Különös, merész, szinte túlzó kifejezéseket használ Péter apostol levelének ebben a részében. Egymásra halmozza a nagy szavakat, mint mikor valaki valami nagyon nagy dolgot akar elmondani, de nem elég hozzá az emberi szó, hogy kellőképpen kifejezhesse. Pedig látszólag nagyon szerény, egyszerű társaságról beszél, olyan férfiakról és asszonyokról, akik Kis- Ázsia tartományában elszéledt jövevényekként élnek - megvetett, üldözött emberekről. Nos, ők lennének, éppen ők, a lenézettek, a maroknyi kisebbség, ők lennének a választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép?! Igen, éppen ők! Mintha azt mondaná az apostol: keresztyén gyülekezetek, titeket az Isten így tart számon, ilyen nagy méltóságotok és feladatotok van ebben a világban! Vegyétek hát tudomásul, hogy választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép vagytok és mint ilyen, töltsétek be feladatotokat és hivatásotokat!
Vajon ránk is érvényesek ezek a megtisztelő kifejezések? Mi is, a mi gyülekezetünk is ilyen választott nemzetség, királyi papság és szent nemzet? Bizonyára az! Isten Igéje a mindenkori keresztyén gyülekezetekről beszél, tehát rólunk is. Mesében sokszor előfordul az, hogy a szegénylegény valami véletlen folytán megtudja, hogy ő tulajdonképpen egy gazdag királynak a fia. Vége a bujdosásnak, nyomorúságnak, elfoglalhatja jogos örökségét, királyfiként élhet tovább! Eddig nem tudta, hogy micsoda és kicsoda ő, de most tudja. Nos, mi is sokszor nem is tudjuk, kik és mik vagyunk, elhisszük a világnak, hogy egy divatjamúlt, avatag hagyományokhoz ragaszkodó, egyre fogyó társaság, melyet hamarosan túlhalad már az idő, ezért azután olyan bátortalanul, félénken mozgunk, mint akik a magunk idejétmúlt keresztyén mentalitásával nem találjuk meg helyünket és szerepünket a világban. Pedig ha tudatára ébrednénk annak a nagy méltóságnak, amit ezek a szavak tulajdonítanak nekünk: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” (1Pt 2,9a), akkor egészen bizonyosan több hasznunkat venné a világ is!
De hát valóban szent nép, királyi papság vagyunk? Nézzük csak, kikből áll egy gyülekezet: egy-két-három lelkész jellegű emberből és néhány száz ún. laikusból. A lelkészeket még csak könnyebb valahogy a "papság" címszó alá sorolni, de a laikusoknak mi közük van a papsághoz? Nos, a laikus szónak a történelem folyamán elferdült az értelme. A teológiát tanultakkal, a lelkészi szolgálatra beállított emberekkel szemben a gyülekezetnek egy alacsonyabb rétegét jelentette, az isteni tudományokban járatlan, be nem avatott részét. Tudjuk, hogy a reformáció kiküszöbölte az egyház klerikus és laikus eleme közötti megkülönböztetést, de mégis megmaradt a laikus szónak az a kellemetlen csengése. Sokszor hallom egyházunk tagjaitól az ilyen kifejezést: Kérem, én csak egyszerű laikus vagyok! Azt szoktam rá mondani neki: Bár igazán az lennél, a szónak eredeti értelmében! Mert a laikus szó eredetileg nagyon szépet jelent. A görög "laosz" szóból származik, ami népet jelent! És a Bibliában a laosz szónak megkülönböztető jelentése van: a többi nemzettel szemben a laosz a kiválasztott nép neve. Az Ótestamentumban egyedül Izráel a "nép", az a nép, amelyiket Isten a többi nemzet közül különleges szolgálatokra kiválasztott. Az Újtestamentumban pedig éppen Krisztus gyülekezete a "nép", az Úr kiválasztott népe, minden nemzetből összegyűjtött lelki nemzet. A keresztyén gyülekezet az a messiási nép, amelyiknek a bűnéért Krisztus az engesztelést szerezte. Krisztus gyülekezete tudja és vallja: Őbenne bocsáttattak meg bűneink, Őbenne és Ő általa vagyunk a laosz, a "nép".
A laikus tehát olyan valakit jelent, aki ehhez a néphez tartozik. Ha azt mondod: laikus vagyok, ezzel arról teszel bizonyságot, hogy Isten népéhez, a kiválasztott néphez tartozol. Vegyük tehát a laikus szót eredeti értelmében, nem törődve azzal a jelentéssel, amit a történelem folyamán kapott, és akkor ez a szó kétségtelenül megtisztelő cím. Lehet-e nagyobb megtiszteltetés, nagyobb méltóság egy ember számára, mint az, hogy része, tagja az Úr saját népének? Istennek csak egy népe van: az Ő egyháza. Ott pedig nincsen semmiféle rang vagy állásbeli különbség a tagok között. Annál többre senki sem viheti - még ha a legtudósabb teológus is az illető -, mint amit ez a szó fejez ki a maga legmélyebb értelmében: laikus! Annál többet nem lehet elérni, mint hogy valaki beletartozhat Isten kiválasztott népébe. Erre a népre, a laikusoknak ilyen gyülekezetére mondja Péter: Vegyétek hát tudomásul, hogy “...választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; A kik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; a kik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (1Pt 2,9-10)
Kiderül ebből az is, hogy hajdan nem "nép" voltak, most pedig azok. Hogyan lettek hát néppé? - Elmondja ezt is: Jézushoz járultatok, “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz.” (4. vers) Különös képet használ itt az apostol Jézussal kapcsolatban, amikor úgy beszél Róla, mint élő kőről. Szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy élő, eleven kő. Mindenesetre az élet mozgó, mozgató ereje és a kőszikla rendíthetetlen szilárdsága jut benne kifejezésre. Jézus az eleven kőszikla: minden élet dinamikája és legbiztosabb alapja. Különös egy kő! Nem e világi kőzet, hanem mint egy távoli, másik világból való meteor került ide, a mi időnkbe és világunkba. Szegeletkőnek, alapkőnek szánta Isten. Egy új emberekkel teli új világot hordozó fundamentumnak. De az embereknek nem kellett ez a másik világból idekerült meteor. Igénk szerint az emberek megvetették. A golgotai kereszt árnyéka rémlik föl az apostol lelkében, amikor ezt írja: “Az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz” járultatok. A világ építői - ha megvetették is -, a Nagy Építőmester mégis ezt tette egy új világ szegeletkövévé, újjászületett emberi életeket hordozó fundamentummá.
Nos tehát, ehhez az élő kőhöz járultatok - mondja az apostol. A megfeszített és feltámadott Krisztushoz való járulással lettetek Isten népévé, királyi papsággá, szent nemzetséggé.Valahová odajárulni bizonyos lépések megtételével lehet. Az tehát a kérdés: megtettük-e már és megtesszük-e mindig újra ezeket a lépéseket? Melyek ezek a lépések? A legelső a magam romlott, minden jóra tehetetlen énjének a megutálása. Azután teljes hittel való megragadása az egyetlen megoldásnak: Jézus érettem történt megváltó halálának. Boldog hálaadás az Ő vére engesztelő bocsánatot szerző erejéért. Egész életemnek az Ő hatalmas kezébe való beletétele, beleadása. Önmagunknak új engedelmességre való fölajánlása. Röviden ezek volnának ahhoz az élő kőhöz való járulásnak az egyes lépései. Ezt már nagyon sokszor hallottuk, de nem elég hallani, nem elég tudni róla: ezeket a lépéseket meg kell tenni! És ezeket a lépéseket mindenkinek szabad megtenni! Megtetted-e már, megteszed-e most, megteszed-e mindig újra: odajárulván “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz”, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztushoz? Ezen az egyszerű módon lettünk és leszünk mindig újra Isten népévé, szent laikusokká, Isten királyi uralmának papjaivá! A megkegyelmezettek közé tartozóvá!
Odatartozunk-e igazán? Sokféle jele van ennek, amiből meg lehet állapítani, észre lehet venni. Az apostol itt most csak egyet említ, nem a legfontosabbat, de olyan jelet, amiből azért magunk is megállapíthatjuk a lelki hovatartozásunkat. Így mondja: “Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek”. (1Pt 2,2) Ahogyan az újszülött gyermek kívánja az anyatejet, ugyanúgy kívánja a bennünk újjászületett lélek az Isten Igéjét. Életszükséglet a számára, állandó és rendszeres lelki táplálék, amit kikövetel magának, ami kell neki mindennap, amit megszerez szinte ösztönösen is, mert nem élhet nélküle. Meg tudsz-e lenni Ige nélkül, a Bibliából való naponkénti lelki táplálkozás nélkül? Ismered-e azt a türelmetlen vágyakozást Isten beszéde után, amit az apostol az éhes csecsemő anyatejet követelő sírásához hasonlít? Ez is egyik jele annak, hogy van-e bennünk valami a Krisztus által újjászült életből. Ezzel a mennyei anyatejjel táplálja, erősíti Isten az újjászületett gyermekeit, ezen fejlődik, növekedik, ebből él az Isten választott népe, ebből kapja az isteni életerőt az a királyi papság, szent laikus sereg a szolgálatra!
Mert Krisztushoz, mint élő kőhöz való járulásnak, az Igével való táplálásnak, a szent nép kiválasztásának nem a mi egyéni kegyességünk és lelki épülésünk a célja. Mindez nem azért történik, hogy tetszelegjünk magunknak a királyi papság méltóságában, hanem ez a méltóság feladatot és küldetést jelent: azért választott ki magának bennünket Isten, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket. (1Pt 2,9) Tudjátok, hogy az Isten laosza vagyis népe mivel hirdeti leghangosabban Isten nagyságos dolgait? A puszta létével, tagjainak az észrevehetően megváltozott életével. Olyan élettel, amelyiknek a cselekedeteiben nyilvánvalóvá lesz az, hogy Isten “a sötétségből az Ő csodálatos világosságára” hívta el. Ez az egyház laikus tagjainak a királyi papsága, papi tisztessége és szolgálata a világban. Sötétségből világosságra kerülni, nem-népből Isten népévé válni, nem-kegyelmezettből kegyelmezetté lenni: egy egész életnek a gyökeres megváltozását jelenti. És vajon nem ez volna a tartalma a keresztyén létnek: a megváltozott élet?
A Krisztussal való találkozás csodája éppen az, hogy az önző törekvések másokon segítő készséggé válnak, a fertőzött gondolatok megtisztulnak, a haragos, gyűlölködő indulatok helyét jóakarat és szeretet foglalja el, a szomorú, morózus arcvonások kiderülnek és belső békét sugároznak. A fáradt, unott munka végzése új lendületet kap, szóval minden tekintetben meglátszik rajta, hogy Valaki, egy hatalmas Valaki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el. Isten népének ez a megváltozott élete hirdeti legékesebben az Ő hatalmas dolgait! Minden megváltozott élet arról beszél, hitelesen, hogy milyen hatalmas az Isten! Nyilván erre vonatkozik, amit az apostol mond: “Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást”. (1Pt 2,1) Tehát: vessétek le! Egy keresztyén ember nem arról ismerhető fel, hogy most már semmi hibát nem vét, hanem arról, hogy kész naponként megváltoztatni az életét, a mindig újra ráboruló sötétségből a mindig nagyobb világosságra menni.
Azt mondja az apostol: megtartásra való nép vagytok! Azt is jelenti ez, hogy Isten népe mindenféle helyzetben, minden társadalmi rendszerben élhet. És ha már nem élhet, akkor revideálnia kell a Szentírásból, hogy vajon csakugyan Isten népe-e még vagy nem? Ha az egyház szeret és szolgál, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekedik. Nekünk pedig éppen az a kiváltságunk, hogy szerethetünk és szolgálhatunk. Hiszen éppen azért vagyunk “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép”, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket!
Ámen
Dátum: 1954. szeptember 19.