Egy gyülekezet rendszerint akkor szokott tudomást venni arról, hogy konfirmáló ifjúsága is van, amikor pünkösd másnapján ott látja maga előtt az ünneplő ruhába öltözött ifjú sereget. Talán akkor meghat bennünket az ünnepi dísz és az áhítatos fiatalság látványa, de azután hamar napirendre térünk a megszokott tény felett, hogy íme, megint megtörtént negyven-ötven gyermek konfirmációja. Hogy azonban hogyan, milyen előkészületek után jutottak el azok a gyermekek idáig, és hová lesznek a szép ünnepség után, azzal már nem nagyon szokott egy gyülekezet törődni. Nos, hát valahogy nem jól van ez így! Azért vezettük mostan fel őket, hogy az egész templomi gyülekezet láthassa, és lélekben mintegy magához ölelhesse az idén konfirmációra készülő ifjúságát. Nézzetek rájuk: itt ül közöttünk a jövendő gyülekezetnek, az utánunk jövő magyar református nemzedéknek egy darabja, egy csoportja. Nemsokára beállnak majd közénk, a mi sorainkba, és velünk együtt járulnak ide a megterített úrasztalához.
Őközülük kell, hogy majd kikerüljenek ennek a gyülekezetnek a jövendő presbiterei, talán lelkipásztora is, gyülekezeti munkásai, édesapái és édesanyái, akik a még későbbi nemzedékeket tanítják majd imádkozni és zsoltárokat énekelni. Szép zsoltáraink vagy az ő ajkukon zengenek majd tovább, vagy egészen elnémulnak. Református hitünk vagy az ő szívükben él majd tovább, vagy egészen kialszik. A mi halálunk után üresen maradozó helyeinket vagy gyermekeink foglalják majd el, vagy senki. Ennek a gyülekezetnek az élete vagy bennük folytatódik majd tovább, vagy lassan elfogy és megszűnik. Érezzük-e mi, felnőttek, mennyire nem közömbös, hogy van itt a gyülekezetünkben egy konfirmációra készülő ifjú sereg, a jövendő magyar református egyház ígérete, reménysége, lehetősége? Érezzük-e, hogy ifjúságunk konfirmációi előkészülete nem annak a néhány gyermeknek és oktatójuknak a magánügye, hanem az egész gyülekezet közös ügye, létkérdése? Érezzük-e, hogy mindnyájan felelősek vagyunk ennek az ifjú seregnek az élő hitre jutásáért, gyülekezetünkbe való beépüléséért, vagy a világban való elkallódásáért?
Azt mondja az Igénk: “A kiben az egész épület szép renddel rakattatván, nevekedik szent templommá az Úrban; A kiben ti is együtt építtettek Isten hajlékává a Lélek által.” Azt jelenti ez, hogy ennek a gyülekezetnek az ifjúsága nem külön test, ami önmagában növekedik vagy nem növekedik szent templommá az Úrban, hanem szerves része a felnőttek gyülekezetének. Nem jövevények és idegenek, hanem a mi mennyei polgártársaink, és Istennek háza-népe, gyülekezetünk testének egyik legfontosabb része. Fiatalok és idősebbek együtt képeznek egy egységes épületet, akikből a láthatatlan templom tevődik össze. És ennek a lelki templommá épülésnek egyik legfőbb törvénye az Ige szerint, hogy az egész gyülekezet: ifjúság és felnőttek gyülekezete együtt növekedjék, együtt építtessék lelki házzá, Isten hajlékává a Szentlélek által! Vagyis azt jelenti ez, hogy ezt az ifjúságot nem a konfirmáló lelkipásztornak, hanem magának a gyülekezetnek kell beleépítenie a saját maga épületébe. Ifjúságunk konfirmációi előkészítése a gyülekezet egészének a közös ügye, szent feladata, legáldottabb felelőssége, amiért számot kell egyszer adnunk az egyház Ura előtt!
Ennek az előkészítésnek csak az egyik tényezője a különórákon történő konfirmációi oktatás. Szinte azt mondhatnám, hogy ez a lelkipásztori szolgálatnak a legnehezebb része. Mert miről van itt szó? Arról, hogy meg kell vetni egy jövendő hitéletnek az alapját! Igénk az apostoloknak és prófétáknak alapkövén való fölépíttetésről beszél, lévén a szegletkő maga Jézus Krisztus. A konfirmációi előkészület az a drága, Isten által ajándékozott külön kegyelmi idő, amikor egy fiatal lélek ráhelyezkedhetik az apostolok és próféták alapvetésére, és hozzáerősíttetik egy életre szólóan a szegletkőhöz, az Úr Jézushoz. A konfirmációi oktatás az a hely, ahol a fiatal léleknek úgy kell találkoznia Megváltó Urával, hogy ez a találkozás véglegessé és döntővé váljék egész életére. Egy nagy bemutatkozásnak kell történnie: bemutatjuk a megfeszített és feltámadott Krisztust a gyermeknek, és a gyermeket az Úr Jézusnak! Megismertetjük vele a Krisztus által történt megváltás szépségét és gazdagságát, odaállítjuk a kegyelem valósága elé, és azután rábízzuk a döntést. Ó, jaj, olyan kevesen vesszük komolyan, hogy élet vagy halál függ gyermekünk számára ettől a döntéstől! A konfirmáció után hamarosan kikerülnek gyermekeink az életbe, szerteszét szóródnak, sokuk számára ez az utolsó alkalom, amikor a gyülekezet még kinyújthatja feléjük a karját, és gondoskodhat az oktatásukról. Fel kell tehát úgy készítenünk őket, hogy magukkal vigyék azt a bizonyos egy szükséges dolgot, ami az életben és majd a halálban olyan nagyon nélkülözhetetlen lesz számukra!
Tudjátok-e, hogy máris rettentő küzdelem folyik gyermekeitek lelkéért? Pedig még védi őket az otthon és az iskola. De éppen az otthon és az iskola megrozzant falának repedésein át szivárog be hozzájuk és veszi körül őket a világ a maga csábításaival, kísértéseivel, akadályaival és kényszerítő eszközeivel. Én foglalkozom gyermekeitekkel, és a velük való beszélgetés közben sokszor olyan világosan látom, milyen rafinált, nehezen észrevehető eszközökkel dolgozik a Sátán, hogy megzavarja a konfirmációi előkészületek komolyságát és mélységét. Pedig ez az idő soha többé vissza nem térő, egyszeri alkalom gyermekeink életében. Most még itt van előttünk a fiatal lélek. Serdülő korának legnehezebb idejét éli. A valóságos élettel való első találkozásai már mögötte vannak, és most keresi a továbbvezető utat az életben. És éppen a fejlődésnek és keresésnek erre az idejére esik a konfirmációi oktatás. Milyen nagy dolog, hogy ebben az időben lehet és kell megmondanunk néki, mi az, ami az életének egyedül célt és értelmet ad, mi az, ami az életét a haláltól, az örök haláltól megmentheti. Ha most meg nem mondjuk ezt néki úgy, hogy megértse és elfogadja, ki fog ezzel az egész üggyel később törődni? Ha most nem adjuk néki az evangélium lámpását a kezébe, nem fog-e egy egész életen át sötétben botorkálni és tévelyegni?! Érzitek-e, milyen halálosan fontos és felelősségteljes szolgálata ez a gyülekezetnek a maga serdülő ifjúságával szemben? Szándékosan mondtam, hogy a gyülekezet szolgálata, mert a konfirmációra való előkészítésnek csak egyik tényezője a lelkész által vezetett oktatás. A másik a szülőknek, úgy is mint egyháztagoknak a segítő közreműködése, vagyis amit a gyermek otthon lát és hall. Gyermekeinket a konfirmáció által be akarjuk vonni, bele akarjuk építeni a gyülekezet közösségébe. De lehet-e ennek a törekvésnek sikeres eredményét várni akkor, ha a szülők maguk nem épültek bele már előbb a gyülekezeti közösségbe? Hogy tud megszilárdulni egy gyermek most kialakuló hitélete, ha otthon a szüleitől mást hall és lát, mint a konfirmációi órán? Mindaz, amit a hitről, a keresztyén élet szépségéről, öröméről tanítunk neki, csak tananyag marad a számára, ha nem látja annak élő példáját otthon a ti életetekben.
Lehet-e várni jó eredményt akármilyen komolyan vett oktatástól, ha nem folytatódik az szemléltető oktatással az otthoni életben? Hiába akarjuk mi rengeteg fáradsággal és imádsággal hozzámalterozni a gyermek lelkét a szegletkőhöz, az Úr Jézushoz, ha nem látja otthon a szülői házban, hogyan történik egy életnek a Krisztuson való felépülése a gyakorlatban! Hogyan várhatjuk, hogy a fiatalok örömmel vegyenek részt az igehirdetésen és az Ige hallgatásában, ha az édesapa vagy édesanya nagy ritkán, vagy egyáltalán nem szokott részt venni rajta? El tudjátok-e ti, szülők képzelni, milyen nehéz egy gyermeknek megtanulni imádkozni és Bibliával élni, ha sohasem látja ezt tőletek? Volt már olyan konfirmandus leánykám, akit az előkészületi idő alatt nagyon megragadott az Úr Lelke. Olyan megható áhítattal foglalkozott az Úr dolgaival, s annyi reménységgel láttuk lelki növekedését! Konfirmáció után is még néhány hónapig itt ült mindig, csillogó szemekkel hallgatta az igehirdetést. Nagy fájdalma volt, hogy szülei sohasem jönnek el vele. Most már ő sem jár régen, megoltotta szívében a Szentlelket a szülők közönye!
Kedves Szülő Testvérem! Ha nem mindegy neked, hogy hívő életű ember lesz-e gyermekedből, vagy hitetlen - és ugye, nem mindegy? -, akkor különösen most, az előkészület kegyelmi idejében vedd nagyon komolyan a szívedre, amire Isten kér most itt, a gyermeked előtt: “Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből. És ez ígék, amelyeket e mai napon parancsolok néked, legyenek a te szívedben. És gyakoroljad ezekben a te fiaidat, és szólj ezekről, mikor a te házadban ülsz, vagy mikor úton jársz, és mikor lefekszel, és mikor felkelsz. És kössed azokat a te kezedre jegyül, és legyenek homlokkötőül a te szemeid között. És írd fel azokat a te házadnak ajtófeleire és a te kapuidra.” (5Móz 6,5-9) Akkor épül rá gyermeked élete a legbiztosabb fundamentumra, Krisztusra, ha veled együtt épülhet rá, ha együtt épültök Isten hajlékává a Lélek által!
És végül ifjúságunk konfirmációi előkészítésének aktív tényezője kell, hogy legyen az egész gyülekezet is. A felnövekvő fiataloknak bele kell épülniük a felnőttek gyülekezetébe. És itt van a gyülekezet felelőssége az ifjúságával szemben! Ha ezt a feladatot a gyülekezet nem tudja teljesíteni, ha a konfirmációi ünnepély után nem maradnak közöttünk ifjú testvéreink, hanem leszakadozva a gyülekezet testéről szétszóródnak, ki megy akkor utánuk? Megtalálják-e még akkor valaha a templomba visszavezető utat? Igen, ennek a gyülekezetnek most kell megtennie minden tőle telhetőt ahhoz, hogy ifjúsága előtt a gyülekezetbe vezető utat el ne zárja, hanem egyengesse, megkívántassa.
Az egyház súlyos időknek néz elébe egy olyan világban, amely az egyházat lenézi, megveti, elmaradottnak ítéli, és bizalmatlan vele szemben. Elismeri a világ, hogy az egyház ideálja nemes dolog, üzenete örvendetes, célja magasztos, alapítója a legnemesebb egyéniség volt, akit valaha ismert ez a föld, de azt is tudja a világ, és szemre is hányja, hogy az egyház nagyon sokszor nem az általa hirdetett magasztos eszmékkel egyező módon él. Ifjúságunk is egyre jobban megismeri a világnak ezt a kritikáját az egyházzal szemben. És lassan azt is észreveszi, hogy ezek a hibák, amikkel az egyházat vádolják, valóban megvannak.
Azután ne feledjük, hogy ifjúságunk egyébként is csalódott, kiábrándult a felnőttekből. Bizalmatlan a felnőttek ügyeivel szemben, és sajnos erre elég alapos oka is van. Annál nagyobb tehát a felelősségünk velük szemben! Milyen presbiterek válnak fiainkból, ha üres presbiteri széksorokat látnak vasárnaponként a templomban? Hogy fogják majd szeretni ezt az egyházat, ha most nem érzik a gyülekezet szeretetét és törődését magukkal szemben? Milyen gyülekezeti közösségbe épülhetnének be, ha mi, felnőttek sem vagyunk áldott, meleg, testvéri szeretetközösségben egymással? A mi legnagyobb, közös gyülekezeti felelősségünk az ifjúsággal szemben az, hogy olyan vonzó módon tudjuk a szentek közösségét odaélni eléjük, hogy ők vágyódjanak, kedvet kapjanak részt venni benne. Tudná-e ezt a szent felelősséget vállalni ez a gyülekezet az ifjúságáért?!
És még valamit: mindabban, amiről beszéltünk, a legfőbb munkálkodó tényező a Szentlélek Isten. Egyedül Ő építheti ezt a gyülekezetet ifjúságával és idősebb nemzedékével együtt az apostolok és próféták alapvetésén lelki házzá, szent templommá az Úrban. De Ő sem végzi el ezt az építést nélkülünk! A legkevesebb, amivel a Szentlélek gyülekezetépítő munkájához hozzájárulhatunk, az, hogy nagyon komolyan imádkozzunk érte! Én is ezt teszem! Konfirmandusainkat is minden órán erre biztatom. Most a szülőket és az egész gyülekezetet is kérem: hordozzák rendszeres imádságaikban ifjúságunk konfirmációi oktatását, élő hitre jutását és a gyülekezetbe való beépíttetését! Könyörögjünk nagyon komolyan és nagyon gyakran azért, hogy öregek és fiatalok, mi mindnyájan együtt építtessünk Isten hajlékává a Lélek által! Ő megteheti, és meg is teszi, ha felelősségünk tudatában kérjük!
Ámen
Dátum: 1948. február 29.