Péter első levelének magyarázata

Hadd utaljak bevezetőül a múlt vasárnapi igehirdetésre. Arra kaptunk utasítást Istentől, hogy a Krisztus evangéliumához méltóan viseljük magunkat. Hallottuk, mi az igazi istentisztelet: Nem az, amit itt bent a templomban vasárnap délelőtt vagy délután egy-egy órán át gyakorolunk, sőt ez itt nem is annyira istentisztelet, mint inkább embertisztelet, mert Isten tisztel meg bennünket azzal, hogy leereszkedik közénk az Ő Igéjében. A mi istentiszteletünk ott kezdődik, amikor Istennek erre a kegyelmes közénk ereszkedésére válaszolunk, az Ő Igéjének engedelmeskedő tettekkel, az evangéliumhoz méltó viselkedéssel. Azért könyörögtünk akkor, hogy tanítson meg bennünket Isten úgy hinni, hogy képesek legyünk általa életünk minden vonatkozásában, helyzetében a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedni. Mai Igénket fölfoghatjuk úgy is, mint amiben Isten további útmutatást ad a Krisztus evangéliumához méltó viselkedéshez, mégpedig egy bizonyos esetben, egészen speciális helyzetben. Ha tételbe akarnám foglalni azt, amiről az Ige alapján most beszélni szeretnék, így mondhatnám: mit jelent evangéliumhoz méltó módon viselkedni az ellenségeinkkel?

Erről ugyan már beszélt Péter apostol a levelében, de úgy látszik annyira akut [égető, sürgős] kérdése, annyira csüggesztő problémája volt ez a gyülekezeteknek, hogy megint visszatér rá. A szövegből pontosan megállapítható, mi bántotta, mi keserítette a levél olvasóit: Gonoszul bántak velük, szidalommal illették őket, különböző bántalmazásokban részesültek, szenvedtek az igazságért, rágalmazták őket, mint gonosztevőket, gyalázták az ő Krisztusban való életüket. Szóval: mindenféle emberi intrika, rosszindulat, sértés, szenvedés, meg nem értés, gáncsoskodás vette körül őket mint keresztyéneket. Sokat kellett szenvedniök környezetüktől. Nem testi szenvedésről van szó, nem olyanról, amit betegség vagy gyász okoz, hanem olyanról, amit az emberek okoznak egymásnak, amivel egyik ember nehézzé, fájdalmassá, kibírhatatlanná tudja tenni az életet a másik számára. Olyanról, amit a veszekedés, a rágalmazás, a pletykálás, a gyanúsítás, a durva szavak, a szidalmazás okoz.

Azt hiszem, számunkra sem ismeretlen az ilyen fajta szenvedés. Szinte azt lehetne mondani, hogy minden más szenvedést könnyebben eltűr az ember, mint azt, amit az emberi rosszindulat okoz neki. Ez a szenvedés sokkal több ember életének a hátterében ott van, mint gondolnánk. Talán a tiédben is! Szidalom, rágalom, bántalmazás, gyalázás: micsoda bomlasztó erők ezek! Szétválasztják a jó szomszédokat, behatolnak a családi életekbe, terhessé teszik a hivatali munkát, egymás ellen uszítják a földrészeket! Mennyi szenvedést tudnak emberek embereknek okozni! - Nos, tehát ebbe a problémába szól bele most Isten Igéje. Azt mondja: ilyen helyzetben is, sőt éppen ilyen helyzetben a Krisztus evangéliumához méltó módon viseljétek magatokat! Igen: éppen az ellenségeitekkel szemben!

Minden embernek legmélyebb ösztöne az, hogy szabadulni akar az ellenségeitől. Akik ellenünk vannak, akik sértik az érzelmeinket, akik szenvedést okoznak nekünk, azok az ellenségeink! És mi ösztönösen mindent megpróbálunk, hogy szabaduljunk tőlük! De nem sikerül rendszerint - mert nem a Krisztus evangéliumához méltó módon viselkedünk velük szemben. Az egyik nagyon nem evangéliumhoz méltó magatartás az, hogy megkeményedünk velük szemben. Sokszor, amikor beszélgetek valakivel és az illető elmondja, mennyit kell szenvednie ettől-attól, érzem a beszédén, látom az arcán, mennyire megkeményedett a szíve az őt bántalmazóval szemben. Olyan ez a megkeményedés, mint amikor a víz befagy, dermesztő jégréteg alá zárkózik. Ez a legemberibb, a legtermészetesebb magatartás: ridegen, fagyosan bezárulni valaki előtt, aki méltatlanná vált viselkedésével a bizalmunkra. Csak éppen: a legemberibb és legtermészetesebb magatartás rendszerint nem evangéliumhoz méltó viselkedés.

A megkeményedésnek erre a kísértésére való tekintettel mondja az apostol: “Végezetre mindnyájan legyetek egyértelműek, rokonérzelműek, atyafiszeretők, irgalmasak, kegyesek”. (8. vers) Csupa olyan dolgot mond az apostol, ami a keménységnek az ellentéte. Hiszen a keménység nem egyéb, mint az együttérzés, a szeretet, az irgalmasság és az alázat hiánya. Csak meg ne keményedjetek, csak azt ne tegyétek! - kiáltja az apostol. Ilyenkor van szükség éppen a részvétre, az irgalmasságra, az alázatosságra. Nehéz? Persze, hogy az! De gondolj arra, hogy te olyan Istenben bízol, Aki részvéttel, irgalommal van irántad, pedig hányszor okoztál Neki fájdalmat! Mi lenne belőled, ha Ő is megkeményítené a szívét veled szemben? Hát nem az Ő könyörületéből, nem az Ő türelméből élsz? Emlékezzél, mit mondott Jézus: “Ha pedig meg nem bocsátjátok az embereknek az ő vétkeiket, a ti mennyei Atyátok sem bocsátja meg a ti vétkeiteket!” (Mt 6,15) Jézus pedig nem játszott a szavakkal! Mi lesz veled, ha Isten nem bocsátja meg a vétkeidet? Ez maga a kárhozat! És te vonod magadra! Azzal, hogy megkeményedett a szíved és nem tudsz megbocsátani. Ha fontos neked, hogy Isten bűnbocsátó kegyelmében te is részesülhess, akkor légy irgalmas, légy atyafiságos, alázatos azokkal szemben, akiktől szenvedned kell!

A másik nagyon természetes és emberi magatartás az ilyen helyzetben, hogy föllázad bennünk az önérzet, és azt mondjuk: de ezt már nem tűrhetem szó nélkül! Ezt már nem vághatom zsebre, visszaadom neki! Itt megint szemben áll emberi természetünkkel Isten Igéje és azt mondja: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek, Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (9-10. v.) Gonosszal fizetni gonoszért, szidalommal a szidalomért: ez az ököljog rendszere! És hányszor kísérletezünk ezzel a módszerrel! Ha kulturált emberek vagyunk, a nyelvünk élével akarjuk lefejezni az ellenségünket. Vagy perre tereljük az ügyet. Mindenképpen térdre akarjuk kényszeríteni az ellenséget! Azt hisszük, így megszabadulunk tőle, így talán legyőzzük! Nos: így soha nem szabadulunk meg az ellenségünktől, a bántalmazónktól, csak növeljük benne az ellenséges indulatot. Mert a barátságtalan szó barátságtalan visszhangra talál, a magunk éles nyelve csak a másikat élesíti. A perek újabb pereket szülnek. A háború nem pusztítja, hanem termeli az ellenséget. A szócsata szintén ugyanúgy.

Óh, csak azt vennénk komolyan, amit az apostol mond: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” (10. v.) Nem ijedtél-e már meg magad is attól, amit hirtelen felháborodásodban valakinek mondtál? De már kiszaladt a szádon, és magad is érzed, hogy nem lett volna szabad. De most már az a szó járja a maga útját abban a másik lélekben, és nem tudod többé visszahozni! Amikor lehiggadsz, talán megszólal benned egy belső hang: De igaza van Istennek, mikor ezt mondja: “Mert a ki akarja az életet szeretni, jó napokat látni, tiltsa meg nyelvét a gonosztól, és ajkait, hogy ne szóljanak álnokságot!” - Sőt, nem csak ezt mondja, hanem még többet is: “Nem fizetvén gonoszszal a gonoszért, avagy szidalommal a szidalomért; sőt ellenkezőleg áldást mondván, tudva, hogy arra hívattatok el, hogy áldást örököljetek!” Áldást mondani annyit jelent, mint jót mondani! Gondolj most azokra az emberekre, akik nehézzé teszik az életedet, akiktől szenvedned kell! Akikre panaszkodni szoktál. Azt mondja Isten: mondj áldást rájuk, mondj valami jót róluk, beszélj valami jót nekik! Egyetlen lehetséges mód van megszabadulni az ellenségedtől: barátokká változtatni a szereteteddel. Akire áldást tudsz mondani, annak te legalább ellensége már nem leszel többé! Megszűnik az ellenséges viszony, legalábbis a te részedről!

Azután van itt még egy nagyon komoly figyelmeztetés: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.” (1Pt 3,11) Nyilván arra gondol az apostol, hogy az a bizonyos gonoszság nem csak az egyik oldalon van meg, hanem a másikon is. Nem mindig érnek bennünket a bántalmazások ok nélkül. Nem vagyunk mi olyan ártatlanok, tökéletesek, mint amilyennek - mint ahogyan az ilyen szenvedésekben - látni szoktuk magunkat. Ezért mondja az apostol: keressétek a békességet és kövessétek azt! Panaszkodsz valakire, de vajon te magad igyekszel-e minden tőled telhetőt megtenni a békesség keresésére? Be tudod-e látni és el tudod-e vállalni ilyen esetben a magad hibáját? Nem azért vagy-e békétlen, áldatlan viszonyban valakivel, mert mindig a másik oldalon keresed a hibát? Nem te magad tetted-e ellenségeddé azt, aki most bánt téged? Nem azt adja-e vissza neked, amit tőled kapott? Nos, csak fordulj el a benned levő gonosztól és keresd a békességet! Ne azt várjad, hogy ő változzék meg veled szemben, hanem te viszonyulj hozzá másként! Békességet kereső módon. Olyan különös az, ha az ember belsőleg megváltozik valakivel szemben, akit ellenségének tartott és azzal a szándékkal közeledik hozzá, hogy most pedig mindenképpen a békességet keresi és azt követi: egyszerre csodálkozva úgy látja, mintha az a másik megváltozott volna őiránta. Igen: a bennünk lévő indulatok - akár békés, akár békétlen indulatok - valami módon kisugároznak belőlünk és olyan atmoszférában látjuk azt a másik embert, amilyent magunkból vetítettünk ki reá, amilyen indulatokkal körülvesszük őt. Ezért olyan nagy jelentőségű, amit az apostol mond: “Forduljon el a gonosztól, és cselekedjék jót; keresse a békességet, és kövesse azt.”

És végül olyan kérdést tesz föl az apostol, amire minden hívő embernek tudni kell felelni: “És kicsoda az, a ki bántalmaz titeket, ha a jónak követői lesztek?” (1Pt 3,13) Vagyis ki bánthat titeket, ki árthat nektek? Hívő ember létedre még mindig ott tartasz, hogy fáj, ha bántanak, érzed, ha sértenek, fölháborodsz, ha gonoszsággal illetnek?! Csak a mi óemberünk ilyen érzékeny. Azzal pedig csak jót tesznek, ha nem kímélik. Segítenek vele abban, ami a legnehezebb a Krisztus-követésben: önmagad megtagadásában. Egy kis verset találtam a papírjaim között, nem tudom ki írta, de nagyon igaz a tartalma. Arról van benne szó, hogy azok az emberek, akik fájdalmat okoznak: a hit szemével nézve félreismert jó barátok.

Minden, amit itt az apostol elmond, bizony csak jó tanács marad, amit szívesen követnénk, ha képesek volnánk reá. Ezért, hogy mindez több legyen csak tanácsnál, több legyen egy újabb teljesíthetetlen törvénynél, - ezért mondja a végén: “Az Úr Istent pedig szenteljétek meg a ti szívetekben.” (1Pt 3,15) Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Mintha azt mondaná: nézzétek, képtelenek vagytok a magatok erejéből nem gonosszal fizetni a gonoszért, sőt áldást mondani, békességet keresni. Azt csak Jézus tudta megtenni, hogy imádkozott a keresztfán és kegyelmet kért azok számára, akik halálra kínozták. Mi képtelenek vagyunk rá - hacsak maga Jézus le nem szereli bennünk az indulatokat, és meg nem tölt a saját indulatával! Ezért mondja az apostol: “Az Úr Jézust szenteljétek meg a ti szívetekben.” Hagyjátok, kérjétek, hogy az Ő szentsége, az Ő Szentlelke cselekedje bennetek, a szívetekben, hogy szorongató vágyat érezzetek jót tenni az emberekkel, igen: éppen az ellenségetekkel! Nem elég a jó tanács, erő is kell hozzá! Egyedül Ő teheti erővé is azt bennetek, amit tanácsol!

Ádvent második vasárnapja van. Az advent a karácsonyra való készülődés ideje, alkalma. A múlt csütörtöki istentiszteletünkön arra figyelmeztetett bennünket Isten Igéje, hogy lelki módon készüljünk egy lelki karácsonyra. Nos, ehhez az is hozzátartozik, hogy az emberekkel való viszonyulásunkban is fölszámolunk minden vitás ügyet, minden félreértést, minden sérelmet, haragot, neheztelést. Nem lehet igazi karácsonyod, ha nem békülsz meg mindenkivel teljes szívedből, akivel most nem vagy békességben! Jézus, aki kiengesztelt bennünket Istennel, hadd engeszteljen ki bennünket minden emberrel is. Hiszen tudod, hogy “ha a te ajándékodat az oltárra viszed és ott megemlékezel arról, hogy a te atyádfiának valami panasza van ellened: Hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és menj el, elébb békélj meg a te atyádfiával, és azután eljővén, vidd fel a te ajándékodat!” (Mt 5,23-24)

Ezért könyörögjünk most az ének szavával:

Ó, Szeretet, áraszd ránk meleged,
Hadd kóstoljuk édességedet;
Tiszta szívből mindenkit hadd szeressünk,
Egyességben és békében éljünk.
Könyörüljél.

(234. ének 3. vers)

Ámen

Dátum: 1954. december 5.

Péter apostol sorra veszi levelében az emberi életnek szinte minden területét és viszonylatát. Szólt már a keresztyén ember helyzetéről a világban, az Isten országában, a rabszolgasorsban, most pedig beszél a keresztyén ember helyzetéről, feladatáról a házasságban. Először egy egészen speciális, a gyülekezetben nyilván gyakran előforduló problémáról beszél, azután pedig általában a házastársaknak egymás iránti kötelességéről.

Lássuk, hogy mi volt az a speciális probléma? Kiderül ez abból, amit az ilyen helyzetben élő gyülekezeti tagnak tanácsként ad. Úgy látszik, sok lehetett a gyülekezetben a vegyes házasság, olyan, ahol a nő keresztyén volt, a férfi pedig pogány. Vándor igehirdetők járták a vidéket, prédikálták a megfeszített Krisztust, hirdették az evangéliumot és a házastársak közül az egyik megtért, a másik nem. Az egyik számára üdvösséget jelentett az evangélium, a másik számára pedig bolondságot vagy botránkozást. Az egyik egy egészen új világba lépett be a bűnbocsánat kapuján, bekerült a mennyei Vőlegény násznépének örvendező közösségébe, a másik kívül maradt rajta. Az asszony boldogan táplálkozott az Igéből és az úri szent vacsorából az örök élet eledelével a gyülekezetben, a férfi pedig értetlenül, idegenül vagy talán éppen ellenséges indulattal szemlélte. Az a veszély fenyegette a házastársakat, hogy a Krisztus miatt egyre nagyobb szakadék mélyül ki közöttük, s lassan egy egész világ választja el őket egymástól.

Nem ismeretlen ez a probléma a mai gyülekezetben sem. Ma is vannak hívő emberek, akik vegyes házasságban élnek. Nem olyan értelemben, hogy az egyik református, a másik pedig más vallású. Hanem úgy, ahogyan Péter apostol idejében: az egyik szívvel-lélekkel a Krisztusé, a másik nem. Az egyik hisz és imádkozik, a másik nem. Az egyik Krisztusban és az Ő szolgálatában találja meg élete értelmét és örömét, a másik nem. Az egyiknek otthona a gyülekezeti közösség, a másiknak nem. Az egyikkel történt valami, valami megmagyarázhatatlan, egy láthatatlan, de mégis valóságos találkozás az élő Jézussal, amit a másik nem bír megérteni, jóindulatúan mosolyog vagy bosszankodik, vagy féltékenykedik miatta. Tehát nem felekezeti, hanem lelki vegyes házasságról van szó.

Három nagy veszedelme van ennek. Az egyik az, hogy a házastársak lassan elidegenednek egymástól lelkileg. Mindenik éli a maga külön életét. Úgy érzik, egy egész világ választja el őket egymástól, hiszen amiért az egyik lelkesedik, azért a másik bosszankodik, ami az egyiknek öröm, az a másiknak értelmetlenség, ami az egyiknek élet, az a másiknak halál. Lassan úgy érzik, nem valók egymáshoz, hiszen annyira végzetesen különböző a lelki beállítottságuk. Legjobb esetben mint két elárvult lélek élnek tovább egymás mellett, idegenül és unottan. Nyilvánvaló, hogy ez nem jó megoldás. A másik veszedelem az, hogy a hívő házastárs megalkuszik, belefárad a küzdelembe és a békesség kedvéért inkább alkalmazkodik a nem hívő házastárs életéhez, szokásaihoz, kívánságaihoz. Embernek engedelmeskedik inkább, mint az Istennek, hogy mindenképpen elkerülje a háborúságot a családban. Nyilvánvaló, hogy ez sem a helyes megoldás. A harmadik kísértés az, hogy a hívő házastárs mindenáron meg akarja téríteni a nem hívőt. Szent hevülettel beszél, beszél szakadatlanul olyan dolgokról, amiket az már ezerszer hallott és éppen ezért halálosan megunt. Mit sem számít az, hogy az Ige szerint “nem beszédben áll az Istennek országa” (1Kor 4,20), ő nagy, erőszakos buzgósággal beszél tovább! Agyonbeszéli azt a szerencsétlen hitetlent és még rossz néven is veszi tőle, hogy még mindig nem fog rajta. Közben kifejlődik benne bizonyos fölényérzet a hitetlen házastárssal szemben, és úgy gondol reá, úgy szól róla hívő körökben, hogy szegény még nem tart ott, ahol ő. De sok hívő ember zárta el már ezzel a kimondott vagy csak vélt lelki fölénnyel az utat Krisztushoz a kereső vagy tévelygő lelkek előtt! Nem te vagy éppen az a hívő asszony, vagy hívő férj, aki az erőszakos térítő prédikációiddal akadályoztad meg a tiéidet abban, hogy ők is veled egy hitre jussanak? Ha eddig a másik félben kerested a hibát, a lelki vegyes házasságnak az okát: nem volna-e itt az ideje végre magadat okolni miatta?!

Mi legyen hát akkor a helyes megoldás? Mondjon le a hívő házastárs minden missziói törekvéséről a nem hívő házastársával szemben? Nem! Semmiképpen! A hívő ember, a Krisztus követője sohasem mondhat le arról a célról, hogy a körülötte élő nem hívő emberek - legyen az akár házastársa, akár gyermeke, akár barátja, ismerőse, munkatársa, vagy bárki - megnyeressenek a Krisztus országa számára. De ennek a legeredményesebb módja és legáltalánosabb szabálya az, amit Péter így mond: “Hasonlóképen az asszonyok engedelmeskedjenek az ő férjöknek, hogy ha némelyek nem engedelmeskednének is az ígének, feleségük magaviselete által íge nélkül is megnyeressenek; Szemlélvén a ti félelemben való feddhetetlen életeteket.” (1Pt 3,1-2) És ez nem csak a házassági kapcsolatra érvényes, hanem általában a hívő embernek a nem hívőkkel való mindenféle viszonyulására és kapcsolatára. Jézus Krisztus sohasem emelt válaszfalat ember és ember közé, hanem éppen ledöntött mindenféle elválasztó akadályt. Ha a szívünkben az a Jézus Krisztus van, aki a bűnösök és hitetlenek előtt, az Őt gyalázó és keresztre feszítő emberek előtt önkéntes halálával megnyitotta a mennyország kapuját: akkor ez a Jézus Krisztus éppen nem elszakít, elidegenít a nem hívő embertől, legyen az akárki, hanem éppen még nagyobb szeretettel fordít feléje! Ahol a Krisztus miatt lelki elhidegülés, eltávolodás állott be a hívő házastárs szívében a hitetlennel szemben, ott a Krisztus abban a szívben már nincs jelen, legfeljebb valami hamis emléke neki.

Nem kell megalkudni sem, nem kell elrejteni vagy pláne kioltani a kapott világosságot, sőt: minél nagyobb az a világosság, annál nagyobb a vágy az iránt, hogy a másik is megnyeressék a Krisztusnak - de nem szóval, nem beszéddel, hanem “íge nélkül”, magaviselettel és feddhetetlen élettel. A legnagyobb szolgálatról van itt szó, a jóság missziójáról, a tett evangélizációjáról.
Az apostol olyan esetről beszél, ahol a férfi valószínűleg lenézte a keresztyénséget. Nos: döbbenjen meg azon tény láttán, hogy milyen nemessé tette az ő feleségét ez a kigúnyolt Krisztus! A vitatkozás helyett legyen az élete olyan tiszta, átlátszó, hogy mindenen, amit tesz, vagy nem tesz, mond vagy nem mond, ragyogjon át a Krisztustól kapott kegyelem fénye. Akkor majd a másik fölfigyel, akkor majd megsejt valamit abból az erőből, ami a Krisztus keresztjéből árad. - A múltkor hallottam egy vidéki munkavezetőtől, akinek olyan a beosztása, hogy időnként ott kel hagynia az embereit, akik fölött a felügyeletet gyakorolja és el kell mennie több napra más helyre hivatalos ügyekben. Azt mondta: nyugodtan megyek el, mert az embereim között van öt-hat metodista, akik 100 %-ig megbízható emberek és a többiekre is jó hatással vannak. - Miért nincsen a református embernek is ilyen híre? Ez a tett evangélizációja: a jóság missziója! Ez a szavak nélküli evangélizáció!

Ezt ajánlja az apostol a lelki vegyes házasságban és minden lelkileg vegyes összetételű társaságban: a szeretet pazarlását! Te, aki az Isten megváltó szeretetéből meríthetsz mindig, pazarolhatod is ezt a szeretetet. A szó legszorosabb értelmében is, pazarolhatod! Pazarolni annyit jelent, mint kiadni valamit számítás nélkül, anélkül, hogy valami eredménye, látható haszna, értelme lenne: meggondolás nélkül, számítás nélkül, hátsó gondolat nélkül szórni, árasztani! Igazán szeretni csak így lehet. Ha azzal a hátsó gondolattal szeretek valakit, hogy legyen is hasznom belőle, például, hogy az illető változzon is meg, hasonuljon hozzám: akkor már nem igazi szeretettel vagyok iránta. Ne azért szeressem, hogy nekem legyen valami hasznom belőle, hanem neki! Nekem elég haszon az, hogy átáramlik rajtam Krisztus szeretete. Ez a szeretet azután majd elvégzi a másikban is azt, amit kell! Hallottam, hogy az egyik üdülőhelyen a mókusok és cinkék odamennek az emberekhez, fölmásznak a kezükre, végigszaladnak a karjukon, belekotorásznak a zsebükbe. Pedig ezek természet szerint félénkek, megriadnak, ha ember közeledik hozzájuk. És íme, a szeretetteljes bánásmód a természetüket változtatja meg ezeknek az állatoknak. Az emberi természet talán kevésbé volna fogékony a szeretet hatalma iránt? Szeretetet pazarolva élni: ez a legmeggyőzőbb érv a hitetlenekkel szemben, a gúnyolódókkal szemben, a meg nem értőkkel szemben, hogy Ige nélkül is megnyeressenek a Krisztusnak!

A továbbiakban van még az apostolnak néhány szava általában a házasságról. A női szépségideálról beszél. Akkoriban is divat volt a hajfonogatás, aranynak felrakása, öltözékek felvétele. A kozmetika sohasem volt olyan fejlett technikájú, mint a hellenizmusban, az egyiptomiak hatására. E tekintetben ma sem változott sokat a világ. Rengeteg időbe, pénzbe, erőbe, fáradságba kerül a tűnő szépség ápolása. Nem azt mondja az apostol, hogy a hívő asszony hanyagolja el a külsejét, mondjon le róla, hogy tetszeni akar férjének, az embereknek. Sőt, egyenesen arra biztat, hogy olyan szépséggel igyekezzen tetszeni, amin nem fog az idő, ami megoldja az öregedés problémáját: mennél inkább telnek az évek, annál több a sugár benne. A belső szépség fölénye a külsővel szemben: ez a keresztyénség nagy ajándéka a nők számára! A szív elrejtett embere, a szelíd és csendes lélek romolhatatlansága. Nem látszatszépség, hanem alázatosságon is áttetsző vonás. Nem kiabáló: halk; nem hivalkodó: szerény; nem szenvedélyeket felgyújtó: békés. Ez az a szépség, ami sohasem megy ki a divatból, s amivel hívő keresztyén asszonyok új ideált tudnak kialakítani a világban.

Végül még a férfiakhoz is van egy szava az apostolnak: “A férfiak hasonlóképen, együtt lakjanak értelmes módon feleségükkel,az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek, tisztességet tévén, mint a kik örökös társaik az élet kegyelmében; hogy a ti imádságaitok meg ne hiúsuljanak.” (1Pt 3,7) Ez az “értelmes módon” azt jelenti, hogy belátóan. Férfiak! Legyetek belátók az asszonyok iránt! Lássatok bele a feleségetek lelkébe, lássátok meg, mire van szüksége, mi bántja, mi hiányzik neki, miben tudnátok segítségére lenni, mivel tudnátok örömöt szerezni neki. Néha egészen apró dologgal. Finoman fejezi ki magát az apostol: “az asszonyi nemnek, mint gyöngébb edénynek tisztességet tévén.” (7b vers) Vigyázzatok: csak az edény a gyöngébb, nem a tartalom! A tartalom, ami abban a gyöngébb edényben van, lehet még drágább és erősebb, mint a férfié! De éppen mivel az edény gyöngébb, nagyobb gondot, kíméletet, szeretetet, tiszteletet igényel. Emellett különös erővel hangsúlyozza az apostol a férfi és asszony teljes egyenlőségét a Krisztusban.

A férfi és a nő örököstársak az élet kegyelmében. Mindkettő Isten képére teremtetett, mindketten bűnösök, mindkettőért ugyanaz a vér hullott a kereszten, s mindkettő ugyanazon ígéretnek örököse. És végül megmondja, mi a legmélyebb kapcsolat, ami a házastársakat összekötheti és kell, hogy összekösse egymással: Isten előtt való együtt-megjelenés a közös imádságban. Ez a keresztyén házasélet próbaköve. Ha nincs ilyen, ha lehetetlenné válik, ha a férfi és a nő imádkozó lelke ellentmondanak egymásnak, ha egyiket elnyelt könnyek kísérik: baj van. Revideálni kell a dolgokat és éppen a közös imádságban újra kiküzdeni a harmóniát!

Ti asszonyok - így kezdi az apostol. Ti férfiak - így végzi. Nem volna most jó közösen leborulni az Úr előtt és az újrakezdést lehetővé tevő bűnbánatban együtt elmondani: "Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek"? (Mt 6,12)

Ámen

Dátum: 1954. november 7.

Péter apostol ebben a szakaszban korának legkényesebb kérdését ragadja meg: a rabszolga-kérdést. Az eredeti szövegben nem “cselédekről” van szó általában, hanem a társadalom legnyomorultabbjairól, a rabszolga sorsban élő emberekről. Az első keresztyén gyülekezetekhez - a jelekből láthatóan - sokan csatlakoztak éppen a rabszolgák közül. Hiszen Jézus evangéliuma a szegények és jogfosztottak számára jelentett igazán fölszabadító örömüzenetet. A rabszolgákat nem védte semmiféle törvény, nem is mentek emberszámba. A korabeli vígjátékok és elbeszélések mutatják, milyen durván bántak velük. Hullott a szidalom és a verés, minden apróságért. A szeszélyes, szívtelen urak könnyen fizettek halállal is rabszolgájuknak valami vétségért. A rabszolgaságnak ebbe a keserves problémájába szól bele most Péter apostol. Amit a kérdésben mond, talán nem kielégítő egy modern szociológus számára, de mindenesetre szociális szempontból is nagy jelentősége van annak, hogy a rabszolgaság ügyében abban a korban ez az első és egyetlen hang egyáltalán. Péter apostol nem a társadalmi reformátor ideológiájával, hanem a lelkigondozó pásztor szeretetével szól a rabszolgákhoz, és amit mond, örök érvényűIeg erőt adó üzenet minden ember számára, aki az élet apróbb-nagyobb igazságtalanságai miatt keresztet hordoz.

Mert itt erről van szó. A meg nem érdemelt szenvedésről, a méltatlanul történt bántalmazásról. Ilyen pedig mindig van és mindig lesz, amíg emberek élnek a földön. Mindig kapunk sebeket egymástól. Mindig előfordulnak olyan helyzetek, amiket nem vártunk volna, amikben igazságtalanságot látunk. Az ember sok mindent el tud viselni, testi fájdalmakat, anyagi terheket, gyászt, szomorúságot, de egyet nem bír elviselni: az igazságtalanságot. Ez ellen minden idegszálunk föllázad. Ezt semmiképpen nem akarjuk magunkon száradni hagyni. Az ilyen szituációban való magatartásunkra nézve ad tehát Péter apostol utasítást. Ennyire konkrétan beleszól tehát Isten az életünkbe. Mit mond hát?

Igéjével azt mondja legelőször is: vizsgáld meg jól, hogy valóban méltatlanul szenvedsz-e? “Mert micsoda dicsőség az, ha vétkezve és arcul veretve tűrtök? De ha jót cselekedve és mégis szenvedve tűrtök, ez kedves dolog Istennél.” (1Pt 2,20) Ha azt a rabszolgát a lustaságért büntették meg, akkor nem ártatlanul szenved. Ha hűtlenségével, kötelességmulasztásával okot adott az arcul verésre, akkor nem történt vele igazságtalanság, hiszen ő maga vívta ki vétkével gazdája haragját! És itt nagyon vigyázzunk, mert a Sátán gyorsan rászed bennünket. Az igazságosság és igazságtalanság megítélésében, ha a saját bőrünkre megy a dolog, nagyon megromlott a látásunk. Minden ember hajlandó azt hinni, hogy méltatlanul szenved. Azt hiszi, hogy csupa rosszindulat veszi körül, pedig ő a bizalmatlan mindenkivel szemben. Azt hiszi, hogy igazságtalanul bántják, pedig a saját brutalitását viszonozzák neki. Hányszor hallok ilyen kifakadást: “Kérem, én a légynek sem ártok, és mégis az emberek olyan rosszak velem szemben!” Pedig, ha jobban belenézne önmagába, észrevenné, hogy a saját zárkózottságának, minden mosolyt megfagyasztó kedélytelenségének és pesszimizmusának a hatását látja az embereken. Ez nem igazságtalanság. Ez az, amire az apostol azt mondja, hogy “micsoda dicsőség az, ha vétkezve ... tűrtök”? (1Pt 2,20) Aki a saját vétke miatt szenved, akit a saját kiállhatatlan, kibírhatatlan, összeférhetetlen természete miatt érnek bántások: az ne ringassa bele magát abba az illúzióba, hogy méltatlanul és igazságtalanul szenved. Inkább tartson bűnbánatot, és próbálja megvizsgálni, nem ő maga-e az oka annak, hogy az emberek úgy bánnak vele, ahogyan bánnak, ő nem érdemli-e meg azt, amit sérelmez?

Tudom: van méltatlan szenvedés is. Az apostol is elismeri, hogy van, aki “jót cselekedve és mégis szenvedve” tűr. Tehát valóban igazságtalanul bánnak vele, valóban nem azt kapja a világtól, amit megérdemelt. Mellőzik, félreteszik, meghurcolják, keserűséget okoznak neki anélkül, hogy okot adott volna reá. Erre mi az apostol válasza?

Először is az, hogy “ez kedves dolog Istennél”. Tehát ez nem olyan dolog, ami miatt az embernek sajnálnia kellene önmagát. Van bennünk bizonyos hajlandóság arra, hogy önmagunk sajnálatával rekompenzáljuk a sérelmeinket. Beleéljük magunkat a mártír szerepébe, és ebben még tetszünk is magunknak. Nos, azt mondja az apostol, ne önmagadnak akarj belőle dicsőséget aratni, hanem Istennek! - A jó cselekedetért szenvedni a legnagyobb kiváltság. Hiszen ez azt jelenti, hogy életem újra kezd egészen rákanyarodni arra az irányra, amit a Krisztus követésének neveznek. Íme, azon az úton haladok akkor, amelyen Jézus járt előttem. “Mert arra hívattatok el; hiszen Krisztus is szenvedett érettetek, néktek példát hagyván, hogy az ő nyomdokait kövessétek: A ki bűnt nem cselekedett, sem a szájában álnokság nem találtatott: A ki szidalmaztatván, viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött; hanem hagyta az igazságosan ítélőre.” (1Pt 2,21-23) Lehet különb dolga a tanítványnak a Mesterénél? Én élvezni, csupa jóindulatot tapasztalni akarok abban a világban, amelyikben Megváltómat keresztre feszítették? Nem természetes az, hogy az Ő sorsát kell, hogy vállalják a követői is? És mi volt az Ő sorsa a földön? Rabszolgasors. Igazságtalan bánásmód elszenvedése a jászoltól a keresztig. És miként járta ezt az utat? Csendesen és nyugodtan, segítve és áldva, bűn és álnokság nélkül, panasz és fenyegetőzés nélkül, teljesen ráhagyva, átadva mindent az igazságosan ítélő Atyára. És az apostol azt mondja, hogy "arra hívattatok el, hogy az Ő nyomdokait kövessétek"!

Rettenetes dolog az, amikor egy ember őrlődik, emésztődik belülről az őt ért igazságtalanság miatt, és én nagyon jól tudom, milyen nehéz egy ilyen gyötrődő, méltatlanul szenvedő léleknek valami biztatót mondani. És mégis, ha Isten Igéje azt a tanácsot adja az ilyen helyzetben lévő embernek, hogy nézzen Jézusra, az egyetlen igazán ártatlanul szenvedőre, és lépjen a nyomdokaiba: akkor ez bizonyosan a legjobb tanács, olyan, ami fölszabadít, erőt ad, győzelmessé tesz!

Mit jelent hát gyakorlatilag az, hogy "az Ő nyomdokait kövessétek"? Amikor Jézus ártatlanul szenvedett: “Bűnt nem cselekedett”. Az ártatlanul szenvedés jó melegágya lehet egy csomó lappangó bűnnek: az elkeseredésnek, haragnak, gyűlölködésnek, a bosszúvágynak, a megkeményedésnek, az elfásulásnak, az irigységnek és sok más egyébnek.

De ugyanúgy lehet a méltatlan szenvedés a nagyobb kegyelem megtapasztalásának is az eszköze, alkalma. Az a fájdalom, amelyben Istentől engedjük magunkat vezetni, életre vezet. Ha az ember a fájdalmait a maga kezében tartja meg, saját maga intézi, vagy akarja intézni azokat, teljesen emberi területen, akkor a fájdalom cinikussá, keserűvé, panasszal telivé teszi. Kárára van. Viszont, ha valaki befogadja Istent a fájdalmaiba és engedi, hogy ő rendelkezzék azokkal, akkor Isten azt, ami értelmetlen szenvedés lett volna, lelki fegyelmezéssé változtatja. Jobb ember kerül ki belőle. Javára válik az embernek. Maga az a fájdalom, amelytől szenvedünk, lehet, hogy valamilyen gonosz forrásból származik, mint itt az alapigénkben, szívtelen emberektől, de a kérdés nem az, hogy honnan ered, hanem az, hogy hová vezet. Vezethet a bűn megnövekedésére is és vezethet megtisztulásra is. Ezt viszont az dönti el, hogy bevonjuk-e Istent a fájdalmunkba és engedjük-e, kérjük-e, hogy ezt is, mint minden egyebet: a megváltásunkat szolgáló céljai részévé tegye.

Isten sokszor a bennünket ért igazságtalanságba is elég sok jót tud belevinni ahhoz, hogy javunkra váljék. Az ördög-szülte rosszat is fel tudja használni arra, hogy Isten ihlette embereket formáljon általa. Istennel együtt még a vereségeink is győzelmekké változhatnak. Nem az a legfontosabb tehát, hogy az élet igazságos legyen velünk szemben, hanem az, hogy kapjunk elég erőt arra, hogy az élet igazságtalanságait is üdvös alkalmakká tehessed, hasznos eszközökké változtathassad.

Cirénei Simonra, amikor a mezőről jött haza, rátettek egy keresztet. Olyan kereszt volt ez, amire nem szolgált reá és mégis kényszerítették, hogy vigye! Ezt míveli velünk is nagyon sokszor az élet: megragad, és vonakodó vállainkra keresztet rak. De ettől a kereszttől megváltozott Cirénei Simon és egész családja egész életpályája, mert két fia, Alexander és Rufus jól ismert hívők lettek. Simon nemcsak vitte a meg nem érdemelt keresztet, hanem hasznát is vette. Amikor az élet ránk teszi a keresztet, mi ennek a keresztnek a révén még szorosabban kapcsolódhatunk össze Krisztussal, és ez a kapcsolat örökre megváltoztat minket. Nem a szenvedés nemesít, hanem az a mód, ahogyan viseljük. Simon jól viselte és ez alakította át őt. Ez a szenvedés a legaktívabb hősiesség!

Azután Jézus “szájában álnokság nem találtatott, ... viszont nem szidalmazott, szenvedvén nem fenyegetőzött” (22-23. vers), - hanem imádkozott! Igen: éppen azokért, akiktől az igazságtalanságot kellett elszenvednie. Ez már egészen gyakorlati dolog! Imádkozz azokért, akiktől szenvedsz. Nehezebb gyűlölni valakit, ha már imádkoztál érte. Ha már kérted valakire Isten áldását, nehezebb lesz megátkozni azt. Az imádság kiveszi a szívünkből a neheztelés fullánkját. Valahányszor rágondolsz az illetőre, előbb imádságban füröszd meg a gondolataidat. Az imádság nélküli gondolat neheztelő gondolat lesz.

Továbbá, azzal is Jézus nyomdokába lépsz, ha elgondolkozol azon, hogyan tehetnél jót azzal, aki igazságtalan volt veled szemben. Lopakodj a szívéhez. Ő felfegyverkezve fogja várni visszaütésedet, de te ott csapj le rá, ahol védtelen: a szívére! A gonoszt jóval győzd meg. Minél több rossz jön őtőle, annál több jónak kell jönnie tetőled. Amikor szeretjük azokat, akik bántanak bennünket, amikor odatartjuk a másik orcánkat, ahogyan Jézus mondta, akkor ellenségeinknek fölébe kerekedünk, nagyobbak leszünk náluk, és legyőztük őket! De ha azt nem is, megnyertük saját lelkünket. Mindkét esetben győztünk!

És végül: Jézus nem fenyegetőzött, hanem hagyta az igazságosan ítélő Istenre - azt jelenti, hogy ne a tied legyen az utolsó szó, hagyjad, hogy Istené legyen az! Legjobb, ha nem is mi magunk felelünk azoknak, akik bennünket bántanak, hanem hagyjuk, hogy válaszoljon helyettünk maga az Úr! És Ő meg is adja a választ mindig, olyan választ, ami a problémában teljes megoldást hoz! Hagyjuk Őt győzni ott, ahol mi nem tudunk! Nyugodtan rábízhatod sérelmeidet arra, aki a világ legnagyobb vereségét, a Krisztus keresztjét, a világ legnagyobb győzelmévé tette!

Tehát példát, követendő példát adott nekünk Jézus, hogy az Ő nyomdokait kövessük. De nemcsak azt adott - többet is a példánál: lehetőséget rá, erőt hozzá. Így fejezi be az apostol ezt a szakaszt: “A ki a mi bűneinket maga vitte fel testében a fára, hogy a bűnöknek meghalván, az igazságnak éljünk: a kinek sebeivel gyógyultatok meg. Mert olyanok valátok, mint tévelygő juhok; de most megtértetek lelketek pásztorához és felvigyázójához.” (1Pt 2,24-25)

Ártatlan szenvedése nemcsak példa, hanem engesztelő áldozat, helyettes elégtétel. Bűneinket a saját testében vitte fel a fára, a gyalázat fájára, a kínos rabszolgahalál, a legszörnyűbb megtorlás fájára, a keresztre. És ott fenn, ezen a fán a bűn megölte testét, és halála megölte a bűnt, mert elszenvedte érte a megtorlást és megszerezte a bűnbocsánatot. Az Ő sebeivel csodálatos módon gyógyulnak a mi lelki sebeink. Őáltala szabadulunk meg attól a legáltalánosabb emberi természetünktől, amelyiknek az az ösztöne, hogy ahogy te nekem, úgy én is neked! A lelkek Pásztorának és Felvigyázójának a vezetése alatt nem muszáj többé a bántást hasonló érmével viszonozni: rátehetjük azt is annak a vállára, aki az egész világ bűneit hordozta!

Ámen

Dátum: 1954. október 24.

Már a megelőző rész alapján beszéltünk arról, hogy Isten kiválasztott népének, a szent laikus-seregnek milyen nagy a méltósága és feladata e világon, tehát hogy éppen azért választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép, hogy mint ilyen, a maga puszta életével hirdesse annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el őket. Most ezt a feladatot részletezi tovább: a környező világ konkrét valóságai felé fordítja figyelmét az apostol, és a zarándok-életet különböző helyzetekben való állásfoglalással mutatja be.

A levél akkori olvasóinak kétségtelenül nehéz volt a helyzetük az akkori társadalomban. Olyan pogány világban éltek, amelyik gyanakvó, ellenséges magatartást tanúsított velük szemben. Magából a levélből kitűnik, hogy pogány kortársaik “rágalmazták őket, mint gonosztevőket”. A legképtelenebb híresztelések kaptak szárnyra akkoriban a keresztyénekről. Például olyanok, hogy szamárfejet imádnak és embervért isznak, politikailag megbízhatatlanok, titkon a római birodalom megdöntésére szervezkednek. Minden betörést, lopást, gyújtogatást az ő számlájukra írtak, csakhogy minden módon lehetetlenné tegyék őket a társadalomban. A sok mindenféle alaptalan rágalmazásnak végül is a legvéresebb keresztyénüldözés lett a következménye.

Ilyen körülmények között érthető, ha az ártatlanul gyanúsított keresztyéneket az a szorongató kérdés foglalkoztatta, hogy miként viszonyuljanak hát ehhez a társadalomhoz? Miként viselkedjenek? Miként reagáljanak a rágalmakra, mit szóljanak arra, hogy gonosztevőknek kiáltják ki őket? Védekezzenek és szembeszálljanak? Vagy elvonuljanak a világtól, egészen elkülönítsék magukat a pogány társadalomtól, bezárkózzanak, hogy valami nyugodt, biztonságos szögletben a hitüknek élhessenek? Vagy talán az volna a helyes magatartás, hogy lehetőség szerint hasonuljanak hozzá, alkalmazkodjanak a pogány környezetükhöz, hogy semmi összeütközést, botránkozást ne provokáljanak? Talán lemondjanak összejöveteleikről, az Ige közös hallgatásáról, az úrvacsoráról, a gyülekezeti életről, hitüknek kifelé való minden megvallásáról és bizonyságtételéről? Mitévők legyenek hát? Bizony nem lehetett könnyű ezekre a tépelődő kérdésekre a helyes választ megtalálni!

És mennyire aktuális kérdések ezek! Ma is egyik legfőbb kérdése minden komoly keresztyénnek, hogy miként viszonyuljon a külvilághoz? Megvallja-e hitbeli meggyőződését vagy elrejtse? Támadó vagy védekező álláspontot foglaljon-e el a pogány világ hatásaival, eszméivel, dogmáival szemben? Vitatkozzék-e vagy hallgasson, bizonyságot tegyen-e vagy meglapuljon észrevétlenül? Bezárkózzék-e a környezete előtt, vagy kitáruljon? Igen, miként viszonyuljunk mi, Isten gyermekei, Krisztus követői egy nem krisztusi alapokon felépülő és berendezkedő társadalomhoz?

Péter apostol, mielőtt erre a kérdésre a Szentlélek válaszát megadná, az ide vonatkozó tanítást egy nagyon hangsúlyos szóval vezeti be. Így kezdi fejtegetését: “Szeretteim!” És ez nemcsak egy szokásos vagy kegyeskedő megszólítás, amit esetleg más szóval is lehetne helyettesíteni, hanem az apostol itt nagyon komolyan gondolja azt, amit ezzel a szóval mond. Az eredeti szövegben nem is szeretteim, hanem egyszerűen “szeretettek” van. Tehát szeretett emberek vagytok - írja az apostol -, olyanok, akik szeretetben részesültetek. Akik tudtok arról, hogy Valaki nagyon szeret benneteket! Ez a nagy titkuk azoknak a kis-ázsiai keresztyéneknek, hogy szeretettek! Hogy az életük fölött úrrá lett valami hatalmas isteni szeretet. Ez a szeretet levette róluk sötét és nehéz múltjuk minden terhét és ez a szeretet új, Isten által vezetett jelenbe állította be őket. És ugyanaz a szeretet őrködik a jövőjük felett is, vezérli őket a cél felé. Ennek a szeretetnek az ereje veszi körül, hordozza, védi őket. Tehát valóban: szeretettek!

Ez a keresztyén élet legmélyebb titka: tudni erről a magába ölelő, nagy isteni szeretetről és élni benne és általa. Ennek a szeretetnek van egy látható jele is. Ott állt ez a jel valamikor a Golgotán, hirdetve látható módon is, hogy így szerette Isten a világot, hogy íme, az Ő Egyszülött Fiát adta oda érte. Azok a kis-ázsiai keresztyének így találkoztak Isten szeretetével: Jézus Krisztus keresztje révén abban a szeretetben részesültek, ami ott fakadt föl. Ezért szeretettek! És éppen ezért vándorok és idegenek is. Bár mindkét lábukkal itt állanak e világ talaján, de ez a világ nem a végső valóság a számukra. Igazi otthonuk már nem itt van. Nem megállapodott, földbe gyökerezett emberek, hanem olyanok, akik úton vannak, átutazóban lévő zarándok csoport. Ebben a világban, de nem ebből a világból valók! Ilyen helyzetben, viszonyulásban vagyunk tehát mi is: Isten részéről szeretettek, a világ részéről jövevények és idegenek.

De amíg e világban vagyunk, addig nem viselkedhetünk úgy, mintha nem volnánk, vagy nem e világon volnánk. Nem lehet tehát elrejtőzni, kivonulni, csendes magányba zárkózni, vagy e világgal eggyé válni. Hogyan is volna az elképzelhető, hogy akik Isten szeretetének a teljes nagyságát, gazdagságát megtapasztalták, ezt a szeretetet önmaguknak tartsák meg? A pogányoknak - a modern pogányoknak is - akár rágalmaznak, akár közömbösök velünk szemben, felelettel tartozunk, mégpedig nem szóbeli felelettel, hanem a cselekedet válaszával. Erre kéri az apostol a levél olvasóit, amikor így ír: “Magatokat a pogányok között jól viselvén...” - ez az egyetlen keresztyénséghez méltó válasz a pogány világ minden rágalmazására és gyanúsítására. Arra figyelmezteti az apostol a kis-ázsiaiakat, hogy a rágalmazással szemben ne szavakkal, kimagyarázkodással, meggyőző érvekkel, hanem a jónak a cselekvésével védekezzenek! A keresztyén embernek nem igazolnia kell magát a vádakkal szemben, nem elbújni előlük az ismeretlenség homályába, sem nem ügyes taktikázással alkalmazkodni, képmutatóskodni, hanem be kell mutatnia hitét a környező, esetleges ellenséges érzületű világnak, mégpedig az egyetlen hiteles és érthető módon mutatni be: a jó cselekvése által! “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;” (1Pt 2,12-15)

Azt mondottuk a múlt alkalommal, hogy a Krisztus egyháza minden társadalmi rendszerben élhet, mert ha szeret és szolgál az egyház, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekszik. Az egyház és a keresztyén ember - ha még olyan pogány környezetben él is, mint azok a kis-ázsiai gyülekezetek - sohasem a környező világ ellenére, hanem javára keresztyén. Sohasem a krisztustalan világi környezetem ellenére hiszek mégis Jézusban és követem őt - talán bizonyos “csak azért is” lelkülettel -, hanem mindig a környező világom javára, szépülésére, jobbulására vagyok Krisztusé!

Tehát még egyszer: nem annak a világnak ellenére, amiben zarándokként élek, hiszek mégis Istenben, hanem javára annak a világnak, amiben zarándokolok - hiszek! És ha a Krisztusban való hitem nem a javára van a világi környezetemnek, akkor nem is az igazi Krisztusban hiszek, hanem valami általam elképzelt Krisztusban. Nézzétek csak, nagyon tiszta és világos beszéd ez: “Magatokat a pogányok közt jól viselvén, hogy a miben rágalmaznak titeket mint gonosztévőket, a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján. Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére. Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát;”

A "magunk viselésének" hallatlanul meggyőző ereje van. Nem messze innen, az egyik utcában, lakásban most haldoklik egy atyánkfia. Rettenetes kínok között, mosolyogva, derűsen várja a biztos halált. Meggyötört arcán is visszasugárzik az örökkévaló boldogság ragyogásának az előrevetített fénye, egész lénye hangtalanul is arról beszél, hogy aki hisz Krisztusban, soha meg nem hal! Itt láttam megrázó erővel, hogy amit ez az ember szavakkal sohasem tudott volna ilyen hitelességgel, ilyen maradandó hatással elmondani környezetének Krisztus bűnbocsátó és örök életre megváltó hatalmáról, azt most elmondja a mosolya, a nyugodt tekintete, a halált már hittel legyőzött ember egész viselkedése. Hívő embernek nemcsak a halála lehet egy ilyen minden ellenvetést, gyanúsítást, rágalmazást elnémító bizonyságtétel Krisztus hatalmáról, hanem ugyanúgy az élete is, és éppen ez az, amit az apostol a pogányok között szétszórt jövevényeknél sürget: “Mert úgy van az Isten akaratja, hogy jót cselekedvén, elnémítsátok a balgatag emberek tudatlanságát”. (1Pt 2,15)

Feltűnő, hogy az apostol a pogányok között való helyes viselkedéssel kapcsolatban először a világi hatóságokról beszél, tehát a keresztyén embernek az akkori államhatalomhoz való viszonyulásáról. Bizonyára ez volt az a kényes pont, ahol a gyülekezeteket a legtöbb támadás érte. Könnyű volt föltételezni a keresztyénekről, hogy titkos vagy nyílt ellenállást tanúsítanak egy olyan állami rend ellen, amelyik Jézus fölött kimondta a halálos ítéletet. Viszont, hogy a világi hatóságoknak ez az előítélete mennyire hamis volt az akkori keresztyénséggel szemben, mutatja éppen Péter apostol intelme: “Engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek az Úrért: akár királynak, mint felebbvalónak; Akár helytartóknak, mint a kiket ő küld a gonosztévők megbüntetésére, a jól cselekvőknek pedig dícsérésére”. (1Pt 2,13-14)

Íme, ennyire pozitív az apostol és az egész Újtestamentum álláspontja, magatartása még a pogány államhatalommal szemben is! Itt ne feledjük el, hogy Péter apostolék állama az az állam volt, amelyik e levél keletkezési ideje után néhány évvel az egész keresztyén gyülekezetet kiirtással fenyegette! A legkegyetlenebb pogány uralkodónak, Nérónak az állama volt. És mégis, Isten parancsa félreérthetetlenül ez: “engedelmeskedjetek azért minden emberi rendelésnek!” (1Pt 2,13), és hogy: “A királyt tiszteljétek!” (1Pt 2,17b)

Isten Igéje az állami rendet olyan külső keretnek tartja, amelyen belül az emberek együttélése egyáltalán lehetséges. Az államhatalom a maga akármilyen törvényes rendjével ha nem is a leghatalmasabb és a legvégső, de mégis erőteljes védőgát a gonosz hatalmának a kiáradása ellen. Az egész Újtestamentum alapgondolata az, hogy a felsőséget, tehát az államot Isten rendelte “a gonosztévők megbüntetésére és a jól cselekvőknek pedig dicséretére”. Tehát az állami rend isteni rend és ezért kell tisztelni. A rossz király Isten büntetése, tehát el kell fogadni, a jó király Isten ajándéka, örülni kell neki. A felsőséggel szemben tehát a keresztyén embernek egyetlen kötelessége van: a teljes engedelmesség! És ez az engedelmesség az “Úrért” van, vagyis az Úr kedvéért, azért, mert Ő kívánja.

Az emberi rendeléseknek való engedelmesség fölött mindig ott látja a keresztyén ember ezt a felelősséget fokozó és erőt adó szót: Az Úrért! Aki az Úrért engedelmeskedik a világi hatóságok intézkedéseinek, az mindig önként engedelmeskedik és nem kényszerítésből. “Mint szabadok, és nem mint a kiknél a szabadság a gonoszság palástja, hanem mint Istennek szolgái.” (1Pt 2,16) Az Úrért élő ember felszabadult ember. Szabadsága éppen az, hogy szabad szolgálnia, szabad szeretnie, szabad az életét is áldoznia. Olyan belső szabadsága van, ami független a külső világ kényszerűségeitől. Ennek a magaviseletnek lesz az az eredménye, hogy jót cselekedvén - tehát az egész emberi közösség javát becsületesen szolgálván - elnémul a balgatag emberek tudatlansága, megszűnik a félreértés, és akik előítélettel viseltettek is Krisztus követőivel szemben, rájönnek, hogy tévedtek.

Isten zarándok népének a világban való viselkedését látva már sokszor mondták a pogányok csalódva: Hát ilyenek a Krisztus-hívők? Mi lenne, ha egyszer kellemesen csalódva mondanák a pogányok: Hát ilyenek a Krisztus-hívők! Az lenne, amit az apostol így fejez ki: “a jó cselekedetekből, ha látják azokat, dicsőítsék Istent a meglátogatás napján”. (1Pt 2,12)

Ámen

Dátum: 1954. október 3.

Különös, merész, szinte túlzó kifejezéseket használ Péter apostol levelének ebben a részében. Egymásra halmozza a nagy szavakat, mint mikor valaki valami nagyon nagy dolgot akar elmondani, de nem elég hozzá az emberi szó, hogy kellőképpen kifejezhesse. Pedig látszólag nagyon szerény, egyszerű társaságról beszél, olyan férfiakról és asszonyokról, akik Kis- Ázsia tartományában elszéledt jövevényekként élnek - megvetett, üldözött emberekről. Nos, ők lennének, éppen ők, a lenézettek, a maroknyi kisebbség, ők lennének a választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép?! Igen, éppen ők! Mintha azt mondaná az apostol: keresztyén gyülekezetek, titeket az Isten így tart számon, ilyen nagy méltóságotok és feladatotok van ebben a világban! Vegyétek hát tudomásul, hogy választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet és megtartásra való nép vagytok és mint ilyen, töltsétek be feladatotokat és hivatásotokat!

Vajon ránk is érvényesek ezek a megtisztelő kifejezések? Mi is, a mi gyülekezetünk is ilyen választott nemzetség, királyi papság és szent nemzet? Bizonyára az! Isten Igéje a mindenkori keresztyén gyülekezetekről beszél, tehát rólunk is. Mesében sokszor előfordul az, hogy a szegénylegény valami véletlen folytán megtudja, hogy ő tulajdonképpen egy gazdag királynak a fia. Vége a bujdosásnak, nyomorúságnak, elfoglalhatja jogos örökségét, királyfiként élhet tovább! Eddig nem tudta, hogy micsoda és kicsoda ő, de most tudja. Nos, mi is sokszor nem is tudjuk, kik és mik vagyunk, elhisszük a világnak, hogy egy divatjamúlt, avatag hagyományokhoz ragaszkodó, egyre fogyó társaság, melyet hamarosan túlhalad már az idő, ezért azután olyan bátortalanul, félénken mozgunk, mint akik a magunk idejétmúlt keresztyén mentalitásával nem találjuk meg helyünket és szerepünket a világban. Pedig ha tudatára ébrednénk annak a nagy méltóságnak, amit ezek a szavak tulajdonítanak nekünk: “Ti pedig választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok” (1Pt 2,9a), akkor egészen bizonyosan több hasznunkat venné a világ is!

De hát valóban szent nép, királyi papság vagyunk? Nézzük csak, kikből áll egy gyülekezet: egy-két-három lelkész jellegű emberből és néhány száz ún. laikusból. A lelkészeket még csak könnyebb valahogy a "papság" címszó alá sorolni, de a laikusoknak mi közük van a papsághoz? Nos, a laikus szónak a történelem folyamán elferdült az értelme. A teológiát tanultakkal, a lelkészi szolgálatra beállított emberekkel szemben a gyülekezetnek egy alacsonyabb rétegét jelentette, az isteni tudományokban járatlan, be nem avatott részét. Tudjuk, hogy a reformáció kiküszöbölte az egyház klerikus és laikus eleme közötti megkülönböztetést, de mégis megmaradt a laikus szónak az a kellemetlen csengése. Sokszor hallom egyházunk tagjaitól az ilyen kifejezést: Kérem, én csak egyszerű laikus vagyok! Azt szoktam rá mondani neki: Bár igazán az lennél, a szónak eredeti értelmében! Mert a laikus szó eredetileg nagyon szépet jelent. A görög "laosz" szóból származik, ami népet jelent! És a Bibliában a laosz szónak megkülönböztető jelentése van: a többi nemzettel szemben a laosz a kiválasztott nép neve. Az Ótestamentumban egyedül Izráel a "nép", az a nép, amelyiket Isten a többi nemzet közül különleges szolgálatokra kiválasztott. Az Újtestamentumban pedig éppen Krisztus gyülekezete a "nép", az Úr kiválasztott népe, minden nemzetből összegyűjtött lelki nemzet. A keresztyén gyülekezet az a messiási nép, amelyiknek a bűnéért Krisztus az engesztelést szerezte. Krisztus gyülekezete tudja és vallja: Őbenne bocsáttattak meg bűneink, Őbenne és Ő általa vagyunk a laosz, a "nép".

A laikus tehát olyan valakit jelent, aki ehhez a néphez tartozik. Ha azt mondod: laikus vagyok, ezzel arról teszel bizonyságot, hogy Isten népéhez, a kiválasztott néphez tartozol. Vegyük tehát a laikus szót eredeti értelmében, nem törődve azzal a jelentéssel, amit a történelem folyamán kapott, és akkor ez a szó kétségtelenül megtisztelő cím. Lehet-e nagyobb megtiszteltetés, nagyobb méltóság egy ember számára, mint az, hogy része, tagja az Úr saját népének? Istennek csak egy népe van: az Ő egyháza. Ott pedig nincsen semmiféle rang vagy állásbeli különbség a tagok között. Annál többre senki sem viheti - még ha a legtudósabb teológus is az illető -, mint amit ez a szó fejez ki a maga legmélyebb értelmében: laikus! Annál többet nem lehet elérni, mint hogy valaki beletartozhat Isten kiválasztott népébe. Erre a népre, a laikusoknak ilyen gyülekezetére mondja Péter: Vegyétek hát tudomásul, hogy “...választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép vagytok, hogy hirdessétek Annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el titeket; A kik hajdan nem nép voltatok, most pedig Isten népe vagytok; a kik nem kegyelmezettek voltatok, most pedig kegyelmezettek vagytok.” (1Pt 2,9-10)

Kiderül ebből az is, hogy hajdan nem "nép" voltak, most pedig azok. Hogyan lettek hát néppé? - Elmondja ezt is: Jézushoz járultatok, “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz.” (4. vers) Különös képet használ itt az apostol Jézussal kapcsolatban, amikor úgy beszél Róla, mint élő kőről. Szinte el sem tudjuk képzelni, milyen lehet egy élő, eleven kő. Mindenesetre az élet mozgó, mozgató ereje és a kőszikla rendíthetetlen szilárdsága jut benne kifejezésre. Jézus az eleven kőszikla: minden élet dinamikája és legbiztosabb alapja. Különös egy kő! Nem e világi kőzet, hanem mint egy távoli, másik világból való meteor került ide, a mi időnkbe és világunkba. Szegeletkőnek, alapkőnek szánta Isten. Egy új emberekkel teli új világot hordozó fundamentumnak. De az embereknek nem kellett ez a másik világból idekerült meteor. Igénk szerint az emberek megvetették. A golgotai kereszt árnyéka rémlik föl az apostol lelkében, amikor ezt írja: “Az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz” járultatok. A világ építői - ha megvetették is -, a Nagy Építőmester mégis ezt tette egy új világ szegeletkövévé, újjászületett emberi életeket hordozó fundamentummá.

Nos tehát, ehhez az élő kőhöz járultatok - mondja az apostol. A megfeszített és feltámadott Krisztushoz való járulással lettetek Isten népévé, királyi papsággá, szent nemzetséggé.Valahová odajárulni bizonyos lépések megtételével lehet. Az tehát a kérdés: megtettük-e már és megtesszük-e mindig újra ezeket a lépéseket? Melyek ezek a lépések? A legelső a magam romlott, minden jóra tehetetlen énjének a megutálása. Azután teljes hittel való megragadása az egyetlen megoldásnak: Jézus érettem történt megváltó halálának. Boldog hálaadás az Ő vére engesztelő bocsánatot szerző erejéért. Egész életemnek az Ő hatalmas kezébe való beletétele, beleadása. Önmagunknak új engedelmességre való fölajánlása. Röviden ezek volnának ahhoz az élő kőhöz való járulásnak az egyes lépései. Ezt már nagyon sokszor hallottuk, de nem elég hallani, nem elég tudni róla: ezeket a lépéseket meg kell tenni! És ezeket a lépéseket mindenkinek szabad megtenni! Megtetted-e már, megteszed-e most, megteszed-e mindig újra: odajárulván “mint élő, az emberektől ugyan megvetett, de Istennél választott, becses kőhöz”, a megfeszített és feltámadott Jézus Krisztushoz? Ezen az egyszerű módon lettünk és leszünk mindig újra Isten népévé, szent laikusokká, Isten királyi uralmának papjaivá! A megkegyelmezettek közé tartozóvá!

Odatartozunk-e igazán? Sokféle jele van ennek, amiből meg lehet állapítani, észre lehet venni. Az apostol itt most csak egyet említ, nem a legfontosabbat, de olyan jelet, amiből azért magunk is megállapíthatjuk a lelki hovatartozásunkat. Így mondja: “Mint most született csecsemők, a tiszta, hamisítatlan tej után vágyakozzatok, hogy azon növekedjetek”. (1Pt 2,2) Ahogyan az újszülött gyermek kívánja az anyatejet, ugyanúgy kívánja a bennünk újjászületett lélek az Isten Igéjét. Életszükséglet a számára, állandó és rendszeres lelki táplálék, amit kikövetel magának, ami kell neki mindennap, amit megszerez szinte ösztönösen is, mert nem élhet nélküle. Meg tudsz-e lenni Ige nélkül, a Bibliából való naponkénti lelki táplálkozás nélkül? Ismered-e azt a türelmetlen vágyakozást Isten beszéde után, amit az apostol az éhes csecsemő anyatejet követelő sírásához hasonlít? Ez is egyik jele annak, hogy van-e bennünk valami a Krisztus által újjászült életből. Ezzel a mennyei anyatejjel táplálja, erősíti Isten az újjászületett gyermekeit, ezen fejlődik, növekedik, ebből él az Isten választott népe, ebből kapja az isteni életerőt az a királyi papság, szent laikus sereg a szolgálatra!

Mert Krisztushoz, mint élő kőhöz való járulásnak, az Igével való táplálásnak, a szent nép kiválasztásának nem a mi egyéni kegyességünk és lelki épülésünk a célja. Mindez nem azért történik, hogy tetszelegjünk magunknak a királyi papság méltóságában, hanem ez a méltóság feladatot és küldetést jelent: azért választott ki magának bennünket Isten, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, aki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket. (1Pt 2,9) Tudjátok, hogy az Isten laosza vagyis népe mivel hirdeti leghangosabban Isten nagyságos dolgait? A puszta létével, tagjainak az észrevehetően megváltozott életével. Olyan élettel, amelyiknek a cselekedeteiben nyilvánvalóvá lesz az, hogy Isten “a sötétségből az Ő csodálatos világosságára” hívta el. Ez az egyház laikus tagjainak a királyi papsága, papi tisztessége és szolgálata a világban. Sötétségből világosságra kerülni, nem-népből Isten népévé válni, nem-kegyelmezettből kegyelmezetté lenni: egy egész életnek a gyökeres megváltozását jelenti. És vajon nem ez volna a tartalma a keresztyén létnek: a megváltozott élet?

A Krisztussal való találkozás csodája éppen az, hogy az önző törekvések másokon segítő készséggé válnak, a fertőzött gondolatok megtisztulnak, a haragos, gyűlölködő indulatok helyét jóakarat és szeretet foglalja el, a szomorú, morózus arcvonások kiderülnek és belső békét sugároznak. A fáradt, unott munka végzése új lendületet kap, szóval minden tekintetben meglátszik rajta, hogy Valaki, egy hatalmas Valaki a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hívta el. Isten népének ez a megváltozott élete hirdeti legékesebben az Ő hatalmas dolgait! Minden megváltozott élet arról beszél, hitelesen, hogy milyen hatalmas az Isten! Nyilván erre vonatkozik, amit az apostol mond: “Levetvén azért minden gonoszságot, minden álnokságot, képmutatást, irigykedést, és minden rágalmazást”. (1Pt 2,1) Tehát: vessétek le! Egy keresztyén ember nem arról ismerhető fel, hogy most már semmi hibát nem vét, hanem arról, hogy kész naponként megváltoztatni az életét, a mindig újra ráboruló sötétségből a mindig nagyobb világosságra menni.

Azt mondja az apostol: megtartásra való nép vagytok! Azt is jelenti ez, hogy Isten népe mindenféle helyzetben, minden társadalmi rendszerben élhet. És ha már nem élhet, akkor revideálnia kell a Szentírásból, hogy vajon csakugyan Isten népe-e még vagy nem? Ha az egyház szeret és szolgál, ettől sohasem dől össze, hanem csak növekedik. Nekünk pedig éppen az a kiváltságunk, hogy szerethetünk és szolgálhatunk. Hiszen éppen azért vagyunk “választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, megtartásra való nép”, hogy hirdessük “annak hatalmas dolgait, a ki a sötétségből az ő csodálatos világosságára hívott el” bennünket!

Ámen

Dátum: 1954. szeptember 19.

Péter apostol levelének tanulmányozása során láttuk az első két alkalommal, hogy a keresztyén emberek, tehát azok, akiket Isten az Ő Fiával, Jézus Krisztussal való közösségre hívott el, idegenek ebben a világban, de nem idegenkednek ettől a világtól. Idegenek, mert idegen, azaz nem földi, nem emberi az az erő és lélek, ami bennük munkálkodik: Istentől való, mennyei eredetű! De éppen ezért nem idegenkednek e világtól, sőt Isten szeretetének, eljövendő új világának az előjelei, hírnökei, munkálói ebben a világban.

Másodszor láttuk, hogy e nem könnyű jövevénysorsukat azzal a bizonyos reménységgel élhetik, hogy Isten a legnagyobb jót, a megváltás művét folytatja tovább és teljességre viszi az egész világ életében. Már most Istennek e végső győzelme bizonyosságában élhetnek, ittenivé és mostanivá tehetik azt, ami még csak jövőbeli ígéretben az övék: az üdvösséget. Péter apostol most ezt a kiválasztott, élő reménység alatt vándorló jövevénycsapatot szent életre buzdítja. Arról beszél, hogy a zarándok ember, az elszéledt jövevények, a kiválasztottak gyülekezete szent nép kell, hogy legyen! Elhangzik a nagy felszólítás, minden idők legnagyobb követelménye az emberekkel szemben: “Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben; Mert meg van írva: Szentek legyetek, mert én szent vagyok.” (1Pt 1,15-16)

Ijesztő követelmény! Hiszen csak egyedül az Isten a szent! Néki lényege, természete a szentség. És hogy ez valójában mit jelent, nem is tudjuk elemeire fölbontani, megmagyarázni másként, csak úgy, ha a mi ember természetünknek éppen az ellenkezőjére gondolunk. Az emberi természet rossz, fertőzött, bűnös - Isten természete mindennek, amit magunkban megismertünk, éppen az ellenkezője: jó, tiszta, szent! Sőt, Ő maga az abszolút jóság, tisztaság és szentség! Hogyan kívánhat Isten az embertől a saját maga szentségére való hivatkozással ilyet, hogy szentek legyetek?! Olyasforma ez, mintha azt mondanánk egy halottnak, hogy éljen, vagy mintha a pacsirta azt mondaná egy ólomdarabnak, hogy emelkedjék föl abba a magasságba, amelyben ő tölti meg dalával a levegőt! Hiszen itt arról van szó, hogy az emberi természet változzék át isteni természetté! Vajon komolyan gondolta ezt az Isten? Képtelenségnek látszik. Ezért meg is próbáltuk mi, emberek Istennek ezt a maximális követelményét az általunk is elérhető minimumra leszorítani, redukálni, mondván, hogy ez úgyis megvalósíthatatlan, ez olyan távoli ideál, amit ember soha el nem érhet, igyekezzünk hát legalább viszonylagosan jók és becsületesek lenni! Az isteni szentség követelményéből csináltunk egy általános humánus erkölcsöt. Sokszor még ezt sem sikerül megvalósítanunk.

Olyan sokszor tapasztaltam magamon is, másokon is, hogy tudunk mi nagyon udvariasak, műveltek, becsületesek lenni, részvétet, segítőkészséget tanúsítani, szeretetreméltók lenni, - de mindez valójában csak máz, festék, vakolat rajtunk, s rögtön leválik, vagy legalábbis megreped, amint megszűnnek azok a társadalmi föltételek, amelyekre szabva voltak. Harmonikus életkörülmények között nem nehéz az embernek a jó oldaláról mutatnia magát, de amint megzavarja valami ezt a harmóniát, rögtön lehullik minden. Ez a bizonyos kultúrvakolat, máz, keresztyén színezetű erkölcs legföljebb az egyiknél vastagabb, mint a másiknál. Az egyikhez szilárdabban tapad, mint a másikhoz, de csak máz marad. Ami azután alatta van, az a legszörnyűségesebb valami! Erre puszta önmegfigyelés által rájöhet akárki! És akkor még nekünk, akiknek a természete még a minimális emberi erkölcsi követelmények betartására is képtelen, nekünk mondja Isten: “Szentek legyetek, mert én szent vagyok”?! Hát Isten nem ismeri az embert?!

De igen, nagyon is! Íme, ebben a most felolvasott részben is beszél olyan kívánságokról, amelyek tudatlanságból vannak bennünk “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek;” (1Pt 1,14) Azután az atyáinktól örökölt hiábavaló életről, képmutatásról szól: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén: A ki eleve el volt ugyan rendelve, a világ megalapítása előtt, megjelent pedig az idők végén ti érettetek, A kik ő általa hisztek Istenben, a ki feltámasztotta őt a halálból és dicsőséget adott néki; hogy a ti hitetek reménység is legyen Istenben. Lelketeket az igazság iránt való engedelmességben képmutatás nélkül való atyafiúi szeretetre tisztítván meg a Lélek által, egymást tiszta szívből buzgón szeressétek!” (1Pt 1,18-22) Azután meg arról beszél, hogy az ember minden dicsősége olyan, mint a fű virága, amelyik megszárad és lehull. “Mert minden test olyan, mint a fű, és az embernek minden dicsősége olyan, mint a fű virága. Megszárad a fű, és virága elhull”. (1Pt 1,24)

De Isten Igéje úgy beszél emberi természetünknek erről a romlottságáról, tehetetlenségéről, mint ami már elmúlt, amin már túl vagyunk vagy túl lehetünk - úgy, mint a börtönből szabadult fogoly a rabságáról, amiben benne volt, de már nincs ott. Azt mondja: igen, ilyenek voltunk azelőtt, régebben. Igen: ilyen volt az emberi természet és ilyen ma is, de történt valami, Isten közbeavatkozott, tett valami nagyot értünk: megváltott a mi atyáinktól örökölt hiábavaló életünkből. Tehát éppen abból a jóra képtelen emberi természetünkből Ő megváltott, mégpedig nem olyan veszendő holmin, aranyon vagy ezüstön, amin mi váltunk meg egy vasúti jegyet vagy bármi más drága holmi árát, hanem drága véren váltott meg. Krisztusnak, mint hibátlan és szeplőtelen báránynak a vérén! Igen: megromlott a mi vérünk, a mi atyáinktól örökölt természetünk, de Isten egy új véráramlatot indított meg a Golgotán, egy magasabb fajta új örökséget, és ebből az új, tiszta, romlatlan forrásból új természetet örökölhetünk! A Krisztus természetét, isteni természetet! Lehet, hogy szegény, fertőzött, zavaros ősöktől származunk. Ki nem? Nos, hát legyen! De ímé Isten mondja: “Nem veszendő holmin... váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, ...a Krisztusén.” Tehát most egy új ős által, a Krisztus által, egy új családba lépek be. Mint aki újonnan született egy romolhatatlan magból, nem vagyok a múlt áldozata, új életet kezdek Őbenne! Drága vére által ehhez az isteni új örökséghez tartozom!

Nézzétek, az apostol így mondja: “Tudván, hogy nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből". Egy (korábbi) új fordítás szerint: “Hiszen tudjátok!” Lám, nem azt írja: ugye hiszitek, vagy remélitek, vagy valószínűnek tartjátok, sem azt nem mondja, hogy gondoljatok arra, hogy majd egyszer így lesz. Nem! Hanem így: “hiszen tudjátok”, hogy megtörtént! Megváltattatok! Tudjátok, hiszen megvan rá a garancia is! Nem a mi érzésünk, nem a szívünknek valamilyen jelentése a garancia, egyáltalán nem bennünk van a garancia: a megtörtént megváltásnak egyetlen garanciája az a drága vér, a hibátlan és szeplőtlen Báránynak, Krisztusnak a vére!

Tehát ezért, éppen erre való tekintettel mondatja Isten Péter apostollal: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!” (1Pt 1,14-15) A szent ember nem bűn nélküli ember. Az apostol nem rajongó, nagyon is reális látású. Tudja, hogy a megváltott emberek is követnek el hibát, néha nagyon is nagyot! Tudja, hogy a Krisztus vérén kiválasztott embernek is mindennapos kérése kell, hogy legyen: “Bocsásd meg a mi vétkeinket!” (Mt 6,12) Az a szent ember, aki odaadja magát Isten rendelésének, aki odaadja magát Isten akaratának a cselekedetére. Aki meg akarja őrizni magát, annak az új örökségnek, új származásnak, új családnak a méltóságát, amelybe Krisztus vére által beletartozik. “Szentek legyetek” - ez gyakorlatilag ugyanaz, mint az a felhívás, amivel az Egyházak Világtanácsa evanstoni nagygyűlésén szólították fel a különböző egyházakat és azok képviselőit, ill. tagjait, hogy “a keresztyén hit erkölcsi követelményeit a mindennapi életben valósítsák meg!” Arról van tehát szó, hogy a krisztusi eszményeinket, ideáljainkat vigyük bele az életbe! Amit hiszünk, azt éljük is! A legnagyobb szentségtelenség az, amikor a keresztyén eszményeink és gyakorlati életünk különválik egymástól.

“Szentek legyetek” teljes életetekben - hangsúlyozza az apostol, és ez azt jelenti, hogy teremtsetek egységet az eszmény és a valóság között, az elmélet és a gyakorlat között! - Egy nagyon komoly keresztyén embernek egyszer egy intelligens asszony azt mondta beszélgetés közben: Úgy gondolom, ön idealista! Az illető azt válaszolta, hogy igen, az vagyok. Mire az asszony legyintett a kezével és így szólt: A viszontlátásra! Én realista vagyok! Az a keresztyén személy akkor sajnálta, hogy a másik így megveti az idealizmust, de azután később nyugtalan érzése támadt, hogy talán mégis igaza van annak a másiknak, annak a realistának.

Egy híres teológiai professzor azt mondta: a keresztyénség következő nagy lépése előre az lenne, hogy megszabaduljon idealizmusától. Mert az idealizmus teljességgel vallásellenes, mivel a vallást valótlanná, irreálissá rontja. Az élettől távol levő eszmék nem érnek semmit. A siralmas gyakorlati viselkedésünk pótlására építettük ki az idealizmust. Ti. már maga az a tény, hogy ilyen magasztos eszméink vannak, mint amiket Jézus hirdetett, azt a vigasztalást nyújtja, hogy olyan emberek vagyunk, akik - legalábbis eszményeink világában - ilyen fennköltek tudunk lenni. Ez kárpótol a valóságért. De ez a szellemi világ a fantázia világává lesz, mert közben a valóságban, a “teljes életben” valami más tart bennünket fogva. Azok az eszmék, amelyeket vallunk, de nem élünk meg, csak légvárak, de a légvárakban nem lehet lakni!

Jézusnak nem volt valóságtól elvonatkoztatott idealizmusa. Ezt mondta egyszer: “A beszédeket, a melyeket én mondok néktek, nem magamtól mondom; hanem az Atya, a ki én bennem lakik, ő cselekszi e dolgokat.” (Jn 14,10) Tehát itt a szó és a tett egyet jelentő fogalmak, az Ő beszédei cselekedetek voltak. Szó és tett egy volt. Eggyé kell lenniök a mi életünkben is. Ugye, valljuk azt, hogy a szeretet és mindaz, ami ebből következik: a megbocsátás, a békesség, az emberek közötti egyenlőség, a testvéri viszonyulás a másikhoz, az önzetlen segítőkészség, az igazságosság, az erkölcsi tisztaság, a legfennköltebb krisztusi eszmék? Nos tehát: milyen lépéseket teszek ezeknek a belülről vallott eszméknek a külső életben való megvalósulása érdekében? Amennyire rajtunk áll és tőlünk függő körülményeken múlik, teszünk-e gyakorlati lépést itt és most például az igazságtalanság megszüntetésére, emberek közötti külsőségek áthidalására, az erkölcsi tisztátalanságnak magunkban és másban való leküzdésére? Elmegyünk-e addig, ameddig csak tudunk eszményeink megvalósításában? Lehet, hogy még nem vagyunk a célnál, de legalább úton vagyunk-e afelé, egész valónk belevetésével? Már most! És ez a "most" nagyon fontos. Mert e nélkül még az a szándék is, hogy majd egyszer teszek valamit, szellemi kompenzációvá, kábítószerré válik. Nem reális az, amiben nincs meg a "most". Hajlandók vagyunk-e mindezekbe a szándékokba belevinni a "most" követelményét?
“Szentek legyetek” - azt jelenti, hogy kezdd el élni itt és most, a társbérletben, a gyermekeink között, a munkádban és a szórakozásodban, a melléd vagy alád rendelt emberekkel való közösségedben, kezdd el megélni azt az új természetet, amit abból a golgotai tiszta vérből örököltél. Itt és most kezdd el megélni a Krisztust!

Lehetséges ez? Igen! Hadd olvassak fel egy pár sort egy levélből, amit tegnapelőtt egy férfitól kaptam: “Nagy nyomorúságban voltam, szerettem volna szabadulni. Igyekeztem emberileg mindent elkövetni, mégsem tudtam győzni a természetem fölött. Hol a szabadulás? Van-e kiút a számomra? - merült fel bennem a kérdés. És ettől kezdve Isten kegyelméből megtapasztaltam, hogy van szabadulás Krisztusban! Az Ő vérében! Ha énbennem nincs erő, Őbenne van nagyon gazdagon. S amikor feladtam minden erőmet, és úgy fordultam az Úrhoz alázattal: Uram, látod, megint jön a kísértő, Te segíthetsz, akkor csodálatosan eloszlott minden és sorozatosan tapasztaltam meg Isten erejét és hatalmát az életemben. Teljesen felszabadultam.”

Lám, mennyire reálisan igaz, hogy “... nem veszendő holmin, ezüstön vagy aranyon váltattatok meg a ti atyáitoktól örökölt hiábavaló életetekből; Hanem drága véren, mint hibátlan és szeplőtlen bárányén, a Krisztusén.” Tehát most már: “Mint engedelmes gyermekek ne szabjátok magatokat a ti előbbi kívánságaitokhoz, a melyek tudatlanságotok alatt voltak bennetek; Hanem a miképen szent az, a ki elhívott titeket, ti is szentek legyetek teljes életetekben!”

Ámen

Dátum: 1954. szeptember 5.

Nagy, boldog, hálaadó imádság szakad föl itt ebben a részben Péter apostol lelkéből. Csak úgy buzog belőle, mint a Margit-szigeti forrásból a forró víz, alig tudja végét szakítani a nagy hálálkodásnak! De van is oka reá, hiszen mindaz, amit leír, személyes tapasztalatból ered. Éppen az e levél erejének a titka, hogy nem elméleti fejtegetések vannak benne, hanem magának az írónak a személyes átélését, gazdag élményeit tükrözi, bizonyságtétel arról, ami őbenne magában végbement az isteni kegyelem által. Íme, így kezdi a hálaimát: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki az Ő nagy irgalmassága szerint újonnan szült minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” (3. vers) Tehát az élő reménység a tartalma ennek a hálaadó imádságnak. Ez volt az az erő is, ami az apostol egész életét alapjában változtatta meg. Mi ez az élő reménység?

Már csak azért is jó lenne az igazi lényegét megismernünk, mert ennek az ellenkezőjét, a halott reménységet mindnyájan jól ismerjük. Meghalt reménységről nagyon is tudunk. Mindnyájunknak voltak elképzeléseink a magunk életéről, voltak terveink, vágyaink, álmaink. Nekifeszültünk, dolgoztunk érte, reménykedtünk a valóra válásukban, azután jöttek a csalódások, kudarcok, leveretések: a lányért nem jött az álombeli lovag; az özvegy édesanya magára maradt, gyermekei szerteszéjjel vannak a nagyvilágban, pedig azt remélte, hogy vidám unokák játszadoznak körülötte; a férfikor delelője elérkezett és óh, mi lett a sok szép alkotás tervéből? Az élet lassan elszáll és még mindig nem hozta meg a remélt boldogságot. Nincs ember, aki ne reménykedett volna már valamiben - hiába. Halmozódnak az elvesztett, letört, elhervadt reménységek az életben. Mennél többet megél az ember, annál jobban megérti, mi az a “földiekkel játszó égi tünemény”, mi az az “istenségnek látszó csalfa, vak remény!” (Csokonai Vitéz Mihály: A reményhez)

Péter apostol is ismeri ezt az állapotot. Az ő életében is volt olyan idő, amikor minden reménye összetört, szertefoszlott. De nagyon reménykedett pedig Jézusban, az Isten országa eljövetelében! Temperamentumának egész szenvedélyével beleadta magát ebbe a reménységbe. És azután egyszer csak jött az a szomorú nap, nagypéntek. De borzalmas volt látni azt a három keresztet, amelyik ott, Jeruzsálem vesztőhelyén az ég felé meredt! És a középső kereszten ott függött egész életének a reménysége. Mintha az élete omlott volna össze ! Most már mindennek vége! Hát mi értelme van még tovább élni egyáltalán?

És micsoda hallatlan változásnak kellett ennek az embernek az életében végbemennie, hogy minden reményének az eltemetése után most mégis ezt tudja írni: “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által.” Igen: valami nagy dolog történt. Nagypéntek után fölvirradt a húsvét napja! Az a Jézus Krisztus, aki életének a reménysége volt, akivel együtt a reménysége is meghalt a keresztfán: föltámadott! Ami ott összeomlásnak, halálnak látszott, az valójában új kezdet volt, isteni kezdete egy új reménységnek, az élő reménység kezdete! Ímé, itt van az alapja minden igazi reménységnek, élő reménységnek, olyannak, amelyik sohasem lehet halottá! Ímé, abban a hitben, abban a tényben, hogy Jézus Krisztus föltámadott! Itt van az a lobogó tűz, amitől a mi reménységünk is mindig újra kigyúlhat, lángra lobbanhat. Minden reménység, ami nem Jézus életerejének ennél a tüzénél gyúl lángra: halódó, vagy éppen halott reménység!

Az az élő reménység, amiről az apostol beszél, azt jelenti, hogy új dimenzió kerül az ember életébe: az Isten lehetőségének a dimenziója. Remélni annyi, mint Isten lehetőségével számolni! Ez a reménység tehát nem általános, meghatározhatatlan javulást, a körülmények, a sors jobbrafordulását jelenti, hanem annak az isteni személynek a várását, aki a történelem folyamán már egyszer hitelre méltónak és képesnek bizonyult. Azt az egészen határozott várakozást, hogy Isten, aki Jézust a halálból feltámasztotta, most is közel van, uralkodik, intézkedik. Ez az élő reménység arra irányul, hogy Isten azt a nagy jót, amit Jézus halálával és feltámadásával elkezdett - a megváltást -, folytatja és kiteljesíti, végső diadalra viszi az egész világon. A keresztyén ember reménység alatt látja ezt a világot, valahogy úgy, mint a szántóvető ember télen a behavazott földet, amelyben már ott csírázik a hó alatt a jövendő termés ígérete. Remélni az tud - és az mindig tud! -, aki a maga életének akármilyen sorsfordulata mögött, a szenvedés és bűn fölött, népe jelene és jövendője fölött, a szorongató világfeszültség fölött, a nagyhatalmak tárgyalása fölött ott látja a láthatatlant, a végső valóságot: a mindenható Istent! Az Ő végső győzelmét!

Ez az élő reménység éppen akkor tesz látóvá az emberekkel és eseményekkel szemben, amikor az élet a legsötétebbnek látszik. Ha volt valaha pillanat, amikor Jézus sötéten látó lehetett volna, az akkor volt, amikor a nagytanács előtt állott. Arcul ütötték, bekötötték a szemét, megköpdösték, de Ő csak állt rendületlenül mindezek között és ezt mondta: “Mostantól fogva meglátjátok az embernek Fiát ülni az Istennek hatalmas jobbján...” (Mt 26,64) Micsoda győzelem volt ez azon a reménytelen helyzeten! Mindkét keze megkötözve, és Ő arról beszél, hogy a legmagasabb hatalom jobbján ül. Megdagadt ajakkal és véres arccal ezt mondja: Enyém a végső hatalom! És úgy is van! Az évszázadok megerősítették! De a csodálatos az, hogy Ő azt akkor állította, amikor a brutális erőszak kényére-kedvére volt kiszolgáltatva. “Mostantól fogva”. Ez a lényeges elem a reménységben. Nem azt mondta, hogy majd egyszer meglátjátok, hanem “mostantól fogva”. Jövőbeli győzelmét ezzel ittenivé és mostanivá tette. A reménység azt jelenti, hogy már a jelenben a végső győzelem, az üdvösség tudatában élek. Behozom a jelenbe azt, ami jövőbeli ígéretként az enyém.

Egyszer egy fiatal leányt, mikor a kertjében írt, megijesztett egy árnyék, amelyik rávetődött a papírjára. Mikor felnézett, meglátta, hogy az árnyékot a mögötte álló, sokáig távol volt jegyese vetette. Amikor a kereszt árnyéka Jézusra vetődött, Ő ebben az árnyékban meglátta mennyei Atyjának arcát és ekkor mondta: “Mostantól fogva”. A reménység megragadja és bizonyossággal hirdeti a győzelem jelenvalóságát. Péter apostol így mondja ezt a felolvasott részben: megragadni azt a “romolhatatlan, szeplőtelen és hervadhatatlan” örökséget, “a mely a mennyekben van fenntartva számunkra, A kiket Isten hatalma őriz hit által az idvességre, a mely készen van, hogy az utolsó időben nyilvánvalóvá legyen.” (1Pt 1,4-5) Az élő reménységet tehát még a halál sem tudja kioltani. Ez a reménység még akkor is él és éltet, amikor a világi tudomány, hatalom és bölcsesség már csak azt tudja mondani, hogy “hagyj föl minden reménységgel” - tehát a sírnál is! Ez a reménység tudja, hogy van jövendője. A feltámadott Krisztusban reménykedő ember nem a halál felé halad, hanem az öröksége átvétele felé. És ez nem sovány vigasz és ködös bizonytalanság a számára. Miként az örökös tud arról, ami reá vár, így az élő reménység is: végső bizonyosság! Reménységben élni azt jelenti, hogy nem csavargója vagyok ennek az életnek, akit hány-vet a sors szeszélye, hanem vándora, akit hazavárnak, akinek minden megtett kilométerrel csak növekszik a reménysége, mert közelebb jutott a beteljesedéshez! Próbáljuk meg hát így látni azt az utat, amelyen járunk, életünknek azokat a közbenső állomásait, amelyeken veszteglünk: élő reménység alatt!

Ebből az is következik, hogy a reménykedő ember fölszabadult életű ember. Kétszer is hangsúlyozza ezt Péter apostol a fölolvasott szakaszban. Azt mondja: ebben a reménységben “örvendeztek, noha most kissé, ha meg kell lenni, szomorkodtok különféle kísértések között, ...A kit, noha nem láttatok, szerettek; a kiben, noha most nem látjátok, de hisztek benne, kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel örvendeztek!” (1Pt 1,6-8) Valóban kibeszélhetetlen és dicsőült örömben van része annak, aki abban a láthatatlan Jézusban hinni tud! Szinte azt mondhatnám, hogy Jézusnak a valóságát, a Vele való életközösség lehetőségét egyenesen az bizonyítja, hogy aki mer hinni benne, akkor is tud örülni, valami megmagyarázhatatlan örömmel örülni, amikor egyébként semmi oka nem volna reá. Ez az öröm nem hangulat, nem érzelem, hanem egy mélyen rezgő alaphangja az életnek. Csendes belső derű. Akkor éreztem legvilágosabban, amikor szüleim koporsója mellett álltam. Fájt a szívem kimondhatatlanul és mégis tudtam örülni bensőleg. Nem a jókedv öröme volt, hanem a láthatatlan Krisztusban való hit öröme. A halálon is diadalmaskodó reménység öröme, az a kibeszélhetetlen és dicsőült öröm, amiről Péter ír. Pál apostolnak sem volt egészen bizonyosan jókedve Filippiben a börtönben, ahol korbácsütésektől fölvérzett testtel, kalodába szorítva a sötétben ült, és mégis annyi öröm volt benne, hogy kénytelen volt énekelni. Nem vidámság ez - aligha lehetett valami vidám hangulatban -, hanem az a bizonyos kibeszélhetetlen és dicsőült öröm. A fölszabadultság öröme. Valami olyasféle, mint az édesanya lehet a gyermekszülés után: sok még a fájdalom, de még nagyobb az a belső öröm, ami egy új élethez fűződő reménységből fakad!

Testvérek, nekünk, akiknek ilyen reménységünk van, igazán nem kellene olyan bizonytalanul, félszegen, bátortalanul, ingerülten, nyomottan, letörten járnunk ebben a világban, mintha Isten savanyú uborkán nevelne bennünket! A fejlógató, megtört hátú, nagy ünnepélyességgel, kenetes hangon beszélő keresztyének csak arról tesznek bizonyságot, hogy valami baj van a Krisztusban való hitükkel. Ha szereted Krisztust, akit nem láttál, azzal bizonyíthatod be, hogy mindenkivel szemben elfogulatlan, kedves, természetes és közvetlen tudsz lenni. Hiszen Krisztus örömüzenettel, evangéliummal fordult az emberek felé!

Sokszor elnézem, milyen magabiztos azoknak az embereknek a föllépése, akiknek pénz van a zsebükben, és milyen egyenes tartással mennek végig a koncerttermen azok, akiknek számozott ülőhelyük biztosítva van. Így kell nekünk járnunk a világban, hiszen olyan emberek vagyunk, akiknek pénz van a zsebükben - vagyis nem pénz, több annál, mert mi a leggazdagabb Édesatyának a gyermekei, a világ Urának a gyermekei vagyunk! És mi vagyunk azok az emberek, akiknek számozott helyük van - vagyis nem számozott, de a helyük biztosítva van a mennyben -, akik tudják, hová tartoznak, akiknek Krisztus feltámadása által élő reménységük van.

És én tudom, hogy terhek nehezednek reánk, felőrli idegeinket a hétköznapok gondja, fáradtak vagyunk, sokszor nem is nagyon jókedvűek, de próbáljuk meg elkezdeni reggel a napot azzal az élő reménységgel, amelyik számol az Isten lehetőségeivel. Kezdjük azzal a hálaadással, amivel Péter apostol: milyen jó, újra kezdődik egy nap, nagyszerű alkalom, hogy a láthatatlan Jézus iránti szeretetemet megmutathatom látható embereknek és azzal a kibeszélhetetlen és dicsőült örömmel hasznukra lehetek nekik! “Áldott az Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, a ki az ő nagy irgalmassága szerint újonnan szűlt minket élő reménységre Jézus Krisztusnak a halálból való feltámadása által!”

Ámen

Dátum: 1954. augusztus 29.

Ősi református szokás szerint szeretnék most megint egy bibliai könyvet elővenni és azt vasárnapról vasárnapra folyamatosan tovább magyarázni. Így kerítsük most a sort Péter apostol közönséges első levelére, amit bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ebben a gyülekezetben sokan olvastunk az elmúlt hetekben. Ennek a levélnek a beköszöntő két versét olvastam föl most az igehirdetés alapigéjéül. Megmutatja benne az apostol, mi a keresztyének helyzete e világban, és bátorítást ad nékik ebben a helyzetben való helytállásra.

Az akkor szokásos, általános levélforma szerint az író először megnevezi önmagát, azután a címzetteket, így: “Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek”. (1Pt 1,1) Ebből máris kiderül, milyen helyzetben éltek az akkori keresztyének és élnek a mindenkori keresztyének e világon: elszéledt jövevényként, azaz a nagy embermasszában szétszóródva, mint a só az ételben, az emberek nagy többségének gondolkodásától, ízlésétől, szokásaitól idegenül. Mert a “jövevény” szó idegent jelent, olyan valakit, aki átutazóban, átmenőben van valahol: idegen állampolgár, végleges hazája valahol másutt van, máshová tartozik. A keresztyének, tehát az igaz krisztusi emberek kisebb-nagyobb csoportokban, vagy egészen magányosan élnek szétszóródva egy nem keresztyén környezetben, nem krisztusi világban, társadalomban, emberek között. Ez a helyzetük, tehát az, hogy elszéledt jövevények, mennyei állampolgárok szétszóródva Pontusban, Galáciában, Kappadociában, Ázsiában, Bithiniában, Budapesten, Hévízen, Tokióban, Berlinben, a Földön.

Miért idegenek? Azért, mert történt velük valami: a szívük megnyílt egy titokzatos mennyei hang előtt, az Isten Igéje előtt. Az életük egy láthatatlan Úrnak, az élő Jézus Krisztusnak a kezébe került. Megismertek egy földöntúli erőforrást, a bűnbocsánat erejét. Szívük a szeretet új parancsolatának az ütőerére dobban. Megtanultak remélni, és várni egy új világot, amelyben Isten igazsága és békessége lakozik. És éppen ezáltal lettek idegenekké. Környezetük nem érti meg őket. Érthetetlen változás történt az életükben, olyan dolgokat művelnek, amiknek értelmét mások nem látják. Vágyakoznak Isten Igéje után, imádkoznak, dicsőítik Istent, eltűrik a bántást, szeretik még az ellenségeiket is. Azután meg nem művelnek olyan dolgokat, amik pedig magától értetődőek az emberi életben. Nem keresik a maguk hasznát, nem érzékenykednek, nem sértődnek meg, nem magukat állítják a középpontba, nem féltik az életüket még a haláltól sem. Életük nem az élvezetre, szórakozásra, kényelemre, anyagi haszonra van beállítva - szóval idegenek a világban, sőt, sokszor a saját családjukban is. Idegenek a világban, de nem idegenkednek a világtól, sőt szeretik a világot és éppen ez a legidegenebb elem bennük, a legkevésbé földi, a leginkább más, a legérthetetlenebb.

A keresztyén embernek e világban való idegensége éppen nem azt jelenti, hogy ő, a maga mennyei polgárjogának a tudatában lenézi ezt a világot, elzárkózik a világ elől, kikapcsolódik belőle és nem törődik vele, vagy meghúzódik félénken a maga másvilági kincseinek titokban való élvezetére - hiszen éppen ezzel a világtól való idegenkedéssel járatták le sokszor a keresztyének az evangélium hitelét a világ előtt. Hanem úgy idegen, hogy idegen az erő, amivel a munkáját végzi, idegen a lélek, ami a gondolkodását, érzületét áthatja, emberekhez való viszonyát megszabja. Idegen, mert nem földi, nem emberi, hanem Istentől való erő és Lélek. Azután idegenek a tekintetben is a krisztusi emberek, hogy mindig és minden tekintetben, mindenütt kisebbségben vannak. Nincs keresztyén állam, társadalom, ország. Nincs keresztyén világrész és nem is volt sohasem. Épp úgy, mint nincs keresztyén gyár, keresztyén adóhivatal, keresztyén bankház. Hanem vannak keresztyén emberek és gyülekezetek az államban, a társadalomban, az emberiség között mint elszéledt jövevények, de akik a maguk kisebbségében is a világ legfőbb Urának a szolgái, a megvalósulásban lévő Isten országának előjelei, hírnökei és munkásai.

Persze, hogy nem könnyű ilyen idegenként, Jézusnak mintegy a követeként élni ebben a világban. Éppen ezért buzdítja, erősíti Péter apostol ezzel a levéllel az elszéledt jövevényeket. Már maga az a körülmény, hogy éppen Péter apostol írja nekik ezt a buzdítást, már az is nagy erő. Mert amikor ezt írja: “Péter, Jézus Krisztus apostola”, akkor ez több, mint szokásos bemutatkozás - ez az ő személyes bizonyságtétele. Mert igazán nem magától értetődő, hogy éppen ő Jézus Krisztus apostola lehet. Amikor leírta ezt: “Jézus Krisztus apostola”, bizonyára megjelent előtte annak a sötét órának az emléke. Hogy fogadkozott Jézusnak, hogy akár az életét is kész föláldozni érte! És néhány óra múlva, amikor csak egy egyszerű igent kellett volna mondania, ott a főpap udvarán, a tűz mellett, amikor először érezte, mit jelent elszéledt jövevényként élni: máris semmivé vált a nagy elhatározás, a nagy hit, a hangos hitvallás, a mellveregető bátorság. Igazán nem magától értetődő, hogy ezek után mégis így nevezheti magát: Jézus Krisztus apostola. Íme, mégis az: Jézus Krisztus apostola. Dacára mindannak, ami olyan szégyenletesen történt. De nem a saját erejéből, vagy hite által, vagy ereje által lett újra azzá. Hanem éppen ott, a tagadásnak és bűnének a legnagyobb mélységében, ahol minden jóra való képessége csődöt mondott, ott ismerte meg azt az erőt, azt a hatalmat, amelyik erősebb minden emberi gyengeségnél, minden emberi erőnél is: a bűnbocsánat megújító hatalmát. Ez az ő életének a csodája, a titka. Ezért apostol. Körülvette és hordozza Isten kegyelme. Erről tesz itt bizonyságot.

És ebben van az erősítés a levél olvasói számára is. A mi számunkra is. Nem álltuk meg a helyünket, apró dolgokon buktunk el, csődöt mondott a hitünk, dugába dőlt a bátorságunk, talán úgy érezzük, vége, nincsen tovább: annyi szégyent hoztunk Krisztus nevére, hogy legjobb lesz szép csendesen kilépni a szolgálatból. Nos, az ilyen leveretésnek, bukásnak a szégyenében van legközelebb a kegyelem, a bűnbocsánat, tehát újra lehet kezdeni. Belekapaszkodva a kegyelembe mégis meg lehet állni még olyan gyáva és gyenge, elszéledt jövevényeknek is, mint mi vagyunk. Körülvesz, tart, hordoz, megújít Isten kegyelme - ne kedvetlenítsen el, ne félemlítsen meg saját gyengeséged miatt a jövevénysors!

Nem könnyű a jövevénysors, de van itt még valami, aminek a tudata még további erősítésül szolgálhat, amit az apostol így ír: az “...elszéledt jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében...”. (1Pt 1,2) Azt jelenti ez, hogy nem saját hitük és döntésük az, ami keresztyénné tette őket. Isten cselekedett valamit az életükben. Isten kezdeményezett valamit, még mielőtt tudatossá vált volna bennük. Isten nyitotta meg a szívüket. Ő hirdette nékik az Igéjét úgy, hogy megérthették. Ő adott nekik látást a kereszt titkának megértésére. Ő kezdett el bennük egy új életet. Ezt jelenti az, hogy ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Ez az eleve elrendelés nem azt jelenti, hogy Isten az egyik embert az örökkévalóságtól fogva üdvösségre, a másikat ugyanígy kárhozatra rendelte volna. Ha így lenne, sohasem tudnánk eldönteni a kínos kérdést: hová tartozom, a kiválasztottak, vagy elvetettek közé? Hanem azt jelenti, hogy Isten a kezdeményező. Úgy kezdődött az én hitre jutásom, hogy Ő már előbb szeretett és megkönyörült rajtam. Mielőtt én választhattam volna, Ő már választott, döntött mellettem a Golgotán. Ott történt a mi kiválasztásunk, ott történt felőlünk a rendelkezés a javunkra. És Istennek ez a kiválasztó kegyelme mindenki számára érvényes, aki kész azt elfogadni.

A mi Krisztushoz tartozásunk, jövevénységünk ebben a világban messzebbre nyúlik vissza, mint a mi hitre jutásunk, mélyebb alapja van, mint a mi döntésünk: a kezdet és az alap ott van, abban a kegyelemben, amit Isten Jézus Krisztus keresztjében kijelentett számunkra. Így vagyunk a kiválasztott jövevények az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Nem rettentésül mondja az apostol, hogy alkalmat adjon a találgatásra, vajon ki vagy-e választva, vagy nem, hanem erősítésül, biztatásul: ne csüggedj ott, azon a magányos poszton, ahol Krisztus követeként idegenül állasz, még ha olyan egymagad vagy is, aki ott a Jézus uralmának az ügyét képviseled: mögötted, veled van a legnagyobb hatalom, az élő Isten! De az apostol nem sokáig időzik a hitünknek ennél az örökkévalóságba visszanyúló távlatánál, hanem rögtön megmondja azt is, mit jelent ez a gyakorlatban: engedelmességet. Az Atya Isten eleve elrendelése szerint, akik ki vannak választva, azok a Néki való engedelmességre vannak kiválasztva. Nem kegyes érzésekre, hangulatokra, nem vallásos szemlélődésre, nem az eljövendő túlvilági dolgok szépségén való merengésre, hanem e világban való konkrét engedelmességre. Arra, hogy amit Istennel való közösségükben hallottak, azt az emberekkel való közösségükben tettekre váltsák. Amit Istentől Jézus Krisztusban tanultak, azt az emberekkel szemben megéljék. - Ez a leggyöngébb pontja a mi jövevénysorsunknak, állapotunknak: az engedelmesség. Pedig ez a célja az egész keresztyén életnek!

Az engedelmesség az akaratnak egy másik akarat alá való rendelését jelenti. Azt akarom mondani, tenni, érezni, gondolni, amit Jézus akar. Ebben lehet az embernek gyakorolni önmagát. Ha megpróbálok először nagy általánosságban Krisztus akaratához igazodni, azután az életem egyre konkrétabb részleteiben is fölismerem majd az Ő aktuális akaratát. Sokszor a hívő ember azt mondja: Nem tudom, mit akar tőlem ebben a konkrét helyzetben az Isten. Nos, olyanformán vagyunk ezzel is, mint a csillagos ég szemlélésével: mennél tovább nézem, annál több csillagot fedezek fel. Először csak a legfénylőbbeket, azután hozzá kezd szokni a szemem, egyre többet, az apróbbakat is. Isten akaratának is előbb csak a nagy vonalait látjuk, de ha hozzászokik a szemünk, a fülünk az Ő Igéjére és lelkiismeretünkön át megszólaló Szentlelkére való figyelésre: egyre részletesebben, pontosabban, határozottabban ismerjük fel az Ő akaratát. És minden egyes lépés az engedelmességben a következő lépést könnyíti meg. Minden konkrét engedelmesség hallóvá teszi a fület Isten szavára, készségesebbé teszi a szívet, a kezet, a lábat a további engedelmességre. Kezdd el gyakorolni magad az engedelmességben, és az Istennel való személyes életközösségnek egyre élőbb valósága tárul föl előtted. Az Isten által adott erőben, hatalomban való részesedéshez, a Krisztusi élet gazdagságának a kibontakozásához a magunk részéről egyetlen módon járulhatunk hozzá: engedelmesség által.

De még ez az engedelmesség is túlhaladja a képességeinket. Ezért fűzi hozzá rögtön az apostol: ti vagytok azok “a kik ki vannak választva... engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1,2) Megdöbbentő az, amikor valakire ráfröccsen más valaki vére. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja egész életén át nem bír szabadulni attól a jóvátehetetlen ténytől, hogy két öregasszony vére ráfröccsent a kezére és ruhájára. Arany János Ágnes asszonya is őrületbe boruló szemekkel látja mindig a rongycafattá mosott lepedőn a kiontott vért. Miért tudunk az Isten Fia ránk kiontott vérének a hatása alól olyan könnyen fölszabadulni? Azért, mert ez a vér nem vádol?! Dehogynem! Ez vádol csak! Jobban, mint bármi más vér! De csak addig, amíg nagy alázatban el nem vállalom, hogy nékem is részem van a kiontásában, érettem, helyettem, miattam is ömlött a keresztfán! Akkor azután nem vádol többé, hanem betakar, véd, fölemel, fölment, megerősít, fölszabadít - az engedelmességre! Nem is lehet Istennek engedelmeskednünk, csak ennek a vérnek erőt adó oltalma alatt.

Itt most együtt vagyunk, gyülekezeti közösségben, de majd ha ismét újra szétoszlunk, elszóródunk hivatalokba, műhelyekbe, gépek mellé, háztartásba, a világba, jusson eszünkbe ott a biztatás, amit az Úr Péter apostol levelén keresztül üzent ma nékünk, elszéledt jövevényeknek, akik ki vagyunk “választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelésében engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” Ez a “kegyelem és békesség adassék” nékünk “bőségesen”!

Énekeljük együtt:

Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.

Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért.

(346. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1954. augusztus 22.