Már a megelőző rész alapján beszéltünk arról, hogy Isten kiválasztott népének, a szent laikus-seregnek milyen nagy a méltósága és feladata e világon, tehát hogy éppen azért választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép, hogy mint ilyen, a maga puszta életével hirdesse annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el őket. Most ezt a feladatot részletezi tovább: a környező világ konkrét valóságai felé fordítja figyelmét az apostol, és a zarándok-életet különböző helyzetekben való állásfoglalással mutatja be.
A levél akkori olvasóinak kétségtelenül nehéz volt a helyzetük az akkori társadalomban. Olyan pogány világban éltek, amelyik gyanakvó, ellenséges magatartást tanúsított velük szemben. Magából a levélből kitűnik, hogy pogány kortársaik “rágalmazták őket, mint gonosztevőket”. A legképtelenebb híresztelések kaptak szárnyra akkoriban a keresztyénekről. Például olyanok, hogy szamárfejet imádnak és embervért isznak, politikailag megbízhatatlanok, titkon a római birodalom megdöntésére szervezkednek. Minden betörést, lopást, gyújtogatást az ő számlájukra írtak, csakhogy minden módon lehetetlenné tegyék őket a társadalomban. A sok mindenféle alaptalan rágalmazásnak végül is a legvéresebb keresztyénüldözés lett a következménye.
Ilyen körülmények között érthető, ha az ártatlanul gyanúsított keresztyéneket az a szorongató kérdés foglalkoztatta, hogy miként viszonyuljanak hát ehhez a társadalomhoz? Miként viselkedjenek? Miként reagáljanak a rágalmakra, mit szóljanak arra, hogy gonosztevőknek kiáltják ki őket? Védekezzenek és szembeszálljanak? Vagy elvonuljanak a világtól, egészen elkülönítsék magukat a pogány társadalomtól, bezárkózzanak, hogy valami nyugodt, biztonságos szögletben a hitüknek élhessenek? Vagy talán az volna a helyes magatartás, hogy lehetőség szerint hasonuljanak hozzá, alkalmazkodjanak a pogány környezetükhöz, hogy semmi összeütközést, botránkozást ne provokáljanak? Talán lemondjanak összejöveteleikről, az Ige közös hallgatásáról, az úrvacsoráról, a gyülekezeti életről, hitüknek kifelé való minden megvallásáról és bizonyságtételéről? Mitévők legyenek hát? Bizony nem lehetett könnyű ezekre a tépelődő kérdésekre a helyes választ megtalálni!
És mennyire aktuális kérdések ezek! Ma is egyik legfőbb kérdése minden komoly keresztyénnek, hogy miként viszonyuljon a külvilághoz? Megvallja-e hitbeli meggyőződését vagy elrejtse? Támadó vagy védekező álláspontot foglaljon-e el a pogány világ hatásaival, eszméivel, dogmáival szemben? Vitatkozzék-e vagy hallgasson, bizonyságot tegyen-e vagy meglapuljon észrevétlenül? Bezárkózzék-e a környezete előtt, vagy kitáruljon? Igen, miként viszonyuljunk mi, Isten gyermekei, Krisztus követői egy nem krisztusi alapokon felépülő és berendezkedő társadalomhoz?
Péter apostol, mielőtt erre a kérdésre a Szentlélek válaszát megadná, az ide vonatkozó tanítást egy nagyon hangsúlyos szóval vezeti be. Így kezdi fejtegetését: “Szeretteim!” És ez nemcsak egy szokásos vagy kegyeskedő megszólítás, amit esetleg más szóval is lehetne helyettesíteni, hanem az apostol itt nagyon komolyan gondolja azt, amit ezzel a szóval mond. Az eredeti szövegben nem is szeretteim, hanem egyszerűen “szeretettek” van. Tehát szeretett emberek vagytok - írja az apostol -, olyanok, akik szeretetben részesültetek. Akik tudtok arról, hogy Valaki nagyon szeret benneteket! Ez a nagy titkuk azoknak a kis-ázsiai keresztyéneknek, hogy szeretettek! Hogy az életük fölött úrrá lett valami hatalmas isteni szeretet. Ez a szeretet levette róluk sötét és nehéz múltjuk minden terhét és ez a szeretet új, Isten által vezetett jelenbe állította be őket. És ugyanaz a szeretet őrködik a jövőjük felett is, vezérli őket a cél felé. Ennek a szeretetnek az ereje veszi körül, hordozza, védi őket. Tehát valóban: szeretettek!
Ez a keresztyén élet legmélyebb titka: tudni erről a magába ölelő, nagy isteni szeretetről és élni benne és általa. Ennek a szeretetnek van egy látható jele is. Ott állt ez a jel valamikor a Golgotán, hirdetve látható módon is, hogy így szerette Isten a világot, hogy íme, az Ő Egyszülött Fiát adta oda érte. Azok a kis-ázsiai keresztyének így találkoztak Isten szeretetével: Jézus Krisztus keresztje révén abban a szeretetben részesültek, ami ott fakadt föl. Ezért szeretettek! És éppen ezért vándorok és idegenek is. Bár mindkét lábukkal itt állanak e világ talaján, de ez a világ nem a végső valóság a számukra. Igazi otthonuk már nem itt van. Nem megállapodott, földbe gyökerezett emberek, hanem olyanok, akik úton vannak, átutazóban lévő zarándok csoport. Ebben a világban, de nem ebből a világból valók! Ilyen helyzetben, viszonyulásban vagyunk tehát mi is: Isten részéről szeretettek, a világ részéről jövevények és idegenek.
De amíg e világban vagyunk, addig nem viselkedhetünk úgy, mintha nem volnánk, vagy nem e világon volnánk. Nem lehet tehát elrejtőzni, kivonulni, csendes magányba zárkózni, vagy e világgal eggyé válni. Hogyan is volna az elképzelhető, hogy akik Isten szeretetének a teljes nagyságát, gazdagságát megtapasztalták, ezt a szeretetet önmaguknak tartsák meg? A pogányoknak - a modern pogányoknak is - akár rágalmaznak, akár közömbösök velünk szemben, felelettel tartozunk, mégpedig nem szóbeli felelettel, hanem a cselekedet válaszával. Erre kéri az apostol a levél olvasóit, amikor így ír: “Magatokat a pogányok között jól viselvén...” - ez az egyetlen keresztyénséghez méltó válasz a pogány világ minden rágalmazására és gyanúsítására. Arra figyelmezteti az apostol a kis-ázsiaiakat, hogy a rágalmazással szemben ne szavakkal, kimagyarázkodással, meggyőző érvekkel, hanem a jónak a cselekvésével védekezzenek! A keresztyén embernek nem igazolnia kell magát a vádakkal szemben, nem elbújni előlük az ismeretlenség homályába, sem nem ügyes taktikázással alkalmazkodni, képmutatóskodni, hanem be kell mutatnia hitét a környező, esetleges ellenséges érzületű világnak, mégpedig az egyetlen hiteles és érthető módon mutatni be: a jó cselekvése által! “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;” (1Pt 2,12-15)
Azt mondottuk a múlt alkalommal, hogy a Krisztus egyháza minden társadalmi rendszerben élhet, mert ha szeret és szolgál az egyház, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekszik. Az egyház és a keresztyén ember - ha még olyan pogány környezetben él is, mint azok a kis-ázsiai gyülekezetek - sohasem a környező világ ellenére, hanem javára keresztyén. Sohasem a krisztustalan világi környezetem ellenére hiszek mégis Jézusban és követem őt - talán bizonyos “csak azért is” lelkülettel -, hanem mindig a környező világom javára, szépülésére, jobbulására vagyok Krisztusé!
Tehát még egyszer: nem annak a világnak ellenére, amiben zarándokként élek, hiszek mégis Istenben, hanem javára annak a világnak, amiben zarándokolok - hiszek! És ha a Krisztusban való hitem nem a javára van a világi környezetemnek, akkor nem is az igazi Krisztusban hiszek, hanem valami általam elképzelt Krisztusban. Nézzétek csak, nagyon tiszta és világos beszéd ez: “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;”
A "magunk viselésének" hallatlanul meggyőző ereje van. Nem messze innen, az egyik utcában, lakásban most haldoklik egy atyánkfia. Rettenetes kínok között, mosolyogva, derűsen várja a biztos halált. Meggyötört arcán is visszasugárzik az örökkévaló boldogság ragyogásának az előrevetített fénye, egész lénye hangtalanul is arról beszél, hogy aki hisz Krisztusban, soha meg nem hal! Itt láttam megrázó erővel, hogy amit ez az ember szavakkal sohasem tudott volna ilyen hitelességgel, ilyen maradandó hatással elmondani környezetének Krisztus bűnbocsátó és örök életre megváltó hatalmáról, azt most elmondja a mosolya, a nyugodt tekintete, a halált már hittel legyőzött ember egész viselkedése. Hívő embernek nemcsak a halála lehet egy ilyen minden ellenvetést, gyanúsítást, rágalmazást elnémító bizonyságtétel Krisztus hatalmáról, hanem ugyanúgy az élete is, és éppen ez az, amit az apostol a pogányok között szétszórt jövevényeknél sürget: “Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát”. (1Pt 2,15)
Feltűnő, hogy az apostol a pogányok között való helyes viselkedéssel kapcsolatban először a világi hatóságokról beszél, tehát a keresztyén embernek az akkori államhatalomhoz való viszonyulásáról. Bizonyára ez volt az a kényes pont, ahol a gyülekezeteket a legtöbb támadás érte. Könnyű volt föltételezni a keresztyénekről, hogy titkos vagy nyílt ellenállást tanúsítanak egy olyan állami rend ellen, amelyik Jézus fölött kimondta a halálos ítéletet. Viszont, hogy a világi hatóságoknak ez az előítélete mennyire hamis volt az akkori keresztyénséggel szemben, mutatja éppen Péter apostol intelme: “Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére”. (1Pt 2,13-14)
Íme, ennyire pozitív az apostol és az egész Újtestamentum álláspontja, magatartása még a pogány államhatalommal szemben is! Itt ne feledjük el, hogy Péter apostolék állama az az állam volt, amelyik e levél keletkezési ideje után néhány évvel az egész keresztyén gyülekezetet kiirtással fenyegette! A legkegyetlenebb pogány uralkodónak, Nérónak az állama volt. És mégis, Isten parancsa félreérthetetlenül ez: “engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek!” (1Pt 2,13), és hogy: “A királyt tiszteljétek!” (1Pt 2,17b)
Isten Igéje az állami rendet olyan külső keretnek tartja, amelyen belül az emberek együttélése egyáltalán lehetséges. Az államhatalom a maga akármilyen törvényes rendjével ha nem is a leghatalmasabb és a legvégső, de mégis erőteljes védőgát a gonosz hatalmának a kiáradása ellen. Az egész Újtestamentum alapgondolata az, hogy a felsőséget, tehát az államot Isten rendelte “a gonosztévők megbüntetésére és a jól cselekvőknek pedig dicséretére”. Tehát az állami rend isteni rend és ezért kell tisztelni. A rossz király Isten büntetése, tehát el kell fogadni, a jó király Isten ajándéka, örülni kell neki. A felsőséggel szemben tehát a keresztyén embernek egyetlen kötelessége van: a teljes engedelmesség! És ez az engedelmesség az “Úrért” van, vagyis az Úr kedvéért, azért, mert Ő kívánja.
Az emberi rendeléseknek való engedelmesség fölött mindig ott látja a keresztyén ember ezt a felelősséget fokozó és erőt adó szót: Az Úrért! Aki az Úrért engedelmeskedik a világi hatóságok intézkedéseinek, az mindig önként engedelmeskedik és nem kényszerítésből. “Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.” (1Pt 2,16) Az Úrért élő ember felszabadult ember. Szabadsága éppen az, hogy szabad szolgálnia, szabad szeretnie, szabad az életét is áldoznia. Olyan belső szabadsága van, ami független a külső világ kényszerűségeitől. Ennek a magaviseletnek lesz az az eredménye, hogy jót cselekedvén - tehát az egész emberi közösség javát becsületesen szolgálván - elnémul a balgatag emberek tudatlansága, megszűnik a félreértés, és akik előítélettel viseltettek is Krisztus követőivel szemben, rájönnek, hogy tévedtek.
Isten zarándok népének a világban való viselkedését látva már sokszor mondták a pogányok csalódva: Hát ilyenek a Krisztus-hívők? Mi lenne, ha egyszer kellemesen csalódva mondanák a pogányok: Hát ilyenek a Krisztus-hívők! Az lenne, amit az apostol így fejez ki: “a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján”. (1Pt 2,12)
Ámen
Dátum: 1954. október 3.