Joó Sándor Dr.

Íme, elérkezett gyülekezetünk életében újra az az örömünnep, amikor fiatal testvéreink, gyermekeink a keresztségben vállalt kötelezettséget hitük megvallása által önként magukra veszik. Annyira legfőbb ügyünk, igazán szívügyünk mindnyájunknak ez a konfirmáció, hogy Isten Igéjének az üzenetével most elsősorban felétek fordulunk, kedves konfirmandus fiaink és leányaink. Szeretnénk számotokra örökre emlékezetessé tenni ezt a napot, amikor első alkalommal tesztek ünnepélyes fogadalmat arra, hogy Krisztusnak igaz követői és Református Anyaszentegyházunknak holtig hűséges, engedelmes és áldozatra kész hívei lesztek. Olyanformán érezzük magunkat, mi, öregebbek, mint akik a nagy útra indulókat ellátják sok jó tanáccsal, áldáskívánással. Mindnyájan szeretnénk valami hasznosat, jót, emlékezeteset, biztatót mondani még nektek, pedig tudjuk előre, hogy úgyis elfelejtitek. De fontosabb most a mi tanácsainknál és kívánságainknál Istennek a szava hozzátok, amit imádkozva kerestem a Bibliában, és bizonyára az Ő Szentlelkének a vezetése szerint ebben az Igében találtam meg: “Isten akarata a ti szentté lételetek.” Tehát életeteknek ezen a jelentős fordulópontján Isten azt köti a szívetekre és veletek együtt mindnyájunkéra, hogy szentek legyetek, szentek legyünk! Azért, hogy ezt az egész földi életet szent emberekként éljétek meg!

Miért? Mert Isten így akarja! Alapigénk szavai szerint: “Ez az Isten akarata: a ti szentté lételetek!” És itt nagyon szeretném kihangsúlyozni, hogy ez az Isten akarata! És ez nagy erő a számotokra! Mert bizony - megmondom őszintén - sok lelkiismereti zavart okozott az a gondolat, hogy merhetünk-e benneteket ideállítani az élő Isten színe elé hitvallás és fogadalomtételre. Hiszen olyan nagyon rövid volt az erre való előkészület ideje, olyan nagyon keveset ismerhettetek meg még a Krisztusból, az Ő követéséből, az Ő egyházának az életéből! Mi a garancia arra, hogy vallástételetek őszinte, igaz, öntudatos vallástétel, fogadalmatok valóban egy egész életre szóló döntés a megismert Krisztus mellett? Mi a garancia arra, hogy Krisztus evangéliumának azt a pici lángocskáját, amit próbáltunk élesztgetni a szívetekben, nem oltja-e ki majd valamiféle szél vagy vihar? Nem fogtok-e majd ti is úgy viselkedni, mint az a fiatalember, akit a konfirmációja után pár évvel végre megláttam a villamoson, és még a köszöntésemet sem akarta fogadni? Mi a garancia arra, hogy valóban hűségesek maradtok Krisztushoz és az Ő gyülekezetéhez? Semmi! Legalábbis tibennetek semmi. De mibennünk,a gyülekezetben is: semmi! Ezek a gondolatok gyötörtek sokunkat a ti konfirmációtokkal kapcsolatban.

Nos, de miben bízhatunk hát akkor mégis? Az Isten akaratában! Ő akarja a ti szentté lételeteket! Azt jelenti ez, hogy nemcsak azért vagytok most így itten, mert a szüleitek akarták, és mert ti magatok is akartátok, hogy konfirmáljatok, hanem mindenek fölött azért, mert Isten akarja! Nem mi választjuk ki magunknak az élő Istent, hogy társunk legyen az életben, hanem Ő választ ki bennünket a maga számára örökre. Nem mi kérjük őt, hogy legyen az Édesatyánk, fogadjon el bennünket gyermekeinek, hanem Ő adja tudtunkra Jézus Krisztusban, hogy mi pedig az övéi vagyunk! Ő már döntött mellettünk, Ő már elfogadott bennünket, Ő már megnyitotta a szívét előttünk, Ő már megváltott bennünket, Ő már elkészítette még a helyünket is az Ő dicsőségében, a mennyben! És mindezt tudomásunkra is adta azáltal, hogy Jézus Krisztust érettünk és helyettünk a halálba adta, és a halálból feltámasztotta.

És Testvérek, ha kifújja is szívetekből majd a világ vihara mindazt, amire most vallást és fogadalmat tesztek, valahányszor megláttok egy keresztet, valahányszor meghalljátok Isten nevét, valahányszor elmentek egy templom mellett: jusson eszetekbe, hogy tagjai vagytok egy olyan örök szövetségnek, amit az Úr Jézus a vérével pecsételt meg veletek! Jusson eszetekbe, hogy szeret az Isten benneteket, vár rátok, az övéi vagytok, nála mindig nyitott szívre találtok! Igen: Isten akarata az, hogy ti szentté legyetek, és én tudom, hogy az az Isten, Aki ezt a szentté lételt most a konfirmációban már elkezdte bennetek, továbbra is hű marad! Tehát az Ő akarata mindvégig az marad veletek szemben, hogy szentek legyetek! És ezért, Istennek erre a megszentelő akaratára támaszkodva merünk most konfirmálni benneteket!

Mit jelent szentté lenni? Ne ijedjünk meg ettől a szótól! Nem olyan vértelen, sápadt, áhítatos képű szentekről van itt szó, amilyeneket az ún. szentképeken lehet látni. Nem! Hanem szentnek lenni azt jelenti, hogy Jézussal való életközösségben járni, forgolódni a világban mindenütt! Alapigénkben így mondja ezt Pál apostol: “aszerint, amint tőlünk tanultátok, mi módon kell forgolódnotok és Istennek tetszenetek.” (1Thessz 4,1) Amit Jézus Krisztustól a világban való forgolódásunkra, Istennek tetsző forgolódásunkra vonatkozóan tanultunk, egyetlen bővített mondatban összefoglalható: “Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből, ...Szeresd felebarátodat, mint magadat!” (Mt 22,37-39) Bár megtapasztalnátok, hogy ez az igazán boldog élet! Kalandos, változatos, érdekes, örömteli életet az él, aki szereti Istent és szereti az embereket! Mindnyájunk életében elkövetkeznek nagy nehézségek, keresztek, viharok, szenvedések. A tiétekben is! De boldog ember az, aki ilyenkor is azt tudja mondani: “Szeretem Istent, mert tudom, hogy Ő szeret engem!” A körülöttünk élő emberek irigysége, szenvedése, rossz természete sok keserves feladat elé állít mindnyájunkat, titeket is majd! Milyen boldog az az ember, aki becsületes őszinteséggel úgy érzi: “Én mégis szeretem ezeket az embereket, mert Jézus szereti őket!” Higgyétek el: így érdemes igazán élni! Így hasznos, eredményes, építő, áldott az életünk: szeretve Istent és szeretve az embereket! Ez a boldog élet, ez a szent élet. És nektek szabad ezt a boldog életet élni, mert az az Isten akarata, a ti szentté lételetek!

Azt mondja Igénk: ebben a szent életben “mindinkább gyarapodjatok”! Tehát növekedjetek, erősödjetek! Tehát ne úgy tekintsétek a konfirmációt, hogy ezzel mintegy fölérkeztetek a hitéletnek és a bibliaismeretnek egy olyan csúcsára, ahol most már megtanultatok mindent, amit ebből a tárgykörből tudni kell. Jól-rosszul le is vizsgáztatok belőle, most már tehát akár el is felejthettek mindent! Nem! A konfirmáció a keresztyén élet útján nem végállomás, hanem kiindulópont. Nem finis, hanem start! Nem célba érkezés, hanem beindítás! Most kezdődik az önként vállalt, Krisztust követő élet. Mostantól fogva nem azért olvassátok majd a Bibliát, mert muszáj, nem azért jártok el templomba, mert a szüleitek küldenek, nem azért tartoztok bele a gyülekezetbe, mert reformátusnak születtetek, hanem önként: azért, mert szabad. Éljetek ezzel a szabadsággal, használjátok ezt a lehetőséget! Ez az, amit az Ige így mond, hogy “mindinkább gyarapodjatok!”

Ez a gyarapodás, megerősödés két módon történik. Az egyik ez: rendszeres, állandó kapcsolatot tartani Krisztussal. Ez úgy történik, hogy vele a naponkénti csendességünkben találkozunk és beszélgetünk. Ennek a találkozásnak és beszélgetésnek az eszköze a Biblia és az imádság. Van Bibliátok, szabad imádkoznotok. Egyetlen napot se engedjetek elmúlni a Krisztussal való ilyen találkozás nélkül! Meg fogjátok látni, hogy az ilyen naponkénti, csendes együttlét Krisztussal milyen kifogyhatatlan erőforrás lesz az életetekben! Gyülekezetünkben már sokan vannak, akik rendszeresen és egységes vezérfonal szerint táplálkoznak Isten Igéjéből, és rendszeresen megbeszélik minden dolgukat Megváltójukkal. Lépjetek hát be ebbe a nagy, láthatatlan lelki közösségbe, Ige- és imaközösségbe! A lelki életben való gyarapodásnak a másik módja az, hogy épüljetek be a látható gyülekezet életébe. Itt van egy gyülekezet: a tiétek. Mi mindnyájan - akiket itt láttok - édestestvéreitek vagyunk! Érezzétek meg, hogy egy nagy családi kör fogad most be benneteket! Ez a templom, ez az egyház a tiétek. Itt egészen és mindenkor itthon vagytok! Amikor huszonöt évvel ezelőtt, a kecskeméti gimnáziumban az érettségi vizsga után kiléptem az iskola kapuján, úgy éreztem, hogy életemnek egy szakasza visszavonhatatlanul elmúlt: az iskola kapuja mintegy bezárult mögöttem. Nos, a konfirmáció nem ilyen! Most nem egy kijárt iskolának a kapuja zárul be mögöttetek, ahová majd csak néha-néha jártok vissza letűnt emlékeket keresni, hanem most nyílik ki a kapu előttetek, most léptek be rajta az egyházba, a gyülekezeti élet közösségébe!

Mi tehát most nem búcsúzni akarunk tőletek, hanem mint újonnan érkezőket üdvözölni, szívünkre ölelni, imádságos szeretetünkbe fogadni benneteket! Jöjjetek hát, szükségünk van rátok, szükségetek van reánk, hogy együtt épüljünk, együtt gyarapodjunk, együtt szolgáljunk, együtt szeressük Istent és az embereket, együtt haladjunk mind tovább a megszentelődés útján. Együtt, mint Isten gyermekei, Isten népe, akikkel szemben az az Isten akarata, hogy szentté legyünk. Mondjuk el most együtt a mi Urunknak, hogy jövünk, felajánljuk Neki magunkat, akarjuk vállalni a szentté lételt! Énekeljük, imádkozzuk együtt:

Szívemet hozzád emelem, És benned bízom, Uram;
És meg nem szégyeníttetem, Nem nevet senki rajtam,
Mert szégyent nem vallanak, Akik hozzád esedeznek,
Azok pironkodjanak, Akik hitetlenül élnek.

(25. Zsoltár 1. vers)

Ámen

Dátum: 1953. május 31.

Valamikor régen, még az én gyerekkoromban úgy tanultuk konfirmációi órán, hogy a pünkösd a Szentlélek kitöltetésének és a keresztyén anyaszentegyház születésének a napja. És valóban azt látjuk a pünkösdi történetben, hogy a Lélek áradásának legelső, konkrét, látható eredménye, hatása abban nyilvánul meg, hogy létrejön valami a földön, ami eddig nem volt. Kialakul az embereknek egy olyan tömörülése, összekapcsolódása, közössége, ami merőben különbözik minden más közösségtől. Elkezdődik egy olyan életforma, ami a legkülönbözőbb típusú embereket nagy egységbe foglalja, megszületik az egyház csodája. Ezt a csodát írja le Pál apostol Igénkben így: “Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg.”

Azóta kétezer esztendő telt el. Az egyház megmaradt, de az a bizonyos csodálatos jellege alaposan megfakult, majdnem eltűnt. Pedig az egyház, a Krisztus egyháza ma is csoda, éppúgy, mint Krisztus halála és mennybemenetele. Olyan csoda, amit éppen úgy hit által lehet tudomásul venni és megélni, mint Krisztus feltámadását és mennybemenetelét. Az egyháznak, amelynek mi is tagjai vagyunk, ezt a csodáját szeretném most tudatosítani az alapigéül felvett Ige fényében.

Csodálatos a minősége az egyháznak. Nem nagy, közös, emberi vállalkozás, jó szándék vagy célkitűzés hozta össze benne a különböző embereket, mint például a Bábel tornya gigantikus építkezésénél. Nem úgy kapcsolódtak össze benne az emberek, mint amiként egy hadvezér ereje és egy államférfi lángelméje tudja érdekközösségbe kovácsolni a népeket, mint volt hajdan a Római Birodalomban, hanem valamiféle titokzatos, mennyei erő tartja össze és élteti az egészet. Úgy, mint az emberben lévő életprincípium vagy lélek összetartja, élő organizmussá teszi a testünket alkotó legkülönbözőbb anyagrészecskéket. “Egy Lélekkel itattattunk meg” - mondja Pál. Egy Lélek által, Isten Lelke által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg.

Az egyház tehát olyan emberi közösség, amelyet Isten Szentlelke hoz létre, alkotja, élteti, áthatja. Isten Szentlelke pedig nem egyéb, mint az elkövetkező Isten-országának az eleme. A Krisztus visszajövetele, végső győzelme és ítélete után bekövetkező új kornak, új égnek és új földnek az életszférája. Az a valami, ami Isten országa új teremtését külsőleg-belsőleg kitölti, alkotja, az újjáteremtett kozmosz “anyaga”. Az eljövendő világnak ez az alkatrésze, a Lélek, ez van már itt az egyházban. A pünkösdi csoda éppen abban áll, hogy az újjáteremtett világnak ez az anyaga, ez a jövőbeli eleme már most adatik, az újjáteremtést megelőzően, még ebben a jelen korszakban. Az egyházat létrehozó és az egyházban működő isteni Lélek a záloga az eljövendő Isten-országának (2Kor 1,22). Isten az Ő Lelkének a földre való kibocsátásával mintegy lefoglalózta a világot a teljes újjáteremtésre, Krisztus váltsághalálának, megváltó erejének a kiteljesedésére.

A Szentlélek, Akit Isten az egyháznak adott, zsengéje (Róm 8,23), kezdete, kezdeti megnyilvánulása annak a Krisztus visszajövetele utáni új világnak, amelyben Isten lesz minden mindenekben. Ennek az eljövendő Isten-országának az eleme adatott pünkösdkor a Szentlélekben, és működik mint zálog, mint zsenge az egyházban. Tehát az egyház is várja még - de úgy is lehet mondani, hogy már várja, éppen mint a Lélek zsengéjének a birtokosa - az egész teremtett világ megváltását. És éppen ezért, mert Isten Szentlelke hozta létre és élteti, érvényes rá, hogy a pokol és halál sem vesznek rajta diadalmat. De éppen mivel csak a Lélek zsengéjének, zálogának a hordozója, mindig újra föl kell vennie a küzdelmet a pokol és a halál erőivel szemben. Mindenesetre Isten Lelke az egyházban már az eljövendő Isten-országa egy darabját jelenti ebben a világban, a Földön.

Ez a mennyei minőség azután meglátszik az egyháznak a külső életén is. Az egy Lélek által mindnyájan egy testté kereszteltettek meg ott, pünkösdkor, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok. Sokat beszéltek már a pünkösdi nyelvcsodáról, amit így ír le az apostol: mindenik a maga nyelvén hallotta szólni az apostolokat. Ennek a lényege az, hogy áthidalódnak a Szentlélek által azok a szakadékok, amelyek az embereket és népeket egyébként elválasztják egymástól, szembeállítják egymással. Tehát a nyelvi, származási, vagyoni, kulturális, faji különbségek, amelyek annyi bajt, háborúságot szoktak okozni, az egyházban nem akadályai annak, hogy megértsék, szeressék, segítsék, szolgálják egymást az emberek.

Ilyen kijelentéseket olvasunk az első gyülekezetek életéről: mindnyájan, akik hittek, együtt voltak, és mindenük közös volt. A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala, és szűkölködő sem volt közöttük senki. Valóban egy testté vált a sokféle ember az egyházban, ahol kölcsönös nyíltsággal és teljes bizalommal vannak egymás iránt. A gondolatok és érzések egymással szemben tiszták, ezért egymás közötti magatartásuk is teljesen szabad. Minden egyes ember megszabadult a saját személyéért való gondtól, és ezért tud a másik gondjaival törődni, mások baját magára venni. Kölcsönös szeretet fűzi össze őket egymással, ezért tudják egymást inteni és egymástól a kritikát is elfogadni. Mint egy jó munkaközösségben: kiegészíti egyik a másikat egy egésszé; mint egy jó sport-közösségben: nem magukért küzdenek, hanem a közös győzelemért. Mint egy jó házasságban: nem a maguk igényeit akarják kielégíteni, hanem egymásét, kölcsönösen igyekeznek egymást magasabbra emelni. Szóval, a keresztyén testvéri szeretet kötelékei fűzik össze őket egységes organizmussá. Ahogyan Jézus mondta: Arról ismerik meg, hogy az én tanítványaim vagytok, hogy egymást szeretni fogjátok.

Így lépett a világ elé az egyház, ezt jelentette a gyakorlatban az, hogy egy Lélek által mindnyájan egy testté kereszteltettek meg. És ma is ez a lényege az egyháznak! Ha akármilyen csekély jelei mutatkoznak is mindennek a csodának a mai egyházban, ez nem változtat azon a követelményen, hogy ilyenné kell válnia! És amilyen mértékben kész egyházunk a Lélek befogadására, olyan mértékben válhat ma is ilyenné! Mert a Szentlélek azért adatott, hogy a Krisztusban hívőket mind, akár zsidók, akár görögök, akár szolgák, akár szabadok, egy testté szerkessze össze, a Krisztus földi testévé! Olyan közösséggé, amelyben a túlvilági jelleg és minőség e világi valósággá válik! Az egyháznak ebben a csodálatos minőségében azután már adva van az egyház csodálatos rendeltetése, szolgálata is a világ számára. Nem öncélú intézmény az egyház, nem önmagáért van, hanem éppen, mint mennyei minőségű földi organizmus, mint Krisztus teste, a láthatatlan Krisztust reprezentálja, vetíti bele a maga életével és szolgálatával a világba. Jézus hasonlata szerint az egyház az eljövendő Isten-országának a kovásza a világban. Azt jelentené ez, hogy nekünk, akik ezt a kovászt alkotjuk, az lenne a feladatunk, hogy mindenkit rábírjunk arra, hogy jöjjenek el a templomba, mondják utánunk és velünk a hitvallást, és akik ezt nem akarják megtenni, azoktól, mint pogányoktól és eretnekektől elszakadjunk, elforduljunk? Semmiképpen! Jézus azt bízta rá az egyházára, hogy tanítsanak meg minden népet megtartani mindazt, amit Ő parancsolt nekünk. Meg hogy hirdessék az Ő nevében a megtérést és a bűnök bocsánatát “minden pogányok” között.

Jellemző, hogy Jézus a tanítványokhoz intézett utolsó szavaival a minden népek, minden pogányok felé fordulást véste a szívükbe. Nem arról van tehát szó, hogy a kiválasztottaknak egy kis serege mindvégig kitartson, hanem Isten “azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson.” (1Tim 2,4) Nem az a fontos, hogy Krisztus egyháza majd legvégül a maga dicsőségében tündököljék, hanem az, hogy jöjjön el az Isten országa, legyen meg az Ő akarata, mint a mennyben, úgy itt a földön is! Szükséges a kovász, de célja nem önmagában van: hanem a cél a kenyér! Tehát az, hogy ez a világ jóízű, élvezhető, tápláló kenyérré legyen! Erre vagyunk elhívva, erre kaptuk a menny elemét: Isten Szentlelkét!

Tehát nem az áhítatoskodó kegyeskedésre van elhívva Isten népe, az egyház, hanem arra, hogy tevékenyen részt vegyen minden olyan törekvésben és munkában, ami Isten országának az igazságát, vagyis a békességet, egymás megbecsülését, a kölcsönös bizalom atmoszféráját, a testvéries szeretetet, az emberek jobb megélhetését akarja a földön. Jézus nem egy elzárt túlvilágért dolgozott, amit a mi e világi, nyomorúságos életünkkel szembeállított volna. Hanem igazán a valóságos emberekért élt, azokért, akik körülötte éltek, függetlenül attól, hogy milyenek azok az emberek, jók vagy gonoszak. Meggyógyította a betegségeiket, enni adott nekik, részt vett szenvedéseikben és örömükben, elmondta nekik, miként éljenek egymás között, hogy boldogok lehessenek és békében maradhassanak. De azt is elmondta Jézus, hogy ez az egész földi élet csak egy bizonyos oldalról való szemlélete a valóságnak, mögötte ott van az örök élet. Az emberi rend és igazság mögött ott van Isten országa és annak igazsága, az emberi nyomorúság mögött az üdvösség boldogsága. Ezt a Krisztust hirdeti az egyház a világnak élőszóval, minden jó ügyben való engedelmes szolgálatával, a személyválogatás nélküli szeretet gyakorlásával, és ha kell, szenvedésével is.

Az egyház népe olyan emberekből áll, akik a Szentlélekben az eljövendő, új világ zálogát kapták, akik számára tehát Isten országa nem álomkép, kegyes ábránd, hanem akik már maguk is ennek a levegőjét lélegzik be magukba, akik már most ennek az új világnak az erejével élnek a régiben. Akik tehát úgy élnek ott a bűnösök között, mint a megbocsátás bizonyságai, a halandók között, mint a feltámadás bizonyságai, a szenvedők, sírók között, mint az isteni vigasztalás és segítés bizonyságai, mint Isten munkatársai. A reménytelenek között, mint akiknek az a nagy reménységük van, hogy Jézus halála engesztelő áldozat az egész világért.

Tudom, hogy messze vagyunk az egyháznak ettől a csodájától, mennyei minőségétől és földi hivatásától. Erőtlenségünk, sok kudarcunk, a történelem folyamán sokszor ismétlődő megszégyenülésünk ne csüggesszen, sőt arra ösztönözzön, hogy vágyakozó imádsággal kérjük, engedelmességre kész szívvel igényeljük, és teljes hittel fogadjuk el azt a csodát, amit Pál így írt le: Egy Lélek által mi mindnyájan egy testté kereszteltettünk meg, a Krisztus földi testévé, és mindnyájan egy Lélekkel itattattunk meg.

Ámen

Dátum: 1953. május 24. Pünkösd.

Különös és megdöbbentő ennek az Igének a hangja: nem egy puszta tényt megállapító kijelentésről van itt szó, nem is ígéretről vagy óhajtásról, hanem egészen határozott felszólításról: “Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Mintha ott állnánk egy csörgedező forrásnál, kezünkben korsóval, és valaki határozottan ránk parancsolna: merítsd tele ezt a korsót vízzel! Nos, ezt még csak meg lehet parancsszóra tenni, mert ott a víz, ott a korsó, egy rövid mozdulat az egész, és készen van!

De lehet-e valakinek parancsszóra beteljesednie Szentlélekkel? Márpedig ha Isten ilyen határozottan felszólít rá, akkor bizonyára kell lenni valamiféle lehetőségnek is reá! Isten sohasem kíván tőlünk olyat, aminek a teljesítését is lehetővé ne tette volna számunkra. Ha tehát Isten mondja, hogy “Teljesedjetek be Szentlélekkel”, akkor ez éppen úgy megtörténhet, mint az előbbi példa szerint a korsónak a forrásvízzel való megtelítődése. Ha ezt Isten itt és most mondja, akkor most itt kell lenniük azoknak, akiknek meg kell telítődniük, és itt kell lenni a Szentléleknek is, Akivel meg kell telni, és kell valami módjának lenni annak, ahogyan ez a megteljesedés végbemehet. Erre a három kérdésre keressük meg tehát a feleletet: kiknek mondja Isten, hogy telítődjenek meg Szentlélekkel, mi célból akarja Isten az Ő Lelkével való megteljesedést, és milyen módon akarja vagy szokta Isten ezt a műveletet végrehajtani.

Első kérdésünkre, hogy kiknek szól ez a felszólítás, hamar megkapjuk a választ, ha arra gondolunk, hogy a pünkösd az utolsó a nagy keresztyén ünnepek sorában, és mint ilyen, a Krisztus üdvözítő munkájának mintegy a bekoronázása. Azért született Jézus erre a világra, azért élt, azért szenvedett és halt meg, azért támadott fel a halálból, és azért ment a mennybe, hogy lehetővé tegye a pünkösdöt, tehát hogy a Szentlélek szabadon áradhasson ki erre a földre. Krisztus megváltói munkája előtt az egész föld kerekségén nem volt egyetlen olyan hely, sem nép vagy gyülekezet, vagy embereknek valamiféle köre, ahol a Szentlélek tartósan lakozhatott volna. Mindenütt el nem fedezett és ki nem engesztelt bűnt talált, és a bűnnek ez a szennye akadályozta a Szentlelket abban, hogy leszálljon. Mert mi közössége lehet a világosságnak a sötétséggel? Sehol nem volt egy bűntől megtisztított terület!

Jézus azonban az Ő bűntörlő vérével tisztított egy ilyen területet. Azért jött a világra, hogy szenvedésével és halálával kiengesztelje a bűnt, és szent vérével mintegy elfedezze, betakarja azt. Halálból való feltámadásával és mennybemenetelével pedig maga az Atya nyilatkoztatta ki ünnepélyesen, hogy a Fiúnak a bűnért való áldozatát elfogadta, és olyan messze vetette el az Övéitől a vétkeiket, mint amilyen távol van a napkelet a napnyugattól - ahogyan a 103. zsoltár mondja. Krisztus halála, feltámadása és mennybemenetele óta van tehát csak ezen a világon olyan terület, amelyik most már mentes a bűn átkától, ahol a Szentlélek most már végre helyet talál, ahová letelepedhet. Jézus építette meg azt a lelki templomot, amelyet a Szentlélek most már megtölthet az Ő állandó jelenlétével.

Ez a hely, ez a templom, amelyik tehát a Szentlélek megtelepedésére alkalmas: minden egyes emberi lélek, aki elfogadta Krisztus haláláért a bűnbocsánatot, akinek a vétkeit elfedezte Jézus szent vére, tehát a Krisztus vére által megtisztított lélek és az ilyen lelkeknek a közössége, tehát a Krisztusban Megváltójukat megtalált hívő lelkek gyülekezete. A Szentlélekkel való beteljesedés tehát a hívő életnek a legmagasabb foka. Mert a hitéletben különböző fokozatok vannak. A teljes hitetlenségből a hit első és legalacsonyabb fokára jut el egy lélek, amikor átborzong a lelkén az a fölismerés, hogy van Isten, mégpedig félelmetes hatalmú Isten, Aki Úr az ő sorsa felett is! Ez még tulajdonképpen nem igazi hit, idáig még a józan ésszel is el lehet jutni, és az ilyen istenhittel lehet a legbiztosabban elkárhozni. Azt mondja az Írás, hogy az ördögök is elhiszik, hogy van Isten, és rettegnek Tőle.

Döntő jelentőségű különbséget jelent ezzel az általános istenhittel szemben a következő fokozat: Jézus Krisztusban, mint Megváltóban való hit. Az a hit, amely képes már elfogadni a bűnbocsánatot, a megváltó kegyelmet és az örök élet boldog reményét. Ez már üdvözítő hit, mert az üdvözítő Jézus Krisztusban való hitet jelent. Ezután következhet a harmadik és legmagasabb fokozat: a Szentlélekkel való megtelítődés.

Röviden tehát az első fokon megismerjük, hogy van Isten, a második fokon a Jézus Krisztusban való élő hit által boldogan ismerjük meg, hogy velünk az Isten (Jézusnak az angyal által adott neve - Immánuel is ezt jelenti: “velünk az Isten”), míg végre a harmadik fokon a Szentlélekkel való beteljesedés azt jelenti, hogy bennünk az Isten! Krisztus megváltói munkájának ezért a koronája a pünkösd. Így most már teljesen helyre van állítva a kapcsolat Isten és az ember között. Mélyebb, bensőségesebb közösség most már el sem képzelhető az Úr Istennel, mint az, hogy az Ő Szentlelke által benne lakozik egy emberben, mint egy megtisztított templomban. Ahogyan az Ige mondja: a hívő ember a benne lakozó Szentlélek temploma (v.ö. 1 Korintus 6,19).

Persze, hogy munkálkodik a Szentlélek az emberben már előbb is, a hitetlen is a Szentlélek hatására válik hívővé, a Szentlélek munkálja rajtunk a bűnbánatra jutást, a bűnbocsánat elfogadását, a Megváltó felismerését, de ugye, más az, ha rajtunk munkálkodik a Krisztus az Ő Szentlelke által, vagy bennünk és általunk. Más az, ha megérint valakit a Szentlélek, és megint más, ha színültig megtölt valakit Istennek a Lelke. Az előbbi példánál maradva: más az, ha odatartom a korsót a forrásvíz alá, csurgatok bele és kiöblítem, hogy tiszta legyen a belseje, - és megint más, ha a kiöblítés után ugyanazzal a vízzel tele is csurgatom, úgy, hogy most már a korsóból is lehet önteni tiszta forrásvizet. Van, aki eljutott már a kiöblítésig, a bűntől való megtisztulásig, de most már lelkének így megtisztított korsója üresen marad, nem telítődik meg Krisztus Lelkével.

Ezért van ez a határozott felszólítás: “Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Ti, akik már megtértetek, akik már megtisztíttattatok Krisztus vére által, ti, akik a Szentlélek élő hitet munkáló hatását magatokon már megtapasztaltátok, akiket Krisztus már előkészített rá, néktek szól a felhívás: “Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Hiszen azért bocsáttattak meg a bűneitek, azért váltott meg Isten bennetek Jézus Krisztus vére árán, hogy most már egészen beteljesedhessetek Szentlélekkel!

Ezzel már félig a második kérdésünkre is válaszoltunk: mi célból akarja Isten a Szentlélekkel való megteljesedést? Röviden azért, hogy ne csak szívesen látott, de mégis alkalmi vendég legyen az életemben Jézus Krisztus, hanem állandó tulajdonos és gazda, Aki most már egészen átveszi a kormányzást és cselekvést, egész életem háztartását. Angliában egy evangelizációs hadjárat előkészítő gyűlésén arról beszélgettek, hogy kit hívjanak meg az előadások tartására. Több nevet említettek a jelenlevők, és valaki nagyon ragaszkodott hozzá, hogy hívják meg Moody-t, a híres amerikai evangelizátort. Mire az egyik jelenlévő gúnyosan megjegyezte: Azt gondolja, hogy Moodynak monopóliuma van a Szentlélek fölött? Nem - mondta amaz - hanem én úgy gondolom, hogy a Szentléleknek van monopóliuma Moody fölött.

Nos, hát igen, ezt jelenti a Szentlélekkel való beteljesedés, hogy Isten egészen kisajátít valakit önmagának. Egy teljes uralomváltozás történik a lélekben: lemond az ÉN! Az az ÉN, amely annyi mindenféle baj okozója, mert mindent önmagához mér, önző módon ítél meg, önmagának igényel, mindenütt önmagát helyezi előtérbe - és átadja a helyet Krisztusnak! Úgyhogy ezentúl a Krisztus él és uralkodik ott, ahol eddig az ÉN élt és uralkodott. Isten azért akarja adni a Szentlélek teljességét, hogy kiteljesedjen az életemben Jézus személyisége. Hogy a szó szoros értelmében jézusivá váljék minden gondolatom, szavam és cselekedetem. Hogy kiábrázolódjék rajtam Krisztus, hogy az Ő szent, áldott és áldást jelentő élete láthatóvá váljék az én megjelenésemben otthon és mindenütt, ahová megyek.

De nem azért akar valakit így megtölteni Isten az Ő Szentlelkével, hogy a krisztusi élet szentségével és szépségével így mintegy tetszelegjen önmagának, és dicsekedjék vele, hogy lám, milyen nagy vagyok én, hanem tanúbizonyságául annak, hogy lám, milyen nagy Krisztus! Azért akar megszentelni Isten az Ő Lelke teljességével, hogy az Ő hatalmával és erejével tudjak bizonyságot tenni Róla. Azt mondta Jézus a tanítványainak: “Vesztek erőt, minekutána a Szentlélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim” (ApCsel 1,8). Itt látszik legjobban, mi célból adta nekik Isten az Ő Szentlelke erejét: a Krisztusról való hatalmas bizonyságtételre.

És íme, látjuk is a történetből, hogy azon nyomban, amint megteltek mindnyájan Szentlélekkel, rögtön elkezdtek beszélni más nyelven, amint a Lélek adta nekik szólniok. Tehát azonnal hatalmas bizonyságtevőkké váltak, és egyszerre olyan erővel zendült ki belőlük a Krisztus evangéliuma, hogy az addig pár lélekből álló kis közösség még aznap háromezer megtérővel gyarapodott. Ezért akarja Isten megteljesíteni a hívőket Szentlélekkel, hogy életük és szavaik bizonyságtételéből olyan erő áradjon ki, amelyik Krisztus előtti meghódolásra kényszerít másokat. Nem a magad gyönyörűségére lettél Krisztus megváltottjává, hanem azért, hogy a Szentlélek Isten most már rajtad tudja bemutatni a világnak Jézus Krisztust, hogy benned és általad most már maga Jézus Krisztus folytathassa hódító útját a te közvetlen környezetedben lévő emberi lelkek között. Ezért olyan határozott felszólítás az, hogy: “Teljesedjetek be Szentlélekkel!”

De miként történjék ez? Igénk a Szentlélek kitöltetésével kapcsolatosan észlelt jelenséget így írja le: “És lőn nagy hirtelenséggel az égből mintegy sebesen zúgó szélnek zendülése, és betöltötte az egész házat.” (ApCsel 2,2) Ehhez hasonlót mond Jézus is Nikodémusnak a Szentlélekről ezekkel a szavakkal: “A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jő és hová megy.” (János 3,8) A Lélek járása tehát olyanforma valami, mint a szél: hirtelen támad, felfrissíti a levegőt, majd megint elül. A fák mozdulatlanul álmodnak tovább, nem susognak a levelek, fülledté válik a levegő, sehol semmi mozgás. A lelki életben is vannak ilyen szélcsendes, fülledt időszakok. Elhalkul az ének, megerőtlenedik az imádság, bizonytalan zengésűvé válik az Ige harsonája, üres szokássá merevedik a templomba járás, nincs semmi megmozdulás. Azután megint, nem tudni, honnét és hogyan, feltámad a szél, felfrissül a levegő, szinte hallani lehet a Szentlélek zúgását.

Most Isten kegyelméből éppen ilyen időszakban élünk. Hatalmas ébredési megmozdulás friss szele árad, magyar evangéliumi egyházainkban is kétségtelenül fúj a Lélek szele. Ha te is meg akarsz telítődni vele, tudod, mi a legelső tennivalód? Állj be oda, ahol emberi lelkek boldog bizonyságtételében, bűnvallásában, imádságában és Istent dicsőítő összejövetelein hallod, hogy ott zúg a Lélek. Állj be a széljáratba, oda, ahol fúj a szél, és tedd azt a többiekkel együtt, amit az apostolok tettek: imádkozz! Feljegyezték, hogy mialatt Spurgeon, a híres, nagy angol laikus prédikátor hirdette a templomban az Igét, a templomnak az alagsorában, ugyanabban az időben néhány hívő lélek állandóan kitartott az imádságban, és könyörögtek a Szentléleknek emberi lelkeket megragadó erejéért, kiáradásáért. És ezalatt fönt a templomban tömegesen tértek meg az emberek Krisztushoz.

“Teljesedjetek be Szentlélekkel!” Ez gyakorlatilag azt jelenti: boruljatok térdre, és könyörögjetek, imádkozzatok! Nem mintha az imádsággal kényszeríteni lehetne a Lélek szelének megmozdulását, hanem mert az imádsággal lehet felfogni a zúgó szélnek zendülését. Nem az imádságunkért, de az imádságunkra fog fújni újra a Lélek megelevenítő, új életet hozó szele közöttünk!

Aki már hisz Jézus Krisztusban, mint Megváltójában, aki azért vágyik a Lélek teljességére, hogy mint bizonyságtévő ragyogtathassa fel életében a Krisztus dicsőségét, az csak könyörögjön kitartóan, lehetőleg más hasonlókkal együtt, közösen, teljes hittel, a biztos meghallgattatás reményében. Egész bizonyosan nem könyörög hiába, hiszen Isten is azt akarja, hogy megtelítődjék Szentlélekkel! Könyörögjön tehát kitartóan úgy, ahogyan egy szép énekünk tanítja:

Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám, Égi lángod járja át szívem és a szám! Oldj fel, küldj el, tölts el tűzzel!
Isten élő Lelke, jöjj, áldva szállj le rám!

463. ének 1. vers

Ámen

Dátum: 1948. május 16. pünkösd.

Pál apostol az úrvacsoráról szóló tudósítása végén ezt írja: “Az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.” Azt jelenti ez, hogy ennél az asztalnál egyszerre kétfelé tekintünk: visszafelé, az Úr halálára, a Golgotán aratott győzelmére, és előrefelé, az Ő visszajövetelére, amikor a golgotai győzelme teljessé és végérvényessé válik az egész teremtett világon. Az Úr halála és az Ő eljövetele: ez az a két határ, amely között az egész keresztyén élet elhelyezkedik.

Tehát a keresztyén élet alapja az Úr halála, és célja: az Ő visszajövetele és azzal együtt az Ő dicsőséges uralmának teljessé válása. A keresztyén élet helyes magatartása tehát az, hogy a golgotai megváltás alapjára helyezkedve halad a visszatérő Krisztus elé, és készül a Vele való boldog találkozásra. Ennek az így beirányozott magatartásnak mintegy sűrített formája az úrvacsora, ez a felséges királyi vendégség, amelyik egyfelől mintegy érzékeltetője a Golgotán már megtörtént döntő győzelemnek, másfelől pedig záloga a golgotai győzelem teljes kibontakozását és teljessé válását még ezután hozó Jézus Krisztus dicsőséges visszajövetelének. A keresztyén élet tehát lényegénél fogva Jézus visszajövetelére beirányzott élet, az Ő eljövetelét váró és arra készülő élet.

Maga Jézus a legtöbb tanításában és példázatában az Ő visszajövetelére utalt. Mennybemenetele utáni percekben a legelső isteni kijelentés, ami a tanítványokhoz eljutott, arról szólt, hogy Jézus akképpen jön el újra, amiképpen látták Őt felmenni a mennybe. És a Szentírás legtöbb és legfelségesebb ígérete erre az időre vonatkozik. Akkor, az Ő visszajövetelekor támadnak majd fel a halottak, és veszik el jutalmukat az igazak. Akkor kezdődik majd az Ő dicsőséges királysága, akkor teljesedik ki az, amiért az Úri imádságban így könyörgünk: Jöjjön el a te országod! Akkor lesz vége a Sátán, a bűn és a halál uralmának, akkor töröltetik el minden könny, szenvedés, fájdalom, erőtlenség, akkor kezdődik ama nagy vacsorának, a Király Fia menyegzőjének áldott békessége és boldogsága. Akkor, amikor Jézus eljövend! Amikor hallatszik majd a kiáltás, hogy ímhol jő a vőlegény, jöjjetek elébe!

Ezért vagyunk keresztyének, ebben a reménységben követjük Jézust. Ez a váradalom ad értelmet a keskeny úton való járásnak, ennek a még majd csak ezután eljövendő dicsőségnek a fénye világítja be már most is a halál árnyékának ezt a völgyét, amiben élünk! Ha nem ez a reménységünk, akkor értelmetlen és céltalan az egész életünk! És bizonyára azért is tévedt el és azért erőtelenedett meg a hitünk, mert nem vettük komolyan az irányt, elvesztettük szemünk elől a célt: a visszatérő Krisztust. Annyira kiesett lelkünkből ez a váradalom, hogy ma már sokan szektáskodó rajongásnak tartják ezt az ügyet, amivel a józan keresztyén ember nem is foglalkozik. Pedig erről a váradalomról beszél az egész Biblia, a Krisztus visszajöveteléről szóló ígéret a csúcsa az egész isteni kijelentésnek. Tehát a Krisztust lélekben megtalált ember nem is lehet más, mint csak a Krisztust látható dicsőségében visszaváró ember!

Talán azért is nem várjuk mi, mai keresztyének olyan vágyakozva Urunk visszajövetelét, mint az első keresztyének, mert ebben a mai, rohanva tevékenykedő világban a várakozás tényében tétlenséget, passzív magatartást látunk. Nos, hát kétféle várakozási állapot van. Az egyik valóban fölöttébb unalmas, tétlenséget jelentő várakozás, mint ahogyan pl. a medve várja a tavaszt, vagy a lusta ember a jó szerencséjét, vagy amikor pl. valaki beáll egy hosszú sor végére, és várja türelmesen vagy türelmetlenül, amíg sorra kerül. Az ilyen várakozás valóban elvesztegetett idő, okosabb dologra is föl lehetett volna használni, kár érte! De van egy másik fajta várakozás is, olyan, amit nagyon sürgető, lázas tevékenység tölt ki. Ilyen például az, amikor a fiatal édesanya várja kisgyermeke megszületését. Éppen ez a váradalom ad egy csomó sürgős munkát a két kezének, rengeteg gonddal és szeretettel kell előkészítenie sok mindent, amíg eljön az, akit vár. Ilyen tevékeny várakozás az is, amikor egy jegyespár várja az esküvőt. Mennyi boldog izgalom, készülődés, rendezgetés, tervezgetés, megbeszélés, sürgés-forgás tölti ki ezt a váradalmat! Mi mindennek kell készen lennie addig, amíg a várva várt nap végre elérkezik!

Nos, hát ilyen boldogan reménykedő és sürgetően tevékeny várakozás a Krisztus visszajövetelének a várása is! Jézusnak a tíz szűzről szóló példázata is arról beszél, hogy Krisztus a vőlegény, mi pedig, az egyház, az Ő választott menyasszonya vagyunk. Krisztus és az Ő gyülekezete között a viszony most még a jegyesség állapotának megfelelő kapcsolat. Nagyon boldog állapot, de még nem a teljes boldogságnak az állapota, a menyegző még majd ezután következik. A jegyesség még csak nagy ígéret, ami akkor teljesedik be, amikor majd eljön a vőlegény. Aki komolyan veszi a jegyességet, nem is tehet mást, mint várja a menyegzőt. Ez a várakozási állapot már csak azért is sürget a tevékenységre és a boldog készülődésre, mert nem a vőlegény és a menyasszony közös megegyezésével történik a menyegző időpontjának a kitűzése, mint az emberi esküvőknél szokásos - hogy ha nem sikerülne esetleg mindent előkészíteni akkorra, amikorra az esküvőt tervezték, legfeljebb elhalasztják egy-két héttel -, hanem a mennyei vőlegény meglepetésszerűen állít be. A menyasszony csak azt tudja, hogy egyszer érte jön a vőlegénye egészen bizonyosan, de fogalma sincs róla, hogy mikor. Tehát bármely pillanatban megérkezhet, és akkor nyomban kezdetét veszi a menyegző. És aki addig nem készült el, örökre kimarad belőle!

Tehát alapigénkben is éppen nem csendes várakozásról van szó, hanem nagyon is lázas tevékenységben eltöltött várásról: “Legyen a ti derekatok felövezve és szövétnekeitek meggyújtva!” (Lk 12,35) Szolgákról beszél Jézus, akik az ő Urukat várják, és teljes készenlétben várják. Uruk amikor elment hazulról, megmondta, hogy vissza fog jönni, de azt nem, hogy mikor. Most tehát nem lehet aludni, lustálkodni, a házimunkát elhanyagolni, mert azt a parancsot kapták, hogy teljes készenlétben várják meg, amíg megérkezik a ház gazdája. Meggyújtott szövétnekkel, ébren vigyázva, munkára készen kell várniuk, hogy mihelyt megjön és zörget, azonnal megnyissák néki az ajtót. És nemcsak nekik, hanem az egész háznak is készen kell lennie az Úr hazatérésére, hogy ne találjon szemetet vagy rendetlenséget, amikor megérkezik. Meghagyta az Úr, hogy amikor megjön, mindenki és minden készen legyen!

A mi Urunk is elment már majdnem kétezer esztendővel ezelőtt, áldozócsütörtökön. És megmondta azt is, hogy visszajön, de azt nem, hogy mikor. Viszont nagyon határozott utasításokat hagyott hátra, amiket az Ő visszajöveteléig el kell végezniük az övéinek! És amikor visszajön, mindent elkészítve akar találni. Kérdezzük meg: Mi lenne velünk, ha most hirtelen felharsanna a mennyei riadó: “Ímhol jő a vőlegény! Jöjjetek elébe!” (Mt 25,6) Milyen állapotban találna téged? Nem jönnél-e végzetesen zavarba? Nem hozna-e téged nagyon kényelmetlen helyzetbe? Ott találna-e téged felövezett derékkal és meggyújtott szövétnekkel az Ő szolgálatában, amint éppen készítgeted magad és a házad a nagy találkozásra? Kész volna-e már a menyegzői ruhád, hogy azonnal bemehetnél vele a menyegzőre? Úgy találna-e, mint aki elvégezte mindazt, amit a mai napig az Ő utasításaira el kellett végezned? Például megbékéltél-e nemcsak Istennel, hanem a felebarátoddal és az ellenségeddel is? Gondoltál-e arra, hogy a Vőlegény nem ünnepelhet együtt olyan vendégekkel, akik viszálykodnak, haragban vannak egymással?

Azután például továbbadtad-e az Ő menyegzőjére szóló meghívást mindenütt, ahol csak megfordultál az emberek között? Hívtad-e őket is elég melegséggel és kellő sürgetéssel? Ismered, ugye, Jézusnak azt az akaratát, hogy a menyegzői ház egészen tele legyen? Leszámoltál-e életed bálványaival? Hiszen tudod, hogy Ő nem tűr senkit és semmit maga mellett, akit vagy amit jobban szeretnél Nála! A Vőlegény az Ő menyasszonya szívét teljesen, osztatlanul akarja birtokolni. Nem találna-e benned egy csomó szemetet és rendetlenséget, nagy, össze-vissza fölfordulást, mint egy olyan lakásban, amelyikről lerí az, hogy most éppen nem vártak vendéget, és kínosan meglepetve érzik, hogy pont a legrosszabbkor érkezett?!

Érzitek-e, mekkora aktivitásra ösztönözne bennünket, ha igazán Krisztust váró emberek volnánk? Ha te komolyan vennéd azt, hogy bármely pillanatban jöhet a Vőlegény, egyszerre fölserkennél (fölserkenne a gyülekezet) abból a tétlen, lelki tunyaságból, amiben voltál! Fölbuzdulnál mindenféle szolgálatra, amit csak az Ő dicsőségére tehetsz! Valami soha nem érzett lelki forrósággal telítődne meg az imádságod, Istennel való élő beszélgetéssé válna a bibliaolvasásod, lázas sietséggel vinnéd egymás után a bűneidet a megtisztulás oltárára, és sürgető szükségét éreznéd annak, hogy beszéded és cselekedeteid által minél többen tudomást vegyenek a benned feszülő boldog reménységről és készülődésről! Nem mondanád, de nem is gondolnád többé azt, amit valaki egyszer így fejezett ki: Én nem érek rá Krisztust várni! Hanem így éreznéd te is: Nem érek rá másra, csak a Krisztust várni! Hiszen mi-mindent mondott és mond mindig újra az Ő Igéjében, amit még meg kell tennem, föltétlenül el kell végeznem addig, amíg eljövend! Nem kellene többé noszogatni, hogy tégy már te is valamit, áldozzál már te is valami kis időt, pénzt vagy szolgálatot az Úr ügyéért, az Ő egyházáért, hanem sietnél megragadni minden alkalmat, amíg lehet. Sietnél megbocsátani és bocsánatot kérni, sietnél szeretni és segíteni, sietnél az Úr üzenetét hallgatni és továbbadni, sietnél minden ügyét az Úrnak pénzzel és munkával előbbre vinni! Sietnél elkészülni, amíg időd van rá!

Lehet, hogy Krisztus visszajövetele nem fog bekövetkezni addig, amíg mi a földön élünk. Lehet, hogy elalszunk mi is, mint az a tíz szűz a példázatban, és minket álmunkból fog majd felserkenteni a riadó, hogy ímhol jön a Vőlegény! Lehet! De akkor is halálosan komoly az a figyelmeztetés, hogy vigyázzunk, és legyünk készen rá minden pillanatban! Mert erre a készülődő, aktivitástól feszülő várakozásra csak addig van módunk és lehetőségünk, amíg itt élünk a földön! És mivel egyikünk sem tudja, hogy melyik napon, melyik órában szakad vége földi életének, ezért is indokolt a vigyázva várás, a készülődő várakozás. Lehet, hogy még sok ezer esztendő múlva jő el a Vőlegény, de az is lehet, hogy csak pár hónap vagy nap telik el addig, amíg a te szíved vagy az én szívem utolsót dobban! A meghalás éppen azt jelenti, hogy kikapcsolódik abból a világból, ahol az évezredek sokat számítanak, és átlép egy olyan világba, ahol ezer esztendő annyi, mint a tegnapi nap elmúlása, vagy egy éjnek rövid vigyázása. Tehát elkészülni a menyegzőre csak addig lehet, amíg itt élsz, amíg a földi lét ideje tart!

“Legyen hát a ti derekatok felövezve és szövétnekeitek meggyújtva. Ti meg hasonlók az olyan emberekhez, akik az ő urukat várják, mikor jő meg a menyegzőről, hogy mihelyt megjő és zörget, azonnal megnyissák néki. Boldogok azok a szolgák, kiket az úr, mikor hazamegy, vigyázva talál.”

Ámen

Dátum: 1948. július 25.

Ebben a gyülekezetben, úgy, ahogyan most itt együtt vagyunk, többen vannak már, akik élő hitre jutottak, akik megismerték Jézus Krisztusban a megváltás titkát, akik már személyes tapasztalatukból tudják, mit jelent a bűnbocsánat a Krisztus véréért, és akik ezért már hálából odaszentelték magukat az Úrnak. Vannak itt közöttünk, akik minderről a nagy örömről már nyíltan bizonyságot is tettek, vannak, akik a felkínált kegyelemre titkon, a lelkük mélyén mondtak boldogan igent. Mindenekelőtt ezektől kérdi meg most az Ige: Mi lett azzal a világossággal, amit a Szentlélek tüze gyújtott bennük? Odakerült-e a helyére, a gyertyatartóba, hogy fényljék azoknak, akik még a sötétségben vannak - vagy elrejtetett a véka alá? Magyar református egyházunkban és a mi gyülekezetünkben az a helyzet, hogy az evangélizációk, konferenciák, bibliaórák hatása alatt egyre több lélekben támad világosság, de ezzel együtt egy újabb veszedelem is kezd terjedni közöttünk: az, amit valaki így fogalmazott meg egyszer, hogy "keresztyén individualizmus". Azt jelenti ez, hogy valaki a megtalált Megváltójával visszavonul egy csendes, elzárt, egyéni kegyességbe, ahol azután lassan befullad a kapott világosság, mert nincs levegője!

Kimondhatatlan nagy dolog, nagy kegyelem, amikor valakit megáld az Isten. De ez az áldás sohasem csak önmagamra való tekintettel történik, hanem mindig a másik emberre nézve is. Egy Ige a Bibliában így fejezi ki ezt: "Megáldalak, és áldás leszel!" (v.ö. 1Móz 12,2) Azért kapod az áldást, hogy te magad áldás lehess mások számára! Ha a te lelkedet felmelegítette az Isten, azért történt, hogy más fázós lelkek temelletted melegedhessenek. Isten sohasem csak azért hív magához, hogy nála áldást vegyünk - persze, mindenekelőtt ezért -, hanem azért is, hogy tőle áldást vigyünk! A hívő embernek minden újabb találkozása az Úrral ezzel a határozott utasítással végződik: “Most azért eredj, elküldelek téged!” (v.ö. 2Móz 3,10)

A népnek az egyiptomi rabságban való szenvedése nemcsak történet, hanem jelkép. Jelképezi a meg nem váltott ember nyomorúságát, szenvedését, gyötrődését. Úgy néz ki a dolog, olyan siralmasan, olyan reménytelenül, mintha Isten elfeledkezett volna az Ő népéről. Látszólag nem történik semmi intézkedés a nép sanyarú sorsának enyhítésére. Valójában azonban már készül a szabadítás. Íme, ezt olvassuk: “Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, ...és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből, és felvigyem őt arról a földről jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3,7-8) Ímé, az Úr már intézkedik, kiválaszt és megbíz egy embert, hogy az Ő szabadító tervét és szándékát végrehajtsa általa. Egy csomó, rabságban sínylődő ember várja a szabadulást, de az az ember nem akar menni, mentegetőzik, megijed, szeretne elbújni, és nem eszköz lenni az Úr kezében. Persze, hogy kényelmesebb volna zavartalanul örvendezni annak, hogy ő már megszabadult Egyiptomból, mint visszamenni most újra oda, és segítségül lenni azoknak, akik még kínlódnak a szolgaságnak házában.

Amikor te megismerted az Urat, és elfogadtad szabadító kegyelmét, Isten ebben a te hitre jutásodban mások számára is készítette a szabadulást. Másokra is gondolt akkor, amikor terajtad könyörült. Azokra, akiket teáltalad akar majd kivezetni a szolgaság házából, a Sátán rabságából a Krisztusban megjelent kegyelem boldog szabadságára. Azért választott ki, hogy te is eszköz légy az Ő szabadító tervének és szándékának a végrehajtásában. Bűnben élő, a szabadulást még nem ismerő, de arra öntudatlanul is vágyakozó emberi lelkek várnak rád, hogy mikor viszed már nékik az Úrtól az üzenetet. Azért könyörült rajtad az Úr, hogy munkatársa légy, hogy föl tudjon használni emberi lelkek megmentésének a munkájában. Ha vannak itt hívő emberek, mozduljanak ki végre a lelki tétlenségből, az ismeretlenségnek abból a homályából, amiben megbújnak! Most személy szerint nekik szól a parancs: Most azért eredj, elküldelek téged, hogy hozd ki az én népemet, Egyiptomból!

Mózesnek nagyon komoly kifogásai voltak ez ellen a megbízatás ellen. “Kicsoda vagyok én - mondja -, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kihozzam az Izráel fiait Egyiptomból?” (2Móz 3,11) Negyven évvel ezelőtt ezt nem mondta volna. Élete korábbi szakaszában nagyon is szándékában volt megszabadítani népét a rabságból! Hozzá is kezdett a saját feje szerint, de rosszul sikerült a dolog, és ugyancsak elment a kedve tőle, menekülnie kellett az országból.

Három jól megkülönböztethető korszak van Mózes életében. Mind a három negyven esztendeig tartott. Az első negyven év alatt megtanulta, hogy ő valaki. Az egyiptomi király udvarában nevelkedett, nagy tudományú és befolyású férfivá lett, csak úgy dagadt a nagy önérzettől. Azt hitte, mások is nagy valakit látnak benne. Ismerjük a történetet: ”Mikor Mózes felnevekedék, kiméne az ő atyjafiaihoz, és látá az ő nehéz munkájokat, s látá, hogy egy Égyiptombeli férfi üt vala egy héber férfit az ő atyjafiai közül. Mikor ide-oda tekinte és látá, hogy senki sincs, agyonüté az Égyiptombelit, és elrejté azt a homokba. Másnap is kiméne, és ímé két héber férfi veszekedik vala. És monda annak, aki bűnös vala: Miért vered a te atyádfiát?” (2Móz 2,11-13) Azt hitte, neki ehhez joga van, mert ő fölötte áll a többinek. Aztán nagyon keservesen kellett megtanulnia, hogy nincs fölöttük: “A Fáraó is meghallá azt a dolgot, és Mózest halálra keresteti vala, de elfuta Mózes a Fáraó elől, és lakozék Midián földén.” (2Móz 2,15) Ekkor következett a második negyven esztendős korszak Mózes életében, amikor megtanulta azt, hogy ő bizony senki. Negyven évig kellett ezt tanulnia, míg annyira semmivé lett, hogy most már az Isten ereje végeztethessék el az ő erőtelenségében. A második negyven éves korszak végén ment hozzá az Isten. Amikor valaki igazán megismerte azt, hogy ő mennyire senki, akkor ezen a ponton, ebben a lelkiállapotban és helyzetben juthat legközelebb az Úrhoz, és tanulhatja meg azt, hogy szolgája legyen most már mindenkinek. Ezen a mélyponton vált és válhatott Mózes igazán “Isten emberévé”.

Milyen nagy kegyelem az, amikor az Úr egy embert, aki magát valakinek képzelte, leszállít erről a magasságról, és megtaníttatja vele, hogy ő bizony senki! Ma sokakat akar erre tanítani az Úr Isten. Ki tanulta meg már? Van-e valaki közöttünk, aki most nagyon úgy érzi, hogy ő senki? Aki szeretne szolgálni az Úr Jézus dicsőségére - de hát mit kezdhet az Úr egy olyan senkivel, mint ő? Aki külsőleg-belsőleg alkalmatlannak tartja magát a szolgálatra? Hadd mondjam a legteljesebb komolysággal, hogy éppen az ilyen "senkiket" keresi az Úr, mert a "valakikkel" nem tud munkálkodni, csak a senkikkel! Ez az állapot a legjobb lehetőség az Úr kegyelme számára! Kimondhatatlan nagy feladat kivezetni akár csak egyetlen lelket is “Egyiptomból”, és mégis, csak az alkalmas rá, aki már megtanulta, hogy ő senki. A senkinek mondja Isten, amit Mózesnek is mondott: Én veled leszek. - A nulla magában véve semmit jelent, de ha ez elé a semmi elé egy 1-est tesznek, rögtön tízet jelent. A hívő ember egymagában ilyen nulla, ilyen semmi. De ha Krisztus mellett áll, Krisztus mögött áll, akkor egyszerre a világ legnagyobb hatalmasságává lesz! Amikor az Úr ezt mondja valakinek: Eredj, elküldelek téged! - akkor mindig ezt is mondja: “Én veled leszek!”

Mózes még mindig nem megy. Még mindig nem elég neki, amit az Úr mond. Megint előjön egy újabb kifogással: Ha Izráel fiai megkérdik tőlem, ki az, aki küldött engem, mit mondjak nékik? Sok hívő ember van ebben a zavarban, aki szeretne valami szolgálatot vállalni Krisztus dicsőségére, hogy mit mondjon az embereknek? “És monda Isten Mózesnek: VAGYOK AKI VAGYOK... Így szólj az Izráel fiaihoz: A VAGYOK küldött engem tihozzátok.” (2Móz 3,14) Micsoda felséges megbízatás: a nagy Vagyokról beszélni az embereknek! Isten maga jelölte meg így önmagát. Mit jelent ez?

Mindenekelőtt azt jelenti, hogy Isten valóság, realitás, nem ábránd, nem álom, nem vágy, nem elmélet, nem kitalálás az, hogy van Isten, hanem igaz, mert Ő maga mondta: én vagyok. Azután azt is jelenti ez, hogy Isten személyes Isten, nem istenség, nem valami, hanem Valaki! Így mondja: Én vagyok! Azután azt is jelenti, hogy Isten kimeríthetetlen valóság és személyiség: Vagyok. - Micsoda? Nos, minden, amire csak szükséged van. Isten Vagyok-nak nevezi önmagát, és a hívő ember e kimondhatatlan, drága név mellé bátran odaírhatja mindazt, amire szüksége van. Szinte mintha Isten itt egy általa aláírt üres utalványt nyújtana át az embernek, hogy töltse ki, ahogyan akarja.

Jézus nagyon szerette ezt a Vagyok-nevet. Megmagyarázta a további jelentését, amikor ilyeneket mondott: Én vagyok a Jó Pásztor, én vagyok az ajtó, én vagyok a szőlőtő, én vagyok az élet kenyere, az út, az igazság és az élet, én vagyok a feltámadás és az élet, én vagyok a világ világossága, az alfa és az ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó. Minden én vagyok a számodra, amire csak szükséged van! Erről a nagy, örök Vagyokról beszélj az embereknek! Mondd meg nekik, hogy egyedül Őbenne találja meg a másik ember is mindazt, ami hiányzik az életéből, ami az ő személyes lelki szükségletének éppen megfelel.

Add tovább másoknak, hogy a megváltó Isten változhatatlan valóság, mert ezt is jelenti a Vagyok név. Nem az a neve, hogy Voltam, valamikor rég, a bibliai ókorban, hanem Vagyok! Tehát ma is ugyanaz vagyok, akinek a Biblia lapjairól megismersz. Én vagyok, és nem az a nevem, hogy leszek, ha... és itt jönnek a föltételek, mit például: ha te hiszel bennem, stb., hanem Én Vagyok, akkor is, ha nem hiszel bennem! Vagyok, és nincsen semmi “ha”! Ennek az örök Vagyok-nak, örök Megváltó és Szabadító Istennek lehetsz a hírnöke, üzenetközvetítője, küldönce. Csak arra gondolj, hogy a Vagyok küld, és akkor rögtön tudni fogod, mit mondjál az embereknek. A Vagyok mondja: “Most azért eredj, elküldelek téged!”

Milyen csodálatos, hogy még ezek után sem indul Mózes! Még mindig nem elég neki, amit az Úr mondott! Még mindig van valami kifogása: “Kérlek Uram, nem vagyok én ékesen szóló, sem tegnaptól, sem tegnap előttől fogva, sem azóta, hogy szólottál a te szolgáddal; mert én nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok.” (2Móz 4,10) Ha valakinek közülünk is ez lenne a kifogása, hadd mondja néki is az Úr, amit Mózesnek válaszolt: “Ki adott szájat az embernek? Avagy ki tesz némává vagy siketté, vagy látóvá vagy vakká? Nemde én, az Úr?” (2Móz 4,11) Isten minden szájat fel tud használni szócsőnek.

Egyszer egy nagyon nem ékesen szóló szájat használt fel arra, hogy elmondja általa a maga üzenetét. Emlékeztek? Bálám szamarának a száját! - Aki odaadja a száját az Úrnak, hogy használja Ő, beszéljen vele Ő, annak a számára érvényes az az ígéret, amit Jézus mondott a tanítványainak: “Megadatik néktek abban az órában, mit szóljatok, mert nem ti vagytok, akik szóltok, hanem a ti Atyátoknak Lelke az, aki szól tibennetek.” (Mt 10,19b-20) Azt mondod: nem vagy ékesen szóló? Nem baj, elég az, ha az Úr ezt mondja: “Én lészek a te száddal.” (2Móz 4,12b)

Aki kész a szolgálatra, megtapasztalja, hogy az Úr sohasem küld valakit üres kézzel. Aki kész megnyitni a száját bizonyságtevésre, megtapasztalja, hogy az Úr megtölti szavakkal. Lehet, hogy nem virágos, szép szavak lesznek azok, de mindenesetre olyan szavak lesznek, amelyek az örök haláltól menthetnek meg egy lelket! A te szádat is, a te kezedet is, a te szívedet is föl tudja használni az Úr! El tudod képzelni, mi történik akkor, ha elhiszed, hogy az Úr valóra váltja ezt az ígéretét: én leszek a te száddal, a te kezeddel, vagy én leszek a te pénzeddel? Aki megérezte, hogy most az ÚR van itt, az vegye át Tőle ezt a határozott utasítást: “Most azért eredj, elküldelek téged... hozd ki az én népemet... Egyiptomból!”

Ámen

Dátum: 1949. május 29.

Szeretném most a Gecsemané-kertbeli gyötrődés történetéből csak ezt az egyetlen mondatot kiemelni, és mindnyájunk elé odatárni. Nem Jézus emberfölötti szenvedéséről, pokoli kínjairól, haláltusájáról akarok beszélni, csak erről az egyetlen, fájdalmas, de mégis olyan sok szeretettel teli kérdéséről: Simon, alszol? Próbáljuk megérteni Istennek azt az üzenetét, ami ebben az egyszerű kérdésben áll ma előttünk. Próbáljuk meg becsületes őszinteséggel elvállalni, hogy igen, mi vagyunk: én vagyok és te vagy a címzett! Tegyük oda a magunk nevét a Simon neve helyébe, és így próbáljuk meghallani a kérdést: X, vagy Y vagy Z, itt a gyülekezetben, alszol? Ne mondjuk rá rögtön, hogy nem! Ne siessük el a választ! Gondolkozzunk el együtt, mit is jelent ez a kérdés, és csak azután adjunk rá feleletet magunkban!

Jézus elvárta volna Simontól, hogy most, éppen most ne aludjék, még ha fáradt is! Meg is kérte a többi tanítványával együtt, hogy most imádkozzanak, virrasszanak vele, hiszen másban úgysem tudnak neki segíteni. Maradjanak legalább ébren, míg Ő szenved, gyötrődik, viaskodik, élete legnehezebb harcát vívja meg a nagy ellenséggel, a Sátánnal és a halállal. Hiszen őértük szenved! Legalább annyit tegyenek meg azok, akiknek az érdekében, akiknek a javára mindez a nagy küzdelem történik, hogy mellette álljanak az érdeklődésükkel, imádságukkal, szeretetükkel. És íme: Péter alszik, és a többiek is alusznak! Ez fájt Jézusnak! Ő végezte a maga megváltói munkáját, az övéi pedig aludtak.

És ma is ugyanúgy végzi tovább megváltói munkáját - és te vajon nem alszol? Azt a harcát ott, a Gecsemané-kertben megvívta az Úr győzelmesen, de éppen annak a győzelemnek az alapján ma is folytatja tovább láthatatlan, nagy küzdelmét az emberi lelkek megmentéséért, győzelmének emberi életek fölött való kiterjesztéséért. Isten Igéje olykor bepillantást enged ebbe a gigászi küzdelembe: “Hát kívánva kívánom én a gonosznak halálát? - ezt mondja az Úr Isten. Nem inkább azt, hogy megtérjen útjáról és éljen?” (Ez 18,23) Mintegy önmagában tépelődik az Isten: nem akarja a bűnös halálát, nem, semmiképpen! Ennek az ellenkezőjét akarja! Úgy, ahogyan Péter apostol ki is fejezi ezt: “Nem akarja, hogy némelyek elvesszenek, hanem hogy mindenki megtérésre jusson.” (2Pt 3,9) Tehát Isten mindenkit üdvözíteni akar, nemcsak egyeseket, kiváltságosokat, hanem mindenkit! Azt is, aki maga nem is akarja, aki erről az isteni akaratról mit sem tud! És ha Istennek ez az akarata, akkor nyilvánvaló módon mindent ennek az akaratának a megvalósulása érdekében intéz úgy, ahogyan intéz. Isten úgy mozgatja az eseményeket, úgy igazgatja emberek sorsát, hogy ez az üdvözítő akarata megvalósuljon. “Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (Jn 3,16) Nézzétek, ma is milyen félelmetesen hatalmas munkát végez el Isten az Ő ítéletével és kegyelmével ebben a világban! Egy egész világ vajúdik, munkában van az Isten. És hol vagy belőle te, hívő ember, és hol van mindebből a keresztyén egyház? Simon, alszol? Óh, de rettenetes, hát alszol? Vagy nem alszol?

És most megint ne hirtelenkedjük el a választ, ne mondjuk, hogy dehogy alszunk, hiszen itt vagyunk most is az Úr mellett, az Ő házában, éppen arra figyelünk, amit mond! Lehet, hogy vannak sokan, akik alusznak, de mi itt vagyunk! Nem azokat kellene rázogatni az alvásukból, akik most is mást csinálnak ahelyett, hogy Igét hallgatnának? Nem az olyanoknak szól ez a kérdés, amilyenek még mindig bőven vannak csak a mi gyülekezetünk területén is, mint például az a református asszony, akiről éppen tegnap derült ki, hogy húsz éve lakik itt a közelben, és azt sem tudta, hogy a Torockó téren református templom van? Nem ennek és az ilyeneknek kellene belekiáltani a lelkébe: ember, alszol?! Nem, testvérek! Mert nemcsak ott távol lehet aludni, hanem itt is, a templomban is. Péter sem volt távol az Úrtól, amikor aludt. Egy kőhajításnyira sem voltak egymástól, odahallatszottak Jézus gyötrődő szavai, sóhajai, és ő ott, néhány lépésre tőle, aludt! Tehát Jézus közvetlen közelében is lehet aludni! Hallva a legdrágább szavakat - el lehet aludni! A legmegrázóbb események szemtanújaként is el lehet aludni! Ne bújjunk hát ki alóla, ne adresszáljuk tovább, nekünk szól a kérdés: Simon, alszol? Sőt Péter még nem is volt egyedül, hanem együtt a többi tanítvánnyal. Egymagában még hamarább megtörténik a fáradt emberrel, hogy elnyomja az álom. De ő közösségben volt, ahol vigyázhattak volna kölcsönösen egymásra, hogy el ne aludjanak! És ehelyett mind elaludtak! Tehát a tanítványok közösségében is lehet aludni. Az, hogy valaki nincs egyedül, magányosan, kiszakadva a gyülekezeti közösségből, még nem biztosíték arra nézve, hogy valóban ébren van és vigyáz! Mert íme, egy egész közösség, egy egész gyülekezet is tud aludni! Testvérek, nem alszunk mi is mindnyájan? Óh, bár ne az én szavam szólna csak, hanem Jézus kérdezné meg most a lelkünket: “Simon, alszol?” Nyilván lelki értelemben vett alvásról van szó.

De hát mit jelent lelkileg aludni? Valamelyes eligazítást ad e tekintetben az, hogy Jézus Pétert itt a régi nevén, Simonnak nevezi, úgy, ahogyan Pétert a Jézussal való találkozás előtt hívták. Péter volt az ő új neve, amit Jézus adott neki. Tehát nem azt mondja Jézus: Péter, alszol? Hanem Simon! Van ebben valami jelképes dolog, tehát az, hogy a lelki alvás azt jelenti, hogy a régi legyőzte az újat, előtűnt az óember, és fölibe kerekedett az újnak. Tehát amikor egy újjászületett emberből megint előtör az óembere, régi természete, akkor mondjuk, hogy alszik! Tehát az alszik, aki már valamikor ébren volt! Volt már Péter is, és most megint csak Simon: az, aki régen volt. Hová lett a Péter, hová lett az a szeretet, lángolás, öröm, békesség, az az egész, drága, új élet, amit Jézus egy találkozáskor adott? Vajon valóság volt az egyáltalán, hogy te szeretted az Urat, hallottad a hangját, az életedet adtad volna érette, minden gondolatod az övé volt - vagy tán igaz sem volt az egész? Pedig de nagy öröm volt, amikor Simonból Péter lett, Saulból Pál, belőled megváltott, új ember! Hát lehet az, hogy most megint visszafordul minden? Lehet Péterből megint Simon? Nos, ez a visszafordulás, visszaesés a lelki alvás! Az alvó ember nem tudja, mi történik körülötte, nem lát tisztán, nem él benne a reális világban, hanem csak álmodik: vagy a múltból merülnek föl csalóka álomképek, vagy a jövendőről szövöget magának fantáziaszálakból színes álmokat - nem ezen a világon él: ábrándozik. Ezért az alvó embernek nem lehet semmi hasznát venni. De míg a testi alvás erőgyűjtés, addig a lelki alvás erőpazarlás, elgyengülés, visszaesés, lesüllyedés! “Simon, alszol?” Nos, nem neked szól az Úr?

Így mondja tovább Jézus: “Nem bírtál egy óráig vigyázni?” Igazán nem nagy teljesítmény lett volna! Egy órát csak ki lehet bírni! Igazán nem szép Pétertől, hogy nem vett erőt magán, a fáradtságán! - Nos, hát te tudsz egy óráig vigyázni? Mondjuk így: egy óra hosszáig nagyon intenzíven együtt lenni Jézussal? Tudsz néha otthon is időt szakítani arra, hogy Isten Igéjére figyelj? Nem úgy áll-e a dolog, hogy sokszor hetek múlnak el úgy, hogy nem tudsz egyetlen órácskát éberen lenni Isten Igéje mellett? Pedig hogy örültél valamikor a Bibliának, mennyi drága üzenetet kaptál belőle Istentől! Úgy érezted, végtelenül gazdag vagy, mert gazdag Isten az Édesatyád, Aki naponta ellát ajándékaival! De jó volt együtt lenni Vele hosszú, áldott csendességekben! És most? A lelki alvás egyik legbiztosabb jele az, amit Jézus így mond: Nem bírtál egy óráig vigyázni? Milyen különös is az ember: Péter harcolni akart, meghalni Jézusért. Nagy szavakat mondott: Ha mindenki megtagad is, én nem! Én kész vagyok veled börtönbe és halálba is menni! Igen, így hősködött Péter még pár órával azelőtt. Sok minden szépet és nagyot akart Jézusért, de egy órát vele ébren tölteni nem volt képes! - Nem ismered ezt a pózt? Amikor az ember elképzeli magának, milyen jól állana most neki egy hősi kiállás Jézusért, másokat buzdít is rá szorgalmasan! De arra nem képes, hogy belső szenvedésben ővele töltsön el egyetlen órácskát.

A tavalyi evangelizáción imaszolgálatot tartottunk. Akkor láttuk, milyen nehéz dolog egy óráig vigyázni, küzdeni imádságban. Ma este kezdődik a meghirdetett evangelizáció. Van-e, aki imádságban küzdött érte? Van-e, aki úgy fog tudni könyörögni a lelkekért, az evangelizátorért, igazán tusakodva, harcolva, mint aki tudja, hogy most ezzel részt vesz Krisztusnak a Sátán elleni nagy harcában? Nem fogja-e majd ez újabb kegyelmi idő végén megint azt mondani Urunk: nem bírtál egy óráig vigyázni? Testvérek, az álom nagyon hasonlít a halálhoz. Különösen a lelki alvás! Van olyan alvás is, amiből már nincs is többé ébredés. Olyan mélyen alszik, hogy már hiába rázzák, nem ébred föl többé, belealszik a halálba! Vajon a mi számunkra van-e még ébredés? Péter nem magától ébredt fel, Jézus ment oda hozzá, és ébresztette fel. De tulajdonképpen akkor ébredt fel igazán, amikor ott, a főpap udvarán megpillantotta Jézus szenvedő arcát, megcsúfolt lényét. Amikor találkozott a tekintete a szenvedő Jézus tekintetével. Akkor kezdett igazán ébredni, amikor bűnbánatra ébredt, amikor keservesen sírt! Ilyen alkalmat készít nekünk most az Úr a ma kezdődő evangelizáción! Föl akar rázni minden alvó Simont, elénk akarja tárni szenvedéseit, ránk akar nézni szelíd szemével, hogy bűnbánatra ébredjünk!

“Simon, alszol?” Mit válaszolsz erre a kérdésre? Tudod-e azt mondani velem együtt: Igen, Uram! De jöjj, engem is rázz fel kábultságomból, halálos, mély alvásomból! Aki őszintén tud így válaszolni, az már az ébredés állapotában van! Imádkozzunk énekünk szavaival:

Lelki próbáimban, Jézus, légy velem,
El ne tántorodjék tőled életem.
Félelem ha bánt, vagy nyereség kísért,
Tőled elszakadnom ne hagyj semmiért.

Ha e világ bája engem hívogat,
Nagy csalárdul kínál hitványságokat:
Szemem elé állítsd szenvedésidet,
Vérrel koronázott, szent keresztedet.

(338. ének 1-2. vers)

Ámen

Dátum: 1952. május 11.

Már régóta szándékozom prédikálni erről az Igéről, amely Mária és Márta jól ismert történetét mondja el röviden. Szükségesnek látszik ez nemcsak azért, mert sokak lelkében félreértések vannak ezzel a történettel kapcsolatban: olyan tanulságot olvasnak ki belőle, olyan következtetéseket vonnak le belőle, ami nincs benne, ami semmiképpen sem lehetett szándéka Jézusnak, hanem főleg azért, mert éppen ma nagy szükségünk van ennek az Igének az igazi tanítására. Lássuk meg hát, mi az a rossz, az a hiba, amit Jézus Márta magatartásában kifogásol, és mi az a jó, az a helyes, amit Mária magatartásában védelmez és ajánl.

1) Márta szorgos munkája látszólag nem kifogásolható, sőt dicséretre méltó. Hiszen ritka, kedves vendég érkezett a házhoz, a Názáreti Jézus tért be hozzájuk. Ki ne tenne meg Érte mindent, ami csak telik tőle? Pláne Márta, aki igazán szereti az Urat! Tudja, hogy Jézusnak néha olyan kevés ideje van, hogy még enni sem ér rá. Vándorol egyik faluból a másikba, bizonyára hiányzik Neki a megfelelő gondoskodás. Most hát itt az alkalom, hogy tegyen érte valamit! Mint jó háziasszonyhoz illik, hozzáfog a munkához. Mialatt Mária az Úr lábainál ülve hallgat, ő süt-főz, terít, rakosgat, rendezget, beleadja a szívét-lelkét a munkába, csakhogy minden jó legyen! Hát, nem szép dolog ez? Az, kétségtelenül!

És mégis van valami hiba ebben a sürgő-forgó munkálkodásban! Lukács evangélista így jellemzi Márta munkáját: Foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban. Új bibliafordításunk ezt így adja vissza: Mártát pedig teljesen lefoglalta a sok szolgálat. Jézus szavait pedig így: Márta, Márta, sok mindenért aggodalmaskodsz és töröd magad. Ezekből a szavakból tehát már kiderül, hogy Márta szolgálata nyugtalan, ideges, kapkodó, önmagát hajszoló szolgálat volt. Talán ilyen gondolatok hajtották: Jaj, kész lesz-e kellő időre? Jó lesz-e, amit csinálok? Fog-e ízleni Jézusnak? Nem sül-e meg túlságosan az a hús? Látszott rajta a sok gond, amit csinált magának. Túl nagy dolgot csinált az ügyből. Fontoskodott, nem ismert határt. Elmerült, beleveszett a sok munkába. Sem látott, sem hallott tőle! Pedig - és ez a lényeges - lett volna mit, illetve kit látni és hallani! Hiszen ott volt Jézus, és ő elszaladt mellette! Úgy tett, mint aki mindent föláldoz Jézusért, pedig valójában Jézust áldozta föl a sok minden lényegtelen dologért! A szeretetét akarta kimutatni az aktivitásában, de éppen az aktivitásába fulladt bele a szeretete!

A modern kor nagyon sok ilyen Mártát termel. A meggyorsult közlekedési eszközökkel felfokozódott az élet tempója is. Valami belső nyugtalanság hajszolja az embert. Sietteti, űzi, hajtja, de hová? A sír felé! Megnehezítjük magunknak az életet. Sokkal elfoglaltabbak vagyunk, semhogy ráérnénk - élni! Az életünk szépségei, nagy alkalmai, mások öröme, bánata mellett úgy szaladunk el, mint a vonat a kis őrház előtt: nem látunk belőle semmit.

Modern Márták, férfiak és asszonyok! Hova rohantok? Mi a célotok, mit akartok? Mit akartok megfogni, elérni, hatalmatokba keríteni, beteljesíteni? Óh, ha meg tudna állítani Jézus szava egy pillanatra! Sok mindenért aggodalmaskodsz és töröd magad, pedig egy a szükséges! Mintha azt mondaná Jézus: Elvész az életed a sok minden között, szétszaggatod magad! Nem veszed-e észre, hogy már rég nem te vagy az ura a helyzetednek, hanem az uralkodik rajtad? Dobál, játszik veled. Mivel azt a sok mindent, amiért töröd magad, nem tartja össze egy valami, az a bizonyos egy szükséges dolog, egy vezérlő elv, egy fő irány, széthull a sok, elvesztesz mindent, elveszíted önmagadat is! Pedig csak egy a szükséges dolog, a nélkülözhetetlen: a Jézussal való együttlét! De éppen erre az egyre nem ér rá Márta. Ez a bűne, ez a tragikuma! Ezért korholja Jézus szelíden, de nagyon komolyan Mártát.

És még egy másik hiba is van Márta nagy buzgóságában: Az ilyen fölfokozott aktivitásnak rendszerint valami mély, lelki háttere szokott lenni. Valamit leplez, modern szóval élve: valamit kompenzál vele az ember. Ez is kiderül magának Mártának a keserű kifakadásából: “Uram, nincs-é arra gondod, hogy az én testvérem magamra hagyott engem, hogy szolgáljak? Mondjad azért néki, hogy segítsen nékem.” Tehát Márta sajnálja önmagát. Lám, mi-mindent csinál, szaladgál, lót-fut, alig bírja, izzad bele, és az emberek még csak észre sem veszik, szóra sem méltatják! Mária ott ül ölbe tett kézzel, neki pedig egyedül kell végeznie mindent! Magára hagyták. Hát, most már, ha megszakad is bele, csinálja - tüntetően csinálja! Semmi hatás! Még Jézus sem méltatja figyelemre. Észre sem veszi, hogy itt milyen méltánytalanság történik. Úgy érzi, hogy ő szegény áldozat, meg nem értett lélek, mások önzésének, kényelmének az áldozata.

Ebből az önrészvétből fakad a sok sürgés-forgás. Végre belekeseredik, elveszti önuralmát, kitör: Uram, nincs-e arra gondod, hogy a testvérem magamra hagyott a sok munkában? Mondjad neki, hogy segítsen már ő is egy kicsit! Igen, hadd érezze meg Mária, milyen igazságtalanul bánik vele! Hadd mondja meg neki Jézus! Ez majd hat, ez majd fáj neki is! Igen, ezt akarja az ilyen ember, hogy fájjon a másiknak is! Aki mindig csak önmaga iránt érez részvétet, az szeretne a mások szívén is sebet ütni.

Tehát nem az a hiba, hogy Márta szolgál. Sőt ez jó! Hiszen szükséges, hogy elkészüljön az az ebéd vagy vacsora. De a hiba az, hogy nem örömmel, nem jókedvűen, hanem keserűen, megbántódott érzéssel szolgál! Nagyon veszedelmes ez a bűn. A legbuzgóbb munkálkodást is megrontja az a lelkület, amivel végezzük. Az a lelkület, amelyik sóvárogva várja az elismerést, mások részvétét, folyton tartja a markát egy kis dicséretért, és ha nem kapja meg ezt az alamizsnát, belekeseredik a munkájába. Úgy csöpög belőle a panasz, szemrehányás, önsajnálkozás, mint az összenyomott citromból a savanyúság! Nem sokat ér az ilyen buzgóság!

2) És még egyet tesz Jézus: Védelmébe veszi Máriát, mondván: ő a jobb részt választotta, amelyik nem vétetik el tőle. Mintha azt mondaná: Nincs igazad, Márta! Mindent meg lehetett volna oldani szép csendben, az ebédkészítést is, az előttem való elcsendesedést is, és ez mind örömben és nyugalomban folyhatott volna le. Mária meglátta, hogy egy ember akkor szolgál nekem a leghelyesebben, ha alkalmat ad arra, hogy én szolgáljak neki. Ha hagyja, hogy áldásaim bőségében részesítsem!

Jézus itt nem a semmittevést dicséri és helyezi előtérbe a szorgos munkálkodással szemben! Semmiképpen! Mária nem a tétlen, lusta, mindenre ráérő emberek példaképe! Sőt nagyon is nagy szükség van az olyan Mártákra, Márta-típusokra, akik meg tudják fogni mindenféle dolognak a végét, és fáradhatatlanok a jó munkában! Csak az ilyen lázas tevékenységben eltöltött életnek az a veszedelme, hogy ellaposodik, elszürkül, besavanyodik, megkeseredik, ha hiányzik a lelki elmélyedésre szánt idő.

Ahogyan a tenger mélyén dolgozó búvárnak van egy felszínre vezető légvezetéke, a keresztyén embernek is megvan a maga személyes kapcsolata egy magasabb világgal, az Isten országával. Onnan kapja az életadó levegőt, hogy végezhesse a munkáját idelent. Sőt nem elég csak egyet-egyet szippantani abból a felső régióból, hanem ha időközönként fel nem emelkedik egy másik légkörbe, Jézus közelébe, az Ő híveinek a közösségébe, és le nem veszi a búvársisakját, és nem lélegzik nagyot, szabadon, talán meg is fullad! Igen, nyugalmat kell kivívnunk mindenáron a nyugtalan szív világában! Az embernek csendet kell tudni teremtenie önmagában és a környezetében. Belső csendet, a harmónia, a megbékélés csendjét, az Istenben való elmerülés jóságos, teremtő csendjét!

A Márta-típusú embereknek az a veszedelmük, hogy mindig úton vannak. Sokszor jó úton, esetleg éppen Jézusért, de nem Jézussal! Nincs igazi találkozásuk az Élet Forrásával, az Úr Jézus Krisztussal. Nincs elég idejük csendben, meghajtott térddel, nyitott Bibliával, összekulcsolt kézzel imádkozni és hallgatni Jézusra. Sodorja őket az idő, a gond, a munka, az élet. Túlterhelik magukat, ezért nyugtalanok. Nincs idejük letérdelni, Jézus lábai elé ülni! Belső életük szétzilálódik. Futnak Jézus elől és önmaguk elől!

Az ilyen keresztyén ember munkája is lassan üres, zörgő gépiességgé válik. Hiszen hogyan éghet a lámpa kanóca olaj nélkül? Hogyan forogna a motor áram nélkül? Hogyan tehet valaki bármit is Isten dicsőségére, ha nem él együtt Jézussal? A lámpa kanóca olaj nélkül csak füstöl, mint ahogyan Márta füstölgött, de fényt nem adott.

Szükség van a szorgalmas Mártákra, Márta-típusú férfiakra és nőkre, de Jézus előbb a szentélybe akar bevinni bennünket. A visszavonulásba, a csendbe, az egy szükséges dologba, a Vele való életközösségbe. A nyitott Bibliához, és rajta keresztül az Isten nyitott szívéhez, mégpedig éppen azért, hogy ne üres szívvel fogjunk hozzá a munkánkhoz. Egy falusi ember egyszer azt mondta, hogy nem ér rá imádkozni, Isten dolgaival foglalkozni, az ilyesmit fölösleges időtöltésnek tartja. Mire a társa így válaszolt neki: Amikor kaszál kend a réten, akkor is meg-megáll, és megfeni a kaszáját, ugye? Az is időtöltés, de mégsem fölösleges!

Nos, hát igen: A csendben, az Istennel való jótékony csendben élesítjük hozzá a testi és lelki erőinket a napi munkához, problémákhoz. Isten ott ad erőt a gyengéknek, felfrissülést a megfáradottnak, nyugalmat a fölzaklatott szívnek. Ott, a találkozás áldott csendjében gyógyítja Jézus a belső zűrzavarunkat azáltal, hogy a dolgokat mind szépen a maga helyére rendezi. Ott igazgatja hozzá a sok mindent, amit egy nap el kell végezni, az egy szükséges dologhoz. És így készít föl a kapkodástól, erőlködéstől, idegességtől mentes szolgálatra!

Aki ezt az egy szükségeset elfelejti, elveszti önmagát. Viszont a Jézussal való találkozás csendjében mindig megújul az élet a boldog szolgálatra!

Ámen

Dátum: 1955. május 8.

A nagy Római Birodalom egy eldugott provinciájában, ahová büntetésből neveztek ki valakit helytartónak, közel kétezer évvel ezelőtt egy titokzatos, boldog hír kelt szárnyra, terjedt futótűzként mindenfelé. Néhány asszony hallotta először valamiféle mennyei lénytől, azután szájról szájra adták tovább: Jézus feltámadott! Közben akadtak már olyanok is, akik látták, beszéltek Vele, hallották a köszöntését. Izgatottan súgták, kacagták, zokogták, kiáltották egymásnak: Láttad? Láttam! Nékem is megjelent! Nékem is! Egyre boldogabb bizonyossággá vált a hihetetlen csoda: Feltámadott az Úr bizonnyal! Ez a régi és mégis mindig új örömhír hangzik végig ma is a földön, az igazán jó hírre olyan nagyon szomjas embereknek - nekünk is: Feltámadott az Úr bizonnyal! Igénknek ez az utolsó szava a nagy csodahír kétségtelen valódiságát, hitelességét akarja aláhúzni. Azt hangsúlyozza, hogy valóban, valóságosan, igazán, ténylegesen, bizonyosan megtörtént a nagy csoda: a feltámadás! Nem képzelődés, nem kitalálás, nem rémlátás, nem látszat, hanem letagadhatatlan tény, hogy Jézus, Akit megfeszítettek, Aki olyan szörnyű kínok között halt meg, Akit eltemettek: ÉL! Igazán él! Halljuk meg hát újra mi is a legjobb hírt, amit Isten mondhat az embereknek: Jézus feltámadott! Jézus él!

Legelőször is azt szeretném kihangsúlyozni, hogy ez minden vitán, elképzelésen, pro vagy kontra véleményen fölülálló tény! Igaz! Tudom, hogy sokan nem hiszik, lehetetlennek tartják, kételkednek benne vagy megbotránkoznak fölötte, de akkor is igaz! Dacára minden jó vagy rossz szándékú félremagyarázásnak, mégis igaz! És én ezt most nem bizonyítani akarom. A Biblia Isten igazságait sohasem bizonyítja ész-okokkal, hanem mindenféle ész-okok ellenére egyszerűen kijelenti, tudtul adja. Így van ez az előbb felolvasott húsvéti történetben is.

Mi-mindent megtettek ott az emberek, hogy meg ne történhessék a feltámadás! Vagy ha már megtörtént, tagadással próbálják meggátolni a hír elterjedését. A húsvéti történet két különös följegyzés közé van beillesztve. Az egyik arról szól, hogy Jézus ellenségei őrséget kérnek Pilátustól a sírhoz. Nem hittek ugyan abban, hogy a Megfeszített valaha feltámadhat, de attól tartottak, hogy a tanítványok, ellopva a holttestet, becsapják a világot. Fegyveres őrizet alá helyezték tehát a sírt, és a nagy követ lepecsételték viasszal. Így azután nem történhet semmi csalás, be van biztosítva a világ egy föltámadott Megváltó ellen! Nem nyithatja ki a sírt senki az ő tudtuk és engedélyük nélkül! Ez történt a föltámadás előtt. Közvetlenül a föltámadás után pedig az, hogy az őrizők a mégis megnyílt sírtól visszatérve a városba, elmondtak mindent, ami történt. S akkor a bölcsek és hatalmasok tanácsot tartván, határozatot hoztak: el kell terjeszteni a hivatalos véleményt, mely szerint a tanítványok éjjel odajővén, ellopták a holttestet, míg az őrök aludtak. És sok pénzt adtak a vitézeknek. A pénz nem számít, csak a hír igaz ne legyen! Ez a kerete a húsvéti történetnek. Szinte körülveszi a feltámadás tényét az a kétségbeesett emberi próbálkozás, amely mindenképpen vissza akarja tartóztatni a csodát. Fegyverrel, pénzzel, hazugsággal, tagadással, okoskodással akar ellenállni Isten hatalmának. Meg nem történtté akarja tenni az isteni tényt, el akarja ásni, el akarja temetni Jézust örökre. Hadd merüljön a feledésbe, hadd maradjon kitalált mese, elavult monda a feltámadás!

De hiába minden igyekezet: nem sikerült! Jézus mégis föltámadott! A kő mégis elhengeríttetett. A sír mégis üresen maradt! Jézus mégis él! Minden emberi erőlködés a húsvéti tény valósága ellen olyan nevetséges és ostoba vállalkozás, mintha valaki a tenyerével akarná megakadályozni a Napot abban, hogy fölkeljen, és életadó sugarait szétszórja a földön. Tagadással, pénzzel, hatalommal nem lehet elhomályosítani az életet hozó, húsvéti fényt! Áttör annak a világossága minden emberi okoskodás, gyűlölet és hitetlenség felhőjén is! Ezek a szerencsétlen emberek, az őrök, meg a vének, meg a főpapok úgy tartoznak hozzá a húsvéti történethez, mint az éjjeli baglyok és denevérek a szürkülethez: amint a Nap fölkel, el kell tűnniük. És el is tűntek. Mert a Nap fölkelt, Jézus feltámadott! Mindennek dacára “feltámadott az Úr bizonnyal”! És ezen a tényen az sem változtat semmit, hogy ha a modern ember tagadja, ha a modern ember nem tud hinni az üres sír csodájában. Egy természettudós mondta egyszer, hogy a feltámadás - pláne a testi feltámadás - nem fér bele a modern ember világképébe. A halál igen. A halálnak nagyon is van helye a modern világképben. A halált komolyan tudja venni a modern ember. Hisz benne. Meg is van rá minden okunk, hogy komolyan vegyük, hiszen egész életünk a halál ölelő karjai között dobogó élet. De az, hogy Isten bele tud nyúlni a halálba is, és ki tud ragadni fojtogató öleléséből egy életet, ez ellenkezik minden tudományos magyarázattal. És ez igaz is!

De mégis megtörtént! Most az egyszer mégis az élet győzött még a halál felett is! Feltámadott az Úr bizonnyal, valóságosan, ténylegesen! Függetlenül attól, hogy lehetőnek tatjuk-e, vagy nem. Isten egyszerűen kijelenti a számunkra mint vitathatatlan tényt, valóban olyan dolgot, amit szem nem látott, fül nem hallott, embernek szíve meg sem gondolt, mint ami szétfeszíti eddigi fogalmainkat, túlhaladja elképzelésünket. Olyan valamiről szól a húsvéti hír, ami lehetetlen, hihetetlen - és mégis igaz! A kő elhengeríttetett. A mi világképünk köve is, természettudományos ismereteink köve is elhengeríttetett! Jézus föltámadott! Jézus él!

De nemcsak Jézus ellenségei szegültek ellen ennek a hírnek, hanem a tanítványai is hitetlenül fogadták az első pillanatban. Maga az a tény, hogy bebalzsamozták Uruk holttestét, holott megmondatott nekik, hogy harmadnapra föltámad, azt mutatja, hogy ők sem hitték a föltámadás lehetőségét. Úgy bántak a halott Jézussal, mint akinek örökre vége van. Múmiát csináltak belőle. És mi vajon nem ugyanezt tesszük-e sokszor? Mondjuk ugyan, hogy hiszek Jézus Krisztusban, Aki “harmadnapon halottaiból feltámadott”. De igazán hiszünk benne, az élő Megváltóban? Mi is hányszor bebalzsamozzuk őt mindenféle szép elméletekbe, dogmákba, a valóságos élettől egészen különálló, vallásos szertartásokba, hazug hitvallásba, karácsonyi, nagypénteki, húsvéti, ünnepi keresztyénségünkbe! Íme, most is az Ő feltámadását ünnepeljük - és az élet gondjai, a halál sötét réme mégis éppen olyan reménytelenül nehezedik ránk, mint azokra, akik nem ünnepelnek: mi is a halálban hiszünk inkább. Éppúgy tele vagyunk aggodalommal, félelemmel a holnapot illetően, mintha Jézus fel sem támadott volna. Éppen úgy félünk a betegségektől, a megöregedéstől, a meghalástól, éppen úgy kapaszkodunk a földiekbe, éppen olyan türelmetlenek, önzők, irigyek, hiúk, élvhajhászok, paráznák, fáradtak vagyunk, mintha nem is tudnánk róla, hogy Krisztus feltámadott! Mintha sosem hallottuk volna, hogy van örökkévalóság, és afelé megyünk! Hol van hát a mi hitünk a Feltámadottban? Nemcsak egy múmiában hiszünk?

Pedig feltámadott az Úr bizonnyal! - és a mi kételkedésünk, hitetlenségünk vagy hazug hitünk ellenére is él és uralkodik! És ma is az Ő kezében van minden hatalom, mennyen és földön, Európában, Ázsiában és Amerikában. Övé a hatalom és a dicsőség a mezőgazdaságban és a politikában, a gyárban és az otthonunkban, életünkben és halálunkban! Minden látszatkeresztyénségünk ellenére is igaz a húsvéti hír: feltámadott az Úr bizonnyal!

Olyan isteni tény ez, olyan isteni valóság, amivel ha nem számolsz is, igaz. Amit ha nem hiszel is, igaz. Amit ha tudós fölénnyel lemosolyogsz is, igaz! Amit ha tagadsz is, igaz! Viszont olyan isteni valóság, amivel ha számolsz, ami mögé, ha hitben odaállsz: megújulsz, föléledsz, átalakul az életed, megvigasztalódsz, fölbátorodsz, másként látod az életet, a világot, a történelmet, a problémáidat, önmagad és szeretteid halálát! Olyan tény, amiből és ami által élni lehet! Isten hirdeti: feltámadott az Úr bizonnyal! Valóságosan, igazán, ténylegesen!

Az az igazi húsvét, amikor valaki ezt a hírt nem egy bűnös prédikátor ajkáról hallja csak, hanem a lelke mélyén magától az Úrtól! Nem mindenki ugyanazon a napon ünnepli a húsvétot. Tamás apostolnak például egy héttel később volt húsvéti öröme, mint a többi apostolnak. Ne azért legyen húsvétunk ma, mert a kalendáriumban így van, hanem azért, mert a hitünk kitárulhat az élő Krisztus előtt! Az én húsvéti prédikációm nem elég a számodra, és ha akár angyal jönne a mennyből hirdetni neked, hogy föltámadott Jézus, éppúgy nem volna elég az sem, mint az asszonyoknak ott, a József kertjében.

Mit keresel tulajdonképpen ma itt a templomban? Egy prédikátort vagy egy ünnepi szónoklatot? Óh, akkor nagyon szegény húsvétod van! Abból nem élsz meg! Jézusra van szükséged, a Feltámadottra! Egyedül Őreá! De ez a Jézus azután teljesen elegendő is a számodra! Ha igazán Őt keresed, akkor Istennek most felséges üzenete van a számodra: Feltámadott az Úr bizonnyal! És akkor te ezentúl az élő Jézus valóságos jelenlétében és jelenlévő valóságában élhetsz tovább!

Feltámadott az Úr bizonnyal! Arra biztat ez a hír, hogy merj élni! Merj szembenézni önmagaddal, hibáiddal és karizmáiddal, gyengeségeiddel és erőddel! Merj szembenézni az élettel, az élet magasságaival és mélységeivel, örömeivel és szomorúságaival, szépségeivel és csúnyaságaival! Vállald az életet, úgy, ahogy van! Szeresd az életet, dacára annak, hogy olyan, amilyen! Lehet kedved megharcolni azt a bizonyos jó harcot, végigszenvedni, ha kell, a szenvedést, nyíltan szemébe nézni minden akadálynak és nehézségnek! Merj élni! De az igazi életet, a krisztusit élni, és nemcsak a látszatát, a karikatúráját annak! Merj remélni, hinni a jóban, a szépben, az igazban! Abban, hogy érdemes tisztának, becsületesnek lenni! Érdemes szeretni, megbocsátani, önmagadat elveszítve szolgálni! Hiszen feltámadott az Úr bizonnyal!

De jó lenne ilyen húsvéti hittel élni! Azt mondhatnátok most: hinnénk Benne, ha úgy találkozhatnánk Vele mi is, mint a tanítványok! Ha nekünk is megjelenne, ha belépne most ide a templomba! Ha ideállna a szószékre, vagy az Úr asztala mögé. - De hiszen itt van! Jelenléte bár nem látható, de hallható! Az Ige a Bibliában az Ő szava! A megterített úrasztala mögött valóban Ő áll, és Ő hív az Ő jelenléte valóságába! Mi is hihetünk hát Benne, és e hit által mi is élhetünk az Ő feltámadásának az erejében! Maga az élő Isten hirdetteti most ki közöttünk újra a nagy, húsvéti evangéliumot: Feltámadott az Úr bizonnyal! Ezzel a húsvéti bizonyossággal tegyünk most vallást arról, hogy Krisztus feltámadott!

Krisztus feltámadott,
Kit halál elragadott;
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus lett a vigaszunk,
Alleluja!
Ha ő fel nem támad,
Nincs többé bűnbocsánat,
De él, ezért szent nevét,
Zengjük ő dicséretét,
Alleluja!
Alleluja! Alleluja!
Örvendezzünk, vigadjunk,
Krisztus a lett a vigaszunk.
Alleluja!

(185. ének)

Ámen

Dátum: 1955. április 10. Húsvét.

Jézus Urunknak sok hatalmas kijelentése közül talán ez a leghatalmasabb, amiben isteni személyének a titka a legjobban lelepleződik előttünk. Még a nagy húsvéti eseményt megelőzően mondta ezt Mártának, amikor vigasztalta Lázár halála alkalmával. Márta akkor vajmi keveset érthetett belőle, hiszen akkor a legmerészebb képzelettel sem álmodhatott senki arról a csodáról, ami húsvét reggelén történt. Mi azonban már a megnyílt sírtól visszatekintve hallhatjuk ezt a hatalmas kijelentést, hogy “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. Számunkra maga a húsvéti tény is megvilágítja e szavak értelmét és a benne kifejezett igazságot. Szeretnék minden szót külön kihangsúlyozni, hátha a végén majd Isten Szentlelke minket arra a diadalmas hitvallásra indít, amit Márta mondott Jézusnak: “Én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az élő Istennek a Fia!”

Mennyi titok van csak ebben az egyetlen szóban: feltámadás! Sok évezreden át viaskodó emberi erőfeszítés, sóvárgás, reménység, vágy fejeződik ki benne. Emberi életünknek két hatalmas nyomorúsága van: a bűn és a halál. Minden más nyomorúságát az életnek le lehet győzni a tudomány, a hatalom, a jóakarat, tehát az emberi erő segítségével. De a bűn és a halál olyan végzetünk, amely fölött nincs és nem is lesz soha hatalma az embernek. Ki vagyunk szolgáltatva neki, rabjai vagyunk, akármilyen módon kezdünk küzdeni vele szemben, mindig alulmaradunk. A bűn bűn marad akkor is, ha kétségbeesett tehetetlenségünkben erényt csinálunk belőle, és a halál halál marad akkor is, ha tőle való félelmünkben tagadni próbáljuk a valóságát.

Sőt, a Biblia még tovább megy, és azt mondja: nem is kettő ez, hanem egy. A bűn és a halál összetartoznak, elválaszthatatlanok egymástól. A bűn zsoldja a halál. A bűn a halál fullánkja. A bűn az a halálos méreg, ami kitermeli a halált. Mert a bűn éppen az Istentől való elszakadás, az Élet Forrásától való eltávozás, az igazi életnek: az örök életnek a nélkülözése, hiánya, tehát: halál! Ezért sóhajt így Ezékiel próféta: “Bizony a mi bűneink és vétkeink rajtunk vannak, és bennük mi megrothadunk!” (Ez 33,10) A bűn halálos rothadás, halálba rothasztó erő, aminek a kiteljesedése a kárhozat. Ez a mi életünk. Ilyen az emberi élet!

De az ember minden időben és a kultúra minden fokán ösztönösen megérezte, hogy nem ez volna eredeti rendeltetése, nem ez lehet az igazi élet. Nem a bűn és a halál zsarnokságába teremtetett. Ebbe nem lehet belenyugodni. Ebből a rettentő nyomorúságból kell, hogy legyen szabadulás. Ezért van minden pogány vallásban, vallási mítoszban valamiféle utalás a feltámadásra, a halál hatalmának a megtörésére. Ősi vallásos mítoszok szólnak a meghaló és újra feltámadó tavasz-istenről. Mindezek a pogány mítoszok egy beteljesületlen vágyakozásnak a kifejeződései, az örök ember sóvárgását fejezik ki az isteni megváltás után, a feltámadás után, az után a valami után, aminek egyszer el kell jönnie. És ez az általános, ez az örök emberi vágyakozás teljesedett be húsvétkor a Názáreti Jézus feltámadásában. Ő az, akiben a teljes megváltás: vagyis a bűn és halál legyőzése megtörtént, Ő a feltámadás és az élet.

Igaza van tehát az embernek, amikor nem tud belenyugodni a bűn és halál zsarnokságába, mert lám: van olyan életforma, ahol sem a bűn, sem a halál nem úr többé - Krisztusban, az Ő személyében. Íme, így mondja: “Én vagyok a feltámadás és az élet”. Nem így, hogy én a feltámadott és élő Krisztus vagyok - nem. Ennél több az, hogy Ő maga a feltámadás és maga az élet. Benne az élet és a feltámadás nem ígéret többé, nem óhajtás, vágyakozás, hanem beteljesedés, testet öltött valóság! Jézus föltámadása nemcsak Jézusnak a föltámadása, nemcsak az Ő személyes ügye, hanem általában a föltámadás, isteni győzelem a halál fölött, minden halál fölött, az erkölcsi, a lelki halál fölött is, a bűn halála fölött is. Egy új világteremtés kezdete, csak itt nem a semmiből teremti Isten az életet, mint kezdetben, hanem a halálból, tehát feltámadás által nyert élet ez.

És az is nagyon fontos, hogy Jézus így mondja: “Én vagyok a feltámadás és az élet.” Tehát nem így, hogy én leszek számotokra majd a feltámadás, ha meghaltatok. Hanem én vagyok, most, itt, már e földön, a jelenben! Tehát a feltámadás, vagyis az az életforma, amiben többé már nem úr a bűn és a halál, az nem valahol túl a téren van, nem a mennyben keresendő - és nem is túl az időn, valamikor a meghalás után, az utolsó napon - hanem a bűn birodalmán túl, a bűn és halál alá rekesztettség végzetén túl és fölül, ott, ahol a bűn megkötöző és halálba rothasztó erői már ártalmatlanok, és ezért szabadon érvényesül Isten akarata, Isten igazsága, Isten jósága, Isten szeretete, Isten élete. Az örök élet! Ez a feltámadás! A bűnnek a halálba lehúzó valóságából az isteni örök életbe föltisztuló élet. Ez az élet, ez a halálból feltámadás által nyert élet: ez vagyok én - mondja Jézus.

Mintha azt mondaná, hogy: a számotokra vagyok a feltámadás és az élet - annyira a ti számotokra, hogy ha valaki hisz énbennem, az is él, az is a feltámadás életformájában élhet! Azt jelenti ez, hogy tehát ne úgy gondoljunk a feltámadásra, mint ami majd valamikor a halálunk után, az ítélet napja felé, a messzi jövőben történik meg. Ne toljuk ki a feltámadást évezredekre a ködös bizonytalanságba, mert a feltámadás, mint bűnön és halálon diadalmaskodó életforma elkezdődött már a Krisztusban, és az őbenne való hit által elkezdődhet mibennünk is. Tehát a föltámadás e földi életemen belül is bekövetkezhet. Ezért mondja, hogy aki hisz énbennem, él. A feltámadást éli. Ahogy egy másik alkalommal mondta: aki hisz Őbenne, máris átment a halálból az életbe. (Jn 5,24) E földön is benne él az örökkévalóságban.

Tehát: aki hisz Krisztusban! Abban a Krisztusban, Aki utánunk jött a mi Istentől elszakadottságunkba, Aki utánunk a poklokra alászállott, Aki érettünk bűnné és halállá lett - és akit Isten ebből a halálból feltámasztott. Aki hisz abban a Krisztusban, Aki éppen azért merült el a bűn és halál tengerének a legmélyére, mert belénk kapaszkodott, mert átölelt bennünket, elmerülőket, megfulladókat. És ha Isten őt most fölhozza mégis ebből a halálból és megmenti, föltámasztja, akkor ez éppen azt jelenti, hogy bennünket is magával hozott, fölemelt a föltámadott életbe.

Hinni a Krisztusban, ebben a Krisztusban elsősorban azt jelenti hát, hogy hagyom magam mint a vízbefúló, ráhagyom magam a megmentőmre, hadd öleljen meg, hadd szorítson magához, hadd kapaszkodjék belém, hadd ragadjon meg - és hadd vigyen magával a föltámadásba. Belehiszem magam a Krisztusba, Aki maga a föltámadás és az élet a számomra is. Hinni benne annyi, mint odaadom magam néki, kiszolgáltatom magam néki, akiben a bűn és a halál már elvesztették erejüket, nem uralkodnak többé.

De ez csak egyik oldala a hitnek. A másik oldala pedig az, hogy magam is kezdem most már élni a feltámadást, elindulok egy olyan új életbe, amely már túl van a bűn és halál uralmán. Elkezdek szeretni ott, ahol eddig csak gyűlölség volt, elkezdek megbocsátani ott, ahol harag és megbántás történt, elkezdek türelmes lenni a legnagyobb idegesség közepette. Megpróbálok békességet teremteni a békételenségben, világítani a sötétségben, örömet vinni a szomorúságba, vigasztalást a bánatba, átvenni magamra önző emberek terhét, tiszta szemmel belenézni a tisztátalan világba, két mérföldre elmenni azzal, aki egyre kényszerít, nem aggódni a mindennapok gondjai között, igazat mondani minden körülmények között, derűs bizalommal nézni a jövendőbe. Igen: ezt jelenti hinni a Krisztusban, a föltámadásban. A föltámadás titkát nem megérteni kell - nem is lehet -, hanem megélni kell, mert azt lehet, a Krisztusban való hit által. A hit által maga Jézus lesz föltámadássá és életté az emberben.

A föltámadás halálból teremtett életet jelent, tehát éppen azt, hogy ahol mi lehetetlennek tartunk minden élet-megmozdulást, ahol mi magunktól tehetetlenek vagyunk, erőtlenek, képtelenek lennénk, ott Jézus lehetőségeket nyit, és gazdag virágzást bontakoztat ki. Hinni a Krisztusban: hinni a föltámadás valóságában, annyira hinni, hogy annak erőit egészen a mi leghétköznapibb világunkig látjuk kiterjedni, és hinni, hogy nincs egyetlen olyan helyzet sem, ahová a föltámadás el ne érne. Hinni: átmenni a halálból az életbe, az Ő ereje által megélni a föltámadást.

Hinni tehát egy nagy, merész elhatározás, mindig megújuló döntés az engedelmességre, merni elindulni a bűn és halál hullámai fölött, mint Péter, amikor Jézus hívására kiszállt a hajóból és járt a vízen, azzal a képtelenségnek látszó bizonyossággal, hogy nem merülök el benne, hogy a föltámadás erői éltetnek. Valósággá lesz Jézus szava: aki hisz énbennem, az él! Élhet! Így élhet. Megélheti a feltámadást, a bűn és halál uralmán túli, fölötti életet. Hát nem ez az igazi élet?

Élni nem azt jelenti, hogy habzsolom az élvezeteket, amiket egy rövid földi tartózkodás nyújthat, megkaparintok magamnak mindent, ami a kényelmemet, hiúságomat, nagyravágyásomat kielégítheti, és közben rettegek a megöregedéstől, ami lassan lehervaszt mindent, aminek örülni lehet. Ez nem élet, így az állat is tud élni. Az az igazi élet, amit Istennel és emberrel megbékülve élünk, amit Isten dicsőségére és az emberek javára élünk, amit a bűn és halál rabságából megszabadítottan élhetünk, amiben nem félünk az öregségtől, mert a megérés és a beteljesedés örömét tudjuk látni benne, amelyben a múlandó egyre jobban letöröltetik, és az örök élet egyre jobban előtűnik rajtunk.

Tehát az az igazi élet, amit a Krisztusban való hit által élünk és élhetünk meg. Annyira, hogy egyenesen így mondja Jézus: “Aki hisz énbennem, még ha meghal is, él az.” Még a meghalás sem vet neki véget. A meghalás csak a halandóságnak, a tökéletlen állapotnak a vége, nem az életnek! Maga az élet, a föltámadott élet megy tovább gazdagabban, teljesebben, nagyobb lehetőségekkel. Igen: aki hisz őbenne, ahogy Ő mondta: soha meg nem hal!

Hiszed-é ezt? - kérdezte Jézus Mártától, és kérdi most tőlünk. Hiszed-e, hogy Krisztusban a tied a feltámadás és az élet? Adja Isten kegyelme, hogy teljes szívvel tudnánk elmondani Márta hitvallását: “Igen Uram, én hiszem, hogy te vagy a Krisztus, az Istennek Fia”! (Jn 11,27)

Ámen

Dátum: 1953. április 5. Húsvét.

Esti istentiszteleteinken végigkísértük Jézust a szenvedések útján, és így lépésről lépésre haladva megérkeztünk vele együtt a Golgotára. Bárcsak a valóságnak megfelelően tudnánk magunkat beleélni az Ő mérhetetlen szenvedéseinek a mélységébe, és bár nagy lekötelező hálával tudnánk elfogadni ennek a szenvedésnek a gyümölcsét! Mindkettő: a szenvedés legnagyobb mélysége és hálánk legmélyebb oka is ebben a fölkiáltásban fejeződik ki: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” - Igen: Miért? Mennyi gyötrelem van ebben a kicsiny szóban, és mekkora kegyelem a reá adott válaszban! Ezt hadd láttassa meg velünk most Isten Szentlelke a megváltás evangéliumában!

Azt szoktuk mondani, hogy nekünk, reformátusoknak a nagypéntek a legnagyobb ünnepünk. Abban az értelemben helyes ez az érzésünk, hogy az evangélium igazsága a keresztben koncentrálódik. Az egész keresztyénség - mindenfelé a világon - ezen a napon Krisztus keresztje köré sereglik össze. És ennél jobbat nem is tehetne. De vajon igazán a valóságnak megfelelően látjuk-e mi azt a keresztet? Hozzá vagyunk szokva, hogy Jézus szenvedését és halálát bizonyos művészi megjelenítésben képzeljük el: Dürer, Rembrandt, Rubens vagy Munkácsy szemével látjuk ott Megváltónkat a kereszten. És így mindez - még ha megható is a számunkra - bizonyos műélvezetté lesz. - Azután Jézus alakját tizenkilenc század hódolatának rárakódott dicsfényével körülövezve látjuk. Azzal a glóriával töviskoronás feje körül, amit éppen mérhetetlen szenvedése szerzett a számára.

Nos, az az igazi keresztre feszítés más volt. És fontos, hogy ezt a maga nyers valóságában próbáljuk meglátni. Ami azon a pénteken a 33. vagy 35. évben reggel 7 órától du. 6 óra tájig Jeruzsálemben történt: nem ilyen áhítatosan szép kép, hanem nagyon szörnyű, súlyos életvalóság. Aki ott függött rettenetes kínok között a keresztfán, az Őt körülvevő emberek szemében nem a glóriás Krisztus, hanem veszedelmes gonosztevő. Dühödt tömeg közepette vonszolják a vesztőhelyre. Úgy mutogatnak rá, mint lázadóra, istentelenre, rajongóra, fölforgatóra, aki jól megérdemelt útját járja. A fájdalmak útján nem kíséri a keresztyénség hódoló serege, mert abból akkor még semmi sincsen. Néhány hozzátartozója is csak lopva vet rá egy-egy rémült pillantást. Akik hittek benne, most valahol távoli rejtekhelyen bújtak meg. Nagy elhagyatottságban, egyedül járja az útját. És nem csak külsőleg, hanem belsőleg, lelkileg is. Egészen egyedül hordozza a maga igazának roskasztó terhét. Majd kifeszítve szegezik föl egy akasztófára. Mert a kereszt - ez a szentté vált szimbólum - akasztófa volt, amin a legveszedelmesebb lázadókat, rabszolgákat, gyilkosokat szokták volt kivégezni. Micsoda rettenetes kép: akasztófán volt akkor e földön képviselve az Isten Országa, az Isten Igazsága, ez volt az egyetlen hely számára az emberek között. És az az akasztófa ott volt fölállítva az országút mentén. Minden arra menő szinte hivatva érezte magát arra, hogy legalább egy követ vagy valamilyen gúnyos, esetleg átkozódó szót dobjon reá. Meg is teszik sokan, jogosnak vélt fölháborodásukban.

Ki tudna belelátni a gyötrelmeknek abba a tengerébe, ami Jézus lelkében viharzik? - Gonosz-ostobán kiáltják felé: “Másokat meg tudott tartani, magát nem tudja megtartani. Most szálljon le a keresztről, ha Isten Fia.” (Mt 27,41) Mondja meg nekik, hogy éppen azért nem száll le, mert Isten Fia?! Mondja meg nekik: Emberek, hiszen nem magamat akarom én megtartani, hanem titeket: ezért kell így meghalnom!? Nem! Miért mondaná? Most úgysem értenék meg! Most egyedül kell megharcolni ezt a küzdelmet, elhagyatva, részvét nélkül, gúnykacaj között. Egyedül az Istennel. “Majd hat órától kezdve pedig sötétség lőn mind az egész földön kilenc óráig.” Ijesztő, kozmikus gyász borult a Golgotára fényes nappal. Döbbent csend lett a kereszt körül. És ebben a csendes, fekete sötétségben ott függött Jézus a fán. Most már az eget sem láthatta. Mintha az alvilág sötét erői húznák lefelé! Mintha Isten sem akarna többé tudni róla! Barátai elhagyták. Most hát még Isten is elfordul tőle?! Isten is elhagyta? Három órán át tartott az ijesztő fénytelenség. Jézus már nem bírta tovább. Fölkiáltott: “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” És az evangélista megjegyzi, hogy ezt nagy fennszóval kiáltotta Jézus. Nem elhaló sóhaj volt ez, hanem iszonyattal teli sikoltás, mint amikor valaki elmerül a hullámokban. Az éles, borzongató jajkiáltás betöltötte a Golgotát. Ki tudná utánaérezni azt a rémült fájdalmat, amit Jézus ezzel a kiáltással kifejezett? Hiszen ez a borzalmak borzalma, maga a pokol, a kárhozat átka: Istentől elhagyatva lenni!! Jézus a saját kora nyelvén mondta e szavakat. Az evangélista lefordította számunkra. De mit használ itt a fordítás? Úgysem értjük. Nincs ember, aki megértené e rettenetes szavak igazi értelmét: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?”

Miért nem értjük? Azért, mert azt a másik nagy titkot sem érthetjük: Jézusnak az Atyával való közösségét. Azt, amit Ő maga így mondott: “Én és az Atya egy vagyunk!” (Jn 10,30) Meg így: “Aki engem látott, látta az Atyát.” (Jn 14,9) És mivel ezt nem értjük, azért nem tudjuk megérteni azt sem, ami abban a sötétségben történt, amikor ez az egység az Atyával - elszakadt! Ez volt számára a legrettenetesebb gyötrelem. Elszakadni az Élet Forrásától. Nem a szögek a húsában, nem a gúnyolódó ellenség inzultusa, nem a felfeszítés testi kínja, hanem az a tény, hogy egy időre elveszítette az Atya jelenlétét. Egészen elmerült Isten ítéletének a hullámai között. Valóban: alászállott a poklokra! “Én Istenem, én Istenem miért hagytál el engemet?” - És mi is csak megrendült lélekkel dadoghatjuk utána a kérdést: Én Istenem, óh én Istenem, miért, hát miért? Azért, mert az ember elhagyta az Istent. Azért kellett neki elszakadnia az Élet Forrásától, mert az ember elszakadt az Élet Forrásától. Ilyen rettenetes mélységbe kellett alászállnia, hogy megtaláljon bennünket, hogy egészen eggyé lehessen velünk. Ebből a mélységből: az Istentől való elszakadottságnak az állapotából kellett éppen fölemelni bennünket. Ennyire valóságosan, teljesen utánunk nyúlt, utánunk jött az Isten, bele a mi istentelen életünkbe, a mi halálunkba, a mi kárhozatunkba!

És mindezt nemcsak azért, hogy megossza velünk ezt a sorsot, vagy hogy megszemlélje nyomorúságunkat, mint egy király a nyomortanyát, vagy mint a bíró a börtöncellát, hanem úgy, mint aki mindezt teljesen és végérvényesen átvállalja rólunk és helyettünk önmagára. Úgyhogy nekünk nem is az a kérdésünk: Én Istenem, miért hagytad el őt, hanem az, hogy: kiért? És ezt már csak térdre roskadva lehet igazán tudomásul venni, hogy éretted, érettem, miattam, helyettem! - Ezért! Mert az Úr mindnyájunk bűnét Őreá vetette, és a mi nevünkben Ő áll ott vádlottként Isten ítélőszéke előtt, a mi bűneink büntetése szakad rá abban a gyötrelmes halálban. Ezért nemcsak úgy érzi Jézus, mintha elhagyta volna őt az Atya, hanem magát a gyötrelmes tényt fejezi ki, a teljes elszakadás tényét, azt a kínt, ami a ki nem engesztelődött bűnösre a halál után vár, kiszolgáltatva a sötétség hatalma minden gyötrelmének, amit csak bűneinkért megérdemeltünk. Ezt vette le rólunk, ettől váltott meg bennünket! Itt nem egy általános megfeszítés, halál és eltemetés történt, amilyen már nagyon sok volt ezen a földön, hanem itt Jézus a poklot járta végig ebben a megfeszítésben, meghalásban. Itt megváltó halál történt. Másért, más helyett, valaki másról vette le az ítéletet, a büntetést, valakinek a helyébe lépett, valakit helyettesített. Valakit a reá váró pokoltól, kárhozattól mentett meg, váltott meg itt e halállal. Tudod kit? Ki az a valaki, akiért ilyen rettentő áldozatot hozott az Isten? - Te! Ezért volt az a halál maga a kárhozat.

Tehát azért hagyatott el egy aránylag rövid időre, hogy mi mindörökké élhessünk az Isten kegyelmében, jelenlétében, közösségében. Hogy soha-soha ne kelljen azt mondania egy hívő léleknek, amit Ő mondott: “Én Istenem, miért hagytál el engemet?” Mindenkinek jönnek olyan időszakok az életében, amelyek hasonlítanak ahhoz a golgotai sötétséghez hat és kilenc óra között, amikor úgy érezzük, mintha kialudt volna minden világosság, mintha a kétségbeesés sötétsége terjesztené ki sötétjét ránk, mintha eltávozott volna tőlünk Isten valósága. Olyan órák, amelyekben a szívünk - jobban, mint valaha - megérti Jézusnak ezt a gyötrődő fölkiáltását: “Miért hagytál el engemet?” Vess ilyenkor csak egyetlen pillantást lélekben az Egyetlenre, Akit Isten igazán elhagyott - éretted, éppen azért, hogy te soha-soha ne légy többé elhagyatva. Mondd el éppen ilyenkor Pál apostollal: “meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, Sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény nem szakaszthat el minket az Istennek szeretetétől, amely van a mi Urunk Jézus Krisztusban”. (Róm 8,38-39)

Jézus halála pillanatában valami olyan dolog történt, aminek komoly jelképes jelentősége is van: a templom kárpitja - az a vastag szőnyeg, ami a templom szentélyét, az Isten lakóhelyét jelképező szentek szentjét a templom többi részétől elválasztotta - fölétől az aljáig kettéhasadt. Az Istentől való elválasztásnak, elszakadásnak a szimbóluma szétszakadt. Leomlott az a válaszfal, ami a Szent Istent és a halandó bűnöst és világát egymástól elválasztotta. Szabaddá lett az út. Senki sincs kizárva már Isten jelenlétéből, közelségéből. A mennyei világ ajtaja rányílott a földre. Ebbe az Istentől elszakadt életünkbe beárad már az örökkévalóság levegője, élete, ereje! Nincs tovább már menny föld nélkül, és nincs föld menny nélkül. Nincs fenn és nincs lenn többé. Egy világgá forrt össze az e világ és a túlvilág. Az időit áthatja az örökkévaló, és a láthatót hordozza a láthatatlan. Nincs a földi életnek olyan mélysége, gyötrelme, amelynél még mélyebbre le ne hatolt volna Isten kegyelme, szeretete a kereszten. Nincs többé olyan sötétség, amelyet át ne törne az örök világosság fénysugara. Valóban: itt az Isten köztünk! Ez az Isten felelete arra a halálos agóniában elkiáltott, fájdalmas MIÉRT-re: “Miért hagytál el engemet?” Azért, hogy azon a halálon ütött rettentő résen át megteljék a föld Istennel, isteni energiával, új élettel, örökkévalósággal.

Az Ő személyében koncentrálódott mindnyájunk bűne azért, hogy ugyancsak az Ő személyében koncentrálódjék Isten minden haragja, a bűn minden ítélete. Ezért van itt ebben az Isten megváltó erőinek is forrása. Ez a megváltás! Ez a kegyelem! Mi a megváltás? Isten energiája: új, megtisztult életet lehet élni általa. Mi a kegyelem? Isten energiája: be lehet lélegezni imádság által, mint a friss levegőt. És mi a keresztyén élet? Ugyanez: Isten energiája az emberben. Krisztusban hinni annyi, mint az élő Isten megváltó erejéből élni. És ezt lehet, szabad, hiszen a templom kárpitja a fölétől az aljáig kettéhasadt.

Ne csak ünnepeljük hát a nagypénteket, ne ünnepet csináljunk belőle, amelyen részt veszünk egy megható istentiszteleten, és amelyről azzal a jó érzéssel megyünk haza, hogy ma megint jó keresztyének voltunk, hanem tárjuk ki magunkat a kitárult menny előtt, hadd járjon át, hadd éltessen bennünket a keresztről való beszéd ereje majd otthon, és kint a világban, minden dolgunkban, az Ő dicsőségére!

Ámen

Dátum: 1953. április 3. Nagypéntek.