Istennek egy nagy ajándékára figyelmeztet bennünket ez az Ige. Olyan ajándékra, amit nem szoktunk eléggé megbecsülni, és amivel nem szoktunk eléggé élni: a gyülekezeti közösségre. Egyik legnagyobb kiváltsága a hívő embernek, hogy nincs egyedül. Nem egyedül énekli a zsoltárt, nem egyedül mondja az imádságot, nem egyedül hallgatja az Igét, nem egyedül küzd az Isten országáért, nem egyedül hordozza az élet terheit, nem egyedül harcol a Sátán kísértéseivel szemben, nem egymagában követi Jézust, hanem csapatosan, kisebb-nagyobb seregben, együtt másokkal, fiatalokkal és öregebbekkel, testvéri közösségben. Nem úgy vannak együtt a hívek a gyülekezetben, mint egy zsák kavics, hanem mint egy nagy család tagjai, akik a közös lelki háztartás csodái között élik az életüket. Ennek a lelki együvé tartozásnak sok apró gyakorlati részletéről beszél különösen az Újtestamentum. Jakab itt most csak kettőt említ belőle, két olyan gyakorlatot, amivel a testvérek kölcsönösen segítségére lehetnek egymásnak a Krisztus követésében: a bűnvallást és az egymásért való imádkozást. Azt mondja: Testvérek vagytok, ne felejtsetek el élni a testvéri közösségnek ezekkel a nagyszerű ajándékaival és lehetőségeivel! - Vajon élhetünk-e vele mi is?
Egyik tehát a bűnvallás. Így szól a tanács: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (5,16a vers) Nem Jakab találta ki ezt, már az Ótestamentum is úgy beszél róla, mint ami nagy segítségére van az embernek a bűntől való megtisztulásban. Mózes törvénye egyenesen elrendeli a magányos és a közös bűnvallást: “Ha akár férfi, akár asszony, akármi emberi bűnt követ el, a mely által hűtelenné válik az Úrhoz; az a lélek vétkessé lesz. Vallja meg azért az ő bűnét, a melyet elkövetett...” (4Móz 5,6-7) Máshol így rendelkezik: “És tegye Áron mind a két kezét az élő baknak fejére, és vallja meg felette Izráel fiainak minden hamisságát és minden vétkét, mindenféle bűneit: és rakja azokat a baknak fejére, azután küldje el az arravaló emberrel a pusztába!” (3Móz 16,21) Keresztelő János azokat keresztelte meg, akik előbb megvallották bűneiket nyilvánosan. János apostol levelében szinte a bűnbocsánat megnyerésének a feltételéül jelöli meg a bűnvallást: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Miért? Azért, mert Isten Jézus Krisztusban egészen valóságos gyógyulást akar adni. Az orvos sem nagy általánosságban gyógyítja a beteget, hanem ott kezdi el a kezelést és a gyógyítást, ahol kiderült, hogy baj van. A megváltás ereje is akkor lesz valóság a számunkra, ha életünknek a konkrét tényeiben, bajaiban érvényesülhet. A bűn nemcsak általános nyomorúságunk, hanem gyakorlati megnyilvánulásaiban annyira konkrét valami, hogy néven lehet nevezni, meg lehet határozni történésének a helyét meg az idejét, például így: tegnapelőtt este az édesanyámat megbántottam. A néven nevezett bűn válik számunkra igazán felismert bűnné. Elméletben mindnyájan beleegyezünk abba, hogy hibát követtünk el, hogy tökéletlenek vagyunk, de a gyakorlatban szívesen játsszuk tovább a tökéletest, a tisztát, a feddhetetlent önmagunk előtt és mások előtt.
Nagyon-nagyon nehezen tud összetörni bennünk a magunk igazsága. Semmi nehézséget nem okoz számunkra az Úr asztalánál megvallani, hogy szegény, nyomorult bűnös vagyok, rosszra hajlom és képtelen vagyok valami jóra, - hiszen ezzel nem lepleztem le magam még magam előtt sem, nem kell szégyenkeznem miatta, olyan általánosságot mondtam, amiben mindenki más osztozik velem. De hogy pirul az ember, hogy dobog a szíve, hogy akadozik a nyelve, míg eljut odáig, hogy így tud szólni és bevallani: tegnap ebédnél hazudtam neked, mert nem úgy volt, ahogy mondtam, hanem... Nos, tehát a bűnvallásnak éppen az a jelentősége, hogy kiderüljön végre, ki vagyok én. Hogy őszintén, leplezetlenül állhassak ott végre Isten előtt a magam konkrét nyomorúságával, hogy Isten Jézus Krisztusban a Maga gyógyító kezét odahelyezze, ahol éppen a baj van: hogy a kegyelem és a bűnbocsánat a Krisztus vére árán konkrét, valóságos kegyelem és bűnbocsánat lehessen a számomra! Ezért nincs konkrét bűnvallás nélkül valóságos bűnbocsánat sem! Erről beszél Dávid király is: “Míg elhallgatám, megavultak csontjaim a napestig való jajgatás miatt. Míg éjjel-nappal rám nehezedék kezed, életerőm ellankadt, mintegy a nyár hevében. Vétkemet bevallám néked, bűnömet el nem fedeztem. Azt mondtam: Bevallom hamisságomat az Úrnak - és te elvetted rólam bűneimnek terhét. ” (Zsolt 32,3-5)
A bűnvallásban az történik, hogy a bűnöm nem az én titkom többé, lelepleztem valamit, ami addig bujkált bennem, ami semmitől sem irtózik jobban, mint a leleplezéstől. Kész vagyok arra, hogy Krisztus gyógyító vére odahulljon a halálos sebemre, hogy Isten megszabadítson tőle! A bűnvallás szabaddá teszi az utat Isten megváltó és megtisztító segítsége előtt, le egészen az életemnek abba a mélységébe, ahol a baj van. Nem úgy áll a dolog, mintha Isten nem akarna megbocsátani, vagy mintha meg nem bocsátott volna már régen, hanem ez a bűnbocsátó kegyelem azáltal hatol belénk és működik bennünk, hogy a bűnvallás által megnyitjuk magunkat előtte.
De mármost azt mondhatná valaki: Jakab nem azt mondja, hogy valljátok meg bűneiteket Istennek, hanem azt, hogy egymásnak! Ez más valami, mint az előbbi? - Nem! Ugyanarról van itt is szó. Az egymásnak való bűnvallás segítőeszköz, ami hozzásegít bennünket az Isten előtt való őszinte bűnvalláshoz! Tulajdonképpen egyedül Istenre tartozik a bűnvallásom. De hogy ez valóban megtörténhessen, föl kell fednem a bűneimet, napfényre kell huzigálnom őket a rejtekből. Ez ellen pedig ösztönösen tiltakozik minden porcikám. Hiszen a bűn lényegét tekintve nem egyéb, mint elrejtőzés Isten elől, menekülés az Ő jelenlétéből. A bűnvallásban odarakom bűneimet Isten elé. Hogy ezt megtehessem, valóban ki kell szedegetnem őket a rejtekükből, láthatóvá kell tennem őket. És itt van szükségem egy másik emberre, aki előtt láthatóvá lesz a bűnöm, és aki így segít valóban felfedni mindent és Isten elé vinni! Bűnömnek a realitása, a fölfedése és Isten elé való vitele függ attól, hogy megvallom valakinek, egy embernek! Minden olyan érv, amit az egymás előtt való bűnvallás ellen föl szoktunk hozni, az ördögtől való, mert a Sátán nagyon jól tudja, hogy éppen ezzel, ti. az egymásnak való bűnvallással verjük be szilárd talajba az első cöveket, ami bennünket a lejtőn való továbbcsúszásban megakadályoz. Aki tiltakozik ez ellen, csak azt árulja el, hogy nem akar igazán megszabadulni, hanem tovább akarja őrizgetni, önmagának megtartani a bűnét! Amíg egy embertársunk előtt nem vagyunk készek megalázkodva bűnt vallani, addig nagyon valószínű, hogy Isten előtt sem igazi a bűnvallásunk. Amíg féltjük a büszkeségünket, sajnáljuk a renoménkat az emberek előtt, nem valószínű, hogy igazán meg tudtunk alázkodni Isten előtt!
Ezért állított be bennünket Isten gyülekezeti közösségbe, a kegyelemből élő bűnös emberek nagy családjába. Ott, a gyülekezetben találhatjuk meg azt a másik embert, azt a testvért, aki segíthet az Isten előtt való megnyílásban. Éppen pár nappal ezelőtt mondta valaki: Milyen kár, hogy nálunk, protestánsoknál nincs gyónás! - De van, mondtam neki. Hogyne volna!
A lelkészi hivatalban az íróasztal mellett van egy karosszék, nagyon sokan ültek le már oda gyónni - úgy ahogy Jakab mondja: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” (Jak 5,16a) És itt a gyülekezetben vannak Istennek olyan gyermekei, akik készek és képesek mások bűnvallásánál tanúskodni, azt meghallgatni és továbbvinni Isten elé. Amíg valahol gyülekezet van, addig mindig van lehetőség a gyónásra is, addig mindig érvényes az Ige biztatása: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak!” Miért nem élünk hát a testvéri közösségnek ezzel az ajándékával? A híres nottlingeni gyülekezetben akkor indult el egy szinte lélegzetelállító nagy ébredés, amikor az atyafiak kezdték komolyan venni azt a lehetőséget, amit Isten az egymásnak való bűnvallásban adott nekik. Ma is érvényes Istennek ebben az Igében adott ígérete: “Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz, hogy megbocsássa bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.” (1Jn 1,9) Szabad nekünk szaván fognunk a mi Urunkat és élnünk az Ő ajándékaival! Hiszen érvényes a bűnbocsánat: olyan valóság az, mint amilyen valóságosan meghalt Jézus Krisztus a keresztfán! Erre való tekintettel, hogy a bűneid megvannak bocsátva, merjed felfedni a bűneidet, megvallani, hogy elvehesse tőled, hogy megtisztíthasson tőlük!
A másik nagy ajándéka a gyülekezeti közösségben való élésnek az, amit az Ige így fejez ki: “Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” (Jak 5,16b) Jakab levele magyarázata során már volt szó arról, hogy nincs nagyobb veszedelme az imádságainknak, mint az én-központúsága, vagyis: hogy az énünk körül forognak a kéréseink, hogy önmagunkkal vagyunk tele! Ebből a körforgásból akar most újra kizökkenteni Jakab és azt mondja: Vállaljátok egymást, segítsétek egymást úgy is, hogy álljatok oda egymásért Isten elé. Állj oda magányos imádságaiddal Isten és egy beteg testvéred közé, Isten és a gyülekezet ifjúsága közé, Isten és egy gyászoló család közé, Isten és a közé az ember közé, akit elhívtál az istentiszteletre, Isten és a népünk közé, Isten és a népünk vezetői közé, s légy az imádságaiddal összekötő csatorna Isten kegyelmes áldásai és emberek ügyei között.
“Imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok!” Elhisszük mi azt a nagy ígéretet, ami ebben az Igében van? Elhisszük azt, hogy Krisztus váltsághalálában és feltámadásában igazán van gyógyító erő emberi életünk minden zűrzavarában és bajában? Elhisszük azt, hogy ha igazabban és buzgóságosabban tudnánk egymásért imádkozni, ennek az isteni gyógyító erőnek a hatását jobban érezhetné a világ? Nem a mi imádkozó életünk hűtlenségén is múlik az, hogy olyan nehezen gyógyulunk? Pedig az egymásért való imádsággal is úgy vagyunk, mint Isten minden ajándékával, hogy amikor élünk vele, mi magunk gazdagodunk és elevenedünk meg általa a legjobban.
Egy nagyon komoly keresztyén ember, Gobat Bánule misszionárius mondja el egyik könyvében egy élményét erről. Leírja, hogy egy időben lelki érzéketlenség állapotában volt, nem talált örömet Isten Igéjében, nem volt képes szívből imádkozni sem. Nagyon boldogtalannak érezte magát, és egyik reggel kiment az erdőbe, hogy összeszedje gondolatait és belemélyedjen az imádságba. Néhány percnyi gondolkodás után megpróbált saját magáért imádkozni, de érezte, hogy nem tud igazi gyermeki bizalommal Isten előtt megállani. Úgy tetszett neki, hogy elvetette Isten, míg végre egy idő múlva így szólt magához: Ha nem merek is saját magamért imádkozni, imádkozom keresztyén testvéreimért, hátha egyik vagy másik pedig érettem imádkozik és meghallgattatik. Erre gondolatban végigjárta azokat a barátait, akiket megtérése óta megismert, megpróbálta magát azok helyzetébe beleképzelni és mindegyikért külön imádkozni. És eközben úgy érezte, hogy Isten és az emberek iránt való szeretet kigyúlt a szívében, s úgy tetszett, mintha látta volna a láthatatlant. - Mire kevéssel naplemente előtt visszaindultam, úgy éreztem, mintha Megváltóm karjai ölelnének át. Életem egyik legboldogabb napja volt ez! - írja. Hát mi miért fosztjuk meg magunkat ettől a boldogságtól, sok lelki nyavalyánk között ettől a gyógyulástól?
Mennyi ajándéka van Istennek a gyülekezeti közösségben, a Krisztust követni akarók seregében! Őket, vagyis minket akar segíteni, gazdagabbá tenni, megáldani ezzel a figyelmeztetéssel: “Valljátok meg bűneiteket egymásnak és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok: mert igen hasznos az igaznak buzgóságos könyörgése.” (Jak 5,16)
Fogadjuk hálával a testvérek közösségét és tegyünk vallást róla, hogy:
Ímé, mily jó és mily nagy gyönyörűség
Az atyafiak közt az egyenesség,
Ha békével együtt laknak.
Mint a balzsamolaj, ők olyanok!
Megáldja az Úr az ilyeneket,
Nékik ád hosszú életet.
(133. zsoltár 1. vers)
Ámen
Dátum: 1953. október 4.