Képzeljük el, hogy egy bálon megtörténik a következő eset. Érzéki, andalító zene szól. Piros, sárga és mindenféle hangulatvilágítás félhomályba borítja a nagy termet. Kavargó összevisszaságban keringenek az egymáshoz simuló párok, forró a levegő - és egyszerre félbeszakad a zene, megtorpannak a táncolók, a hirtelen beállt csendben valaki harsány hangon fölolvassa az emelvényen a Bibliából ezt az Igét: ne legyetek hitetlenekkel felemás igában, mert mi egyessége van Krisztusnak Béliállal? Ti az élő Istennek temploma vagytok, tisztítsátok meg magatokat minden testi és lelki tisztátalanságtól! (2Kor 6,16) Sokan fölzúdulnának, és úgy éreznék, hogy elromlott a mulatságuk, hetek múlva is keserű szájízzel gondolnának vissza az ünneprontó, oda nem illő szavakra.
És valóban: mi keresnivalója van a Bibliának egy bálon? Mi szükség van Isten szavára egy táncmulatságon? Semmi! Valóban semmi! És éppen ebből az ítéletből, hogy semmi keresnivalója nincsen, láthatjuk, hogy a farsangnak mennyire semmi köze nincs az Istenhez, mennyire idegen világ a farsang-világ az Isten világától! Annyira idegen, annyira más ez a kettő, ahogyan az Ige mondja: mint az igazság és a hamisság, mint a világosság és a sötétség, mint Krisztus és Béliál, mint hívő és hitetlen. Íme, már ez a kép is eléggé mutatja, hogy mennyire nem keresztyén dolog a farsang!
De képzeljünk most magunk elé még egy képet! Hajnalban mámoros, vidám társaság keresi az utat hazafelé. Nagyokat kacagnak, bizonytalan egyensúlyozással bukdácsolnak, lebeg utánuk a nyakukba csavarodott szerpentinszalag, csapzott hajuk még most is tele van konfettivel. Kényes frakk, drága estélyi selyemruha gyűrődik fáradt testükön. Egyszerre szembejön velük két ember, két félig megfagyott magyar, most jönnek az orosz frontról. Ruhájukat átlyuggatták az ellenséges golyók, lelküket megviselte az ellenséges izgalom, holtfáradtan támogatják egymást. A mókás társaság hirtelen kijózanodik, csendben elszégyelli magát a lelke mélyéig, és szinte észrevétlenül elkotródik az útból.
Csak aki nem akarja észrevenni, az nem látja, mennyire nem időszerű a farsang most, 1942 telén ebben az országban. Bármennyire igaz is az a megállapítás, hogy a szenvedő ember ott lop örömet, ahol tud, bármennyire igaz az is, hogy amikor a legnehezebb idők járnak az emberek fölött, amikor a legterhesebb viharfelhők gomolyognak az ég alján, éppen akkor keresik az emberek a legmohóbb szomjúsággal a mámort és jókedvet. Történetírók szerint sohasem voltak olyan híres dáridók ebben az országban, mint a tizenhatodik században a mohácsi vész után. Mégis igaz, hogy a táncos-mulatós jókedv nem áll jól egy ország társadalmának akkor, amikor sok százan és sok ezren közüle messze idegenben az életükkel védik az itthoni nyugalmat és rendet!
Talán többek lelkében is fölvetődik most a kérdés: miért az egyház hagyományosan ellenséges magatartása a farsanggal szemben? Az ifjúság, a fiatalság jogán követeli a szórakozást, miért ne szórakozhatnának hát a fiatalok? Mi kifogása lehet ez ellen a keresztyén egyházaknak? Sokszor hallottam már én is azt az érvet, hogy hiszen Jézus is elment a kánai menyegzőre! A félig keresztyének akarják a maguk kicsapongó életét a kánai menyegző félremagyarázott történetével alátámasztani. Az Úr Jézus nem azért ment el erre a menyegzőre, hogy ott mulasson, hanem hogy Isten csodálatos hatalmáról ott is bizonyságot tegyen, és ott is lelkeket mentsen. Nem azért ült bűnösökkel és vámszedőkkel egy asztalhoz, hogy belevegyüljön a társaságukba, és eddigi haszontalan életüket ezzel jóváhagyja, hanem hogy őket mint orvos meggyógyítsa. Mindennek ellenére hadd hangsúlyozzam nagyon határozottan azt, hogy a mi egyházunk nem a szórakozásnak az ellensége akar lenni, hanem a farsangnak. Valakit a napokban megkérdeztek, hogy miért nem jár mostanában templomba. - Most farsang van - felelte megütközve. - És farsangkor nem kell templomba járni? - kérdezték tőle. - Persze, hogy nem kell - hangzott a válasz -, hiszen a farsang hivatalos rendelkezések szerint is a mulatozások ideje!
Óh, nemcsak azért kárhoztatjuk a farsangot, mert ebben az időszakban észrevehető módon megcsappan a templomlátogatók száma, mert vasárnap délelőtt is sok református ember otthon alussza az egész éjszakai tánc kimerítő fáradalmait, s akik mégis elmennek a templomba, azok meg ott alusszák az előző éjszakai mulatozás fáradtságát - hanem azért, mert a farsang intézményessé teszi azt az egyébként is meglévő fogyatkozásunkat, amit megosztott-szívűségnek, vagy idénykeresztyénségnek nevezhetünk. Úgyis hajlik minden ember arra, hogy csak az egyik lábával lépjen be Isten országa területére, a másikkal kint maradjon a világban. Úgyis hajlandók vagyunk arra, hogy Istennel életünk csak bizonyos napjaiban és óráiban törődjünk, máskor pedig éljük a magunk életét. Úgyis megvan bennünk az az ösztön, hogy életünket két részre szakítsuk szét: egy világi és egy vallásos életre, egy magunknak szentelt és egy Istennek szentelt életre. Úgyhogy szinte két különböző életünk, két egymástól különálló énünk alakul ki: egy jobb és egy rosszabb, egy komolyabb és egy léhább. És a farsang törvényessé, intézményessé teszi ezt a kettéválást. Mesterségesen is úgy osztja be a naptárt, ahogyan a félkeresztyének szeretik elképzelni az életüket: néhány Istennek szentelt hét után következik néhány olyan hét, amit a léha Karnevál hercegnek szentelhetnek - az adventi és a karácsonyi áhítat csendessége után, hogy el ne unja magát nagyon az ember a sok ájtatosságban, s hogy meg ne savanyodjon az élete Isten közelségében, kell jönnie egy időszaknak, amikor a visszaszorított indulatok kedvükre kitombolhatják magukat. Majd - hogy az Isten se haragudjon azért meg rájuk túlságosan - egy nagy, böjti elcsendesedésben újra visszatérnek Istenhez. Mi tehát a farsang? Szezonkeresztyénség, idényvallásosság, öntudatlan lelepleződése vagy nyílt bevallása annak, hogy vannak az életünkben olyan időszakok és események, amelyekhez Istennek nem engedünk beleszólást!
Azért is ellene vagyunk a farsangnak, mert eredetében sem keresztyén, hanem tisztán pogány hatások alatt, pogány gondolkodással alakult ki. Mivel a középkorban különösen szigorúak voltak az ún. hamvazószerdával kezdődő böjti előírások, a nép azt mondotta: előbb hát mulassuk ki magunkat, együnk, igyunk, lakmározzunk! Eleinte csak egy napot szenteltek erre a lakmározásra, később már szombaton elkezdték, végül azután a vízkereszttől hamvazószerdáig terjedő időt egészen a mulatozásra szánták. A mintát ehhez a régi, pogány rómaiaktól vették. Ezek ugyanis Bacchusnak, a bor és mulatozás istenének tiszteletére rendeztek nagy vigalmakat, amelyeken teleették-itták magukat, álarcot öltöttek, és annak leple alatt sok feslettséget gyakoroltak. Ennek mintájára alakultak ki és fajultak el azután a mai farsangi szokások is, úgyannyira, hogy református őseink a tizenhatodik században a farsangot az ördögök ünnepének nevezték. Fel van jegyezve, hogy egy török követ, aki Bécsben, a császári udvarban tartózkodott farsang idején, azt javasolta a török császárnak, hogy ha valaha a keresztyének ellen háborút akarna viselni, azt farsang idején indítsa meg, mert akkor meg szoktak bolondulni a keresztyének. Íme, kívülállók így ítélkeznek a mi farsangunkról.
Ímé, ezért van ellene egyházunk a farsangnak. Ez azonban nem jelenti azt is, hogy ellenezné a szórakozást, a vidámságot, a jókedvet! Sőt nincs a világon még egy olyan derűs, boldog, vidám, gondtalan életforma, mint a keresztyénség! Semmi sem áll távolabb Jézustól, mint az, hogy követőinek a lelkét megsavanyítsa és megszárítsa! Ellenkezőleg: Ő azért jött, hogy boldoggá, igazán boldoggá tegyen bennünket. Egy egész prédikációt mondott arról, hogy milyen boldogok az Ő követői. A Hegyi Beszéd első mondataiban egymás után nyolcszor mondja boldogoknak, mégpedig minden viszontagság között is boldogoknak azokat, akik ővele élnek. Azért van olyan sok boldogtalan ember a világon, mert a boldogságot nem ott keresik, ahol van: Jézus Krisztusnál!
Nem ellensége Ő a szórakozásnak sem, csak más összefüggésben látja azt, mint a világ. Ma általában szórakozási őrület van a világon. Nagyon sok ember azért él, azért dolgozik, azért gürcöl, hogy amikor lerobotolta napi munkáját, legyen elég pénze a szórakozásra. Krisztus etikája szerint pedig azért kell szórakoznia a keresztyén embernek, hogy pihenten és felfrissülve tudjon újra hozzáfogni hivatása betöltéséhez. Igen: ellene van Krisztus minden olyan szórakozásnak, amit azért űz az ember, mert társadalmi kötelesség a számára, vagy mert problémái és lelkiismerete elől akar menekülni. Ellene van Krisztus minden olyan szórakozásnak, ami kifáraszt, kimerít, alkalmatlanabbá tesz a másnapi munkára - de kötelességévé teszi követői számára az olyan szórakozást, amely fizikailag pihentebbé, szellemileg rugalmasabbá teszi őket.
És van még egy szempont: magyarságunk szempontja. Ha már semmiképpen sem tudja valaki elképzelni a kalendáriumot farsang nélkül és a farsangot bálok nélkül, miért kell megtanulnia fiatalságunknak a magyar lelkétől idegen mulatozást? Miért lehet csak néger muzsikára, vérpezsdítő néger táncban kedvét lelni, emberhúst áruló szépségversenyekben gyönyörködni? - és miért ne lehetne elképzelni olyan összejövetelt, ahol a rendezőség megtanítja a közönséget régi, elfelejtett magyar népszokásokra, gyönyörű ősi magyar dallamokra, a magyar néplélek legősibb és legértékesebb termésére? Miért nem tudunk úgy szórakozni, hogy az magyar öntudatunkban tegyen bennünket erősebbekké?!
És végül még valamit, a legfontosabbat! “Ti az élő Istennek temploma vagytok” - mondja az Ige. A templom jelképesen az Isten lakóháza, hajléka, az a hely, ahol az Isten jelen van, amelyet a Szentlélek tölt meg. Ahogyan Pál apostol egy másik helyen mondja: “Nem tudjátok-e, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Lélek temploma?” (1Kor 6,19) Miként a templomot sem használhatjuk fel egyik nap istentiszteletre, másik nap borkimérésre, harmadik nap táncestély tartására - mert meggyaláznánk vele az Isten házát -, éppúgy nem lehetséges az sem, hogy vasárnap az Istené vagyok, hétköznap a világé - adventben és nagyböjtben áhítatoskodom, farsangban mulatok. A templom mindenkor és teljesen az Istené! Csak olyan dolog történhetik benne: ami az Isten dicsőségét szolgálja.
Isten azt akarja ezzel mondani, hogy minden napom és minden cselekedetem egészen az övé kell, hogy legyen. Joga van hozzá, hogy totális igénnyel lépjen fel velem szemben, mert nagy árat fizetett értem: Jézus Krisztus személyében önmaga életével fizette meg a váltságdíjat érettem. Nemcsak az az idő az övé, amit a templomban töltök, hanem a munkámnak, pihenésemnek, szórakozásomnak az ideje is! A keresztyén ember a böjtben is derűs, és a farsangban is komoly. A Krisztust követő ember szórakozni is, vidám, jókedvű társaságba is az Isten kezét fogva megy, és mindaddig szórakozhatik nyugodt lelkiismerettel, amíg ezt a szent kezet nem kell elengednie.
Sokan kérdezik tőlem, szabad-e táncolni, szabad-e egy komoly keresztyén embernek ezt vagy azt csinálni, ide vagy oda elmenni. Az ilyen kérdés rendszerint azt árulja el, hogy az illető nem szereti eléggé Jézust: azt keresi, hol lehetne tágítani a keresztyén önfegyelmezésen, mit lehetne még megtartani az Isten nélküli világ életformájából. Minden szabad a keresztyén embernek, ami teste és lelke templom-jellegét meg nem változtatja, ami a Szentlélek templomát meg nem gyalázza.
Valamire mégis jó a farsang: Arra, hogy megszégyenít! Így, az Ige világosságánál rádöbbent arra, hogy mennyire összekeveredik bennünk a világosság a sötétséggel, az igazság a hamissággal, Krisztus Béliállal, Isten temploma a bálványokkal. A mai időkben nem karneválra, hanem önvizsgálatra és imádkozásra van szükségünk! Nem hiába van farsang, ha Krisztus és a Sátán között megosztott felemás életünket látva, szívünkig hat Pál apostol felhívása: “Szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket”. (2Kor 7,1)
Ámen.
Dátum: 1942. február 1.