Nagy, boldog, hálaadó imádság szakad föl itt ebben a részben Péter apostol lelkéből. Csak úgy buzog belőle, mint a Margit-szigeti forrásból a forró víz, alig tudja végét szakítani a nagy hálálkodásnak! De van is oka reá, hiszen mindaz, amit leír, személyes tapasztalatból ered. Éppen az e levél erejének a titka, hogy nem elméleti fejtegetések vannak benne, hanem magának az írónak a személyes átélését, gazdag élményeit tükrözi, bizonyságtétel arról, ami őbenne magában végbement az isteni kegyelem által. Íme, így kezdi a hálaimát: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (3. vers) Tehát az élő reménység a tartalma ennek a hálaadó imádságnak. Ez volt az az erő is, ami az apostol egész életét alapjában változtatta meg. Mi ez az élő reménység?
Már csak azért is jó lenne az igazi lényegét megismernünk, mert ennek az ellenkezőjét, a halott reménységet mindnyájan jól ismerjük. Meghalt reménységről nagyon is tudunk. Mindnyájunknak voltak elképzeléseink a magunk életéről, voltak terveink, vágyaink, álmaink. Nekifeszültünk, dolgoztunk érte, reménykedtünk a valóra válásukban, azután jöttek a csalódások, kudarcok, leveretések: a lányért nem jött az álombeli lovag; az özvegy édesanya magára maradt, gyermekei szerteszéjjel vannak a nagyvilágban, pedig azt remélte, hogy vidám unokák játszadoznak körülötte; a férfikor delelője elérkezett és óh, mi lett a sok szép alkotás tervéből? Az élet lassan elszáll és még mindig nem hozta meg a remélt boldogságot. Nincs ember, aki ne reménykedett volna már valamiben - hiába. Halmozódnak az elvesztett, letört, elhervadt reménységek az életben. Mennél többet megél az ember, annál jobban megérti, mi az a “földiekkel játszó égi tünemény”, mi az az “istenségnek látszó csalfa, vak remény!” (Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)
Péter apostol is ismeri ezt az állapotot. Az ő életében is volt olyan idő, amikor minden reménye összetört, szertefoszlott. De nagyon reménykedett pedig Jézusban, az Isten országa eljövetelében! Temperamentumának egész szenvedélyével beleadta magát ebbe a reménységbe. És azután egyszer csak jött az a szomorú nap, nagypéntek. De borzalmas volt látni azt a három keresztet, amelyik ott, Jeruzsálem vesztőhelyén az ég felé meredt! És a középső kereszten ott függött egész életének a reménysége. Mintha az élete omlott volna össze ! Most már mindennek vége! Hát mi értelme van még tovább élni egyáltalán?
És micsoda hallatlan változásnak kellett ennek az embernek az életében végbemennie, hogy minden reményének az eltemetése után most mégis ezt tudja írni: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” Igen: valami nagy dolog történt. Nagypéntek után fölvirradt a húsvét napja! Az a Jézus Krisztus, aki életének a reménysége volt, akivel együtt a reménysége is meghalt a keresztfán: föltámadott! Ami ott összeomlásnak, halálnak látszott, az valójában új kezdet volt, isteni kezdete egy új reménységnek, az élő reménység kezdete! Ímé, itt van az alapja minden igazi reménységnek, élő reménységnek, olyannak, amelyik sohasem lehet halottá! Ímé, abban a hitben, abban a tényben, hogy Jézus Krisztus föltámadott! Itt van az a lobogó tűz, amitől a mi reménységünk is mindig újra kigyúlhat, lángra lobbanhat. Minden reménység, ami nem Jézus életerejének ennél a tüzénél gyúl lángra: halódó, vagy éppen halott reménység!
Az az élő reménység, amiről az apostol beszél, azt jelenti, hogy új dimenzió kerül az ember életébe: az Isten lehetőségének a dimenziója. Remélni annyi, mint Isten lehetőségével számolni! Ez a reménység tehát nem általános, meghatározhatatlan javulást, a körülmények, a sors jobbrafordulását jelenti, hanem annak az isteni személynek a várását, aki a történelem folyamán már egyszer hitelre méltónak és képesnek bizonyult. Azt az egészen határozott várakozást, hogy Isten, aki Jézust a halálból feltámasztotta, most is közel van, uralkodik, intézkedik. Ez az élő reménység arra irányul, hogy Isten azt a nagy jót, amit Jézus halálával és feltámadásával elkezdett - a megváltást -, folytatja és kiteljesíti, végső diadalra viszi az egész világon. A keresztyén ember reménység alatt látja ezt a világot, valahogy úgy, mint a szántóvető ember télen a behavazott földet, amelyben már ott csírázik a hó alatt a jövendő termés ígérete. Remélni az tud - és az mindig tud! -, aki a maga életének akármilyen sorsfordulata mögött, a szenvedés és bűn fölött, népe jelene és jövendője fölött, a szorongató világfeszültség fölött, a nagyhatalmak tárgyalása fölött ott látja a láthatatlant, a végső valóságot: a mindenható Istent! Az Ő végső győzelmét!
Ez az élő reménység éppen akkor tesz látóvá az emberekkel és eseményekkel szemben, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. Ha volt valaha pillanat, amikor Jézus sötéten látó lehetett volna, az akkor volt, amikor a nagytanács előtt állott. Arcul ütötték, bekötötték a szemét, megköpdösték, de Ő csak állt rendületlenül mindezek között és ezt mondta: “Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján...” (Mt 26,64) Micsoda győzelem volt ez azon a reménytelen helyzeten! Mindkét keze megkötözve, és Ő arról beszél, hogy a legmagasabb hatalom jobbján ül. Megdagadt ajakkal és véres arccal ezt mondja: Enyém a végső hatalom! És úgy is van! Az évszázadok megerősítették! De a csodálatos az, hogy Ő azt akkor állította, amikor a brutális erőszak kényére-kedvére volt kiszolgáltatva. “Mostantól fogva”. Ez a lényeges elem a reménységben. Nem azt mondta, hogy majd egyszer meglátjátok, hanem “mostantól fogva”. Jövőbeli győzelmét ezzel ittenivé és mostanivá tette. A reménység azt jelenti, hogy már a jelenben a végső győzelem, az üdvösség tudatában élek. Behozom a jelenbe azt, ami jövőbeli ígéretként az enyém.
Egyszer egy fiatal leányt, mikor a kertjében írt, megijesztett egy árnyék, amelyik rávetődött a papírjára. Mikor felnézett, meglátta, hogy az árnyékot a mögötte álló, sokáig távol volt jegyese vetette. Amikor a kereszt árnyéka Jézusra vetődött, Ő ebben az árnyékban meglátta mennyei Atyjának arcát és ekkor mondta: “Mostantól fogva”. A reménység megragadja és bizonyossággal hirdeti a győzelem jelenvalóságát. Péter apostol így mondja ezt a felolvasott részben: megragadni azt a “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökséget, “a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1Pt 1,4-5) Az élő reménységet tehát még a halál sem tudja kioltani. Ez a reménység még akkor is él és éltet, amikor a világi tudomány, hatalom és bölcsesség már csak azt tudja mondani, hogy “hagyj föl minden reménységgel” - tehát a sírnál is! Ez a reménység tudja, hogy van jövendője. A feltámadott Krisztusban reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az öröksége átvétele felé. És ez nem sovány vigasz és ködös bizonytalanság a számára. Miként az örökös tud arról, ami reá vár, így az élő reménység is: végső bizonyosság! Reménységben élni azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit hány-vet a sors szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak növekszik a reménysége, mert közelebb jutott a beteljesedéshez! Próbáljuk meg hát így látni azt az utat, amelyen járunk, életünknek azokat a közbenső állomásait, amelyeken veszteglünk: élő reménység alatt!
Ebből az is következik, hogy a reménykedő ember fölszabadult életű ember. Kétszer is hangsúlyozza ezt Péter apostol a fölolvasott szakaszban. Azt mondja: ebben a reménységben “örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, ...A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek!” (1Pt 1,6-8) Valóban kibeszélhetetlen és dicsőült örömben van része annak, aki abban a láthatatlan Jézusban hinni tud! Szinte azt mondhatnám, hogy Jézusnak a valóságát, a Vele való életközösség lehetőségét egyenesen az bizonyítja, hogy aki mer hinni benne, akkor is tud örülni, valami megmagyarázhatatlan örömmel örülni, amikor egyébként semmi oka nem volna reá. Ez az öröm nem hangulat, nem érzelem, hanem egy mélyen rezgő alaphangja az életnek. Csendes belső derű. Akkor éreztem legvilágosabban, amikor szüleim koporsója mellett álltam. Fájt a szívem kimondhatatlanul és mégis tudtam örülni bensőleg. Nem a jókedv öröme volt, hanem a láthatatlan Krisztusban való hit öröme. A halálon is diadalmaskodó reménység öröme, az a kibeszélhetetlen és dicsőült öröm, amiről Péter ír. Pál apostolnak sem volt egészen bizonyosan jókedve Filippiben a börtönben, ahol korbácsütésektől fölvérzett testtel, kalodába szorítva a sötétben ült, és mégis annyi öröm volt benne, hogy kénytelen volt énekelni. Nem vidámság ez - aligha lehetett valami vidám hangulatban -, hanem az a bizonyos kibeszélhetetlen és dicsőült öröm. A fölszabadultság öröme. Valami olyasféle, mint az édesanya lehet a gyermekszülés után: sok még a fájdalom, de még nagyobb az a belső öröm, ami egy új élethez fűződő reménységből fakad!
Testvérek, nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, igazán nem kellene olyan bizonytalanul, félszegen, bátortalanul, ingerülten, nyomottan, letörten járnunk ebben a világban, mintha Isten savanyú uborkán nevelne bennünket! A fejlógató, megtört hátú, nagy ünnepélyességgel, kenetes hangon beszélő keresztyének csak arról tesznek bizonyságot, hogy valami baj van a Krisztusban való hitükkel. Ha szereted Krisztust, akit nem láttál, azzal bizonyíthatod be, hogy mindenkivel szemben elfogulatlan, kedves, természetes és közvetlen tudsz lenni. Hiszen Krisztus örömüzenettel, evangéliummal fordult az emberek felé!
Sokszor elnézem, milyen magabiztos azoknak az embereknek a föllépése, akiknek pénz van a zsebükben, és milyen egyenes tartással mennek végig a koncerttermen azok, akiknek számozott ülőhelyük biztosítva van. Így kell nekünk járnunk a világban, hiszen olyan emberek vagyunk, akiknek pénz van a zsebükben - vagyis nem pénz, több annál, mert mi a leggazdagabb Édesatyának a gyermekei, a világ Urának a gyermekei vagyunk! És mi vagyunk azok az emberek, akiknek számozott helyük van - vagyis nem számozott, de a helyük biztosítva van a mennyben -, akik tudják, hová tartoznak, akiknek Krisztus feltámadása által élő reménységük van.
És én tudom, hogy terhek nehezednek reánk, felőrli idegeinket a hétköznapok gondja, fáradtak vagyunk, sokszor nem is nagyon jókedvűek, de próbáljuk meg elkezdeni reggel a napot azzal az élő reménységgel, amelyik számol az Isten lehetőségeivel. Kezdjük azzal a hálaadással, amivel Péter apostol: milyen jó, újra kezdődik egy nap, nagyszerű alkalom, hogy a láthatatlan Jézus iránti szeretetemet megmutathatom látható embereknek és azzal a kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel hasznukra lehetek nekik! “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által!”
Ámen
Dátum: 1954. augusztus 29.