Joó Sándor Dr.

Legutóbb arról beszéltünk, hogy Isten maga akarja a mi szentté lételünket. Az igazi szent élet nem egy csomó jó cselekedetre való törekvés, hanem az élő Isten uralma alá adott élet. Jézussal való együtt járás, együtt forgolódás az életünk kis és nagy dolgaiban egyaránt. Nem magunk erőlködjük ki magunkból, hanem a szentség is olyan valami, mint a bűnbocsánat, amit Isten akar tenni a javunkra. Nem erőlködni kell érte, hanem elfogadni, mint ajándékot, amit Isten készen tart az övéi számára. Kezébe kell adnunk magunkat az Úrnak, hogy Ő maga vigye véghez bennünk az Ő életünket megszentelő munkáját. Hogy kimunkálja bennünk azt az életet, ami Krisztus halálával és feltámadásával lehetővé vált számunkra. Kezébe kell adnunk magunkat az Úrnak, hogy formálhassa ki, ábrázolja ki, alakítsa ki bennünk és rajtunk a szent élet valóságát. Tehát hogy ne akadályozzuk Istent az Ő szentté tevő munkájában. Mert azt meg lehet akadályozni. Az apostol az itt felolvasott részben arra int, hogy a szentté létel akadályait hárítsuk el az útból, Jézus megújító életerejének az áramlását fel ne tartóztassuk.

Ilyen konkrét akadálya a megszentelődésnek a paráznaság. Ezért az apostol, amikor arról beszél, hogy Isten akarata a mi megszentelődésünk, rögtön így folytatja: “hogy magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok: hogy mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét. Nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, akik nem ismerik az Istent.” (1Thessz 4,3-5) Pál talán azért is kapcsolja ilyen szorosan össze a szentté lételt és a paráznaság elleni óvást, mert hiszen olyan embereknek ír, akik pár hónappal ezelőtt még pogányok voltak, és mint hajdani pogányok, kultuszi cselekményként űzték a szexuális élet legképtelenebb kicsapongásait. De nemcsak akkor, hanem mindig - most is, mindig - megvan bennünk az a hajlandóság, hogy a nemiségből, a szexuális életből kultuszt csináljunk. Persze nem maga a nemi ösztön az akadálya a megszentelődésünknek, hanem a vele való visszaélés. Maga a nemi ösztön isteni ajándék, hozzátartozik az emberi élethez, önmagában véve nem tisztátalan. Éppen olyan természetes, mint a táplálékra való kívánkozás. Isten ajándékozott meg azzal a csodálatos erővel, amelynek révén osztozunk az Ő teremtő erejében. A csodás erő révén a puszta nőiesség anyasággá, és a puszta férfiasság apasággá lesz. A szexualitás isteni ajándéka révén létesül az otthon, a család, a szülők és gyermekek szent közössége. Nincs szebb ennél a földön! A menny aláhajol és ezt a teljesen földi dolgot mennyeivé varázsolja.

De míg a nemiség a tiszta szeretet vezetésével és fékjével mennyeivé tud válni, helytelen használattal pokollá tudja változtatni a földi életet. A nemiség több boldogságot és több boldogtalanságot hívott már életre, mint bármi más az életben. Minden azon fordul meg, hogyan bánunk vele. Ezért van itt ez a kemény intelem: magatokat a paráznaságtól megtartóztassátok! Mintha azt mondaná az apostol: nagyon drága árat fizetett értetek az Isten, nehogy testeteket a tisztátalanságnak és romlásnak odaadjátok. Istennek joga van rátok, a testetek is az Övé! A test vágyainak minden bűnös kielégítése - tehát nem szent kielégítése - a Szentlélek templomának meggyalázását jelenti! És a test beszennyeződésével együtt a lélek is tisztátalanná válik. Ennek a szenvedélynek a démonai az ember minden gondolatát és akaratát uralmuk alá tudják kényszeríteni, ez a bűn, a paráznaság, mindent magának követel: a testet, a lelket, a pénzt, a becsületet, az ártatlanságot, a szerencsét, az állást - mindent, mindent! Azt hiszi az ember, hogy a nemiség örömét az erkölcstől tehermentesítve is lehet élvezni, és egyszer csak észreveszi, hogy ami mennyországnak ígérkezett a számára - pokollá változik. Semmi egyebet nem ér el vele, minthogy egyre nagyobb irtózat fogja el az embert önmagával szemben!

Ezért “mindenitek szentségben és tisztességben tudja bírni a maga edényét.” (1Thessz 4,5) A testet olyan edényhez, hajlékhoz hasonlítja az apostol, amiben valami nagyon nagy kincset őriznek. Hogyne volna az, hiszen a Szentlélek temploma! Isten Igéje nagyon sokszor int, hogy őrizzétek meg, gondozzátok ezt a templomot - mint ahogy az ember a saját lakását is gondozza és őrzi. Senki se volna hajlandó vadállatokat vagy tolvajokat fölvinni a saját lakásába, hogy azok garázdálkodjanak ott kedvükre. Hát a Szentlélek templomára, a saját testünkre miért nem vigyázunk jobban? Miért engedünk be oda garázdálkodó, megszentségtelenítő gondolatokat, vendégeket? Miért nem vigyázunk jobban, hogy az ellenség be ne osonhasson, és úrrá ne válhasson? A szájunk, a szemünk és a fülünk azok az ajtók és ablakok a test lakásán, amit nagyon gondosan kell őrizni. Ezeken át hatolnak be a vadállatok és tolvajok. Vigyázz ezekre az ajtókra és ablakokra! Vigyázz, hogy mit bocsátasz be, mert amit egyszer bebocsátottál, az makacsul megrögződik a gondolatodban, az emlékezetedben és a fantáziádban, s akkor már nagyon nehéz megszabadulni tőle!

Így folytatja az apostol: “senki túl ne lépjen és meg ne károsítsa... az ő atyjafiát” (6a vers) Ez a kifejezés "túl ne lépjen": bizonyos határnak az átlépését jelenti. Azt jelenti, hogy ne csak a magam hajlékára vigyázzak, mint bölcs gazda, hanem a más tulajdonára is éppen úgy! Ne lépj át a határon oda, ahol már más tulajdona kezdődik, ne kövess el határátlépést, a más feleségével, vagyonával, becsületével, jó hírnevével szemben! Óvakodj minden ilyen határátlépéstől: szóban, cselekedetben vagy akár gondolatban és vágyakozásban is! “Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten!” (1Thessz 4,7) Nincs-e igaza az apostolnak, amikor ezekre a dolgokra úgy mutat rá, mint amelyek akadályozzák a mi szentté lételünket? Talán ez az a pont, ahol olyan nagy az ellenállás, hogy feltartóztatja a krisztusi élet áttörését, amely nem engedi érvényesülni a Jézussal való lüktető életet! Talán itt van az a megkötözöttség, amely feltartóztatja a Krisztusban való igaz és teljes örömet. Itt rejlik az egyik legerősebb és legmakacsabb megkötöző hatalom, amelyik nem enged bennünket szabadon Krisztus és az Ő munkája számára.

De hát van-e egyáltalán szabadulás a szexualitásnak ebből a mindent magának követelő hatalmából? Van! Amikor az apostol erre, hogy "mindenitek szentségben és tökéletességben bírja a maga edényét”, így folytatja: “nem kívánság gerjedelmével, mint a pogányok, a kik nem ismerik az Istent!” (4-5. vers) Tehát tőlünk azért követelhet szentséges életet az Isten a szexuális életben is, mert van egy nagy pluszunk, egy nagy kiváltságunk, lehetőségünk, erőforrásunk hozzá: az, hogy ismerjük az Istent! Ismerjük azt az Istent, aki tudomásunkra hozta, hogy “se paráznák, se bálványimádók, se házasságtörők, se pulyák, se férfiszeplősítők, Se lopók, se telhetetlenek, se részegek... nem örökölhetik Isten országát!” (1Kor 6,9-10) És ha mégis ilyenek vannak az életünkben, akkor ismerjük azt az Istent, aki tudomásunkra hozta, hogy “ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Ismerjük azt az Istent, aki Jézus golgotai halálával ennek a bűnnek a hatalmát is megtörte, és tudjuk, hogy az Ő vére megtisztíthat minket minden bűntől, a szexualitásnak a rejtett, mélyre gyökerezett fertőzöttségétől is! A nemi élet rengetegféle nyomorúságával is csak Ő tud elbánni, de Ő el tud bánni vele!

Ahol valaki igazán átadja Jézusnak a maga élete fölött a hatalmat, irányítást, ott éppen ezen a ponton csodák történnek. A legyőzhetetlennek hitt erők, viharok, vágyak a testében szublimálódnak, a nemiségnek az egyébként romboló ereje megtisztul és alkotó célok felé forduló hajtóerővé változik át, vagy pedig esetleg egy magasabb síkon: zenévé, képzőművészetté, költészetté, szeretetszolgálattá, segítve, szolgálva az elesetteket és szegényeket. Jézus, amikor azt mondja: “ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól” (Mt 18,9), ezzel igaz, hogy elzárja az alacsonyabb rendű élethez vezető ajtókat, de csak azért, hogy a teljesebb élethez vezető ajtókat megnyissa előttünk. Bátran rábízhatjuk hát gondolataink, vágyaink, érzéseink, akaratunk irányítását. A Balatonon tapasztaltam, hogy ugyanaz a szél a különböző hajókat különböző irányba tudja hajtani. Attól függ minden, hogy van állítva a vitorla, és hogy milyen irányba fordítja a kormányos a kormánylapátot. A szexualitásnak az ereje, vihara is a legkülönbözőbb irányba sodorhatja az embert. Az egyiket önmaga és mások romlásába, a másikat pedig a biztos révbe. Attól függ, ki tartja kezében a kormánylapátot és a vitorlaköteleket!

Mi ismerjük Istent: azt az Istent, aki a Jézus Krisztusban testvérünkké, barátunkká lett, belejött egészen az életünkbe - “az Ige testté lett”. Ott lépett be Isten az emberi életbe - életünknek ezen a legveszélyeztetettebb pontján, a testünkben -, ahol a bűn romboló ereje a legvalóságosabb, hogy megvívja az emberi testben az Ő megváltó harcát az emberért. Mi ilyen Istent ismerünk, és akkor fogjuk csak igazán megismerni a maga teljes megváltó hatalmában, életet megtisztító, újjászülő erejében, ha hajlandók vagyunk és merjük teljesen átadni Neki a kormánylapátot és a vitorlakötelet! Majd Ő tudja, milyen irányba használja föl a szexualitásnak azokat az erőit, amikkel mi nem tudunk mit kezdeni! Így a nemi ösztön nem akadálya, hanem eszköze lesz majd bennünk az Ő megszentelő munkájának. “Mert nem tisztátalanságra, hanem szentségre hívott el minket az Isten.” (7. vers)

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

(463. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 31.

Tudjátok, hogy ezen a mai napon iktatjuk be az újonnan megválasztott főgondnokot, két gondnokot, az új presbitereket és pótpresbitereket, gyülekezetünk tisztségszerű elöljáróit. Örülök, hogy éppen erre az alkalomra a Thesszaloniki levélnek az a része következett, amit az imént felolvastam. Arról van benne szó, hogy mi, az Isten gyermekei, akik ismerjük és elfogadtuk a megváltás örömhírét, miként forgolódjunk, hogy Istennek tessünk, komolyan vegyük Istennek azt az akaratát, hogy szentté legyünk! Mindnyájunknak szól ez az intelem, az egész gyülekezetnek. Éppen ezért szól kiváltképpen azoknak, akik Krisztus gyülekezete szolgálatára esküvel is elkötelezik magukat.

A presbiter - és ebben a megjelölésben benne értődik a főgondnok, a pótpresbiter és a lelkipásztor is -, tehát a presbiter a gyülekezetben minősített keresztyén ember, akit az Isten azért adott, hogy az Ő dicsőségét megbízatásszerűen is szolgálja. Nemcsak a jó rend érdekében történik az, hogy az egyetemes papság tisztségét viselő gyülekezeti tagok közül némelyeket még különleges tisztségre is elhívnak, hanem van ebben még egy jelképes mozzanat is: Amiként az Újtestamentum szerint a napok közt nincs semmiféle megkülönböztetés olyanformán, hogy az egyik magában véve szent, a másik meg profán lenne és mégis van egy nap a többi között, amelyik látható formában is kiábrázolja az egész földi élet megszentelését: a vasárnap, - továbbá amiként a keresztyén ember nem Jeruzsálemben, sem Garizimben keresi az Istenimádás helyét, hiszen a legkisebb zug, a legbensőbb kamrácska is templom a számára, mégis különít magának egy helyet, dómot, katedrálist, vagy fehér falú templomot épít, hogy e jelképes építményben mintegy megtestesülve is láthassa vallásos érzéseit és gondolatait. Amiként továbbá a keresztyén ember tudja, az egész élete Isten tisztelése és szolgálata, mégis ennek sűrített formáját külön erre a célra tartott összejövetelen külön is gyakorolja: valahogy ilyenformán van a gyülekezet minden tagjának egyetemes papi tisztsége és külön presbiteri tisztség viszonyában is. Tehát amiként vannak külön istentiszteleti idők, helyek és cselekmények, ugyanúgy vannak Isten szolgálatára különlegesen odaszentelt egyének is: presbiterek, akikben a gyülekezet mintegy kiábrázolva szemléli mindazt, amit minden tagja is Istentől való életként magában hordoz. Tehát a presbiterek a többi gyülekezeti tagok között ugyanazt képviselik, mint a vasárnap a többi napok között, mint a templomépület a rendes lakóházak között. A presbiter/főgondnok, gondnokok, pótpresbiterek és lelkipásztor az Istennek a szolgálói, Istennek szentelt keresztyén élet élő szimbólumai a gyülekezetben, az öntudatos református egyháztag élő személyben megtestesült jelképei.

A presbiterségnek ilyen meghatározása nemcsak a nagy megtiszteltetést jelenti annak viselőjére, hanem roskasztó felelősséget is. Azért mondottam előbb, hogy amiről itt Isten Igéje beszél most, az mindnyájunknak szól, az egész gyülekezetnek, és éppen ezért kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek. Nem arról a sok mindenféle szolgálatról beszél, amit az Isten gyermekeinek és kiváltképpen az egyházi tisztséget viselőknek feladata és kötelessége végezni az Isten dicsőségére, hanem mindenféle Istennek való szolgálat alapjáról, gyökeréről: a szentté lételről! Isten nem fogadja el, és nem áldja meg annak az embernek a szolgálatát, jó szándékú igyekezetét, munkáját, aki nem adta oda neki előbb a szívét! Nem úgy lehet tehát Isten dicsőségére szolgálatot végezni, hogy kigondolunk valami szépet, és azt mondjuk egymásnak: Nosza gyertek, végezzünk valami jót, valami nagyot, alkossunk, építsünk, virágoztassuk fel ezt a gyülekezetet, hadd lássa meg a világ és a szomszédos gyülekezetek, mit tud a pasaréti egyházközség! - hanem mindennek a helyes és jó felbuzdulásnak van egy jó előzménye, előfeltétele, ami nélkül nem megy semmi: Istennek az az akarata, hogy szentté legyünk! Ennek a szentté lételnek az áldott eredményeként nőhetnek csak ki a különböző szolgálatok, tevékenységek. A megszentelt élet fáján gyümölcsként teremnek azok a szolgálatok, amik Istent dicsőítik, és a gyülekezetet építik.

Tehát az Isten akarata, hogy mi szentek legyünk. Milyenek azok a szentek? Nem azok, akik sok szép erényükkel mások fölött állanak. Nem az erkölcsi hősök a szentek, nem a vallásos lángelmék, sem nem azok, akik a lelki erőik legmagasabb fokát elérték. Nem az eszményi emberek, azaz az olyanok, akikben egy eszme megtestesült, hanem azok a szentek, akik megismerték, megszerették, és magukba fogadták a Szentet: az önmagát Jézus Krisztusban közlő Istent! Akik egy egész életre lekötelezetteivé váltak Istennek azért, hogy bűnös életüknek megkegyelmezett, akiket a Krisztusban kapott bűnbocsánat ereje megragadott és Istennel való életközösségbe vont. Tehát azok a szent emberek, akiknek a személyében a Szent jelenléte, Jézus Lelke érezhető és tapasztalható. Szentek azok, akiknek az életében megcsillan valami az egyetlen Szent jóságából, tisztaságából, derűjéből, békességéből, akik hordozó edényei, képviselői annak az akaratnak, amelyik egészen más jellegű, mint az e világban uralkodó akarat. Azok az emberek szentek, akik kapcsolatban vannak a felső világosság országával.

Vajon az ilyen szentek teljesen bűntelenek-e? Nem! Ha Bach egy öreg falusi orgonán játszaná is el valamelyik művét, a hangszer minden hiányossága mellett is rögtön megérződnék, hogy egy hasonlíthatatlanul nagy művész van itt! És ha Krisztus egy emberéletet hangszerévé avat, ha még annyira hallható is, hogy itt valami hamis, ott egy húr szakadt: a tökéletlen hangszer mégsem homályosítja el a tökéletes játékost! Sőt, éppen ez érezteti igazán a hangszer és a művész közötti különbséget: a hallgatóságnak nem jut eszébe, hogy a játék szépségét a hangszer jóságának a számlájára írja! A szentek életében nagyon is látszik a köztük és Krisztus között lévő távolság. Azért nem szenvednek ezek az emberek az emberdicsőítés szennyfoltjai miatt, mert cselekedeteikért a mennyei Atyát dicsőítik az emberek. A szentekkel nem lehet személyi kultuszt űzni, mert ami bennük van, sokkalta nagyobb annál, hogy azt a javukra lehetne írni. A szentek olyan emberek, akiknél kizárt dolog, hogy bennük higgyenek; akik viszont megkönnyítik másoknak azt, hogy Istenben higgyenek, azon egyszerű oknál fogva, mivel Isten jelen van az életükben.

Nyilvánvaló, hogy ez a szentség nem egy bizonyos tulajdonság az embernél, amit bizonyos helyeken és körülmények között gyakorol az ember, hanem az egész életünknek a minősége, ami a magatartásunkat minden helyen és minden időben meghatározza. Egy példával hadd világítsam meg ezt: Egy lelkipásztor egyszer egy hívő egyháztagját, aki kereskedő volt, akarta meglátogatni valamilyen ügyben. Közben találkozott egy barátjával, aki mikor meghallotta, hogy hová igyekszik, azt mondta a lelkipásztornak: Gondolj arra, hogy ennek az embernek az istentisztelete akkor kezdődik, amikor üzlete rolóját lehúzta. Nos: a szentség nem olyan ünnepi öltözet, amit egy-egy alkalomra, istentiszteletre, presbiteri gyűlésre, valamilyen szolgálat végzése idejére magunkra veszünk, s azután visszaöltözünk a sokkal kényelmesebb hétköznapi ruhánkba, amelyik a lelkiismeretünket nem szorítja annyira. Ez a farizeusi szentség, ez az álszent emberek magatartása! Az igazi szentség nem több ennél, hanem más: Isten uralma alá adott élet, Jézussal való együtt járás, forgolódás - akkor is, amikor fölbosszantanak, akkor is, amikor belépsz a gyárkapun, vagy kirándulsz a hegyek közé, sportolni.

Hogyan érhetjük el ezt a szentté lételt? Fontos itt, amit az Ige mond: “Az Isten akaratja, a ti szentté lételetek.” (1Thessz 4,3) Tehát nem a saját görcsös erőfeszítésünk és küzdelmünk eredménye az. Nem azt mondja Pál, hogy az Isten parancsolja, vagy követeli a szentté lételt, nincs itt szó semmi olyanról, amit nekünk magunknak kellene megcselekednünk. Hanem azt mondja: “A ti szentté lételetek” Isten akarata a ti számotokra. A szentség éppen úgy, mint a bűnbocsánat, olyan valami, amit Isten javunkra akar tenni. A szentség nem olyasmi, amiért erőlködnünk kellene, amit minden erőnk latba vetésével kellene kiharcolnunk, hanem ez az a nagy ajándék, a nagy eredmény, amit Isten készen tart az övéi számára. A szentség: magának Jézusnak a munkája az övéiben. Tehát Isten akarata az én szentté lételem, de vajon nekem is az-e az akaratom, hogy Ő megszenteljen engem? Kész vagyok-e hagyni, engedni Istent, hogy véghez vigye bennem mindazt, ami Krisztus halála és feltámadása által lehetővé vált a számomra? Tehát a megszentelődésben nem vagyunk olyan teljesen passzívak, mint egy hangszer az előbbi hasonlat szerint: nemcsak eltűrjük a szentséget, hanem magunknak is akarnunk kell elfogadni és megélni azt! A szentség nem abban áll, hogy teljes erőmből igyekszem minél több jó cselekedetre és minél változatosabb szolgálatokra, hanem abban, hogy igyekszem minél teljesebb engedelmességre! Az előbbi hasonlat szerint: hogy mikor az Úr lenyom egy billentyűt életem orgonáján, az ennek megfelelő hang valóban szóljon is! Ne makacskodjék, hanem engedelmeskedjék a művésznek!

Érzitek-e, mennyire alapja, gyökere ez minden szolgálatunknak, amit mint Isten gyermekei a világban, vagy mint presbiterek az egyházban Isten dicsőségére végezhetünk?! Az Istennek odaszentelt élet! Ennek az életformának a valóságát kell néktek mint élő szimbólumoknak odaélnetek velem együtt a gyülekezet elé, és ennek az életnek a gyümölcsei lehetnek azok a szolgálatok, amiket Isten és a gyülekezet vár tőlünk! Kérünk tehát titeket, atyámfiai, presbiterek, “és intünk az Úr Jézusban, hogy a szerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek: mindinkább gyarapodjatok. Mert tudjátok, milyen parancsolatokat adtunk néktek az Úr Jézus által. Mert ez az Isten akaratja, a ti szentté lételetek!” (1Thessz 4,1-3) Mielőtt letennétek az esküt, könyörögjetek együtt az egész gyülekezettel:

Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent,
S Jézusommal légyek egy már e földön lent!
Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, hadd lehessek szent!

(463. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 17.

E most soron következő részben szinte halljuk, amint az apostol felkattintja szíve legbensőbb rekeszének a zárját. Így a szerelmesek vallanak, és az apostolnak nincs más szerelme, csak a gyülekezet. Elmondja, hogy nem bírta már a vágyakozást a thesszalonikaiak után. El akart menni hozzájuk - bármily veszedelmesnek látszott is ez a vállalkozás -, de nem sikerült. Most athéni nagy árvaságában nyomasztóan nehezedik szívére a kényszerből elhagyott thesszaloniki gyülekezet állapota: vajon mi van velük, megmaradtak-e a hitben, nem tántorodtak-e meg a szorongattatások között? Elküldi Timótheust, hogy erősítse a gyülekezetet és hozzon hírt róluk. Timótheus követsége az akkori közlekedési viszonyok mellett legjobb esetben is hetekig tartott. Ezalatt érte el Pál aggodalma a csúcspontot. De végre megjött Timótheus! Örömhírt hozott: a gyülekezet hite és szeretete ég. Szinte megelevenedünk, hogy ti erősek vagytok az Úrban! - írja az apostol.

Megható ez a nagy, ez az igazi pásztori szeretet az apostolban az Úr gyermekei iránt. Íme, a távolból is, saját baját, szorongattatását feledve, ennyire szívén tudja viselni testvérei sorsát! Milyen jó lenne, ha velünk is ennyire törődnék valaki, ha a mi hitben való állapotunkat is ilyen komolyan szívén viselné egy ilyen pásztori egyéniség! Azt mondjátok: hiszen azért van a gyülekezetnek lelkipásztora, hogy törődjék a hívei lelkével. Nos: igazatok van! Nagyon sokszor éreztem, hogy ez lenne az igazi szolgálatom, amit az apostol így ír: “nagy kívánsággal igyekeztünk, hogy szemtől-szembe láthassunk titeket”. (1Thessz 2,17b) Tehát, hogy egyenként beszélgethessünk el egymással a hitetek állapotáról. Érzem is, hogy sokan vannak közöttetek, akiknek jól esnék, akinek szüksége lenne arra, hogy valaki odamenjen hozzá, megszólítsa és megkérdezze: Atyámfia, hadd ismerjem meg a te hitedet, “ha nem kísértett-é meg valami módon... a kísértő? (1Thessz 3,5) Tudom azt is, hogy legnagyobb mulasztásom veletek szemben ezen a téren van. Bocsássatok meg, ha hiába vártatok, legyetek elnézők irántunk, ha megakadályozott bennünket a hozzátok való menetelben a Sátán (v.ö. 1Thessz 2,18), és könyörögjetek velünk együtt, hogy ”Maga pedig az Isten, és a mi Atyánk, és a mi Urunk a Jézus Krisztus egyengesse meg a mi útunkat ti hozzátok!" (1Thessz 3,11) Adná a mi Urunk, hogy ez az esztendő a személyes pásztori gondozás, a lélektől lélekig való találkozás, az egyenkénti lelkigondozás áldott alakulása lehessen!

Igen: Ilyen alkalom lehessen, mégpedig nemcsak a gyülekezet és a lelkipásztorai közötti viszonylatban, hanem a gyülekezet tagjainak egymás közti viszonylatában is! Tehát hogy felgerjedne bennünk a lelkigondozói felelősség egymás iránt kölcsönösen! Amikor találkozunk egymással, atyafiak, rendszerint az az első kérdésünk egymáshoz: hogy vagy? És ezt rendszerint olyan automatikusan szoktuk kérdezni, hogy meg se várjuk rá a feleletet, hanem máris áttérünk valami más témára. Inkább csak olyan üres udvariassági forma ez közöttünk. Néha, amikor több komolysággal kérdezzük, esetleg még hozzáteszünk valamit így: Hogy vagytok otthon? Hogy vagy a munkáddal? Hogy vagy az egészségeddel? És amilyen tartalmatlan a kérdés, rendszerint olyan tartalmatlan szokott lenni a felelet is, valahogy így: Hát csak vagyunk. Vagy: jól vagyunk. Vagy csak egyszerűen: köszönöm, hát ti? Nos: nem lehetne ezt a kérdést elmélyítenünk egymás felé és egészen komolyan megkérdezni azt a másik atyánkfiát: hogy vagy a hiteddel, hogy vagy Jézus Krisztussal, hogy vagy az imádsággal? A kísértéseiddel, a lelki problémáiddal? Tehát pásztori szeretettel és felelősséggel érdeklődni egymás hogyléte iránt! Pál apostol így kérdeztette meg Timótheus által a thesszalonikaiakat. Már maga egy ilyen kérdés is sokat ér, mert az embert arra ösztönzi, hogy számot adjon olyan dolgokról, amiket önmagában sem igen szokott megfogalmazni. Ne hagyjuk egymást, Testvérek! Ne hagyjuk, hogy csak vívja meg ki-ki egyedül a maga lelki harcait, oldja meg a maga problémáit, ahogy tudja. Segítsünk egymáson, próbáljuk így, lelkileg is erősíteni egymást, megmaradni az Úrban és találkozni egymással. Semmi sem áll távolabb a Krisztus gyülekezetétől, mint az a kaini lelkület, amelyik így érzi: Avagy őrizője vagyok-e én az én atyámfiának?! Ennek éppen az ellentéte az a krisztusi törvény, amit Pál így fogalmazott meg: Egymás terhét hordozzátok!

Nagyon indokolt ez az egymással való ilyen lelki törődés. Pál a maga aggodalmát a thesszalonikaiak felől így írja le: “Hogy senki meg ne tántorodjék ama szorongattatások között: mert ti magatok tudjátok, hogy mi arra rendeltettünk. Mert mikor közöttetek valánk is, előre megmondtuk néktek, hogy szorongattatásnak leszünk kitéve, amint meg is történt. Annakokáért én is, mivelhogy tovább már nem tűrhetém, elküldék, hogy megismerjem a ti hiteteket, ha nem kísértett-é meg valami módon titeket a kísértő és nem lett-é hiábavaló a mi fáradságunk?” (1Thessz 3,3-5) Mi hát az a veszedelem, ami a Krisztusban való hitünkre leselkedik? Így mondja az apostol: szorongattatás és kísértés. Pál távozása után ugyancsak benne voltak mindkettőben a thesszalonikaiak. Minden oldalról fenyegették és támadták őket, úgy, ahogyan Pál előre meg is mondta nékik. Fenyegetéssel és gúnnyal akarták megfélemlíteni, és Krisztustól eltántorítani őket. És ezekre a szorongattatásokra egyenesen azt mondja Pál, hogy mi erre rendeltettünk! (1Thessz 3,3c) Tehát nem betegségekre, szenvedésekre, anyagi gondokra és nélkülözésekre gondol, hanem arra a különös szorongattatásra, amelyet az hoz magával, hogy valaki komolyan akarja követni Jézust. Mi arra rendeltettünk: tehát nem is lehet másképp, mint hogy valami módon belekeveredünk ezekbe a szorongattatásokba. Ahol Krisztus végzi a munkáját az ember életében, ott a nagy ellenfél, a Sátán is mindig akcióban van! Tervszerűek azok a szorongattatások, amikkel a Sátán tönkre akarja tenni a mi ébredező keresztyén életünket. Jó ezt nekünk is tudomásul vennünk, hogy mi is erre rendeltettünk. Keresztyénnek lenni, krisztusinak lenni nem lehet simán, hanem mindig csak valamilyen nyomás alatt, szorongattatások között.

Lehet az a szorongattatás külső, például egy hitetlen, cinikus, a hit dolgaival gúnyolódó élettárs, meg nem értő családi környezet, egykori barátok, akik nem tudják megérteni azt a változást, ami benned a Krisztusban való hit által végbemegy. De belülről is jöhetnek szorongattatások: mint például egy olyan régi bűn kísért, amit már egyszer Krisztusba vittél, amit Nála letettél, és amire bűnbocsánatot kaptál, és most egyszerre újra itt van, és hív téged. Vagy olyan csüggedés, amitől már egyszer megszabadultál: hirtelen, mintegy lesből újra megtámad és szorongat. Vagy valamilyen hitbeli kételkedés újra feltámad és üldöz. De sok hívő ember panaszkodott már nekem arról, hogy rettenetes kételkedések gyötrik! Sokszor még az Isten létezésében való kétely is megtámadja a hívőket. Nem olyan szorongattatások ezek is, amikre Pál azt mondja, hogy arra rendeltettünk? Látod-e, mint áll a szorongattatások mögött a kereszt árnyéka? Annak az új életnek, amelyet Krisztus az övéinek ajándékoz, minden boldogságában és hálaadásában a kereszt is ott van mindig. Az egész hívő élet a kereszt jegyében áll, ami azt jelenti, hogy hinni és Krisztust követni mindig csak küzdelmeknek és a sátáni megtámadásoknak a jegyében lehet! Azt mondja Jézus: A tanítvány nem nagyobb a Mesterénél! Ha engem üldöztek, titeket is üldöznek majd! Üldöznek a régi vágyaid, gondolataid, kísértéseid, kételyeid!

És az nem baj, hogy ilyen szorongattatások és kísértések között halad az a bizonyos keskeny út Krisztus nyomdokain, de ennek az a veszedelme, hogy a hívő lélek megtántorodik a szorongattatások között. (v.ö. 3. vers) Tehát megtántorodik, meginog, egyensúlyát veszti, kompromisszumokra hajlik, a békesség kedvéért alkalmazkodik, enged. Belefárad, kedvét veszti, visszahőköl, föladja a küzdelmet. Nem is visszaesésről és elbukásról van itt szó, csak megtántorodásról, mint amikor valaki megszédül és inogni kezd - és máris azt mondja az apostol: Nem lett-e hiábavaló a mi fáradozásunk? Krisztushoz tartozni csak annyira halálosan komolyan lehet, csak annyira teljes emberként, teljes szívvel lehet! “Valaki az eke szarvára veti kezét és hátra tekint - csak hátratekint, még ha nem vette is le közben kezét az eke szarváról, csak hátratekint! - nem alkalmas az Isten országára!” (Lk 9,62)

És most jön ennek a résznek a nagy örömüzenete: Timótheus megjön a jó hírrel: a thesszalonikiak megálltak hitükben, a szorongattatások és kísértések között! Pál szinte fölélénkül, amikor azt írhatja: “Ti erősek vagytok az Úrban!” (1Thessz 3,8) Íme, nem tántorodtak meg, Krisztus győzött! A kereszt ereje hatalmasabb volt, mint a szorongattatás! Ma is az!! Akármilyen nagy a kísértő, nem nagyobb, mint a Megváltó! Akármilyen legyőzhetetlen a bűn, nem hatalmasabb, mint az, aki már legyőzte! Thesszalonikai testvéreink azt üzenik most, az évezredek távolából: Ne tántorodjatok meg! Ne engedjetek a külső és belső kísértésnek! A szorongattatások legyőzhetők! Tekintsetek az Úrra: él és Ő győz! “Ti erősek vagytok az Úrban” (8. vers) - írja az apostol. Ez a győzelem és az erő titka: az Úrban lenni! Nem azt mondja, hogy ti küzdötök, sem azt, hogy: legyetek erősek, - hanem: erősek vagytok az Úrban! Nem azt mondja, hogy az Úrnál vagy az Úr mellett, vagy az Úrral együtt, hanem: az Úrban! Az Úr Jézus Krisztus tehát olyan, mint egy tér, amelybe az ember beleállhat, amelybe beletartozhat. Aki ott van - az Úrban -, azt az Úr minden oldalról körülveszi, hatalmával és erejével, szentségével és tisztaságával védi. Tehát a mi erőnk nem a jó egészségben van, nem a jó testi és lelki kondíciónkban van, nem a sok tudományban, nem a szerencsés életkörülményekben, még csak nem is a hitünkben van - hanem az Úrban! Jézusban: az élő, jelenlévő, belélegezhető, bennünket minden oldalról körülvevő személyben! Tehát az a döntő kérdésünk a szorongattatások és a kísértések között - azaz a leghétköznapibb életünk minden megnyilvánulásában: valóban az Úrban vagyunk-e? Nem vele, mellette, nála, hanem: benne?! Beletartozik-e az életünk teljesen ebbe a szent térségbe?

És még valamit: Ha az Úrban vagyunk, akkor életünkbe új nézőpont kerül, amely minden szorongattatást legyőz. Így mondja Pál: “Eljő Jézus Krisztus!” (1Thessz 3,13b) Az Úrban élni egyúttal a visszatérő, a mi Urunk eljövetelében, az Ő végső győzelmében való reménységben élést is jelenti. Azt a reménységet, hogy az a láthatatlan tér, ami körülvesz, véd, erősít, az a láthatatlan szentség és tisztaság, dicsőség és hatalom: az egyszer láthatóvá válik a maga teljes valóságában! Mi, keresztyének, a Krisztus keresztjéről áradó győzelemből élünk, az Ő végső győzelmében reménykedve! A világtörténelem felett és a mi személyes létünk felett ezt a célt látjuk mindig: Urunk eljön! - Álljatok meg hát az Úrban! Megállhattok az Úrban és az Ő reménységben! A szorongattatások és kísértések között tapasztaljuk meg, hogy:

Erőnk magában mit sem ér,
Mi csakhamar elesnénk:
De küzd értünk a hős vezér,
Kit Isten rendelt mellénk.
Kérdezed: ki az? Jézus Krisztus az,
Isten szent Fia, Az ég és föld Ura,
Ő a mi diadalmunk.

(390. ének 2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. január 10.

Advent a köztudatban úgy él, mint Jézus Krisztus eljövetele várásának az ideje. Igen, Jézust várjuk, ilyenkor az Ő eljövetelére való készülődésről szoktunk beszélni. De nem úgy várjuk a mi Urunkat, mint az ótestamentumi nép várta a Messiását, mert mi már tudjuk, hogy az Ige testté lett, Isten Fia megszületett, Benne elközelített hozzánk az Istennek országa. Az Ótestamentum adventi váradalma már beteljesedett. Azt is tudjuk, hogy a már megszületett, meghalt, feltámadott és mennybement Krisztus újra visszajön erre a földre, de másként, mint először: nagy hatalommal és dicsőséggel, ítélettartásra elevenek és holtak felett. Urunknak ezt az eljövetelét is várjuk, mindig, nemcsak adventkor. De most nem erről a Krisztus-várásról és eljövetelről van szó, hanem a múltban beteljesült eljövetel és a jövőben remélt eljövetel között van egy harmadikféle eljövetele is a mi Urunknak, olyan, ami mindig aktuális, ami itt és most is, és minden nap újra megismétlődik: az, amikor az Ő Igéjében jön hozzánk, az Ő szavával keres bennünket, az Ő beszédében válik valósággá az Ő jelenléte. Erről beszél az apostol a felolvasott részben:

“...befogadván az Istennek általunk hirdetett beszédét, nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét (a minthogy valósággal az is), a mely munkálkodik is ti bennetek, a kik hisztek.” (13b vers)

Tehát Isten beszédéről van szó. Próbáljuk megérteni az egész Biblia összefüggésében, micsoda az Isten beszéde? Magyar nyelvünkben külön szavunk is van, amivel csak ezt jelöljük, így: Isten Igéje. Isten szava, Isten Igéje nem egyéb, mint Isten hatalmának, erejének a számunkra érzékelhető megnyilvánulása. Szavának erejével teremtette az eget és a földet. Amire azt mondta: legyen, az lett! Mózes és a próféták által hirdetett szavával, beszédével választott ki, gyűjtött össze és formált ki magának egy népet, azt szavával kormányozta, nevelte, áldotta és büntette.

És ugyanez az isteni beszéd, ez a világteremtő és kormányozó isteni hatalom lett testté a Jézus Krisztusban, akiben Istennek embert kereső, megtaláló, idvezítő, áldó és ítélő szava megtestesült a földön. Jézus Krisztus földi személyében érzékelhetünk valamit abból a hatalomból, amit az Isten beszéde jelent. Ahol megjelenik, meggyógyulnak a betegek, jajgatva menekülnek az ördögök, feltámadnak még a halottak is, kisimul a tenger tajtékzó hulláma, megtisztul a bűntől beszennyezett emberszív. Személye, munkája, halála, feltámadása, mennybemenetele a leghatalmasabb isteni beszéd, aminek kárhozatból megmentő, üdvözítő ereje van.

És Istennek ugyanaz a beszéde, amivel világot teremtett, ami Jézus Krisztusban testté lett: szól tovább az apostolok ajkán, mint Jézusról szóló bizonyságtétel és ennek a nyomán is gyülekezetek támadnak, betegek gyógyulnak, halottak támadnak fel, emberi életek változnak át, bűnös életek tisztulnak meg - mintha maga Krisztus járna ott, ahol hirdetik az Isten beszédét. Mintha?

Nem! Valósággal Ő maga, az élő Jézus Krisztus jár és munkálkodik ott, ahol hirdetik az Isten beszédét, Igéjét! Azért írja Pál a thesszalonikaiaknak, hogy Istennek az általunk hirdetett beszédét nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét és megjegyzi: amint hogy valósággal az is, amely munkálkodik is ti közöttetek, akik hisztek.

Isten beszéde más, mint az emberi beszéd, nem üres szó, hanem élő, ható szó, amelyik telítve van isteni erővel és hatalommal. Isten Igéjének olyan ereje van, ami felülmúlja mindazt, amire emberi szavak képesek. Isten élő szavában az az isteni szeretet, irgalom, megbocsátás, az az isteni hatalom, erő, energia jön és működik, aminek a valóságát Jézus történeti személyében láthatjuk: az Igében maga Jézus jön és hat és munkálkodik közöttünk, meg bennünk! Nem volt-e még ilyen élményünk? Nem tapasztaltuk-e, hogy a Biblia olvasása vagy a hirdetett Ige hallgatása közben az az Ige mintha egyszer csak reánk nézett volna, mintha kiterjesztett kézzé vált volna, amelyik rámutatott életünk valami fájó, gyenge pontjára, vagy megragadott és magához ölelt? Vagy nem tapasztaltuk-e még, hogy egy-egy Ige úgy hatott a szívünk sebére, mint a balzsam, megérintette, enyhítette a fájdalmat és meggyógyította? Nem tapasztaltuk-e még azt szenvedésben, fájdalomban, gyászban, olyan megkísértésben, amit nem tudtál legyőzni, hogy egy Ige jött hozzád, Istennek egy szava, beszéde, és olyan Ige, amelyik telítve volt erővel, segítséggel, olyan Ige, amelyik számodra új erőt, új bizalmat, új hitet tudott hozni?

Igen: az Isten Igéje munkálkodik, nem puszta szó ez. Ébresztő, vigasztaló, ható erejű szó! A Szentlélek által munkálkodó Krisztus maga! Pár nappal ezelőtt jártam egy halni készülő beteg öregembernél. Tele volt halálfélelemmel. Úrvacsorát kért. Beszéltem neki Jézusról, a Megváltóról, aki a keresztfán kifizette helyettünk minden tartozásunkat a mennyben, hirdettem néki Istennek azt a beszédét, amelyben tudtunkra adja nékünk, hogy megbocsát, szeret és hazavár. Az öregember elkínzott arca felragyogott. Most már sokkal nyugodtabban halok meg, mondta megbékülve. Itt láttam újra Isten beszédének a hatalmát. Hiszen mit tudnánk mi önmagunktól megnyugtatót mondani a halállal szemben egy haldokló embernek? Csak hazugságot, csak áltatást! Viszont Isten beszéde munkálkodott, áttörte a halál ijesztő sötétségét, elűzte a félelmet, békességet teremtett egy szorongó emberszívben, rányitotta az örök élet ajtaját.

Micsoda hatalom lehet az a szó, ami egy embert a halál valóságával szemben is meg tud erősíteni?! Micsoda hatalom? Jézus Krisztus! Ő jön hozzánk, Ő van itt közöttünk az Ő szavában, Igéjében, beszédében. Nem kell ahhoz valamiféle misztikus elrévülés, megrázó nagy élmény, természetellenes, rendkívüli lelki tortúra, hogy valaki találkozzék Jézussal, hanem csak meghallani kell az Ő szavát, ahogy Pál mondja: befogadni az Isten beszédét, mert Jézus most az Isten beszédében, az Igében jön és van itt!

De hát hogyan jön az Isten beszéde hozzánk? Az se valami természetellenes úton történik, hanem nagyon is egyszerűen: emberi közvetítéssel. Ezt mondja Pál: Istennek általunk hirdetett beszédét nem úgy fogadtátok, mint emberek beszédét, hanem mint Isten beszédét, amint hogy valósággal az is! Isten emberek révén juttatja el hozzánk az Ő beszédét. Így keletkezett az egész Biblia, mint az Isten közvetlen beszédének az okmánya. Ebben van az Ő írott beszéde, az írott Ige. Benne Pál szaván, vagy Máté írásán, vagy Sámuel könyvén át maga az élő Isten személyesen szól ahhoz, aki olvassa.

Hallottam már olyan hívő emberről, aki ezt annyira komolyan veszi, hogy térden állva szokta olvasni a Bibliáját, mert a szavában jelenlévő Úr előtt ezt tartja a legméltóbb magatartásnak. Az írott Igét magyarázó emberi beszéd is Isten beszéde, Isten Igéje - ez a hirdetett Ige. Éppen ebben van a prédikálás roskasztó felelőssége, hogy az az emberi beszéd valóban hordozója lehessen az Isten beszédének, a bennetek munkálkodó isteni szónak. A prédikációra való készülés minden titka abban van, hogy minél engedelmesebben tudja a prédikáló továbbmondani azt az isteni beszédet, amit a Bibliából meghallott. Pál kérte is a gyülekezeteket, hogy imádkozzanak ezért. Tudom, hogy közöttetek is sokan imádkoznak velem együtt ugyanezért. Kérem is a gyülekezetet, mindig újra könyörögjenek azért a kegyelemért, hogy az itt hirdetett Igében váljék valósággá, hallhatóvá Krisztus jelenléte közöttünk!

De ehhez még valami más is kell. Az apostol hálát ad azért, hogy az őáltala hirdetett Igét nem úgy fogadták, mint ember beszédét, hanem mint Istennek beszédét. Tehát az Ige erejének a bennünk való munkálkodása, hatása, realitása nagymértékben függ attól, hogy miként fogadjuk azt!

A leghűségesebben hirdetett Ige is hatástalan, eredménytelen marad, ha megreked a hallgatásunk az emberi beszédnél, ha úgy fogadjuk, mint emberi teljesítményt. Amikor pár esztendővel ezelőtt a 10 éves jubileumra a gyülekezettől ezt a palástot kaptam, elmondtam, s azóta is többször elismételtem, hogy mi jelentőségét láttam ennek a ruhadarabnak. Egyedül azt, hogy segít eltakarni azt a embert, aki Istentől az üzenetet hozta. Az apostol szavai szerint: hogy ne úgy fogadja a gyülekezet a prédikációt, mint ember beszédét, hanem mint Isten beszédét, aminthogy valósággal az is! Akinek a számára nagy jelentősége van annak, hogy ki hirdeti az Igét: az nem úgy fogadja azt, mint Isten beszédét. Amikor jön a postás, és levelet nyújt felénk, ugye senki sem utasítja vissza azért, mert esetleg nem kellemes a levélhordó személye? Talán azt se vesszük észre, hogyan néz ki, annyira csak a kezében lévő papíros érdekel. Mert az a fődolog, a közvetítő pedig mellékes.

És Isten országában is így van: az evangélium, az Isten beszéde a fődolog, s akkor mellékes, hogy ki hozza. Nagyon ügyeljünk arra, hogy függővé ne tegyük Isten beszédének a meghallását attól a szimpátiától vagy antipátiától, amit az üzenet közvetítője iránt érzünk.

Krisztus jön az Igéjében felénk, de nem mágikusan, hanem lelkileg, szellemileg. Nem leterít, mint a becsapó villám, hanem szállást kér, mint a kopogtató vendég. Az apostol azon örvendezik, hogy a thesszalonikaiak befogadták az Isten beszédét. Istennek a befogadott, az életünkbe beengedett isteni beszéde kezd el munkálkodni bennünk!

Aki hittel fogadja be a meghallott, vagy olvasott isteni beszédet, magát Jézust bocsátja be a szívébe, az életébe, Jézust, aki az Ő áldott erőit, isteni életét szétárasztja ott, ahol befogadták. Isten beszédét lehet nem befogadni is. Erről is ír az apostol: “A kik megölték az Úr Jézust is és a saját prófétáikat, és minket is üldöznek, és az Istennek nem tetszenek, és minden embernek ellenségei; A kik megtiltják nékünk, hogy a pogányoknak ne prédikáljunk hogy üdvözüljenek; hogy mindenkor betöltsék bűneiket; de végre utólérte őket az Isten haragja.” (15-16. vers). Az ilyenekre is hat Isten Igéjének az ereje, de nem áldásul, hanem átokul, nem megmentésükre, hanem harag gyanánt. Isten beszédét nem lehet felelőtlenül hallgatni! Aki nem lesz követőjévé Krisztusnak, az ellenségévé lesz Néki, s ez esetleg csak az ítéletkor derül ki - de akkor már késő.

Vegyük hát tudomásul, hogy a mi Urunk jön. Felénk jön, hozzánk jön. Segítő, gyógyító energiáját az életünkbe beleönteni jön. Isten élő beszédében, az írott és hirdetett Igében jön. Még mindig jön, újra jön! Hogyan fogadjuk?

Bár tudnánk úgy várni, ahogyan ez az ének fejezi ki:

Lelki örömmel megújulva Imádjuk szent Felségedet,
Hogy ismét mireánk fordulva Szemléljük régi kedvedet,
Megnyitjuk szívünket,
Tárjuk kebelünket,
Hogy Jézusunkat e képen fogadjuk,
Híven általadjuk Néki magunkat.

308 ének 4. vers

Ámen

Dátum: 1953. december 20.

Mostanában gyakran kell gondolnom arra az Igére, amit Jézus mondott tanítványainak, akik eledelt akartak hozni Neki a faluból. Ezt mondta: “Van nékem eledelem..., a mit ti nem tudtok... Az én eledelem az, hogy annak akaratját cselekedjem, a ki elküldött engem és, az ő dolgát elvégezzem.” (Jn 4,32. 34) Tehát Jézus számára az Isten uralma terjesztéséért végzett szolgálat olyan életszükséglet volt, mint a test számára az eledel. És nyilván azért mondta ezt, hogy mi is táplálkozzunk ezzel az eledellel. Isten dolgát végezni, Isten akaratát cselekedni annyi, mint lelkileg táplálkozni, lelkileg erősödni, lelkileg növekedni.

Ebből pedig az következik, hogy lelki életünk elernyedésének, megfáradásának egyik fő oka ez a táplálékhiány! Nem végezzük az Isten dolgait, nem munkáljuk az Ő uralmának a terjesztését a földön, nem táplálkozunk Jézus eledelével. Ma nagyon általános jelenség a hívő emberek megfáradása, ellankadása, erőtelensége. Akikben még pár évvel ezelőtt is lobogott a Szentlélek tüze, ma csüggedten szemlélik saját visszaesésüket, közönyüket, lelki szárazságukat. De vajon nem azért van-e ez, mert nem végeznek semmi konkrét szolgálatot az Isten országa építésében? Mert hiányzik az az eledel, ami a lelki kondíciójukat fönntartaná?! Én egyszer három napig nem ehettem semmit, s utána, amikor találkoztam egy kedves régi ismerősömmel, az illető sírva fakadt, amikor meglátott, olyan szánalmasan nézhettem ki. Lelkileg is így van ez! Aki nem végez valamilyen konkrét szolgálatot az Isten dolgait illetően, az éhezteti a lelkét, s akkor ezután nem csoda, ha lelki életén a legkülönbözőbb betegségek jelei mutatkoznak. Például az, hogy nem tud imádkozni, nem kívánja Isten Igéjét, nem tud ellenállni a kísértésnek, eluralkodnak rajta régi bűnei, közönyössé, üressé, hideggé válik a lelke. A friss és jó erőben lévő lelkiállapotot nem lehet fenntartani Istennek való szolgálat végzése nélkül! A mi eledelünk is az, ami Jézusé volt, míg testben járt közöttünk: hogy tudniillik cselekedjük Annak akaratát, Aki elküldött bennünket és végezzük az Ő dolgait. Más szóval azt jelenti ez, hogy Isten küldötteként, Jézus apostolaként kellene élnünk és járnunk e világban. Isten akaratának a cselekvése, az Ő dolgainak a végzése röviden ebbe a szóba foglalható össze: apostolság. És ennek az apostoli szolgálatnak néhány jellemző vonását látjuk itt Pál levelének a soron következő részében.

Az apostolság nem külön tisztség, amire úgy választ valakit a gyülekezet, mint a lelkipásztori vagy a presbiteri tisztség betöltésére, hanem apostolnak lenni minden Krisztust ismerő és Krisztusban hívő ember feladata és szolgálata. Pált sem emberek bízták meg vele, hanem így mondja: “az Isten méltatott minket arra, hogy reánk bízza az evangyéliomot. (1Thessz 2,4) Pálnál különösen sokat mond ez a kifejezés: “Az Isten méltatott arra...”. Hiszen köztudomású, hogy ki volt azelőtt ez a Pál. Ha van a világon valaki, aki méltatlan az apostolságra, a Krisztus ügyéért való szolgálatra, akkor éppen Pál az. Hiszen gyűlölte Krisztust, tanítványait üldözte, kezéhez hívő emberek vére tapadt. Rengeteg bajt, keserűséget, szomorúságot szerzett Krisztus híveinek, ő maga végsőkig ellenállt Isten hívásának - és mégis éppen őt, mindenek között a legméltatlanabbat méltatta Isten arra, hogy reá bízza a Krisztusról szóló örömhír terjesztését. Méltatta arra, hogy megismerje Jézust, méltatta arra, hogy bűnét megbánja és megtérhessen, méltatta arra, hogy bűnbocsánatot nyerjen és új életet.

Milyen különös módon teszi Isten méltóvá a méltatlant! Krisztus keresztjének, megváltó halálának a méltósága ez! Úgy teszi ma is a legméltatlanabbat méltóvá az apostoli szolgálatra, hogy Jézus Krisztusért megbocsát, egy végsőkig ellenálló élet minden bűnét megbocsátja. Krisztus vére által tisztulást ad, teljes megtisztulást, még a gyilkosságtól megfertőzött kezet és lelket is megtisztítja: átalakít, a gyűlölettől vezetett életet a szeretet és odaadás életévé változtatja. Ezzel kezdődik a Krisztus szolgálatába való hívás. Azzal, hogy méltóvá tesz! És mindnyájunk számára készen tartja Isten ezt a különös méltóságot: Krisztus keresztjének méltóságát. Nem a magunk tiszta életre való törekvése, kegyessége, vagy valamilyen képessége tesz méltóvá az apostoli szolgálatra, hanem a Krisztus halálában adott kegyelem és bűnbocsánat. És Isten úgy várja azt, hogy méltóvá tehessen téged is! Tulajdonképpen senki sem állhat a Krisztusért való igazi szolgálatban, ha nem fogadta el a keresztnek ezt a méltóságát, ha nem ment át ezen az összetörettetésen és kegyelmezettségen és nem megy át újra meg újra azon! Csak a kereszt méltósága alatt állva lehet Istennek szolgálni, Krisztus apostolává lenni. Viszont Isten Krisztus által arra méltat minket, hogy ránk bízza az evangéliumot. Az apostol olyan bűnbocsánatot nyert bűnös ember, akire a bűnbocsánat és az örök élet örömhírének a terjesztése van bízva, aki örvendetes isteni üzenettel jár-kél az emberek között.

Hogyan lehet ezt a szolgálatot gyakorlatilag megvalósítani? Semmi esetre sem úgy, hogy fogjuk magunkat, és egyszerűen megagitáljuk az embereket, "megevangelizáljuk" őket. A szónak ma kevés értéke van. Előbb hitelre méltóvá kell tenni azt élettel! Mert különben azt mondják - és méltán: nekem ugyan beszélhetsz bűnbocsánatról, szeretetről, megújult életről, hiszen ismerlek! Ezért a leghathatósabb és legmeggyőzőbb apostoli szolgálat az, amit Pál így ír le: “Ti vagytok bizonyságok és az Isten, milyen szentül, igazán és feddhetetlenül éltünk előttetek, a kik hisztek. (1Thessz 2,10) Igen, mert tudja, hogy nagyobb súlya van az életnek és életmódnak, mint a puszta szónak. Szent felelősség van a keresztyén emberek életmódján. A hívő emberek élete: a hitetlenek Bibliája. És hogyne lenne ez az életmód más, új, meglepő, ha egyszer elfogadta valaki Istennek a Krisztusban méltóvá tevő kegyelmét?! Akkor a mindennapi életben láthatóvá kell lennie valaminek az örök élet erőiből. Láthatóvá kell lennie annak, hogy élő Megváltónk, isteni Urunk van, Aki vezet és a maga erejében, életében részeltet bennünket. Ezen a ponton bukik meg mindig minden misszió, minden evangelizáló törekvés, minden apostoli szolgálat! Mert mit tudnak a hitetlenek a mi életünk Bibliájából kiolvasni? Bizony, legtöbbször a kérkedő és érzékeny énünkről szóló régi, unalmas történeteket és nem Jézus szabadító uralmáról szóló új bizonyságot! Hány embert utalt a mi életmódunk Jézusra - vagy talán elidegenített Tőle?! Isten addig senkitől sem kéri a száját, vagy a kezét - tehát a szolgálatát -, amíg a szívét oda nem adta Neki! Szentül, igazán és feddhetetlenül élni: ez a leghitelesebb bizonyságtétel Jézus Krisztusról! Csak ezen keresztül válnak az emberek fogékonyakká Isten örömüzenete iránt!

És azután már a beszédre is sor kerülhet. Egy megváltott élet az Igét nem a levegőbe beszéli többé. Az Isten előtti méltó viselkedés az életnek még csak az egyik része az apostoli szolgálatban. Pál Thesszalonikában nemcsak jól prédikált, hanem beszélt is! Azt mondja: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliumát.” (2b vers) Bizony, ehhez bátorság kellett, mert ugyancsak sötét emlékek vannak Pálnak a háta mögött. Menekülve jött Thesszalonikába és menekülve is távozott innen. Egyszerűbb és kényelmesebb lett volna meghúzódni, mint szólni olyan dolgokról, amiért tudta, hogy üldöztetés jár. De volt bátorsága szólni! Sokszor nekünk is sok belső akadályt, gátlást kell leküzdenünk magunkban, míg ki merünk mondani Jézusról valamit. Sok jó szándékú szolgálat azért bénul meg, mert hiányzik ez a bátorság. Nem merünk szólni, mert félünk a fogadtatástól, attól, hogy miként reagál rá a másik ember, mit gondol rólunk, mit szól hozzá?

Pedig ne féljetek bizonyságot tenni arról az isteni jó hírről, amit Jézusban hallottatok: hogy éhséggel, szomjúsággal várja a világ a Krisztusról szóló igaz bizonyságtételt, bátor és határozott hitvallást! Még az se tegyen bátortalanná, hogy nincs gyakorlatod benne, nem értesz hozzá. Higgyétek el, ha közületek valaki néhány egyszerű, őszinte szóval beszél Krisztusról, a Krisztusban megtalált békességéről, új életéről: sokkal nagyobb figyelmet és sokkal mélyebb benyomást kelt vele, mint én, a hivatásos lelkész egy prédikációval! Mert ti mentesek vagytok attól a gyanútól, hogy azért beszéltek, mert ez a kenyeretek. Egy hívő édesapa, aki egyetlen gyermekét elvesztette és nagy fájdalmára Krisztusban talált vigasztalást, egy csendes beszélgetésen sokkal hitelesebben és eredményesebben tud Isten vigasztaló kegyelméről beszélni, mint akár egy aranyszájú lelkipásztor, akinek nem volt ilyen személyes élménye. Használjátok ki ezt az előnyt az apostoli szolgálatban! Csak az kell, hogy rászánd magad, hogy elindulj, hogy így szólj: Itt vagyok, küldj el engem, Uram! - és egyszerre ámulva tapasztalod, amit Pál így ír le: “Volt bátorságunk a mi Istenünkben, hogy közöttetek is hirdessük az Isten evangyéliomát.”

És végül még egy nagyon fontos szempontra hívja fel az apostol a figyelmünket az apostoli szolgálatban. Ilyeneket mond: “De szívélyesek valánk ti közöttetek, a miként a dajka dajkálgatja az ő gyermekeit. Így felbuzdulva irántatok, készek valánk közleni veletek nemcsak az Isten evangyéliomát, hanem a mi magunk lelkét is, mivelhogy szeretteinkké lettetek nékünk. ...Valamint tudjátok, hogy miként atya az ő gyermekeit, úgy intettünk és buzdítgattunk egyenként mindnyájatokat. (1Thessz 2,7-8. 11) Az apostol szolgálatát az emberek iránt való szeretet ereje táplálja - ez a szeretet adott erőt és hatást a szolgálatának. Mint egy igazi anya, ki kicsinyeit dajkálgatja, mint egy igazi apa, aki a gyermekeit egyenként simogatja, buzdítja, olyan gyöngéden, felelősséggel szerette az apostol a gyülekezetet. És ez azért is meglepő, mert éppen nem természettől való jóság és gyöngédség volt ez Pálban - igazán nem lehetett rá mondani, hogy hát neki ilyen volt a természete, mert az ő eredeti természete éppen nem ilyen volt az Úr követőivel szemben. Sőt, azt olvassuk róla, hogy öldökléstől és fenyegetéstől lihegett ellenük. De éppen az a nagyszerű ebben, hogy egy ember, aki önmagától csak ártani, gyűlölni és bosszút állni tud, akinek a legállhatatlanabb természete van, egy ilyen emberben is ennyire diadalmaskodni tud Krisztus természete, egy ilyen embert is ennyire meg tud tölteni Krisztus szeretete!

Parancsszóra mi sem tudjuk sohasem úgy szeretni a másik embert, mint az anya vagy az apa a gyermekét - de éppen ez a csoda, hogy Krisztus tudja, bennünk is tudja! És ahol Krisztusnak ez az áldozatos, önfeláldozó szeretete betöltötte az emberi szívet, ott az apostoli szolgálat nem hiábavaló! (1Thessz 2,1) És ha talán sokáig kell is várnod, és sok türelemre is van szükséged, amíg Krisztus szeretetével fordulsz a másik ember felé, tarthatod magad ehhez az ígérethez: Nem hiábavaló!

Gyermekeink, barátaink, ismerős és ismeretlen embertársaink körülöttünk, várják a mi apostoli szolgálatunkat. Nem is tudják, nem is veszik észre, de mégis ezt várják! Ezt várja tőlünk a világ! És ezt várja a magad kiéhezett, leromlott, elfáradt lelke is! És ezt várja az Úr. Arra vár, hogy megújíthassa az Ő gyülekezetét ezáltal, hogy küldhesse újra a szolgálatba. Miért váratjuk a világot, a lelkünket és Urunkat addig, amíg talán kifutunk az időből, amíg késő lesz?! Miért nem adjuk át magunkat a mi Küldőnk rendelkezésére?!

Biztassuk egymást az ének szavaival:

Ő visszajön, Sion, előbb, mint véled,
Felfedi titkát minden szív előtt.
Egy lélekért se érjen vádja téged,
Hogy te miattad nem látta meg Őt.
Légy örömmondó, békekövet,
Hirdesd: A Szabadító elközelgetett!

(397. ének 5. vers)

Ámen

Dátum: 1953. december 6.

Szeretném most ott folytatni ennek az Igének a magyarázatát, ahol a múlt vasárnap abbahagytuk. Arról volt szó egy héttel ezelőtt, hogy ennek a fiatal thesszalonikai gyülekezetnek a tagjai mennyire igazán az Úr követőivé váltak. Három dologban konkretizáltuk, mit jelentett számukra ez a megkopott kifejezés: az Úr követője. Meglátszik a hitük munkájában, a szeretetük fáradozásában és a reménységük állhatatosságában. A most felolvasott rész még tovább konkretizálja, részletezi, hogy milyen is hát az Úr igazi követője. Vegyük sorra az apostol által említett ismertetőjegyeket, azzal a reménységgel és óhajtással, hogy segítségül lesz számunkra egy fiatal egyház példája az Úr megfáradt követőinek a megújulásában.

Azt mondja Pál: követőivé lettetek az Úrnak, “úgy, hogy példaképekké lettetek... minden hívőre nézve.” (1Thessz 1,7) Képzeljük csak el, milyen hatalmas, nagy jelentőségű dolog ez: a korábbi bálványimádók olyan komoly Krisztus-követőkké váltak, hogy egyéb hívőknek is például szolgálnak Macedóniában. Pál mintegy hivatkozhat rájuk másutt, mint az igazi Krisztus-követés példáira. Mert nem mindenik kívánatos, nem mindenik egészséges: van szektás, egészségtelen, nem evangéliumi jellegű kegyesség is. Például az, amelyik folyton a saját üdvösségével, egyéni lelki problémáival bíbelődik, világot megvető befelé fordulásban csak önmagával foglalkozik - ez akármilyen komoly szándékú is, nem vonzó és nem követendő példája a Krisztus-követésnek.

Thesszalonikában másfajta kegyesség volt, olyan, aminek a lényege abban áll, hogy a bűn terheitől és megkötözöttségétől a bűnbocsánat által fölszabadult ember most már egészen rendelkezésére bocsátja magát és mindenét Megváltó Urának, embertársai javára. Tehát éppen arról van szó, hogy kilép-e végre önmaga bűvköréből és Isten megváltott gyermekeként és Isten munkatársaként hasznosítja-e életét a világban? Erre mondja az apostol, hogy példa a többi hívőknek is: bár minél több lenne ebből a típusból! Ez a szó, hogy "példa", az eredeti szövegben olyan mintát jelent, olyan formát, amivel lenyomatokat lehet készíteni, mint például amit gipszornamentumok vagy sütemények készítésénél használnak. Amit tehát belenyomnak a masszába, hogy így az fölvegye a minta alakját. És tulajdonképpen, ha nem tudunk is róla, mindig ilyen példák vagyunk mindnyájan, akik a viselkedésünkkel, szavainkkal, magatartásunkkal valamilyen lenyomatot hagyunk az emberek lelkében, mint a sütemény-forma a nyers tésztában. Amik mi vagyunk, annak a láthatatlan bélyegét, alakját nyomjuk rá akaratlanul is másokra. Ezért gyanús az, amikor valaki például arról panaszkodik, hogy csupa gonosz emberrel van körülvéve. Vajon nem a saját gonoszságának a mások lelkében hagyott lenyomatát látja-e ilyenkor? Figyeljük csak meg, a rossz hangulatunk milyen könnyen átterjed azokra is, akikkel együtt vagyunk. De a jó hangulatunk is ugyanígy hatással van a környezetünkre is.

És itt az a fontos kérdés mered elém: milyen hatása van a személyünknek, az egyéniségünknek a velünk együtt élő emberekre? Krisztus követői arra vannak hivatva, hogy úgy legyenek az Úr követői, hogy ilyen "sokszorosító például" szolgálhassanak mások számára, hogy az emberekkel való érintkezésük folytán maradjon valami Krisztusi benyomás róluk mások életében. Azt a bizonyos formát vagy mintát néha nem gyöngéden, hanem nagyon is erősen bele kell nyomni a masszába, hogy az a kellő alakot felvegye. Az élet is tartja néha Krisztus követőjét ilyen nehéz nyomás alatt, belepréselve olyan helyzetbe, környezetbe, amibe a maga jószántából talán sohase nyomódott volna bele - de hátha azért van rajta ez a nyomás, hogy általa a krisztusi élet formái kiábrázolódjanak körülötte, tehát hogy példaképpé legyen ott, ahol van?! Mennyivel könnyebb lenne így minden nyomást, minden szorítást elviselni! Gondoljunk erre: az Úr követőinek a példaképeivé hívathattunk el! Mintázó formákká, akiknek a hatására krisztusi benyomások, jézusi jellemvonások formálódhatnak ki a velünk érintkező ember-masszában!

Pál a fiatal gyülekezet Krisztus-követő magatartásának egy következő konkrétumát így írja le: "Mert nemcsak Macedóniában és Akhájában zendült ki tőletek az Úr beszéde, hanem minden helyen is híre terjedt a ti Istenben vetett hiteteknek, annyira, hogy szükségtelen arról valamit szólnunk." Csendes nyári estén többször hallottam már, hogy valaki gyakorolt itt az orgonán, és a nyitott ablakon át kizendült az áhítatos muzsika a sötétbe, megtelt vele jó hosszan az utca, a tér: a munkából hazatérő, fáradt emberek itt elhaladva talán önkéntelenül is arra gondoltak, hogy van templom, van Isten, van túlvilág, van megváltás és bűnbocsánat, van szeretet, van tiszta élet, van tiszta öröm, van jóság! Az orgona hangjain át kizendült az áhítat az utcára, a világba. Ott, Thesszalonikában egy gyülekezet tagjainak az élő hangszerén át zendült ki az Isten beszéde az egész tartományba, úgy, hogy mindenfelé felfigyeltek rá: micsoda új hang, micsoda mennyei muzsika ez?! Azt mondja az apostol: a Krisztus-követő ember olyan, mint a trombita, vagy az orgonasíp, amely a beléfújt hangot fölerősítve továbbítja. A trombita vékonyra kalapált rézlemezből készült, magában véve hangtalan, néma; csak egy csatorna, amely által valakinek a hangja, aki használja, nagyobb távolságra is hallhatóvá válik. A thesszalonikai keresztyének a Krisztusért való szorongattatások következtében ilyen trombitává kalapáltattak: alkalmas eszközzé arra, hogy Isten az Ő Szentlelkével, leheletével drága mennyei hangokat tegyen hallhatóvá egész Macedóniában és Akhájában.

Az Úr igazi követője ilyen közvetítő, akin át Istennek az a beszéde, amit a templomban hallott, amit csendes órájában a Bibliából olvasott, kizendül a világba, az utcára, az emberek közé, tehát nem marad bent a templomban, vagy a bezárt szobában. Kizendül mint öröm, szeretet, tisztaság, hűség, segítés, mennyei atmoszféra; kizendül, mint az orgona hangja a nyitott ablakon át a nyári estébe. Szinte észrevétlenül megy át az istentisztelet a mindennapi életbe és a mindennapi élet istentiszteletbe. Kinek a kezében van a mi trombitánk, ki használja, ki fúj bele, kinek a hangja rezeg át rajta? Kinek a lelke szólaltatja meg? Ebből is megláthatjuk, mennyire vagyunk az Úr követői!

Így folytatja azután az apostol a thesszalonikaiak Krisztus-követésének a részletezését: “megtértetek az Istenhez a bálványoktól, hogy az élő Istennek szolgáljatok.” (1Thessz 1,9) Krisztus követője: Istenhez megtért ember. Megtérés nélkül nem lehet követni Krisztust. Mert például elképzelhető, hogy egy iszákos ember teljességgel önmegtartóztatóvá válik, és ez óriási nagy lépés előrefelé, de ez még nem elég. Vagy elképzelhető, hogy egy könnyelmű, léha valaki komoly templomlátogatóvá lesz, és ez kétségtelenül már nagy eredmény, nagy javulás az életében, de többnek kell történnie. Ez a több: az Istennel való teljes megbékülés, az Isten előtt való feltétlen meghódolás, az Isten kegyelméig való eljutás - a hazaérkezés, az Isten gyermekévé válás. Nem elég csak hátat fordítani a disznók vályújának, hanem el kell jutni haza, az Atyához, ahol kitárt karokkal, a bűnbocsánat csókjával, új ruhával vár az Úr maga. Ahol az Úr kegyelme mindent megtesz, hogy a hátunk mögött hagyottakat, amilyen hamar lehet, elfelejtsük. Más dolog egy istenes ügy szolgálatába szegődni, vagy magának az élő Istennek a szolgálatába állni. Noénak is voltak munkatársai a bárka építésében, akik egy jó ügy szolgálatában tisztességgel dolgoztak, de mégis csak azok maradtak meg a nagy ítéletben, akik családi kötelékben, személyesen hozzá tartoztak. Krisztus követői nem eszmét szolgálnak, hanem magát az élő Istent. Nem egy kiváló apostol rajongói, hanem az Isten lekötelezettjei és szerelmesei. Nem az történt, hogy egy rossz társaságtól megtértek egy jó társasághoz: nem a templomhoz, nem az egyházhoz tértek meg, hanem az Istenhez! Hogy állunk ezzel? Nem maradtunk valahol félúton a disznók vályúja és az atyai ház kapuja között? Igazán otthon vagyunk, megbékülve, kiengesztelődve, a bűnbocsánat kegyelmében az Atyánál? Nézzétek, még mindig nyitva van a menny kapuja, még mindig be lehet menni rajta, újra be lehet menni rajta! Jézus keresztje alatt vezet hozzá az út, szabad mindenki számára megtérni magához az élő Istenhez a megváltó Jézusban való hit által.

Megtértetek - mondja az apostol -, hogy az élő és igaz Istennek szolgáljatok. A Krisztus-követő élet nem kegyes vallásosságban áll, hanem Istennek való aktív szolgálatban. Sokszor egészen különös fogalmaink vannak arról, hogy mit jelent Istennek szolgálni. Hajlandók vagyunk úgy gondolni, hogy a szolgálat bizonyos időben való bibliaolvasásban, imádkozásban, templomba járásban és más efféle ártatlan vallásos gyakorlatban áll. Vajon a munkaadónk megelégednék-e azzal, ha úgy szolgálnánk, hogy sokat beszélnénk róla, rendelkezéseit elolvasnánk, azután újra meg újra olvasgatnánk, elmélkednénk rajta, hogy mennyire igaza van, dicsérnénk széltében-hosszában a bölcsességét, jóságát?! Nos hát, szolgálni más, mint helyeselni, beszélni! Szolgálni cselekedettel lehet! Az egész teremtésben minden a szolgálatra van beállítva. Nincs egyetlen fa, virág, amely csak önmagáért volna: gyümölcsével, illatával, színével másoknak szolgál. Testünk tagjai is mind egymásnak szolgálnak, egymásért munkálkodnak és gondoskodnak. Amint nem ezt teszik, önmaguk romlását készítik elő. Maga Isten is szolgálatra adta magát: mindenek szolgájává lett Jézus Krisztusban, Aki külön megmondta, hogy nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem Ő szolgáljon és életét adja másokért. Istent szolgálni azt jelenti: részt venni az Ő munkájában, együtt dolgozni Vele az emberekért. Szolgálni annyi, mint szolgának lenni. Ha Isten nem szégyellt emberek szolgájává lenni Krisztusban - az Isten az emberek szolgálatára ma is angyalai seregét tartja készenlétben -, miért szégyellnénk mi, az Úr követői? Az embertársainkhoz való viszonyunk nem a jóakaró, nem a kegyes jótevő, hanem a szolgáló viszonya. Isten szolgálatában lenni a gyakorlatban azt jelenti, hogy így szolgálok az embertársaimnak, tisztelettel tekintek rájuk, mert hiszen akárkik: isteni származásúak és segítségükre kész vagyok! Mi lenne, ha egyszer elkezdenénk így szolgálni az Istennek? Milyen hamar megváltoznék a világ arculata körülöttünk! Pedig ez lenne az Úr követése!

És ennek a tevékeny szolgálatnak az ihletője ott, Thesszalonikában az volt, amit Pál apostol így ír le: “És várjátok az ő Fiát az égből, a kit feltámasztott a halálból, a Jézust, a ki megszabadít minket amaz eljövendő haragtól.” (1Thessz 1,10) Az egész apostoli kor lendületének, erejének a titka ebben a bizonyos reménységben volt, hogy Krisztus újra eljő! Nagy, izzó reménység, készülődés, várakozás töltötte el az embereket. Ha akármennyit kellett is szenvedniök, egy valami rendíthetetlen bizonyosságukká lett: Krisztus újra eljön! Erre a napra vártak, Krisztus végső győzelmének a napjára. Sajnos mi annyira belegyökereztünk ebbe a földbe és berendezéseibe, hogy szinte meg se tudjuk már érteni azt a vágyakozó reménységet! Pedig Isten az Ő gyülekezetét ma is ezzel a reménységgel biztatja, éleszti, serkenti. Bár tudnánk újra reménykedő gyülekezetté válni, olyan emberekké, akiknek a tekintete a földiek fölött az örökkévalóságba veti horgonyát, akikben megvan a bizonyosság: Jézus Krisztus újra eljön!

Így támadhat Krisztusnak ma is, itt is, megújult, ifjú gyülekezete. Meg vagyok győződve, hogy Urunk kész arra, hogy velünk, rajtunk, megfáradt követőin is ezt a megfiatalítást, megújítást elvégezze! Vár reánk! Vár reád! Könyörögjünk együtt:

Légy kegyelmes minékünk
A te áldott Fiadért,
Az Úr Jézus Krisztusért,
Mi szentséges Megváltónkért,
És ne állj bosszút mirajtunk
A nagy hitetlenségért,
Fertelmes sok bűneinkért!

Világosíts meg minket
A Szentlélek Istennel,
Hogy szépen tündököljék
Bennünk az evangyéliom,
És erősíts meg, Úr Isten,
A te áldott Igéddel
Minden tévelygések ellen!

(378. ének 3-4. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 22.

Pál apostolnak a thesszalonikabeli gyülekezethez írott levele az Újtestamentumnak időrendben a legrégibb irata, Kr. u. az 50-51. évből való. Tehát alig két évtizeddel azután keletkezett, hogy a Golgotán elhangzott a legszentebb ajkakról az az új korszakot nyitó kijelentés, hogy: “Elvégeztetett” . Két évtized sem telt el azóta, hogy Krisztus Urunk földi, testi mivoltában eltávozott közülünk, és Európának a keleti peremén máris van egy gyülekezet, mégpedig egy fiatal, lelkes, buzgó serege a feltámadott Úrnak, akit az apostol ugyanúgy köszönt levele elején, mint azóta is mindig minden gyülekezetet ma is köszöntünk: “Kegyelem néktek és békesség Istentől, a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!” (1. v.) Egészen frissen hitre jutott gyülekezet ez, ahol még az első szeretet lángja lobog, egy reménységben élő fiatal egyház képe tárul elénk a levélből - és ezért szeretném most új sorozatként ennek a levélnek a magyarázatát elkezdeni, hogy Isten felhasználja majd számunkra segítségül arra, hogy a mi régi, megfáradt keresztyénségünkben is, itt, közöttünk is ifjú gyülekezet támadjon, a megavult gyülekezeti élet megújuljon és növekedjék.

A most felolvasott első résznek a központi gondolata, ami köré a többi mondanivaló csoportosul, ez: Az Úr követőivé lettetek! Lássuk meg, hogy egy ilyen fiatal gyülekezetben, ahol csak három hétig hangozhatott Krisztusról az élő örömhír, mit jelentett a gyakorlatban ez a régi, megszokott kifejezés: Az Úr követői. És mérjük hozzá a magunk Krisztus-követése gyakorlatát!

Álljunk meg rögtön ennél a szónál: követő. Az eredeti szövegben olyan szóval fejezi ezt ki az apostol, amivel az akkori színi játékok szereplőit, színészeit nevezték. Tehát azt az embert, aki a színjátékban egy másik személyt jelenített meg, akinek egészen bele kellett élnie magát annak a másik személynek az egyéniségébe, életébe, akit megjátszott. Mozdulatát, hangját, tartását, járását, kifejezésmódját, ruházatát alaposan tanulmányoznia kellett, hogy az illetőt lehetőleg minél hűebben kiábrázolhassa. Érezzük, hogyan színesedik ez a megkopott kifejezés: Az Úr követője?! Az tehát az igazi követője az Úrnak, aki egészen beleéli magát Jézus személyébe és létébe. Aki az igazi ember példáját, a tiszta humánus mintáját arról a valakiről veszi, akiről Pilátus így nyilatkozott: Ímé az ember! Az igazi ember, az Isten szerint való ember típusa. Aki ennek az igaz embernek a ruhájában jár, azaz az Ő érdemével, szentségével és tisztaságával fedezi be saját hitványságát, aki az Ő mozdulatait, magatartását, indulatait, hangját tanulmányozza, azért, hogy azt a világ előtt, mások előtt reprezentálja, megjelenítse, megszemélyesítse. Aki tudja, hogy ez a világ, a gyermeke, a barátja, az ismeretlen embertársa, mint a színházi publikum, nézi a keresztyén ember életét, figyeli a mozdulatait. Aki tudja, hogy egész magatartásával azt kell kiábrázolnia, hogy már többé nem önmagának él, hanem Annak, aki érte meghalt és feltámadott. Ilyen értelemben voltak az Úr követői annak a fiatal egyháznak a megtért tagjai.

És mi? - Csak egy kérdésre válaszoljunk magunkban: amikor fölbosszant, elkeserít a gyermekünk, vagy társbérlőnk viselkedése, amikor rosszul lyukasztja ki a jegyünket a villamoson a fáradt kalauznő, amikor titkos örömök élvezetére nyújt csábító alkalmat egy ránk mosolygó emberi arc, amikor reánk borul egy gyász fájdalma, tehát amikor a legszükségesebb lenne a mindennapi életben: megszemélyesíti-e, megjeleníti-e akkor a szavunk, indulatunk, mozdulatunk, arckifejezésünk Jézus személyét - vagy ilyenkor derül ki, hogy egyébkor is csak megjátszottuk az Úr követőinek a szerepét, letesszük az álarcot és most már a régi önmagunkat adjuk?! Az Úr igazi követése, akármennyire is a színjátékban szereplő embert jelölő szóval van is kifejezve, nem szerepjátszás, hanem az az új természet bennünk, ami a Krisztussal való hitbeli kapcsolat révén keletkezik és alakul ki. Krisztus személyébe, életébe, halálába és feltámadásába való beleélés, belemerülés által válik egyre valóságosabbá az életünkben.

De még további részleteket is megtudunk az apostol szavaiból a thesszalonikaiak Krisztust követő életéről. Így mondja: “Hálát adunk... emlegetve a ti hitetek munkáját.” (ApCsel 17,3) Ezzel a kifejezéssel szinte egészen kézzel foghatóan konkréttá teszi azt az egyébként bizonytalan, ködös, homályos fogalmat, amit hitnek szoktunk nevezni. Az apostol olvasóinak nemcsak a hitét emlegeti, hanem a hitük munkáját! Mintegy kifejezi ezzel, hogy a Krisztusban való hit ható tényező az ember életében, nemcsak egy bizonyos érzület, vagy gondolkodásmód, hanem olyan funkció, aminek hatása van, ami életre hoz, munkál valamit bennünk. Az olyan hit, aminek nincs hatása az egész életem folyására, nem is hit, vagy halott hit! Ez a hit, amiről itt szó van, nem csak a Jézussal kapcsolatos történeti tények igaznak tartása, hanem személyes kapcsolat, bizalmi viszonyulás az élő Istenhez. Tehát a hit nem egy valamihez való viszony, egy igazsághoz, egy dogmatikai tételhez, hanem egy személyhez való viszony. Földi vonatkozásban is, ha ezt mondom: hiszek neked, az több, mintha azt mondanám: elhiszem, hogy igaz, amit mondasz. És ha azt mondom, hogy hiszek benned, például mikor a menyasszony azt mondja a vőlegényének: én hiszek benned, ez ugye egészen más, mintha azt mondaná: Én elhiszem, hogy te létezel! Itt már a hit igazán a reménylett dolgoknak a valósága és a nem látott dolgokról való meggyőződés. A láthatókon túl a láthatatlanokba kapcsolódik bele valami feltétlen bizalommal és reménységgel. Itt a személyek találkozása, összekapcsolódása és egymás melletti döntése történik. A hit tehát olyan személyes kapcsolat, amin keresztül Isten az Ő teremtő Igéjének az erejét működtetheti bennünk. A hit tehát nem értelmi ügy, hanem életerő. Hinni azt jelenti, alkalmat adni Istennek, hogy az Ő hatásait kifejthesse bennem.

Hinni azt jelenti, hogy rábízom magam Istenre, hogy ugyanaz az isteni energia, amelyik elvégezte a világ teremtésének és Krisztus feltámasztásának a munkáját, munkálkodjék rajtam, kiformálja bennem a Krisztust! Átalakítsa a gondolkodásomat, érzésemet, külső és belső életemet. Ahol a hitnek ez a munkája, a Krisztus képére való átformálódás nem történik meg, ahol felismert bűnöket tovább őrizget valaki, ahelyett, hogy megutálná és megbánná azokat: ott valahol alapvető baj van a hittel. Ott megszakadt a kapcsolat. Vizsgáld meg a hitedet a munkáidból! Tapasztalható-e, hogy hited révén az Isten természet-átalakító ereje munkálkodik benned? Szokásaid, szenvedélyeid, érzületed, érzékenységed ugyanolyanok-e most is, mint akkor voltak, amikor még nem így hittél az Úrban? Hiszen az Úr követője vagy te is! Nem akarsz mássá lenni, megújulni, megváltozni? Ez persze a magad erejéből nem megy, de maga az Úr akarja megtisztítani és megszentelni kívülről és belülről az egész életedet, ha alkalmat adsz Néki a Benne való hit által!

Azután az Úr követésének egy további konkrétumát így írja le az apostol: “Emlegetve... a ti szeretetek fáradozását.” (ApCsel 17,3) Nem új dolog ez, sőt nagyon általános gyakorlat a Szentírásban, hogy a hit után rögtön a szeretetet említi egy megszokott fordulattal, de mégis szükséges ez a mindig megújuló figyelmeztetés. Hiszen egy hívő embernek a Krisztus-követése a szeretet gyakorlásában valósul meg láthatóan. Akinek a belsejében Isten a hite által munkálkodik, annak a szíve, a szája és a keze megtelik szeretettel. A hitünket a világ, az emberek a szeretetünkön át ismerik meg. Amikor Pál a thesszalonikaiak szeretetének a fáradozását emlegeti, talán arra a jelenetre gondolt, ami vele történt közöttük, amikor a fellázított néptömeg megostromolta vendéglátója házát, amikor a testvérek szinte a saját testükkel fedezték az apostolt és társait, amikor helyettük maga a vendéglátó gazda megy a törvényszék elé, és a legveszélyesebb fenyegetésre sem hajlandó elárulni az Úr követeit.

Ez a szeretet a megpróbáltatás és üldöztetés közepette is győzött a kísértés felett. Pálnak a szíve még most is megtelik boldog hálaadással, amikor erre gondol. Ezért mondja így: “emlegetve... a ti szeretetek fáradozását.” Az eredeti szó, amit Pál használ, nehéz, fárasztó, kimerítő munkát jelent. Szeretni nem könnyű, a szeretetet nem lehet csak úgy balkézről elintézni, szép szóval bizonygatni: igazán szeretni áldozatos, kockázatos vállalkozás, rámehet nemcsak a kényelmünk, hanem az erőnk, az épségünk, az életünk! De hiszen Urunknak is az egész élete ment rá arra, hogy szeretett bennünket! Ebben az isteni szeretetben részesülni csak másokat részesítve lehet.

A Krisztusi szeretet nem is jelenthet mást, mint azt, hogy az életemből adok egy darabot valakinek. És az a csodálatos, hogy mégis az az élet gazdagodik meg, amelyik így tudja szétosztani magát a szeretetben. Mert aki elveszti az ő életét Krisztusért, az megtalálja azt! Aki pedig meg akarja tartani magának az ő életét, az elveszti azt! Ki emlegetheti ilyen hálával a te szereteted fáradozását? Te is Krisztus követője, megjelenítője, megszemélyesítője vagy, de vajon lehet-e ezt tenni a szeretet fárasztó, emésztő és mégis éltető munkája nélkül? Persze parancsszóra nem lehet így szeretni, hiszen az a bennünk munkálkodó Isten Lelkének a gyümölcse. De az Úr igazi követőiben megterem ez a gyümölcs, tehát azokban, akik beleélik magukat Krisztus személyébe, belemerülnek az Ő életébe, halálának és feltámadásának a misztériumába.

És ez alkalommal még egy konkrétumát hadd említsük meg az Úr követésének - Pál így mondja: “emlegetve... a mi Urunk Jézus Krisztus felől való reménységeteknek állhatatosságát.” Amit a hit bennünk munkál, amit a szeretet rajtunk keresztül munkál másokban, azt munkálja a reménység érettünk. Megtanít csendben és békességben tovább hordozni az élet terheit. Az Úr követőjének élő reménysége van, nem olyan, amilyent a világ ismer, nem egy bizonytalan szerencse-várás, nem egy kétséges talán, hanem bizonyos váradalom! Isteni ígéret beteljesülésének a bevárása. Olyan reménység, ami nem szégyenít meg, nem hagy cserben, annak a bekövetkezése bizonyos, ami minden okot és alapot megad az örvendezésre. Sasoknak is nevezi a Biblia a reménységet, aminek a védelmében bátran emelheti magasra a fejét az Úr követője a harcban, nem kell félnie azoktól az ütésektől, amelyek érhetik. Ez a reménység tanít meg hordozni, elviselni fájó eseményeket, szenvedéseket, csalódásokat, bántásokat, igazságtalanságokat, roskasztó terheket. Hiszen a fáradt vándor is új erőre és kedvre kap, amikor meglátja a várva várt város kapuját, utazása célját. A végcél látása erőt ad, föllelkesít, megvidámít! Hiszen az Úr követése nem céltalan csavargás, hanem állandó, tervszerűen irányított közeledés a legboldogabb cél felé. A Krisztussal való közvetlen találkozás reménysége megtanít arra, hogy az élet fáradalmait és gondjait, sőt a halál ijesztő sötétségét is örvendező szívvel tudjuk elviselni.

Hát nem nagyszerű dolog, hát nem felséges kiváltság az Úr követőjének lenni?! És mi mégis félünk tőle, nem merjük beleadni magunkat az Úr halálába és feltámadásába, beleélni magunkat az Ő személyébe és életébe. De hát mitől félünk? Krisztustól féltjük az életünket - a megszentelőnktől? Nézzétek, a thesszalonikaiak három hétig hallgathatták csak az evangéliumot, mégis rá merték szánni magukat Krisztus követésére.

Mi hányadszor halljuk most újra: Kövess engem! Nem tudhatjuk, megújul-e még valaha ez a hívás. Nem véletlen, hogy most itt vagyunk, hogy most ez az Ige hangzik: Isten készítette így az alkalmat, hogy újra elmondhassa Jézus a sürgető, a megújító hívást: Kövess engem!

Akik most igazán akarják követni az Urat, kérjék velem együtt:

Add Úr Jézus, halálodban,
Követnünk életedben,
Szentséges tudományodban.
Szelíd szenvedésedben.
Légyünk alázatosak.
Mindenhez irgalmasak.
Segélj erre Szentlelkeddel,
Oktass, vezérelj Igéddel!

(440. ének 14. vers)

Ámen

Dátum: 1953. november 15.

Hadd utaljak bevezetőül a múlt vasárnapi igehirdetésre. Arra kaptunk utasítást Istentől, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljük magunkat. Hallottuk, mi az igazi istentisztelet: Nem az, amit itt bent a templomban vasárnap délelőtt vagy délután egy-egy órán át gyakorolunk, sőt ez itt nem is annyira istentisztelet, mint inkább embertisztelet, mert Isten tisztel meg bennünket azzal, hogy leereszkedik közénk az Ő Igéjében. A mi istentiszteletünk ott kezdődik, amikor Istennek erre a kegyelmes közénk ereszkedésére válaszolunk, az Ő Igéjének engedelmeskedő tettekkel, az evangéliumhoz méltó viselkedéssel. Azért könyörögtünk akkor, hogy tanítson meg bennünket Isten úgy hinni, hogy képesek legyünk általa életünk minden vonatkozásában, helyzetében a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedni. Mai Igénket fölfoghatjuk úgy is, mint amiben Isten további útmutatást ad a Krisztus evangéliumához méltó viselkedéshez, mégpedig egy bizonyos esetben, egészen speciális helyzetben. Ha tételbe akarnám foglalni azt, amiről az Ige alapján most beszélni szeretnék, így mondhatnám: mit jelent evangéliumhoz méltó módon viselkedni az ellenségeinkkel?

Erről ugyan már beszélt Péter apostol a levelében, de úgy látszik annyira akut [égető, sürgős] kérdése, annyira csüggesztő problémája volt ez a gyülekezeteknek, hogy megint visszatér rá. A szövegből pontosan megállapítható, mi bántotta, mi keserítette a levél olvasóit: Gonoszul bántak velük, szidalommal illették őket, különböző bántalmazásokban részesültek, szenvedtek az igazságért, rágalmazták őket, mint gonosztevőket, gyalázták az ő Krisztusban való életüket. Szóval: mindenféle emberi intrika, rosszindulat, sértés, szenvedés, meg nem értés, gáncsoskodás vette körül őket mint keresztyéneket. Sokat kellett szenvedniök környezetüktől. Nem testi szenvedésről van szó, nem olyanról, amit betegség vagy gyász okoz, hanem olyanról, amit az emberek okoznak egymásnak, amivel egyik ember nehézzé, fájdalmassá, kibírhatatlanná tudja tenni az életet a másik számára. Olyanról, amit a veszekedés, a rágalmazás, a pletykálás, a gyanúsítás, a durva szavak, a szidalmazás okoz.

Azt hiszem, számunkra sem ismeretlen az ilyen fajta szenvedés. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden más szenvedést könnyebben eltűr az ember, mint azt, amit az emberi rosszindulat okoz neki. Ez a szenvedés sokkal több ember életének a hátterében ott van, mint gondolnánk. Talán a tiédben is! Szidalom, rágalom, bántalmazás, gyalázás: micsoda bomlasztó erők ezek! Szétválasztják a jó szomszédokat, behatolnak a családi életekbe, terhessé teszik a hivatali munkát, egymás ellen uszítják a földrészeket! Mennyi szenvedést tudnak emberek embereknek okozni! - Nos, tehát ebbe a problémába szól bele most Isten Igéje. Azt mondja: ilyen helyzetben is, sőt éppen ilyen helyzetben a Krisztus evangéliumához méltó módon viseljétek magatokat! Igen: éppen az ellenségeitekkel szemben!

Minden embernek legmélyebb ösztöne az, hogy szabadulni akar az ellenségeitől. Akik ellenünk vannak, akik sértik az érzelmeinket, akik szenvedést okoznak nekünk, azok az ellenségeink! És mi ösztönösen mindent megpróbálunk, hogy szabaduljunk tőlük! De nem sikerül rendszerint - mert nem a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedünk velük szemben. Az egyik nagyon nem evangéliumhoz méltó magatartás az, hogy megkeményedünk velük szemben. Sokszor, amikor beszélgetek valakivel és az illető elmondja, mennyit kell szenvednie ettől-attól, érzem a beszédén, látom az arcán, mennyire megkeményedett a szíve az őt bántalmazóval szemben. Olyan ez a megkeményedés, mint amikor a víz befagy, dermesztő jégréteg alá zárkózik. Ez a legemberibb, a legtermészetesebb magatartás: ridegen, fagyosan bezárulni valaki előtt, aki méltatlanná vált viselkedésével a bizalmunkra. Csak éppen: a legemberibb és legtermészetesebb magatartás rendszerint nem evangéliumhoz méltó viselkedés.

A megkeményedésnek erre a kísértésére való tekintettel mondja az apostol: “Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek”. (8. vers) Csupa olyan dolgot mond az apostol, ami a keménységnek az ellentéte. Hiszen a keménység nem egyéb, mint az együttérzés, a szeretet, az irgalmasság és az alázat hiánya. Csak meg ne keményedjetek, csak azt ne tegyétek! - kiáltja az apostol. Ilyenkor van szükség éppen a részvétre, az irgalmasságra, az alázatosságra. Nehéz? Persze, hogy az! De gondolj arra, hogy te olyan Istenben bízol, Aki részvéttel, irgalommal van irántad, pedig hányszor okoztál Neki fájdalmat! Mi lenne belőled, ha Ő is megkeményítené a szívét veled szemben? Hát nem az Ő könyörületéből, nem az Ő türelméből élsz? Emlékezzél, mit mondott Jézus: “Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket!” (Mt 6,15) Jézus pedig nem játszott a szavakkal! Mi lesz veled, ha Isten nem bocsátja meg a vétkeidet? Ez maga a kárhozat! És te vonod magadra! Azzal, hogy megkeményedett a szíved és nem tudsz megbocsátani. Ha fontos neked, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmében te is részesülhess, akkor légy irgalmas, légy atyafiságos, alázatos azokkal szemben, akiktől szenvedned kell!

A másik nagyon természetes és emberi magatartás az ilyen helyzetben, hogy föllázad bennünk az önérzet, és azt mondjuk: de ezt már nem tűrhetem szó nélkül! Ezt már nem vághatom zsebre, visszaadom neki! Itt megint szemben áll emberi természetünkkel Isten Igéje és azt mondja: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek, Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (9-10. v.) Gonosszal fizetni gonoszért, szidalommal a szidalomért: ez az ököljog rendszere! És hányszor kísérletezünk ezzel a módszerrel! Ha kulturált emberek vagyunk, a nyelvünk élével akarjuk lefejezni az ellenségünket. Vagy perre tereljük az ügyet. Mindenképpen térdre akarjuk kényszeríteni az ellenséget! Azt hisszük, így megszabadulunk tőle, így talán legyőzzük! Nos: így soha nem szabadulunk meg az ellenségünktől, a bántalmazónktól, csak növeljük benne az ellenséges indulatot. Mert a barátságtalan szó barátságtalan visszhangra talál, a magunk éles nyelve csak a másikat élesíti. A perek újabb pereket szülnek. A háború nem pusztítja, hanem termeli az ellenséget. A szócsata szintén ugyanúgy.

Óh, csak azt vennénk komolyan, amit az apostol mond: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (10. v.) Nem ijedtél-e már meg magad is attól, amit hirtelen felháborodásodban valakinek mondtál? De már kiszaladt a szádon, és magad is érzed, hogy nem lett volna szabad. De most már az a szó járja a maga útját abban a másik lélekben, és nem tudod többé visszahozni! Amikor lehiggadsz, talán megszólal benned egy belső hang: De igaza van Istennek, mikor ezt mondja: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” - Sőt, nem csak ezt mondja, hanem még többet is: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek!” Áldást mondani annyit jelent, mint jót mondani! Gondolj most azokra az emberekre, akik nehézzé teszik az életedet, akiktől szenvedned kell! Akikre panaszkodni szoktál. Azt mondja Isten: mondj áldást rájuk, mondj valami jót róluk, beszélj valami jót nekik! Egyetlen lehetséges mód van megszabadulni az ellenségedtől: barátokká változtatni a szereteteddel. Akire áldást tudsz mondani, annak te legalább ellensége már nem leszel többé! Megszűnik az ellenséges viszony, legalábbis a te részedről!

Azután van itt még egy nagyon komoly figyelmeztetés: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.” (1Pt 3,11) Nyilván arra gondol az apostol, hogy az a bizonyos gonoszság nem csak az egyik oldalon van meg, hanem a másikon is. Nem mindig érnek bennünket a bántalmazások ok nélkül. Nem vagyunk mi olyan ártatlanok, tökéletesek, mint amilyennek - mint ahogyan az ilyen szenvedésekben - látni szoktuk magunkat. Ezért mondja az apostol: keressétek a békességet és kövessétek azt! Panaszkodsz valakire, de vajon te magad igyekszel-e minden tőled telhetőt megtenni a békesség keresésére? Be tudod-e látni és el tudod-e vállalni ilyen esetben a magad hibáját? Nem azért vagy-e békétlen, áldatlan viszonyban valakivel, mert mindig a másik oldalon keresed a hibát? Nem te magad tetted-e ellenségeddé azt, aki most bánt téged? Nem azt adja-e vissza neked, amit tőled kapott? Nos, csak fordulj el a benned levő gonosztól és keresd a békességet! Ne azt várjad, hogy ő változzék meg veled szemben, hanem te viszonyulj hozzá másként! Békességet kereső módon. Olyan különös az, ha az ember belsőleg megváltozik valakivel szemben, akit ellenségének tartott és azzal a szándékkal közeledik hozzá, hogy most pedig mindenképpen a békességet keresi és azt követi: egyszerre csodálkozva úgy látja, mintha az a másik megváltozott volna őiránta. Igen: a bennünk lévő indulatok - akár békés, akár békétlen indulatok - valami módon kisugároznak belőlünk és olyan atmoszférában látjuk azt a másik embert, amilyent magunkból vetítettünk ki reá, amilyen indulatokkal körülvesszük őt. Ezért olyan nagy jelentőségű, amit az apostol mond: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.”

És végül olyan kérdést tesz föl az apostol, amire minden hívő embernek tudni kell felelni: “És kicsoda az, a ki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek?” (1Pt 3,13) Vagyis ki bánthat titeket, ki árthat nektek? Hívő ember létedre még mindig ott tartasz, hogy fáj, ha bántanak, érzed, ha sértenek, fölháborodsz, ha gonoszsággal illetnek?! Csak a mi óemberünk ilyen érzékeny. Azzal pedig csak jót tesznek, ha nem kímélik. Segítenek vele abban, ami a legnehezebb a Krisztus-követésben: önmagad megtagadásában. Egy kis verset találtam a papírjaim között, nem tudom ki írta, de nagyon igaz a tartalma. Arról van benne szó, hogy azok az emberek, akik fájdalmat okoznak: a hit szemével nézve félreismert jó barátok.

Minden, amit itt az apostol elmond, bizony csak jó tanács marad, amit szívesen követnénk, ha képesek volnánk reá. Ezért, hogy mindez több legyen csak tanácsnál, több legyen egy újabb teljesíthetetlen törvénynél, - ezért mondja a végén: “Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben.” (1Pt 3,15) Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Mintha azt mondaná: nézzétek, képtelenek vagytok a magatok erejéből nem gonosszal fizetni a gonoszért, sőt áldást mondani, békességet keresni. Azt csak Jézus tudta megtenni, hogy imádkozott a keresztfán és kegyelmet kért azok számára, akik halálra kínozták. Mi képtelenek vagyunk rá - hacsak maga Jézus le nem szereli bennünk az indulatokat, és meg nem tölt a saját indulatával! Ezért mondja az apostol: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Hagyjátok, kérjétek, hogy az Ő szentsége, az Ő Szentlelke cselekedje bennetek, a szívetekben, hogy szorongató vágyat érezzetek jót tenni az emberekkel, igen: éppen az ellenségetekkel! Nem elég a jó tanács, erő is kell hozzá! Egyedül Ő teheti erővé is azt bennetek, amit tanácsol!

Ádvent második vasárnapja van. Az advent a karácsonyra való készülődés ideje, alkalma. A múlt csütörtöki istentiszteletünkön arra figyelmeztetett bennünket Isten Igéje, hogy lelki módon készüljünk egy lelki karácsonyra. Nos, ehhez az is hozzátartozik, hogy az emberekkel való viszonyulásunkban is fölszámolunk minden vitás ügyet, minden félreértést, minden sérelmet, haragot, neheztelést. Nem lehet igazi karácsonyod, ha nem békülsz meg mindenkivel teljes szívedből, akivel most nem vagy békességben! Jézus, aki kiengesztelt bennünket Istennel, hadd engeszteljen ki bennünket minden emberrel is. Hiszen tudod, hogy “ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat!” (Mt 5,23-24)

Ezért könyörögjünk most az ének szavával:

Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet;
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél.

(234. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. december 5.

Péter apostol sorra veszi levelében az emberi életnek szinte minden területét és viszonylatát. Szólt már a keresztyén ember helyzetéről a világban, az Isten országában, a rabszolgasorsban, most pedig beszél a keresztyén ember helyzetéről, feladatáról a házasságban. Először egy egészen speciális, a gyülekezetben nyilván gyakran előforduló problémáról beszél, azután pedig általában a házastársaknak egymás iránti kötelességéről.

Lássuk, hogy mi volt az a speciális probléma? Kiderül ez abból, amit az ilyen helyzetben élő gyülekezeti tagnak tanácsként ad. Úgy látszik, sok lehetett a gyülekezetben a vegyes házasság, olyan, ahol a nő keresztyén volt, a férfi pedig pogány. Vándor igehirdetők járták a vidéket, prédikálták a megfeszített Krisztust, hirdették az evangéliumot és a házastársak közül az egyik megtért, a másik nem. Az egyik számára üdvösséget jelentett az evangélium, a másik számára pedig bolondságot vagy botránkozást. Az egyik egy egészen új világba lépett be a bűnbocsánat kapuján, bekerült a mennyei Vőlegény násznépének örvendező közösségébe, a másik kívül maradt rajta. Az asszony boldogan táplálkozott az Igéből és az úri szent vacsorából az örök élet eledelével a gyülekezetben, a férfi pedig értetlenül, idegenül vagy talán éppen ellenséges indulattal szemlélte. Az a veszély fenyegette a házastársakat, hogy a Krisztus miatt egyre nagyobb szakadék mélyül ki közöttük, s lassan egy egész világ választja el őket egymástól.

Nem ismeretlen ez a probléma a mai gyülekezetben sem. Ma is vannak hívő emberek, akik vegyes házasságban élnek. Nem olyan értelemben, hogy az egyik református, a másik pedig más vallású. Hanem úgy, ahogyan Péter apostol idejében: az egyik szívvel-lélekkel a Krisztusé, a másik nem. Az egyik hisz és imádkozik, a másik nem. Az egyik Krisztusban és az Ő szolgálatában találja meg élete értelmét és örömét, a másik nem. Az egyiknek otthona a gyülekezeti közösség, a másiknak nem. Az egyikkel történt valami, valami megmagyarázhatatlan, egy láthatatlan, de mégis valóságos találkozás az élő Jézussal, amit a másik nem bír megérteni, jóindulatúan mosolyog vagy bosszankodik, vagy féltékenykedik miatta. Tehát nem felekezeti, hanem lelki vegyes házasságról van szó.

Három nagy veszedelme van ennek. Az egyik az, hogy a házastársak lassan elidegenednek egymástól lelkileg. Mindenik éli a maga külön életét. Úgy érzik, egy egész világ választja el őket egymástól, hiszen amiért az egyik lelkesedik, azért a másik bosszankodik, ami az egyiknek öröm, az a másiknak értelmetlenség, ami az egyiknek élet, az a másiknak halál. Lassan úgy érzik, nem valók egymáshoz, hiszen annyira végzetesen különböző a lelki beállítottságuk. Legjobb esetben mint két elárvult lélek élnek tovább egymás mellett, idegenül és unottan. Nyilvánvaló, hogy ez nem jó megoldás. A másik veszedelem az, hogy a hívő házastárs megalkuszik, belefárad a küzdelembe és a békesség kedvéért inkább alkalmazkodik a nem hívő házastárs életéhez, szokásaihoz, kívánságaihoz. Embernek engedelmeskedik inkább, mint az Istennek, hogy mindenképpen elkerülje a háborúságot a családban. Nyilvánvaló, hogy ez sem a helyes megoldás. A harmadik kísértés az, hogy a hívő házastárs mindenáron meg akarja téríteni a nem hívőt. Szent hevülettel beszél, beszél szakadatlanul olyan dolgokról, amiket az már ezerszer hallott és éppen ezért halálosan megunt. Mit sem számít az, hogy az Ige szerint “nem beszédben áll az Istennek országa” (1Kor 4,20), ő nagy, erőszakos buzgósággal beszél tovább! Agyonbeszéli azt a szerencsétlen hitetlent és még rossz néven is veszi tőle, hogy még mindig nem fog rajta. Közben kifejlődik benne bizonyos fölényérzet a hitetlen házastárssal szemben, és úgy gondol reá, úgy szól róla hívő körökben, hogy szegény még nem tart ott, ahol ő. De sok hívő ember zárta el már ezzel a kimondott vagy csak vélt lelki fölénnyel az utat Krisztushoz a kereső vagy tévelygő lelkek előtt! Nem te vagy éppen az a hívő asszony, vagy hívő férj, aki az erőszakos térítő prédikációiddal akadályoztad meg a tiéidet abban, hogy ők is veled egy hitre jussanak? Ha eddig a másik félben kerested a hibát, a lelki vegyes házasságnak az okát: nem volna-e itt az ideje végre magadat okolni miatta?!

Mi legyen hát akkor a helyes megoldás? Mondjon le a hívő házastárs minden missziói törekvéséről a nem hívő házastársával szemben? Nem! Semmiképpen! A hívő ember, a Krisztus követője sohasem mondhat le arról a célról, hogy a körülötte élő nem hívő emberek - legyen az akár házastársa, akár gyermeke, akár barátja, ismerőse, munkatársa, vagy bárki - megnyeressenek a Krisztus országa számára. De ennek a legeredményesebb módja és legáltalánosabb szabálya az, amit Péter így mond: “Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pt 3,1-2) És ez nem csak a házassági kapcsolatra érvényes, hanem általában a hívő embernek a nem hívőkkel való mindenféle viszonyulására és kapcsolatára. Jézus Krisztus sohasem emelt válaszfalat ember és ember közé, hanem éppen ledöntött mindenféle elválasztó akadályt. Ha a szívünkben az a Jézus Krisztus van, aki a bűnösök és hitetlenek előtt, az Őt gyalázó és keresztre feszítő emberek előtt önkéntes halálával megnyitotta a mennyország kapuját: akkor ez a Jézus Krisztus éppen nem elszakít, elidegenít a nem hívő embertől, legyen az akárki, hanem éppen még nagyobb szeretettel fordít feléje! Ahol a Krisztus miatt lelki elhidegülés, eltávolodás állott be a hívő házastárs szívében a hitetlennel szemben, ott a Krisztus abban a szívben már nincs jelen, legfeljebb valami hamis emléke neki.

Nem kell megalkudni sem, nem kell elrejteni vagy pláne kioltani a kapott világosságot, sőt: minél nagyobb az a világosság, annál nagyobb a vágy az iránt, hogy a másik is megnyeressék a Krisztusnak - de nem szóval, nem beszéddel, hanem “íge nélkül”, magaviselettel és feddhetetlen élettel. A legnagyobb szolgálatról van itt szó, a jóság missziójáról, a tett evangélizációjáról.
Az apostol olyan esetről beszél, ahol a férfi valószínűleg lenézte a keresztyénséget. Nos: döbbenjen meg azon tény láttán, hogy milyen nemessé tette az ő feleségét ez a kigúnyolt Krisztus! A vitatkozás helyett legyen az élete olyan tiszta, átlátszó, hogy mindenen, amit tesz, vagy nem tesz, mond vagy nem mond, ragyogjon át a Krisztustól kapott kegyelem fénye. Akkor majd a másik fölfigyel, akkor majd megsejt valamit abból az erőből, ami a Krisztus keresztjéből árad. - A múltkor hallottam egy vidéki munkavezetőtől, akinek olyan a beosztása, hogy időnként ott kel hagynia az embereit, akik fölött a felügyeletet gyakorolja és el kell mennie több napra más helyre hivatalos ügyekben. Azt mondta: nyugodtan megyek el, mert az embereim között van öt-hat metodista, akik 100 %-ig megbízható emberek és a többiekre is jó hatással vannak. - Miért nincsen a református embernek is ilyen híre? Ez a tett evangélizációja: a jóság missziója! Ez a szavak nélküli evangélizáció!

Ezt ajánlja az apostol a lelki vegyes házasságban és minden lelkileg vegyes összetételű társaságban: a szeretet pazarlását! Te, aki az Isten megváltó szeretetéből meríthetsz mindig, pazarolhatod is ezt a szeretetet. A szó legszorosabb értelmében is, pazarolhatod! Pazarolni annyit jelent, mint kiadni valamit számítás nélkül, anélkül, hogy valami eredménye, látható haszna, értelme lenne: meggondolás nélkül, számítás nélkül, hátsó gondolat nélkül szórni, árasztani! Igazán szeretni csak így lehet. Ha azzal a hátsó gondolattal szeretek valakit, hogy legyen is hasznom belőle, például, hogy az illető változzon is meg, hasonuljon hozzám: akkor már nem igazi szeretettel vagyok iránta. Ne azért szeressem, hogy nekem legyen valami hasznom belőle, hanem neki! Nekem elég haszon az, hogy átáramlik rajtam Krisztus szeretete. Ez a szeretet azután majd elvégzi a másikban is azt, amit kell! Hallottam, hogy az egyik üdülőhelyen a mókusok és cinkék odamennek az emberekhez, fölmásznak a kezükre, végigszaladnak a karjukon, belekotorásznak a zsebükbe. Pedig ezek természet szerint félénkek, megriadnak, ha ember közeledik hozzájuk. És íme, a szeretetteljes bánásmód a természetüket változtatja meg ezeknek az állatoknak. Az emberi természet talán kevésbé volna fogékony a szeretet hatalma iránt? Szeretetet pazarolva élni: ez a legmeggyőzőbb érv a hitetlenekkel szemben, a gúnyolódókkal szemben, a meg nem értőkkel szemben, hogy Ige nélkül is megnyeressenek a Krisztusnak!

A továbbiakban van még az apostolnak néhány szava általában a házasságról. A női szépségideálról beszél. Akkoriban is divat volt a hajfonogatás, aranynak felrakása, öltözékek felvétele. A kozmetika sohasem volt olyan fejlett technikájú, mint a hellenizmusban, az egyiptomiak hatására. E tekintetben ma sem változott sokat a világ. Rengeteg időbe, pénzbe, erőbe, fáradságba kerül a tűnő szépség ápolása. Nem azt mondja az apostol, hogy a hívő asszony hanyagolja el a külsejét, mondjon le róla, hogy tetszeni akar férjének, az embereknek. Sőt, egyenesen arra biztat, hogy olyan szépséggel igyekezzen tetszeni, amin nem fog az idő, ami megoldja az öregedés problémáját: mennél inkább telnek az évek, annál több a sugár benne. A belső szépség fölénye a külsővel szemben: ez a keresztyénség nagy ajándéka a nők számára! A szív elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlansága. Nem látszatszépség, hanem alázatosságon is áttetsző vonás. Nem kiabáló: halk; nem hivalkodó: szerény; nem szenvedélyeket felgyújtó: békés. Ez az a szépség, ami sohasem megy ki a divatból, s amivel hívő keresztyén asszonyok új ideált tudnak kialakítani a világban.

Végül még a férfiakhoz is van egy szava az apostolnak: “A férfiak hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel,az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.” (1Pt 3,7) Ez az “értelmes módon” azt jelenti, hogy belátóan. Férfiak! Legyetek belátók az asszonyok iránt! Lássatok bele a feleségetek lelkébe, lássátok meg, mire van szüksége, mi bántja, mi hiányzik neki, miben tudnátok segítségére lenni, mivel tudnátok örömöt szerezni neki. Néha egészen apró dologgal. Finoman fejezi ki magát az apostol: “az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek tisztességet tévén.” (7b vers) Vigyázzatok: csak az edény a gyöngébb, nem a tartalom! A tartalom, ami abban a gyöngébb edényben van, lehet még drágább és erősebb, mint a férfié! De éppen mivel az edény gyöngébb, nagyobb gondot, kíméletet, szeretetet, tiszteletet igényel. Emellett különös erővel hangsúlyozza az apostol a férfi és asszony teljes egyenlőségét a Krisztusban.

A férfi és a nő örököstársak az élet kegyelmében. Mindkettő Isten képére teremtetett, mindketten bűnösök, mindkettőért ugyanaz a vér hullott a kereszten, s mindkettő ugyanazon ígéretnek örököse. És végül megmondja, mi a legmélyebb kapcsolat, ami a házastársakat összekötheti és kell, hogy összekösse egymással: Isten előtt való együtt-megjelenés a közös imádságban. Ez a keresztyén házasélet próbaköve. Ha nincs ilyen, ha lehetetlenné válik, ha a férfi és a nő imádkozó lelke ellentmondanak egymásnak, ha egyiket elnyelt könnyek kísérik: baj van. Revideálni kell a dolgokat és éppen a közös imádságban újra kiküzdeni a harmóniát!

Ti asszonyok - így kezdi az apostol. Ti férfiak - így végzi. Nem volna most jó közösen leborulni az Úr előtt és az újrakezdést lehetővé tevő bűnbánatban együtt elmondani: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek"? (Mt 6,12)

Ámen

Dátum: 1954. november 7.

Péter apostol ebben a szakaszban korának legkényesebb kérdését ragadja meg: a rabszolga-kérdést. Az eredeti szövegben nem “cselédekről” van szó általában, hanem a társadalom legnyomorultabbjairól, a rabszolga sorsban élő emberekről. Az első keresztyén gyülekezetekhez - a jelekből láthatóan - sokan csatlakoztak éppen a rabszolgák közül. Hiszen Jézus evangéliuma a szegények és jogfosztottak számára jelentett igazán fölszabadító örömüzenetet. A rabszolgákat nem védte semmiféle törvény, nem is mentek emberszámba. A korabeli vígjátékok és elbeszélések mutatják, milyen durván bántak velük. Hullott a szidalom és a verés, minden apróságért. A szeszélyes, szívtelen urak könnyen fizettek halállal is rabszolgájuknak valami vétségért. A rabszolgaságnak ebbe a keserves problémájába szól bele most Péter apostol. Amit a kérdésben mond, talán nem kielégítő egy modern szociológus számára, de mindenesetre szociális szempontból is nagy jelentősége van annak, hogy a rabszolgaság ügyében abban a korban ez az első és egyetlen hang egyáltalán. Péter apostol nem a társadalmi reformátor ideológiájával, hanem a lelkigondozó pásztor szeretetével szól a rabszolgákhoz, és amit mond, örök érvényűIeg erőt adó üzenet minden ember számára, aki az élet apróbb-nagyobb igazságtalanságai miatt keresztet hordoz.

Mert itt erről van szó. A meg nem érdemelt szenvedésről, a méltatlanul történt bántalmazásról. Ilyen pedig mindig van és mindig lesz, amíg emberek élnek a földön. Mindig kapunk sebeket egymástól. Mindig előfordulnak olyan helyzetek, amiket nem vártunk volna, amikben igazságtalanságot látunk. Az ember sok mindent el tud viselni, testi fájdalmakat, anyagi terheket, gyászt, szomorúságot, de egyet nem bír elviselni: az igazságtalanságot. Ez ellen minden idegszálunk föllázad. Ezt semmiképpen nem akarjuk magunkon száradni hagyni. Az ilyen szituációban való magatartásunkra nézve ad tehát Péter apostol utasítást. Ennyire konkrétan beleszól tehát Isten az életünkbe. Mit mond hát?

Igéjével azt mondja legelőször is: vizsgáld meg jól, hogy valóban méltatlanul szenvedsz-e? “Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.” (1Pt 2,20) Ha azt a rabszolgát a lustaságért büntették meg, akkor nem ártatlanul szenved. Ha hűtlenségével, kötelességmulasztásával okot adott az arcul verésre, akkor nem történt vele igazságtalanság, hiszen ő maga vívta ki vétkével gazdája haragját! És itt nagyon vigyázzunk, mert a Sátán gyorsan rászed bennünket. Az igazságosság és igazságtalanság megítélésében, ha a saját bőrünkre megy a dolog, nagyon megromlott a látásunk. Minden ember hajlandó azt hinni, hogy méltatlanul szenved. Azt hiszi, hogy csupa rosszindulat veszi körül, pedig ő a bizalmatlan mindenkivel szemben. Azt hiszi, hogy igazságtalanul bántják, pedig a saját brutalitását viszonozzák neki. Hányszor hallok ilyen kifakadást: “Kérem, én a légynek sem ártok, és mégis az emberek olyan rosszak velem szemben!” Pedig, ha jobban belenézne önmagába, észrevenné, hogy a saját zárkózottságának, minden mosolyt megfagyasztó kedélytelenségének és pesszimizmusának a hatását látja az embereken. Ez nem igazságtalanság. Ez az, amire az apostol azt mondja, hogy “micsoda dicsőség az, ha vétkezve ... tűrtök”? (1Pt 2,20) Aki a saját vétke miatt szenved, akit a saját kiállhatatlan, kibírhatatlan, összeférhetetlen természete miatt érnek bántások: az ne ringassa bele magát abba az illúzióba, hogy méltatlanul és igazságtalanul szenved. Inkább tartson bűnbánatot, és próbálja megvizsgálni, nem ő maga-e az oka annak, hogy az emberek úgy bánnak vele, ahogyan bánnak, ő nem érdemli-e meg azt, amit sérelmez?

Tudom: van méltatlan szenvedés is. Az apostol is elismeri, hogy van, aki “jót cselekedve és mégis szenvedve” tűr. Tehát valóban igazságtalanul bánnak vele, valóban nem azt kapja a világtól, amit megérdemelt. Mellőzik, félreteszik, meghurcolják, keserűséget okoznak neki anélkül, hogy okot adott volna reá. Erre mi az apostol válasza?

Először is az, hogy “ez kedves dolog Istennél”. Tehát ez nem olyan dolog, ami miatt az embernek sajnálnia kellene önmagát. Van bennünk bizonyos hajlandóság arra, hogy önmagunk sajnálatával rekompenzáljuk a sérelmeinket. Beleéljük magunkat a mártír szerepébe, és ebben még tetszünk is magunknak. Nos, azt mondja az apostol, ne önmagadnak akarj belőle dicsőséget aratni, hanem Istennek! - A jó cselekedetért szenvedni a legnagyobb kiváltság. Hiszen ez azt jelenti, hogy életem újra kezd egészen rákanyarodni arra az irányra, amit a Krisztus követésének neveznek. Íme, azon az úton haladok akkor, amelyen Jézus járt előttem. “Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,21-23) Lehet különb dolga a tanítványnak a Mesterénél? Én élvezni, csupa jóindulatot tapasztalni akarok abban a világban, amelyikben Megváltómat keresztre feszítették? Nem természetes az, hogy az Ő sorsát kell, hogy vállalják a követői is? És mi volt az Ő sorsa a földön? Rabszolgasors. Igazságtalan bánásmód elszenvedése a jászoltól a keresztig. És miként járta ezt az utat? Csendesen és nyugodtan, segítve és áldva, bűn és álnokság nélkül, panasz és fenyegetőzés nélkül, teljesen ráhagyva, átadva mindent az igazságosan ítélő Atyára. És az apostol azt mondja, hogy "arra hívattatok el, hogy az Ő nyomdokait kövessétek"!

Rettenetes dolog az, amikor egy ember őrlődik, emésztődik belülről az őt ért igazságtalanság miatt, és én nagyon jól tudom, milyen nehéz egy ilyen gyötrődő, méltatlanul szenvedő léleknek valami biztatót mondani. És mégis, ha Isten Igéje azt a tanácsot adja az ilyen helyzetben lévő embernek, hogy nézzen Jézusra, az egyetlen igazán ártatlanul szenvedőre, és lépjen a nyomdokaiba: akkor ez bizonyosan a legjobb tanács, olyan, ami fölszabadít, erőt ad, győzelmessé tesz!

Mit jelent hát gyakorlatilag az, hogy "az Ő nyomdokait kövessétek"? Amikor Jézus ártatlanul szenvedett: “Bűnt nem cselekedett”. Az ártatlanul szenvedés jó melegágya lehet egy csomó lappangó bűnnek: az elkeseredésnek, haragnak, gyűlölködésnek, a bosszúvágynak, a megkeményedésnek, az elfásulásnak, az irigységnek és sok más egyébnek.

De ugyanúgy lehet a méltatlan szenvedés a nagyobb kegyelem megtapasztalásának is az eszköze, alkalma. Az a fájdalom, amelyben Istentől engedjük magunkat vezetni, életre vezet. Ha az ember a fájdalmait a maga kezében tartja meg, saját maga intézi, vagy akarja intézni azokat, teljesen emberi területen, akkor a fájdalom cinikussá, keserűvé, panasszal telivé teszi. Kárára van. Viszont, ha valaki befogadja Istent a fájdalmaiba és engedi, hogy ő rendelkezzék azokkal, akkor Isten azt, ami értelmetlen szenvedés lett volna, lelki fegyelmezéssé változtatja. Jobb ember kerül ki belőle. Javára válik az embernek. Maga az a fájdalom, amelytől szenvedünk, lehet, hogy valamilyen gonosz forrásból származik, mint itt az alapigénkben, szívtelen emberektől, de a kérdés nem az, hogy honnan ered, hanem az, hogy hová vezet. Vezethet a bűn megnövekedésére is és vezethet megtisztulásra is. Ezt viszont az dönti el, hogy bevonjuk-e Istent a fájdalmunkba és engedjük-e, kérjük-e, hogy ezt is, mint minden egyebet: a megváltásunkat szolgáló céljai részévé tegye.

Isten sokszor a bennünket ért igazságtalanságba is elég sok jót tud belevinni ahhoz, hogy javunkra váljék. Az ördög-szülte rosszat is fel tudja használni arra, hogy Isten ihlette embereket formáljon általa. Istennel együtt még a vereségeink is győzelmekké változhatnak. Nem az a legfontosabb tehát, hogy az élet igazságos legyen velünk szemben, hanem az, hogy kapjunk elég erőt arra, hogy az élet igazságtalanságait is üdvös alkalmakká tehessed, hasznos eszközökké változtathassad.

Cirénei Simonra, amikor a mezőről jött haza, rátettek egy keresztet. Olyan kereszt volt ez, amire nem szolgált reá és mégis kényszerítették, hogy vigye! Ezt míveli velünk is nagyon sokszor az élet: megragad, és vonakodó vállainkra keresztet rak. De ettől a kereszttől megváltozott Cirénei Simon és egész családja egész életpályája, mert két fia, Alexander és Rufus jól ismert hívők lettek. Simon nemcsak vitte a meg nem érdemelt keresztet, hanem hasznát is vette. Amikor az élet ránk teszi a keresztet, mi ennek a keresztnek a révén még szorosabban kapcsolódhatunk össze Krisztussal, és ez a kapcsolat örökre megváltoztat minket. Nem a szenvedés nemesít, hanem az a mód, ahogyan viseljük. Simon jól viselte és ez alakította át őt. Ez a szenvedés a legaktívabb hősiesség!

Azután Jézus “szájában álnokság nem találtatott, ... viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött” (22-23. vers), - hanem imádkozott! Igen: éppen azokért, akiktől az igazságtalanságot kellett elszenvednie. Ez már egészen gyakorlati dolog! Imádkozz azokért, akiktől szenvedsz. Nehezebb gyűlölni valakit, ha már imádkoztál érte. Ha már kérted valakire Isten áldását, nehezebb lesz megátkozni azt. Az imádság kiveszi a szívünkből a neheztelés fullánkját. Valahányszor rágondolsz az illetőre, előbb imádságban füröszd meg a gondolataidat. Az imádság nélküli gondolat neheztelő gondolat lesz.

Továbbá, azzal is Jézus nyomdokába lépsz, ha elgondolkozol azon, hogyan tehetnél jót azzal, aki igazságtalan volt veled szemben. Lopakodj a szívéhez. Ő felfegyverkezve fogja várni visszaütésedet, de te ott csapj le rá, ahol védtelen: a szívére! A gonoszt jóval győzd meg. Minél több rossz jön őtőle, annál több jónak kell jönnie tetőled. Amikor szeretjük azokat, akik bántanak bennünket, amikor odatartjuk a másik orcánkat, ahogyan Jézus mondta, akkor ellenségeinknek fölébe kerekedünk, nagyobbak leszünk náluk, és legyőztük őket! De ha azt nem is, megnyertük saját lelkünket. Mindkét esetben győztünk!

És végül: Jézus nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélő Istenre - azt jelenti, hogy ne a tied legyen az utolsó szó, hagyjad, hogy Istené legyen az! Legjobb, ha nem is mi magunk felelünk azoknak, akik bennünket bántanak, hanem hagyjuk, hogy válaszoljon helyettünk maga az Úr! És Ő meg is adja a választ mindig, olyan választ, ami a problémában teljes megoldást hoz! Hagyjuk Őt győzni ott, ahol mi nem tudunk! Nyugodtan rábízhatod sérelmeidet arra, aki a világ legnagyobb vereségét, a Krisztus keresztjét, a világ legnagyobb győzelmévé tette!

Tehát példát, követendő példát adott nekünk Jézus, hogy az Ő nyomdokait kövessük. De nemcsak azt adott - többet is a példánál: lehetőséget rá, erőt hozzá. Így fejezi be az apostol ezt a szakaszt: “A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.” (1Pt 2,24-25)

Ártatlan szenvedése nemcsak példa, hanem engesztelő áldozat, helyettes elégtétel. Bűneinket a saját testében vitte fel a fára, a gyalázat fájára, a kínos rabszolgahalál, a legszörnyűbb megtorlás fájára, a keresztre. És ott fenn, ezen a fán a bűn megölte testét, és halála megölte a bűnt, mert elszenvedte érte a megtorlást és megszerezte a bűnbocsánatot. Az Ő sebeivel csodálatos módon gyógyulnak a mi lelki sebeink. Őáltala szabadulunk meg attól a legáltalánosabb emberi természetünktől, amelyiknek az az ösztöne, hogy ahogy te nekem, úgy én is neked! A lelkek Pásztorának és Felvigyázójának a vezetése alatt nem muszáj többé a bántást hasonló érmével viszonozni: rátehetjük azt is annak a vállára, aki az egész világ bűneit hordozta!

Ámen

Dátum: 1954. október 24.