Ebben a történetben arról van szó, hogy egy ember, aki semmiképpen nem bírta elhinni a nagy húsvéti hírt, akit a feltámadás szemtanúi is hiába próbáltak meggyőzni, nem hitte el nekik - végül mégis teljes bizonyosságra jut. A húsvétnak az a nagy örömhíre van ebben, hogy egy olyan kételkedő természetű ember, egy olyan makacsul hitetlen lélek is, mint Tamás, eljuthat a hit teljességére, arra az ámuló, boldog hitvallásra, hogy: Én Uram, és én Istenem!
Annyira emberi Tamásnak ez a kételkedése, sőt hitetlenkedése, annyira természetes az az igyekezete, amellyel hinni szeretne, ha találna valami reális alátámasztást a hite számára, hogy szinte mintha nem is arról a régi Tamásról lenne itten szó, hanem közülünk valakiről. Mintha itt ülne, vagy itt ülnének ezek a bizonyosságot kereső Tamások közöttünk; és bár az történne velük, mint azzal a Tamással: megszólítaná őket az Úr, és Ő mondaná nekik, hogy: ne légy többé hitetlen, hanem hívő. Abban a reményben, hogy ez most meg is történik, lássuk meg, miért kételkedett Tamás, miben kételkedett, és hogyan jutott el a bizonyosságra.
1) Miért kételkedett még Tamás, egyedül csak ő, amikor a többi tíz tanítvány már régen meggyőződött a feltámadás boldog valóságáról? Hihetetlenül egyszerű az Ige felelete erre a miértre! Azért, mert “Tamás nem vala velük, amikor eljött Jézus.” Tudniillik le van írva a felolvasott igerészben, hogy a feltámadás napjának estéjén a tanítványok éppen együtt ültek valamelyikük házában, zárt ajtók mellett, amikor egyszerre megjelent közöttük Jézus, megállt a középen, és monda nékik: békesség néktek! Boldog, nagy élmény volt, és ebből maradt ki Tamás! Valami más, sürgősebb dolga lehetett talán ugyanakkor, vagy fáradt volt. Mindegy, hogy miért, a lényeg az, hogy nem volt ott a tanítványok közösségében, a többi testvér gyülekezetében, és ezért nem részesült a boldog megtapasztalásban!
Nagyon komoly figyelmeztetés van ebben. Mégpedig az, hogy aki elveszti a kapcsolatát a hívők közösségével, ezzel együtt az Úr Jézussal való kapcsolatát is elveszíti! Amit Isten a Paradicsomban a legelső szál embernek mondott, hogy: nem jó az embernek egyedül lenni, ez hitbelileg is érvényes, sőt elsősorban így! Nem lehet egyedül, a többi hívő közösségétől távol keresztyén életet élni, Krisztus élő valóságáról megbizonyosodni, vele személyesen találkozni, áldásaiban részesülni! Nincs Robinson-keresztyénség! Nem hiába mondta azt Jézus, hogy ahol ketten vagy hárman egybegyűlnek az Ő nevében, ott fog Ő maga is megjelenni közöttük. Személyes jelenléte valóságát nem az egyes embernek, hanem két vagy több emberből álló, hívő közösségnek ígérte. Később is azt olvassuk mindig a Bibliában, hogy Jézus az Ő Szentlelkét sohasem az egyes emberre, hanem mindig a hívők közösségére töltötte ki. Senki ne csodálkozzék azon, hogy botladozó, kételkedő, bizonytalan és kevés a hite, ha lelkileg egyedül van! Nem is fog megerősödni, bizonyosságra jutni, amíg nem lesznek imádkozó társai, lelki testvérei, a többi tanítvánnyal összefonódó közössége. Nem Jézus ment el Tamás magánlakására, hogy megmutassa magát neki, hanem fordítva: Tamásnak kellett elmennie a többi tanítvány közé, oda, ahol ketten-hárman egybegyűltek Jézus nevében, és ahol éppen ezért várható volt az ilyen egybegyűlésnek, közösségnek adott ígéret a Krisztus megjelenéséről.
Ha találkozni akarsz az élő Jézussal, ne azt várd, hogy Ő jöjjön el hozzád valami rendkívüli csodában, éjszakai látomásban, vagy valami megrendítő, nagy élményben, hanem te menj el oda, ahol az Ő jelenléte valóságát megígérte: hívő tanítványok közösségébe! Ne akarjad kételyeiddel magad megvívni a harcot, pislákoló hiteddel semmiképpen ne maradj magadra, akár hiszel már, akár hitetlen vagy még! Sem a hiteddel, sem a hitetlenségeddel ne zárkózz el az egyedüllétbe! Aki egyedül viaskodik, azzal a Sátán is sokkal könnyebben elbánik. Egymás hite által épülünk és erősödünk. Hidd el, nem hiába hívunk bibliaórákra, imaközösségbe, testvéri szívek találkozására, mert ilyen helyeken szokott megjelenni az Úr. Föltétlenül lépj ki a lelki magányból, tárulj föl hívő lelkek előtt! Ha keresed, ha nem mulasztod el azokat az alkalmakat, ahol az élő Jézus Krisztus járni szokott, ahol a többiek már találkoztak Vele, akkor egyszer egészen bizonyosan bekövetkezik a boldog csoda, hogy neked is megjelenik.
2) Jó lesz azonban azt is tisztázni, hogy miben kételkedett Tamás. Abban, hogy valóban föltámadt Krisztus. Bár úgy lenne, bár igaz lenne - gondolta talán magában -, de képtelenség! Nem lehet igaz! Sehogy sem fért a fejébe, amit a többiektől hallott. “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit - mondotta -, és bele nem bocsátom az ujjamat a szegek helyébe, semmiképpen el nem hiszem”. Mintha azt mondaná: Nekem nem elég, ha ti mondjátok, hogy láttátok a Feltámadottat, én magam akarok meggyőződni Róla! Sokkal nagyobb dologról van itten szó, semhogy puszta szóbeszéd alapján hinni lehetne benne! Nekem föltétlen bizonyosság kell! Valahogy megérezte Tamás, hogy a feltámadás valóságától függ minden: az az egész három utolsó esztendő, amit Jézussal töltött, amit Tőle hallott, amit szépnek, igaznak, örökkévalónak megismert, minden-minden attól függ, hogy föltámadott-e Jézus igazán, vagy nem! Mert ha ez a hír nem igaz, akkor minden egyéb is, amit valaha Istenről, az Ő országáról, bűnbocsánatról és örök életről hallott, az mind bizonytalan, az mind kétséges! Lehet, hogy csak kitalálás, önáltatás, csalóka álom, gyönyörű hazugság! Szinte azt érezte Tamás, amit Pál apostol így írt le: ha pedig Krisztus fel nem támadott, akkor hiábavaló a hitetek, még bűneitekben vagytok!
Azért tudom nagyon megérteni Tamásnak ezt a bizonyosság-keresését, mert emlékszem reá, hogy kisdiák koromban ehhez hasonló kételyeim voltak. Amikor húsvéti prédikációt hallottam, váltig azon töprengtem, vajon az a lelkész, aki most Krisztus feltámadásáról beszél, maga is hiszi azt? Úgy gondolja, hogy Jézus igazán, valóban, testileg feltámadott? Vagy pedig ez csak olyan prédikátori szólás, amivel képletesen valami mást szoktak kifejezni? Mert hiszen mondják, mondjuk, hogy Jézus “harmadnapon halottaiból feltámadott”, de nem olyan egyszerű ezt hinni! És az a baj, hogy ha hitünknek ezzel az egyetlen tételével kapcsolatosan bizonytalanság van bennem, akkor hitem egész épülete megrendül, akkor minden más egyéb hittétel is egyszerre bizonytalanná válik!
Ismered-é azt a szörnyű lelkiállapotot, amikor a szunnyadó kételyek egyszerre előtörnek, rád rontanak és gyötörnek? Úgy, hogy szinte te magad is megrémülsz a saját hitetlenségeden, mert ilyen gondolataid is képesek támadni: van-e hát Isten az égben, nem önszuggesztió-e az imádság? Létezik-e egyáltalán örökkévalóság, lesz-e majd utolsó ítélet, valóság-e az, hogy egy láthatatlan kéz irányítja az életünket? Van igazán gondviselés? Törődik Isten az egyes emberrel is? Rábízhatom magam? Nem fogok hanyatt esni? Tényleg egy magasabb, isteni terv szerint intéződik ennek a világnak a sorsa? És ki tudná mind fölsorolni azt a rengeteg, gyötrő kérdést, ami úgy rágja, emészti a mi kicsi hitünket, mint a szú a fát! És tudod, hogy mindez a bizonytalanság miből ered? Abból, hogy nem vagy bizonyos Krisztus feltámadásában! Magadon tapasztalod meg, amit Pál mondott: “ha pedig Krisztus fel nem támadott, hiábavaló a ti hitetek”. Vagyis, ha Krisztus feltámadása a te számodra nem vált hitbeli valósággá, akkor minden más egyéb is, amiben hiszel, megrendül és inogni kezd!
Tamás hallott a feltámadott Jézusról, de nem tudott mit kezdeni vele. Te is hallottál már nagyon sokszor Róla, talán túl sokszor is. Talán mondod is néha: Miért beszélnek ma folyton csak Jézusról, és olyan keveset Istenről? - Hát tudod-e te hova tenni a te hitedben Jézust, a megfeszített és feltámadott Krisztust? Ezt értsed meg, Testvérem: ha Krisztus akár ki is maradhatna a te hitedből, ha te az Istennel való viszonyodat el tudod képzelni megváltó Krisztus, örök élet és bűnbocsánat nélkül is, akkor éppen az alapja, a lényege hiányzik az egész hitednek! És mindaz, amit hitnek gondoltál, mindaz, amiben hittél, akkor fog összeomlani, amikor majd “fújnak a szelek, eljön az árvíz, ömlik az eső”, tehát amikor a legnagyobb szükség lenne rá! Ha Krisztust illetően nem jutsz bizonyosságra, minden bizonytalan marad!
3) Mi győzte meg azután végre mégis Tamást? Miután kijelentette, hogy ő pedig semmiképpen el nem hiszi a feltámadást, nyolc nap múlva, amikor újra együtt voltak a tanítványok - és most már Tamás is ott volt közöttük -, megjelent előtte Jézus, és megmutatta néki a sebeit. Nem érintette meg Tamás, erről nincsen szó a Bibliában, de nem is volt fontos, elég volt azt látni is. E drága sebek láttára, a Megváltó szeretete jeleinek láttára borul le Tamás Jézus előtt, és tör elő belőle a hitvallás: Én Uram és én Istenem!
Ma is csak úgy lehet megbizonyosodni az élő Krisztus valóságáról, hogy a Szentlélek megmutatja egy léleknek az Úr Jézus sebeit, és azt mondja neki: Nézd, ezek által a sebek által gyógyultál meg! - Én is így győződtem meg arról, hogy Krisztus valóban feltámadott, hogy Jézus él, és minden más hívő lélek a Krisztus sebeinek a látásából nyert boldog bizonyosságot! Azt mondja egy régi-régi Ige: “Megsebesíttetett a mi bűneinkért, megrontatott a mi vétkeinkért, békességünk büntetése rajta van.” Épp ezek a sebek mutatják, hogy milyen rettenetes dolog a bűn. A Szentírás szerint a bűn a halál fullánkja. Tehát olyan, mint egy fullánk, mint egy finom kis injekciós tű, amelyen át a halál mérge kerül bele az emberbe. Mindegy, hogy kicsi vagy nagy adag kerül bele valakibe ebből a halálos méregből, mert egy csepp is halálos. A bűnnel megfertőződött ember tehát a halál jegyese. És ennek a halálos méregnek csak egyetlen ellenszere van: nem az imádság, nem a jó igyekezet, nem az áldozatvállalás, vagy bármi erény gyakorlása, hanem egyedül a Jézus Krisztus halála! Enélkül te halsz bele örökre! Nézd a Jézus sebeit: a te bűnöd sebezte halálra! Neki nem volt bűne, benne nem volt ez a halálos méreg, Isten a te bűnöd mérgét öntötte Rá, és ebbe halt bele. Még Ő is belehalt! Ennek a halálnak a nyomait hordja még feltámadása után is! Nézd az Ő kezeit, az oldalát: ezek által a sebek által gyógyultál meg te is, meg én is!
“Ne légy hitetlen, hanem hívő!” Nem bírod ezt megérteni? Ne is akard! Egy Beethoven-szimfóniát nem szagolni kell, hanem hallani. Krisztusnak éretted való megváltó halálát és feltámadását sem érteni kell, hanem hinni! Itt a földön hitben járunk, nem látásban. Hitünk majd csak odaát válik közvetlen látássá! Jézus Krisztus felől is hit által lehet bizonyosságra jutni, és hit által lehet teljes bizonyosságra jutni! Különben nem mondta volna Tamásnak: “Boldogok, akik nem látnak, és hisznek.” Tamás sem értette - még amikor látta, akkor sem, de hitte. Ami nem fért a fejébe, belefért a hitébe! És a csoda értelmi tisztázása nélkül is abszolút bizonyosságra jutott.
El tudod-e képzelni, milyen kínos meglepetés lehetett Tamás számára, amikor Jézus ajkairól majdnem szóról szóra hallja viszont a saját korábbi szavait? Így szólt hozzá Jézus: “Hozd ide a te ujjadat és nézd meg az én kezeimet. És hozd ide a te kezedet, és bocsássad az én oldalamba.” - Mi az? Hát Jézus kihallgatta őt, amikor a tanítványoknak mondta: “Ha nem látom az ő kezein a szegek helyeit, és be nem bocsátom ujjaimat a szegek helyébe, és az én kezemet be nem bocsátom az ő oldalába, semmiképpen el nem hiszem”? Hát Jézus akkor is ott volt? Látott és hallott mindent, amikor ő nem látta Jézust? Igen, az az örökkévalóság, amiben Jézus él, amilyen láthatatlan, éppen olyan közel van! Jézus az örökkévalóságban pontosan látja és hallja azt, amit mi itt az időben teszünk és mondunk. Körül vagyunk véve az örökkévalósággal!
Akkor is él Jézus, ha te nem látod! Akkor is közel van, ha te nem érzed. Merjed hát hinni sem nem látva, sem nem érezve az ő jelenlétét magad körül! Merjed mégis kimondani, hangosan, mások füle hallatára: Köszönöm, Uram, hogy a te sebeiddel gyógyulhattam meg én is! - Ne légy hitetlen, hanem hívő! Merjed hinni, hogy a keresztfán meghalt, harmadnapon feltámadt és örökké élő Jézus a te Urad és a te Istened, és akkor maga győz meg arról, hogy az is valóban, igazán: a te megváltó Urad és Istened!
Ámen
Dátum: 1949. április 17. Húsvét