Jézus szenvedése történetében az a jelenet, amit most a Bibliából felolvastam, egyfelől nagyon lesújtó képet tár elénk, másfelől pedig nagyon vigasztaló, boldog igazságot. Rettenetes ítélet van benne - fölöttünk. Olyan nagy ítélet, hogy annál már csak Isten kegyelme lehet a nagyobb. De ez az ítéletnél is nagyobb kegyelem is benne van ebben az Igében. Lesújtó ebben a történetben, hogy olyan bűnöket tár föl, amelyeket lépten-nyomon felfedezek a magam életében is. Visszataszító a látvány, ami itt történik, égbekiáltó az az igazságtalanság, ami itt végbemegy, fölháborító a nagy per minden részlete! És az a borzasztó, hogy a benne szereplő személyek mind sorstársaim, és amikor elítélem őket hitvány viselkedésükért, tulajdonképpen magam fölött mondok ítéletet.
Ott van a tömeg: Milyen megvetéssel tudunk beszélni róla, ingatagsága és hitványsága közmondásszerűvé vált. Pár nappal ezelőtt még hozsannázott, most ugyanolyan lelkesedéssel és meggyőződéssel "Feszítsd meg"-et kiált! Vagy talán éppen igazi meggyőződés és lelkesedés nélkül vett részt mind a két tüntetésben? Mindenesetre óriási változás pár nap alatt! Félelmetes az, hogy ugyanabból a szájból jöhet áldás és átok. Ugyanaz a kéz kulcsolódhat imádságra, és fenyegetően ökölbe is szorulhat. Ugyanaz a szem sugározhatja a szeretet melegét és a gyűlölet lángját, ugyanaz a lélek tud egyszer így viselkedni, máskor meg éppen homlokegyenest ellenkező módon. És ha még csak a tömegpszichózis hozná ezt magával, könnyebb volna elviselni, kimagyarázni, menteni. De az a baj, hogy így van ez nálad is meg nálam is, az egyéni életünkben is! Gondoltál-e már arra, hogy mire képes az a száj, amivel az elébb a zsoltárt énekelted? Hogy tud bántani, sérteni, gúnyolni, vágni, sebet ütni! Csak egy kis környezet- és hangulatváltozás kell hozzá. Virágvasárnap helyett nagypéntek, templom helyett egy zsúfolt villamos, imádkozó társak helyett feszült családi légkör, megértő jóbarát helyett minden kákán csomót kereső, kötekedő ellenfél - és máris megtörténik veled, ami a tömeggel történt. Sőt veled nem is pár nap alatt, hanem pár perc alatt!
Csodálkozol rajta, hogy mennyire mássá tudott lenni az az embersereg vasárnaptól péntekig? Annyira mássá, hogy szinte rá sem lehet ismerni? Hát te mennyire mássá tudsz lenni annyi idő alatt, amíg innen hazáig érsz? Annyira mássá, hogy rád sem lehet ismerni, hogy templomban voltál, imádkoztál, úrvacsorát vettél, Jézussal találkoztál! Könnyű akkor hozsannázni, amikor mások is azt teszik! De ki mer akkor hozsannát kiáltani, amikor mindenki más "feszítsd meg"-et ordít? Az vesse arra a zúgó tömegre az első követ, aki közületek nem részes a bűnében! Ám ítéld el azt a tömeget hitványságáért - megérdemli -, de úgy, hogy te is ott vagy közte velem együtt, te sem vagy különb nála!
Talán a legellenszenvesebb a főpapok és a vének alakja. Ők azután igazán tudhatták volna az Írásokból, ki az a Jézus, mit akar az Isten, merre vezet az út az üdvösségre. És mégis ők lázítják a népet, ők állják útját annak, hogy Krisztus előtt térdre boruljon a sokaság és imádja Őt, mint Örökkévaló Istent és Királyt! Ó, ha van valakinek bűne Krisztus halálra ítélésében, akkor elsősorban a főpapok és a vének azok! Tőlük lehetett volna elsősorban elvárni, amit Jézus a Hegyi Beszédben mondott: “Úgy fényljék a ti világosságotok az emberek előtt, hogy látván a ti jó cselekedeteiteket, dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat”. (Mt 5,16) És ehelyett az az Ige teljesedett be rajtuk, ami a Szentírásban így van megírva: “Mert az Istennek neve miattatok káromoltatik a pogányok között”. (Róm 2,24) Nagyon a szívemre fájdult ez a főpapi és írástudói bűn tegnap. Egy meggyőződéses materialistával beszélgettem. Próbáltam előtte bizonyságot tenni a Krisztusban való hit magasabbrendűségéről, értékesebb voltáról a materializmussal szemben. Tudjátok, mi volt a legfőbb érve? Ezt mondta: Ha lett is volna bennem valami hit Istenben, kiölte volna belőlem az a meggondolás, hogy kétezer év óta próbálják Krisztus szellemében nevelni az embereket, és mire jutottak vele?
Nagyon jól tudom én, hogy hol sántít ez az okoskodás, de abban igaza van, hogy akármennyire sántít, miattunk káromoltatik Isten neve a pogányok között. Igen, miattunk, akiknek a legjobban kellene tudni, hogy kicsoda Krisztus, mit jelent a megváltás, a bűnbocsánat, az örök élet, mert itt ülünk a templomban, hallgatjuk az Igét, írástudók vagyunk, ismerjük az Írásokat. Igen, miattunk, templomba járó reformátusok miatt káromoltatik Isten neve a pogányok, materialisták és ateisták között! Vagy temiattad nem káromoltatik? Te kivétel vagy? Bár az lennél! Én nem vagyok! De te sem leszel rögtön, csak próbálj egy ateistát vagy egy pogányt Krisztushoz vezetni! Majd akkor látod megrémülve, mennyire oka vagy annak, hogy egy csomó ember körülötted "Feszítsd meg!"-et kiáltoz a te Jézusodra!
Pilátus alakja egészen szánalmas figura. Emberileg szólva megmenthette volna az ártatlan vádlottat, de nem volt bátorsága hozzá. Hiába mosta a kezét, nem volt “ártatlan ez igaz ember vérétől”! Elnézni az igazságtalanságot, nem tenni meg minden lehetőt a megakadályozására, azt jelenti, hogy részes annak megtörténtében. De hát nem volt neki szívügye az egész dolog, úgy sodródott csak bele a szó szoros értelmében, mint Pilátus a Credo-ba. Bár ne kellene neki foglalkozni ilyen ügyekkel! - essünk hát túl rajta, még ha esetleg nem is úgy, ahogyan ő látná helyesnek. Félelemből, gerinctelenségből jobb meggyőződése ellen cselekszik. Nem mer konzekvens lenni. Pedig tudja, mit kellene tennie, mégsem azt teszi.
Te is tudod, egészen pontosan tudod, mit kellene tenned, és mégsem teszed. Tudod, hogy adott esetben pl. meg kellene bocsátanod, vagy bocsánatot kellene kérned valakitől, azután mégsem teszed! Olvasol valamit a Bibliában, megállapítod, hogy ez az igaz, Jézusnak igaza van, de a gyakorlati élet más, ott meg kell alkudni! Mennyire igaz például az, hogy “szeresd felebarátodat, mint magadat”, és mennyire lehetetlenné válik a megvalósítása rögtön, amint sor kerülne rá! Csak egyetlen napon át figyeld meg magadat: győznéd-e számolni, hányszor esel bele a Pilátus bűnébe? Apró bűnök ezek - mondhatná valaki. Nem is bűnök, csak bűnöcskék, emberi gyarlóságból eredő hibák. Nem kell ezeket annyira eltúlozni, olyan tragikusan venni, hiszen végeredményben nincsen tökéletes ember a világon! Valóban: nem olyan túl rikító és érdekes bűnök, egészen közönséges és általános bűnök. De tudod-e, hogy ezek az egészen egyszerű bűnöcskék vitték Jézust a keresztfára? Ezekből a bűnöcskékből tevődött össze az a folyamat, aminek a vége Isten Fiának a meggyilkolása volt. És ezért nem lehet napirendre térni fölötte.
Itt, a keresztnél lepleződik le a bűn igazi lényege. Amíg a kereszt nem állott, az ember menthette magát azzal, hogy nem olyan nagy ügy a bűn. De a kereszt azt jelenti, hogy Isten megjelent testben, és az ember megölte. Itt derül ki, hogy a bűn summában összefoglalva: akár kicsi, akár nagy, nem egyéb, mint Isten-ölés, Isten-gyilkosság! Az, amit a Sátán tenne, ha megtehetné! És lám: olyan bűnökből tevődött össze ez a szörnyűség, amilyeneket te is, én is mindennap elkövetünk. Íme, kiderül, hogy részes vagy Krisztus halálában! És ez nem szónoki túlzás, hanem gyötrelmes valóság! Ahogyan Péter apostol mondta annak idején, az első pünkösd alkalmával a templom udvarán tolongó sokaságnak, hogy “Jézust gonosz kezeitekkel keresztfára szegezvén megöltétek”. Kiknek mondja ezt az apostol? Azoknak, akik a szélrózsa minden irányából, az ország határain túli tartományokból a pünkösd ünnepére Jeruzsálembe fölzarándokoltak. Talán egyetlen egy sem volt közülük olyan, aki azon a nagypénteken egyáltalán Jeruzsálemben lett volna. Most hallottak az egész dologról először, és mégis annyira a szívükre nehezedik a Krisztus-gyilkosságban való részvétel tudata, hogy föl van jegyezve a továbbiakban, mennyire “megkeseredtek” miatta!
Csak ha már te is “megkeseredtél” (azaz: szíven talált), akkor tudod megérteni, hogy van ennek a történetnek egy nagyon felemelő és vigasztaló jelenete is. Mégpedig az, ahol az igazságtalanság talán a legégbekiáltóbbá válik: Pilátus a nép kívánságára a halálra ítélt gyilkost szabadon bocsátja, az ártatlan felett pedig kimondja a halálos ítéletet. “Elbocsátá nékik Barabbást, Jézust pedig megostoroztatván, kezükbe adá, hogy megfeszítsék.” Hogy engedhette meg ezt az Isten?! Sokkal kisebb igazságtalanság és jogsérelem esetén hányszor kérdezi ezt a megbántódott ember! De hát miért nézte és tűrte el Isten a legnagyobb igazságtalanságot, Isten Fiának egy gonosztevő, gyilkos ember helyett való kivégzését?! Azért, hogy megérthessed belőle a megérthetetlent, Isten igazságát, a megváltás csodáját. Isten ebben a jelenetben mint egy képben mutatja be a bűnös ember szabadulását Krisztus halála árán. Egy végzetes csere történik itt: Jézust ítélik el Barabbás helyett, és a bűnöst mentik fel Jézus, a szent helyett! Ez a megváltás: ez a személy- és szerepcsere. Isten mindnyájunk vétkét Jézusra vetette, tehát Ő maga is beleegyezett ebbe a cserébe, amit ott Barabbással kapcsolatosan a nép javasolt. A bűnös szabad lesz, mert az igaz elítéltetik! Jézus a te helyedre áll, a maga helyére pedig odaállít téged. Cserél veled, és ezzel a megfoghatatlan cserével hajtja végre a te megváltásod titkát! Képzeljétek el azt a felséges jelenetet, amikor a börtönőr kinyitja a cella ajtaját, és bekiált a rabnak: Barabbás, szabad vagy! Más valaki hal meg helyetted!
Ezt a jó hírt szeretném most hozni neked is, Testvérem, akárki vagy, akármilyen bűn nyomja a lelked, akármennyi részed van is Krisztus meggyilkolásában: szabad vagy, Jézus halt meg helyetted! Barabbásnak is szabad volt ezt a hihetetlen örömhírt azonnal elhinnie, amint tudomására hozták. Neked is szabad elhinned, most, azonnal, minden feltétel nélkül, nem kell előbb méltóvá lenned reá - Barabbás sem volt méltó! Méltatlanságod teljes tudatában, bűneid kellős közepén, kéretlenül és váratlanul ér az örömhír: szabad vagy! Krisztus halt meg helyetted! Könyörögjünk, hogy az Ő vére legyen - nem mint átok és ítélet, hanem mint kegyelem és kiengesztelés mirajtunk és a mi magzatainkon! ( Mt 27,25)
Ámen
Dátum: 1949. április 15. Nagypéntek.