Közeledik Jakab a levele végéhez, de még sok minden mondanivalója volna, mint amikor az ember búcsúzásnál még egy csomó dolgot szívére akar kötni az eltávozónak. Ezért van, hogy nagy sietséggel egyik témáról a másikra tér át minden különösebb belső összefüggés nélkül. Ezért van ebben a néhány versben is három különböző intelem. Annyira különálló gondolatkörök fejeződnek ki benne, hogy akár külön prédikációban is lehetne tárgyalni őket. De nem akarom már nagyon elnyújtani Jakab levelének a magyarázatát, ezért próbáljuk meg most az itt tárgyalt három témát egy alkalommal venni, és egyiket a másik után sorban megvizsgálni!
1) Az elsőt így fogalmazza meg: “Mindeneknek előtte pedig ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek!” (Jak 5,12) Szinte szó szerint ismétlődnek itt Jézusnak a Hegyi beszédben mondott szavai ugyanerről a kérdésről. Tehát arról van itt szó, hogy a keresztyén ember ne mondjon igent, amikor nemet gondol és ne akarja a nem látszatát kelteni akkor, amikor a szíve igennel van tele. Vagyis: legyen mindenféle helyzetben és mindenféle emberrel szemben minden szavával és egész magatartásával tiszta, átlátszó, becsületesen őszinte, abszolút megbízható! Aki Jézus Krisztust ismeri, Urának vallja - azt a Jézust, Aki azt mondta Magáról: “Én vagyok... az igazság...” -, az semmiképpen sem szegődhet a hazugság szolgálatába, az a szavait is, a cselekedeteit is az igazság szolgálatába kell, hogy adja! Ne akarjon másnak látszani, mint ami! Ne kerülgesse óvatosan az igazságot, merjen őszintén igent és nemet mondani! És amire igent mond, az becsületes igen legyen; amire nemet mond, az becsületes nem legyen! Azt mondja Jézus: “És megismeritek az igazságot, és az igazság szabadokká tesz titeket.” (Jn 8,32) Igen, a Krisztusban megismert igazság szabaddá tesz ettől a félelemtől, ami bizonyos helyzetekben elfogja az embert: Jaj mi lesz, ha kiderül az igazság?! De van ennél egy még rosszabb félelem is, ez: Jaj, mi lesz, ha megmarad bennem az a belső hazugság, amit rejtegetek? Sok ember él ilyen belső hazugságban: igennel takargatja a szégyenletes nemet, vagy nemmel leplezi az igent még olyan viszonylatokban is, mint a házasság, a családi élet, a baráti kör.
Azt szokták mondani: vannak olyan helyzetek, amikor muszáj hazudni valami cél érdekében: hogy például megmaradjon a családi békesség, magamban vagy másban kárt ne tegyen az igazság, megköveteli az udvariasság, vagy az ember jól felfogott érdeke! Nos, Jézus szellemében a hazugságot sohasem lehet igazolni, Őszerinte az igazságnak mindig sértetlenül kell maradnia. Ne felejtsük el, hogy Isten sohasem tud hazudni és ezért nekünk sem tud fölhatalmazást adni arra, hogy hazudjunk! Jézus szerint ami a becsületes igenen és nemen fölül van: az az ördögtől van. Ami pedig az ördögtől van, az sohasem lehet építő, hasznos, csak romboló és káros! Azt mondja Jakab: ne féljetek atyámfiai az igazságtól, hiszen Jézus Krisztus az igazság, az a Jézus Krisztus, Akinek “adatott minden hatalom mennyen és földön”! (Mt 28,18)
Azt mondja továbbá, hogy az igazságot nem kell esküvel megerősíteni. Az igazságot nem védeni és megerősíteni kell, hanem vallani, képviselni. Aki úgy érzi, hogy szüksége van a maga igaz voltának esküvel való megerősítésére is: abba a gyanúba kerül, hogy számára az igazság nem egy egyszerű, egész valami, hanem különbséget tesz a kevésbé igaz és jobban igaz között. Tehát hogy az egyszerű beszéd számára kevésbé igaz, mint az olyan, amit valami bizonygató kifejezés kísér. Pedig az ilyen megkülönböztetést Jézus elveti. Azt lehet mondani, hogy például hideg, hidegebb, egészen hideg - de azt nem, hogy igaz, igazabb, egészen igaz! Az igaz vagy igaz, vagy nem! Középút nincs, az igaz egy egész! Mert Jézus Maga is egy és oszthatatlan igazság. Aki a Krisztusban van, az az igazságban van és akkor minden eskü és átok fölösleges. Krisztusban elegendő az egyszerű igen és a nem. Mi, Krisztus követői, nem ismerünk semmit a világon, ami egy Isten előtt mondott igennél vagy nemnél kötelezőbb érvényű, felelősségteljesebb lehetne! Ezért: “...ne esküdjetek, atyámfiai, se az égre, se a földre, se semmi más esküvéssel. Hanem legyen a ti igenetek igen, és a nem nem; hogy kárhoztatás alá ne essetek.” (Jak 5,12)
2) A következő versben egy másik témát vesz elő: “Szenved-é valaki köztetek? Imádkozzék. Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen.” (Jak 5,13) A hívő ember nagy kiváltságára emlékeztet itt Jakab: az imádságra. A testi-lelki szenvedés különösen nagy alkalom az Úrral való imádságos közösség elmélyítésére. A szenvedés Isten gyermekei számára a hit főiskolája, ahol Isten titkainak, vigasztalásának, segítségének, kegyelmének nagyszerű bőségét és részleteit tanulhatja meg az, aki alázattal vállalja, aki engedelmesen és tanulni vágyó lélekkel járja ezt az iskolát. Kierkegaard mondotta egyszer: “Szenvedsz, ezért szeret az Isten. Szeret az Isten, ezért kell szenvedned.” Igen, valami titokzatos összefüggés van Isten különleges szeretete, nevelő gondoskodása és a hívő ember szenvedése között.
De nemcsak arra jó alkalom a szenvedés, hogy belemerüljön az ember Isten megmentő és megújító szeretetébe, hanem az ördög is szívesen kihasználja ezt az alkalmat a kísértésre, a megkeményedés, a bosszúforralás, Isten ellen való lázadás kísértésére. Láttam szenvedésben kétségbeeső embert, amikor durva szavakkal szidta a kegyetlen Istent! Talán éppen ezért figyelmeztet Jakab, hogy ha szenved valaki: imádkozzék! Még többet és még forróbban imádkozzék, mint máskor! És különösen ne feledje ilyenkor, hogy az imádság nemcsak segélykérés, panaszkodás Isten előtt, hanem nagy, alázatos csendben való hallgatás is, figyelés arra, amit Isten mond! Mert a szenvedésben mindig van Istennek valami mondanivalója a léleknek, mégpedig olyan, aminek a meghallgatására máskor süketek voltunk. Tehát, hogy ezt meghallja, ezt megértse, ezt befogadja: ezért imádkozzék a szenvedő ember! És ha ezt meghallotta, máris megtalálta szenvedése célját és értelmét!
Az örvendező ember pedig dicséretet énekeljen - mondja Jakab. Az örvendező ember, akinek minden tekintetben jól megy a sorsa, e jó dolgok között el ne feledkezzék azok adományozójáról, nyugtázza a kapott ajándékokat hálás dicséretmondással. Bele ne essék abba a kísértésbe, hogy mivel megszűnt a nyomás az életén: megszűnt az Isten kegyelmére való alázatos ráutaltságának a tudata és szükséglete is. Van egy Ige az Ótestamentumban, amit már többször adtam, írtam sok embernek: “örömet találj mindabban a jóban, a melyet ád néked az Úr, a te Istened, és a te házadnépének!” (5Móz 26,11) A Krisztusban élő ember bármerre néz maga körül, mindenütt talál örülnivalót valami jóban, amit az Úr adott néki. Ha megnyílnának a szemeink Isten jó ajándékainak a meglátására, nem maradna időnk a kesergésre, panaszkodásra, mert folyton örvendező dicséreteket énekelnénk!
Szép, új dicséretünk van. Milyen jó lenne, ha otthon is használnánk, ha Isten dicsérete zengene a házunkban a gramofon-zene helyett, a perlekedés helyett, a sok üres beszéd helyett, vagy a még üresebb hallgatás helyett! Amikor az ember elkezd egy ilyen dicséretet énekelni, fölvidul a szíve és elámul, mi mindenért zenghet hálát az Úrnak! Vegyük elő az énekeskönyvünket és majd meglátjuk, hogy örömünk meggazdagodik, változatosságának minden regisztere megszólal, ha a sokféle színt, hangulatot, asszociációt mind felveszi, amit századok énekköltészete felhalmozott! Ezt az Igét: “Öröme van-é valakinek? Dícséretet énekeljen!” - majdnem így is merném mondani: kezdjen el dicséretet énekelni és megtelik örömmel!
3) A harmadik témát így adja elő Jakab: “Beteg-é valaki köztetek? Hívja magához a gyülekezet véneit, és imádkozzanak felette, megkenvén őt olajjal az Úrnak nevében. És a hitből való imádság megtartja a beteget, és az Úr felsegíti őt. És ha bűnt követett is el, megbocsáttatik néki.” (Jak 5,14-15) Jakab itt a betegek felé fordítja a gyülekezet figyelmét. Miért emeli ki a sok mindenféle szenvedő közül éppen a beteget? Azért, mert Jakab itt is Jézus Krisztusra néz. Jézus ugyanis mindig egészen különös figyelemmel fordult a betegek felé. Sőt, Ő maga egészen a testvérévé vált azoknak, akik betegek. Meg van írva Róla: “betegségeinket ő viselte, és fájdalmainkat hordozá.” (Ézs 53,4) Az utolsó ítélet napján is azt fogja majd mondani: “Beteg voltam, és meglátogattatok”. (Mt 25,36) A beteg emberhez nagyon közel volt és van Jézus. Minden beteg embernek, lázasnak, bénának, sántának, vaknak, haldoklónak nagy jelentősége van Jézus világában. Ezzel a szavával: “beteg voltam” - mintha kitárná hatalmas kezét minden kórház, műtő, klinika, elmegyógyintézet felé, minden magányos betegszoba felé és ezt mondaná: lehet, hogy az egészséges világ szemében csökkent értékű emberek vagytok ti betegek, de én éppen veletek azonosítom Magam. Ezért az Ő gyülekezete számára is különös fontossággal bírnak a betegek.
Hiszen Jézus volt a legmegvetettebb, egyszerűen azért, mert “betegségeinket ő viselte”. Mert testvérünk lett a betegségeinkben. A betegség különleges meghívó a Király Fia menyegzőjére. A beteg ember meghívott ember, mert kiszolgáltatott, testtől, világtól cserben hagyott, a haláltól eljegyzett, megszólított ember. A beteg emberen válik nyilvánvalóvá, láthatóvá, mik vagyunk mi, emberek mindig, akkor is, ha egészségesek vagyunk, de egészségesen hamar elfelejtjük: ti. a bűn gyermekei, ezért a halál gyermekei. Erre emlékeztet a betegség. De emlékeztet arra a Valakire is, Aki betegségeinket, fájdalmainkat hordozta, Akinek a sebei által gyógyulunk meg. Isten Fia éppen azért jött, hogy a bűn és halál fiait megmentse a bűntől és haláltól. A betegség tehát az a hely, ahol az ember megtanulhatja, amit egészséges napjaiban olyan nehezen tanul meg, hogy Isten a nyomorultakon könyörülő Isten, hogy nem a magam tudása, magam ereje, pénze segíthet rajtam, hanem Istennek a Jézus Krisztusban megjelent váltsága!
“A hitből való imádság megtartja a beteget” - mondja Jakab, és rögtön hozzáfűzi: “és az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15) Tehát nyilván megmondja, hogy nem mi magunk vagyunk azok, akik hitünkkel és imádságunkkal gyógyulást hozunk a betegre, hanem az Úr. Ne a mi imádságunkban higgyünk, hanem az Úrban. Bűnös és pogány gondolat az, hogy a gyarló ember az imádsággal, mint eszközzel, kedve szerint befolyásolhatja Istent, azt tétetheti vele, amit ő akar. Lehet-e nagyobb káromlás, mint az, hogy az ember akar és Isten engedelmeskedik?!
Azután arról is beszél, hogy olajjal kenjék meg a beteget. Mivel akkor az olaj volt a legegyetemesebb gyógyszer, azt mondja, azt se felejtsék el, ne hagyják figyelmen kívül. Az imádság nem rekeszti ki a gyógyszert és az orvost, de a gyógyszer sem az imádságot. Nem az imádság és nem a gyógyszer gyógyít, hanem a mindenható és irgalmas Isten az Ő szent akarata és örök törvénye szerint. Nyilvánvalóan ellenkezik az Igével minden olyan magyarázat, mintha az ember tenne itt valamit imádsággal és olajkenettel, mint eszközzel. Ez ráolvasás és kuruzslás lenne, vaskos mágia. “Az Úr felsegíti őt.” (Jak 5,15b) Ő a szuverén és szabad Isten! És az Ő segítsége mindig az a segítség, amelyik Jézus véréből, keresztjéből és halottak közül való feltámadásából ered. Ebben a segítségében tehát az Atya uralmának az érvényesítéséről van szó. Ezért imádkozzanak a betegek fölött, meg a beteggel, meg a betegért, hogy Isten dicsőítse meg Magát az ember betegségében, vagy a gyógyulásában.
Három különböző témát tárgyal még Jakab röviden: az abszolút igazság keresése, érvényesítése, - a szenvedés és öröm kérdése, - és a betegség problémája. Mind a háromban van megoldás, van győzelem a Krisztusban hívő ember számára. Az a nagy ujjongás húzódik meg az intelmek mögött, amit Pál apostol így fejezett ki: “Hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,57)
Adjad, hogy lássuk a világosságot,
Te szent igédet, az egy igazságot,
A Krisztus Jézust: örök vigasságot,
És boldogságot.
És ne ismerjünk többet a Krisztusnál,
Ne szerethessünk egyebet Jézusnál;
Maradhassunk meg a te szent Fiaddal,
Krisztus Urunkkal.
(225. ének 5-6. vers)
Ámen
Dátum: 1953. szeptember 20.