja végét szakítani a nagy hálálkodásnak! De van is oka reá, hiszen mindaz, amit leír, személyes tapasztalatból ered. Éppen az e levél erejének a titka, hogy nem elméleti fejtegetések vannak benne, hanem magának az írónak a személyes átélését, gazdag élményeit tükrözi, bizonyságtétel arról, ami őbenne magában végbement az isteni kegyelem által. Íme, így kezdi a hálaimát: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (3. vers) Tehát az élő reménység a tartalma ennek a hálaadó imádságnak. Ez volt az az erő is, ami az apostol egész életét alapjában változtatta meg. Mi ez az élő reménység?

Már csak azért is jó lenne az igazi lényegét megismernünk, mert ennek az ellenkezőjét, a halott reménységet mindnyájan jól ismerjük. Meghalt reménységről nagyon is tudunk. Mindnyájunknak voltak elképzeléseink a magunk életéről, voltak terveink, vágyaink, álmaink. Nekifeszültünk, dolgoztunk érte, reménykedtünk a valóra válásukban, azután jöttek a csalódások, kudarcok, leveretések: a lányért nem jött az álombeli lovag; az özvegy édesanya magára maradt, gyermekei szerteszéjjel vannak a nagyvilágban, pedig azt remélte, hogy vidám unokák játszadoznak körülötte; a férfikor delelője elérkezett és óh, mi lett a sok szép alkotás tervéből? Az élet lassan elszáll és még mindig nem hozta meg a remélt boldogságot. Nincs ember, aki ne reménykedett volna már valamiben - hiába. Halmozódnak az elvesztett, letört, elhervadt reménységek az életben. Mennél többet megél az ember, annál jobban megérti, mi az a “földiekkel játszó égi tünemény”, mi az az “istenségnek látszó csalfa, vak remény!” (Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)

Péter apostol is ismeri ezt az állapotot. Az ő életében is volt olyan idő, amikor minden reménye összetört, szertefoszlott. De nagyon reménykedett pedig Jézusban, az Isten országa eljövetelében! Temperamentumának egész szenvedélyével beleadta magát ebbe a reménységbe. És azután egyszer csak jött az a szomorú nap, nagypéntek. De borzalmas volt látni azt a három keresztet, amelyik ott, Jeruzsálem vesztőhelyén az ég felé meredt! És a középső kereszten ott függött egész életének a reménysége. Mintha az élete omlott volna össze ! Most már mindennek vége! Hát mi értelme van még tovább élni egyáltalán?

És micsoda hallatlan változásnak kellett ennek az embernek az életében végbemennie, hogy minden reményének az eltemetése után most mégis ezt tudja írni: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” Igen: valami nagy dolog történt. Nagypéntek után fölvirradt a húsvét napja! Az a Jézus Krisztus, aki életének a reménysége volt, akivel együtt a reménysége is meghalt a keresztfán: föltámadott! Ami ott összeomlásnak, halálnak látszott, az valójában új kezdet volt, isteni kezdete egy új reménységnek, az élő reménység kezdete! Ímé, itt van az alapja minden igazi reménységnek, élő reménységnek, olyannak, amelyik sohasem lehet halottá! Ímé, abban a hitben, abban a tényben, hogy Jézus Krisztus föltámadott! Itt van az a lobogó tűz, amitől a mi reménységünk is mindig újra kigyúlhat, lángra lobbanhat. Minden reménység, ami nem Jézus életerejének ennél a tüzénél gyúl lángra: halódó, vagy éppen halott reménység!

Az az élő reménység, amiről az apostol beszél, azt jelenti, hogy új dimenzió kerül az ember életébe: az Isten lehetőségének a dimenziója. Remélni annyi, mint Isten lehetőségével számolni! Ez a reménység tehát nem általános, meghatározhatatlan javulást, a körülmények, a sors jobbrafordulását jelenti, hanem annak az isteni személynek a várását, aki a történelem folyamán már egyszer hitelre méltónak és képesnek bizonyult. Azt az egészen határozott várakozást, hogy Isten, aki Jézust a halálból feltámasztotta, most is közel van, uralkodik, intézkedik. Ez az élő reménység arra irányul, hogy Isten azt a nagy jót, amit Jézus halálával és feltámadásával elkezdett - a megváltást -, folytatja és kiteljesíti, végső diadalra viszi az egész világon. A keresztyén ember reménység alatt látja ezt a világot, valahogy úgy, mint a szántóvető ember télen a behavazott földet, amelyben már ott csírázik a hó alatt a jövendő termés ígérete. Remélni az tud - és az mindig tud! -, aki a maga életének akármilyen sorsfordulata mögött, a szenvedés és bűn fölött, népe jelene és jövendője fölött, a szorongató világfeszültség fölött, a nagyhatalmak tárgyalása fölött ott látja a láthatatlant, a végső valóságot: a mindenható Istent! Az Ő végső győzelmét!

Ez az élő reménység éppen akkor tesz látóvá az emberekkel és eseményekkel szemben, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. Ha volt valaha pillanat, amikor Jézus sötéten látó lehetett volna, az akkor volt, amikor a nagytanács előtt állott. Arcul ütötték, bekötötték a szemét, megköpdösték, de Ő csak állt rendületlenül mindezek között és ezt mondta: “Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján...” (Mt 26,64) Micsoda győzelem volt ez azon a reménytelen helyzeten! Mindkét keze megkötözve, és Ő arról beszél, hogy a legmagasabb hatalom jobbján ül. Megdagadt ajakkal és véres arccal ezt mondja: Enyém a végső hatalom! És úgy is van! Az évszázadok megerősítették! De a csodálatos az, hogy Ő azt akkor állította, amikor a brutális erőszak kényére-kedvére volt kiszolgáltatva. “Mostantól fogva”. Ez a lényeges elem a reménységben. Nem azt mondta, hogy majd egyszer meglátjátok, hanem “mostantól fogva”. Jövőbeli győzelmét ezzel ittenivé és mostanivá tette. A reménység azt jelenti, hogy már a jelenben a végső győzelem, az üdvösség tudatában élek. Behozom a jelenbe azt, ami jövőbeli ígéretként az enyém.

Egyszer egy fiatal leányt, mikor a kertjében írt, megijesztett egy árnyék, amelyik rávetődött a papírjára. Mikor felnézett, meglátta, hogy az árnyékot a mögötte álló, sokáig távol volt jegyese vetette. Amikor a kereszt árnyéka Jézusra vetődött, Ő ebben az árnyékban meglátta mennyei Atyjának arcát és ekkor mondta: “Mostantól fogva”. A reménység megragadja és bizonyossággal hirdeti a győzelem jelenvalóságát. Péter apostol így mondja ezt a felolvasott részben: megragadni azt a “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökséget, “a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1Pt 1,4-5) Az élő reménységet tehát még a halál sem tudja kioltani. Ez a reménység még akkor is él és éltet, amikor a világi tudomány, hatalom és bölcsesség már csak azt tudja mondani, hogy “hagyj föl minden reménységgel” - tehát a sírnál is! Ez a reménység tudja, hogy van jövendője. A feltámadott Krisztusban reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az öröksége átvétele felé. És ez nem sovány vigasz és ködös bizonytalanság a számára. Miként az örökös tud arról, ami reá vár, így az élő reménység is: végső bizonyosság! Reménységben élni azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit hány-vet a sors szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak növekszik a reménysége, mert közelebb jutott a beteljesedéshez! Próbáljuk meg hát így látni azt az utat, amelyen járunk, életünknek azokat a közbenső állomásait, amelyeken veszteglünk: élő reménység alatt!

Ebből az is következik, hogy a reménykedő ember fölszabadult életű ember. Kétszer is hangsúlyozza ezt Péter apostol a fölolvasott szakaszban. Azt mondja: ebben a reménységben “örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, ...A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek!” (1Pt 1,6-8) Valóban kibeszélhetetlen és dicsőült örömben van része annak, aki abban a láthatatlan Jézusban hinni tud! Szinte azt mondhatnám, hogy Jézusnak a valóságát, a Vele való életközösség lehetőségét egyenesen az bizonyítja, hogy aki mer hinni benne, akkor is tud örülni, valami megmagyarázhatatlan örömmel örülni, amikor egyébként semmi oka nem volna reá. Ez az öröm nem hangulat, nem érzelem, hanem egy mélyen rezgő alaphangja az életnek. Csendes belső derű. Akkor éreztem legvilágosabban, amikor szüleim koporsója mellett álltam. Fájt a szívem kimondhatatlanul és mégis tudtam örülni bensőleg. Nem a jókedv öröme volt, hanem a láthatatlan Krisztusban való hit öröme. A halálon is diadalmaskodó reménység öröme, az a kibeszélhetetlen és dicsőült öröm, amiről Péter ír. Pál apostolnak sem volt egészen bizonyosan jókedve Filippiben a börtönben, ahol korbácsütésektől fölvérzett testtel, kalodába szorítva a sötétben ült, és mégis annyi öröm volt benne, hogy kénytelen volt énekelni. Nem vidámság ez - aligha lehetett valami vidám hangulatban -, hanem az a bizonyos kibeszélhetetlen és dicsőült öröm. A fölszabadultság öröme. Valami olyasféle, mint az édesanya lehet a gyermekszülés után: sok még a fájdalom, de még nagyobb az a belső öröm, ami egy új élethez fűződő reménységből fakad!

Testvérek, nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, igazán nem kellene olyan bizonytalanul, félszegen, bátortalanul, ingerülten, nyomottan, letörten járnunk ebben a világban, mintha Isten savanyú uborkán nevelne bennünket! A fejlógató, megtört hátú, nagy ünnepélyességgel, kenetes hangon beszélő keresztyének csak arról tesznek bizonyságot, hogy valami baj van a Krisztusban való hitükkel. Ha szereted Krisztust, akit nem láttál, azzal bizonyíthatod be, hogy mindenkivel szemben elfogulatlan, kedves, természetes és közvetlen tudsz lenni. Hiszen Krisztus örömüzenettel, evangéliummal fordult az emberek felé!

Sokszor elnézem, milyen magabiztos azoknak az embereknek a föllépése, akiknek pénz van a zsebükben, és milyen egyenes tartással mennek végig a koncerttermen azok, akiknek számozott ülőhelyük biztosítva van. Így kell nekünk járnunk a világban, hiszen olyan emberek vagyunk, akiknek pénz van a zsebükben - vagyis nem pénz, több annál, mert mi a leggazdagabb Édesatyának a gyermekei, a világ Urának a gyermekei vagyunk! És mi vagyunk azok az emberek, akiknek számozott helyük van - vagyis nem számozott, de a helyük biztosítva van a mennyben -, akik tudják, hová tartoznak, akiknek Krisztus feltámadása által élő reménységük van.

És én tudom, hogy terhek nehezednek reánk, felőrli idegeinket a hétköznapok gondja, fáradtak vagyunk, sokszor nem is nagyon jókedvűek, de próbáljuk meg elkezdeni reggel a napot azzal az élő reménységgel, amelyik számol az Isten lehetőségeivel. Kezdjük azzal a hálaadással, amivel Péter apostol: milyen jó, újra kezdődik egy nap, nagyszerű alkalom, hogy a láthatatlan Jézus iránti szeretetemet megmutathatom látható embereknek és azzal a kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel hasznukra lehetek nekik! “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által!”

Ámen

Dátum: 1954. augusztus 29.

Ősi református szokás szerint szeretnék most megint egy bibliai könyvet elővenni és azt vasárnapról vasárnapra folyamatosan tovább magyarázni. Így kerítsük most a sort Péter apostol közönséges első levelére, amit bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ebben a gyülekezetben sokan olvastunk az elmúlt hetekben. Ennek a levélnek a beköszöntő két versét olvastam föl most az igehirdetés alapigéjéül. Megmutatja benne az apostol, mi a keresztyének helyzete e világban, és bátorítást ad nékik ebben a helyzetben való helytállásra.

Az akkor szokásos, általános levélforma szerint az író először megnevezi önmagát, azután a címzetteket, így: “Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek”. (1Pt 1,1) Ebből máris kiderül, milyen helyzetben éltek az akkori keresztyének és élnek a mindenkori keresztyének e világon: elszéledt jövevényként, azaz a nagy embermasszában szétszóródva, mint a só az ételben, az emberek nagy többségének gondolkodásától, ízlésétől, szokásaitól idegenül. Mert a “jövevény” szó idegent jelent, olyan valakit, aki átutazóban, átmenőben van valahol: idegen állampolgár, végleges hazája valahol másutt van, máshová tartozik. A keresztyének, tehát az igaz krisztusi emberek kisebb-nagyobb csoportokban, vagy egészen magányosan élnek szétszóródva egy nem keresztyén környezetben, nem krisztusi világban, társadalomban, emberek között. Ez a helyzetük, tehát az, hogy elszéledt jövevények, mennyei állampolgárok szétszóródva Pontusban, Galáciában, Kappadociában, Ázsiában, Bithiniában, Budapesten, Hévízen, Tokióban, Berlinben, a Földön.

Miért idegenek? Azért, mert történt velük valami: a szívük megnyílt egy titokzatos mennyei hang előtt, az Isten Igéje előtt. Az életük egy láthatatlan Úrnak, az élő Jézus Krisztusnak a kezébe került. Megismertek egy földöntúli erőforrást, a bűnbocsánat erejét. Szívük a szeretet új parancsolatának az ütőerére dobban. Megtanultak remélni, és várni egy új világot, amelyben Isten igazsága és békessége lakozik. És éppen ezáltal lettek idegenekké. Környezetük nem érti meg őket. Érthetetlen változás történt az életükben, olyan dolgokat művelnek, amiknek értelmét mások nem látják. Vágyakoznak Isten Igéje után, imádkoznak, dicsőítik Istent, eltűrik a bántást, szeretik még az ellenségeiket is. Azután meg nem művelnek olyan dolgokat, amik pedig magától értetődőek az emberi életben. Nem keresik a maguk hasznát, nem érzékenykednek, nem sértődnek meg, nem magukat állítják a középpontba, nem féltik az életüket még a haláltól sem. Életük nem az élvezetre, szórakozásra, kényelemre, anyagi haszonra van beállítva - szóval idegenek a világban, sőt, sokszor a saját családjukban is. Idegenek a világban, de nem idegenkednek a világtól, sőt szeretik a világot és éppen ez a legidegenebb elem bennük, a legkevésbé földi, a leginkább más, a legérthetetlenebb.

A keresztyén embernek e világban való idegensége éppen nem azt jelenti, hogy ő, a maga mennyei polgárjogának a tudatában lenézi ezt a világot, elzárkózik a világ elől, kikapcsolódik belőle és nem törődik vele, vagy meghúzódik félénken a maga másvilági kincseinek titokban való élvezetére - hiszen éppen ezzel a világtól való idegenkedéssel járatták le sokszor a keresztyének az evangélium hitelét a világ előtt. Hanem úgy idegen, hogy idegen az erő, amivel a munkáját végzi, idegen a lélek, ami a gondolkodását, érzületét áthatja, emberekhez való viszonyát megszabja. Idegen, mert nem földi, nem emberi, hanem Istentől való erő és Lélek. Azután idegenek a tekintetben is a krisztusi emberek, hogy mindig és minden tekintetben, mindenütt kisebbségben vannak. Nincs keresztyén állam, társadalom, ország. Nincs keresztyén világrész és nem is volt sohasem. Épp úgy, mint nincs keresztyén gyár, keresztyén adóhivatal, keresztyén bankház. Hanem vannak keresztyén emberek és gyülekezetek az államban, a társadalomban, az emberiség között mint elszéledt jövevények, de akik a maguk kisebbségében is a világ legfőbb Urának a szolgái, a megvalósulásban lévő Isten országának előjelei, hírnökei és munkásai.

Persze, hogy nem könnyű ilyen idegenként, Jézusnak mintegy a követeként élni ebben a világban. Éppen ezért buzdítja, erősíti Péter apostol ezzel a levéllel az elszéledt jövevényeket. Már maga az a körülmény, hogy éppen Péter apostol írja nekik ezt a buzdítást, már az is nagy erő. Mert amikor ezt írja: “Péter, Jézus Krisztus apostola”, akkor ez több, mint szokásos bemutatkozás - ez az ő személyes bizonyságtétele. Mert igazán nem magától értetődő, hogy éppen ő Jézus Krisztus apostola lehet. Amikor leírta ezt: “Jézus Krisztus apostola”, bizonyára megjelent előtte annak a sötét órának az emléke. Hogy fogadkozott Jézusnak, hogy akár az életét is kész föláldozni érte! És néhány óra múlva, amikor csak egy egyszerű igent kellett volna mondania, ott a főpap udvarán, a tűz mellett, amikor először érezte, mit jelent elszéledt jövevényként élni: máris semmivé vált a nagy elhatározás, a nagy hit, a hangos hitvallás, a mellveregető bátorság. Igazán nem magától értetődő, hogy ezek után mégis így nevezheti magát: Jézus Krisztus apostola. Íme, mégis az: Jézus Krisztus apostola. Dacára mindannak, ami olyan szégyenletesen történt. De nem a saját erejéből, vagy hite által, vagy ereje által lett újra azzá. Hanem éppen ott, a tagadásnak és bűnének a legnagyobb mélységében, ahol minden jóra való képessége csődöt mondott, ott ismerte meg azt az erőt, azt a hatalmat, amelyik erősebb minden emberi gyengeségnél, minden emberi erőnél is: a bűnbocsánat megújító hatalmát. Ez az ő életének a csodája, a titka. Ezért apostol. Körülvette és hordozza Isten kegyelme. Erről tesz itt bizonyságot.

És ebben van az erősítés a levél olvasói számára is. A mi számunkra is. Nem álltuk meg a helyünket, apró dolgokon buktunk el, csődöt mondott a hitünk, dugába dőlt a bátorságunk, talán úgy érezzük, vége, nincsen tovább: annyi szégyent hoztunk Krisztus nevére, hogy legjobb lesz szép csendesen kilépni a szolgálatból. Nos, az ilyen leveretésnek, bukásnak a szégyenében van legközelebb a kegyelem, a bűnbocsánat, tehát újra lehet kezdeni. Belekapaszkodva a kegyelembe mégis meg lehet állni még olyan gyáva és gyenge, elszéledt jövevényeknek is, mint mi vagyunk. Körülvesz, tart, hordoz, megújít Isten kegyelme - ne kedvetlenítsen el, ne félemlítsen meg saját gyengeséged miatt a jövevénysors!

Nem könnyű a jövevénysors, de van itt még valami, aminek a tudata még további erősítésül szolgálhat, amit az apostol így ír: az “...elszéledt jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében...”. (1Pt 1,2) Azt jelenti ez, hogy nem saját hitük és döntésük az, ami keresztyénné tette őket. Isten cselekedett valamit az életükben. Isten kezdeményezett valamit, még mielőtt tudatossá vált volna bennük. Isten nyitotta meg a szívüket. Ő hirdette nékik az Igéjét úgy, hogy megérthették. Ő adott nekik látást a kereszt titkának megértésére. Ő kezdett el bennük egy új életet. Ezt jelenti az, hogy ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Ez az eleve elrendelés nem azt jelenti, hogy Isten az egyik embert az örökkévalóságtól fogva üdvösségre, a másikat ugyanígy kárhozatra rendelte volna. Ha így lenne, sohasem tudnánk eldönteni a kínos kérdést: hová tartozom, a kiválasztottak, vagy elvetettek közé? Hanem azt jelenti, hogy Isten a kezdeményező. Úgy kezdődött az én hitre jutásom, hogy Ő már előbb szeretett és megkönyörült rajtam. Mielőtt én választhattam volna, Ő már választott, döntött mellettem a Golgotán. Ott történt a mi kiválasztásunk, ott történt felőlünk a rendelkezés a javunkra. És Istennek ez a kiválasztó kegyelme mindenki számára érvényes, aki kész azt elfogadni.

A mi Krisztushoz tartozásunk, jövevénységünk ebben a világban messzebbre nyúlik vissza, mint a mi hitre jutásunk, mélyebb alapja van, mint a mi döntésünk: a kezdet és az alap ott van, abban a kegyelemben, amit Isten Jézus Krisztus keresztjében kijelentett számunkra. Így vagyunk a kiválasztott jövevények az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Nem rettentésül mondja az apostol, hogy alkalmat adjon a találgatásra, vajon ki vagy-e választva, vagy nem, hanem erősítésül, biztatásul: ne csüggedj ott, azon a magányos poszton, ahol Krisztus követeként idegenül állasz, még ha olyan egymagad vagy is, aki ott a Jézus uralmának az ügyét képviseled: mögötted, veled van a legnagyobb hatalom, az élő Isten! De az apostol nem sokáig időzik a hitünknek ennél az örökkévalóságba visszanyúló távlatánál, hanem rögtön megmondja azt is, mit jelent ez a gyakorlatban: engedelmességet. Az Atya Isten eleve elrendelése szerint, akik ki vannak választva, azok a Néki való engedelmességre vannak kiválasztva. Nem kegyes érzésekre, hangulatokra, nem vallásos szemlélődésre, nem az eljövendő túlvilági dolgok szépségén való merengésre, hanem e világban való konkrét engedelmességre. Arra, hogy amit Istennel való közösségükben hallottak, azt az emberekkel való közösségükben tettekre váltsák. Amit Istentől Jézus Krisztusban tanultak, azt az emberekkel szemben megéljék. - Ez a leggyöngébb pontja a mi jövevénysorsunknak, állapotunknak: az engedelmesség. Pedig ez a célja az egész keresztyén életnek!

Az engedelmesség az akaratnak egy másik akarat alá való rendelését jelenti. Azt akarom mondani, tenni, érezni, gondolni, amit Jézus akar. Ebben lehet az embernek gyakorolni önmagát. Ha megpróbálok először nagy általánosságban Krisztus akaratához igazodni, azután az életem egyre konkrétabb részleteiben is fölismerem majd az Ő aktuális akaratát. Sokszor a hívő ember azt mondja: Nem tudom, mit akar tőlem ebben a konkrét helyzetben az Isten. Nos, olyanformán vagyunk ezzel is, mint a csillagos ég szemlélésével: mennél tovább nézem, annál több csillagot fedezek fel. Először csak a legfénylőbbeket, azután hozzá kezd szokni a szemem, egyre többet, az apróbbakat is. Isten akaratának is előbb csak a nagy vonalait látjuk, de ha hozzászokik a szemünk, a fülünk az Ő Igéjére és lelkiismeretünkön át megszólaló Szentlelkére való figyelésre: egyre részletesebben, pontosabban, határozottabban ismerjük fel az Ő akaratát. És minden egyes lépés az engedelmességben a következő lépést könnyíti meg. Minden konkrét engedelmesség hallóvá teszi a fület Isten szavára, készségesebbé teszi a szívet, a kezet, a lábat a további engedelmességre. Kezdd el gyakorolni magad az engedelmességben, és az Istennel való személyes életközösségnek egyre élőbb valósága tárul föl előtted. Az Isten által adott erőben, hatalomban való részesedéshez, a Krisztusi élet gazdagságának a kibontakozásához a magunk részéről egyetlen módon járulhatunk hozzá: engedelmesség által.

De még ez az engedelmesség is túlhaladja a képességeinket. Ezért fűzi hozzá rögtön az apostol: ti vagytok azok “a kik ki vannak választva... engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1,2) Megdöbbentő az, amikor valakire ráfröccsen más valaki vére. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja egész életén át nem bír szabadulni attól a jóvátehetetlen ténytől, hogy két öregasszony vére ráfröccsent a kezére és ruhájára. Arany János Ágnes asszonya is őrületbe boruló szemekkel látja mindig a rongycafattá mosott lepedőn a kiontott vért. Miért tudunk az Isten Fia ránk kiontott vérének a hatása alól olyan könnyen fölszabadulni? Azért, mert ez a vér nem vádol?! Dehogynem! Ez vádol csak! Jobban, mint bármi más vér! De csak addig, amíg nagy alázatban el nem vállalom, hogy nékem is részem van a kiontásában, érettem, helyettem, miattam is ömlött a keresztfán! Akkor azután nem vádol többé, hanem betakar, véd, fölemel, fölment, megerősít, fölszabadít - az engedelmességre! Nem is lehet Istennek engedelmeskednünk, csak ennek a vérnek erőt adó oltalma alatt.

Itt most együtt vagyunk, gyülekezeti közösségben, de majd ha ismét újra szétoszlunk, elszóródunk hivatalokba, műhelyekbe, gépek mellé, háztartásba, a világba, jusson eszünkbe ott a biztatás, amit az Úr Péter apostol levelén keresztül üzent ma nékünk, elszéledt jövevényeknek, akik ki vagyunk “választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelésében engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” Ez a “kegyelem és békesség adassék” nékünk “bőségesen”!

Énekeljük együtt:

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért.

(346. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. augusztus 22.

Amikor pár hónappal ezelőtt elkezdtük magyarázni Jakab levelét, említettem, hogy egyik fő jellegzetessége ennek a levélnek, hogy szinte Jézus szava visszhangzik benne egy emberöltő távlatában. És most, amikor a levél végére érünk, az utolsó mondat megint Jézus utolsó szavaira emlékeztet. Más szavakkal ugyan, de ugyanazzal fejezi be levelét, amit Jézus legutoljára így mondott tanítványainak: “Elmenvén azért tegyetek tanítványokká minden népeket, ...tanítván őket, hogy megtartsák mindazt, a mit én parancsoltam néktek!” (Mt 28,18-20) Krisztus egyházának egész programja benne van ebben a felszólításban. Az egyház lényegét, életrajzát, hivatását éppen az adja, hogy eszközévé lesz a Krisztusról szóló örömhírnek a világban és ennek az örömhírnek az erejével lelkeket ment meg a haláltól az örökkévalóság számára.

Ennek az életmentő szolgálatnak a gyakorlati eredményét pedig a Cselekedetek könyve így írja le: “Az Úr pedig minden napon szaporítja vala a gyülekezetet az idvezülőkkel!” (ApCsel 2,47) A Krisztusról szóló örömhír bűnbocsátó és örök életet adó hatásának, erejének el kell jutnia az egész világra, minden emberhez, azoknak a révén, akik már tudnak erről, akik már megismerték ezt! Ezért mondta Jézus: “úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” (Mt 5,16); meg azt, hogy: “tegyetek tanítványokká minden népeket!” (Mt 28,19) Ezért írja Pál apostol a korinthusiaknak, hogy: “Mindeneknek mindenné lettem, hogy minden módon megtartsak némelyeket.” (1Kor 9,22) Jakabnak is ezért az az utolsó üzenete a levelét olvasó gyülekezetnek, hogy: “Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.” (Jak 5,19-20)

“Hogyha valaki... eltévelyedik az igazságtól...” - de hát mi az igazság? Jakab itt most nem fejti ezt ki részletesebben. Föltételezi, hogy a gyülekezet úgyis tudja már. És mi is tudjuk, hiszen önkéntelenül is arra a Valakire kell gondolnunk, Aki Önmagáról ezt mondta: “Én vagyok... az igazság...!” (Jn 14,6) Tehát az igazság nem olyasvalami, amit a fejemben vagy a szívemben igaznak tartok. Az igazság nem valami, hanem Valaki, egyetlen Valaki: Jézus Krisztus. De mit jelent az, hogy Jézus az Igazság? Erre a kérdésre pedig válaszoljunk ezekkel a szavakkal, amiket Jakab itt használ: az az igazság, az Jézus Krisztus igazsága, hogy sok bűn elfedeztetett, és hogy a lélek meg van mentve a haláltól!

Az igazság tehát az, hogy sok-sok bűn terhel bennünket egyénenként is, közösségileg is. Halálra szánt, a halál börtönébe bezárt emberek vagyunk, de Isten bűnbocsátó, bűnöket elfedező és a halálból megszabadító Isten. Bűneinknek ezt az elfedezését Jézus hajtotta vége. Ott a Gecsemáné kertben, ott a Golgotán, az Ő szörnyű magányos küzdelmében és vergődésében fedezte be, takarta be bűneinket Isten örök ítélete elől a saját vérével. Ott fizette meg helyettünk azt az árat, amire mi képtelenek lettünk volna, mert olyan borzalmasan nagy ár. És rá harmadnapra, húsvét reggelén, az Arimátiai József kertjében, ott feszítette szét a halál-börtön falát, ott szerzett menekülést a mi lelkünk számára is a haláltól. Ez az igazság. Ez a Jézus Krisztus igazsága. És ebből az igazságból élünk mi! Ez az igazság a mi életünk, éltetőnk: Jézus Krisztus! És ha az az igazság, az a valóságos helyzet, hogy az emberi bűnt Jézus vére fedezte el és az emberi életet Jézus váltotta meg a haláltól, akkor igaza van Jakabnak: nincs tragikusabb dolog, mint ettől az Isten által kijelentett igazságtól eltévelyedve élni a világon, mert ez a bűnnek és halálnak való teljes kiszolgáltatottságot jelenti! Aki már megismerte ezt az igazságot, nem nyughat addig, amíg körülötte olyan emberek élnek, akik még nem ismerik azt, vagy eltévelyedtek attól!

Mintha azt mondaná Jakab: Nézz körül, élnek körülötted emberek, akik közül némelyek még nem tudják azt, amit te tudsz! Nem ismerik az igazságot, nem ismerik a kegyelmet. Még senki sem szólt nekik róla. Még sohasem találkoztak igazán vele. Nézz körül, bizonyosan van a környezetedben olyan ember, aki nem is tudja, hogy néki is szüksége van a kegyelemre és hogy a számára is van kegyelem! Van, aki nem imádkozik, nem olvas Bibliát, nem tartozik a gyülekezethez és mégis hozzánk tartozik, mégis a testvérünk, mert ő is az Atya gyermeke! És a lelke mélyén nyugtalan, békétlen, ha nem beszél is róla, ha önmaga előtt is titkolja, talán boldogtalan, nem tud mit kezdeni élete problémáival. Értetlenül áll a világ zűrzavarában, fásultan sodródik egy céltalan életben, egy értelmetlen halál felé. Azt mondja Jakab: te, aki ismered az igazságot, eredj oda hozzá és mondd el neki! Mondd el neki, hogy Isten él és te úgy ismerted meg Őt, mint jóságos és könyörülő Istent! Mondd el, hogy te is ebből a jóságból és könyörületből élsz, te is az Isten gyermeke vagy, hogy Édesatyád az Isten! Add tovább néki az életmentő örömhírt, hogy van szabadulás a bűnből, mert Jézus meghalt érte! Van győzelem a halál fölött, mert Jézus föltámadott belőle! Azt mondja Jakab: legyetek eszközei annak, hogy akik eltévelyedve élnek az igazságtól, azoknak a vétke is elfedeztessék a Krisztus vére által, azoknak a lelke is megmeneküljön a haláltól! Mert: “a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez!”

Igen, bűnöst megtéríteni, lelket megmenteni: ez lenne az egyház feladata. A mi feladatunk, a tied és az enyém! Úgy odaélni a világ elé a keresztyén élet valóságát, a bűntől és haláltól való megszabadulás győzelmét, hogy a világ megismerje és megkedvelje azt az igazságot, amit Isten Jézus Krisztusban kijelentett! De ez az elmélet - és ezzel szemben mi a gyakorlat, mi a tényleges helyzet? Valljuk meg őszintén: éppen az ellentéte annak, mint ami az egyház éltető feladata lenne. Olyan szépen hangzik az, hogy “aki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól” - de hát történik ez? Ha történik is, hogy egy bűnös ember valósággal megtér, nem ritkább ez még a fehér hollónál is? Ki volt közülünk utoljára tanúja, vagy pláne eszköze annak a nagy örömnek, amin még az ég angyalai is örvendeznek, hogy egy bűnös megtér az ő tévelygő útjáról? De ennek a fordítottját mindnyájan ismerjük, ugye? Azt, hogy egy-egy atyánkfia eltévelyedik az igazságtól, lassan elmarad, majd egészen elszakad a gyülekezettől! Nem hogy szaporodna a gyülekezet naponkint az üdvözülőkkel, hanem épp ellenkezőleg: naponkint fogy a lemaradókkal!

Olyan szépen hangzik az, hogy “tegyetek tanítványokká minden népeket,” és ahelyett hogy újabb és újabb tanítványi sereggel bővülne a körünk, a régi tanítványok is visszamennek a világba. Csak egyetlen példát hadd említsek: a fél évvel ezelőtt konfirmációi fogadalmat tett 25 fiú és leány közül 3 sincs már közöttünk, talán az a három sem igazán Lélek szerint! És mi, akik itt vagyunk, akik valljuk, hogy megismertük Istennek a Krisztusban adott igazságát, nem úgy vagyunk-e mi is, mindnyájan, hogy nem a környezetünk krisztianizálódik általunk, hanem mi világiasodunk el a környezetünk által?!

Olyan szépen hangzik az, hogy: “úgy fényljék a ti világosságtok az emberek előtt, hogy lássák a ti jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat” - de a valóság az, hogy annyira nem fénylik ez a bizonyos világosság, annyira nem vagyunk élő példái, bizonyítékai a megváltás valóságának, hogy az emberek nemcsak hogy nem dicsőítik a mi mennyei Atyánkat, hanem egyszerűen el sem hiszik, hogy nekünk van mennyei Atyánk! Ha a mi életünket, a keresztyének életét nézi a világ, méltán gondolhatja, hogy Isten nincs, vagy ha volt is valamikor, már rég meghalt! Pedig nem az Isten halott, hanem az Ő egyháza, mi vagyunk halottak, vagy legalábbis halálosan betegek. És itt ne csaljon meg bennünket a látszat, az, hogy aránylag elég sokan járnak a templomba, hogy folynak a bibliaórák, történik adakozás, mert ha ebben áll az élet, hogy növekedik, hogy az eltévelyedettek megtérnek az igazsághoz, hogy mindig újabb lelkek menekülnek meg a haláltól - akkor ennek az ellenkezője halálos bajt jelez! Az igazi keresztyén életnek olyannak kellene lennie, mint egy ragályos betegségnek, ami átterjed arra, akivel érintkezik. Ha influenzás vagyok, akkor a mellettem ülő emberre is átragad, vagy ha az illető nem kapja meg, akkor nyilván bennem sincs influenza. Vajon igazi keresztyénség-e az, ami nem ragad át másokra? Gondolj csak a hozzád legközelebb állókra, a gyermekeidre, a hitvestársadra, vagy arra a munkatársadra, akivel életed legnagyobb részét egy szobában, irodában, műhelyben töltöd. Nem fájt még a szíved soha amiatt, hogy azt, ami számodra a legdrágább, a Krisztusban megismert igazságot nem tudtad hitelre méltóvá tenni, megkedveltetni, elfogadtatni, továbbadni nekik? És még talán panaszkodsz is a keményszívűségük miatt, hogy nem kell nekik az evangélium, pedig te mindent megpróbáltál, pedig annyit beszéltél nekik és hiába, nem fog rajtuk!

Nos testvérek, a ragályos betegséget sem lehet rábeszéléssel terjeszteni. Ha nekem nincs influenzám, hiába beszélek a legékesebben és legmeggyőzőbben valakinek róla, attól nem fog kapni. És így van ez a keresztyénségünkkel is: ha nincs bennem az élő Krisztus, hiába akarom terjeszteni - tehát továbbadni -, nem lehet, mert nincs mit! Azt mondják, a japánok kitaláltak valami módszert, amivel a tölgyfa-csemete növekedését meg tudják akadályozni: úgy preparálják a gyökereit, úgy vágják el a karógyökerét, hogy a kicsi tölgyfa nem szárad el, de nem is nő nagyobbra, cserépbe lehet tenni és virágállványra lehet állítani szobadísznek Akkora marad, mint egy muskátli. Valahogy ilyen preparált tölgyfa, vagy - bibliai hasonlat szerint - mustárfa a mi keresztyénségünk is! El van vágva a karógyökere, szobadísz, cserépbe való. Nem szárad ki teljesen, de nem is növekedik nagy fává, nem ad árnyékot a megfáradt vándoroknak, fészekrakásra lehetőséget az ég madarainak. Nem hoz gyümölcsöt, új életet. Magában marad és önmagának marad.

Lehet, hogy nagyon sötét ez a kép, ami itt elénk tárul, de jó, ha nem szépítjük a valóságot, ha nem áltatjuk magunkat. Ennek az Igének a tükrében: “Atyámfiai, hogyha valaki ti köztetek eltévelyedik az igazságtól, és megtéríti őt valaki, Tudja meg, hogy a ki bűnöst térít meg az ő tévelygő útjáról, lelket ment meg a haláltól és sok bűnt elfedez.”, valóban ijesztően torz képet mutatunk mint egyház és mint az egyház tagjai. Ne értsük félre: Krisztus egyháza jövendője felől semmi kétségem nincs, mert igaz, amit Jézus róla mond, hogy “a pokol kapui se vesznek rajta diadalmat.” (Mt 16,18b) De ez nem azt jelenti, hogy egyes egyházak, gyülekezetek el ne tűnhessenek, mint ahogyan sok olyan Újtestamentumból ismert helyen, ahol valamikor élő gyülekezet volt, ma az iszlám uralkodik. Sokszor beteljesedett már a kétezer esztendős történelem folyamán, amit Jézus az efézusi gyülekezetnek mondott: “térj meg, ...ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,5) Ahhoz, hogy mi az igazságot hirdessük a világnak, az igazságtól eltévelyedetteknek: előbb újra hitelre méltóvá kell tennünk ezt az igazságot azáltal, hogy valóban ebből az igazságból élünk!

A reformáció lényege 400 esztendővel ezelőtt az volt, hogy visszatért az egyház a forráshoz, a Krisztushoz! Oda, ahol az egyháznak is minden igazán megbánt bűne és mulasztása elfedeztetik a szent vér által, és ahol az egyház számára is az egyetlen menekülés van a haláltól! Az az új reformáció is - aminek kiáltó szükségét olyan nagyon mutatja ez az Ige - ott kezdődik el, a forrásnál, végre igazán bűnbánatban, megalázkodással: a Krisztusnál.

Adná Isten Szentlelke, hogy ne csak a szánkkal, hanem a szívünkkel tudnánk így könyörgőre fogni:

Hallgasd meg, Jézus Krisztus,
Te megszomorodott
S igen megkeseredett
Szegény juhaidat,
Hallgasd meg kegyelmesen
A te szent egyházadat,
Mely megnyomorodott.

Ne hagyd, édes Jézusunk,
Nyomorult népedet,
Szent véreddel megváltott
Kicsiny seregedet;
Ne hagyjad elpusztulni
A te örökségedet:
A keresztyénséget.

(388. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 1.

Hívő embereknek gyakran szokott problémája lenni az imádság általában. És ez nem is csoda, mert ha igaz - márpedig igaz -, hogy az imádság a hívő embernek lélegzetvétel, akkor az imádság valóban nagyon központi szerepet tölt be minden hívő embernek, tehát mindnyájunknak az életében.
Talán emlékeztek reá, a legutolsó ilyen, hónap utolsó vasárnapi istentiszteletén a meg nem hallgatott imádságról volt szó. Most pedig egy olyan kérdésre szeretném rávilágítani Isten Igéjének a fényét, ami szintén sok hívő embert, imádkozni akaró lelket foglalkoztat. A kérdés így hangzik: Olyan gyakran mondják, hogy milyen sokat jelent az imádság a számunkra. Jézus is mindig újra és újra biztat, hogy csak imádkozzunk és kérjünk, zörgessünk és keressünk, de én nem érzem az erejét! Mondom, mondom, de utána éppen olyan gyenge és erőtelen vagyok, mint előtte. Miért? Azt hiszem, akármelyikünk feltehette volna ezt a kérdést, akik most itt ülünk, mert mindnyájunknak van ehhez hasonló tapasztalatunk. Ebben az Igében, amit felolvastam, éppen erről van szó. Nem általánosságban az imádságról, hiszen az olyan óriási téma, hogy írhatta volna Jakab apostol akár az egész levelét is erről. Ő itt kifejezetten az imádságnak az erejéről beszél.

Hallottátok, így szól a híradás, hogy “igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése” (Jak 1,16a) Az új magyar bibliafordítás ezt, hogy igen hasznos, az eredeti szöveg pontosabb fordításával így adja vissza: nagy erő van az igaz ember buzgó könyörgésében. Tehát nagy erő van benne. Arról van szó, hogy milyen nagy erő van az imádságban! És kétségtelen, hogy ez nagyon merész állítás, hiszen már magában azt is nagyon merész dolog föltételezni, hogy van egy láthatatlan, de valóságos Valaki, Aki hallja egyáltalán, és meghallgatja a mi Hozzá szóló esedezéseinket és imádságainkat. És ez az imádság, amit mi el szoktunk mondani itt a templomban, vagy otthon, a magányos csendességünkben, az nemcsak egyszerűen egy kultikus, megszokott esemény. Nem autoszuggesztió-féle lelki jelenség, hanem tényleg olyan valami, aminek reális értelme és gyakorlati haszna van. Tényleg merészség föltételezni azt, hogy az imádság révén mintegy kapcsolat létesül közöttem és az Isten között, a föld és a menny között. Pedig erről van szó!

De soha ne felejtsük el, hogy ezt a kapcsolatot nem én vettem fel, hanem az Isten vette fel először a kapcsolatot velem. Nem én tárcsáztam fel valami lelki telefonautomata készüléken a mennyet a láthatatlan űrben, hanem onnan hívtak fel először engem. Nem én szólítottam először az Istent, hanem mindig, újra és újra Ő szólít meg engem. És én már csak válaszolok erre a hangra, ami hozzám érkezik onnét. És ezek a hangok és mennyei üzenetek szakadatlanul érkeznek hozzám! Csak az a baj, hogy nem vagyunk mindig kellőképpen ráhangolva! Valahogyan úgy van, mint ez a templomtér, ahol most együtt vagyunk. Tele van sokféle rádióhullámmal. Nem látjuk, pedig itt vannak, nem halljuk, pedig itt rezegnek. De amelyik pillanatban egy megfelelő vevőkészüléket, egy rádióvevőt állítunk ide, és azt működésbe hozzuk, megszólal közöttünk az a muzsika, ami az előbb is itt volt, csak éppen nem volt hallható. Valahogy a lelkünknek is van egy ilyen titokzatos vevőkészüléke. Nevezzük azt hitnek. Hogyha beállítjuk és ráhangoljuk a mennyei hullámhosszra, akkor egyszerre hallhatóvá válik számunkra a mennyei adás. Egyszerre azt érezzük, illetve halljuk, hogy megszólított bennünket az Isten. Felvette velünk a kapcsolatot az Isten! A Bibliának és az igehirdetőnek a szavaiból mintegy kihalljuk az Istennek a szavát, és így már egészen reálissá válik az a lehetőség is, hogy én is válaszoljak Neki! Szóljak Hozzá, megszólítsam Őt, kérjek valamit, hálát adjak, tehát imádkozzam. Ugye, most már egészen más súlya van az “imádság-problémának”? És így az imádság valóban egy láthatatlan, de tényleges kapcsolat egy olyan Valakivel, Aki fölöttünk van, és biztat: Ne félj, itt vagyok! Én vagyok az Isten, hallom, amit mondasz! Ezért mondja Jakab apostol, hogy az igaz ember könyörgése az, amiben nagy erő van.

De felmerülhet itt az a kérdés, hogy ki az az igaz ember? Semmiképpen nem a bűn nélkül való emberről van szó. Hiszen mindnyájan nagyon jól tudjuk, hogy bűn nélkül való ember nincs. Ki hát akkor az igaz ember? Éppen az Isten által megszólított ember az igaz ember. Tehát az, akit az Isten a szavával megtalált. Maga elé állított, és igaznak deklarált, Jézusnak a helyette való áldozatáért minden vád alól felmentett. Az az igaz ember, aki tudja - mert már hallotta Isten szavát -, hogy mindenféle bűnökkel és mulasztásokkal, mindenféle testi-lelki nyomorúsággal megterhelten áll ott az Isten előtt. De éppen egy olyan Isten előtt áll, aki Jézus érdeméért megbocsátott neki, és kegyelmesen gyermekévé fogadta. Tehát igaz emberként imádkozni azt jelenti, hogy Jézusnak már az elvégzett megváltói munkája alapján állva szólni bátran, gyermeki bizalommal az Édesatyánkhoz, Aki a mennyekben van. Így, ugye sokkal valószínűbb és hihetőbb, amit az apostol mond: “Nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében”. De nem magában a könyörgésben van a nagy erő! Nem a mi imádságunk szavaiban van valami bűvös erő, hanem abban a tényben, hogy az imádság összeköt bennünket az erős Istennel, a hatalmas Istennel! Mert hiszen minden imádság lényege éppen az, hogy bekapcsolódik általa az emberi lélek a mennyei erőműbe. Az imádság azt jelenti, hogy számítok egy olyan erőre, amit nem én termelek ki magamból, hanem amit Istentől kapok. Tehát nem nekünk kell erőssé tenni az imádságunkat. Nem nekünk kell megfeszíteni az akaratunkat, és valami lelki impulzust adni bele!

Érzéseinknek a heve, akaratunknak a koncentrálása még nem teszi erőssé az imádságunkat. Természetes, hogy ez is fontos, de Jakab apostol mindezeken túl irányítja a figyelmünket Arra, Akihez imádkozunk. Tehát az Isten erejéről van szó tulajdonképpen. Erre kell beállítódnunk az imádságunkban. Akkor tudja Isten a mi egyébként nagyon fakó, érzelmekben szegény imádságunkba - mint egy edénybe - beletenni az Ő erejét. Tehát nem az dönti el az imádság által megtapasztalható erőt, hogy mit érzek, hogy milyen élményeim vagy tapasztalataim vannak az imádság meghallgatása terén, hanem Istennek az a sok-sok ígérete, ami erre vonatkozik! Többek között pl. az is, amit az előbb olvastunk, hogy nagy erő van az igaz ember könyörgésében. Nagy ereje van akkor is, ha te semmit nem érzel belőle. Isten mondta, és ahova ez az erő kiárad, ott egészen bizonyos, hogy nem marad hatás nélkül. De az is nagyon fontos, amit az apostol így mond, hogy a buzgóságos könyörgésben van nagy erő. Megint hangsúlyos ez a szó, hogy buzgóságos. És ha ez a jelző, hogy “buzgóságos”, kimarad valakinek az imádságából, ne csodálkozzon rajta, ha semmi erőhöz nem jut általa. Mert gondoljátok el, hogy sokszor az a szinte értelmetlenül ledarált imádság, és az a fáradt imafoszlány, amit az ember lefekvés előtt, elalvással küzdve, még gyorsan az ágyban elmond, nem nevezhető buzgóságosnak. Nem valami hosszan tartó imádságról van szó, pláne nem bőbeszédű imádságra buzdít az apostol, de mindenesetre elmélyedt, szívből fakadó, lélekkel teljes imádságról van szó. Olyanról, amelyikben benne van az egész ember. Egy nagyon komoly keresztyén gondolkodó mondta egyszer, hogy imádkozni sokkal nehezebb, mint dolgozni. És száz ember közül, aki nem ijed meg a munka megtételétől, alig akadna egy-kettő, aki az imádság megerőltető munkáját vállalná magára. A legtöbb ember megszökik előle, fél tőle. Ki ne félt volna már, amikor először kellett egyedül lenni az Istennel? Talán éppen ezért van az, hogy olyan kevesen imádkoznak igazán. Az a nagy erő bizony csak abban a buzgóságos könyörgésben van, amiről az apostol beszél. Emlékszem reá, diákkoromban sokat töltöttem akkumulátort, mert akkor még olyan rádiók voltak, amikhez ez volt szükséges. Nagyon jól tudom, hogy milyen hosszan tartó kapcsolatra volt szükség az áramforrással, hogy az akkumulátor megfelelően feltöltődjék. A léleknek is ilyen alapos, ha nem is éppen hosszan tartó, de semmiképpen nem elkapkodott, rendszeres, meg-megújuló kapcsolatra van szüksége, hogy megtelítődjön ezzel a bizonyos mennyei energiával.

Itt látszik igazán, hogy nem terméketlen áhítatoskodás az imádság, hanem éppen a mindennapi élet feladataira való komoly felkészülés. De vajon melyikünknek nincs szüksége arra a nagy, felülről való erőre a mindennapi életben, a munkánk terhének a hordozásában? Vagy a szenvedések és a keresztek elviselésében, vagy pláne a Krisztusi életforma kialakításában? Melyikünknek ne volna szüksége emberfeletti erőre hozzá? Ugye, mégiscsak más az, ha a magad erejével indulsz bele egy új nap küzdelmébe reggelenként, vagy pedig éppen azzal a bizonyos felülről való erővel megtelítődve. Biztos vagyok benne, hogy meglátszódnék mindennapi életünk minden területén, hogyha csak egy kicsit komolyan vennénk, amit az apostol mond, hogy milyen nagy erő van az igaz ember buzgóságos könyörgésében! Egy példával illusztrálja ezt az apostol. Arról beszél, hogy “Illés ember volt, hozzánk hasonló természetű; és imádsággal kéré, hogy ne legyen eső, és nem volt eső a földön három esztendeig és hat hónapig: És ismét imádkozott, és az ég esőt adott, és a föld megtermé az ő gyümölcsét.” (16. vers) Megint arról van itt szó, hogy mennyire nem bagatell dolog az imádság. Mennyire nemcsak egy áhítatoskodó lélek magánügye! Szinte alig merem kimondani, de így van, az Igében ez látszik, hogy az imádság a közösség érdekében végzett szolgálat!

Íme, itt az Igében szinte azt látjuk, hogy egyenesen országos ügy lett az imádság. Az egész ország, az egész nép gazdasági és politikai életének irányítására, alakulására hatással volt az, hogy Illés imádkozott. Ez megdöbbentő dolog! Megdöbbentő az, hogy Isten ennyire belekalkulálja az események alakulásába az Övéinek a könyörgését! Illés nemcsak önmagáért imádkozott, ahogy mi szoktunk, hanem az egész országért, az egész népért! Mert itt Isten nemcsak rajtunk akar segíteni egyenként külön-külön! Ő mindenkin akar segíteni! Esetleg az Ő kegyelme segítségét éppen a mi imádságunk révén akarja eljuttatni azokhoz, akik nem szoktak, vagy nem tudnak imádkozni. Ezért van szüksége Istennek egy imádkozó gyülekezetre ezen a földön. Egy olyan lelki népre, amelyik ezért a világért van, és amelyik ezért a világért szokott és tud könyörögni. Ezért mondja az apostol, hogy “imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok.” (Jak 5,16b) Ha közületek valaki most úgy érzi, hogy nem érzi az imádságnak az erejét, én csak egy igazán jó tanácsot tudok adni. Azt, hogy próbáljon komolyan odaállni magányos imádságaiban egyszer valaki másért az Isten elé. Álljon oda Isten és egy beteg ember közé, vagy Isten és egy gyászoló család közé, vagy Isten és az oly sokat szidott hosszú hajú huligánok közé! Álljon oda Isten és a népünk közé! Vegyen magára tényleg komoly terheket! Olyan terheket, mint a világ békességének az ügye, vagy mint egy embernek a megtérése, vagy a földön dúló háborúk megszűnése, vagy mint az egyházakban folyó igehirdetésnek a tisztasága. Ezeket a terheket hordja oda imádságban az Isten elé. Legyen összekötő csatorna az Isten áldása és a sok-sok emberi nyomorúság között! Majd meglátja, hogy mennyire megújul az egész imaélete! “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”! Vajon elhisszük-e igazán, ami ebben az ígéretben van? El tudjuk igazán hinni, hogy Jézus halálában és feltámadásában valóban gyógyító erő van a földi élet mindenféle zűrzavara és baja számára? Elhisszük, hogyha így buzgóságosan, valóban buzgóságosan tudnánk könyörögni egymásért, mint említettem, akkor annak a nagy erőnek a hatása jobban érezhetővé válnék itt, ezen a földön? Csodálatos dolog, hogy az egymásért való könyörgéssel is úgy vagyunk, mint Istennek minden ajándékával! Hogy miközben élünk vele, közben mi magunk gazdagodunk meg a legjobban általa!

Tehát: “imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok”! Ez arra az emberre is vonatkozik, aki imádkozik, és nemcsak arra, akiért imádkozik. Közben az is gyógyul, aki imádkozik! Az egymásért való imádság közben szinte azt érzi az ember, hogy kigyúl a szívében az Isten és az emberek iránti szeretetnek a lángja, és megmelengeti a saját, egyébként didergő lelkét is! Itt most ne mondja senki, hogy igen ám, de én nem vagyok Illés, nem vagyok próféta, nem tudok úgy imádkozni! Hiszen az egész igehirdetésben azt próbáltam vázolni, hogy az imádságnak az ereje nem rajtunk áll, hanem Istenen. És az imádsággal nem úgy vagyunk, mint valami tehetséggel, ami az egyik embernek van, a másiknak pedig nincs. Mint pl. az egyik ember ért a matematikához, a másik pedig nem. Az imádságban mindnyájan egyformák vagyunk! Éppen azért mondja Jakab apostol, hogy Illés hozzánk hasonló ember volt. De milyen gyarló ember volt! Éppen olyan gyarló, mint te meg én. Éppen azért akarja ilyen, hozzánk hasonlóan gyarló ember példáján bemutatni az imádságnak azt a csodálatos, nagy erejét, hogy ezzel is mintegy bátorítson bennünket! Nem nekünk kell valami különös képességgel és erővel felruházott embernek lenni!

Nekünk csak hinnünk kell! Nekünk csak hinnünk szabad, hogy az Isten az erős, hogy a mi Megváltó Urunk a hatalmas, a kegyelmes! Hogyha te ezt hiszed, akkor máris tudsz imádkozni! Majd az Ő ereje elvégzi azt, amiért te olyan buzgón könyörögsz! Akkor is, ha nem látod, akkor is, ha nem érzed!

Ámen

Dátum: 1969. október 26.

Istennek egy nagy ajándékára figyelmeztet bennünket ez az Ige. Olyan ajándékra, amit nem szoktunk eléggé megbecsülni, és amivel nem szoktunk eléggé élni: a gyülekezeti közösségre. Egyik legnagyobb kiváltsága a hívő embernek, hogy nincs egyedül. Nem egyedül énekli a zsoltárt, nem egyedül mondja az imádságot, nem egyedül hallgatja az Igét, nem egyedül küzd az Isten országáért, nem egyedül hordozza az élet terheit, nem egyedül harcol a Sátán kísértéseivel szemben, nem egymagában követi Jézust, hanem csapatosan, kisebb-nagyobb seregben, együtt másokkal, fiatalokkal és öregebbekkel, testvéri közösségben. Nem úgy vannak együtt a hívek a gyülekezetben, mint egy zsák kavics, hanem mint egy nagy család tagjai, akik a közös lelki háztartás csodái között élik az életüket. Ennek a lelki együvé tartozásnak sok apró gyakorlati részletéről beszél különösen az Újtestamentum. Jakab itt most csak kettőt említ belőle, két olyan gyakorlatot, amivel a testvérek kölcsönösen segítségére lehetnek egymásnak a Krisztus követésében: a bűnvallást és az egymásért való imádkozást. Azt mondja: Testvérek vagytok, ne felejtsetek el élni a testvéri közösségnek ezekkel a nagyszerű ajándékaival és lehetőségeivel! - Vajon élhetünk-e vele mi is?

Egyik tehát a bűnvallás. Így szól a tanács: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (5,16a vers) Nem Jakab találta ki ezt, már az Ótestamentum is úgy beszél róla, mint ami nagy segítségére van az embernek a bűntől való megtisztulásban. Mózes törvénye egyenesen elrendeli a magányos és a közös bűnvallást: “Ha akár férfi, akár asszony, akármi emberi bűnt követ el, a mely által hűtelenné válik az Úrhoz; az a lélek vétkessé lesz. Vallja meg azért az ő bűnét, a melyet elkövetett...” (4Móz 5,6-7) Máshol így rendelkezik: “És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába!” (3Móz 16,21) Keresztelő János azokat keresztelte meg, akik előbb megvallották bűneiket nyilvánosan. János apostol levelében szinte a bűnbocsánat megnyerésének a feltételéül jelöli meg a bűnvallást: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Miért? Azért, mert Isten Jézus Krisztusban egészen valóságos gyógyulást akar adni. Az orvos sem nagy általánosságban gyógyítja a beteget, hanem ott kezdi el a kezelést és a gyógyítást, ahol kiderült, hogy baj van. A megváltás ereje is akkor lesz valóság a számunkra, ha életünknek a konkrét tényeiben, bajaiban érvényesülhet. A bűn nemcsak általános nyomorúságunk, hanem gyakorlati megnyilvánulásaiban annyira konkrét valami, hogy néven lehet nevezni, meg lehet határozni történésének a helyét meg az idejét, például így: tegnapelőtt este az édesanyámat megbántottam. A néven nevezett bűn válik számunkra igazán felismert bűnné. Elméletben mindnyájan beleegyezünk abba, hogy hibát követtünk el, hogy tökéletlenek vagyunk, de a gyakorlatban szívesen játsszuk tovább a tökéletest, a tisztát, a feddhetetlent önmagunk előtt és mások előtt.

Nagyon-nagyon nehezen tud összetörni bennünk a magunk igazsága. Semmi nehézséget nem okoz számunkra az Úr asztalánál megvallani, hogy szegény, nyomorult bűnös vagyok, rosszra hajlom és képtelen vagyok valami jóra, - hiszen ezzel nem lepleztem le magam még magam előtt sem, nem kell szégyenkeznem miatta, olyan általánosságot mondtam, amiben mindenki más osztozik velem. De hogy pirul az ember, hogy dobog a szíve, hogy akadozik a nyelve, míg eljut odáig, hogy így tud szólni és bevallani: tegnap ebédnél hazudtam neked, mert nem úgy volt, ahogy mondtam, hanem... Nos, tehát a bűnvallásnak éppen az a jelentősége, hogy kiderüljön végre, ki vagyok én. Hogy őszintén, leplezetlenül állhassak ott végre Isten előtt a magam konkrét nyomorúságával, hogy Isten Jézus Krisztusban a Maga gyógyító kezét odahelyezze, ahol éppen a baj van: hogy a kegyelem és a bűnbocsánat a Krisztus vére árán konkrét, valóságos kegyelem és bűnbocsánat lehessen a számomra! Ezért nincs konkrét bűnvallás nélkül valóságos bűnbocsánat sem! Erről beszél Dávid király is: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét. ” (Zsolt 32,3-5)

A bűnvallásban az történik, hogy a bűnöm nem az én titkom többé, lelepleztem valamit, ami addig bujkált bennem, ami semmitől sem irtózik jobban, mint a leleplezéstől. Kész vagyok arra, hogy Krisztus gyógyító vére odahulljon a halálos sebemre, hogy Isten megszabadítson tőle! A bűnvallás szabaddá teszi az utat Isten megváltó és megtisztító segítsége előtt, le egészen az életemnek abba a mélységébe, ahol a baj van. Nem úgy áll a dolog, mintha Isten nem akarna megbocsátani, vagy mintha meg nem bocsátott volna már régen, hanem ez a bűnbocsátó kegyelem azáltal hatol belénk és működik bennünk, hogy a bűnvallás által megnyitjuk magunkat előtte.

De mármost azt mondhatná valaki: Jakab nem azt mondja, hogy valljátok meg bűneiteket Istennek, hanem azt, hogy egymásnak! Ez más valami, mint az előbbi? - Nem! Ugyanarról van itt is szó. Az egymásnak való bűnvallás segítőeszköz, ami hozzásegít bennünket az Isten előtt való őszinte bűnvalláshoz! Tulajdonképpen egyedül Istenre tartozik a bűnvallásom. De hogy ez valóban megtörténhessen, föl kell fednem a bűneimet, napfényre kell huzigálnom őket a rejtekből. Ez ellen pedig ösztönösen tiltakozik minden porcikám. Hiszen a bűn lényegét tekintve nem egyéb, mint elrejtőzés Isten elől, menekülés az Ő jelenlétéből. A bűnvallásban odarakom bűneimet Isten elé. Hogy ezt megtehessem, valóban ki kell szedegetnem őket a rejtekükből, láthatóvá kell tennem őket. És itt van szükségem egy másik emberre, aki előtt láthatóvá lesz a bűnöm, és aki így segít valóban felfedni mindent és Isten elé vinni! Bűnömnek a realitása, a fölfedése és Isten elé való vitele függ attól, hogy megvallom valakinek, egy embernek! Minden olyan érv, amit az egymás előtt való bűnvallás ellen föl szoktunk hozni, az ördögtől való, mert a Sátán nagyon jól tudja, hogy éppen ezzel, ti. az egymásnak való bűnvallással verjük be szilárd talajba az első cöveket, ami bennünket a lejtőn való továbbcsúszásban megakadályoz. Aki tiltakozik ez ellen, csak azt árulja el, hogy nem akar igazán megszabadulni, hanem tovább akarja őrizgetni, önmagának megtartani a bűnét! Amíg egy embertársunk előtt nem vagyunk készek megalázkodva bűnt vallani, addig nagyon valószínű, hogy Isten előtt sem igazi a bűnvallásunk. Amíg féltjük a büszkeségünket, sajnáljuk a renoménkat az emberek előtt, nem valószínű, hogy igazán meg tudtunk alázkodni Isten előtt!

Ezért állított be bennünket Isten gyülekezeti közösségbe, a kegyelemből élő bűnös emberek nagy családjába. Ott, a gyülekezetben találhatjuk meg azt a másik embert, azt a testvért, aki segíthet az Isten előtt való megnyílásban. Éppen pár nappal ezelőtt mondta valaki: Milyen kár, hogy nálunk, protestánsoknál nincs gyónás! - De van, mondtam neki. Hogyne volna!
A lelkészi hivatalban az íróasztal mellett van egy karosszék, nagyon sokan ültek le már oda gyónni - úgy ahogy Jakab mondja: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (Jak 5,16a) És itt a gyülekezetben vannak Istennek olyan gyermekei, akik készek és képesek mások bűnvallásánál tanúskodni, azt meghallgatni és továbbvinni Isten elé. Amíg valahol gyülekezet van, addig mindig van lehetőség a gyónásra is, addig mindig érvényes az Ige biztatása: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” Miért nem élünk hát a testvéri közösségnek ezzel az ajándékával? A híres nottlingeni gyülekezetben akkor indult el egy szinte lélegzetelállító nagy ébredés, amikor az atyafiak kezdték komolyan venni azt a lehetőséget, amit Isten az egymásnak való bűnvallásban adott nekik. Ma is érvényes Istennek ebben az Igében adott ígérete: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Szabad nekünk szaván fognunk a mi Urunkat és élnünk az Ő ajándékaival! Hiszen érvényes a bűnbocsánat: olyan valóság az, mint amilyen valóságosan meghalt Jézus Krisztus a keresztfán! Erre való tekintettel, hogy a bűneid megvannak bocsátva, merjed felfedni a bűneidet, megvallani, hogy elvehesse tőled, hogy megtisztíthasson tőlük!

A másik nagy ajándéka a gyülekezeti közösségben való élésnek az, amit az Ige így fejez ki: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16b) Jakab levele magyarázata során már volt szó arról, hogy nincs nagyobb veszedelme az imádságainknak, mint az én-központúsága, vagyis: hogy az énünk körül forognak a kéréseink, hogy önmagunkkal vagyunk tele! Ebből a körforgásból akar most újra kizökkenteni Jakab és azt mondja: Vállaljátok egymást, segítsétek egymást úgy is, hogy álljatok oda egymásért Isten elé. Állj oda magányos imádságaiddal Isten és egy beteg testvéred közé, Isten és a gyülekezet ifjúsága közé, Isten és egy gyászoló család közé, Isten és a közé az ember közé, akit elhívtál az istentiszteletre, Isten és a népünk közé, Isten és a népünk vezetői közé, s légy az imádságaiddal összekötő csatorna Isten kegyelmes áldásai és emberek ügyei között.

“Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” Elhisszük mi azt a nagy ígéretet, ami ebben az Igében van? Elhisszük azt, hogy Krisztus váltsághalálában és feltámadásában igazán van gyógyító erő emberi életünk minden zűrzavarában és bajában? Elhisszük azt, hogy ha igazabban és buzgóságosabban tudnánk egymásért imádkozni, ennek az isteni gyógyító erőnek a hatását jobban érezhetné a világ? Nem a mi imádkozó életünk hűtlenségén is múlik az, hogy olyan nehezen gyógyulunk? Pedig az egymásért való imádsággal is úgy vagyunk, mint Isten minden ajándékával, hogy amikor élünk vele, mi magunk gazdagodunk és elevenedünk meg általa a legjobban.

Egy nagyon komoly keresztyén ember, Gobat Bánule misszionárius mondja el egyik könyvében egy élményét erről. Leírja, hogy egy időben lelki érzéketlenség állapotában volt, nem talált örömet Isten Igéjében, nem volt képes szívből imádkozni sem. Nagyon boldogtalannak érezte magát, és egyik reggel kiment az erdőbe, hogy összeszedje gondolatait és belemélyedjen az imádságba. Néhány percnyi gondolkodás után megpróbált saját magáért imádkozni, de érezte, hogy nem tud igazi gyermeki bizalommal Isten előtt megállani. Úgy tetszett neki, hogy elvetette Isten, míg végre egy idő múlva így szólt magához: Ha nem merek is saját magamért imádkozni, imádkozom keresztyén testvéreimért, hátha egyik vagy másik pedig érettem imádkozik és meghallgattatik. Erre gondolatban végigjárta azokat a barátait, akiket megtérése óta megismert, megpróbálta magát azok helyzetébe beleképzelni és mindegyikért külön imádkozni. És eközben úgy érezte, hogy Isten és az emberek iránt való szeretet kigyúlt a szívében, s úgy tetszett, mintha látta volna a láthatatlant. - Mire kevéssel naplemente előtt visszaindultam, úgy éreztem, mintha Megváltóm karjai ölelnének át. Életem egyik legboldogabb napja volt ez! - írja. Hát mi miért fosztjuk meg magunkat ettől a boldogságtól, sok lelki nyavalyánk között ettől a gyógyulástól?

Mennyi ajándéka van Istennek a gyülekezeti közösségben, a Krisztust követni akarók seregében! Őket, vagyis minket akar segíteni, gazdagabbá tenni, megáldani ezzel a figyelmeztetéssel: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16)

Fogadjuk hálával a testvérek közösségét és tegyünk vallást róla, hogy:

Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak közt az egyenesség,
Ha békével együtt laknak.
Mint a balzsamolaj, ők olyanok!
Megáldja az Úr az ilyeneket,
Nékik ád hosszú életet.

(133. zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. október 4.

Közeledik Jakab a levele végéhez, de még sok minden mondanivalója volna, mint amikor az ember búcsúzásnál még egy csomó dolgot szívére akar kötni az eltávozónak. Ezért van, hogy nagy sietséggel egyik témáról a másikra tér át minden különösebb belső összefüggés nélkül. Ezért van ebben a néhány versben is három különböző intelem. Annyira különálló gondolatkörök fejeződnek ki benne, hogy akár külön prédikációban is lehetne tárgyalni őket. De nem akarom már nagyon elnyújtani Jakab levelének a magyarázatát, ezért próbáljuk meg most az itt tárgyalt három témát egy alkalommal venni, és egyiket a másik után sorban megvizsgálni!

1) Az elsőt így fogalmazza meg: “Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek!” (Jak 5,12) Szinte szó szerint ismétlődnek itt Jézusnak a Hegyi beszédben mondott szavai ugyanerről a kérdésről. Tehát arról van itt szó, hogy a keresztyén ember ne mondjon igent, amikor nemet gondol és ne akarja a nem látszatát kelteni akkor, amikor a szíve igennel van tele. Vagyis: legyen mindenféle helyzetben és mindenféle emberrel szemben minden szavával és egész magatartásával tiszta, átlátszó, becsületesen őszinte, abszolút megbízható! Aki Jézus Krisztust ismeri, Urának vallja - azt a Jézust, Aki azt mondta Magáról: “Én vagyok... az igazság...” -, az semmiképpen sem szegődhet a hazugság szolgálatába, az a szavait is, a cselekedeteit is az igazság szolgálatába kell, hogy adja! Ne akarjon másnak látszani, mint ami! Ne kerülgesse óvatosan az igazságot, merjen őszintén igent és nemet mondani! És amire igent mond, az becsületes igen legyen; amire nemet mond, az becsületes nem legyen! Azt mondja Jézus: “És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Jn 8,32) Igen, a Krisztusban megismert igazság szabaddá tesz ettől a félelemtől, ami bizonyos helyzetekben elfogja az embert: Jaj mi lesz, ha kiderül az igazság?! De van ennél egy még rosszabb félelem is, ez: Jaj, mi lesz, ha megmarad bennem az a belső hazugság, amit rejtegetek? Sok ember él ilyen belső hazugságban: igennel takargatja a szégyenletes nemet, vagy nemmel leplezi az igent még olyan viszonylatokban is, mint a házasság, a családi élet, a baráti kör.

Azt szokták mondani: vannak olyan helyzetek, amikor muszáj hazudni valami cél érdekében: hogy például megmaradjon a családi békesség, magamban vagy másban kárt ne tegyen az igazság, megköveteli az udvariasság, vagy az ember jól felfogott érdeke! Nos, Jézus szellemében a hazugságot sohasem lehet igazolni, Őszerinte az igazságnak mindig sértetlenül kell maradnia. Ne felejtsük el, hogy Isten sohasem tud hazudni és ezért nekünk sem tud fölhatalmazást adni arra, hogy hazudjunk! Jézus szerint ami a becsületes igenen és nemen fölül van: az az ördögtől van. Ami pedig az ördögtől van, az sohasem lehet építő, hasznos, csak romboló és káros! Azt mondja Jakab: ne féljetek atyámfiai az igazságtól, hiszen Jézus Krisztus az igazság, az a Jézus Krisztus, Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön”! (Mt 28,18)

Azt mondja továbbá, hogy az igazságot nem kell esküvel megerősíteni. Az igazságot nem védeni és megerősíteni kell, hanem vallani, képviselni. Aki úgy érzi, hogy szüksége van a maga igaz voltának esküvel való megerősítésére is: abba a gyanúba kerül, hogy számára az igazság nem egy egyszerű, egész valami, hanem különbséget tesz a kevésbé igaz és jobban igaz között. Tehát hogy az egyszerű beszéd számára kevésbé igaz, mint az olyan, amit valami bizonygató kifejezés kísér. Pedig az ilyen megkülönböztetést Jézus elveti. Azt lehet mondani, hogy például hideg, hidegebb, egészen hideg - de azt nem, hogy igaz, igazabb, egészen igaz! Az igaz vagy igaz, vagy nem! Középút nincs, az igaz egy egész! Mert Jézus Maga is egy és oszthatatlan igazság. Aki a Krisztusban van, az az igazságban van és akkor minden eskü és átok fölösleges. Krisztusban elegendő az egyszerű igen és a nem. Mi, Krisztus követői, nem ismerünk semmit a világon, ami egy Isten előtt mondott igennél vagy nemnél kötelezőbb érvényű, felelősségteljesebb lehetne! Ezért: “...ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” (Jak 5,12)

2) A következő versben egy másik témát vesz elő: “Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen.” (Jak 5,13) A hívő ember nagy kiváltságára emlékeztet itt Jakab: az imádságra. A testi-lelki szenvedés különösen nagy alkalom az Úrral való imádságos közösség elmélyítésére. A szenvedés Isten gyermekei számára a hit főiskolája, ahol Isten titkainak, vigasztalásának, segítségének, kegyelmének nagyszerű bőségét és részleteit tanulhatja meg az, aki alázattal vállalja, aki engedelmesen és tanulni vágyó lélekkel járja ezt az iskolát. Kierkegaard mondotta egyszer: “Szenvedsz, ezért szeret az Isten. Szeret az Isten, ezért kell szenvedned.” Igen, valami titokzatos összefüggés van Isten különleges szeretete, nevelő gondoskodása és a hívő ember szenvedése között.

De nemcsak arra jó alkalom a szenvedés, hogy belemerüljön az ember Isten megmentő és megújító szeretetébe, hanem az ördög is szívesen kihasználja ezt az alkalmat a kísértésre, a megkeményedés, a bosszúforralás, Isten ellen való lázadás kísértésére. Láttam szenvedésben kétségbeeső embert, amikor durva szavakkal szidta a kegyetlen Istent! Talán éppen ezért figyelmeztet Jakab, hogy ha szenved valaki: imádkozzék! Még többet és még forróbban imádkozzék, mint máskor! És különösen ne feledje ilyenkor, hogy az imádság nemcsak segélykérés, panaszkodás Isten előtt, hanem nagy, alázatos csendben való hallgatás is, figyelés arra, amit Isten mond! Mert a szenvedésben mindig van Istennek valami mondanivalója a léleknek, mégpedig olyan, aminek a meghallgatására máskor süketek voltunk. Tehát, hogy ezt meghallja, ezt megértse, ezt befogadja: ezért imádkozzék a szenvedő ember! És ha ezt meghallotta, máris megtalálta szenvedése célját és értelmét!

Az örvendező ember pedig dicséretet énekeljen - mondja Jakab. Az örvendező ember, akinek minden tekintetben jól megy a sorsa, e jó dolgok között el ne feledkezzék azok adományozójáról, nyugtázza a kapott ajándékokat hálás dicséretmondással. Bele ne essék abba a kísértésbe, hogy mivel megszűnt a nyomás az életén: megszűnt az Isten kegyelmére való alázatos ráutaltságának a tudata és szükséglete is. Van egy Ige az Ótestamentumban, amit már többször adtam, írtam sok embernek: “örömet találj mindabban a jóban, a melyet ád néked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének!” (5Móz 26,11) A Krisztusban élő ember bármerre néz maga körül, mindenütt talál örülnivalót valami jóban, amit az Úr adott néki. Ha megnyílnának a szemeink Isten jó ajándékainak a meglátására, nem maradna időnk a kesergésre, panaszkodásra, mert folyton örvendező dicséreteket énekelnénk!

Szép, új dicséretünk van. Milyen jó lenne, ha otthon is használnánk, ha Isten dicsérete zengene a házunkban a gramofon-zene helyett, a perlekedés helyett, a sok üres beszéd helyett, vagy a még üresebb hallgatás helyett! Amikor az ember elkezd egy ilyen dicséretet énekelni, fölvidul a szíve és elámul, mi mindenért zenghet hálát az Úrnak! Vegyük elő az énekeskönyvünket és majd meglátjuk, hogy örömünk meggazdagodik, változatosságának minden regisztere megszólal, ha a sokféle színt, hangulatot, asszociációt mind felveszi, amit századok énekköltészete felhalmozott! Ezt az Igét: “Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen!” - majdnem így is merném mondani: kezdjen el dicséretet énekelni és megtelik örömmel!

3) A harmadik témát így adja elő Jakab: “Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.” (Jak 5,14-15) Jakab itt a betegek felé fordítja a gyülekezet figyelmét. Miért emeli ki a sok mindenféle szenvedő közül éppen a beteget? Azért, mert Jakab itt is Jézus Krisztusra néz. Jézus ugyanis mindig egészen különös figyelemmel fordult a betegek felé. Sőt, Ő maga egészen a testvérévé vált azoknak, akik betegek. Meg van írva Róla: “betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá.” (Ézs 53,4) Az utolsó ítélet napján is azt fogja majd mondani: “Beteg voltam, és meglátogattatok”. (Mt 25,36) A beteg emberhez nagyon közel volt és van Jézus. Minden beteg embernek, lázasnak, bénának, sántának, vaknak, haldoklónak nagy jelentősége van Jézus világában. Ezzel a szavával: “beteg voltam” - mintha kitárná hatalmas kezét minden kórház, műtő, klinika, elmegyógyintézet felé, minden magányos betegszoba felé és ezt mondaná: lehet, hogy az egészséges világ szemében csökkent értékű emberek vagytok ti betegek, de én éppen veletek azonosítom Magam. Ezért az Ő gyülekezete számára is különös fontossággal bírnak a betegek.

Hiszen Jézus volt a legmegvetettebb, egyszerűen azért, mert “betegségeinket ő viselte”. Mert testvérünk lett a betegségeinkben. A betegség különleges meghívó a Király Fia menyegzőjére. A beteg ember meghívott ember, mert kiszolgáltatott, testtől, világtól cserben hagyott, a haláltól eljegyzett, megszólított ember. A beteg emberen válik nyilvánvalóvá, láthatóvá, mik vagyunk mi, emberek mindig, akkor is, ha egészségesek vagyunk, de egészségesen hamar elfelejtjük: ti. a bűn gyermekei, ezért a halál gyermekei. Erre emlékeztet a betegség. De emlékeztet arra a Valakire is, Aki betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, Akinek a sebei által gyógyulunk meg. Isten Fia éppen azért jött, hogy a bűn és halál fiait megmentse a bűntől és haláltól. A betegség tehát az a hely, ahol az ember megtanulhatja, amit egészséges napjaiban olyan nehezen tanul meg, hogy Isten a nyomorultakon könyörülő Isten, hogy nem a magam tudása, magam ereje, pénze segíthet rajtam, hanem Istennek a Jézus Krisztusban megjelent váltsága!

“A hitből való imádság megtartja a beteget” - mondja Jakab, és rögtön hozzáfűzi: “és az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15) Tehát nyilván megmondja, hogy nem mi magunk vagyunk azok, akik hitünkkel és imádságunkkal gyógyulást hozunk a betegre, hanem az Úr. Ne a mi imádságunkban higgyünk, hanem az Úrban. Bűnös és pogány gondolat az, hogy a gyarló ember az imádsággal, mint eszközzel, kedve szerint befolyásolhatja Istent, azt tétetheti vele, amit ő akar. Lehet-e nagyobb káromlás, mint az, hogy az ember akar és Isten engedelmeskedik?!

Azután arról is beszél, hogy olajjal kenjék meg a beteget. Mivel akkor az olaj volt a legegyetemesebb gyógyszer, azt mondja, azt se felejtsék el, ne hagyják figyelmen kívül. Az imádság nem rekeszti ki a gyógyszert és az orvost, de a gyógyszer sem az imádságot. Nem az imádság és nem a gyógyszer gyógyít, hanem a mindenható és irgalmas Isten az Ő szent akarata és örök törvénye szerint. Nyilvánvalóan ellenkezik az Igével minden olyan magyarázat, mintha az ember tenne itt valamit imádsággal és olajkenettel, mint eszközzel. Ez ráolvasás és kuruzslás lenne, vaskos mágia. “Az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15b) Ő a szuverén és szabad Isten! És az Ő segítsége mindig az a segítség, amelyik Jézus véréből, keresztjéből és halottak közül való feltámadásából ered. Ebben a segítségében tehát az Atya uralmának az érvényesítéséről van szó. Ezért imádkozzanak a betegek fölött, meg a beteggel, meg a betegért, hogy Isten dicsőítse meg Magát az ember betegségében, vagy a gyógyulásában.

Három különböző témát tárgyal még Jakab röviden: az abszolút igazság keresése, érvényesítése, - a szenvedés és öröm kérdése, - és a betegség problémája. Mind a háromban van megoldás, van győzelem a Krisztusban hívő ember számára. Az a nagy ujjongás húzódik meg az intelmek mögött, amit Pál apostol így fejezett ki: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57)

Adjad, hogy lássuk a világosságot,
Te szent igédet, az egy igazságot,
A Krisztus Jézust: örök vigasságot,
És boldogságot.

És ne ismerjünk többet a Krisztusnál,
Ne szerethessünk egyebet Jézusnál;
Maradhassunk meg a te szent Fiaddal,
Krisztus Urunkkal.

(225. ének 5-6. vers)

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 20.

Ennek a most soron következő szakasznak egész tartalma belefér ebbe a két szavas figyelmeztetésbe: Legyetek béketűrők! Minden egyéb, ami még ezen kívül van benne: mind ennek a figyelmeztetésnek a részletezése, magyarázata, indoklása. Ötször egymás után fordul elő benne a béketűrés, a türelem kifejezés. Azt mondja Jakab, hogy a türelmetlenség a hitetlenségnek a jele, mert arról tanúskodik, hogy nem számol az Úr Jézus dicsőséges visszajövetelének a közelségével. Pedig a világ megítélésére közeledő Bíró már az ajtó előtt áll és a benne való hit sok türelmetlen kapkodástól és kétségeskedésétől óv meg bennünket. Az a hitünk, hogy az Úr visszajövetele közel van: különösen a szenvedésekben és a kellemetlen emberekkel szembeni magatartásunkban jelent nagy erőt és vigasztalást. Ez a hit tanít meg és tesz képessé az egyik legnehezebb dologra: a türelemre. Erről beszél ez az Ige.

A türelemre szüksége van minden embernek, aki él. Türelmesnek lenni olyan állapot, mint amikor valaki egy olyan ajtó előtt áll, amelynek egyszer meg kell nyílnia, de még nem nyílt meg, még zárva van. És várnunk kell, várni akkor is, ha már úgy érezzük, hogy nem bírjuk tovább. Sokszor kerülünk az életben ilyen bezárt ajtók elé. Lehet az egy sötét folt a lelkiismeretünkön, amelyről tudjuk, hogy semmiképpen nem bírjuk onnan eltávolítani, ami azonban az egész életünket megterheli, elállja az utunkat, ráveti árnyékát minden örömünkre. Lehet az egy ember, akivel össze van kötve valaki a munkában vagy a házasságban, vagy a lakásában; akitől rengeteget kell tűrnie, akivel sehogy sem sikerül elviselhető közösségre jutnia, akárhányszor megpróbálkozott is már vele. Lehet az valamiféle gátlás, természeti adottság vagy tulajdonság, amin nem tud az ember változtatni, akárhogy küzd is ellene. Vagy valami fájdalom, mély seb, amit a lelkében hordoz és amit nem tud többé felejteni. Vagy áldatlan körülmények, megoldhatatlannak látszó problémák, amikből nincs kiút. Vagy talán éppen egy betegség, szenvedés, amiben a közeledő halál komor hírnökét ismeri föl valaki. Sok mindenféle bezárt ajtó lehet. Tele van az életünk olyan helyzetekkel, ahol a józan belátás azt diktálja: Türelem! Még közmondás is van rá: A türelem rózsát terem! - de hiába, mert nincs, vagy ha volt: elfogy és kijövünk a béketűrésből!

A legtürelmesebb ember is fölsóhajt ilyenkor és kitör belőle a panasz: hiszen nekem van türelmem, már olyan régóta várok és mégsem nyílik meg az ajtó! Mire várjak hát, úgysem lesz jobb, úgysem sikerül! Mindig újra csak azt halljam: türelem, türelem?! - Igen: ilyen a mi türelmünk, amiben éppen az árulódik el, lepleződik le, hogy ez nem türelem! Ilyenkor derül ki, hogy a mi türelmünk csak egy vékony jégréteg a türelmetlenség mély vize fölött, ami csak beborítja a lelkünk mélyén hullámzó sok nyugtalanságot, kétségeskedést. Ami azonban nem tart meg: a legkisebb terhelés alatt beszakad, és menthetetlenül merülni kezd az ember saját kétségbeesése hullámai között. Meg kell állapítanunk, hogy az igazi béketűrés nincsen meg bennünk, a valódi béketűrés ismeretlen a számunkra. Képtelenek vagyunk rá! A mi türelmünk arra van beirányozva, ahhoz van kötve, hogy egyszer majd mégis úgy fordul a sorsom kereke, ahogyan elképzeltem; egyszer majd mégis valóra válik az, amire úgy vágytam; egyszer majd mégis megnyílik az az ajtó, ami előtt már olyan régen topogok. A mi türelmünk nem egyéb, mint a saját vágyaink, reménységeink elképzelt valóra válásából kierőszakolt megnyugtatása, lecsendesítése a türelmetlenségünknek, legtöbbször hamis reménységgel való áltatása a belső nyugtalanságunknak.

Egészen más azonban az a béketűrés, amiről Jakab beszél. Ez a béketűrés nem a nehéz helyzetemnek egy elképzelt javulására van beállítva, hanem az élő Istenre! Mégpedig nem is Istennek egy olyan remélt cselekedetére, amivel végre majd megnyitja azt az ajtót, hanem magára a cselekvő Istenre, a szuverénül cselekvő, tehát akár az elképzeléseim ellenére is cselekvő Istenre! Tehát például: egy beteg számára nem az a türelem forrása, hogy majd csak eljön Isten kegyelméből a várva várt gyógyulás, hanem az, hogy a betegségében is a kegyelmesen cselekvő Isten kezében tudja magát és türelemmel várja, mi jön ki abból, hogy vele Isten most így cselekszik! Ennek a béketűrésnek a számára soha sincs végérvényes sötétség, sem végérvényes akadály, ezért nem is tud soha teljes reménytelenségbe és kilátástalanságba jutni. Ez a béketűrés azért nem fogy el, mert a legelesettebb, legnyomorultabb helyzetben is tudja, hogy van számára egy segítség, mégpedig olyan segítség, ami életének nem egy bizonyos bajbajutott részletproblémáját oldja meg talán, hanem többet jelent: az egész életét átfogó, egész lényét megragadó és megmentő segítség: a megváltás! És tudja, hogy az az ajtó mindig nyitva van a számára és azt is tudja, hogy talán éppen azért van sok más ajtó zárva, hogy kényszerüljön ezen a nyitott ajtón át belépni végre, vagy belépni újra és újra! És ez a béketűrés azt is tudja, hogy az élet minden sötétségének az értelmetlensége mögött minden értelmet fölülhaladó isteni értelem van, maga a kegyelmesen cselekvő Isten van! Tud arról, hogy van összefüggés a bűn és a bocsánat között, a halál és a feltámadás között, tehát olyan Istenről van tudomása, Akinek minden lehetséges! Ez a türelem is vár, de Istenre vár. Ez a türelem is ott áll az élet sokféle bezárt ajtaja előtt - ami nem akar megnyílni a mi kívánságunkra és feszegetésünkre -, de azt is tudja, miért nem nyílt még mindig meg az az ajtó: azért, mert Isten nem nyitotta meg! De Ő megnyithatja, ha akarja. Tehát végül is nem az ajtó megnyílására vár, hanem Istenre vár!

Azt mondottuk, hogy a hívő ember azért tud béketűrő lenni, mert a cselekvő Istenre vár. Azt pedig tudja minden hívő ember, hogy Isten alaposan hozzáfogott ebben a világban a cselekvéshez. Nézzétek Isten leghatalmasabb cselekvését: Jézus Krisztust, Aki Maga is ott állt egyszer a legreménytelenebbül bezárt kapu előtt, a halál sötét ajtaja előtt. Eltűnt annak ijesztő árnyékában, és egyszer csak kinyílt a kapu, felszakadt a halál ajtaja, és most az Ő életének a dicsősége és győzelme sugárzik át rajta felénk. Ez a Jézus nem azért ment a mennybe, hogy a megnyílt ajtó újra becsukódjék utána, hanem ugyanúgy jön vissza is, hogy a bűn, szenvedés és halál minden ajtaját végérvényesen megnyissa a világ számára! A hívőember azért lehet béketűrő minden helyzetben, mert Őreá vár, Krisztusra, Aki már eljött és Aki újra eljő, és Aki Lelke által most is jelen van velünk, minden napon a világ végezetéig. Ezért lehetünk béketűrők, ezért várhatunk türelemmel arra a bizonyos reménységre, hogy Jézus Krisztus győz! A hit legfőbb támasztéka az, hogy az Úr eljövetele közel van! Ez a hit az alapja a keresztyén türelemnek!

Példával is illusztrálja ezt Jakab: “Ímé a szántóvető várja a földnek drága gyümölcsét, béketűréssel várja, míg reggeli és estveli esőt kap.” (Jak 5,7b) Nem lehet siettetni az elvetett mag kikelését és növekedését! Itt igazán csak egyet lehet tenni, ha már megtörtént a magvetés: rábízni Arra, Aki a növekedést és a gyümölcsöt adja. A szántóvető vár, tudja, hogy várnia kell, és azt is tudja, mire vár. Csak a szürke rögök vannak előtte, amibe a magot elvetette, és a jövendő aratásnak még semmi jelét nem látja. És mégis tudja: most így kell lennie, hogy nem lát semmit. Lehet, hogy közben még a hó is betakarja a vetést és a szántóvető semmit sem tehet annak érdekében, hogy majd gyümölcs legyen. De majd a maga idejében megjön a tavaszi eső, a mag kikel és elérkezik az aratás is. És ezt tudja a szántóvető, és mivel ezt tudja, ezért tud várni. Ez az ő türelme!

És ilyen az a béketűrés is, amiről Jakab beszél. A nagy isteni magvetés megtörtént Jézus Krisztus földre jövetelével és halálával! Isten egy eljövendő új világ, egy új ég és új föld magvát vetette el ebben a mi világunkban. Az örök élet csíráját plántálta bele a földbe: feltámadásával kikelt a mennyei vetés, azóta érik az aratásra. Jézus halála és feltámadása gyümölcseinek a teljes beérése és diadalának végső kibontakozása még hátra van, és most a világban történő minden esemény - mint a reggeli és estéli eső - az aratásra érleli a világot. A béketűrés azt jelenti, hogy tudomásul vettem, hogy nagyobbról van itt szó, mint az én vágyaim és elképzeléseim apró ajtajainak a remélt megnyílása: itt az egész élet újjászületése, a megváltás gyümölcseinek az egész világ számára való beérése van küszöbön! Itt nem az én apró-cseprő ügyeimről, hanem Jézusról van szó, arról, amit Ő tett a kereszten és sírban, és amit Ő tesz, amit Ő hoz. Erre készen lenni: ez a béketűrés! Azt jelenti ez, hogy belátom: Isten engem ebben az Ő egész világ megváltására kiterjedő nagy művében nem tud úgy fölhasználni, ahogy vagyok. Ezért zár el előlem bizonyos ajtókat. Azért vesz el tőlem olyan dolgokat, amik lekötve tartanak. Ezért borul be olykor az ég fölöttünk: a reggeli és estéli eső mind csak az aratásra érleli a vetést.

Így érti Jakab, amikor ekképpen biztat: “Legyetek ti is béketűrők, és erősítsétek meg szíveteket, mert az Úrnak eljövetele közel van.” (Jak 5,8) És éppen azért, mert így áll a helyzet, hozzáteszi még: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek: ímé a Bíró az ajtó előtt áll.” (Jak 5,9) Akinek ilyen nagy reménysége van, hogyan tudná azt kihozni a béketűrésből az emberek komiszkodása, szurkálása, bosszantása, igazságtalansága? Ha igazán hiszek Istenben, akkor Ő az egyetlen igazán aktív tényező az életemben, nem az emberek! Minden ember is csak az Ő eszköze lehet: vagy egy kedves, meleg kéz, amely által Ő simogatja az életemet, - vagy egy súrolókefe, véső, fúró, kalapács, amivel Ő tisztogat, nyeseget, alakít, formál. Mindegy hogy mi, de mindig csak eszköz az Ő kezében. Nem tudnak elbódítani, ha dicsérnek, nem tudnak elkeseríteni, megbántani, ha támadnak. Nem sértődöm meg, nem haragszom meg a súrolókefére, hiszen nem magától súrol. Hatalmas kéz tartja és súrol vele: a mindenség Ura, egy átszögezett, véres kéz! Sok fölösleges erőnk pazarolódik el abban, hogy veszekszünk a kefével, ami véresre dörzsöl, vagy a kapával, ami az elevenembe vág. Lehet, hogy a kapa magában véve rosszindulatú, de pontosan odavág, ahová kell!

Csak akkor vagyok igazán szabad az emberektől, csak akkor nincsenek gátlásaim velük szemben, ha Krisztustól függök és őket is a Krisztustól való ilyen függésükben tudom látni. És ezért kell szabadnak lennem az emberektől, előítélet-mentesnek, sóhajtozás nélkül, hogy a számukra, feléjük szabad lehessek a szolgálatra! A javukra! A hasznukra! Mindenkinek. Válogatás nélkül! Faj, szín, felekezeti, osztálykülönbség nélkül! Minden ember mögött, akivel találkozom, ott áll Krisztus és onnét kérdezi - mint egykor Pétertől: “Szeretsz-é engem?” (Jn 21,15-17) Nincs olyan ember, aki mögül ne kérdezné ezt Krisztus tőlem. Ezért: “Ne sóhajtozzatok egymás ellen, atyámfiai, hogy el ne ítéltessetek.” (Jak 5,9a)

Ímé, az, Aki a másik ember mögül megkérdezi: “Szeretsz-é engem?”, hamarosan mint Bíró jön, már az ajtó előtt áll! Legyetek hát béketűrők atyámfiai minden helyzetben, mindenféle emberrel szemben, az Úr eljövetelére való tekintettel! Nyugtalan, békétlen, türelmetlen szívünk lecsendesedik és tud majd béketűréssel várni, ha őszinte, igaz könyörgését fejezi ki ebben az énekben:

Várlak, Uram, azért reménykedő szívvel,
Miként a vigyázó virradást vár éjjel;
Hozd fel szép napodat nékem is jó reggel,
Hogy szolgálhassalak serényebb elmével.

(226. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1953. szeptember 13.