Ősi református szokás szerint szeretnék most megint egy bibliai könyvet elővenni és azt vasárnapról vasárnapra folyamatosan tovább magyarázni. Így kerítsük most a sort Péter apostol közönséges első levelére, amit bibliaolvasó vezérfonalunk szerint ebben a gyülekezetben sokan olvastunk az elmúlt hetekben. Ennek a levélnek a beköszöntő két versét olvastam föl most az igehirdetés alapigéjéül. Megmutatja benne az apostol, mi a keresztyének helyzete e világban, és bátorítást ad nékik ebben a helyzetben való helytállásra.
Az akkor szokásos, általános levélforma szerint az író először megnevezi önmagát, azután a címzetteket, így: “Péter, Jézus Krisztusnak apostola, a Pontusban, Galátziában, Kappadóciában, Ázsiában és Bithiniában elszéledt jövevényeknek”. (1Pt 1,1) Ebből máris kiderül, milyen helyzetben éltek az akkori keresztyének és élnek a mindenkori keresztyének e világon: elszéledt jövevényként, azaz a nagy embermasszában szétszóródva, mint a só az ételben, az emberek nagy többségének gondolkodásától, ízlésétől, szokásaitól idegenül. Mert a “jövevény” szó idegent jelent, olyan valakit, aki átutazóban, átmenőben van valahol: idegen állampolgár, végleges hazája valahol másutt van, máshová tartozik. A keresztyének, tehát az igaz krisztusi emberek kisebb-nagyobb csoportokban, vagy egészen magányosan élnek szétszóródva egy nem keresztyén környezetben, nem krisztusi világban, társadalomban, emberek között. Ez a helyzetük, tehát az, hogy elszéledt jövevények, mennyei állampolgárok szétszóródva Pontusban, Galáciában, Kappadociában, Ázsiában, Bithiniában, Budapesten, Hévízen, Tokióban, Berlinben, a Földön.
Miért idegenek? Azért, mert történt velük valami: a szívük megnyílt egy titokzatos mennyei hang előtt, az Isten Igéje előtt. Az életük egy láthatatlan Úrnak, az élő Jézus Krisztusnak a kezébe került. Megismertek egy földöntúli erőforrást, a bűnbocsánat erejét. Szívük a szeretet új parancsolatának az ütőerére dobban. Megtanultak remélni, és várni egy új világot, amelyben Isten igazsága és békessége lakozik. És éppen ezáltal lettek idegenekké. Környezetük nem érti meg őket. Érthetetlen változás történt az életükben, olyan dolgokat művelnek, amiknek értelmét mások nem látják. Vágyakoznak Isten Igéje után, imádkoznak, dicsőítik Istent, eltűrik a bántást, szeretik még az ellenségeiket is. Azután meg nem művelnek olyan dolgokat, amik pedig magától értetődőek az emberi életben. Nem keresik a maguk hasznát, nem érzékenykednek, nem sértődnek meg, nem magukat állítják a középpontba, nem féltik az életüket még a haláltól sem. Életük nem az élvezetre, szórakozásra, kényelemre, anyagi haszonra van beállítva - szóval idegenek a világban, sőt, sokszor a saját családjukban is. Idegenek a világban, de nem idegenkednek a világtól, sőt szeretik a világot és éppen ez a legidegenebb elem bennük, a legkevésbé földi, a leginkább más, a legérthetetlenebb.
A keresztyén embernek e világban való idegensége éppen nem azt jelenti, hogy ő, a maga mennyei polgárjogának a tudatában lenézi ezt a világot, elzárkózik a világ elől, kikapcsolódik belőle és nem törődik vele, vagy meghúzódik félénken a maga másvilági kincseinek titokban való élvezetére - hiszen éppen ezzel a világtól való idegenkedéssel járatták le sokszor a keresztyének az evangélium hitelét a világ előtt. Hanem úgy idegen, hogy idegen az erő, amivel a munkáját végzi, idegen a lélek, ami a gondolkodását, érzületét áthatja, emberekhez való viszonyát megszabja. Idegen, mert nem földi, nem emberi, hanem Istentől való erő és Lélek. Azután idegenek a tekintetben is a krisztusi emberek, hogy mindig és minden tekintetben, mindenütt kisebbségben vannak. Nincs keresztyén állam, társadalom, ország. Nincs keresztyén világrész és nem is volt sohasem. Épp úgy, mint nincs keresztyén gyár, keresztyén adóhivatal, keresztyén bankház. Hanem vannak keresztyén emberek és gyülekezetek az államban, a társadalomban, az emberiség között mint elszéledt jövevények, de akik a maguk kisebbségében is a világ legfőbb Urának a szolgái, a megvalósulásban lévő Isten országának előjelei, hírnökei és munkásai.
Persze, hogy nem könnyű ilyen idegenként, Jézusnak mintegy a követeként élni ebben a világban. Éppen ezért buzdítja, erősíti Péter apostol ezzel a levéllel az elszéledt jövevényeket. Már maga az a körülmény, hogy éppen Péter apostol írja nekik ezt a buzdítást, már az is nagy erő. Mert amikor ezt írja: “Péter, Jézus Krisztus apostola”, akkor ez több, mint szokásos bemutatkozás - ez az ő személyes bizonyságtétele. Mert igazán nem magától értetődő, hogy éppen ő Jézus Krisztus apostola lehet. Amikor leírta ezt: “Jézus Krisztus apostola”, bizonyára megjelent előtte annak a sötét órának az emléke. Hogy fogadkozott Jézusnak, hogy akár az életét is kész föláldozni érte! És néhány óra múlva, amikor csak egy egyszerű igent kellett volna mondania, ott a főpap udvarán, a tűz mellett, amikor először érezte, mit jelent elszéledt jövevényként élni: máris semmivé vált a nagy elhatározás, a nagy hit, a hangos hitvallás, a mellveregető bátorság. Igazán nem magától értetődő, hogy ezek után mégis így nevezheti magát: Jézus Krisztus apostola. Íme, mégis az: Jézus Krisztus apostola. Dacára mindannak, ami olyan szégyenletesen történt. De nem a saját erejéből, vagy hite által, vagy ereje által lett újra azzá. Hanem éppen ott, a tagadásnak és bűnének a legnagyobb mélységében, ahol minden jóra való képessége csődöt mondott, ott ismerte meg azt az erőt, azt a hatalmat, amelyik erősebb minden emberi gyengeségnél, minden emberi erőnél is: a bűnbocsánat megújító hatalmát. Ez az ő életének a csodája, a titka. Ezért apostol. Körülvette és hordozza Isten kegyelme. Erről tesz itt bizonyságot.
És ebben van az erősítés a levél olvasói számára is. A mi számunkra is. Nem álltuk meg a helyünket, apró dolgokon buktunk el, csődöt mondott a hitünk, dugába dőlt a bátorságunk, talán úgy érezzük, vége, nincsen tovább: annyi szégyent hoztunk Krisztus nevére, hogy legjobb lesz szép csendesen kilépni a szolgálatból. Nos, az ilyen leveretésnek, bukásnak a szégyenében van legközelebb a kegyelem, a bűnbocsánat, tehát újra lehet kezdeni. Belekapaszkodva a kegyelembe mégis meg lehet állni még olyan gyáva és gyenge, elszéledt jövevényeknek is, mint mi vagyunk. Körülvesz, tart, hordoz, megújít Isten kegyelme - ne kedvetlenítsen el, ne félemlítsen meg saját gyengeséged miatt a jövevénysors!
Nem könnyű a jövevénysors, de van itt még valami, aminek a tudata még további erősítésül szolgálhat, amit az apostol így ír: az “...elszéledt jövevényeknek, akik ki vannak választva az Atya Isten eleve rendelése szerint, a Lélek megszentelésében...”. (1Pt 1,2) Azt jelenti ez, hogy nem saját hitük és döntésük az, ami keresztyénné tette őket. Isten cselekedett valamit az életükben. Isten kezdeményezett valamit, még mielőtt tudatossá vált volna bennük. Isten nyitotta meg a szívüket. Ő hirdette nékik az Igéjét úgy, hogy megérthették. Ő adott nekik látást a kereszt titkának megértésére. Ő kezdett el bennük egy új életet. Ezt jelenti az, hogy ki vannak választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Ez az eleve elrendelés nem azt jelenti, hogy Isten az egyik embert az örökkévalóságtól fogva üdvösségre, a másikat ugyanígy kárhozatra rendelte volna. Ha így lenne, sohasem tudnánk eldönteni a kínos kérdést: hová tartozom, a kiválasztottak, vagy elvetettek közé? Hanem azt jelenti, hogy Isten a kezdeményező. Úgy kezdődött az én hitre jutásom, hogy Ő már előbb szeretett és megkönyörült rajtam. Mielőtt én választhattam volna, Ő már választott, döntött mellettem a Golgotán. Ott történt a mi kiválasztásunk, ott történt felőlünk a rendelkezés a javunkra. És Istennek ez a kiválasztó kegyelme mindenki számára érvényes, aki kész azt elfogadni.
A mi Krisztushoz tartozásunk, jövevénységünk ebben a világban messzebbre nyúlik vissza, mint a mi hitre jutásunk, mélyebb alapja van, mint a mi döntésünk: a kezdet és az alap ott van, abban a kegyelemben, amit Isten Jézus Krisztus keresztjében kijelentett számunkra. Így vagyunk a kiválasztott jövevények az Atya Isten eleve elrendelése szerint. Nem rettentésül mondja az apostol, hogy alkalmat adjon a találgatásra, vajon ki vagy-e választva, vagy nem, hanem erősítésül, biztatásul: ne csüggedj ott, azon a magányos poszton, ahol Krisztus követeként idegenül állasz, még ha olyan egymagad vagy is, aki ott a Jézus uralmának az ügyét képviseled: mögötted, veled van a legnagyobb hatalom, az élő Isten! De az apostol nem sokáig időzik a hitünknek ennél az örökkévalóságba visszanyúló távlatánál, hanem rögtön megmondja azt is, mit jelent ez a gyakorlatban: engedelmességet. Az Atya Isten eleve elrendelése szerint, akik ki vannak választva, azok a Néki való engedelmességre vannak kiválasztva. Nem kegyes érzésekre, hangulatokra, nem vallásos szemlélődésre, nem az eljövendő túlvilági dolgok szépségén való merengésre, hanem e világban való konkrét engedelmességre. Arra, hogy amit Istennel való közösségükben hallottak, azt az emberekkel való közösségükben tettekre váltsák. Amit Istentől Jézus Krisztusban tanultak, azt az emberekkel szemben megéljék. - Ez a leggyöngébb pontja a mi jövevénysorsunknak, állapotunknak: az engedelmesség. Pedig ez a célja az egész keresztyén életnek!
Az engedelmesség az akaratnak egy másik akarat alá való rendelését jelenti. Azt akarom mondani, tenni, érezni, gondolni, amit Jézus akar. Ebben lehet az embernek gyakorolni önmagát. Ha megpróbálok először nagy általánosságban Krisztus akaratához igazodni, azután az életem egyre konkrétabb részleteiben is fölismerem majd az Ő aktuális akaratát. Sokszor a hívő ember azt mondja: Nem tudom, mit akar tőlem ebben a konkrét helyzetben az Isten. Nos, olyanformán vagyunk ezzel is, mint a csillagos ég szemlélésével: mennél tovább nézem, annál több csillagot fedezek fel. Először csak a legfénylőbbeket, azután hozzá kezd szokni a szemem, egyre többet, az apróbbakat is. Isten akaratának is előbb csak a nagy vonalait látjuk, de ha hozzászokik a szemünk, a fülünk az Ő Igéjére és lelkiismeretünkön át megszólaló Szentlelkére való figyelésre: egyre részletesebben, pontosabban, határozottabban ismerjük fel az Ő akaratát. És minden egyes lépés az engedelmességben a következő lépést könnyíti meg. Minden konkrét engedelmesség hallóvá teszi a fület Isten szavára, készségesebbé teszi a szívet, a kezet, a lábat a további engedelmességre. Kezdd el gyakorolni magad az engedelmességben, és az Istennel való személyes életközösségnek egyre élőbb valósága tárul föl előtted. Az Isten által adott erőben, hatalomban való részesedéshez, a Krisztusi élet gazdagságának a kibontakozásához a magunk részéről egyetlen módon járulhatunk hozzá: engedelmesség által.
De még ez az engedelmesség is túlhaladja a képességeinket. Ezért fűzi hozzá rögtön az apostol: ti vagytok azok “a kik ki vannak választva... engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” (1Pt 1,2) Megdöbbentő az, amikor valakire ráfröccsen más valaki vére. Dosztojevszkij Raszkolnyikovja egész életén át nem bír szabadulni attól a jóvátehetetlen ténytől, hogy két öregasszony vére ráfröccsent a kezére és ruhájára. Arany János Ágnes asszonya is őrületbe boruló szemekkel látja mindig a rongycafattá mosott lepedőn a kiontott vért. Miért tudunk az Isten Fia ránk kiontott vérének a hatása alól olyan könnyen fölszabadulni? Azért, mert ez a vér nem vádol?! Dehogynem! Ez vádol csak! Jobban, mint bármi más vér! De csak addig, amíg nagy alázatban el nem vállalom, hogy nékem is részem van a kiontásában, érettem, helyettem, miattam is ömlött a keresztfán! Akkor azután nem vádol többé, hanem betakar, véd, fölemel, fölment, megerősít, fölszabadít - az engedelmességre! Nem is lehet Istennek engedelmeskednünk, csak ennek a vérnek erőt adó oltalma alatt.
Itt most együtt vagyunk, gyülekezeti közösségben, de majd ha ismét újra szétoszlunk, elszóródunk hivatalokba, műhelyekbe, gépek mellé, háztartásba, a világba, jusson eszünkbe ott a biztatás, amit az Úr Péter apostol levelén keresztül üzent ma nékünk, elszéledt jövevényeknek, akik ki vagyunk “választva az Atya Isten eleve elrendelése szerint a Lélek megszentelésében engedelmességre és Jézus Krisztus vérével való meghintésre.” Ez a “kegyelem és békesség adassék” nékünk “bőségesen”!
Énekeljük együtt:
Győzhetetlen én kőszálom,
Védelmezőm és kővárom,
A keresztfán drága áron
Oltalmamat tőled várom.
Sebeidnek nagy voltáért,
Engedj kedves áldozatért,
Drága szép piros véredért,
Kit kiöntél ez világért.
(346. ének 1-2. vers)
Ámen
Dátum: 1954. augusztus 22.