A Bibliának abban a fejezetében, amelyikből most az alapigét vettem, le van írva egy nagy csatajelenet: az Úr tábora ütközik meg ősi ellenségével, a filiszteusokkal. Isten melléje áll az ő bűnös, de a komoly megtérés jeleit mutató népének, megsegíti őket a harcban, így az Úr és az ő népe csodával határos módon nagy győzelmet arat az ellenség fölött. A győztes seregek még üldözik a megvert ellenség maradékát, amikor Sámuel próféta keresett egy nagy követ, s azt felállította az út mentén örök emlékeztetőül Isten dicsőséges szabadítására. Elnevezte Ében-Háézernek, azaz a megsegítés kövének, mert mondá: “Mindeddig megsegített bennünket az Úr!” Akik erre járnak, azoknak hadd legyen ez emlékeztetés Isten kegyelmes segítségére, és biztató bátorítás a vándorút folytatására.
Most, amikor Pasaréti Egyházközségünk tizenöt éves születésnapjára emlékezünk, ilyen láthatatlan határkő mellett halad el életünk vándorútja. Másfél évtized egy egyházközség életében nem nagy idő, de alkalom arra, hogy leüljünk pár pillanatra, és visszatekintsünk a megtett útszakaszra, fölmérjük helyzetünket, és tájékozódjunk az út folytatását illetően. A mi tizenöt esztendős határkövünkön is ez a biztató fölírás olvasható: Ében-Háézer, azaz mindeddig megsegített minket az Úr. Legelőször is nagy, alázatos hálaadásra biztat. Miben látszik meg különösebben, hogy mindeddig megsegített minket az Úr? Nem akarom fölsorolni, mert kifogynék az időből, inkább csak nagy vonásokkal fölvázolom.
Ha csak a puszta létünkre gondolunk, máris hatalmas bizonyságát láthatjuk az Úr kegyelmes segítségének. Nem nagy idő másfél évtized, de az utolsó tizenöt év az! Évszázadnyi eseményhalmaz sűrűsödik össze benne, egy egész világ letűnésének, és egy másik világ születésének fájdalmasan vajúdó, szenvedésekkel és reménységekkel teli korszaka. Ítéletidő, tele romokkal, és a romokból való újjáéledés erőfeszítéseivel! Nem volna-e már elég ok a hálára az is, hogy egyáltalán túléltük ezt az időt, hogy itt vagyunk? Nem az Úr különös kegyelme és gondoskodása bizonyul-e kézzelfogható valóságként abban a puszta tényben, hogy élünk? Mindnyájan regénybe illő történeteket tudnánk mondani arról, hogy hányszor függött hajszálon az életünk, és milyen isteni csodák sorozata volt a megmaradásunk. Óh, bár nagy-nagy hálával látnánk meg, milyen tündöklő betűkkel ragyog itt, a határkövön a felírás: Mindeddig megsegített minket az Úr!
Igen, hálaadásra biztat az a tény, hogy itt vagyunk, de még sokkal nagyobb hálára ad okot az, hogy gyülekezet vagyunk, hogy mint Krisztus gyülekezete vagyunk itt! Azok a kevesek, akik láttuk és végigéltük ennek a gyülekezetnek az alakulását, az ébredező élet csíráit, a megható buzgóságot, új és új terveket, ötleteket megimádkozó igyekezetet, a virágzó tavasz örömét, ígéretét, az első szeretet lobogó lángját, a Gábor Áron utcai házban összegyűlő, maroknyi hívek áhítatát; - akik láttuk ennek a templomnak a helyén a szemétdombot, majd a gyorsan épülő falakat. Akik hallottuk először megcsendülni kis harangunkat, fölbúgni az új orgonát, akik láttuk a beomlott falakat, kilenc tátongó sebből vérezni ezt az épületet, és akik láttuk megint begyógyulni ezeket a sebeket, meg sok más sebet - igazán szívünk teljességéből tudunk bizonyságot tenni arról, hogy mindeddig megsegített bennünket az Úr!
De ha ezeket nem mindnyájan láttuk is, azt mindnyájunknak, akik itt vagyunk, szabad tudnunk, hogy Isten népe vagyunk, akiket az Ő szent Fiával és egymással való testvéri közösségre választott, gyűjtött egybe. Gyülekezet vagyunk. Azt jelenti ez, hogy édes testvérei egymásnak, összetartozunk, a Krisztus halála érdeméért kegyelembe fogadott fiak vagyunk. Édesatyánk van, Aki egyformán szeret mindnyájunkat, Megváltónk van, Aki egyformán levezekelte mindnyájunk bűnét. Otthonunk a világ, mert az is a mi Édesatyánk gondviselő hatalma alatt áll. Otthonunk az egyház, mert Megváltónk a feje és éltetője. Otthonunk a mennyország mint ránk váró gazdag örökség. Mindennek a hitben való elfogadására és megélésére alakult és áll fenn már tizenöt esztendeje ez a gyülekezet is! Ezért hirdettette Igéjét Istenünk, óh, hányszor! Ezért hívott meg asztalához, óh, mennyi megújuló szeretettel! És ha arra gondolunk, hogy voltak emberek, akik ebben a templomban kaptak bizonyosságot bűneik bocsánatáról, itt lélegezték be először az örök élet megújító erejét, vannak, akik ebben a gyülekezetben érezték meg Krisztusnak emberi szíveken keresztül hozzájuk elérő szeretetét: nagy hálával tehetünk bizonyságot arról, hogy az elmúlt tizenöt esztendőben Valaki járt itt, hallottuk a szavát, éreztük áldott keze érintését, szíve melegét, Szentlelke titokzatos munkáját! Igen, igaz, hogy mindeddig megsegített minket az Úr! Áldott legyen érte az Ő szent neve!
Igen, megsegített, adta a segítségét, árasztotta a kegyelmét, bőven! Ez igaz. De azt a segítséget el is kell fogadni, azt a kegyelmet meg is kell élni nekünk! És hogyan fogadtuk el? Hogyan éltük meg? Megtartotta az életünket, de vajon megértettük-e, hogy miért, mi célból? Csak a puszta létért?! Ugye, nem! A Bibliából tudjuk, hogy minden élő lélek az Úr szolgálatára van teremtve. Létünk legnagyobb méltósága és szabadsága, hogy szolgálhat az Úrnak, szolgálhatja az Ő dicsőségét, cselekedheti az Ő akaratát. Nem mintha Istennek szüksége lenne a mi szolgálatunkra, hiszen mit tudnánk mi tenni, amit Ő sokkal dicsőségesebben és hatalmasabban ne tudna megcselekedni? És íme, mégse akar nélkülünk cselekedni! Isten nem akar magának megmaradó Isten lenni! A mi számunkra akar élni, és azt akarja, hogy mi se magunknak, hanem Őneki éljünk! Ő úgy akar szeretni bennünket, hogy mi is szeressük Őt. Úgy akar Urunk lenni, hogy mi szolgáljuk Őt! Neki szolgálva élni, családi szeretetközösségben vele: ez volna létünk értelme. E célból tart életben, ezért tartott meg, segített meg viharokon át mind e mai napig.
S vajon mennyit valósítottunk meg életünknek ebből a céljából? Mennyire szabadultunk fel vágyaink, indulataink, az önmagunknak való élés megkötözöttségéből? Mennyit közeledtünk Hozzá, mennyi fáradságunk, munkánk égett el az Ő oltárán az Ő dicsőségére? Nem mondhatná-e ránk is, amit annak a terméketlen fügefának a gazdája mondott a vincellérnek: évek óta keresek rajta gyümölcsöt, és nem találok. Vágd ki azt! Miért foglalja a helyet hiába? Nincs rettenetesebb, orcapirítóbb, mint amikor arra jön rá valaki, hogy megsegített az Úr, de hiába! Nem éltem vele, csak pazarolta rám a segítségét! Kimentett bajból, veszedelemből, megtartott éveken, évtizedeken keresztül, és mindhiába! Még sincs gyümölcs a fán! Vagy van? Olyan, amilyet Ő keres? De jó lenne, ha úgy igazán, őszintén tudnánk most elmondani: Tied, Uram, a dicsőség, mienk orcánk pirulása!
Azután Ő mindent megtett azért, hogy gyülekezet lehessünk. S az vagyunk valóban? Krisztussal és egymással szeretetben összekapcsolódó, családi közösség? Lelki otthon, ahol nyitott szívek találkoznak, ahol nem csak úgy hivatalosan “kedves hittestvérem”-ezzük egymást, hanem valóságosan is a testvéri szív melegével érzünk egymás iránt? Nem református hívek halmaza, hanem ugyanabban a Megváltó Krisztusban hívők gyülekezete? Nem így vagy úgy összetákolt organizáció, hanem élő organizmus: Krisztus teste? Ezzé lettünk a tizenöt esztendő alatt? A mi pasaréti gyülekezetünknek általában jó híre van a városban, sőt az országban is. De minket ne csaljon meg a látszat! Hajlandók volnánk nagyon hamar életnek elfogadni azt, ami nem élet, aminek csak az a neve, hogy él, de halott! Hajlandók lennénk egy bizonyos evangéliumi nyárspolgársággal belenyugodni abba, hogy olyan a gyülekezetünk, amilyen! Hiszen van benne mozgás, vannak benne élő hitre jutott emberek, vannak összejövetelek, van áldozatkészség, van föl-föllobbanó buzgóság, de hát csak ennyi telne az Isten erejéből? Nem kellett volna már ilyen hosszú idő alatt sokkal-sokkal láthatóbban kiábrázolódnia közöttünk Krisztusnak?
Az elmúlt tizenöt esztendő alatt, ha csak a vasárnap délelőttöket és délutánokat számítjuk, és az ünnepeket, evangelizációkat nem, akkor is 1560 alkalommal hívott kis harangunk istentiszteletre. Legalább még kétszer ennyi más egyéb alkalommal volt Urunknak valami mondanivalója, közölnivalója számunkra. Ennyi Ige hirdetésében és hallgatásában nem volt valami aggasztóan nagy hiba, ami miatt Isten Szentlelke nem áradhatott szét közöttünk olyan erővel, ami életre rázta volna még az alvókat is, egységbe fűzte volna a szívünket, vonzóvá, áldássá tette volna egész gyülekezetünket? Belekényelmesedtünk egy elavult és már régen megítélt egyházi életbe, és közben a székeken ülők sorai egyre jobban megritkulnak, a nyáj széled, nem megyünk utána az elmaradónak, és akik még itt maradtunk is, egyre kevesebben, nemcsak hogy nem szeretjük egymást testvérileg, de még csak nem is ismerjük egymást! Elélünk egymás mellett! Igen, mindeddig megsegített bennünket az Úr, de nagyon keveset vettünk át és valósítottunk meg ebből a kegyelmes segítségből. Szinte hallom a szavát, amint most ebbe az önvizsgálatunkba beleszól: “Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted, és megkísértetted azokat, akik apostoloknak mondják magokat, holott nem azok, és hazugoknak találtad őket; És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál és nem fáradtál el. De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz”. (Je l2,2-5)
Őt nem lehet külső látszattal elvakítani! Ő ismer bennünket, belelát a szívünkbe! Ezért nincs semmi értelme takargatni a hiányosságainkat, szép szavakkal áltatni magunkat és egymást, Ő tudja a mi dolgainkat! Sőt kérjük, hogy leplezze le előttünk is minél kíméletlenebbül, hogy belefájduljon a szívünk! Az a panasza ellenünk, hogy az első szeretetet elhagytuk. Igaz? Igen, igaz! A szeretetünk legelejével nem Őt szeretjük. Nem Ő van az első helyen! Olyan nagyon sok minden előbbre valóvá lett számunkra Krisztusnál és az Ő ügyénél! Kezdve a mindennapi megélhetés gondjaitól el egészen a magunk kényelmének biztosításáig! Emlékezzél meg azért, honnét estél ki! Kiesett ez a mi gyülekezetünk valahonnét? Emberi megítélés szerint nem, de Krisztus szemében igen! Kiesett az Úrral való élő közösségből! Az Ő szeretetének egymással is összekapcsoló közösségéből. Térj meg! - mondja az Úr. Nem azt jelenti ez, hogy szórj hamut a fejedre, és tarts keseregve bűnbánatot, hanem egészen konkrét dolgot: azt, hogy változz meg! A megtérés lényege: az egész belső magatartás megváltozása, mégpedig azáltal, hogy az Úrnak adjuk a megfelelő helyet az életünkben. Térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd!
Akik komolyan veszik azt, hogy most ezt az Úr mondja nekik, hadd mondjak néhány konkrét cselekedetet, amit cselekedhetünk: Imádkozzunk ezentúl rendszeresen és kitartóan gyülekezetünkért, gyülekezetté formáltatásunkért, az Ő Igéjének határozottabb, érthetőbb, Szentlélekkel teljesebb megszólalásáért! Imádkozzunk név szerint is egy-egy atyánkfiáért, tudva, hogy Ő is imádkozik értünk! Tanulmányozzuk komolyabban és rendszeresebben Isten akaratát az Ő Igéjéből, a Bibliából! Menjünk utána minden héten egy atyánkfiának, aki elmaradt közülünk! Az elhangzó igehirdetésben ne a prédikátor személyes szellemi produkcióját lássuk és bíráljuk, hanem Isten személyes, megszólító üzenetét keressük! És adjuk oda magunkat Neki, bocsássuk rendelkezésére erőinket, hogy Ő munkálkodhasson rajtunk keresztül a világban!
Nézzétek, még ez is hozzátartozik a figyelmeztetéshez: hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz. Tehát kioltja a lángot! Nem tenné meg, azt gondoljuk? Nos, ha meg nem térünk, igen! Ha nem éri el velünk a célját: igen! Nincs szüksége ránk, nincs reánk utalva, nem vagyunk nélkülözhetetlenek! Ha nincs fény, aminek a hordozására, magasra tartására ez a "gyertyatartó", ez az egyházközség való, mire való akkor egyáltalán? Dísznek nem fog megmaradni! “Mindeddig megsegített bennünket az Úr”, de ha ki nem tárjuk jobban a szívünket az Ő kegyelmes, megújító segítése előtt, ki is mozdíthatja helyéből a gyertyatartónkat! Az a kegyelmes tény, hogy mindeddig megsegített minket az Úr, bátorítson most bízva könyörögni Hozzá az ének szavaival:
Hallgasd meg, Jézus Krisztus,
Te megszomorodott
S igen megkeseredett
Szegény juhaidat,
Hallgasd meg kegyelmesen
A te szent egyházadat,
Mely megnyomorodott.
Siess, láss azért hozzánk,
Kegyelmes Istenünk,
El ne vess színed elől,
Szerelmes jegyesünk!
Ne hagyj el minket és ne
Feledkezzél el rólunk:
Messze ne menj tőlünk!
(388. ének 1. és 4. vers)
Ámen
Dátum: 1953. február 8.