Spurgeon, Charles

Egy új év kezdetén és egy új kötet prédikáció első lapjánál* (minden évben kiadott egy kötet prédikációt? ez az új pedig a 25. kötet volt.) egy pár őszinte intő szót akarunk mondani; csakhogy sajnos, a jelen alkalommal a prédikátorból fogoly lett és párnájáról kénytelen intést mondani, ahelyett, hogy szószékéről beszélne.* (Ezt a prédikációt a betegszobában írta, mivel akkor ágyban feküdt) Ne tekintsétek e pár szavakat, amelyeket most összehoztam, úgy, mintha egy beteg ember foszladozó erejéből kerülnének elő, mert egy megsebesült katona fegyveréből kilőtt golyó éppen olyan gyorsasággal süvít tova, mintha az a katona egészséges volna. A mi kívánságunk, vágyunk az, hogy élő szavakkal beszéljünk vagy sehogy sem. Az, aki képessé tesz engem, miszerint felüljek és e reszkető szavakat összehozzam, Ahhoz fordulok fohászommal, hogy adja e szavakba az Ő lelkét, hogy így akaratának megfeleljenek.
A vincellérnek szavai, melyeket a gyümölcstelen fügefáért mondott, mikor kérte, hogy: „hagyj békét neki még ez esztendőben”, akkorától kelteztek, amikor mondta őket, vagyis attól az időponttól még egy esztendőig. A virágoknak és gyümölcstermő fáknak, növényeknek természetes időszakuk van; világos, hogy az év végét jelentette a fügefánál az az idő, mikor elérkeztek azok a napok, hogy neki meg kellett volna mutatnia gyümölcsét és az év elejét jelentette az, mikor a vincellér újra megkezdte munkáját a növények körül. Az emberek azonban olyan gyümölcstelen lények, hogy az ő gyümölcseiket nem bizonyos időszakok jelzik és ezért volna szükséges mesterséges időbeosztásokat készíteni számukra; mert sehol sem látni a lelki aratásnak vagy a szőlőszedésnek erős munkáját, vagy ha volna is ilyen, akkor meg a kalászok és a szőlőfürtök nem teremnek meg rendes időre, úgy hogy kénytelenek vagyunk külön megállapodást létesíteni és egymáshoz így szólani: „Ez legyen a kezdete egy új évnek.” Legyen tehát ez így. Kívánjunk tehát boldogságot és szerencsét egymásnak ahhoz, hogy ez új esztendő felpirkadását megláttuk és imádkozzunk őszintén és buzgón azért, hogy ez évben járhassunk, élhessünk és majdan befejezhessük az Úrnak soha meg nem szűnő áldása mellett, ki egyedüli tulajdonosa minden esztendőnek.
Egy új évnek a kezdete rendesen megköveteli a visszapillantást. Tegyük ezt meg őszintén és a felelősség tudatában. „Még ez esztendőben”, ‒ tehát voltak ezelőtt számos évek, melyekben élveztük az Úr kegyelmét. A vincellér nem ez évben tapasztalta először, hogy a fügefa nem hozott gyümölcsöt és a szőlőtulajdonos sem először látta, hogy hiábavaló e fán gyümölcsöt keresni. Isten, aki nekünk „még ez esztendőt” adja, már sokkal többet adott nekünk ezelőtt; az ő el nem múló kegyelme nem új előttünk és az ő türelme a mi sok vétkeink miatt már erős próbákat állt ki. Először jönnek az ifjúi évek, amikor csak egy pár gyümölcs is igen kedves az Úr előtt. Miként használtuk mi fel azokat? Elpocsékoltuk-e erőnket vad gallyak és buja levelekre? Ha igen, akkor méltán fájlalhatjuk az eltékozolt erőt, a haszontalanul felhasznált életet és a sokszorosan felszaporodott bűnöket. Ő, aki ifjúságunk aranyos napjait nyomtalanul eltűnni látta, mégis megadta nekünk „még ez esztendőt” és ezért lépjünk szent buzgalommal be ez évbe, nehogy a még meglevő erőt és melegséget is azon módon pazaroljuk el, mint ezelőtt. Az ifjúi évek nyomában jöttek az első férfiúi évek, amikor családot alapítottunk és amikor oly fává alakultunk, amely erősen áll helyén; ekkor is felséges lett volna a gyümölcstermés. De mit hoztunk ekkor? Hoztunk-e az Úr számára egy kosár ízletes nyári gyümölcsöt? Felajánlottuk-e neki erőnk első zsengéjét? Ha ezt megtettük, akkor magasztaljuk a nagy kegyelmet, amely ily korán megmentett bennünket; ha azonban nem tettük meg, akkor megbüntet minket az elmúlt idő és mialatt ujjait intőleg felemeli, egyben figyelmeztet, nehogy „még ez esztendőben” is előbbi életünk útjait tapossuk. Aki ifjúságát és férfiúságának első esztendeit eltékozolta, az eddig éppen elegendő balgaságot követett el, elég, hogy az elmúlt időben teljesítette a test és vér akaratát; a gonoszság poharának csordultig való töltését jelentené, ha „még ez esztendőben” is a bűnnek szolgálna. Sokan közülünk most vannak életük derekán, és a fejük felett elrepült évek már nem csekély számúak. Szükséges-e még mindig beismernünk, hogy életünket a „sáskák és a rovarok” emésztik fel? Megváltoztattuk-e már utunkat és tudjuk-e, hogy hova megyünk? Esztelenek vagyunk-e még mindig, dacára annak a negyven esztendőnek, mely a vállainkat nyomja? Megüti-e már a naptár szerinti esztendeink száma a félszázat, és még mindig messze vagyunk az ezt megillető értelemtől? Édes Istenem, még mindig vannak emberek, akik már meghaladták ezt a tiszteletreméltó kort, és még mindig tudatlanságban tévelyegnek! Hatvan esztendő és nem megmentve, hetven és nem újjászületve, nyolcvan és még fel nem ébredve, kilencven és nem megújulva! Megdöbbentő szavak! Lehet azonban, hogyha ezt meghallják, megcsendül belé a fülük, és megrettenve felugranak. Állhatatosan megmaradni a bűnben, ez elárulja a szív megkeményedését, és ha a lélek sokáig feküdt a közönyösségben, igen nehéz ebből a halálos álomból felébreszteni.
E szavak alapja: „Még ez esztendőben”, ‒ eszükbe juttatja néhányunknak azokat az éveket, mikor nagy kegyelmi ajándékokat nyertünk, mikor fürödtünk az örömben. Leraktuk-e ez éveket az Úr lábai elé? Hasonlítottak a lovak ezüst csengettyűihez, ‒ Vajon „az Úrnak szenteltettek-e?” (Zak.14,20) Ha nem, miként fogunk felelni, hogy ha „még ez esztendő” is örömteljes javakkal lesz tele és mi mégis gondtalanul és haszontalanul töltjük el napjainkat? ‒ E szavak azután olyan éveket is emlékezetébe idéznek némelyikünknek, amikor nehéz megpróbáltatások és nagy szomorúságok érték. Mi történt abban az esztendőben? Isten nagy dolgokat tett értünk, állandóan gondoskodott rólunk támogatott minket, számtalan jótéteményben részesített, viseltettünk mi vele szemben úgy, ahogy illenék ez a Tőle elfogadott javakért? Lefeküdtünk-e nyugodtan és zúgolódás nélkül fekhelyünkre, elkülönödtünk-e a világtól és megtartottuk-e a szövetséget állhatatosán, amelyet Krisztussal kötöttünk? Hoztunk-e létre fürtöket, hogy a szőlőtulajdonosnak örömet szerezzünk? Ne vessük el az önvizsgálódásnak e kérdéseit, mert lehet, hogy ez az esztendő ismét a rabságnak esztendeje lesz és hogy lesz olyan idő, melyet a tűzkatlanban és az olvasztó kohóban fogunk eltölteni. Adná az Úr, hogy az esetleg bekövetkezendő próbák minél több polyvát ragadjanak ki belőlünk, hogy a visszamaradó búza annál tisztább legyen.
Az új esztendő eszünkbe juttatja az alkalmakat a cselekvésre, amelyek elérkeztek és elmúltak, és emlékezetünkbe hozza a véghez nem vitt határozatokat, amelyek kivirultak csak azért, hogy azonnal elszáradjanak; legyen „még ez az esztendő” is olyan, milyenek az elmúltak voltak? Nem szabad-e reménylenünk, hogy az élvezett kegyelmi ajándékokat még nagyobb ajándékok is fogják követni, és ne törekedjünk- e erőre, hogy szegény, beteges ígérgetéseinket erőteljes cselekedetekké változtassuk?
Miközben az elmúlt időre visszatekintünk és panaszkodunk ama balgaságok fölött, amelyekbe nem akarunk „még ez esztendőben” is beleesni, egyben fohászkodunk a mindent megbocsátó kegyelemhez, hogy oltalmazó gondviselését, határtalan jóságát, isteni szeretetét „még ez esztendőben” is számtalanszor éreztesse velünk.
Ha a prédikátor szabadon követhetné gondolatait, akkor beszédét tetszés szerint, különböző irányba vezetné, csakhogy mivel gyenge ehhez, ezért kénytelen magát az árra bízni és attól hajtatni magát, amely azután egy második pontra irányítja figyelmét. A felolvasott részben irgalmasságról van szó. Meglehetős jóindulatról tesz tanúságot, hogyha annak a fának, mely a földet eddig hiába foglalta el, még egy esztendőt adnak, és ezért a meghosszabbított életet mindig mint bizonyos kegyelmi tényt kell megtekintenünk. Mintha kölcsönt kaptunk volna, úgy kell „még ezt az esztendőt” elfogadnunk. Nem helyes, ha arról beszélünk, mintha mi semmit sem adnánk az életért és mintha ittlétünkre csak mint valamilyen büntetésre tekintenénk; nem, mert itt vagyunk „még ez esztendőben” az Úr ígéreteinek következményeként, és itt vagyunk szándékainak betöltésére.
Az istentelen embernek tartania kell attól, hogy az Isten félreveti hosszú tűrését, amellyel eddig viselkedett vele szemben, és ezért engedje magát a szeretet kötelékével megkötözni. Vajha az Istennek Szentlelke a tagadót, az Úr napjának megrontóját és a nyilvános gonosztevőket odavinné, miszerint éreznék, mekkora csoda az, hogy életük „még ez esztendővel” is meghosszabbíttatott. Talán elhatározták, hogy nem káromkodnak, nem tobzódnak, nem dőzsölnek és nem dacoskodnak többé Alkotójukkal? Ez legyen a gyümölcse egyedül e türelmes irgalmasságnak? Az a tétovázó lélek, aki a menny örömüzenetét habozásaival és béna ígéreteivel mindeddig távol tartotta magától, ne csodálkozzék-e, ha megtudja, hogy „még ez esztendőben” látni fog? Nem elég, hogy az Úr eddig hordozta és gyengeségeit, sok fogyatkozásait eltűrte? Legyen a kegyelemnek ez esztendeje is még a régi módon eltöltve? Gyorsan elmúló benyomások, heves fogadalmak, majd gyakori visszaesések ‒ ez az unalmas régi történet ismétlődjék-e meg újra és újra? A megrettent lelkiismeret, a zsarnok szenvedélyek, az elnyomott mozdulatok ‒ még mindig ezek legyenek az ismertető jelei egy-egy esztendőnek? Isten oltalmazzon bárkit is közülünk attól, hogy „még ez esztendőben” is csak habozzon és csak halasztgasson. Határtalan szánalom tartja csak vissza az igazság fegyverét, ingereljük-e tehát avval, hogy ismét elkövetjük a régi bűnöket, hogy aztán a harag annál nagyobb mérvben sújtson reánk? Mi bánthatná meg a tökéletes Jóságot jobban, mint a határozatlanság? Éppen nem csodálkozhatunk, ha az Úr prófétája így kiáltott fel: „Meddig sántikáltok kétfelé?” Méltán várhatja az Úr, hogy határozatra jussunk és biztos, szilárd választ adjunk neki. Óh, te határozatlan lélek, meddig akarsz még a menny és pokol között lebegni, és töprengeni, mintha nehéz volna a sátán rabszolgasága és a mennyei Atya végtelen szeretete között választani? „Még ezt az esztendőt” is el akarod tékozolni, és kényszeríteni akarod az Igazságot, hogy ellened fellépjen? Próbára akarod még mindig állítani az irgalmasságot, és továbbra is lázadozni akarsz? „Még ez esztendőben” alkalmat kell adnod az isteni szeretetnek, hogy vétkeid sorozatától megszabadítson. Ah, ne viselkedj olyan alacsonyan a benned feltámadó nemesebb ösztönök ellen, nehogy helyrehozhatatlan kárt okozz saját magadnak.
A hívő ember „még ez esztendőben” távol tartatik a mennytől, de nem harag miatt. Vannak itt még némelyek, akik miatt szükséges, hogy még e testben maradjon, vannak még olyanok, akiknek meg kell mutatnia a menny felé vezető utat, és vannak még, akiket a Megváltó lábai elé kell vezetnie, mint irgalomra szomjas bűnösöket. Még sok szent van e földön, kiknek számára még nincs elkészítve a mennyek országa, mert legközelebbi felebarátjaik még nem szabadultak meg a veszélytől, mert még nem gyűlt össze megfelelő számú lelki gyermekük a mennyben, hogy nekik egy igazi, hatalmas, mennyei „Üdvözlégy!”-et mondjanak; várniok kell „még ez esztendőben”, hogy nyugodalmuk annál dicsőségesebb legyen és hogy a kévék, melyet magukkal hoznak, annál nagyobb örömet gerjesszenek. Így tehát természetes, hogy a lelkekért, azokért a tündöklő sugarakért, melyek az Urat dicsfénnyel veszik körül és azokért a drágakövekért, melyekkel koronájukat díszítik,‒ természetes, hogy mindezekért örülhetünk, ha „még ez esztendőt” megvárjuk. Ez az ország még messze van, de nem késlekedhetünk, mert a rendelkezésünkre bocsátott idő csekély és erőnk még csekélyebb.
Utolsó gyenge szavunk arra emlékeztessen benneteket, hogy a „még ez esztendőben” kifejezés egyúttal határt is jelent. A vincellér nem kért nagyobb haladékot, mint egy esztendőt. Ha az ő öntözései és kapálásai ezalatt az idő alatt eredményt nem hoznak, akkor többet már nem akar kérni, hanem belenyugszik abba, hogy a fát kivágják. Ha mindjárt Jézus maga az, aki kér, még akkor is meg van a kérésnek, úgyszintén a kegyelemnek a maga korlátja és ideje. Nem maradhatunk mindig gyümölcstelenül és nem lehet mindenkorra engedélyünk arra, hogy a földet haszontalanul elfoglaljuk; ha nem akarunk megtérni, el kell vesznünk; ha az ásó nem használ semmit, el kell következnie a fejszének.
Mindenki számára el fog következni egyszer az utolsó esztendő, kérdezze meg tehát ki-ki önnönmagától: „Ez az én utolsó esztendőm?” Ha ez volna a prédikátor utolsó esztendeje, akkor felövezné derekát, hogy az Úr üdvüzenetét elhozhassa minden lélek számára és kérné embertársait, hogy fogadják el az Isten Fiát. Kedves barátom, nem tudod, hogy nem lesz-e „még ez az esztendő” a te utolsó esztendőd? Kész vagy-e arra, hogy az örökkévalóság függönyét félrehúzzák előtted? Kész vagy-e arra, hogy mikor meghallod az éjféli kiáltást: „Imhol jő a vőlegény!” ‒ kész vagy-e felkelni és elmenni a menyegzői házba? Az ítélet és ami ebből következik, minden valószínűség szerint öröksége lesz minden élő embernek; boldogok azok, kik a Jézus
Krisztusban való hit által képesek az Isten ítélőszéke elé állani a félelem legkisebb jele nélkül.
Ha élni fogunk mindaddig, míg a legöregebb lakosokká nem válunk, egyszer mégis csak meg kell vonni a válaszfalat; egyszer el fog jönni a vég, és akkor hangzani fog a szó: „így szólt az Úr: Még ez esztendőben meg kell halnod”. Annyian mentek már el előttünk és mennél most is minden órában, hogy senkinek sincs szüksége egy különösebb MEMENTO MORI-ra (gondolj a halálra), és ennek dacára az embernek mégis nagy hajlama van elfeledni, hogy ő nem halhatatlan testben él, és ezért reménységét az üdvösségre irányítsa, ‒ hogy nem tudjuk eleget figyelmeztetni és kérni erre. Óh ember, térj magadhoz! Gondolj arra, hogy halandó vagy! Készülj arra, hogy Isten elé járulj, mert egyszer meg kell jelenned Előtte! Keresd a Megváltót, óh keresd, mert elkövetkezhet az az idő, mikor már keresnéd, de nem találod meg. Még egyet. Lehet, hogy már csak ez az esztendő az, amelyben „még ez esztendőben” magasan tündöklik a kereszt, mint ez egyetlen világosság, amelyhez senkinek a szeme nem tekint fel hiába. Ah, bárcsak millió és millió lélek nézne fel ide, és nyerne életet! Nemsokára el fog jönni az Úr Jézus másodszor is, csakhogy akkor a trónja körül égő lángok el fogják homályosítani keresztjének enyhe fényét; akkor a Bíró lép majd előtérbe és nem a Szabadító. Most még szabadít, most még ment, de akkor majd ítél. Hallgassuk meg az ő szavát most, ebben a pillanatban. Az Úr megengedte, hogy a múlt év is eltűnjék, vigyázzunk és legyünk buzgók, hogy a kegyelem idejét kihasználjuk. Higgyünk Jézusban még ma, mert lehet, hogy ez lesz az utolsó napunk. ‒ Ezek a kérései egy olyan embernek, aki most betegen, gyengén fekszik párnáin. Hallgassátok meg saját lelketekért, hogy így élve maradjatok.

Emlékeztek még, hogy legutóbb „az Ember fiának napjáról” szólottunk? Ó vajha minden vasárnap az lehetne lelki értelemben. Reménylem, hogy mi törekszünk az Úrnak napjává tenni, amennyiben azon a napon az Úr Jézussal foglalkozunk. Ő benne örvendezünk, Ő érette munkálkodunk és mindig sürgősebben kérjük, hogy a népek ő hozzá jöhessenek. Talán nem sok vasárnapot tölthetünk együtt már, mivel a halál egymástól elválaszt bennünket nemsokára; de míg tehetjük, hogy mint egy keresztyén gyülekezet összejöjjünk, ne felejtsük el, hogy a Krisztus jelenléte az, melyre legnagyobb szükségünk van, imádkozzunk tehát azért, és kérjük az Urat, hogy jelenlétét bizonyítsa be az által, hogy világosság, élet és szeretet nyilvánuljon közöttünk. Én folyton arra törekszem, hogy a prédikálásnak minden ideje, lelkeket megnyerő idő lehessen. Igen mélyen együtt tudok érezni az apostollal, Pállal, mikor így szól: „Szívem szerint javát kívánom és Istennek könyörgök az Izráelért, nékik idvességökre.” Oly sokat prédikálunk, de azzal szemben oly kevés hit nyilvánul az Úr Jézusban, és hogyha az ő benne való hit nincsen, akkor sem a törvény, sem az evangyéliom célját el nem érte, és munkánk egész hiábavaló volt. Némelyek közületek hallottak, hallottak és ismét hallottak, de mégsem hittek az Úr Jézusban. Hogyha nem hallottátok volna az evangyéliomot, úgy az elvetésnek vétke nem terhelné telketeket. „Nem hallották-é?” mondja az apostol. „De igen.” De nem mindenek engedtek az evangyéliomnak.” Vannak sok hallgatók, akiket mi szeretünk, akik még ez ideig bensőleg meg nem figyelték az evangyéliomot, nem volt nekik fülük a hallásra, a hitnek semmi munkája nincs az ő szívökben. Kedves barátok, így kell ennek mindig maradni? Meddig fog ez így lenni? Nem-e elvétethetik hamar ezen külső kegyelmi eszköz és a benső kegyelem elutasításának hamar vége szakadhat? Nem adjátok-é át lelketeket mielőbb Jézusnak, hogy azon pillanatban megmentsen titeket? Törj elő, törj elő, ó mennyei nap, a sötétségben lévőknek, mert szívünk megszakad ő érettök!
Annak alapja, hogy sokan Krisztushoz nem jönnek, nem az, hogy azt komolyan ne vennék, bizonyos értelemben komolyan nem gondolkoznának, és üdvözülni nem óhajtanának, hanem az, hogy nem találhatnak Isten üdv útjára. „Istenhez való buzgóság vagyon ő bennek, de nem értelemből. Intelmeinkkel annyira visszük őket az úton, miszerint óhajtják, hogy az örök életet elnyerhessék, de az Istennek igazságát nem tudván és az ő tulajdon igazságokat igyekezvén állítani, az Isten igazságának nem adták magokat alája.” Figyeljétek meg ezt „alája”, mert aláadás szükséges. A kevély ember akarja maga magát üdvözíteni; gondolja, hogy ő ezt teheti, és azon törekvéssel nem akar felhagyni, mígnem saját tehetetlenségét hiábavaló kísérletezései által meg nem ismeri. Kegyelemből való üdv egy koldus formájában keresve, kérve, mint meg nem érdemiéit jó szabad kegyelemből ez az, amelyet a testi értelem nem akar felfogni, addig, míg valami kilátása van másfele. Kérem az Urat úgy munkálkodni szíveitekben, hogy sokak közületek más kilátást ne találhassanak. És kértem az Urat, hogy mialatt én most megkísérlem Krisztust, mint a törvénynek végét felmutatni. Isten azt sok szívekben megáldja, hogy láthassák, mit tett Krisztus, és beláthassák, miszerint az sokkal jobb, mint bármi, amit tehetnénk, beláthassák mily sokat tett érettök Krisztus, hogy ő mindent elvégezett és abba belefáradjanak, amin sokáig munkálkodtak, hogy azt soha többé meg ne kisértsék. Talán az Úr könyörülni fog rajtok, és magához vonja őket az üdvnek tökéletessége által, mely Krisztusban található. Mint Bunyan mondotta: „talán majd a nyálok folyni fog érte,” és hogyha egy nagy lelki éhség kezdődik, úgy nemsokára élvezni is fogják a táplálékot. Lehetséges, hogyha ők a tiszta aranyból készült öltözetet látják, melyet Jézus a mezítelen léleknek ingyen ad, akkor az ő saját piszkos rongyaikat eldobják, amelyet most annyira szorítanak magukhoz.
Ma reggel Isten lelke által két dologról akarok szólani: az első Krisztusról a törvénnyel összeköttetésben. Ő „a törvénynek vége, minden hívő embernek igazságára,” és másodszor, magunkról a Krisztussal való összeköttetésben, minden hívő embernek, Krisztus a törvénynek vége igazságra.”
Először hát. Krisztusról a törvénnyel összeköttetésben. A törvény az, amitől mi bűnösök, mindenek felett félhetünk; mert a halálnak fullánkja a bűn, a bűnnek pedig ereje a törvény. A törvény megemésztő lángokat lövell ellenünk, mert az minket kárhoztat, és ünnepélyes kifejezésekkel mutat fel részünkre egy helyet az átkozottak között, mint meg vagyon írva: „Átkozott mind az, aki meg nem marad mindazokban, a melyek megirattattak a törvénynek könyvében, hogy azokat cselekedje.” Mégis mily csudálatos ostobaság! A vaksággal azonos, mely a szúnyogot a világossághoz vonja, hogy szárnyait leégesse, úgy futnak az emberek a törvényhez természet szerint, hogy az által üdvöt találjanak, és nem lehet őket onnan elűzni. A törvény nem tehet mást. mint bűnt kinyilvánítani, és kárhoztatást a bűnös felett kimondani, és még sem tudjuk az embereket attól elvonni, még akkor sem, hogyha felmutatjuk nekik, hogy milyen barátságosan áll az Úr Jézus közöttük és a törvény között. Annyira beleszerettek a törvényes reménységbe, hogy azon függenek, jóllehet semmi nincs abban, a min függhetnének: ők a Sinait többre becsülik a Golgothainál, habár a Sinainak nincs egyebe részökre, mint mennydörgés, trombitazengés, a jövendő haragtól való figyelmeztetés. Óh vajha egy kevéssé buzgóan hallgathatnátok, amikor én Jézust, az én Uramat elibetek állítom, hogy a törvényt Ő benne láthatnátok!
Nos, hát mi köze van Urunknak a törvénnyel? Ő néki azzal nagyon sok teendője van, mert Ő annak a vége, a legnemesebb célhoz, tudniillik az igazsághoz. „Ő a törvénynek vége.” Mit jelent ez? Azt gondolom, hogy ez háromfélét jelent: először, hogy Krisztus a törvénynek célja: másodszor, hogy Ő annak beteljesedése: és harmadszor, hogy Ő annak bevégezése.
Tehát először, ami Urunk Jézus Krisztus a törvénynek célja. Az azért adatott, hogy minket Ő hozzá vezessen. A törvény a mi tanítómesterünk, ki minket Krisztushoz vezet, vagy sokkal inkább a kísérő, ki minket az Úr Jézus iskolájába viszen. A törvény azon nagy háló, melyben a halak megfogatnak, hogy a bűn eleméből kivonattassanak. A törvény azon forgószél, mely a hajót a biztonság kikötőjébe hajtja. A törvény azon bírói szolga, ki az embereket a fogságba hurcolja az ő bűneikért, azok mindegyikét a kárhozat alá rekeszti, hogy egyedül csak Istennek szabados kegyelme által várja szabadulását. Ez a törvénynek célja, az megüresít, hogy kegyelem betölthessen, és megsebesít, hogy az irgalmasság meggyógyíthasson. Soha nem volt Istennek szándéka, hogy a törvény nekünk elesett embereknek az üdvös útja legyen, mert az soha nem lehet az üdv útja. Hogyha az ember soha el nem esett volna, hogyha olyan maradt volna természete, mint a milyennek Isten teremtette, úgy nagy segítségére lett volna a törvény, hogy megmutassa néki az utat, melyen járjon, és annak megtartása által életben maradt volna, mert „hogyha valaki azt betölti, él az által. De mióta az ember elesett, soha az Úr néki cselekedetek által való üdv utat nem ajánlott néki, mert Ő tudja, hogy ez egy bűnös teremtmény részére lehetetlen A törvény már megrontatott; és bármit is tegyen az ember, a kárt jóvá nem teheti, amit már tett, azért az érdemre nézve minden reményét elvesztette. A törvény tökéletességet követel, de a tökéletességre az ember nem juthat: azért ha mindent megcselekeszik is, nem juthat oda, ahova törekedne. A törvénynek az embert a Krisztusban való hitre kell vezetni, amennyiben megmutatja néki valamely más útnak a lehetetlenségét. Ez ama fekete kutya, mely a juhokat a pásztorhoz zavarja, azon nagy forróság, mely a vándort a nagy kőszikla árnyába kergeti a sivatag pusztában.
Lássátok, mennyire alkalmas erre a törvény; mert ez meg mutatja az embernek az ő bűnét. Olvasd a tíz parancsolatot, és reszkess mialatt azt olvasod. Ki tudja életét ezen két táblával összehasonlítani anélkül, hogy azonnal meggyőződjék, hogy igen messze van attól, hogy a mértéket betöltötte volna? Hogyha a törvény a lélekbe behatol, olyan az ottan, mint a világosság valamely sötét pincében, mely minden port és piszkot felmutat, amely máskülönben észrevétlenül maradt volna. Ez azon eszköz, mely által a bűn mérgének létele a lélekben felfedeztetik. „Én pedig élek vala a törvény nélkül”, mondja az apostol, de a parancsolatnak eljövetele által a bűn megelevenedék én bennem, én pedig meghalék.” A mi szépségünk elhervad, ha a törvény reá fuvall. Tekintsetek a parancsolatokra, mondom és gondoljátok meg, mily mélyen vágósok azok, mily szellemiek, mily messze terjedők. Azok nemcsak a külső cselekedeteket érintik, hanem belemerülnek a benső indító okokba is, és a szívvel, elmével és lélekkel foglalkoznak. Sokkal mélyebben hat a törvény, mint ahogy látszik. Sokkal mélyebb gondolatok vannak a parancsolatokban, mint kívülről látszanak. Tekints be azokba mélyen és lássad, hogy milyen tökéletes szentséget kíván az. Amennyiben te megérted, amit a törvény kíván, azonképpen észreveszed, hogy mennyire távol vagy attól, „hogy azt betölthessed és hogy milyen hatalmas a bűn, ott is, ahol gondoltad, hogy igen kevés van”, vagy éppen semmi. Magadat gazdagnak tartottad és megelégedettnek, és azt hitted, hogy semmi nélkül nem szűkölködöl, de hogyha a megrontott törvény eléd lép, úgy felmutatva látod lelkileg tönkremenésedet és teljes szegénységedet. Egy jó mérleg a nagyon könnyű súlyt is megmutatja, és ez a törvénynek az első hatása az emberek lelkiismeretére.
A törvény a bűnnek következményét és romlásait is felmutatja. Tekints a mózesi törvény előképeire és lásd. Mennyire törekedtek azok az embereket Krisztushoz vezetni, amidőn azoknak tisztátalan állapotukat, és egy megtisztulásnak szükségességét, amit teljesen az Úr Jézus eszközölhet, felmutatták. Minden előkép az Úr Jézusra utalt. Hogy ha az emberek másoktól elkülönítettek, betegség vagy tisztátalanság által, úgy ez azt mutatta nékik. hogy miként különít el a bűn Istentől és az ő népétől: és hogyha azok visszahozattak, és titokteljes használatok által megtisztíttattak, amelyekben véres gyapjú, izsóp, és más ilyenfélék voltak, ezek nékik azt mutatták, hogy ők csak az Úr Jézus Krisztus által, a nagy főpap által tisztíttathatnak meg. Ha a madár megöletett, hogy a bélpoklos megtisztíttassék, ezáltal a megtisztulásnak szükségessége egy életnek feláldozása által mutattatott fel. Minden reggel és este meg kellett öletni egy báránynak, hogy a mindennapi megbocsátás szükségességéről tanúskodjék, hogy ha Isten nálunk akar lakni. Gyakran megrónak bennünket azzal, hogy nagyon sokat beszélünk a vérről: de íme az ó testamentumban úgy látszik, hogy a vér volt minden, és arról nem csak sok beszéd esett, hanem az valóban az ember szemei elé is állíttatott. Mit mond az apostol a zsidókhoz írott levelében? „Az első testamentom is nem szenteltetett meg vér nélkül. Mert mikor Mózes a törvény szerint való minden parancsolatokat elolvasta volna a község előtt, borjuknak és bakoknak véreket vévén, vízzel és véres gyapjúval, és izsóppal egybe, mind a könyvet, mind az egész községet egyszersmind meghinté, mondván: Ez a testamentumnak vére, melyet Isten néktek parancsolt. Annak felette pedig a sátort is, és mind a szent edényeket is hasonlatosképpen vérrel meghinté. És mindenek közel vérrel tisztíttatnak meg a törvény szerint: és a vérontás nélkül nem lészen a bocsánat.” A vér volt a szövetség sátorának a kárpitján, az oltáron, a szent edényeken, és a szentsátor padlóján: senki sem kerülhette el, hogy azt ne lássa. Én el vagyok határozva prédikátori hivatásomat hasonlóan rendezni, és mindinkább inkább meghinteni a megengesztelés vérével. Nos, azon sok vérnek az ó szövetségben világosan mutatnia kellett, hogy a bűn minket annyira bekevert, hogy megengesztelés nélkül Istenhez nem közeledhetünk; az áldozatok útján kell jönnünk, vagy éppen nem jöhetünk. Mi annyira méltatlanok vagyunk önmagunkban az elfogadtatásra, hogy ha Isten az Úr Jézus vérét rajtunk nem látja, úgy minket magától el kell utasítania. Az ó szövetségi törvény az ő jelképeivel és előképeivel sok igazságot tárt szem elé az embernek állapotára vonatkozólag és az eljövendő Üdvözítőre nézve, és ezek mindegyike által Krisztust akarta prédikálni. Hogy ha egyesek nem juthattak el Ő hozzá, úgy azok elhibázták a törvénynek szándekát és célját. Mózes Józsuéhoz vezet, és a törvény az Úr Jézussal végződik.
Hogy ha gondolatunkat inkább az erkölcsi, mint a ceremóniai törvényre tereljük, úgy annak az emberek teljes tehetetlenségöket kell tanítani. Mutatja az nekik, hogy mennyire távol vannak attól az állapottól, amelyben kellene nékik lenniök, és azt is mutatja nékik, hogy ha szorgalmasan vizsgálják azt, hogy mennyire teljesen lehetetlen az ő reájok nézve, hogy ezen magasságra feljuthassanak. Olyan mentséget, mint a törvény kíván, senki az emberek közül, saját erejével el nem érhet. „A te parancsolatod igen széles” (Zsolt.119,96) Hogy ha valaki azt mondja, hogy ő megtarthatja a parancsolatokat, úgy ez onnan van, mivel nem tudja, hogy mi a parancsolat. Hogy ha azt gondolja, hogy ő mennybe feljuthat az inogó Sinai hegy tetejéről, úgy bizonyos, hogy ő még ezen égő hegyet soha nem látta. A törvényt megtartani! Ah testvéreim, mialatt arról beszélünk, azalatt is megrontjuk azt: mialatt azt állítjuk, hogy annak betűit be tudjuk tölteni, annak szellemén erőszakot teszünk, mert a kevélység éppen annyira megrontja a törvényt, mint a gonosz kívánság, vagy a gyilkosság. „Kicsoda tehet tisztát a tisztátalanból?” „Hogyan lehetne tiszta az asszonytól született?” Nem lélek, te itten magadon nem segíthetsz, mert mivelhogy te csak a tökéletesség útján élhetsz a törvény által, és ezen tökéletesség lehetetlenség. Így a cselekedetekkel való szövetségben segélyt nem találhatsz. A kegyelemben van remény, de nem úgy talán, mintha nekünk jogunk volna, mert mi semmi mást nem érdemlünk, mint haragot. A törvény mondja ezt nekünk, és minél hamarabb tudjuk ezt, annál jobb, mert annál hamarabb Krisztushoz fogunk jutni.
A törvény mutatja nekünk azt is, ami szükséges. Megtisztulás, megtisztulás vízzel és vérrel. Az mutatja fel szennyeinket, és ez hoz minket természetesen oda, hogy megérezzük, miszerint nekünk azoktól tisztára kell mosattatnunk, hogy ha valaha Istenhez akarunk jönni. Így a törvény minket arra kényszerít, hogy Krisztust elfogadjuk, mint azon egyetlent, aki minket megtisztíthat és alkalmassá tehet arra, hogy a legszentebb helyben állhassunk a Magasságosnak színe előtt. A törvény azon kés, mely a vad húst kivágja, hogy a sebet meggyógyítsa. A törvény megöl, az evangyéliom megelevenít; a törvény a héjat lefejti rólunk, azután jön az Úr Jézus Krisztus, és a lelket szépség és dicsőségbe öltözteti. Minden parancsolatok és előképek Krisztushoz utalnak bennünket, hogy ha azoknak világos szándékukat figyelembe akarjuk venni. Azok elszoktatnak minket saját énünktől, eltérítenek az önigazság téves alapjáról, és azon ismerethez vezetnek, hogy egyedül Krisztusban találhatunk segítséget. Így Krisztus a törvénynek vége, mert Ő annak nagy célja.
És másodszor Ő a törvénynek betöltése. Lehetetlen közülünk valakinek megmentetni igazság nélkül. A menny és földnek Istene változhatatlan szükségesség folytán, igazságot követel minden teremtésétől. ‒ A Krisztus jött. hogy nekünk igazságot adjon, melyet a törvény kíván, de amelyet a törvény nem adhat. ‒ Ezen előttünk lévő bibliai részben olvasunk ,,az igazságról, mely a hitből vagyon,” mely „Isten igazságának” is neveztetik, és olvasunk azokról, akik ,,meg nem szégyenülnek”, mert hisznek. „Mert valaki segítségül hívja az Úrnak nevét, megtartatik.” Amit a törvény nem tehetett, azt az Úr Jézus megtette, Ő meghozta az igazságot, mit a törvény követel, de létre nem hozhat. Mily csudálatra méltó igazságnak kell annak lenni, mely éppen olyan széles, hosszú, mély és magas, mint a törvény maga. A törvény rendkívül széles, de a Krisztus igazsága éppen olyan széles mint a parancsolatok, és egész végéig terjed azoknak. Krisztus azért jött, hogy a törvényt enyhébbé tegye, vagy hogy azt kieszközölje, hogy hiányos és összetört engedelmességünk elfogadva legyen. A törvény nem lesz arra kényszerítve, hogy követeléseit enyhébbé tegye, mintha eredetileg túl sokat követelt volna: az szent igaz és jó, és nem kell abban egy jóttának vagy pontocskának sem megváltoztattatni, és ez nem is lehet. Urunk megadja a törvénynek mindazt, amit követel, nemcsak egy részt. A törvény teljes engedelmességet követel, makula szeplő, hiba és fogyatkozás nélkül, és Krisztus egy olyan igazságot hozott, és ezt ő népének adja. A törvény kívánja, hogy az igazság, kötelesség elmulasztása és bűncselekmény nélküli legyen, és azon igazság, melyet Krisztus hozott, éppen olyan, hogy azért a nagy Isten az övéit elfogadja, és azokat úgy tekinti, mintha azok makula és szeplő nélküliek volnának. A törvény nem elégedett lelki engedelmesség nélkül, a puszta külső beteljesítés nem elegendő. De Urunk engedelmessége éppen olyan mély volt, mint széles, mert az ő buzgalma annak akaratát tenni, aki őt elbocsátotta, megemésztette őt. Ő maga mondja: „Imhol vagyok én, hogy cselekedjem a te akaratodat, én Istenem azt akarom, és a te törvényed az én belső tagjaimnak közepette vagyon!” Ilyen igazságban öltözteti Ő a benne hívőket „egynek engedelmessége által sokan igazakká lesznek.” Teljesen igazakká, tökéletesekké a Krisztusban. Örvendünk a szép fehér gyolcsból készített drága ruhát hordozhatni, melyet az Úr Jézus nekünk készített, és érezzük, hogy abba öltözve minden félelem nélkül megállhatunk a mennynek trónja előtt. Ez oly valami, amely mellett időzhetünk kedves barátaim! Csak mint igazak üdvözülhetünk. A Jézus Krisztus pedig megigazít bennünket, azért üdvözülünk. Aki ő benne hiszen az igaz, és meg nem szégyenül. Éppen mint Ábrahám, hitt Istennek és azt „tulajdoníttaték néki igazság gyanánt.” „Semmi kárhoztatások nincsen azért immár azoknak, kik a Jézus Krisztusban vágynak” mert azok Krisztusban igazakká lettek. Igen, a Szentlélek a Pál apostol szája által felhívja az összes embereket, angyalokat és ördögöket, hogy kárhoztatják-é az Istennek választottait. Mivel Krisztus azokért meghalt. Ő törvény. Hogyha te én tőlem tökéletes igazságot követelsz, én, mint hívő felmutatom azt néked; mert az Úr Jézus Krisztus által nékem a hit igazságul tulajdoníttatik. Krisztus igazsága az enyém, mert én vagyok ő vele a hit által, és azon név, mellyel Ő neveztetik: „Az Úr a mi igazságunk.”
Ki szerint Jézus a törvénynek eredeti követeléseit betöltötte, de tudjátok testvérek, hogy más követelések vannak, mivel mi a törvényt megrontottuk. Az előbbi bűnök megbocsátásához több szükséges, mint jelenlegi és erős engedelmesség. Bűneinkért felettünk az átok kimondatott, és egy büntetés alá estünk. Meg vagyon írva, hogy ő meglátogatja az álnokságot és vétket, minden bűnnek és véteknek meg lesz a maga büntetése. Istent is álmélkodva szemlélhetjük, hogy Jézus Krisztus a törvénynek vége a büntetésre vonatkozólag. Azon átok és büntetés rettenetes dolgok, de Krisztus minden bajnak és veszélynek véget vetett, és így bennünket a bűnnek minden következményétől megszabadított. A hívők felett nem mondhat a törvény átkot és nem kívánhatja azoknak megbüntetésöket. A hívő reá mutathat a Golgotán elvérezett nagy kezesre és mondhatja: „Lássad ó törvény ott van az isteni igazság részére való elégtétel, melyet én neked felmutatok. Jézus, ki szívének vérét ontotta, és érettem meghalt, feleletem a te követelésedre és én tudom, hogy ő általa Isten haragjától megmentettem.” A törvénynek követelései, épp úgy a megsértett, mint a meg nem sértetteket Krisztus beteljesítette; minden követelést úgy a testre, mint a büntetésre nézve, önmagában kielégítette. Ezen munka Istenhez méltó volt. És íme az emberré lett Isten azt beteljesítette. A vétket eltörlötte, a bűnt megpecsételte, a gonoszságot megengesztelte, és az örök igazságot meghozta. Dicsőség térjen az Ő nevére!
Továbbá nemcsak a büntetést hordozta el, hanem Krisztus a törvénynek nagy és kiváltképpen való tiszteletet kölcsönzött. Merem mondani: hogyha az egész emberi nemzet Istennek törvényét tartotta volna, és soha azt legkevésbé is meg nem sértette volna, úgy a törvény nem állana olyan fényben megtisztelve, mint ahogy mostan van, mivel az ember Krisztus Jézus, ki az Istennek Fia eleget tett neki. Isten maga, ki emberré lett az ő életében és még sokkal inkább az ő halálában, a törvénynek magasztosságát nyilvánította, megmutatta, hogy sem a szeretet, sem az uralkodói hatalom az igazságot félre nem tehette. Ki fog mondani egy szót egy olyan törvény ellen, melynek maga a törvényadó is alája rendeli magát. Ki mondhatja tehát, hogy az túl szigorú, hogyha az, aki azt csinálta, magát alája veti annak büntetésének? Mivel ő emberi ábrázatban találtatott mint ember, és a mi helyettesünkké lett. Isten követelte az ő tulajdon Fiától a tökéletes engedelmességet a törvénnyel szemben, és a Fiú meghajolt minden szó nélkül, szabad akaratból, semmi ellenvetése nem volt feladatával szemben. Igen, a te törvényed az én örömöm”, monda Ő ,és ezt be is bizonyította, amikor annak teljesen eleget tett. Ó, csudateljes törvény, mely alatt Immánuel szolgál! Ó, hasonlíthatatlan törvény, melynek igáját hordozni maga az Istennek Fia is hajlandó: elhatározva van választottait megmenteni, a törvény alá adta magát, az alatt élt és halt „engedelmes lett mindhalálig, még pedig a keresztfának haláláig.
A törvénynek tartóssága is biztosíttatott Krisztus által. Csak az maradhat, a”mi igaznak bizonyult, és az Úr Jézus a törvényt, mint olyat mutatta fel, tisztelte és becsben tartotta azt. Ő mondja: „Ne gondoljátok, hogy jöttem a törvény és a próféták eltörlésökre. Nem jöttem, hogy eltöröljem, hanem inkább, hogy azokat betöltsem. Mert bizony mondom néktek, hogy míg az ég és a föld elmúlik, egy kis jotta vagy pontocska el nem múlik a törvényben mígnem abban mindenek beteljesíttetnek.” Meg fogom néktek mutatni, hogyan vetett ő véget a törvénynek más értelemben, de ami az örök alapelveknek jogát és jogtalanságát illeti, ezeket az Úr Jézus élete és halála mindenkorra megállapította. „A törvényt erősítjük.” mondja
Pál apostol, mi nem törüljük azt el a hit által. A törvény éppen a hit evangyélioma által bizonyult szentnek és igaznak: mert az evangyéliom, amelyben mi hiszünk, nem változtatja a törvényt, és nem szállítja azt alább, hanem tanítja velünk, hogy milyen pontosan be lett az teljesítve. Tehát a törvény örökké szilárdan fog állani, mivel azt Isten nem akarja változtatni, hogy az elválasztottakat megmentse. Ő egy népet választott ki, amelyet szeretett és az életre elrendelte, mindazáltal Ő ezeket nem az Ő törvényének megválasztatása által akarja üdvre vezetni. Azok bűnösök voltak, és hogyan igazíttathattak volna meg, anélkül hogy a törvény eltöröltetnék vagy megváltoztatnék? Megváltoztattatott-é a törvény? Úgy látszott, mintha annak meg kellene történni, hogy ha az embernek üdvözülnie kell, de az Úr Jézus Krisztus jött és megmutatta nekünk, hogy miként maradhat a törvény szilárdan, mint a szikla, és mégis a megváltattak igaz úton a végtelen irgalom által megmentethetnek. Krisztusban látjuk mindegyiket, a kegyelmet és az igazságot teljes fényben ragyogni, és egyik sem homályosítja meg valami módon a másikat. A törvénynek megvan mindaz, amit valaha követelt, amint annak lennie kell, mindazáltal a minden kegyelemnek atyja összes választottait megmentve látja, amiképpen elhatározta, hogy azoknak lenniök kell, az Ő Fiának halála által. Ezzel megkísértettem néktek megmutatni, hogyan lett Krisztus a törvénynek betöltése, a legmesszebb terjedő értelemben. A Szentlélek áldja meg ezen előadott tanokat!
És most, harmadszor, ő a törvénynek vége azon értelemben, hogy Ő annak bevégezése. Ő azt kétképpen ‒ végezte be. Először is mindenek előtt, az Ő népe nincs az alatt. „Mi nem vagyunk a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt.” A régi szövetség, amiképpen azt Isten Ádámmal megkötötte, így hangzott: „Cselekedd ezt és élsz:” nem tartotta meg a parancsolatot, ennek következtében nem maradhatott életben, és mi sem élünk Ő benne, mivel Ádámban mindnyájan meghaltunk. A régi szövetség megrontatott, azért kárhoztatva lettünk; de mivel Krisztusban a halált elszenvedtük, így nem vagyunk többé alatta, hanem meghaltunk néki. Testvérek, ezen jelen pillanatokban, habár örülünk is annak, ha jót cselekedhetünk, mindazáltal ne azokban keressük az életet, mi az isteni kegyet nem saját jó cselekedeteink által reméljük elnyerni, nem valami érdem által akarjuk magunkat Isten szeretetében megtartani. Választattunk, nem saját jó cselekedeteink által, hanem Istennek öröktől fogva való jó akarata által; elhívattunk nem a cselekedetek által, hanem Istennek lelke által, hogy ha ezen ‒ kegyelemben megmaradni akarunk, és többé nem akarunk visszatérni az ó szövetség szolgaságához. Mivel bizodalmunkat egy megengeszteltetésben helyezzük, mely kegyelemből az Úr Jézus Krisztus által eszközöltetett és adatik, így már nem vagyunk rabszolgák, hanem gyermekek, nem cselekszünk bizonyos dolgokat, hogy megmentessünk, hanem már megmentettünk, és mivel meg vagyunk mentve, azért cselekedhetjük azokat. Sem az, amit teszünk, ‒ sem pedig az, amit Istennek Lelke mi bennünk létre hoz, nem alapja Isten hozzánk való szeretetének, mivel Ő kezdettől fogva szeretett minket, mivel szeretni akart, oly méltatlanokat mint mi voltunk, és még most is szeret
Krisztusban és néz reánk, nem úgy, mint a milyenek magunkban vagyunk, hanem, mint a milyenek Ő benne vagyunk, megmosattatva az Ő vérében és befedeztetve az ő igazságával. Nem vagytok a törvény alatt, hanem a kegyelem alatt, Krisztus a szolgai megkötözöttséget rólatok elvette, és titeket a fiúsággal megajándékozott, úgy hogy most kiállhatjátok: „Abba, azaz szerelmes Atya!”
Továbbá Krisztus bevégezője a törvénynek, mert tovább nem vagyunk annak átka alatt. A törvény egy hívőt el nem átkozhat, azt nem teheti; inkább áldja azt. Igen és áldania kell: mert mivelhogy a törvény igazságot követel és a hívőt úgy tekinti, mint akiknek Jézus a kívánt igazságot megadta, ennélfogva a törvény kötelezve van őt áldottnak kinyilvánítani. Boldog ember az, akiknek hamisságai megbocsáttattak és bűnei elfedeztettek. Boldog ember az, kinek Isten nem tulajdonítja hamisságát és kinek lelkében nincsen csalárdság. „Oh mily öröm a törvény átkától Krisztus által megváltatva lenni, akik mi érettünk átokká lett”, mert meg vagyon írva: „Átkozott valaki fán függ.” Értitek-é édes testvéreim az üdvnek édes titkát? Láttátok-é valaha az Úr Jézust saját helyeteken állani, hogy ti is az Ő helyén állhassatok? Krisztust bevádolva és Krisztust elítélve, őt a kivégzőhelyre kivezetve és Krisztust az Atyától vezetve, egész a halálig. azután magatokat megtisztítva, megigazítva, megmentve az átoktól, mivel az átok Megváltótokra öntetett ki? Örvendhettek az áldásoknak, mivel az igazság, mely az Övé volt, mostan néktek átruháztatott, hogy örökké az Urnák áldottai lehessetek. Örvendjünk ezen mindenkor. Miért ne örvendhetnénk? És mégis az Urnák népe közül némelyek ismét visszamennek a törvénynek alája az ő érzelmeikkel és elkezdenek félni, hogy mivel bűneiket ismerik, e szerint nincsenek megmentve, holott meg vagyon írva: „Ő megigazítja a gonosz embert.” Én személyemre nézve szeretek a Megváltó körében élni. Hogyha az én állapotom az Úr előtt attól függene, a mi én önmagamban vagyok és a mennyi jó cselekedeteket és igazságot hozhatok, határozottan ezerszer elkárhozhatnék egy napon. De attól eltekintve és boldogan mondhatom: „Én az Úr Jézus Krisztusba hittem, így az igazság az enyém,” ez béke, nyugalom, öröm és a mennyországnak kezdete! Hogyha valaki ezen tapasztalatokhoz jön, megkezdődik az Úr Jézus iránti szeretete fellángolni és erezi, hogy ha a Megváltó őt a törvénynek átkától megszabadította, ő sem akar a bűnben megmaradni, hanem megkísérli egy új életben járni. Mi nem a magunkéi vagyunk, mert drágán váltattunk meg, dicsőítsük azért Istent a mi testünkben és lelkünkben, melyek az Istenéi. Ennyit Krisztusról a törvénnyel összeköttetésben.
Másodszor magunkról szóljunk a Krisztussal való összeköttetésben ‒ „mert a törvénynek vége a Krisztus, minden hívő embernek igazságára.” Nos, tekintsétek meg ezen szót: „minden hívő embernek”, itt van a nyomaték. Jöjj férfiú asszony, hiszel-é te?” Ennél fontosabb kérdés nem létezhetik az ég alatt. „Hiszel-é az Isten Fiában?”: És mit jelent az, hinni? Ez nem azt jelenti, hogy a tanok sorozatát fogadjuk el és mondjuk ez és ez a mi hitvallomásunk, amellyel aztán jól betanuljunk, de szerinte ne éljünk. Hinni annyit jelent, mint: bízni, magát reá hagyni valakire, teljes bizodalommal lenni és nyugodni. Hiszed-é azt, hogy a Jézus Krisztus a halálból feltámadott? Hiszed-é, hogy ő a bűnösök helyett állott és hogy az igaz a hamisakért szenvedett? Hiszed-e, hogy ő mindenestül fogva, mindenkorra megtarthatja azokat, kik ő általa járulnak Istenhez. És lelked üdvének egész súlyát és lényegét Ő reá helyezéd-e, igen egedül Ő reá? Akkor Krisztus a törvénynek vége részedre is igazságul, és te igaz vagy Istennek igazságába vagy öltözve, hogy ha hiszel.
Nem használ semmi más egyebet előhozni, hogy ha hívő nem vagy, mert semmi nem segíthet. Hogyha a hit hiányzik, úgy a leglényegesebb hiányzik; sákramentumok, imák, biblia olvasások, az evangyélium hallgatása, mindezekét egymásra halmozhatod, olyan magasan, akár a csillagokat, elérheted, egy óriási heggyé. mindazáltal ez mind csak polyva, hogy ha a hit hiányzik. A te hited vagy hitetlenséged az. mely a dolgot eldönti. Hogy ha magadtól az Úr Jézusra tekintesz, hogy igazságodat ott keressed, akkor Ő a törvénynek vége te éretted.
Figyeljétek meg azt is. hogy itten az nem kérdés, hogy előbb mi volt az ember, mert meg vagyon írva: „A törvénynek vége a Krisztus minden hívő embernek igazságára.” De Uram, ezen ember annak előtte egy üldöző volt, és nagyon sok kárt tett, dühösködött és ellenségeskedett a szentek ellen, fogságra hurcolta őket és kereste az ő véreket. Igen. kedves barátom, és az ugyanazon ember, ki a Szentlélek által ezen igéket bírta. „A törvénynek vége a Krisztus, minden hívő embernek idvességére.” Így, ha én ma valakivel beszélek, kinek élete valamely bűnnel be van szennyezve és minden hamissággal be van keverve, amit csak elgondolhatunk, mindazáltal azt „mondom neki: gondold meg, hogy: „Minden bűn és káromlás megbocsáttatik az embernek. Hogyha te az úr Jézus Krisztusban hiszel, úgy gonoszságaid eltöröltetnek, mert „a Jézus Krisztusnak az Isten Fiának vére, tisztit meg minket minden bűneinkből!” Ez az evangyéliomnak a dicsősége, hogy az egy bűnösnek az evangyélioma, az áldásnak jó híve, nem azok részére, kik nem bűnösök, hanem azoknak, kik azt bevallják és elhagyják. Jézus e világra jött, nem azért hogy a bűn nélkülieket megjutalmazza, hanem, hogy megkeresse és megtartsa ami elveszett”, és az elveszettekért és Istentől elidegenedettekért, kik Istenhez közelednek a Krisztus által, s ő benne hisznek, úgy találjuk, hogy ő a vétkesnek igazságot kölcsönözhet. Ő a törvénynek vége, mindazoknak, kik Ő benne hisznek igazságokra, a szegény paráznának, akik hiszen, a sok esztendőtől fogva való részegesnek, aki hiszen, azoknak, kik annak előtte a bűn és vétekben fürödtek, de most megtérnek azokból, és ő benne bíznak. De nem tudom, hogy szükséges volt-é ilyen eseteket megemlítenem. Részemre a legcsudálatraméltóbb tény az, hogy Krisztus részemre is a törvénynek vége, mert én hiszek ő benne. „Mert tudom, kiben hiszek, és bizonyos hogy az én őnála letett kincsemet megtarthatja ama napra.”
Egy másik gondolat keletkezik a szövegből és pedig az, hogy arról itten semmi említés nincs téve, hogy a hitnek egy bizonyos mértéke kívántatik. Ő a törvénynek vége mindannak igazságára, akik hiszen, legyen az kis hit, vagy nagy Jézus oltalmazza, épp úgy az utó-, mint az elővédet. Nincsen semmi különbség a hívők között a megigazulásra vonatkozólag. Míg összeköttetés van közötted és Krisztus között, addig az Isten igazsága a tiéd. Az összekötő lánc egy vékony bőrhöz hasonló lehet, egy reszkető hitnek pókhálóhoz hasonló szálacskája, de hogyha az a te szívedből Krisztushoz emelkedik, úgy az Istennek kegyelme a legvékonyabb és leggyengébb szálacskán is tud és fog tehozzád folyni. Csudálatos, hogy milyen finom lehet a drót, mely a villamos áramot tovább vezeti. Egy kötélre van csak szükségünk, hogy valami hírt a tenger fenekén továbbítsunk, de az a drótnak oltalmazására való, ez magában egy igen vékony valami. Ha hited a mustármaghoz hasonló természetű is, hogyha csak olyan is, mely reszketve illeti meg a Megváltó ruhájának prémjét, hogyha mondhatod: „Hiszek Uram, légy segítségül az én hitetlenségemnek,” hogy ha az csak a süllyedő Péter hite, vagy a síró Máriáé, mindazáltal ha az Krisztusban való hit, úgy ő a törvénynek vége fog lenni éretted éppen úgy, mint az első apostolért.
Hogy ha ez így van kedves barátaim, akkor mi mindnyájan, akik hiszünk, igazak vagyunk. Az Úr Jézus Krisztusba való hit által az igazságot elnyertük, amelyről azok, kik a törvény cselekedeteit követik, semmit sem tudnak. Mi nem vagyunk teljesen megszenteltettek, adná Isten, hogy volnánk; nem vagyunk mentek a mi tagjainkban való bűnöktől, habár gyűlöljük is azokat; de ennek dacára mi igazak vagyunk teljesen Istennek szemei előtt, és az Úr Jézusba való hit által békességünk vagyon Istennel. Jöjjetek, tekintsetek fel ti hívők, kik a bűnnek érzetével megterheltetve vagytok. Habár magatokat kárhoztatjátok, és bűneitek felett gyászoltok, ne kételkedjetek Megváltótokban, ne helyezzétek kérdésbe az ő igazságát. Feketék vagytok, de ne nyugodjatok meg abban, hanem mondjátok mint az Énekek énekében való menyasszony: „Fekete vagyok, de szép vagyok.” „Rajtam és életemben. Nincs semmi e földön.
A mit Krisztustól nyertem.
Az díszes öltönyöm.”
Mostan figyeljétek meg, hogy szövegünknek összefüggése biztosít minket, hogy mi. mivel igazak vagyunk, megmentettek is vagyunk. Mert mit olvasunk mi itten: „Hogyha vallást tészesz a te száddal az Úr Jézusról és hiszed a te szívedben, hogy az Isten őt feltámasztotta a halálból, megtartatol.” Aki megigazult, az idvezül. Mi haszna volna különben a megigazulásnak? Feletted, ó hívő lélek Isten az ítéletet kimondotta: „Megmentetett, és soha nem fogja ezt megváltoztatni. Megvagy mentve a bűntől és haláltól, és a pokoltól, te most megvagy mentve egy jelenlegi üdvvel: aki minket elválasztott és elhívott szent hivatallal. Érezed-é az a felett való örömöt ezen órában? „Szerelmeseim, mostan Isten fiai vagyunk.”
Mindjárt kész leszek, csak még valamit mondok. Hogyha itten valaki gondolja, hogy magát üdvözítheti és saját igazságával Isten előtt megállhat, úgy nagyon kérem azt, hogy az ő Megváltóját ne szomorítsa. Hogyha önigazságod elég lett volna, hát miért jött Krisztus, hogy egy másikat hozzon? Akarod-é, csak egy pillanatig igazságodat a Jézus Krisztus igazságával összehasonlítani? Milyen hasonlat van közötted és ő közötte? Olyan, mint egy kérész és egy arkangyal között. Nem, nem annyi, hanem annyi, mint az éjszaka és nap között, pokol és mennyország között. Ó, hogyha nékem saját igazságom volna, amelyet senki nem kifogásolhatna, úgy azt önként eldobnám, hogy a Krisztus igazságát bírhassam, de mivel nincsen saját igazságom, annál inkább örülök, hogy az én uramét bírhatom. Midőn Whitfield legelőször prédikált Kingswoodban, a szénbányák előtt látta a fehér könnyek lepergéséből, melyek a fekete arcokon aláperegtek, hogy a szívek át vannak hatva. Látta, hogy azok az evangyéliomot elfogadták, és naplójába ezt írta: „Mivel ezen szegény szénbányai munkásoknak nem volt saját igazságok, így örvendeztek ő benne, aki azért jött, hogy a publikánusokat és bűnösöket megmentse.” Jól van Whitfield, az igaz a szénbányai munkásokra vonatkozólag, de épen olyan ?gaz sokakra nézve közöttünk itten kik nem akarnak fekete ábrázatot csinálni, de fekete a szívök. Igazán elmondhatjuk, hogy mi is eldobtuk saját igazságunkat, azt kárnak és gúnynak állítottuk csakhogy Krisztust megnyerhessük, és találtassunk ő benne. Ő benne van egyetlen reményünk és egyetlen bizodalmunk.
Legvégül: hogy ha némelyek közületek a Krisztus igazságát elutasítják maguktól, úgy örökre elvesznek, mert az nem lehet, hogy Isten titeket, vagy a ti képzelt igazságotokat elfogadja, hogy ha ti a valódit és istenit eldobjátok, mely néktek az ő Fiában nyújtatik. Hogyha a meny magas trónjához mehetnél, és az Angyalok téged kérdeznének: „Milyen jogod van néked az ide belépésre?” ‒ és te felelnél: „az én önigazságom,” és te bebocsáttatnál, akkor az annyit jelentene hogy a te igazságod az Immánuelével azonos volna. Lehetséges az? Gondolod-é, hogy Isten megengedné, hogy egy olyan hazugság érvényesíttetnék? Akarod-é egy szegény bűnösnek utánzott igazságát te nyomorult bűnös. Krisztus finom aranyhoz hasonló tökéletességével szemben, elégségesnek állítani? Miért lett a forrás vérrel töltve, hogy ha neked nincsen szükséged arra, hogy megmosakodj abban? Talán felesleges Krisztus? Ó, az nem lehet! Neked Krisztus igazságát kell bírnod, vagy igazságtalan maradsz, és hogy ha igazságtalan maradsz, úgy nem tartatol meg, és hogy ha meg nem tartatol, úgy örökre elveszve maradsz.
Mi?! Hát minden attól függene, hogy én az Úr Jézus Krisztusban higgyek, az igazságra, és a hit által megigazuljak? Igen, az az egész! Micsoda? Csak Krisztusban bízni, és azután úgy élni, a mint nékem tetszik? Nem élhetsz a bűnben, minek utána Jézusban bízol, mert a hit egy megváltoztatást eszközöl a te természetedben, és a te lelkedben megújulást hoz létre. Istennek Szent Lelke, ki téged a hithez vezet, mégis változtatja szívedet. Te olyan életről beszélsz, „mely néked tetszik,” akkor neked az fog tetszeni, ami egészen különbözik attól, amit most cselekeszel. Azon dolgok, melyeket megtérésed előtt szerettél, gyűlölni fogod, hogyha hívő vagy, és azon dolgokat, melyeket gyűlöltél szeretni fogod. Csak kísértsd meg jónak lenni, milyen kevésre haladsz ezen törekvésedben, mert szíved távol van Istentől, de hogy ha a Krisztus vére által való üdvöt megtaláltad, úgy szíved szeretni fogja Istent, és parancsolatait tartani fogod, és nem fognak azok nehezek lenni néked. Egy megváltozása a szívnek az, amelyre szükséged van, és soha sem fogod azt más úton elnyerni, mint a kegyelmi szövetség által. Az ó szövetségben egy szó sincs a megtérésről, olyan értelemben mint az új szövetségben. De vannak ottan is dicső nyilatkozatok, mint például: „És hintek ti reátok tiszta vizet, és megtisztultok, minden ti undokságitokból, és minden ti bálványitoktól megtisztítlak titeket. És adok néktek új szívet, és új lelket adok belétek: és elveszem a kőszívet a ti testetekből, és adok néktek hús szívet. És az én lelkemet adom belétek, és ezt cselekeszem, hogy az én parancsolatimban járjatok, és az én ítéletimet megőrizzétek, és megcselekedjetek azokat.” Ez az ó szövetség legnagyobb ígéreteinek egyike, és a Szentlélek beteljesíti ezt a választottakon. Óh, vajha az Úr nyájas szava áthatná szíveiteket, hogy az Úr Jézus Krisztusba hinnétek, úgy ezen ígéretek, és minden más szövetségi fogadalmak beteljesednének lelketekben. Az Úr áldjon meg benneteket, és az én gyenge szavaimat az Úr Jézusért. Ámen.

Ti, kik az Úr Jézusnak szeretetteljes szívét ismeritek, egész bizonyosak vagytok abban, hogy ő haszontalanul és könnyelműen, soha egy lelket, mely ő hozzá jött, el nem kedvetleníti. Mégis, ezen előttünk lévő alkalommal, „semmit nem felele.” Talán néma az Úr Jézus, amikor a nyomor egy szót vár Ő tőle? Az emberek barátja rendesen széjjel jár, bátorít, mindenkit szívesen fogad, és mégis ezen buzgó asszony hasztalan kiált Ő hozzá segítségért az ő nagy gyötrelemben lévő leánya részére! Mi nem nyugtalankodunk efelett. Nagyon jól ismerjük Urunkat, sokkal jobban ismerjük Őt annál, minthogy avval gyanúsítanánk, hogy hiányzik nála a szeretet és könyörületesség. Ő nem játszik egy megsebzett madárral. Nála nincsen semmi elkeseredés. Még csak a látszatát sem tűrné annak, hogy egy olyan szívet, mely az emberi kebelben dobog, elkedvetlenítsen, hogy ha arra valami komoly és sürgős szükség nincsen, ha az által valami kegyelem-teljes cél elérve nem lesz.
Senki sem akar talán olyan szemérmetlen lenni, hogy a mi isteni Urunknak illetlen keménységet tulajdonítana a lelkek iránt, akik az ő segítségét szeretik. A világ gyanúsíthatja az ő prédikátorait, hogy azok kemények és hidegek, mint azon márvány szószék, mely a népek között felállíttatott. Sokak közülünk inkább érzékenyeknek, mint jó érzelmet keltőknek tekintethetnek, mert vajon némelyek a prédikátorok között, nem-é nagy, kőhöz hasonló teremtmények, majdnem érzés nélküliek és megközelíthetetlenek? A népek számíthatnak azzal, hogy kevés szeretettel bírunk, vagy pedig hogy nem vagyunk elég komolyak; azt is mondhatják hogy túlbuzgólkodók vagyunk, vagy nagyon bizalmatlanok a mi embertársainkkal szemben, hogy nagyon parancsolólag és keményen beszélünk velük, hogy őket magunktól legalább is száz lépéssel távol tartsuk. Tudom, hogy rossz atyáknak tartanak bennünket, kiknél a vessző mindig készebben tartatik, mint a vigasztaló részvét; és ebben nékik nagyon is igazuk van. Óhajtanám, hogy ez ne volna úgy. Ti kemény ítéletet tehettek rólunk, kik az Ő szolgái vagyunk; és az lehet igaz is, lehet alaptalan vádolás is; de oly valamit az Úr Jézusról nem föltételezhettek. Ő oly nyíltan és világosan szeretettel teljes, kegyelmes, szívélyes, hogy nem lehettek bátrak őt gyanúsítani. Hogy ha az Úr Jézus titeket valaha elfogadott, az által meggyőződhettetek az ő kétség nélküli gyengédségének bebizonyításáról, azóta bízhattok az Ő könyörületességében. Meg vagytok győződve, hogy Ő megrepedezett nádszálat nem rontja meg, és a füstölgő gyertyabelet nem oltja el; mert titeket sem rontott meg, és nem oltott el. Mégis kedvetlenítette ő ezen asszonyt. Nem csak a tanítványok tették ezt, hanem maga a Mester is. Azért mondom én, hogy az rá nézve valami elrejtett szükségességnek kellett lenni. Az Ő javára kellett annak szolgálni, hogy a szelíd és nyájas Úr olyan kemény és bátortalanító szavakkal feleli néki.
Azt hiszem, hogy mi kedves testvéreim, kik az Úr Jézus Krisztusnak csekély követői vagyunk, kötelesek vagyunk mindeneket felbátorítani, akikben valami reményteljes dolgot szemlélünk. Bármikor is, hogy ha egy tévelygő lelket találunk, ki tekintetét hazafelé fordította, azonnal kezet kellene annak nyújtanunk, hogy reszkető lépéseiben támogathatnánk őt. Mindazáltal, hogy ha Urunkat követni akarjuk, arra is lehetünk ösztönöztetve, hogy fájdalmat okozó szavakat mondjunk, melyek a hű baráttól származva, a sebeknek ép oly élesek mint gyógyítók. A szeretet ajkai nem mindig méztől csepegnek. A hízelgés lelkesít édes szavaival, de egy bölcs szeretet, gyakran kemény és vágó hangot használ. Bizonyos jó érzelmű népeknél szokás az, hogy mindig vigasztaljanak és a komoly igazságokat elhallgassák, attól való féltökben, hogy majd félre lesznek értve. Dicső tanok, mélyek atyáinkat erősekké tették, félelemből el lesznek hallgatva, hogy a gyenge és állhatatlan lelkeknek botránkozás kövéül szolgálnak. Majdnem oda jutunk, hogy túlságos sok gyermek táplálékot használunk, annyi sok szitán megszitáljuk a lisztet, hogy semmi siker nem marad belőle a csontok képzéséhez szükséges anyagból. Hogyha mindig bölcs dolog volna, vigasztalni és bátorítani, úgy a Mester mindig azt cselekedte volna, és mivel azt nem tette, úgy azt gondolom, ‒ és azt hiszem, senki sem merészkedik ebben megcáfolni ‒ hogy az embereknek más egyébre is van szükségök, nem csak bátorításra. Nem olvassuk-é, hogy: a „teljes írás Istentől ihlettetett, és hasznos a tanításra, feddésre, megjobbításra, a nevelésre ‒ mely igazságban vagyon, hogy tökéletes legyen az Isten embere, minden jó cselekedetre elkészíttetett”. Vannak igazságok, melyeknek nem szabad elhallgatva és visszatartva lenni azért, mivel azok nem bátorítanak, mert azoknak céljuk fenyíteni és javítani. Vannak olyan igazságok, melyek bizonyos időkben mondattathatnak, még akkor is, hogy ha unalmasak, a buzgóságot léhűtők, vagy hogy ha a bűnösnek ki Krisztushoz jön, reményét lerontók. Miképpen Urunk cselekedte, azonképpen kell nekünk mindenkor a bűnösök megmentetését kívánni, de amiképpen Ő cselekedett, azonképpen kell nekünk is bölcsen, a munkát végezni. Nekünk atyai, nagy gyengédséget kell a bűnösökkel szemben tanúsítani, és nagyon szelídeknek kell lenni, mint a pásztor az ő bárányaival szemben; de éppen ugyanezen szeretetnek, ezen gyengédségnek, kell a tapasztalt tanítót arra indítani, sok olyanokat is megmondani, melyet a tanuló jobban szeretne nem hallani. A mi pásztori hivatásunknak nem csak zöld legelőkkel van dolga, hanem azon helyekkel is, hol a juhok megmosatnak és megnyíratnak. Nem csak vigasztalnunk kell, hanem fenyítenünk is; feladatunk az építés, mely gyakran megkívánja, hogy a falnak meglazult részeit egész lerontsuk, hogy az egész épületet az által biztosíthassuk; azért mi gyakorta rontóknak lenni látszunk, hogy ha tényleg Istennel együtt építünk. Urunk tudta, hogy egy bizonyos igazság feletti határozott és világos beszéd, sokat ki fog gyomlálni az ő tanítványai közül. Megmaradt-é tehát óvatos hallgatásban? Nem. Annak idejében, világosan szólott Ő arról, és olvassuk: „Az időtől kezdve sokan az Ő tanítványai közül hátra állának, és nem jártak többé Ő vele.”
Fontoljuk meg tehát mostan, hogy miért beszélt ily módon a Megváltó ezen asszonnyal. Miért fedezett fel beszédében az előtt oly dolgot, mely azt nem építette, és hitében elő nem segítette, sem nem erősítette? Tovább menve tanulhatjuk erre a feleletet.
Urunk a kananeabeli asszonyt bátortalanította az elválasztásról való tan által. Én is avval tartom, hogy az Izrael népe elválasztása, és egyesek elválasztása között különbség van, de azzal ma nem akarunk foglalkozni. Azon pont, melyről itten szólnunk kell, ez: ez az elválasztás tana volt, melyet a Megváltó ezen szegény nőnek
útjába dobott. Így szólt hozzá: „Nem bocsáttattam én, hanem az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Ez biztosan elég volt arra, hogy az ő bátorságát elvegye, és mégis ezen tant állította a Megváltó ő eleibe.
Miért? Én úgy gondolom, hogy először is azért tette Ő ezt ezen időben, hogy ezen tan Ő tőle jöjjön, nem a tanítványoktól. Hogy ha szükségesnek találjátok azt, hogy valaki élesen megdorgálva legyen, úgy határozzátok el magatokban, hogy azt magatok végezitek el. Mondjátok magatokban: „Hogyha én az üzenetet legjobb barátom által küldöm, valamit elfelejthet abból; talán vágósabbá teszi azt, mint én szándékozom, és mégis elhibázhatja a fődolgot; nagyobb fájdalmat fog okozni, mint én akartam, azért a kellemetlen alkalmat magam fogom elvégezni.” És nem-é gyakran úgy találtátok, hogy az a mi mondani valótok volt, éppen magatok által közöltethetett a legjobban, mielőtt az illetők azt másoktól meghallották volna. Igen, ti, kiknek gondotok van a lélekre és a szívre, tudjátok azt, hogy vannak idők, amelyekben legjobban szerettek minden beszédet magatok tenni, és minden más telefont bedugni szeretnétek. Ti ismeritek az embert, és a hatást is, melyet a szavak hihetőleg ő reá gyakorolnak, azért az ő füleit egy ideig csak magatok részére óhajtanátok bírni. A Megváltó tudta, hogy ezen nő később megfogja hallani, hogy Krisztus csak az Izrael népéhez bocsáttatott; és néki ezt olyan módon lehetett volna tapasztalnia, mely az ő lelkét sokkal inkább megterhelte volna, mintha ezt maga az Úr Jézus mondja meg néki. Azért mondja néki személyesen: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Azaz, Krisztus, mint Próféta, addig az ideig, míg e testben élt, csak az Izrael népe közötti munkával volt megbízva, így egész éltében való munkájával főképpen az Izrael népére szorítkozott. Gondolom, hogy Ő azért mondotta ezt meg maga az asszonynak, hogy ne más helyt valahol, hallja az azt meg. Nagyon bölcs eljárás fog lenni, hogy ha mi a szegény lelkekkel, kik reményteljesen jönnek Krisztushoz értelmesen és bölcsen bánunk, és hittanunknak mély igazságaiba azokat bevezetjük; mivel egy vagy más úton-módon csak hallani fognak ők arról, és sokkal jobb, hogy azt legelőbb szeretetteljes, gyengéden érző keresztyénektől hallják és tapasztalják, mint majd kemény, gond nélküli, szeretet nélküli lelkektől, kik a puszta szavakban és dicsekvésekben találják örömüket. Ti ezen ifjú embereket nem zárhatjátok valami magán házba; de miért is kívánnátok azt? Nagyon szegényes cselekmény volna az igazság elrejtésére törekedni. Valami jézsuitai eljárás van abban. Miért kellett volna ezen kiváltképpen való igazságnak is elrejtetni? Szégyeneljük-é azt? Ha igen, úgy javítsuk ki hitvallomásunkat, de az általános tisztesség nevében ne rejtsünk el semmit abból, amit hiszünk. Minél több világosság, annál jobb. Minél teljesebben megismertetjük az igazságot, annál biztosabban következik abból jobb. Én részemről hálát adok Istennek, hogy a kegyelemről való tanokat gyermekségemtől kezdve ismerem, ezek voltak az én férfúi éveim támaszai, ezek lesznek öregségem dicsekvéséi. Nagyon távol áll tőlem, hogy a kegyelemből való választást szégyelljem, sőt inkább az egész lelkemben lelkesedést kelt.
Továbbá én gondolom, hogy Ő az asszonynak ezen igazságot éppen akkor azért helyezte szemei elé, mivel az hallhatott volna erről egy olyan időben, a melyben rossz kedélyállapotban lett volna annak elfogadására. Most egész kedélye arra volt irányítva, hogy Krisztustól áldást nyerhessen. Egész szíve éber volt; lelke tűzzel volt tele; egész lénye óhajtozott, még a kívánt jók után. Hogyha valamely időben olyan elutasító feleletet kell hallania és elhordoznia, úgy az éppen most volt. „Hogy tudod azt?” kérditek talán. Tudom ezt bizonyos ösztönszerű mód által. Ezen elbeszélés nékem egy ablakot nyit meg az asszony lelkében. Meg vagyok győződve, hogy az Úr nem mondott volna néki semmit, ami úgy néz ki, mint valami elkedvetlenítő igazsága, hogy ha észre nem vette volna, hogy ő alkalmas annak elhordozására, és talán sokkal alkalmasabb ezen időben, mint máskor bármikor. Gondolom, hogy nagy bölcsesség van abban, hogy a népeknek alkalmas időben adjuk tudtukra az igazságot. Nem maga nyilvánította-é ki az Úr tanítványai előtt: „Még sok dolgok vannak, melyeket meg kellene mondanom, de most el nem hordozhatjátok.” Éppen azon időben a tanítványok alkalmatlanok voltak, ezen sok igazságot elhordozni; azért lett a szeretet szája egy ideig néma. Egy más időben közölte velők a Megváltó, amint azt velünk is cselekszi, sok bölcsességgel és értelemmel, és az Ő akaratának titkát teljes mértékben tudtukra adta. Az Úr nem tanít minket egyszerre minden igazságra, hanem lassan bocsát be minket az ő elrejtett kincses tárházába. Tudjátok, hogy az orvos, amikor egy világtalan szemet operál, a betegnek mondja: „Az ön szeme teljesen helyre jött, de a következő egész napon kérem egy egész sötét szobában ülni. Továbbá kérem önt, a világosságot lassan felvenni, hogy azt biztosan megtarthassa.”
Végtelen a Szentlélek bölcsessége a lelkeknek lassú megvilágosításában. Az Úr nem ismerteti meg a bűnössel az ő bűneinek teljes sokaságát azonnal, és nem ád néki teljes fogalmat az azt követő büntetésről; épp oly kevéssé, gondolom én, ád Ő néki kezdetben teljes ismeretet az ő bűneinek teljes bocsánatáról, és a számtalan sok örömökről, melyek a kegyelemben részesült bűnössel az ő Megváltója, Jézus Krisztus által közöltetnek, hanem lassan-lassan, miként nekünk is az újszülött kis gyermekeket táplálnunk kell, nem hússal, hanem tejjel; lassan lassan, mint az ifjabb tanulókkal az iskolában taníttatjuk: „Parancs parancsra, parancs parancsra, szabály szabályra, szabály szabályra, egyszer is kevés, máskor is kevés.” (Ézs.28,13) Az Ő Izrael népéhez való küldetése egy volt azon igazságok közül, melyeket, mint a Megváltó látta, ezen szegény kananeabeli asszony meg fog találni, azért közölte ő vele az arról való tudatást: midőn már elég hite volt, minden kedvetlenséget legyőzni, és az áldást megnyerni, melyet szíve óhajtott.
Ezen két dolog igen tanulságos lehet. Mostan tovább megyek, hogy olyan lelkekkel foglalkozzam, kik körülbelül olyan állapotban vannak, mint ezen asszony volt. Először tárgyalni fogom az elkedvetlenítő szavakat, azután kérni fogom őket, ezen nőnek dicséretre méltó cselekedetét utánozni. Mert habár elutasítva lenni látszott, mégis eljött, előtte térdre esve monda: „Uram légy segítségül nékem!” Mielőtt zárnék, még néhány alapot meg fogok nevezni, melyek az olyanokat, kik ezen fontos tan által, melyről éppen most beszéltünk, nyugtalaníttatnának, hasznosak lehetnek. Jöjj szent Vigasztaló és töltsd bé szíveinket mennyei örömmel ezen örvendetes órában.
Legelőször is tehát, az elkedvetlenítő szavak, melyek ezen asszonyhoz intéztettek. Ez a mint már említettük is, egy bizonyos formája volt az elválasztás tanának, azon kétség nélküli igazság, hogy Isten elhatározta az Izrael magvát megáldani az ő Fiának az Úr Jézusnak személyes munkálkodása és bizonyságtétele által, és hogy ezen áldások azon időben, nem a Tyrus és Sidon városban lakozó népnek küldettek?
Az elválasztásról való tan egy nagy ijesztő képpé csináltatott, az ellenkező értelműek által, és ezen tannak értetlen barátai által. Én néhány egész ijesztő prédikációt olvastam ezen tan ellen. Ezekben nagyon feltűnt nékem mindenek felett az, hogy a szónok az ő beszédének tárgyával teljesen ismeretlen volt.
Egy kevés ismeret az illetőt ingóvá és gondolkozóvá tette, azért úgy volt vele, mint Dávid a Saul fegyverzetével, inkább a maga puszta balgatagságában akart tovább menni. A rendes módja a kegyelem tanáról való téves prédikáció szerkesztésének ez: először a tant túlzottan előadni és tévesen felmutatni, azután pedig az ellen bizonyságokat felhozni. Hogy ha a magasztos igazságot előadjátok, amint az a bibliában található, akkor nem sokat mondhattok az ellen; de hogyha néhány gonosz nyilatkozatokat vesztek a heves pártoskodók beszédeikből és azok ellen szólalok, akkor feladatotok könnyebb fog lenni, öltöztessétek fel a tant, mint valami ijesztőt, azután égessétek meg! Mily csudákra méltó sok figurákat megégettek az emberek, melyeket ők magok tömtek ki! Senki sem hitte az elválasztás tanát úgy, mint én az árminiai ellenkezőktől hallottam felmutatni. Ki merem mondani, hogy azokon kívül, kik az elmebajosok házában vannak, senki sem hitte azt, amivel minket vádolnak. Csudálatos, hogy mi éppen olyan buzgóan dorgáljuk a nekünk tulajdonított dogmákat, amint azt a mi ellenségeink tehetik. Miért foglalkoznak önök olyan komolyan annak ellenzésével, amit senki sem pártol? Nagyon jól megkímélhetik magoknak ezen fáradságot. A mi barátaink megutálják a tant, úgy, amint azt ők felmutatják, és mi ugyanazon nézeten vagyunk; habár a tan, amint azt mi felmutatjuk, nekünk oly drága, mint az élet. Ők avval tartják, hogy mi a bűnösöknek soha sem prédikálunk egy szabados evangyéliomot, míg mi azt soha el nem mulasztjuk, hogy azoknak olyan szabados és könnyen hozzáférhetőt ne prédikáljunk, amilyen csak lehetséges. Meg tudnák önök nekünk mondani, hogyan javíthatnánk meg az evangyéliom prédikálását? Örülnénk, hogyha azt megtanulhatnánk? Önök mondják, hogy ha mi egy szabados evangyéliomot prédikálunk, nem vagyunk következetesek, amely vádra mi nagyon könnyen megfelelünk. Míg mi hisszük, hogy a bibliával megegyezünk, eszünkbe sem jön, magunkkal megegyezésbe jönni. A mi óhajunk az, hogy minden kinyilvánított igazság mellett erősen álljunk, de azokat egy összhangzó hitvallomásba összepréselni, a mi tehetségünkön felül áll. Mi olyan szegény, könnyen tévedő teremtmények vagyunk, hogyha egyszer valami logikai rendszert gyártanánk, biztosak lehetnénk abban, hogy elméleti darabok és csupa vélemények is bele hozatnának ezen csudálatos hatalmi műbe. A teológiában hit által élünk mi, nem logika által. Hiszünk és biztosak vagyunk; de azon pillanatban, amikor spekulálni kezdünk, olyanokká leszünk, mint Péter, ki a habokban süllyedni kezdett. Hogy ha egyszerűen ahhoz akarunk ragaszkodni, amit Isten igéje mond, úgy abban olyan igazságokat találunk, melyek látszólag ellentmondanak, de mégis egymással megegyeznek, minden tárgynál egy igazság, mely egy másik igazsággal ellentétben áll: az egyik olyan igaz mint a másik; a másikból nem vesz el az egyik semmit, és nem helyezi egyik kérdésbe a másikat, de az egyik épp úgy ki kell hogy jelentve legyen, mint a másik, és mindegyiknek meg kell lenni a helyének egymás mellett. A két igazság együtt képezi a gyakorlati igazságnak nagy útját, amelyen Urunk megy, hogy az embereket megáldja. Némelyek szeretnek egy sínvason járni. Én kettőn szeretek járni, és nem örömest tennék reggel egy kirándulást egy olyan vonaton, melynek egyik sínje fel volna szedve.
Fájdalommal kell beismernünk, hogy az elválasztásról való tan sokat elkedvetlenített, kik a Megváltót keresték, de az igazság az, hogy annak nem kellett volna úgy lenni. Helyesen megtekintve, az egy selyembe és aranyba öltöztetett királyi küldött, ki a méltatlanoknak szabadon hirdeti, hogy a király az ő akaratának tetszéséből a bűnösöket elfogadja. Mennyire felbátorított ez közülünk némelyeket! Minő kövér és ízletes eledel ez nekünk mostan is, most amikor az Urat megtaláltuk. Úgy táplálkozunk abból, mint valami isteni ételből, mely a lelket megtartja, erősíti és kielégíti. Mikor én legelőször Krisztushoz jöttem, teljesen elégedett voltam, mint egy olyan, ki az asztal alatt szedegethet; de most nem elégednék meg azzal, mivel az Úr engemet egy magasabb helyre hívott. Nos, mivelhogy egykor az Ő gyermekévé lettem, olyan vagyok mint Lázár, kiről olvassuk: „Lázár pedig egy volt azok közül, kik ő vele az asztalhoz ültek.” Az elválasztásról való áldozattan az én lelkemnek olyan, mint „a sepröjétől megtisztíttatott bor.” Az egy jobb, mélyebb és dicsőbb cselekménye az isteni szeretetnek, mint amilyet valaha reménylettem tapasztalni. „Tejet adott amikor vizet kértem, és vajat nyújtott dicső edényben.” bűnbocsánatot kértünk, Ő pedig adott megigazulást, kértünk egy kevés irgalmat, az Úr pedig határtalan kegyelmet adott, igen, kegyelmet a kegyelemért, és mondja: „Öröktől fogva való szeretettel szerettelek tégedet, azért terjesztettem ki te reád az irgalmasságomat.” Hogyha egy bűnös a kegyelemből való választás tanát valóban ismerné, úgy nem futna az elől, hanem hajlandó lenne annak karjaiba futni.
Mindazáltal sokaknak olyannak látszik lenni, mint a felhő oszlopának sötét oldala, melyet az Úr az Egyiptombeliek felé fordított, azért mostan óhajtom az elkedvetlenedést megvizsgálni, amint azt Krisztus ezen asszonynak szemei elé állította. Először így szólt hozzá: „Nem bocsátottam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Mintha mondani akarná: „Én a zsidókhoz bocsátottam. Az Izrael házához bocsátottam, de hozzátok nem.” Ezen nagy igazságot előbb vagy utóbb csak meghallotta volna, és hogyha később tette volna azt, félő dolog, hogy félhetett volna, hogy a leányának meggyógyítása ismét elvétetik tőle, mivel ő a messiás küldetésével ellentétben állott. Jézus ezen komoly igazságot azonnal közli vele, hogy ez aztán később ne nyugtalanítsa. Midőn ő leányának meggyógyítását megnyerte, tudnia kellett, hogy ez néki valódi és egyenes módban kölcsönöztetett és nem valami elnézésből a könyörületnek vagy az irgalomnak. Néki egyszer s mindenkorra bizonyosnak kellett lennie abban, hogy az Úr Jézus őt el nem felejtette, hogy ő az Úr Jézus földre jövetelének és annak korlátozásának bizonyos ismeretére jutott, és hogy ő tudta, mit cselekedett, mikor őt túl kiáltotta, és magát nem engedte távol űzni.
Nos, van Istennek egy választása. Van az urnák egy népe, melyet az emberek közül megváltott. Van az Úr Jézusnak egy népe, melyről ő így szólott: „Tied valának és nékem adtad azokat.” Némelyek az örök életre rendeltettek, azért hisznek az Úr Jézus Krisztusban. Elkedvetlenít és bátortalanít-é ez tégedet? Nem láthatom át, hogy miért! Miért ne lehetnél te azok között? De tegyük fel, hogy én nem volnék azok között,” ‒ mondja talán valaki? Miért nem teszed azt fel, hogy te is azok közt vagy? Te nem tudsz arról semmit, tehát miért bármit is feltenni? A föltevést nem-e sokkal okosabb volna föladnod, mintsem magadnak a kétségbeesés halálos italát főznöd a puszta föltevés értéktelen seprőjéből. Nékem elég teendőm van, hogy a tényekkel foglalkozom is, anélkül, hogy képzeletekkel magamat megterheljem. Mit Isten ki nem jelentett azt nem vagyunk kötelesek tudni. Tényleg úgy látszik, hogy jobb tudatlannak maradnunk ott, hol az Úr semmi oktatást nem ad. Az Úr választott egy népet, melynek meg kell menteni, és én örvendek, hogyha arra gondolok, hogy ő ezt tette, mert senki sem tudja azt bebizonyítani, hogy én nem tartozok azon néphez. Hogyha vannak olyanok, kiket az Úr menteni akar, akkor tudom azt is, hogy kik azok, mert ő mondja nékem, hogy azok azok, kik a bűnt megbánják, azt megvallják, elhagyják és hisznek az Úr Jézusban az örök életre. Ezt óhajtja tenni az én lelkem, és hogyha ezt teszem, úgy tudom, hogy az elválasztottak közül egy vagyok és meg kell mentetnem. Mi van ebben, ami egy lelket elkedvetleníthetne? Mégis elkedvetlenít ez némelyeket. Hogyha az emberek sötétségben vannak, úgy mindentől félnek, holott semmi sincs! Hogyha valaki leveretve van és ideges állapotban, úgy egy falevélnek a leesése egy lavinához hasonlónak tetszik körülötte, egy fellegnek legkisebb árnyéka a napnak kialuvását jelenti neki, és egy csepp eső az özönvíz kezdetét! „Csudálatos bizonygatások” ‒ mondjátok talán? Mindazáltal nem olyan csudálatosak és értelmetlenek, mint azon sok következtetések, melyek teljes csüggetegséghez vezetnek. Ah, ezen nyugtalankodók, ők erezik, hogy nem mentethetnek meg, mivel van egy Izrael, melyet Isten arra választott, hogy megmentve legyen!
Urunk ezen asszonynak valami rosszabbat állított eléje, mint a tényleges elválasztását az Izráelnek, tudniillik a szent választásnak tagadó oldalát. Ő mondá: „Nem bocsátottam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz.” Nekünk, evangyéliom prédikátorainak nem sokat kell arról beszélni, hogy Krisztus kikhez nem bocsáttatott. Ebben félek én, hogy meg nem újíttatott és könyörtelen logikával felfegyverkezett szellemek nagyon súlyosan vetkeztek az Isten szeretete ellen. Írás szerint kezelt igazság egy szent orvosság, de iskolailag kezelve, halálos méreggé lehet az. Szegény töredelmes szívük, nincs semmi az isteni végzésben, a mely közületek csak egyet is kizárhatna a reménységből. „Nem titokban szóltam, nem a föld alsó részeinek rejtekében. Nem mondottam hiába a Jákob magvának: „Keressetek engemet.” Dacára ennek, a Megváltó ezen tannak legsötétebb oldalát fordította az asszony elé és monda: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának eltévelyedett juhaihoz.
A legrosszabb ezen esetben az volt ő nála: ő tudta, hogy ezen elválasztás, amennyiben azt Krisztus kimondotta, őt egészen kizárja: mert az Úr mondotta neki, hogy ő csak az Izrael házához bocsáttatott és ő jól tudta, hogy nem tartozik ezen házhoz, ő egy kananeabeli asszony volt, Tyrus és Sidon tájékáról való, azért határozottan kizáratott; és azt maga az Úr Jézus mondotta néki. Ezen szavak halál harangként hangzottak az ő füleibe. Hogyha a szolgák mondanak valamit, úgy elfelejtjük azt, de hogyha az Úr mondja: „Nem bocsáttattam én, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz;” akkor határozott kétségbeeséssel végeztethetik a dolog. A szegény kananeabeli asszonynak egész határozottan érthetően fel kellett hagyni a kérelemmel és azt mondani: „Mit lehet egyebet tenni? Krisztusnak saját nyilatkozata ellen semmit nem tehetek.” De ő ezt nem mondotta, hanem mint egy igazi hős, tovább nyomult az ő kérelmeivel, egész az örvendetes végig. Látjátok, néki sokkal több oka lett volna elcsüggedni, mint néktek lehet valaha, mert ti nem tudjátok, hogy ki vagytok zárva, nincs semmi a ti származástokban, vagy lakóhelyetekben, ami benneteket kizárna. Nem gondolom, hogy valamely prédikátor azt mondotta volna valamikor néktek; és hogyha valamikor valamely prédikátor nyilatkozataiból azon meggyőződéshez jutottatok volna, hogy számotokra nem volna remény, ahhoz nem volt jogotok. Én sohasem óhajtottam közületek csak egyetlen egy léleknek sem az elkedvetlenítését. Sokkal inkább szeretnék én meghalni, hogy ti élhetnétek. De hogyha keserű szavakat megőriztetek szíveitekben és nyomorúságos következtetéseket vontatok le azokból, úgy arra óhajtanálak benneteket ösztönözni, hogy legyetek oly okosak és hősök, mint ezen asszony volt, aki mikor nem a szolgáktól, hanem az Úrtól magától hallotta, hogy ő az olyanhoz, mint ő, nem küldetett, mégis kitartóan előre tört, hozzá egész közel jött, előtte térdre esett és mondotta: „Uram légy segítségül nékem!”
Mondhatják ma nékem némelyek: „De minek ezen nehézségekről beszélni?” Én azért beszélek azokról, mivel azok léteznek. Azok igen sok kedélyt gyötörnek és megzavarnak. Sokan nyugtalanok és Isten szolgáinak beszélniük kell ő velők ezen nyugtalanságról. Nagyon szívesen nyugodni hagynám ezen félelmet, hogyha az hallgatóimat nyugodni hagyná. Az előre való meghatározás, vagy elválasztás komoly ténye a legtöbb embernek itt vagy amott útjában áll, még a bölcsészet útján sem lehet attól könnyen megszabadulni, és hogy ha valódi kegyes lelkekhez jön az ő sötétségével, úgy nagy mértékben hatalmában van, hogy károkat tegyen a megtámadottaknak tudatlanságokban. Hogy ha jobban volnánk oktatva, úgy hihetőleg nem találnánk olyan titkokat, amelyek ma előttünk titkok. Az emberek elfelejtik, hogy az elrendelése Istennek, mindenre kihat, nem csak a lelki, hanem éppen úgy a testi, vagy természeti világra is. Mindazáltal ez által nem akadályoztatják magukat a kenyér keresésben, a gazdagság utáni törekvésben, vagy a tisztesség elnyerésében. Miért akarják a megmentetés ügyét elválasztani azon tízezer más ügyektől, melyek ezen keretben együtt befoglaltattak? Miért akarnak más egyéb dolgokban a józan értelem szerint cselekedni, ezen dolgokban pedig a vakondok dulásából nagy hegyeket csinálni? Azt képzelik, hogy Istennek akarata egy vagy két dolgot meghatároz, a többit pedig mind rendezetlen hagyja; gondolják, hogy Ő a szabad akaratot és felelősséget elveszi, és az embereket gépekké teszi. Ők nem érthetik az isteni tervet, mely az embereknek szabad akaratát semmiben nem befolyásolja, mégis az isteni akaratot biztosítja, és nem láthatják, hogy minden hogyan megyen a teremtmények szabad akarata szerint, mintha Isten nem is volna, holott mindeneket Isten kormányoz. Óhajtanám, hogy ezen tárgy ne gyötörné annyira az embereket, de hiába óhajtok olyat. Ez eleitől fogva gyötörte őket és gyötörni fogja mindvégig. Mivel a tényeket meg nem változtathatjuk, meg kell tehát azokat magyarázni. Kedves nyugtalankodó lelkek, Jézus akarja, hogy ti minden félelem nélkül Ő hozzá jöjjetek. Ő felszólít titeket, hogy benne bízzatok, igen, sőt még a mi több, ő parancsolja néktek, hogy higgyetek az ő nevében. Semmi azokban a melyeket ő gondolt, vagy elrendelt, célul kitűzött, vagy előre meghatározott, nem céloz arra, hogy titeket Jézustól elűzzön. Legyen, vagy ne legyen bármi az előre való meghatározás, ez az egy bizonyos: „Jézus Krisztus jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná.” Minden az ő keresztfája felé és ő hozzá integet. Jöjjetek és ne hagyjátok magatokat semmi által akadályozni, és pedig csak egy óráig sem.
Mostan figyeljétek meg ezen asszonynak dicséretre méltó cselekedetét. Mialatt megvizsgáljuk hogy mit cselekedett, a tárgynak gyakorlati részéhez jövünk. Megjegyzem itten, hogy ő csak egy pillanatig sem törekedett azt tagadni, amit az Úr Jézus mondott; Ő monda: Nem bocsáttattam én hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz,” és ő nem válaszolta erre: „Uram az nem igaz.” Ő nem tette kérdésessé, amit az Úr Jézus mondott: hiszen az nagy merészség, sőt vakmerőség lett volna az ő részéről. Nem gáncsoskodott, ellenvetéseket nem tett, semmit kétségbe nem vont. Ő elfogadta azt, amit az Úr Jézus mondott, minden további kutatások nélkül. Nem kísérlette meg azt mondani, hogy az igazságtalanság, hogy az Istennek Krisztusa csak az Izrael népéhez jött. Ő nem állított semmit, mint azt némelyek minden szégyenérzet nélkül tettek, hogy Istennek éppen úgy kellene bánni az egyik emberrel, mint a másikkal máskülönben személy válogató lenne. Minden olyas, amit gyakorta hallhatunk, ő tőle távol volt. Ő csendes és alárendelt volt a Megváltó szavaira vonatkozólag. Még csak azt sem hozta elő, hogy néki ez egyetlen esetben legyen megengedve a szabályt megrontani. Ő semmiféle ellenvetéseket nem tett. Ő az igazságot, mely ő reá nézve olyan sötét volt, meghagyta, és annak oltalmába húzódott, kinek neve világosság. Látja a fekete felleget, de átmegyen, és érezi hogy az nem lehet egyéb csak egy felleg, így a megváltó lábaihoz esik és mondja: „Uram, légy segítségül nékem. Én nem értem ezt. Egész setétségben vagyok és zavarban. Uram, segíts nékem. Nem értelemért esedezem Uram, de segítségedért kiáltok. Helyezz engemet abba az állapotba, hogy hihessek, és az áldásokat elfogadhassam, mondja a sötét igazság a mit akar.”
Sokan olyan gyenge ítélőképességgel bírnak, hogy ők, valamely nehézséggel kellene küzdeniök, mielőtt megmentethetnének, a próbák alatt tönkre mennének. Ó, szegény lélek, ne küzdj te semmiféle nehézségekkel! Hagyjad azokat nyugodni. Hogy ha az egy nagy igazság a férfiak részére is, és te csak egy gyermek vagy, úgy ne nyúlj az emberek étkéhez. Hogyha valamely nagy titok nyugtalanít tégedet, úgy fuss az Úr Jézushoz ezen imával ajkadon: „Uram légy segítségül nékem” Egy nehézség van előttem, segíts az én értelmemnek; csüggeteg vagyok, segíts az én szívemnek; de mindenek felett, én bűnnel teljes vagyok, segíts nékem szegénynek és szomorú szívűnek, és cselekedd meg érettem, amit én magam nem tehetek. Mentsd meg lelkemet, és szabadíts meg engemet.”
Láttuk hogy mit tett az asszony, és ebben ő csudálatra méltó; mostan lássuk meg, hogy tényleg mit cselekedett. Jézushoz jött. Olvassátok a szavakat: „Az asszony eljővén, térdre esek Jézus előtt.”
Legelőször ő Jézushoz jött, nem csinált semmi kerülő utat. Ő nem ment előbb Péterhez, Jakabhoz vagy Jánoshoz, hanem Jézushoz jött. Ő nem állt meg távol, hogy onnan kiáltott volna, mint annak előtte cselekedett, hanem Jézushoz jött, közel jött Ő hozzá, és én nem kétkedek abban, hogy őt megragadta, amidőn lábaihoz esett, mintha erősen akarta volna őt tartani, ő az Úr Jézushoz jött. Tehát el mindentől, szegény lélek, ami csak az ég alatt vagyon, fuss az élő, személyes Krisztushoz. Ő él, Jézus Krisztus, a bűnösöknek barátja, akiknek öröme az emberek betegségét, gyengeségét és erőtlenségét meggyógyítani. Ne maradjatok állva kérlek titeket, a tanoknál és előírásoknál, vagy a prédikációknál és isteni tiszteleteknél, hanem jöjjetek egyenest Krisztushoz, az élő, személyes Megváltóhoz, ki az Úrtól felkenettetett. Ő benne legyen reményetek. „Mely úton kell mennem? Kérdezed te. Hogy ha ez a testi jövetel dolga volna, úgy tudom, hogyha az út hosszú és kietlen volna, mégis útra kelnél azonnal. De ez egy lelki jövetel. Neked Krisztushoz kell jönnöd nem lábaiddal, hanem lelkeddel és szíveddel. Gondolj arra, hogy létezik egy olyan személy. Figyeld meg őt. Gondolj reá. Higgy ő benne. Tiszteljed őt, mert ő a Magasságosnak Fia. Bízz Ő benne, mert ő „hatalmas megmenteni.” ‒ Ez annyit jelent, mint ő hozzá jönni. Mivel Ő egy Megváltó, engedd hivatását rajtad teljesülni. Neked nagy szükséged van a megmentetésre, adj alkalmat néki arra, hadd mutassa meg, hogy mit tehet. Mondjad a te lelkednek: „Én a legnagyobb bűnös vagyok, elveszve és megromolva. íme én ő hozzá jövök. Hogy ha tönkre kell mennem, hadd menjek tönkre, mialatt benne bízom.” Nem lehet, hogy egy lélek meghaljon, aki a Jézusban bízik; előbb elmúlik az ég és a föld, mint Jézus elmulasztja azon lelkeket üdvözíteni, kik ő benne bíznak.
Az asszony azonnal Jézushoz jött, minekutána az elkedvetlenítő szavak hozzá intéztettek. Így olvassuk a szövegben: „És az asszony eljővén.” „Az asszony eljővén térdre esik ő előtte.” Mi áll ottan? Midőn elűzettetni látszott? Eljőve? Hiszen éppen most mondotta néki Jézus, hogy nem ő hozzá bocsáttatott, „Ekkor eljőve ő.” Ő éppen egy titokteljes és elkedvetlenítő igazságot nyilvánított ki, de „az asszony eljőve.” Az olyan természetű hitnek, mely csak nyárban jöhet Jézushoz, a mezőnek liliomai között, nem sok értéke van. Virágok és lepkék, és minden más dolgok, melyek a nyugalomtól és fénytől származnak, csakhamar elmúlnak, nékünk pedig szükségünk van egy olyan reménységre, melynek a fagy nem árthat. Ez azon hit, mely Jézushoz jön télnek közepette, amikor metsző a hideg, és a vihar ide s tova hordja a hópelyheket. Ez azon hit, mely a lelket megmenti ‒ azon hit, mely az Úr Jézushoz jönni merészkedik minden akadály dacára. A megmentő hit megtanulja az ellenmondásokat is hinni, a lehetetlenségeken nevetni és mondani: „Ez nem lehet, de mégis meg lesz.”
A mi szegény barátnőnk, ki Urunk szavai által elutasíttatott, titokban az ő tekintete által megerősíttetett. Mi lehet egy szó egy személlyel összehasonlítva ‒ összehasonlítva az Úr Jézusnak, a bűnösök barátjának személyével? Ő sokkal inkább hiszen néki, mint az ő beszéd módjának. Ő azt nyilvánította, hogy nem bocsáttatott, hanem csak az Izrael házának elveszett juhaihoz, de ő ott van. Íme ide jött, hol az Izraeliták közül egy sincsen. Mintha mondaná magában: „Ha bocsáttatott, avagy nem, de itt van Ő.” Ide jött a Tyrus és Sidonbeliek közé. És én Ő hozzá jöttem, azért Ő feladata által nem tartotta magát vissza tőlem. Én nem értem az Ő beszédét, de értem az ő orcájának tekintetét, értem az Ő viselkedését. Értem az ő állandó megjelenésének megnyerő voltát. Láthatom azon könyörületességet, mely a Dávid Fiában lakozik. Bizonyos vagyok benne, hogy néki hatalom adatott arra, hogy az én leányomat meggyógyítsa; és itt van Ő. Ő nem tudja hogy mi tartozik az Ő feladatához, de íme személyesen látja őt, és még esedezni óhajt hozzá. Így tehát az
Úr Jézushoz jött, és miért ne tehetnétek meg ti is ugyanazt?
Nos, lélek talán a legsötétebb éj borult te reád? Csak jöjj most Jézushoz. Egész bizonyos vagy abban, hogy a te esésed egész remény nélküli? Egész bizonyos abban, hogy a te sorsod megpecsételtetett? Talán magad írtad meg, saját halálítéletedet? Talán frigyet kötöttél a halállal, és egyezségre léptél a pokollal? Bizonyos vagy-é abban, hogy elfogsz kárhozni, mielőtt a reggeli fény reád sugározna? Úgy jöjj Jézushoz most! „Az asszony eljőve.” Ez a fő, Jézushoz jönni, még hogyha egy kivont fegyver van is kezében, mint azt Bunyan kifejezi ‒ Krisztushoz jönni, hogyha haragosan tekintene is ‒ Krisztushoz jönni, hogyha mindenek azt mondanák is: „Maradj vissza.” „Az asszony eljőve.” Hős asszony! Én is hasonlóan akarok cselekedni.
De most figyeljétek meg, hogyan jött ő. „Eljővén térdre esék Jézus előtt.” Szívem nagyon örvend. Óhajtanám, hogy ezen jelenetet rajzolhatnám. Ő nem tartotta vissza magát, hogy a nehéz kérdést megfejtse, amellyel az Úr őt próbálta, hanem reá tekintett bizalommal, és hozzá jött, és mikor közel jutott hozzá, megtette a legjobbat, amit csak tehetett: térdre esek ő előtte. Az Ő orcájára leborult előtte, és midőn feltekintett, a mély tisztelet és gyermeki bizalom tekintetével tette azt. Áldott legyen az Ő neve, hogy ha mi őt nem is érthetjük, mindazáltal imádhatjuk.
Nos, meggondoltátok-é helyzeteteket? Minél inkább tettétek azt, annál csüggetegebbé lettetek. Ezen az úton lehetetlen vigaszt találnotok. Hogyha a ti helyzetetekben volnék, úgy felhagynék az olyan kísérlettel, és megkezdenék Jézusra, az Isten Fiára, az emberek Megváltójára gondolni. „Óh, de én olyan bűnös vagyok!” „Igen, és Ő egy olyan üdvözítő!” „Én olyan fekete vagyok!” De olyan fehér lehetek mint a hó, mert Ő megtisztíthat. „Ah, én az ő átkára vagyok érdemes!” Igen, de ő érettünk átokká lett, mert meg vagyon írva: „Átkozott valaki fán függ.” Az ő halála által az Úr ezen átkot elvette. Nézzétek őt, hogyan veszi el a kereszten az emberek vétkeit, és nézd, vajon nem utánozhatod-é ezen asszony példáját? „Eljővén térdre esék Jézus előtt.” Nos, kisértsd meg ezt, szegény, félelmes lélek, kisértsd meg ezt, és imádd őt. Ez egy hódolat, melyet csak egy alázatos szív hozhat elfogadható módon. Egy sötétséggel telt szív, mindent hajlandóbb volna inkább megtenni, mint imádkozni. Kevélység és önzés és fellázadás nem tud imádkozni, de az alázatos szívek, boldogoknak érezik magokat, ha azt cselekedhetik. Óh, vajba mostan velem együtt Isten előtt meghajthatnád! Imádd őt mostan! Istennek áldott Fia! Istennek áldott Fia! Ki emberré lettél az emberekért, és meghaltál a bűnösökért! Ó, a te szereteted! A te csudálatra méltó szereteted! És Te mostan bementél a dicsőségbe. Mostan az Istennek jobbján ülsz, imádlak Tégedet mint Uramat Istenemet. Hogyha Megváltómnak nem szabad tégedet nevezni, úgy mégis Istenem vagy nékem. Hogyha nem szabad benned örülnöm, úgy legalább is imádlak tégedet. Ez szent beszéd. Jó illat áradozik e körül, melyet az Úr szeret. Ezen módon lesz a hit osztály részesekké, élet, béke és nyugalom száll szívetekbe? Ezen reszkető kananeabeli asszony, „eljővén, térdre esék Jézus előtt.” Kövessétek őt és vegyetek részt az ő boldogságában.
Azután figyeljétek meg az ő imáját. Valaki azon találó megjegyzést tette, hogy ha valaki egy darab bizonytalan jégen volna, és nem tudna a partra jutni, vagy félne attól, hogy nem tud odajutni, úgy a legjobb eszközök egyike az volna, hogy négykézláb, olyan óvatosan, ahogy csak tudna, tova mászni, hogy a jégről kijuthasson, és valahogy a partot elérhesse. Ezen asszony úgy cselekedett, ő azon rettenetes igazság előtt, melyet meg nem érthetett azonnal, arcra esett. Imádja azt és tiszteli, aki ő hozzá így beszélt, így az ő összes gyengeségeivel a legkigondolhatóbb nyugalom helyre leveti magát, és a partra ér biztosan. „Uram,” monda ő, „légy segítségül nékem.” Óh ne utasíts engemet vissza, hanem légy segítségül nékem. Bármit is akarsz nékem mondani, mondjad azt, és én tisztelni óhajtlak Tégedet, mialatt azt nékem mondod. „És hogy ha Uram megölnél is, Benned bíznék én még akkor is; Nyomoromból Te kisegítel,
Azért szemem reád függesztem.”
De, „Uram, légy segítségül nékem.” Kedves hallgatóm, tégy úgy te is, és tégy úgy most. Semmi tan nem fog téged soká nyugtalanítani; határozottan nem. Ellenkezőleg, azt fogod kérdezni, hogy miért is nyugtalankodtál afelett. „Vajon nyugtalanítod-é magadat a te földi ügyeidnek előre való meghatározásával? Holnap reménylesz egy pár koronát keresni a te földi foglalatosságodban, de megtörténhetik, hogy azt nem teheted meg, azt elveszítheted. Miért nem mondod akkor magadban: Lehetséges, hogy az isteni gondviselés úgy rendelte azt, hogy én holnap semmit ne keressek, azért idehaza maradok és nem teszek semmit.” Ugye bár, nem vagy olyan balgatag. Te üzletedet kinyitod, áruidat kirakod, és mindent megteszel; vagy pedig hivatásod szerint dolgodra mégy és várod a napi keresetet. Hagyjad az isteni gondviselést tenni, amit akar, a te dolgod az, hogy tedd meg, amit megtehetsz. Így van ez egy szegény, kereső lélekkel is; ezen léleknek hagyni kell az Urat cselekedni, amit akar, de aközben kiáltani: „Uram, légy segítségül nékem!” Egész alárendelten, de szívből imádva, borulj Jézus lábaihoz, és higgyed, hogy ezen isteni Megváltó, minden lelket meg akar és meg tud menteni, a mely Ő hozzá ragaszkodik. Ez a bölcsesség útja, kövesd ezt. Isten segítsen tégedet hogy ezt cselekedhesd, és pedig azonnal.
Nem gondolom, hogy többet kelljen mondanom, a ti vigasztalásotokra, mivel ezek tökéletesen elegendők, hogyha az Úr szíveiteket hajlandóvá teszi, hogy azonnal keressétek az ő orcáját. Mindazáltal gondoljátok meg, hogy soha nem létezett egy lélek sem, akik Krisztushoz jött, hogy eltaszítva lett volna. Gondoljátok meg ismét azt is, hogy soha olyan lélek nem találtatik, mivel ő mondotta: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki.” Továbbá gondoljatok arra, hogy minden lélek, amely valaha Jézushoz jött, azért jött, mert az Atya vonta őt, és hogy minden lélek, amely jött, azután úgy találta, hogy van egy kegyelemből való választás, amelyen ő is befoglalva van. Sőt ezen szegény nő olyannak bizonyult, akihez Krisztus bocsáttatott, hogy megáldja őt. Habár ő általában mondva, földi életében az Izrael magvához bocsáttatott, mint szinte a Próféták is az Izráelitákhoz bocsáttattak, mindazáltal nem volt csuda, hogy kivétel találtatott ő nála, holott a Prófétáknál is találhatók egyes kivételek. Sok özvegyek voltak Izrael országában az Illyés próféta idejében, de azok közül egyhez is nem küldetett a Próféta, hanem csak egyhez Sareptában, ugyanazon városban, amelyből éppen ezen asszony is jött. Sok bélpoklosok voltak Izrael országában Elizeus próféta idejében, mindazáltal egy sem gyógyult meg, hanem csak a Syriai. Naámán nem tartozott az előnyben részesült néphez, hanem egy messze lévő idegen volt, és mégis megnyerte a gyógyulást az Izrael Istene által. Istennek választása az Izrael népén kívül mindeneket kizárni látszott; de ez csak látszat volt, mert mindig voltak egyes idegenek a választottak sorában, azért ezen kiváltképpeni formája az elválasztásnak mindig nyilvánult, mely abban állott, hogy Urunk személyes prédikátori hivatala csak a zsidókért volt, mindazáltal nem lett kizárva ezen szegény, hívő nő sem. Ő hozzá határozottan jött az Úr Jézus az elválasztottak sorában, mert ő ott volt! Kívül volt az Izrael határán! Ő hozzá jött! Most pedig ezen pillanatban, akármilyen gondolatokat van is ez vagy amaz tan iránt, az Úr Jézus Krisztus hozzátok jött. Én az ő igazságát prédikáltam néktek, és ti hallottátok. Igen és valamit tapasztalhattatok az ő erejéből. Engedjetek néki, kérlek titeket. Hogyha néki engedtek, hozzá jöttök és benne bíztok, akkor
örüljetek, hogy az elválasztó szeretet kötele titeket is bekerít. Övéi vagytok. Mert nem tudtatok volna ő hozzá jönni imában és hitben, hogy ha az úgy nem volna. Jöveteletek bizonyítja, hogy örök szeretetét már a múltban reátok irányította. Menj haza, ó asszony, ki szomorú szívvel jöttél, ne légy tovább szomorú. Az Úr áldjon meg titeket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

Hivatásának hűen megfelelni, az evangyélium prédikátorának egy olyan feladat, melyhez sok isteni tanács szükséges. Azon szorgalmas gondoskodáson kívül, melyet ő a prédikáció tulajdonsága és módjára, valamint annak szellemére kell hogy fordítson, szüksége van a tárgy megválasztásában is az isteni vezérletre. Egy nehéz pont, az egész igazságot helyes viszonyban prédikálni, egy tant soha túlzottá nem tenni, soha egy pontot nyomatékossá tenni egy másiknak a rovására, soha egy részt visszatartani, vagy helytelenül előtérbe helyezni. Az ő prédikálásának eredménye nagyon sokban függ az ige egyensúlyától, és annak helyes beosztásától. Ezen dolog megmondhatatlan fontosságú, mivel lényeges igazságokat érint és igen komoly következményekhez vezethet, hogy ha nem helyesen kezeltetik; én itten az alapigazságokat gondolom, melyek Krisztusnak érettünk és a Szentléleknek bennünk való működésével összeköttetésben vannak. A hit által való megigazulás egy olyan dolog, melynél semmi sötétségnek, még kevésbé kétértelműségnek találtatni nem szabad; és ugyanakkor világosan fel kell mutatni és abban határozottan megállani, hogy az újjászületés minden léleknek múlhatatlan szükséges, aki a mennybe be akar jutni. „Szükség, néktek újonnan születtetnetek”, éppen olyan igazság, mint ama világos evangyéliumi nyilatkozat: „Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül.” Félő, hogy egyes igen buzgólkodó testvérek a hit által való megigazulás tanát, nemcsak oly bátran és világosan, hanem olyan ridegen és más bibliai igazságokkal olyan összeköttetés nélkül prédikálták, hogy azáltal az embereket egész elbizakodottsághoz vezették, és az úgy látszott, mintha valami nagyon félelmes helyzetbe jutottak volna az által. Egy holt, gyümölcsfélén, tehetetlen hitre vonatkozólag komolyan imádkozhatunk mi is eme szavakkal: „Őrizz meg minket Istenünk attól”, még is nem tudva elősegíthetjük azt. Csak előállni és kiáltani: „Higgyetek, higgyetek, higgyetek”, a nélkül, hogy megmagyaráznánk, hogy mit kell hinni, az egész súlyt a hit által való megmentésre helyezni, s anélkül, hogy megmagyaráznák, mi a megmentetés és felmutatni, hogy az éppen úgy a bűn hatalmától, mint annak terhétől való megszabadítás, az egy buzgó, ébresztő prédikátornak helyesnek találtathatik, de azoknak, kik az ilyen tanításnak eredményét komolyan megfigyelik, okuk van kérdezni, hogy vajon nem-é annyi kárt, mint hasznot tesznek azzal. Ellenben a mi legőszintébb meggyőződésünk, hogy éppen annyi veszély van az ellenkező túlzásban is. Teljesen meg vagyunk a felől győződve, hogy az embernek egy egész új teremtménynek kell lennie, különben nincs megmentve, de némelyek annyira világosan átlátták ezen igazságnak fontosságát, hogy ők folyton a megtérésben való nagy megváltozásról, annak gyümölcseiről és következményeiről beszéltek, és úgy látszik, hogy alig emlékeznek meg azon örömhírről, hogy annak, aki az Úr Jézus Krisztusban hiszen, örök élete vagyon. Az olyan tanítók hajlandók a tapasztalatnak nagyon magas mértékét felállítani, és a valódi Isten gyermekének igen sok jeleit és bizonyítékát követelni, így az őszinte kereső lelkeket nagyon elkedvetlenítik, és egy bizonyos nemű törvényességbe esnek, amelyről ismét azt mondhatjuk: „Őrizz meg minket Istenünk attól.” Ne mulasszuk el soha a minden kétely nélküli igazságot világosan hirdetni, hogy az Úr Jézusba való igaz hit a lelket megmenti, mert hogy ha azt nem tesszük, úgy sokakat a törvény szerinti szolgaságban tartunk, akik már régen élvezhették volna a békét és az Isten gyermekeinek szabadságukba jutottak volna.
Nem lesz könnyű ezen két dolgot az ő valódi helyén megtartani, de hogy ha bölcs építő mesterek akarunk lenni úgy törekednünk kell arra. János így cselekedett az ő tanításában. Hogy ha az ő evangyéliumának harmadik részét olvassátok nagyon megfigyelhetően, találjátok ottan, hogy mialatt ő az Úrnak az újjászületésre vonatkozó magyarázatát egész terjedelmesen közli, ugyanazon részben azt is felmutatja, ami talán az evangyéliumnak legvilágosabb része az egész szentírásban: „Miképpen pedig felemelte Mózes a kígyót a pusztában, aképpen fel kell magasztaltatni az ember Fiának, hogy minden valaki hiszen ő benne el ne vesszen, hanem örök életet vegyen.” Azonképpen az előttünk lévő részben is azt állítja, hogy egy embernek Istentől kell születtetnie; ezt hozza újból és újból elő, de a hitnek mindenkor csodálatos tevékenységet tulajdonít; ő a hitet az újjászületés ismertető jelének nevezi, a hitet mint azt, ami a világot meggyőzi, a hitet, mint azt, mely a benső bizonyítékot szolgáltatja, a hitet mint azt, mely az örök életről tanúskodik, ‒ valóban úgy látszik, mintha ő nem tudna elég tisztességet halmozni a hitre, míg ugyanakkor az újjászületéssel összekötött benső tapasztalat nagy fontosságát is kiemeli.
Nos, hogyha egy olyan nehézség a prédikátornak útjában van, azon nem csodálkozhatunk, hogy ha a hallgatóságnál is található, és azoknak sok kérdésre okot szolgáltat. Sokakat ismertünk, kik azáltal, hogy a drága tanokat folyton hallgatták, t. i. hogy az Úr Jézus Krisztusban való hit megment, más igazságokat elfelejtettek, és abból azt következtették, hogy ők megvannak mentve, holott nem voltak, és azt képzelték maguknak, hogy ők hisznek, habár nékik azon tapasztalatok, melyek a valódi hitet mindig követik, teljesen ismeretlenek és idegenek voltak. Ők azt képzelték, hogy a hit azonos és egyértelmű egy elbizakodott bizalommal a Krisztusban való bizton létről, mely sem a helyesen értett isteni igékben nem alapult, sem pedig az ő saját lelkökben bebizonyult valamely tényeken. Hogyha ők önvizsgálatra felszólíttattak volna, úgy ők ezt kerülték, mint valamely megtámadását az ő bizodalmoknak, és hogy ha őket arra kényszerítették volna, hogy magukat az evangyéliumi próbakövein próbálják meg, akkor az ő téves békéjüket azzal akarták támogatni, hogy az hitetlenség lenne, ha kétségbe vonnák, vagy legkevésbé is kérdésesnek gondolnák az ő üdvöket, így félek rajta, hogy az ő Krisztusban való hitöknek látszata őket egy bizonyos reménytelen állapotba helyezte, mivel ők az evangyélium figyelmeztetéséit és intelmeit félretették, azon veszélyes meggyőződésben, hogy az szükségtelen, azt figyelembe, venni és csak az szükséges, hogy azon hithez ragaszkodjanak, miszerint Krisztus érettünk, már régen mindent elvégezett, e szerint egy valódi isteni félelem és egy komoly keresztyéni eljárás felesleges, vagy talán még megsértése is lehetne az evangyéliumnak.
Másrészről meg olyanokat is ismertünk, kik a hit által való megigazulás tanát, mint az ő hitvallomásuknak egy részét felvették, de azt nem fogadják el, mint valódi tényt, hogy a hívő meg van mentve. Ők nagyon érezik, hogy elméjöknek lelke szerint meg kell újulniok, annyira, hogy folyton a bizonyítékokat keresik és folytonos kételyekkel küzdenek. Nagyon természetesen és gyakran éneklik ezt; „Szeretnék tudni egyet Amely zavar engemet: Uramat én szeretem?
Övé vagyok-é? ‒ vagy nem?”
Ezek olyanok, akiket inkább szánni kell, mint elítélni. Habár én a legutolsó szeretnék lenni a hitetlenség terjesztésében; de mégis az első szeretnék lenni a szent aggodalomra való figyelmeztetésben. Az egy bizonyos dolog, hogyha valaki afelett aggódik, hogy megmondhassa, vajon ő valóban a Krisztusban van-é, és egy másik különálló dolog, hogy ha ő a Krisztus ígéreteiben kételkedik, kiváltképpen abban, hogy azok az ő számára adattak. Némely szívekben nagy a hajlandóság arra, hogy nagyon sokat tekintsenek befelé, és sokkal több időt fordítanak arra, hogy a benső érzelmeket és a külső bizonyítékokat vizsgálnák, mintsem a Krisztusban nyilvánuló isteni kegyelem teljességét, szabadságát és mindenre hasznosságát tanulmányoznák. Ők nagyon elhomályosítják a nagy evangyéliomi igazságot, hogy a hívő Isten előtt nem a maga igazságáért, hanem a Krisztus Jézusért fogadtatik el, hogy mi az Úr Jézus vére által tisztultunk meg, hogy az Úr Jézus igazságában felöltözve fogadtatunk el, és az ige szerint kedvesekké lettünk ama Szerelmesben. „Óhajtom szívemből, hogy ezen két igazság a ti szívetekben és lelketekben egyenlő súlyban találtassék. Erre csak a Szentlélek taníthat meg titeket. Ez egy olyan ösvény, melyet a sasnak szemei nem láttak, és amelyre az oroszlán kölyke még nem lépett. Az, akit a Szentlélek tanít, sem az elbizakodottságnak helyet nem ad, sem a Szentlélek benső oktatását meg nem veti, sem azt el nem felejti, hogy a szabadulás csak az Úr Jézus által történik, ki nekünk adatott Istentől: igazságul, szentségül és váltságul. Szövegünk ezen két igazságot szép összhangzatban köti össze és mi Isten segedelme állal erről fogunk szólni. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az.” Ez alkalommal megvizsgáljuk először, hogy mit érthetünk itten a hit alatt; azután másodszor, hogy milyen biztos bizonyítéka az az újjászületésnek; és harmadszor, a midőn valamennyit a vers utolsó részénél időzünk, akarjuk azt felmutatni, hogyan lesz az a keresztyéni szeretet alapjává. „És valaki szereti a szülőt, azt is szereti aki attól született.”
Miben álla szövegben említett hit? Mi legelőször is meg vagyunk afelől győződve, hogy az itten gondolt hit az, amelyre a mi Urunk és az ő apostolai az embereket intették, és amellyel Isten igéjében az üdv folyton összeköttetésben ígértetik, mint például azon hit, melyet Péter komolyan és nyomatékosan emlegetett, midőn a Kornélius házában prédikált és mondotta: „Erről minden próféták is bizonyságot tesznek, hogy bűneinek bocsánatját veszi az ő neve által minden akik hiszen ő benne;” és amelyet Urunk ajánlott, midőn Galileába ment és az embereknek prédikálva mondotta: „Térjetek meg és higgyetek az evangyéliomnak.” (Mk.1,15) Némely emberek oly nyilatkozatokat tesznek, hogy igaz, hogy az apostolok parancsolták az embereknek, hogy higgyenek, intették és kérték őket a hitre, de mondják, hogy azon hit nem olyan nemű volt, hogy azon hit az embereket megmentette volna. A jó Isten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen tévedésbe essünk. Csak egy pillanatig állítsuk magunk elé az apostolokat, kik lángoló buzgalommal a bennök lakozó Szentlélek által ihletettek voltak és a világban szétjárva, az embereket egy olyan hitre buzdították volna, amely csak nem menthet meg? Milyen célból jártak volna tehát ők olyan hírt vinni szerteszét, amely gyümölcstelen és az emberi szükségletek kielégítésére nézve eredménytelen lett volna? Midőn Urunk tanítványait az egész világra küldötte, hogy azok az evangyéliomot prédikálják minden teremtménynek és mondotta: „Aki hisz és megkeresztelkedik, idvezül,” az a hit volt az, amelyet prédikálniuk kellett, és nem más, mint üdvözítő hit és nagy könnyelműség más valamit állítani. Be kell vallanom, hogy most legközelebb nagy megbotránkozásomra szolgált egy prédikációban azon megjegyzést olvasni, hogy Pál apostolnak a tömlöctartóhoz intézett szavai „egy olyan társalgás alkalmával történtek, mely éjfélkor sajátságos körülmények között történt, és azon evangyélista, ki azokat leírta, nem volt jelen.” Hogyan? Hát hogy ha fényes délben lett volna és az egész világ jelen lett volna, akkor is adhatott volna-é az apostol Pál helyesebb feleletet azon kérdésre: „Mit cselekedjem, hogy az örök életet vehessem?” annál, mint amilyet éppen adott: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba és idvezülsz.” Ismételve mondom, hogy az nagy könnyelműség, vagy még annál rosszabb is, azt mondani, hogy az Apostol által annyira hangsúlyozott hit, csak emberi volt, mely meg nem menthet, és hogy semmi bizonysága nincs afelől, hogy az olyan hit a lelket megmentheti. Továbbá az itten említett hit, minden emberek kötelessége. Olvassátok el a szöveget még egyszer. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az” soha nem lehet kevesebb, mint az emberek kötelessége, az igazságot hinni, hogy a Jézus Krisztus ez az igazság, és azt hinni minden emberek kötelessége. Én itten hit alatt Krisztusban való bizalmat értek, és ez valóban kötelességök az embereknek, abban bízni, ki méltó a bizalomra, és hogy a Jézus Krisztus az összes emberek bizalmára méltó, az bizonyos, ezért kötelesség ő benne bízni.
Mivel az evangyéliomi követelés: „Higgy az Úr Jézus Krisztusba és idvezülsz”, isteni megbízatásból minden emberekhez intéztetik, ennélfogva ezt tenni, minden embernek kötelessége. Mit mond János: ,.Az az ő parancsolatja, hogy az Ő Fiának az Úr Jézus Krisztusnak nevében higgyünk,” és Urunk maga biztosít minket: „A ki hiszen ő benne, el nem kárhozik, akik pedig nem hiszen, már elkárhoztatott, mert nem hitt az Isten egyetlen egy Fiának nevébe.” Tudom, hogy vannak olyanok, kik ezt tagadják és pedig azon okból tagadják, hogy az embernek nincs ahhoz elég lelki ereje, hogy az Úr Jézus Krisztusban higgyen, amelyre én azt válaszolom, hogy az egy igen-igen nagy tévedés azt képzelni az embernek, hogy az ember lelki tehetségének mértéke, az ő kötelességének mértéke legyen, vannak sok olyan dolgok, melyeket az embereknek tenniük kellene, amelyekhez ők az erkölcsi és lelki erőt most elvesztették, jóllehet a testi erőt nem. Egy embernek tisztának kellene lenni, de hogyha olyan sok ideig tisztátalan életet élt, hogy szenvedélyeit nem zabolázhatja, azért ő nem ment azáltal a kötelezettségtől. Egy adósnak kötelessége adósságát lefizetni, de hogyha olyan tékozló volt, hogy magát reménytelen szegénységbe vitte, azáltal nem szabadította meg magát adósságaitól. Minden embernek hinni kellene azt, ami igaz, de hogyha lelke olyan romlottá lett, hogy a hazugságot szereti, és az igazságot nem akarja elfogadni, meg van-é mentve az által? Hogyha az Isten törvényét lejjebb kellene szállítani az emberek erkölcsi állapotukhoz mérten, akkor egy olyan törvényt kellene alkalmazni, mely fokozatokra volna elosztva, hogy az emberi bűnösség fokozatosságához alkalmaztatva lehetne; valóban akkor a legrosszabb ember a legcsekélyebb fokú törvény alá esne, és ennek következtében a legkevésbé volna bűnös. Isten követelései változatos nagyságúak lennének és tulajdonképpen semmi szabály alatt nem volnánk. A Krisztus parancsolata érvényes és kötelező, bármily romlottak legyenek is az emberek, és hogyha az minden helyen, minden embernek ajanltatik, hogy megtérjen, úgy kötelezve van megtérni; habár az ő bűnös volta ezt lehetetlenné teszi ő reá nézve megtenni, vagy nem. Mindenesetre kötelességök az embereknek azt cselekedni, mit Isten nékik parancsol.
Ugyanazon időben, ezen hit, ott ahol ez létezik, mindenesetre, kivétel nélkül, Istennek ajándéka és a Szentléleknek munkája. Soha egy ember sem hitt az Úr Jézusban az itt említett hittel, hogy ha a Szentlékek őt oda nem segítette, hogy azt tehesse. Minden mi munkáinkat Ő cselekszi bennünk, úgy szinte a mi hitünket is. A hit egy nagyon is mennyei kegyelem, hogy az emberi természetben felnövekedjen, mielőtt megújíttatott. A hit minden hívőben „Istennek ajándéka”. Ti mondani fogjátok talán: „Megegyező ezen kél dolog egymással?”. Erre azt válaszolom: „Határozottan, mert mindegyik igaz.” „Hogyan egyeznek ezek meg egymással?” kérdezitek. „Hát nem egyeznek meg ezek?” kérdezem én, és éppen oly sok nehézségeket találtok azt bebizonyítani, hogy ezek nem egyeznek meg, mint én azt bebizonyítom, hogy ezek megegyeznek. A tapasztalat bizonyítja azt, hogy ezek megegyeznek. Az emberek a Szentlélek által győzettetnek meg ‒ „a bűnről”, mondja Krisztus, „hogy nem hisznek én bennem” itt van egy az igazságok közül; de ugyanazon szívek, ugyanazon Lélektől taníttatnak, hogy a hit az isten erejének működése. (Kol.2,12) Testvérek, legyetek készek, az igazság pajzsának mindkét oldalát nézni. Emelkedjetek felül a gyermeki állapoton, mely két igazságot nem hihet, mígnem az összekötő tagot látja. Nem e két szemed van ó ember? Avagy ki kell-é egyiket szúrnod, hogy azt világosan megláthasd? Lehetetlen-é ez néked, hogy egy lelki mutatót használj és két igazságot egyesítve megtekints, mígnem azok egybeolvadnak, és ezen egy valódivá és igazzá válik, mivel kettőből lett összetéve?
Sokan vonakodnak egy bibliai tannak több oldalát megvizsgálni, és küzdenek erősen mind az ellen, a mi az ő felületes képzeletükkel össze nem egyeztethető. Az előttünk lévő esetben nem találom én azt nehéznek elfogadni, hogy a hit ugyancsak kötelessége is az embernek, amely az Istennek ajándéka: és hogy ha mások ezen egyesíthető két igazságot el nem fogadják, én nem leszek felelős azért, hogy ők; ezt elvetették; én megtettem kötelességemet, hogyha erről világosan tanúskodtam.
Eddig még csak az utat magyarázgattuk. De most menjünk tovább. A szövegünkben felmutatott hit látszólag egy személyen nyugszik ‒ az Úr Jézuson. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak Istentől született az”. Ez nem valamely tanban való hit, vagy valamely véleményben, vagy valamely formában, hanem egy személyben való hit. Halld csak ezen igéket: „Valaki hiszi hogy a Jézus ama Krisztus,” vagyis: „A ki hiszi hogy a Megváltó ama Felkenettetett, Istentől született az.” Mellyel határozottan nem az van mondva, hogy valaki azt látszik állítani, hogy Ő az legyen, mert sokan cselekszik azt, kiknek életök bebizonyítja, hogy nincsenek ujjá születve; hanem akik ezt úgy hiszik, hogy az Úr Jézus tényleg és valóban elfogadja, amint Isten őt felmutatta és felkente, az egy újjászületett lélek. Mit érthetünk az alatt, „hogy Jézus ama Krisztus”, vagy Felkenettetett? Legelőször is, hogy Ő a Próféta; másodszor hogy Ő a Pap; harmadszor hogy Ő királya az Ő gyülekezetének, mert ezen háromféle értelemben Ő a Felkenettetett. Mostan foglalkozhatok világosan ezen kérdéssel. Hiszem e én, hogy Jézus a nagy, Istentől felkenettetett Próféta, aki nékem az üdv útját felmutatja? Elfogadom-é őt, mint tanítómat, és elhiszem-é, hogy örök életnek szavai vannak Ő nála? Hogyha azt hiszem, úgy engedelmes leszek az Ő evangyéliomának, és örök életet nyerek az által. Elfogadom-é őt úgy mint akik az én lelkemnek Istent megnyilatkoztatja, akik a szövetségnek Angyala, a Legmagasabbnak felkent Prófétája? De Ő egy pap is. Egy pap pedig arra rendeltetett, hogy áldozatokat hozzon Isten elé; Hiszem-e én teljesen, hogy az Úr Jézus arra rendeltetett, hogy egy nagy áldozatot hozzon az emberiség bűneiért, amely által Ő egyszer s mindenkorra a megváltatást bevégezte, és egy teljesen elegendő váltságot talált?
Elfogadom-e az ő engesztelő áldozatát, mint részemre eszközölt engesztelést, és az Ő halálát, mint megváltatásomat, a melyre építem minden bűneim megbocsátásának reménységét? Hiszem-é valóban, hogy Jézus az egyetlen és valódi megengesztelő Pap, és elfogadom-é Őt mint olyat, ki érettem, mint Pap cselekszik? Hogyha igen, úgy már részben hiszem, hogy Jézus a Felkenettetett. De Ő Király is, és hogyha akarom tudni, hogy vajon igaz hitem van-é Ő benne, kérdeznem kell tovább: „Az a Jézus, ki most a menny magas trónjára felmagasztaltatott, aki egykor a keresztfán elvérezett, Királyom-e nékem?” Az Ő törvénye az én törvényem? Óhajtom-é magamat az ő uralkodásának alája vetni? Gyűlölöm-é, amit ő gyűlöl, és szeretem-é, a mit Ő szeret? Azért élek-é, hogy őt dicsőítsem? Óhajtom- é, mint hű alattvalója látni, hogy az Ő országa eljöjjön, és akarata teljesüljön itt e földön, mint oda fent a mennyben? „Kedves barátom, hogy ha te komolyan, és szívedből mondhatod: Én a Názáretbeli Jézus Krisztust elfogadom mint Prófétát”, Papot és Királyt, kit, mint olyat magaménak tekintek, mivel Isten őt felkente, hogy ezen háromféle hivatást végezze, és ezen három, mindegyikében őszintén bízom, „akkor kedves barátom, van neked olyan hited, mely arról tanúskodik hogy te az Istennek választott gyermeke vagy, mert meg vagyon írva? „Valaki hiszi, hogy a Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az”.
Most egy kevéssel tovább megyünk. Valódi hit egy magát reá bízás. Nyissatok fel tetszés szerint bármely görög szótárt és úgy fogjátok találni, hogy ezen szó pistencin, nemcsak hitet jelent,” hanem bizalmat, bizodalommal lenni, magát átajánlani, reá bízni stb. és annak magva, ami hitet jelent, bizalom valakiben, reá bízni magát valakire. Engedjétek meg hát, hogy minden itt jelenlévőt megkérdezhessek, aki azt állítja, hogy néki hite van: a te hited a magát reá bízásnak hite-é? Te azt nyilvánítod, hogy hiszel, helyezted-é bizalmadat amaz egy dicső Személyben, aki egyedül megtarthat? Teljesen igaznak tartod-é őt és bízol-e úgy ő benne? Egy hitvallomás téged soha meg nem menthet, de teljes bizalommal a felkenettetett Megváltóra bízni magadat, az az üdvnek útja. Gondoljatok erre, kérlek titeket, hogyha valami tévedésbe nem akartok jutni és hogyha egy olyan hitvallomást nem akartok megtanulni, mely az örök Istentől magától íratott, úgy egy csupán fogalmi hit, mint az, hogyha a holdban lakozó emberek létezését, vagy más egyéb ily dolgokat hiszitek, ez a ti lelketeket meg nem mentheti. Ezt határozottan tudjuk, mivel sokakat látunk magunk körül, kiknek olyan hitük van és mégsem Istennek gyermekei.
Mindazáltal az igaz hit nem egy hízelgő elbizakodás, melynél fogva az ember mondhatja. „Én hiszem, hogy meg vagyok mentve, mert olyan szép érzelmeim vannak, olyan gyönyörű szép álmokat láttam, csudálatos szép érzelmeim vannak”; mivel az ilyen bizodalom nem más, mint csupa képzelgés. Elbizakodottság nem hit, hanem a hitnek ellentéte; annak bizonyos bizodalma helyett, hogy reménylene, egy puszta képzelgés. A hit épen olyan alapos és bizonyos, mint az értelem és hogyha annak bizonyító okait fontolgatjuk, éppen olyan bizonyos az ő következtetéseiben, mintha csak valamely mennyiségtani szabályból vontuk volna ki. Kérlek titeket, óvakodjatok egy olyan hittől, melynek nincs alapja más, mint a ti saját képzelgésetek.
Továbbá a hit nem azon meggyőződés, hogy Krisztus értem meghalt. Én olykor- olykor egy kissé ellentétben érezem magamat azon verssel: „Ép úgy, mint vagyok, nincs más alapom, Minthogy véred értem folyt tudom”.
Ez nagyon alkalmas Isten gyermekeinek, de abban nem adhatom beleegyezésemet, hogy ez a helyes mód volna a dolgot így állítani a bűnösök elé. Én nem azért hiszek az Úr Jézusban, mivel megvagyok győződve, hogy az Ő vére érettem ontatott; sokkal inkább abból következtetem és tudom, hogy én az ő benne való hithez jutottam, hogy Ő vérét épen érettem is ontotta. Félek rajta, hogy vannak ezerek, akik hiszik, hogy az Úr Jézus érettök meghalt, és akik még sincsenek Istentől születtetve, hanem inkább megkeményedve vannak bűneikben, az ő alaptalan reményök által az Isten irgalmasságában. Nincs abban semmi kiváltképpen való erő, ha egy ember képzeli, vagy föltételezi, hogy Krisztus ő érette meghalt, mert az csak egy magától érthető igazság, hogyha az, amit némelyek tanítanak, hogy az Úr Jézus mindenekért meghalt. Az olyan elmélet szerint mindenki, aki egy általános megengeszteltetésben hisz, kell, hogy Istentől született légyen, ami határozottan nem létezik. Hogyha a Szentlélek minket oda hoz, hogy az Úr Jézusba helyezzük bizodalmunkat, akkor azon igazság, miszerint Isten az ő egyszülött fiát adta, hogy minden valaki hiszen ő benne üdvöt talál, lelkünk előtt megvilágosodik és látjuk, hogy az Úr Jézus érettünk, kik hívők vagyunk, azon határozott szándékkal halt meg, hogy mi azáltal megmentve lehessünk. Az egészen más, hogyha a Szentlélek minket bizonyosokká tesz afelől, hogy az Úr Jézus érettünk kiváltképpen kiontotta az ő vérét, mintha mi csak képzeljük azt, hogy az Úr Jézus meghalt érettünk, és azon gondolat, hogy ő minden emberért meghalt, annyira távol van az Úr Jézus Krisztusba való igaz hittől, mint az este a reggeltől.
Épp oly kevéssé hit, hogyha azon bizodalommal bírok, hogy én meg vagyok mentve, mert az megtörténhetne, hogy nem lennék megmentve és az sohasem lehet hit, egy hazugságot elhinni. Sokan nagyon elhamarkodva azon határozathoz jutottak, hogy ők meg vannak mentve, mialatt ők még keserűséges méregben és vad természetben voltak. Az nem a Krisztusban való bizalom volt, amit ők nyilvánítottak, hanem egy rossz, a legmagasabb fokon veszedelmes elbizakodottság. Hogy oda jöjjünk vissza, ahonnan kiindultunk, amikor kinyilvánítottuk, hogy a hit egy szóval kimondva egy magát reábízás a Jézus Krisztusra. Hogy az Úr Jézus én érettem különösen meghalt, vagy nem, az nem azon kérdés, melyet előtérbe kellene helyezni, én úgy találom, hogy ő e világra jött, a bűnösöket megtartani, ezen általános tudatás alapján jövök ő hozzá és úgy találom, hogy mindazok, kik ő benne hisznek, kell, hogy megmentve legyenek, azért hiszek én ő benne és minekutána azt tettem, megtanulom az ő igéjéből, hogy én az ő szeretetének kiváltképpen való tárgya vagyok és hogy Istentől születtettem.
Az én előszöri Jézushoz jövetelem alkalmával nem vehetek személy és részvételről való ismeretet az Úr Jézus vére érdeméről; de mivel meg vagyon írva: „Ő a mi bűneinkért engesztelő áldozat; nemcsak a mi bűneinkért pedig, hanem az egész világnak bűneiért is, úgy jövök és bizalmamat helyezem ezen megváltatásban; ha süllyedezek, vagy úszni tudok, és a megváltóba helyezem bizodalmamat. Nagy Isten Fia, Te éltél és meghaltál, vérzettél és szenvedtél és az összes bűnökért eleget tettél, amelyek reád vettetnek bizalommal, én benned helyezem bizodalmamat, reád támaszkodom, egész benned vetem reményemet. Nos, hogyha ilyen hitetek van, akkor Istentől születtettetek, az valódi hit, mely az újjászületésnek egy határozott bizonyítéka. ítéljétek meg tehát, hogy van-é ilyen hitetek, vagy nincs.
Engedjétek, hogy még egy percig időzzek ezen pont mellett. A valódi hit az írásban jelképesen van előállítva, vagy felmutatva, és ezek közül egy párat óhajtok felmutatni. Egy igen kitűnő előképe volt a hitnek, midőn az izráelita atya Egyiptomban a bárányt megölte, és a meleg vért egy medencéébe vette, azután egy kötet izsóltot vett, azt a vérbe mártotta, azzal az ajtónak két mellékét és felső szemöldökét bekente. Ezen vérrel való bekenés mutatta a hitet. A megszabadítás vér által eszközöltetett; és a vér azáltal segített, hogy a házi atya azt személyesen háza ajtajára kente. A hit cselekedte azt; az vészen abból, ami a Krisztusé, sajátjává teszi azt, meghinti a lelket úgyszólván a drága vérrel, az irgalmasság utasítását elfogadja, mely szerint az Úr közöttünk által megyen és népét a veszedelemtől megkíméli. A hit a zsidóknak még másképpen is fel volt mutatva. Hogyha egy barom bűnért való áldozatul hozatott, annak a papok és bizonyos alkalommal a nemzetségük helyettesei, vagy az áldozó maga kezeit az áldozatra vetette annak jeléül, hogy ők óhajtják az ő bűneiket arra reá rakni, hogy az ő érettök, mint a nagy Helyettesnek előképe szenvedjen. A hit kezeit az Úr Jézusra veti azon óhajjal, hogy az ő helyettesítő halála néki javára szolgáljon.
Egy még csudálatra méltóbb felmutatása volt a hitnek a kígyók által megmaratott izráelitáknak gyógyító tekintetük. A tábor közepén egy hosszú rúdra erősített Mózes egy ércből öntött kígyót; minden sátrakon felül, és keresztül ragyogott ezen felemeltetett kígyó a nap fényénél, és aki a haldokló tömegből fel akart rá tekinteni, azt megtehette és meggyógyult. Reá tekinteni nagyon egyszerű dolog volt, de azt mutatta, hogy az illető, aki ezt tette, Isten parancsának engedelmeskedett. Reá tekintett, amint néki parancsolva volt, és az ércből öntött kígyótól származó gyógyító erő egy tekintet által jött. Így van a hit. Ez a legegyszerűbb dolog a világon, de sokkal többet mutat az fel, mint ahogy külsőleg láthatni lehet. „Egy tekintet arra, ki a keresztfán meghalt, élet”. Jézusba hinni annyi, mint a hit szemeivel egy tekintetet tenni ő reá és a lelket reá bízni teljesen.
Azon szegény asszony, ki a nagy tolongásban hátul a mi Megváltónkhoz járult, nagyon szép képét mutatja fel nekünk a hitnek. Ő mondá: „Hogy ha csak ruhájának prémjét illethetem is, meggyógyulok”. Nem vett gyógyszert, nem tett vallomást, semmi szertartást nem végezett, hanem csak az Úr Jézus ruhájának prémjét illette, és azonnal meggyógyult. Ó lélek, hogy ha te érintkezésbe tudsz jönni Krisztussal, egy Ő benne való egyszerű bizodalommal, hogy ha az még olyan gyenge is, úgy az Isten választottainak hitével bírsz; azon hittel, mely mindenesetre az újonnan születésnek bizonyítéka.
Tovább kell mennünk, és felmutatni, hogy az bárhol is létezik, az újjászületés bizonyítéka. Soha egy morzsalékja sem volt az ilyen hitnek e világon, ha csak egy újjászületett léleknél nem, és nem is lesz soha másutt, míg a világ létezik. Szövegünk szerint is úgy áll az, és hogyha más bizonyságunk nem volna, úgy ezen egy hely elegendő volna ezt bebizonyítani. „Valaki hiszi a Jézust lenni ama Krisztusnak, Istentől született az”, „Óh” ? mondod talán, szegény lélek, „az újjászületés egy nagy titok; én nem értem azt, és félek, hogy nékem nincsen abban részem.” Te újjá vagy születve, hogy ha hiszed, hogy a Jézus a Krisztus, hogy ,ha bizalmadat teljesen egy megfeszíttetett Megváltóban helyezed, úgy te biztosan „újjá vagy születve egy élő reménységre”. Legyen az titok, vagy nem, az újjászületés a tiéd, hogy ha te hívő vagy. Figyelembe vettétek már azt, hogy a legnagyobb titkok a legegyszerűbb jelek által nyilváníttatnak? A hitnek egyszerűsége és látszólagos könnyűsége, nem alap ahhoz, hogy annak létesítését az újjászületés csalhatatlan bizonyítékának ne nézzem. Hogy tudhatjuk, hogy az újjászületett gyermek él, hanem az ő kiáltása által? De egy gyermek sírása, vagy kiáltása, milyen jelentéktelen és egyszerű hang az! ‒ milyen könnyen utánozható volna az! Egy ügyes napszámos milyen könnyen megcsalhatna bennünket egy cső, vagy más eszköz használatával; mindazáltal soha nem volt még gyermek kiáltás e világon, mely a lélegzet titkát, a szívverést, a vérfolyást, vagy más ilyen csudákat, melyek az élettel együtt járnak, ne jelölte volna. Tekintsétek meg azon személyt, kit éppen a folyamból húztak ki. Él-é? Igen él. Miért? Mivel a tüdők még mozognak. De nem-é könnyű dolog az, hogy a tüdőt mozgassuk? Egy belé fúvás nem tudná-é azt megmozdítani? Ó igen, a dolog könnyen utánozható volna bizonyos mértékben; de egy tüdő sem mozog, kivéve azt, a mely él, azaz ahol élet van. Vegyünk egy másik példát. Menjetek be egy sürgönyi hivatalba, ottan bizonyos tűket fogtok látni, melyek folytonos tik-takkolással jobbra és balra mozognak. Villanyosság egy nagy csuda, és ti nem láthatjátok sem érezhetitek, de a sürgönyöző mondja néktek, hogy a villamos áram, a drótok által hozatik mozgásba, „Honnan tudja Ön azt?” „A tűk által tudom azt.” „Hogyan? Én azokat a tűket könnyen meg tudom mozgatni”. „Igen, de nem látjátok, hogy a tű két mozgást jobbra egyet balra tett, azután pedig ismét kettőt jobbra. Ekkor olvasok egy hírt.” „De” mondjátok ‒ én abban semmit nem látok; én ezen tik-takkot és ezen mozgásokat könnyen utánozhatnám”. Mindazáltal az, ki a művészetet tanulta, ezen tűkben, nem csak villamos működést lát, hanem még egy mélyebb titkot is; ő megjegyzi, hogy valaki vezeti ezen láthatatlan erőt, és annak segítsége folytán beszél. Nem mindeneknek, hanem csak az abban gyakorlottaknak adatott, hogy az egyszerű dolgokban elrejtett titkokat lássanak. A hívő, a hitben mely egyszerű, mint azon tűknek mozgása, egy jelt lát arra nézve, hogy Isten az emberek lelkére hatást gyakorol, és a lelki ember észre veszi azt, hogy az által egy titok jelöltetik, mely a testi szemeknek láthatatlan. Az Úr Jézusba hinni egy jobb ismertető jele az újjászületésnek, mint bármi más, és soha meg nem csalhat, vagy tévedésbe nem vihet. Az élő Istenben és az Ő Fiában az Úr Jézusban való hit mindenkor az újjászületés eredménye, és sehol másutt nem létezhetik, mint az újjászületetteknél. Akinek hite van, az egy megmentetett lélek.
Kérlek titeket, hogy kövessetek engemet egy kevéssé ezen bizonyítgatásnál. Egy bizonyos teológus most nem régen azon nyilatkozatot tette: „A hit cselekménye nem az, ami az emberek megmentetése; az csak egy iránya a megmentetésnek.” Ez annyit jelent, mint tagadni azt, hogy mindenki, aki az Úr Jézusban hiszen, azonnal megmentetik; és ennek következménye az, hogy egy embernek nem szabad azt gondolni, hogy ő megmentetett, mert az Úr Jézus Krisztusban hiszen. Mostan tekintsétek meg mennyire ellene van ez a szentírásnak.
Isten igéje szerint az bizonyos, hogy akik az Úr Jézusban hiszen, el nem kárhozik. Olvassátok János ev. 3. r. 18. verset, és sok más helyeket. „A ki hiszen Ő benne el nem kárhozik.” E szerint nem kárhozik el egy újjászületett sem. De vajon nem elkárhozik-é, minden újjá nem született? Nem-e megmentetett azon lélek, mely el nem kárhozik? Hogy ha Isten kijelentése folytán bizonyosak vagytok, hogy a hívő el nem kárhozik, hogyan tudjátok hát azt mint értelemmel bírok tagadni, hogy a hívő idvezül? Aki el nem kárhozik, mitől félhet az? Nem-e joggal mondhatja az, hogy békességet talált Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által, mivel a hit által megigazult?
Figyeljétek meg másodszor, hogy a felolvasott rész negyedik versében a hitről az mondatik, hogy a világot meggyőzi. „Az a diadalom tudniillik, a mi hitünk”, mely a világot meggyőzte. Hogyan? hát meggyőzte a hit azon emberekben a világot, kik nincsenek megmentve? Hogyan volna az lehetséges? mikor az apostol azt mondja, hogy az, aki e világot meggyőzte, Istentől született. Olvassátok a negyedik verset: „Mert valami Istentől született, meggyőzi e világot”: a hit meggyőzi e világot; e szerint azon ember, kinek hite van, újjászületett. Nem azt jelenté-e mindez, hogy ő megmentetett, és hogy az ő hite azon eszköz, mely által győzelemhez jutott?
Továbbá a hit elfogadja Istennek bizonyságtételét, és még több, aki hiszen, annak vagyon bizonysága Isten igazságára nézve, önmagában. Olvassátok ugyanezen rész tizedik versét: „A ki hiszen az Isten Fiában, vagyon bizonysága ő magában”, az ő szíve tanúskodik Isten igazságáról. Van-é egy meg nem mentettnek egy tapasztalatbeli bizonysága ő magában? Akarjátok nékem mondani, hogy az embernek benső tapasztalata Isten evangyéliomáról bizonyságot tészen, és az ember mégis elveszett állapotban van, vagy csak épen reménysége van ahhoz, hogy végre még ő is megmentethetik? Nem, ez lehetetlen. Aki hiszen, abban azon változás eszközöltetik, mely aztán olyan állapotba helyez, hogy saját öntudata által Isten bizonyságtételét megerősíti, és egy ilyen ember nem lehet más, mint egy megmentetett. Lehetetlen azt állítani arról, hogy ő nincs megmentve.
Továbbá ügyeljétek meg ugyanezen résznek tizenharmadik versét, hogy a hit egyszersmind az örök élet is; az igék így hangzanak: „Ezeket írtam néktek, kik hisztek az Isten Fiának nevében; hogy tudjátok, hogy néktek örök életetek vagyon.” Urunk és az ő apostolai különböző helyeken kinyilvánították: „Hogy aki ő benne hiszen, örök élete vagyon annak.” Ne mondjátok nékem, hogy egy bűnösnek, aki Jézusban hisz, egy előhaladásra van szüksége, mielőtt mondhatná, hogy ő meg van mentve; hogy egy embernek, ki Krisztusban bízik, csak a megmentés útján lehet hinni, és várnia kell mígnem a rendszabály szerinti eljárásnak megfelelt és a kegyelemben növekedett, mielőtt tudná, hogy meg van mentve. Nem ‒ ugyanazon pillanatban meg van mentve a bűnös, amely pillanatban az ő bizodalmát az Úr Jézus elvégezett munkájába helyezi teljesen. Az ég és föld elmúlhatnak, de ezen ember nem veszhet el. Hogyha csak egy másodperccel előbb hívővé lettem is az Úr Jézusban, biztos vagyok, annyira biztos, mint azon ember, aki ötven évvel az előtt már hívővé lett ő benne, és mindig hűen s fedhetetlenül élt azon idő óta. Nem mondom, hogy az új megtértek olyan boldogok, vagy pedig hogy olyan hasznosak, vagy olyan szentek, vagy olyan érettek a mennyország számára, de azt mondom, hogy azon ige: „Aki ő benne hiszen, örök élete vagyon annak,” egy igazság, mely mindeneknek érvényes, épp úgy a hitben gyermekeknek, mint azon férfiúnak, aki a Krisztusban való teljes férfiúságot elérte.”
Úgy látszik, mintha ezen rész azon szándékból íratott volna, hogy azon goromba tévedésnek ellent mondjon, hogy a hit nem hozhat abban a pillanatban való megmentetést. Azért veszi elő újból és újból a hitet, igen, és még hozzá vehetem, Urunk maga is megkoronázza a hitet, mivel a hit sohasem hordja a koronát, hanem minden dicsőséget a hű Megváltónak ad.
Mostan engedjétek meg, hadd tegyek némely kérdésekre bizonyos nyilatkozatokat. De vajon nem kell-é az embernek éppen oly múlhatatlanul megtérni, mint hinni? Felelet: „Soha senki nem hitt anélkül, hogy ugyanazon időben meg ne tért volna. Hit és megtérés együtt járnak. Nekik így kell együtt lenni. Hogyha én Krisztusban bízok, hogy ő engemet meg fog menteni a bűntől, akkor ugyanazon időben meg is térek a bűnből, és az én érzelmeim a bűnre vonatkozólag, és mind arra, ami azzal összeköttetésben van, megváltozott. A megtérésnek minden gyümölcsei rejtve vannak a hitben. Soha sem fogjátok azt találni, hogy egy ember, ki az Úr Jézus Krisztusban bízik Istennek ellensége maradjon, vagy pedig a bűnnek kedvelője. Azon tény, hogy ő az ajánlott kegyelmet és megengesztelést elfogadta, egy határozott bizonyítéka annak, hogy ő a bűnnel szakított, és hogy az ő érzelmei
Istenre vonatkozólag egész megváltoztak. Sőt még több ‒ vajon mindazon kegyelmi jók, melyek később a keresztyénéletében nyilvánulnak, nem-é megtaláltatnak a hitben, mint csírában lévők? Higgy! Csak higgy és megtartatol,” ez azon felszólítás, amely felett sokan gúnyosan nevetnek, mások pedig ezt félreértik; de tudjátok-e, hogy mit jelent ezen kifejezés, csak higgy! Tudjátok-é, hogy milyen sokatmondó értelem rejlik e szavakban? Olvassátok a zsidókhoz írott levélnek ama jeles részét, és lássátok, hogy mily csuda dolgokat volt képes tenni a hit, és még mindig képes azokat tenni, ebből aztán megláthatjátok, hogy az nem csekélység. Ahol hit van az emberekben, ottan csak fejlődni kell annak, akkor aztán nem maradhat el a bűnből való megtisztulás, és a világtól való elszakadás, a gonosszal való harc és a Krisztus dicsőségére való törekvés, ami semmi más által úgy létre nem jöhetne. A hit magában egy, a legnemesebb kegyelem, ez az összes erényeknek fogalma; és miképpen gyakran egy gabona főben elég mag van arra nézve, hogy egy egész kertet bevessünk azzal; azonképpen ezen egy szóban „hit,” elég erő rejlik arra nézve, hogy az egész földet áldottá tegye; elég kegyelem, hogyha Istennek lelke növekedővé teszi, hogy az elesetteket tökéletesekké átalakítsa. A hit nem valami könnyű dolog, aminek sok ember tartja. Távol legyen tőlünk, hogy az üdvöt bizonyos tanok elfogadásának tulajdonítsuk, hisz ennek már a puszta gondolata is ellenünk vagyon; épp oly kevéssé tulajdonítjuk az üdvöt azoknak, akik magok avval akarják tartani, hogy az az övék; de mi az üdvöt az Úr Jézus Krisztusnak tulajdonítjuk, és annak elnyerését azon egyszerű gyermeki bizodalomnak, ki teljes szeretettel annak karjaiba veti magát, ki kezeit a szegeknek átengedte, és szenvedett haláláig az ő népének bűneiért. Ki úgy hiszen, az megmentetett ‒ abban bizonyosak lehettek. „Valaki hiszi, hogy Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az.”
Nos, mi következik ebből? Ennek egész természetes következménye a szeretet. Hogyha Istentől születtettünk, úgy szeretnünk kell mindazokat, akik Istentől születtettek. Sértésül szolgálna néktek, hogyha bebizonyítanám, hogy egyik testvérnek szeretnie kell a másik testvért. Nem-e ezt tanítja még a természet is? Tehát azok, kik Istentől születtettek, Istennek összes háznépét kell, hogy szeressék. És kik azok? Nos, hát mindazok, akik hisznek, akik hiszik, hogy a Jézus Krisztus Isten Fia legyen és az ő bizodalmukat benne helyezik, akibe mi is helyezzük bizodalmunkat, tudniillik Krisztusba, Istennek Felkentjébe. Ezeket mindet szeretnünk kell. Ezt tennünk kell azért, mivelhogy egy családhoz tartozunk. Mi hiszünk, azért vagyunk Istentől születettek. Törekedjünk úgy cselekedni, mint az isteni családnak tagjai, tartsuk azt egy előjognak, hogy az isteni családba felvétettünk, és örüljünk, hogyha a mi magas állásunkra vonatkozó kedves kötelességeinknek megfelelhetünk. Ha körültekintünk, sok olyanokat látunk körülöttünk, kik az Úr Jézusban hisznek, szeressük azokat, mivel azok a lelki rokonsághoz tartoznak. „De sokan nagyon egészségtelenek az ő tanaikban, ők nagy tévedésben vannak Urunk rendeleteire vonatkozólag”. Hibáikat nem kell szeretnünk és nem is kell várnunk, hogy ők a mienket szeressék, de annak dacára személyöket szeretnünk kell, mert: Valaki hiszi, hogy a Jézus ama Krisztus legyen, Istentől született az, ennélfogva az isteni családhoz tartozik és amiképpen szeretjük az Atyát, aki minket szült, azokat is szeretnünk kell, akik ő tőle születtettek. Legelőbb Istent kell szeretnem, azért óhajtom Isten igazságát elősegíteni és Isten evangyéliomát minden elegyítés nélkül tartani és hirdetni. Azután pedig szeretnem kell mindazokat, akik Istentől születtettek, dacára az ő gyarlóságoknak és gyengeségüknek, melyet ő bennök látok, mivel én is gyarlósággal vagyok körülvéve. Az élet a szeretet, alapja a közös életnek, mely az Úr Jézusban, mint Megváltóban való közös hitben nyilvánul, melynek össze kell minket kötni.
Engedjétek, hogy ezen gyülekezet tagjait kérhessem, hogy egymás iránt szeretetet nyilvánítsanak. Némelyek talán gyengék közöttetek? Vigasztaljátok azokat. Vannak olyanok, kiknek oktatásra van szükségök? Segítsétek ki őket a ti ismeretetekkel. Némelyek talán nyomorban vannak? Segítsétek őket. Talán eltévelyedtek? Segítsétek útba ismét őket. Fiacskáim, szeressétek egymást, ez a szabály a Krisztus családjában, figyeljük meg ezeket. Törekedjünk arra, hogy azon szeretet, mely a mi szíveinkbe kiöntetett a Szentlélek által, ami minden szentek iránti szeretetünkben nyilvánuljon. És gondoljatok arra, hogy néki még más juhai is vannak, kik nem ezen akolból valók, azokat elő is kell hoznia. Szeressük azokat is tehát, akiket elő kell vezetnünk, és szeretetben menjünk utánuk, őket keressük fel. Bármely szolgálatra is akar Isten minket felhasználni, szeretetteljesen nézzünk az elveszettek után és keressük fel őket, ki tudja, hogy még ma is talán nem vezethetünk-é néhány családot be az ő aklába, akik felett még a menny?i Angyalok is örülni fognak, hogy az elveszettek megtaláltattak. Isten áldjon és vigasztaljon meg benneteket az Úr Jézus Krisztusért. Ámen.

Az emberi vérnek első alkalommal való kiontása egy igen rettenetei megkísérlés volt. Hogy a Káin gyilkos szándéka előre jól meggondolt szándék volt-é, avagy nem, de egy véres emberi holttestnek megpillantása valami új és rettenetes dolog lehetett. Ő még nem volt megedződve a harcias események körülményes rajzolása, olvasása vagy a gyilkossági esetek hallása által. Az öles és agyonütés új borzalmak lettek az emberiség részére, és az akik az ilyen erőszakos cselekmény véghez vitelében az első volt, álmélkodhatott az ő tettének eredménye felett, és aggódhatott afelett, hogy mi is fog még abból lenni. Gondolom, mintha látnám őt a holttest felett állani, egy pillanatig megdermedve a félelemtől, elszörnyülködve a vér látásától. Talán tüzes nyilakat fog az ég reá alázúdítani? Talán a vért bevevő föld gyors bosszúból kifogja dobni azonnal az ő területéről? Milyen kérdések cikázhattak át a gyilkos szívén?! De íme, a meleg életvér veres folyamként folyik a földön, és egy utálatos vigasz keletkezik a vétkes nyomorultnak szívében, midőn látja, hogy a föld a vért beissza. Az nem marad tócsában a föld felületén, hanem a föld megnyitja száját, hogy az ő testvére vérét bevegye és elrejtse. Szomorító emlékeztető jelek, befesteni a földet, és bekeverni a füvet. A bűnös egy pillanatig örömöt érez. Talán dolgára ment Káin és gondolta, hogy a rettenetes dolognak egész vége van. Ő véghez vitte a gonosz tettet, és ezt már meg nem történtté nem tehette; megtette a halálos ütést, megszabadult egy olyannak a jelenlététől, akit ő gyűlölt. A vért elitta a föld és ezzel a dolog véget ért, melyre néki tovább nem szükség reá sem gondolni. Abban az időben még nem létezett a rendőrökből, törvényből, bírák és akasztófákból való készülékek gépezete, épen azért Káin nem félhetett azoktól; egy erős, izmos ember és senki sincs akik őt megdorgálhatná, vagy megbüntethetné: kivéve az ő atyját és anyját. Ezek pedig hihetőleg annyira levertek voltak, és saját bűneikre gondolva annyira bánkódtak, hogy első szülöttök iránt nem sok felindulást nyilváníthattak. Tehát úgy mutatkozhatott Káin előtt, hogy ezen cselekmény némán minden zaj nélkül véghez ment, és hogy az ő gonosz cselekedetét a feledékenység csakhamar el fogja fedezni, ugyanannyira, hogy szabadon járhat, kelhet, mintha semmit sem cselekedett volna. De nem úgy volt ám, mert jóllehet a kiontatott vér néma volt a Káin megkeményedett lelkiismeretében, mindazáltal másutt volt hely, hol hangosan kiáltott az. Egy titokteljes hang emelkedett fel a mennyekbe, az egészen a Láthatatlan füléig hatolt, és az örök igazság szívét megindította, ugyanannyira, hogy Isten a kárpitot áttörte, mely a Végtelent az emberek elől elrejtette, magát kinyilvánította, és így szólt Káinnak: „Mit cselekedtél? A te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ekkor megtudta Káin, hogy a vér kiontása nem olyan titokban történt, hogy arról senki mit sem tudna, és hogy a gyilkosság elfedeztetne, mert a kiontatott vér minden egyes cseppjének nyelve van, és az nagy hatalommal, kiált Istenhez, ugyanannyira, hogy ő közbelépett, és egy ünnepélyes vizsgálatot rendezett.
Testvérek, az még egy rettenetesebb kísérlet volt, mely a Golgotán megtörtént, melyben nem az első ember öletett meg, hanem maga az Istennek Fia; Ő, akik ember volt, de mégis több volt mint az ember, az Isten megjelent a testben. Az egy borzasztó és rettenetes esemény volt, amidőn őt, minekutána a bírói szék elé vonszolták, hamisan elítélték és kiáltották: „Vidd el! Vidd el! feszítsd meg őt.” Tényleg merészkedtek a szegeket venni és azokkal az Istennek Fiát az átkozott fára szegezni, testét az ég és föld közzé felemelni, és nagy fájdalmait szemlélni, míg nem azokat a halállal berekesztette, azután pedig oldalát dárdával megöklelni, mígnem abból vér és víz folyt. Kétség nélkül azt gondolta Pilátus, ki kezeit vízben megmosta, hogy abból a cselekményből nem fog veszély következni. Az írástudók és farizeusok dolgokra mentek és mondották: „A minket vádoló hangokat elnémítottuk. Már nem fog többé hallattatni az utcán annak szava, akik mondotta: „Jaj néktek képmutató Farizeusok és írástudók.” Most már nem fogunk többé a mi képmutatásainkban és külső ceremóniákhoz való ragaszkodásainkban háborgattatni, egy tiszta és szent lénynek jelenléte áltat, akiknek egyszerű őszintesége egy komoly rendreutasítás volt reánk nézve. Megöltük őt, minden igaz ok nélkül halálra kárhoztattuk, de nem így vége lett a dolognak. Ezen vérnek nem fog lenni semmi szava. Keveset tudtak arról, hogy Jeruzsálemnek ama kiáltása: „Az ő vére mi rajtunk, és a mi fiainkon,” már az égig hatott és az igazság táblájára felíratott és rövid idő múlva Jeruzsálem a fájdalmak tárházává, és a nyomorúság barlangjává fog lenni, ugyanannyira, hogy ahhoz hasonló nyomor, mely az ő lerontása alkalmával létre jön, nem volt, és nem is lesz. Sokkal örvendetesebb az, hogy egy másik, gyönyörű hangzású kiáltás a golgotái keresztfáról a menny felé bocsáttatott: „Atyám, bocsáss meg nékiek.” Az Ábel vére kiáltott, és az Úr Jézus vére nem volt néma; oly hatalmasan kiáltott az, hogy a menny trónjánál is meghallatszott és Istennek legyen hála, az mellettünk, nem ellenünk szólt; az nem rosszabbul szólt, mint az Ábel vére, a mit tehetett volna, hanem jobban, mint amaz. Nem követelt rettenetesebb bosszút, mint ami Káinra következett; nem kívánta, hogy mi itt e földön bujdosók és vándorlók legyünk, és végül Istentől elveszítve, eltaszíttatva örökké a pokolba jussunk, hanem így kiáltott: „Atyám bocsáss meg nékiek” és győzött, így az átok el lett véve és áldás
áradt az emberi nemzetre.
Ma a mi beszédünkben az Ábel és az Úr Jézus vére szavai mellett óhajtunk időzni, és azokat egymással összehasonlítjuk. Azok mindegyike szólt: Az határozottan látható. Ábel szól még mindig, habár meghalt is, mondja az apostol, és tudjuk, a mi maradandó vigasztalásunkra, hogy az Úr Jézus vére Istennek örök trónja előtt szól. Minden vérnek meg van a maga hangja, mert Isten őrködik annak megtartása felett, a jeles és hű emberek vérének még mindig mennyei hangja van, de az Úr Jézus vére mindazokat felülmúlja, és tízezer hangok között az nyeri el a pálmát.
Legelőször az Úr Jézus vére általában jobban szól.
Mit mondott az Ábel vére? Nem-é a bizonyságtétel vére, volt az? Midőn Ábel a földre esett az ő testvére gyilkos ütése által, bizonyságot tett egy lelki szolgálatról. Káin egy puszta, külsőleges isteni tiszteletnek a kedvelője volt, a melyben a hitnek semmi helye nem volt. Ő egy külső látványosságokkal és pompával díszkedő isteni tiszteletet kedvelt. Gyümölcsökkel rakta meg az oltárt és virágokkal ékesítette azt fel; az ő vallása az ízlés és kitüntetés vallása volt, saját találmánya szerinti vallás; de hiányzott nála az alázatos, hívőies, lelki vonatkozás a megígért Szabadítóra. Ábel pedig úgy mutatkozott, mint egy, a hitnek külső ékesség nélküli vallásának kedvelője és nyilvánítója az ígért áldozatra vonatkozóan. Az ő oltárán bárány volt, halálos sebekből vérezve, és elkészítve arra, hogy megégettessék; egy iszonyú pillanat, amelyből a jó ízlés semmit sem nyerhet, egy olyan dolog, melytől a szépnek kedvelője iszonyodva fordulna el. Ábel ilyen áldozatot választott, mert Isten választotta ezt, és mert ez az alkalmas eszköz volt arra, hogy a hitet annak valódi tárgyához, az Úr Jézushoz vezesse. Ő hit által látta már a vérző bárányban az Úr bűnért való nagy áldozatának a jelét, amely Káinnak a föld gyümölcseiből hozott ajándékában nem volt látható, bármily ízlés-teljes volt is azon ajándék. Ábel mint első áll előttünk azon sok bizonyságok fellegei között, kiknek mindegyike bátor bizonyságot tett akkor is, hogy ha azt életével kellett megpecsételni. Ő úgy halt meg, mint az igazságért való vértanú, azon nagy, isteni igazságért, hogy Isten az embert elfogadja az ő hite szerint. A vértanúk vérének legnagyobb dicsősége, hogy azok erősen tanúskodnak a drága igazságok mellett. A mi Urunk Jézus, szintén egy bizonysága az Istenben való hitnek, ő hatalmasabban szól, mint Ábel, mert többet tud mondani, és mivel Ő pontosabb isteni ismeretből beszélhet. Ő tökéletesebb bizonysága volt az isteni igazságoknak, mint Ábel amilyen lehetett, mert ő életet és halhatatlanságot hozott létre, és egészen világosan szólott az Atyáról. A mi Urunk Jézus Krisztus az Atya kebelében volt, és ismerte az isteni titkokat; ezen titkokat nyilvánította ő az emberek fiainak az ő prédikációiban, és megpecsételte az ő vérével. Nem kell elfelejteni, hogy habár a Krisztus halála főképpen egy megengesztelés volt a bűnért, mindazáltal az igazságról való bizonyság is volt, mert mondva van Ő róla, hogy „a népeknek bizonyságul adatott, Vezérül és Tanító mesterül a nemzetségeknek,” és mivel Ő egy meghaló vértanú lett, tanúskodott az ő vére, amint az mindenek előtt világos lehet, egy teljesebb, világosabb és győzelem-teljesebb igazságról, mint az Ábel vére.
Továbbá az Ábel vére jól szólt, mivel az a hűség bizonyítéka volt. A nagy Mesternek ezen hű szolgája hű volt az ő testvérének ellenállásával szemben; igen, hű volt a halálig. Nem lehetett róla mondani, amit az apostol többekről mond: „Mert még a vérig nem tusakodtatok, a bűn ellen tusakodván. Ő ellenállt a bűnnek egész a vérig; ő hű volt az ő egész házában, mint szolga, nem engedte magát az ő nyíltszívűségétől eltántorítani, hanem életét sem drágállotta. Az ő vére szólt, mikor a földre kiontatott: „Nagy Isten, Ábel hű Te hozzád!” De az Úr Jézusnak vére még nagyobb hűségről tanúskodik, mert ezt egy makula és szeplő nélküli, tökéletes élet kísérte, mely soha valamely bűnös cselekmény által megfertőztetve nem volt, mellyel szemben az Ábel halála jóllehet egy hitben való, de nem tökéletes életnek a vége lett. Az Úr Jézus hűsége tökéletes volt születése napjától egész halála órájáig; és mivelhogy különben semmi szükségesség nem volt ő benne a meghalásra, úgy az ő életének önként odaadása, annyival is inkább az engedelmesség, és az ő reá bízottak iránti nagy hűségnek nyilvános bizonyítéka volt.
De nem kell soha elfelejtenünk azt sem, hogy mindaz, amit az Ábel vére mondhatott, amikor az a földre kiontatott, csak az árnyéka volt a sokkal dicsőbb valóságnak, melyet az Úr Jézus halála nekünk biztosít. Jézus nem előképe volt az engesztelő áldozatnak, hanem azt maga hozta, illetve maga lett az engesztelő áldozat; ő az áldozatnak nem képe, hanem a nagy áldozat önmaga lett, és mivel a lény mindig felülmúlja az árnyékot, így az Úr Jézus vére jobban szól, mint az Ábel vére.
Jó, hogy ha hozzá adjuk még, hogy a mi Urunk személye végtelenül méltóságosabb és dicsőbb volt az Ábel személyénél, és ennek következtében az ő halálának sokkal méltóbb hangon kell beszélnie, mint egy csupa emberének, mint Ábel volt. Az, aki Káin keze által halt meg, csak egy, a mi nemzetségünk közül, aki az igazságról tanúskodik, aki hitben tanúskodik egy jövendő áldozatról; de az, aki a Heródes és Pilátus keze által halt meg isteni volt, és nem közönséges követséggel jött hozzánk. Midőn Istennek dicsőséges Fia fejét lehajtotta, és lelkét kiadta azon hangnak, mely az ő vérétől származott, szükségszerűen hangosabbnak, kedvesebbnek, teljesebbnek, és istenibbnek kellett lenni, mint az Ábel vértanúi vérének. Ezekből megérthetjük, mielőtt az egyes részletekhez jövünk, hogy mi az általános rendszabályok szerint nagyon világosan meggyőződve lehetünk afelől, hogy az Úr Jézus vére jobban szól, mint az Ábel vére.
Mostan be fogunk hatolni szövegünk legbensőbb magvába, amidőn arra gondolunk, hogy az Úr Jézus vére sokkal jobban kiált Istenhez, mint az Ábel vére. Az Ábel vére kiáltása felhatott az Urnák füleibe, mivel ezt mondotta Káinnak: „A te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ezen kiállás nem másfelé ment, hogy valami közbenjárót keressen, hanem ment egyenesen Istennek ítélő széke eleibe, és vádolta ottan a gyilkost. Nos, mit mondott az Ábel vére Istennek? Hogy ha azon a helyen állanátok, ahol Ábel elesett, és a talajt körül vérrel festve látnátok, mit látszana a vér mondani néktek? Mit képzelnétek, hogy ezen vér Istennek mond? Az a vér ezt mondotta: ,Oh Isten, egy a te teremtéseid közül, a te hasonlíthatatlan művészeted alkotása, darabokra töretett és kegyetlenül szétroncsoltatott. Egy élő, érező test, mely olyan művésziességgel és ügyességgel formáltatott, amilyet egyedül csak Te vagy képes mutatni, vakmerőén szétromboltatott. A fazekas nem engedi azt meg, hogy azon edény, melyet ő a kerekeken sok munka és fáradsággal formáltatott, könnyelműen széttöressék, de íme itt van egy test, sokkal értékesebb, sokkal csudálatosabb, mint bármi, amit az emberi művészet létrehozhat, és ez szétroncsoltatott. Nagy Isten, minden dolgok teremtője, eltűröd-é ezt büntetés nélkül, hogy a Te kezednek műve ily kegyetlenül szétromboltatott?” Nem sokat mondó volt-é ezen kiáltás? Azután tovább beszélt ezen vér: „Oh Isten, a te teremtésed minden ok nélkül szétromboltatott. Semmi alapos oka nem volt a haragnak, semmi sértés nem lett elkövetve, mely méltó ok lett volna egy oly borzasztó gyilkolásra, hanem egy a te gyenge teremtményeid közül, ki a Te barátságos oltalmadra számított, könnyelműen és minden ok nélkül megöletett: ‒ az ő vére kiált Te hozzád! Te egész földnek bírája, megengeded-é, hogy a gyengék az erősebbek által letapostassanak, és eltűröd-é azt, hogy az ártatlanok az istenteleneknek gonosz kezeik által legyilkoltassanak. Látjátok, hogy a kiáltás folyton erősödik. Előbb így hangzik: „Oh Isten a te teremtményed elrontatott;” azután pedig: „Oh Isten, a te alattvalód gonoszul cselekedett egy másik alattvalóddal szemben, egy olyan, aki a te ellenséged, gonosz dolgot cselekedett: nem akarsz-é közbe lépni? De még többet is mondott ennél az Ábel vére: így szólt: „Hogyha a te hozzád való szeretett nem lett volna, úgy ezen vér nem ontatott volna ki! Hogyha ezen cseppek áhítat által felszentelve nem lettek volna, hogyha ezek nem egy olyan ember ereiben folytak volna, aki Istent teljes szívéből szereti, úgy nem lettek volna földre kiontva. „Oh Isten. ‒ kiált minden csepp, ‒ én Te éretted estem a földre, elhordozhatod-é Te ezt? Egy teremtménynek, kit Te teremtettél, kín és fájdalmak között kell életét váratlanul befejezni, és Te ezzel szemben egy hideg, mozdulatlan, érzéketlen szobor akarsz-é lenni? Nem kelnél-é fel óh Isten? Ki kell éretted ontatni a vérnek, még pedig igazságtalan módon, a téged szerető, és igazságban járó teremtésednek, és nem akarsz-é közbe lépni? Minő erő lehet egy olyan hangban! De még ezt is hozzá tette azon szó: „Oh Isten, én te ellened való dacból ontattam ki, mert azon harc és gyűlölet, mely Káin által eszközöltetett, nem csak Ábelre vonatkozott, hanem lelki értelemben Istenre is, mert ha Káin Istennel ugyanazt megtehette volna, amit testvérével Ábellel cselekedett, úgy határozottan megtette volna vele. Ő a gonosztól vala, és azért ölé meg az ő testvérét, és a gonosz, ami őbenne volt, isten-öldöklő volt; magát Istent is meggyilkolta volna, hogy ha hatalmában lett volna, azért kiált a vér: „Oh Isten itt a harcias kesztyű, melyet a dac oda dob neked. Káin dacol veled. Ő az első harcot ellened irányította, ő a te választottad seregének előpostáját megölte. Nyugodtan tudod ezt szemlélni? Nem állasz-é bosszút ezért? Nem figyelsz-é arra? Hallgatásnak kell-é lenni a mennyben, amikor e földön sóhajtás és kiáltás van? A menny szívének hidegnek kell-é maradni, hogy ha az ellenség szíve dühtől lángol, és lázadástól hévül? Oh Isten, nem akarsz-é közbe lépni?” Határozottan, ez egy olyan kiáltás, mely az eget megszakasztja, de nem csak ez. Az első vértanúnak vére, ezekhez még a következő kiáltást is hozzá csatolta: „Oh Isten, ez az első emberi vér, mely gyilkos kezek által kiontatott, és egy gonosz természetellenes testvér keze által. Elakarod-é ezt nézni? Hogyan lehetsz akkor igaz? Nem-e jogosan követelte ki ezen vér Istennek igazságosságát? „Oh Isten, hogy ha ezen első durva és kegyetlen gyilkost meg nem bünteted, ki az ő testvérét megölte, úgy az emberek minden évszázadokon át fürödni fognak a vérben, és gyönyörködni fognak a gyilkolásban, és mondani fogják: „Hogy tudja ezt Isten? Az, aki a mennyben ül, nem ügyel arra, még csak azt sem fogja mondani, hogy miért tetted ezt?” úgy látszana, mintha az Isten szabadságot adna arra az embereknek, hogy egyik a másik vérét kionthassa és a gyilkosságra mindeneket felszabadítana, hogy ha az első gyilkosságot ügyeimen kívül hagyná a nagy bíró. Halljátok csak testvéreim, milyen hatalmas hangja lehetett Ábel vérének és milyen hatalommal emelkedett az fel mennyekbe.
De nem csak képzeleteket formálhatnánk ama kiáltás ereje felől, mert mondva van, hogy Isten azt meghallotta, és mikor meghallotta, jött hogy Káint számadásra felszólítsa, és monda: „Mit cselekedtél? a te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ezután jött a megsemmisítő ítélet. Azon talaj, mely száját megnyitotta, hogy a vért bevegye, Káin részére legyen átkozott, úgy annyira, hogy az, ha még oly sok szorgalommal munkálja is, ne adjon gazdag aratást néki. Az eredeti átok, a tövis és bojtorján termése, mely az. Ádám bűnbeesése alkalmával a földre kimondatott, most Káin részére megkétszeresíttetett, úgy hogy csak nagyon gyéren arathatott. Ez egy olyan keserűség volt, amely vegyíttetett az ő mindennapi kenyerével, és ahhoz még megátkozhatott az ő szívében is, mely őt saját félelmei rabszolgájává tette. Ő a félelemnek és rettegésnek annyira szolgált, mint isteneinek, és benső setétséggel eltelve bujdosott a földön ide s tova; soha többé nem örvendezhetett, hanem a megvettetés jelét mindenkor homlokán hordozta. Az ő élete kétség nélkül egy pokol volt a földön, és végül örökké elűzetett a magasságos Isten színe elől. A vérnek egy hatalmas szava van, és hogy ha ez hallatik egy ember iránt, úgy az kimondhatatlan átkot kiált arra.
Most, testvérek, egy igen kedves feladat titeket kérni, hogy a ti gondolataitokat az Ábel vérétől az Úr Jézus vérére tereljétek. Meggyőződve érzem magamat afelől, hogy ti éppen most az Ábel vérének hangját megismertétek, és óhajtanám, hogy lelketek ugyanolyan világosan hallaná az Úr Jézus vérének hangját is, mert ugyanazon okai vannak az ő hangos kiáltásának is, csak hogy azok még sokkal fontosabbak. Megállhattok-é most a Golgotán, és láthatjátok-é, hogyan folyik a Megváltó vére az ő kezeiből, lábaiból és oldalából? Mi a ti saját gondolatitok afelől, amit ezen vér mond? Gondoljatok most a kereszt lábaira. A vér hangos szóval kiált Istenhez, és mit kiált? Nem ezt kiáltja-é: Ó Isten, ez alkalommal nem egy teremtmény, aki vérzik, hanem, habár a test, mely a keresztfán függ, a Te Szentlelkednek alkotása, mindazáltal a Te saját szerelmes Fiad az, kinek élete a halállal végződik? Ó, Isten, ez a te egyszülött Fiad, aki neked kedves, veled lényben egy, akiben Te megengeszteltél, akinek engedelmessége tökéletes, kinek irántad való szeretete megrendíthetetlen volt. Ő az, aki most meghal. Ó, Isten megutálod-é a Te saját Fiadnak kiáltását, könnyhullatását, sóhajtását, zokogását és vérét? Te szeretetteljes Atya, kinek kebelében volt az Úr Jézus már a világ fundamentumának felvettetése előtt is. Ő meghal, és nem veszed Őt figyelembe? Hiába hull-é az ő vére a földre?” Ehhez még mondja a hang ezt is: „Ő nem csak a Te Fiad, hanem a te tökéletes, bűn nélküli Fiad, akinek nem volt szükséges meghalni, mivel nem volt benne eredendő bűn, mely rothadást hozott volna az ő testére. A mellett még semmi tettleges bűne nem volt, néki és egész életében semmit nem tett, ami halálra méltó lett volna. Ó Isten, ez a Te egyszülött Fiad, ki mint a juh ártatlanul vitetik a vérpadra, és mint a bárány az őt megnyíró előtt megnémul. Nézheted-é ezt, mindeneknek Istene, tudod-é nézni a te végtelen szent és igaz, szíved szerinti Fiadnak halálra vitelét ‒ tudod-é ezt nézni, és nem éreznéd-e azon vérnek erejét, amint az te hozzád kiált? ‒ Nem-e járult még az is hozzá, hogy Urunk meghalt, hogy az ő Atyjának dicsőségét megóvja? „Éretted, ó Isten, éretted halt ő meg! Ő, aki ott a Golgotán függ, a Te végzésed iránti tiszteletből függ ott, a te célod elérése végett, a te törvényed tisztelete megóvása céljából, hogy Te azáltal is megdicsőíttessél, hogy igazságodnak szabad működést adhass, és a te irgalmasságodnak korlátlan uralmat. Ó Isten, a szenvedő az ő halálsápadtságában, kinek sebei kegyetlen szegek által lettek felszaggatva, és akinek lelke kibeszélhetetlen gyötrelmektől kínoztatott, meghal éretted. Hogy ha Isten nem volna, úgy nem kellett volna néki meghalni Hogy ha a törvényt betölteni és oltalmazni nem kellett volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy magát a halálra adja. De Te éretted, Te éretted minden fájdalom, Te éretted minden sóhaj, Te éretted minden vércsepp. és nem indulsz-é meg azokon?” Testvérek, nincsen-é erő ezen hangokban? De még mindezeken felül a vér Istennek ezt is mondhatta: „Ó Isten, azon vér, mely most kiontatik, már magában is oly tiszteletteljes és dicsőséges, mivel olyan okból ontatik ki, mely isteni és kegyelem-teljes. Ő, ki e keresztfán meghalt, ellenségeiért halt, azokért sóhajt, kik néki sok sóhajt okoztak, azokért szenved, kik a dárdát lelkébe döfik, azután gúnyolódnak az ő fájdalmai felett, melyet ők magok okoztak. Ó Isten, ez egy lánc lehet a mennyei Isten részére, mely az áldozatot az oltár szarvához köti, az örök szeretet és végtelen jóság lánca.” Nos, kedves barátaim, ti és én nem tudnánk egy embert csupa jóakaratból szenvedni szemlélni, hogy afelett meg ne indulnánk, és vajon Isten nem indulna-é meg? A tökéletes szent és kegyelmes Isten avagy könnyelműen nézné-é azt, ami titeket és engem megindít? A vér látása sokakban közülünk iszonyt gerjeszt; egy egész ártatlannak a vére ‒ az erőszakoskodók kezeik által kiontva ‒ a mi legbensőbb iszonyunkat kelthetné fel; de azon gondolat, hogy ezen vér olyan csudálatra méltó okból folyt, teljesen önhaszon nélküli szeretetből a méltatlan gonosztevők iránt ‒ ez minket valóban megindíthat; és azt gondoljátok, hogy Istennek szívét nem indította meg? Áldott legyen az ő neve, mi itten nem véleményekre vagyunk utalva; ez annyira megindította mennyei Atyánkat, hogy e mai napig Isten az emberekhez jött, és ezen vér által mondotta nekünk: „Mit cselekedtél? Bármit is tettél, bármily fekete és rút is a bűnöd, az én Fiamnak vére kiált én hozzám a földről, és azon idő óta Ő érette az átkot a földről elvettem, nem is akarom többé megátkozni. Áldottak fogtok lenni a ti kenyértartó kosaratokban és minden foglalatosságtokban, a ti kimeneteletekben és bejöveteletekben. Vétkeiteket megbocsátottam: megbélyegeztelek titeket és így senki néktek nem árthat, sem az igazság nem fog benneteket megbüntetni, mert az én szerelmes Fiamnak személyében elfogadtalak titeket, úgy, ahogy vagytok. Menjetek békével utatokon boldogan és békével, mert álnokságaitokat elvettem, és bűneiteket hátam megé vetettem, és íme eljött azon nap, melyen kerestetik a ti álnokságotok, de nem találtatik, és a ti bűnötök, de egy is nem lészen, mert megbocsátok azoknak, akik megmaradtak.” Ábel vérének nagy hatalma van az átokra, de az Úr Jézus vérének még nagyobb hatalma van, az embereket megáldani.
Óhajtanék egy kevéssé ezen gondolat mellett időzni. Bár lenne ahhoz elégséges erőm, hogy azt szíveitekben foganatossá tehetném, de azt csak a Szentlélek teheti. Mindazáltal óhajtanék egy kissé időzni amellett, hogy valóban behatolnátok annak belsejébe. Figyeljétek meg, hogy az Ábel vére sokkal előbb kiáltott Istenhez mint Káinhoz. Káin siket volt az ő testvére vérének meghallására, de Isten meghallotta azt. Bűnös, mielőtt te az Úr Jézus vérét hallanád, Isten már sokkal előbb hallja azt és megkíméli bűnös lelkedet. Sokkal előbb, mint a vér a te bűnös lelkedbe hatol, hogy tégedet bűnbánatra olvasszon, és esedezik éretted Istennél. Nem a Káin hangja volt az, mely a bosszúállást alá hozta, hanem az Ábelé: és nem a bűnös hangja az, a mely irgalmasságot keres, az irgalmasság eszközlője és oka, hanem az Úr Jézus vérének kiáltása. Tudom, azt fogod nékem mondani, hogy te nem tudsz imádkozni; óh milyen jó, hogy a vér azt megteheti, és hogyha te nem tudsz imádkozni és kérni, annyira, hogy már tönkremenni látszol, akkor azt a vér teszi. Hogy ha kegyelemre és bűnbocsánatra van szükséged, úgy az nem a te imáid által adatik meg, hanem az Isten szerelmes Fiának vére és tevékenysége által. Káin nem kért bosszút, de az keresetlen jött a vér által: és te habár érezed is, mint hogyha alig merészkednél kegyelemért feltekinteni, mindazáltal azt megtalálhatod, hogy ha az Úr Jézus vérében bízhatol, mely te éretted szól. A vérnek a te hangodra nincsen szüksége, hogy hatalmát Istennél megnagyobbítsa. Ő meghallja a te szavadat, de azért, mert már előbb meghallotta az Úr Jézus vérét. Nagyon jó nekünk, hogy az Úr Jézus Krisztusnak vére a bűnösökért szól, éppen úgy, mint az Ábel vére a bűnös ellen szólt. Jézus vére nem az ártatlanokért kiált, hogy ha egyáltalában vannak olyanok, mert azoknak nincs szükségök a kérelemre, sem egy engesztelő áldozatra. Jézus a lázadókért kiált, hogy Isten, az Úr közöttük lakjon; érettetek, kik szent törvényét megrontottátok, szeretetét megutáltátok, és hatalma ellen küzdöttetek; az Úr Jézus vére olyanokért kiált, mint ti vagytok, mert ő azért jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná. „Mert azért jött az embernek fia. hogy megkeresse és megtartsa a mi elveszett vala.”
A drága vér állandóan beszél. Figyeljétek meg azon szót a szövegben, „mely…szól,” nem „szólott” ‒ hanem „szól”. Az Úr Jézus vére szólt a gonosztevőért a keresztfán, de az
Nem veszti erejét mindaddig, Míg a megváltott szent sereg bűntől menten győzelmeskedik.
Testvérek, hogy ha a győzelmes bűnöst a lelkiismeret nyugtalanítja és terheli, úgy az nagyon jó. ezerszer jó tudni, hogy nekünk egy győzedelmes Megváltónk van. Már évekkel ezelőtt jöttek többen az Úr Jézushoz és bűnbocsánatot találtak; de hitünk olykor-olykor gyenge és kételyeink erősekké válnak. Jöjjetek, menjünk újból a forráshoz, tekintsünk fel újból a keresztre, mert a vér még mindig szól. Az eredmény szerint az Úr Jézus még ma is vérzik éppen úgy, mint ezelőtt 1900 évvel vérezett, mert az ő vérének épen olyan biztos ereje van Istennél e jelen pillanatokban, mint mikor a keresztfán lévő gonosztevő mondotta: „Uram emlékezzél meg én rólam.” Gondoljunk erre, és örvendezzünk ezen. Én lelkem, hogy ha te nem tudsz Istenhez esedezni, hogy ha nem merészkedel azt tenni, hogy ha nyelved csendes, és ajkaidat a kétely bezárja, még akkor is kér Jézus. Nos, ragadd meg a szószólást; jöjj és ragaszkodj ő hozzá; építs teljesen ő reá, néki győzedelmeskednie kell, ha te azt nem is teheted, néki sikerülni fog az biztosan, habár neked semmi hatalmad nincs is. Jöjj hát, és egyesülj a drága vér csalhatatlan hatalmával, akkor is jó lesz állapotod, és biztonságban lehetsz, biztonságban örökké. Isten adjon nekünk kegyelmet, hogy ezt mindegyikünk megtehesse, és azért az övé legyen a hála és dicsőség!
Továbbá az Úr Jézus vére jobban szól mi hozzánk saját szívünkben, mint az Ábel vére.
Gondolom, hogy a legtöbben olvasták a hírlapi tudósításokat a Königgrätz vagy Szadova mellett való harcmezőről.* (Ezen prédikáció azon harc után csakhamar tartatott.)
Mily borzasztó volt azon sírokról olvasni, melyek vérrel lettek megtelve, és az oszlásnak indult holttestek bűzéről, mely elhordozhatatlan volt, hogy az utazóknak gyorsan el kellett hagyniok a harcmezőt. Nem óhajtanék egy véres háború okozója lenni. Mily csekély az indító ok, gyakran a legkétségbeejtőbb harc kezdetéhez, mely aztán hetekig, hónapokig eltarthat.
Teszem fel, hogy némely hadvezér az olyan dolgokhoz már hozzá van szokva: teszem fel, hogy ő minden megindulás nélkül olvashat ezekről, akik golyók vagy bombák által szétszaggattattak, sőt még a holttetemek halmazát is minden iszonyodás nélkül nézheti, de bizonyos vagyok benne, hagy az engemet egészen zavarttá tenne. Ah! Csak egynek vérében is vétkesnek lenni, elég volna ahhoz, hogy életemnek összes örömeit elvenné: de tízezrek vére kiontása, hogy ha az én miattam történne, hogy önzésemet kielégítse, azt gondolom, hogy értelmemet azonnal összeroncsolná. A lelkiismeretben való fogyatkozás jelének kell lenni, hogy ha az értelem még helyén maradhat, midőn az emberek az önző nyereség után az ő embertársaik vérén keresztül úsznak. Mivelhogy a Káin idejében még nem volt háború, és az emberi szív még nem volt olyan elfásult, mint mostan, amikor olyan nyájas beszédekkel és nyugodtsággal tudunk beszélni a véres háborúkról, amint az gyakran megtörténik, így, hogy ha Káinnak volt lelkiismerete, egy iszonyú gondolat lehetett reá nézve folyton, hogy ő testvérét meggyilkolta. „Megöltem egy embert, kiontottam az ő vérét.” Határozottan erre ébredett fel álmából. Hogyan lehetett nyugodt az ő magánosságában? Ez a véres kezű ember! A vétek, mint valami kegyetlen házi szolga, vérvörös ujjakkal húzta a függönyt mindenkor az ő ágya elé. Nem lépett-é ezen véres esemény folyton ismét az ő szemei elé? A mezőn való beszélgetés, a hirtelen felindulás, az ütés, a vér, az ő áldozatának megpillantása, a midőn az irgalomért esedezett, midőn a kegyetlen ütések egyike a másik után következett, azután a megroncsolt testnek megtekintése, a patakzó vér és a megáztatott földön levő véres jel. Ó, ezeknek olyan visszaemlékezéseknek kellett lenni, melyek mint valami vipera a gyilkoson függöttek, bárhol is volt! Építhetett ő várost, mint írva van róla, hogy ezen égő emlékezeteket kiolthassa. Azután azon gondolat folyton gyötörhette őt: „Megölted őt, jóllehet testvéred volt.” „Avagy őrizője vagyok-é én az én testvéremnek?” mondá ő, de az emberek gyakran kérkedőbben beszélnek, mint ahogy az ő szívök titokban szól. A testvéri gyilkosság rettegéseinek üldözni kellett Káint: Megöltem az én testvéremet, én az asszonytól első szülött, megöltem a másodszülöttet. Azután kérdezhette önmagában: Miért öltem meg őt? Micsoda gonoszt tett velem? Hogy ha az enyémtől különböző áldozatot hozott is, és hogy ha Isten az övét fogadta kedvesen, nem az enyémet, de micsoda sérelmet okozott ő azzal nékem? Hogy ha Káinnak valamennyi lelkiismerete volt, úgy az ő áldozatának ártatlansága az ő nyugtalankodását nagyban sokasította, mert emlékeznie kellett arra, hogy milyen szelíden őrizgette Ábel az ő juhait, és mintha ő maga is egy lett volna azok közül, egy bárányhoz hasonlóan ezen pásztor maga is valódi juh volt Istennek legelőjén. „Mindazáltal”, mondhatta Káin magában: „én megöltem őt, mivel én Istent gyűlöltem, azon Istent, kinek ítélő széke előtt meg kell jelennem, akik engemet megbélyegezett?” Rajzolhatjátok-é ezen embert, ki naponként így gyötörtetik, vádoltatik és üldöztetik az ő vére által? Egy költői lélek kellene ahhoz, hogy ezt lefesthessük. Gondold csak, hogy ereznél te, hogy ha saját testvéredet megölted volna, hogyan tornyosulna feléd a vétek, mintha csak valami fekete felleg volna, és irtózat csepegne abból a te lelkedre.
Nos testvérek, még sokkal nagyobb erő van az Úr Jézus vére kiállásában, csakhogy ez másképp és jobban szól. Azonban gondoljatok arra, hogy ezen jobb ugyancsak oly hatalmasan szól. Az Úr Jézus véréből vigasztalások szállnak fel, melyek épp olyan hatalmasak, mint azon rettegtetések. melyek az Ábel véréből felszállottak. Hogy ha nem tudnám, hogy ezen vér éppen úgy érettem, mint általam ontatott, úgy az én félelmem ezerszerte nagyobb volna: de hogy ha arra gondolok, hogy ezen drága vér egy olyan vér, mely az enyém helyett kiontatott, hogy ez olyan vér, mely Istentől a világ fundamentumának felvettetése előtt arra rendeltetett, hogy érettem kiontassék, hogy ha arra gondolok, hogy ez én érettem vezettetett, hogy én ne vezettessem, és Istennek egész haragját hordozta, melyet nékem kellett volna hordozni, ó Isten milyen vigasztalások, örömök származnak ezen áldott forrásból! Épen azon gondolat, hogy aránylag, amennyire a Káin gyilkossága, midőn ő arra gondolt, őt nyomorulttá és rettegővé tette, kellene, hogy titeket boldoggá tenne, hogy ha a megöletett Jézus Krisztusra gondoltok; mert a Krisztus vére, mint azt a prédikáció kezdetén mondottam, nem lehet kevésbé hatalmas a kiáltásban, mint az Ábel vére. Azért ez hatalmasabban kiált értetek, mint az Ábel vére kiáltott az ő testvére ellen, Káin ellen. Ó, akkor aztán titeket kiáltó bűneimet nyugodtan halhatlak, nem vagyok nyugtalan veletek szemben, mert az Úr Jézusnak, vére hangosabban kiált mint ti mindnyájan. Ó lelkiismeret, akkor a te vádolásaidat meghallgathatom, de nem rettenek meg, mert Megváltóm meghalt érettem. Tökéletes birodalommal lépek Isten elé, mert megvagyok hintve kezesem és helyettesem vérével. Hogy ha a Káin iszonyodása egy feltámadt lelkiismerettel szemben elhordozhatatlan volt, úgy azon béke, melyet nékem az Úr Jézus drága vére ad, leírhatatlan és kibeszélhetetlen, egy folyamhoz hasonló béke és tenger habjához hasonló igazság. Édes békességök van mindazoknak, kik ezen vért az ő szívükben beszélni hallják, a mint mondja nékik, hogy bűneik megbocsáttattak? Hogy Isten megbékéltetett, hogy mi ama szerelmesben elfogadtattunk, és hogy az Úr Jézusban ama Szerelmesben elfogadtattunk, és hogy most a Krisztus Jézusban biztosan megtartatunk, és az ő kezéből minket senki ki nem ragadhat. Reménylem, hogy ismeritek, tudom, hogy többen közületek tapasztalják ezen békét kiáltó vér égi hatalmát. Ez az ártatlan vér, mely arra rendeltetett, hogy békességet adjon, drága mindenek felett. Ó én lelkem! Ne keres másutt soha nyugalmat, és ne félj, hogy itt nyugodalmat nem találsz. Hogy ha te ó keresztyén ma a te bizodalmadat elveszítetted, hogyha abban bizonyos és nyugtalan vagy, hogy gonoszul cselekedtél Uraddal szemben, és az Ő Szentlelkével dacoltál, sőt hogy ha ma a keresztyén nevet szégyellned kell, mivel azt megbecstelenítetted, hogy ha a te kétségbeesésed annyira megérett, hogy reményedet képes elfojtani, és olyan kísérletben vagy, hogy mindennel fel akarsz hagyni, mindazáltal jöjj, jöjj éppen most ezen drága vérhez. Ne gondold, hogy az Üdvözítő csak a kicsiny bűnösöket tudja megmenteni, Ő egy nagy Megváltó! Tudom, hogy bűneid nagyon hangosan kiáltanak ‒ ah! Tehetik azok azt: de én reménylem, hogy ti meghalljátok azoknak szavát, és jövőben gyűlölni fogjátok azokat; de oly hatalmasan még sem tudnak azok kiáltani, mint az Úr Jézus drága vére. Így szól: „Atyám, atyám, hiába kell-é nékem meghalni? Atyám, én véremmel fizettem a bűnösökért, nem kell-é hát azoknak megmentetni? A vétkesekért verettettem, mégis meg kell-é azoknak is verettetni? A vér mondja: „Oh Istenem, én a Törvényeidet betöltöttem, mit kívánsz még többet? Én a te igazságodat tiszteletben tartottam, miért vetnéd hát a bűnösöket a pokolra? Óh Te Isteni jóság, vehetnél-é két fizetést egy adósságért, és megbüntetnéd-é azokat, kikért Krisztus szenvedett? Óh igazság, bosszút akarsz-é itten állani? Óh irgalmasság, hogy ha az út elkészíttetett, nem akarsz-é jönni a szegény bűnösökhöz? Oh isteni szeretet, ha alkalom készíttetett néked, nem akarod-é magadat a lázadóknak és gonoszul elfordultaknak megmutatni? A vér nem hiába kér; a bűnösöknek meg kell mentetniek, és azok között néktek és nékem az ő kegyelmességének dicséretére,
Két vagy három szó záradékul. Jézus vére az én szövegemben is jobban szól, mint az Ábel vére. Ugyanazt szólja, de jobb értelemben. Figyeljétek meg az első szöveget: Isten monda Káinnak: „Mit cselekedtél?” Ez, amit a Krisztus vére neked is mond: „Mit cselekedtél?” Kedves hallgatóm, nem tudod-é hogy a te bűneid a Megváltót megölték? Hogyha a bűnnel játszottunk és azt képzeltük, hogy csekély valami, valami kicsiség, amellyel játszani és amely felett nevetni lehet, úgy ezen tévedésüktől igyekezzünk megszabadulni. Megváltónk a kereszten függött, ahova bűneink által szegeztetett fel. Kicsiny dolognak tarthatnánk-é ezt? A keresztről letekintve, mondja az Úr Jézus nekünk: „Mit cselekedtél? Óh hallgatóm mit cselekedtél? Legjobb barátodat verted és magadat tönkre tetted! Hadd szóljak mindegyikőtökkel személyesen. Gondolj komolyan a te bűneidre. Tanulmányozd át a fekete, jegyzéket gyermekségedtől fogva, mind e pillanatig. Mit cselekedtél? Ah! Uram elég sokat tettem olyat, ami felett örökké sírhatnék, hogyha Te érettem nem sírtál volna. A fájdalomnak könnyei soha le nem fizethetnék azt, a mivel mi vérednek tartozunk. Ah! Gonoszul cselekedtem én Uram, de Te jól cselekedtél én velem! Mit cselekedtél? Mit cselekedtél? egy rettenetes vád volt Káinnal szemben, ez őt tőrként hathatta volna át, de értetek és érettem ez azon gyengéden kérdő hangja egy Atyának, amely minket megtérésre hoz. Vaj ha most e pillanatokban hozna megtéréshez mindeneket!
Amit főképpen felmutatni óhajtok az, hogy ha a második szöveget megtekintitek,
úgy ottan a reánk hintett vérnek van felmutatva. Hogy az Ábel vérét Káin elhintette-é vagy nem nem, azt nem tudjuk, de hogy ha ő azt tette, úgy az az ő iszonyodását csak növelhette, hogy az a vér is reá hintetett De ebben az esetben a mi örömünket csak növelheti: mert az Úr Jézus vérének nagyon kevés értéke lehet reánk nézve, míg az reánk nem hintetik. A hit bemártja az izsópot az engesztelő vérbe, és a lélekre hinti azt, így a lélek megtisztul. Az Úr Jézus vérével való meghintés az örömnek valódi alapja, és a keresztyéni vigasznak biztos forrása: az Ábel vérével való meghintés iszonyatos lehetett, de az Úr Jézus vérével való meghintés minden örömnek oka és gyökere.
De még más valami is van a szövegben, amellyel várni fogok. Az apostol mondja: „Járultunk a reánk tüntetett vérhez.” Ő a többek között olyannak mondja azt, amelyhez mi járultunk. Az Ábel vérétől minden értelmes ember futna. Aki felebarátját megölte, nagyobb távolságot óhajt önmaga között és a vádoló holttest között. De mi a Krisztus véréhez jöttünk. Az egy olyan tárgy, amelynek mi örvendünk, hogy ha elmélkedésünk által hozzá közelebb és közelebb jutunk. Kérlek titeket kedves barátaim, hogy ez alkalommal közelebb jöjjetek, mint amennyire voltatok. Gondoljatok a helyettesítés nagy igazságára. Képzeljétek magatok elé a Megváltó szenvedését. Időzzetek az őszinte előtt, üljetek a Golgota hegyének lábához, maradjatok keresztfájához közel, és soha ne forduljatok el az irgalmasság és nyomor ezen nagy látványosságától. Jöjjetek ide: ne féljetek. Ti bűnösök, kik az Úr Jézusban még nem bíztatok, hintsetek ide és éljetek! Vaj ha ő hozzá jönnének most! „Jöjj bűnös lélek, repülj sietve
Mint a galamb, Jézus sebeibe.”
Nem, ne repülj el azon sebektől, melyeket leejtettél, hanem keress azokban oltalmat és menedéket, el ne felejtsd az Úr Jézus szenvedéseit, hanem nyugodj azokban! Egyetlen reményetek az Úr Jézusban való bizalomban rejlik, és a ti teljes biztonságtok Ő benne van. Foglalkozzatok gyakran uratok fájdalmaival. És ha szabad valami ajánlatot tenni nékem, ti néktek, kik e mai napon az isteni tisztelet után, odahaza egy vagy két órát időzni szándékoztok, ajánlatom ez: foglalkozzatok a Megváltó szenvedésével, ezen foglalkozás aztán eszközül szolgál arra, hogy hit által ő hozzá jöhessetek. A hit a hallás által vagyon, de jól megfontolt hallás és elmélkedés által, a hallás pedig Isten igéje által, de az ige felett komolyan, és alaposan gondolkozni kell. Nyissátok fel az igét, olvassátok el a keresztről való történetet, kérjétek az Urat, hogy áldja meg azt szíveitekben, és ki tudja, hogy valaki közületek az Isten Lelke által nem e hallja meg a vér kiáltását, mely drágább dolgokat szól, mint az Ábel vére. Az Úr áldjon meg mindegyikőtöket az ő nagy nevéért. Ámen.
Lélek, Golgotára menj!
S ülj le Jézus keresztjénél. bűnbánathoz jönnöd kell! Gondolkozzál, elmélkedjél! Kőnél keményebb volnál, Ha itt meg nem indulnál.
Nézd, mi borzasztó látvány Jézus ott függ ég s föld között. Vér? lefolyik a fán,
Mely megfosztja erőtől őt. Nem illetődöl-e meg? Szemei hogy megtörnek!
Oh bűn nélküli Bárány,
Mind ezt én okoztam néked! Hogy ilyen kint kiáltál, Nyertem örök üdvösséget; Hogy a tűztől ment legyek, Folyt ki értem szent véred.
Értünk megkínzott Bárány, A te szereteted mily nagy! Keresztedről nézz le rám, Szívbánatom érted mily nagy Ok nélkül nyert sebeid, Szívemet által verik.
Uram, mit adjuk néked, Amiért úgy szerettél engem?! Ím hozom ‒ fogadd kérlek, ‒ Legyen tiéd egész éltem!
Add, hogy mindenben legyek
Ez életben egy veled!

Egy ok az, hogy azáltal Istennek korlátlan hatalma az isteni kegyelemben világosságra jöjjön. Egy drága követ sem óhajt Isten az ő koronájában megtartani, mint az ő korlátlan hatalmának kövét. „Könyörülök azon, akin könyörültem, és kegyelmességet cselekszem azzal, akihez kegyelmes voltam.” (Róm.9,15) Hogyha ő a paráznát és a kegyetlen üldözőt megmenti, elválasztottjává teszi és üdvözíti, minden embernek látnia kell, hogy ez Istennek cselekedete, és hogy ő jóságát és kegyelmét nyilvánítja az ő korlátlan és kikutathatatlan akaratának végzése szerint. Ő a bűnösök közül az elsőt elválasztja, hogy minden embernek megmutassa: „hogy akik nemtelenek e világon és semminek állíttatnak, azokat választotta Isten, és azokat amelyek nincsenek, hogy amelyek vágynak, azokat eltörölje. Hogy ne dicsekedjék ő előtte egy test is.” (lKor.1,28)
Egy másik ok: hogy nagy hatalmát bebizonyítsa. Ó, mennyire tombol a pokol, hogyha egy az ő hősei közül elesik! Hogyha az ő Góliátjai leteríttetnek, hogyan futnak ekkor a Filiszteusok vadul a harctérről! Hogyan visszhangozik a menny a győzedelmi énekléstől, hogyha egy nagy bűnös az isteni hatalom győzelmi jelévé lesz! És mily nagy buzgalommal és hévvel beszélnek az emberek, Istennek nagy és hatalmas cselekedetéről, amikor a részeges, a káromkodó, a lopó megmosatik és a szentek közé jut! Mily nagy feltűnést kelthetett az Elstowban, midőn nyíltan beszélgették a korcsmákban: „Hiszen ismeritek Bunyan Jánost?” ‒ „Óh igen ismerjük őt, a rossz kicsapongó életűt gondolod, aki a kugli asztalnál mindig az első volt, és aki az ivásban mindig legtovább kitartani bírt? Igen, hogyne ismernénk őt?”
,,Jó, hallottátok már, hogy ő tegnap Bedfordban prédikált?” ‒ „Micsoda?” kiált fel egy ‒ „Bedfordban prédikált? Hajlandóbb volnék azt elhinni, hogy az ördög prédikált, mint Bunyan János. Micsoda csudálatra méltó dolgokat vihet véghez az evangyéliom, hogyha egy olyan embert is egészen átváltoztathat?” És az tényleg megtörtént, Bunyan János, a korcsmák látogatója, sokkal többet tudott mondani a kárhozat örvényéből, és a mennyei városról, mely a sötét folyamon túlragyog, mint az ő kora legtöbbjei. Ez az Istennek hatalmát és korlátlanságát mutatja, hogyha az olyan emberek megmentetnek és üdvözülnek.
És azután: mennyire bizonyítja ez Istennek kegyelmét. Hogyha én olykor-olykor üdv után óhajtozókkal beszélek, kik engemet meglátogatnak, gyakran azok között többeket látok, olyanokat, kik kegyes és istenfélő környezetben születtek és növekedtek fel, és azokért hálát kell Istennek adnom; de olykor találtatik egy olyan is, akiknek nyilatkozatai hajmeresztők, és alig tudja az ő rettenetes helyzetét elbeszélni, mivel sóhajai, zokogásai és könnyei akadályozzák őt abban; de hogyha azután bevégezte elbeszélését, és mindent felfedezett, akkor ketten ültek ottan sírva együttesen ‒ és alig tudnám megmondani, hogy melyik sírt ottan hevesebben ‒ az egyik afelett sírt, hogy kegyelmet talált, a másik pedig a felett, mivel azon kegyelemben ismét megismerte azon kegyelmet, melyet egykor önmagán tapasztalt. Ó, amikor a nagy bűnösök az önmagukon tapasztalt kegyelemről beszélnek, akkor ők oly egyenesek és oly világos érthető az ő beszédjek! Semmit sem takarnak el, nem várakoztatnak soká magukra, hogy beszéljenek, hanem előadják, hogy mikor és hogyan tértek meg. Szokták mondani: „Ó, Uram! ez Istennek nagy műve, olyan nagy változás ment véghez én bennem, hogy azt semmi más ki nem eszközölhette volna, hogy egy oroszlán báránnyá és egy holló galambbá változzon!” A nagy bűnösökben nyilvánul valóban Istennek kegyelme.
Továbbá, a nagy bűnösök gyakran azért is lesznek Istentől elhíva, hogy azáltal mások is édesgetve legyenek. Ti tudjátok azt, hogyha valamely nagy bűnös kegyelmet talál, sokan egész egyenesen kimondják: „Ó, hiszen akkor számomra is van kegyelem! „Örvendek, igazán szívemből örvendek, hogy egy Manasse, egy Dávid, egy Tarzusbeli Saulus-ról hallhatok, de még sokkal inkább, hogy azok a bibliában találhatók. Az istentelenek ezen bűn történeteket szeretik kikeresni és nevetve felettünk így szólnak: „Lássátok ezek a ti szenteitek!” ‒ Ah! ezt mi könnyen elhordozhatjuk, mivel mondhatjuk: „De ugyan ott olvashatjuk, hogy ők természeti emberökre nézve voltak olyanok; de dacára annak üdvöt találtak Istennek elválasztó kegyelme által, mely az embert üdvözíti a hit, ‒ nem pedig a cselekedet által. (Hasonl. Ef.2,8-9) Igaz, hogy én azt hiszem, miszerint a Dávid esete ezer, sőt a millió között az egyetlen. A botrány, melyet életében szolgáltatott, valóban nagy volt, de a kiszámíthatatlan áldás, mely az ő bűnbánati zsoltárai által a hívők összes társaságainak, sőt minden időbeli népeknek osztályrészül jutott, a Dávid esete által való kárt, az Isten gyülekezete előtt minden időkre nagyon árnyékba helyezi. Nem, mintha talán ezáltal a bűnösnek valami enyhülés nyújtanék, bűneire nézve, hanem abból a Megváltónak még nagyobb tisztessége származik, hogyha ottan, ahol a bűn előbb igen nagy hatalommal nyilvánult, ott a kegyelem még hatalmasabbnak lenni bebizonyul.
Ezen foltot már csak a világosságra nézve is könnyen elhordozhatjuk, mely ezen napból felénk sugározik. Ti bűnösök, mindnyájan, számláljátok magatokat bárhova, a legnagyobb, vagy legkisebb bűnösök közé. Hogy ha talán életetek soha cégéres bűnnel bemocskolva nem volt (és örvendenék, hogyha az volna az eset), de engedjétek magatokat ide édesgetni azon tény által, hogy a nagy bűnös az Úr Jézushoz jön, megmosattatik és üdvözül. Hallottam elbeszélni az elefántokról, hogy azok, mielőtt egy hídra mennének, az ormányukkal, vagy pedig egyik lábukkal megtapogatják, megvizsgálják, hogy milyen erősek azok. Meg akar győződni róla azon oktalan állat, hogy elég erős-é az, mivel az ő nehéz nagy testét nem bízza olyan gyenge alkotmányra, mely csak lovaknak, vagy gyalogjáró embereknek készíttetett. Csak amikor a hidat megpróbálta, és elég erősnek találta, folytatja útját tovább, és az ő hatalmas, óriási teste keresztül megyen a mély folyamon. Mostan képzeljétek, mintha mi a másik oldalán volnánk a hídnak, és afeletti félelmünket, hogy a híd nem fog bennünket megbírni! A mi hitetlenségünk határozottan megfoghatatlan volna. És éppen így van, hogy ha ti egy nagy bűnös elefántot, mint Pál apostol, a kegyelem hídján áttapogatni szemléltek, és midőn ő azon átmegyen, egy deszka sem nyikorog alatta, sőt a híd meg sem mozdul ezen nagy teher alatt, akkor azt gondolom, hogy ti jöhettek seregestől és mondhatjátok: „Ez elbír minket, mivelhogy azt is elbírta, akik nálunknál nehezebb volt; mi is átmehetünk, mivel a bűnösök között az elsők és legnagyobbak a mennybe juthatnak!”
Bűnös, örvendjen a szíved, Hogy Jézus szenvedett érted; Látván vérének folyását,
Sírj hát öröm könnyek árját.
Ön magát odaadta érted Keresd halálában élted. Keresztjénél időzésed,
Légyen nagy gyönyörűséged!
Érzed e a bűn hatalmát, Mely rajtad tartja uralmát? S lelkiismereted tépi
Számtalan sok bajt hoz néki.
Akkor jöjj köteleiddel
Magad meg nem mentheted, hidd el;
Jézus vére mos meg téged
Ő tépi el köteléked!

Azon legnagyobb akadályok egyike, melyeket a keresztyén vallásnak valaha le kellett küzdenie, azon előítélet volt, mely a keresztyén vallás első követőinek szívökben mélyen legyökerezve volt. A zsidókból lett hívők, a tizenkét apostol és azok, kiket az Úr Jézus Krisztus az elszéledett Izraeliták közül elhívott, annyira hozzá voltak kötve azon képzelgéshez, hogy az üdv a zsidóktól jönne és senki másképp nem üdvözülhet, hanem csak úgy mint Ábrahám követője, és határozottan, mint körülmetélkedett tartatik meg, hogy azt még gondolatukba sem akarták megengedni, miszerint az Úr Jézus azért jött, hogy minden nemzet és nép Üdvözítője legyen, és hogy Ő benne meg kellene áldatni a föld minden nemzetségének. Csak nagyon nehezen adták ők fel téves előítéleteiket; az az ő egész zsidó neveltetésökkel és nézetökkel annyira ellentétben volt, hogy Pétert egy gyűlés elé idézték és ott komolyan szemére hányták: „Te a körülmetéletlen pogányokhoz mentél és velők együtt ettél.” Nem is tudott Péter ezen vád alól kimenekedni, mígnem a dolgot alaposan megmagyarázta, és nekik megmondotta, hogy a jó Isten néki látásban megjelent, és tudtára adta hogy; „amit Isten megtisztított, te azt ne mondd tisztátalannak,” és hogy az Úr néki megparancsolta, hogy Kornéliusnak és egész háznépének az evangyéliumot prédikálja, mivelhogy azok is hívők. Ezután a kegyelem oly hatalmassá lett, hogy a zsidók nem állhatták ellene és dacára az ő előbbeni neveltetésöknek, azonnal elfogadták a keresztyénség messze terjedő fundamentomát és magasztalták Istent, mondván: „Tehát az Isten a pogányoknak is adott megtérést az életre!” Adjunk hálát Istennek azért, hogy mi mostan egész mentek vagyunk a judáizmus békjóitól és hogy azok közötti nem egy pogány gyülekezet vagyunk, amely saját részéről ismét a zsidókat kizárta, hanem mi olyan közel élünk azon áldott időhöz, melynek el kell jönnie, hol zsidó és pogány, rabszolga és szabados, egynek érezik magukat a Jézus Krisztusban, a mi Fejünkben. De én erről ez alkalommal nem szándékozok körülményesebben beszélni, mert szövegem: „Megtérés az életre.” Adjon az Úr nékem kegyelmet, hogy úgy szólhassak hozzátok, hogy az ő igéje, miként a kétélű fegyver áthassa szíveiteket és „elhasson az akarat és elméig, megítélje a gondolatokat és a szívnek indulatait.”
Az „életre való megtérés” alatt, úgy gondolom, hogy azon megtérést érthetjük, mely a lelki élettől a lélekben nyilvánul, és mindazokat, kik ezt bírják örök üdvök felől biztosítja. „Megtérés az életre”, mondom, lelki életet hoz magával, vagy sokkal inkább, annak első következménye. A megtérésnek sok nemei vannak, melyek nem az életnek jelei, kivéve a természetes életet, mert az csak a lelkiismeret hatalmától, és a természetnek az emberben beszélő hangjai által eszközöltetik; de azon megtérés, melyről itten szó van, az élet adójától származhat, és ha az jön, egy olyan életet hoz létre a lélekben, hogy az, aki a vétkekben és bűnökben halva volt, a Krisztussal együtt megeleveníttetik, az akinek semmi lelki fogalma nem volt. Mostan „alázatossággal beveszi az Istennek ő belé oltatott beszédét” Az, aki annyira a romlás központján szunnyadozott, erőt nyer, Isten gyermekévé lenni, és az Ő trónjához közeledni. Ezt gondolom én az „életre való megtérésnek” lenni, ezt amely egy holt léleknek életet ád. Azt is mondottam, hogy ezen megtérés biztosítja az örök életet; ti pedig hallhattok olyan embereket is beszélni a megtérésről, kiknek megtérésük a lélek megmentését nem bizonyítja. Némely prédikátor azt akarja bebizonyítani, hogy az emberek megtérhetnek, hihetnek is, mégis elszakadhatnak és elkárhozhatnak. Mi ez alkalommal nem akarjuk az időt azzal tölteni, hogy az ő tévedésöket felmutassuk, hiszen már azt előbb megfontoltuk és megcáfoltuk mi. Gondoljunk tehát most itten egy annál végtelenül jobb megtérésre. A mi szövegünk megtérése, nem az ő megtérésük, hanem ez egy „megtérés az életre”; egy megtérés, mely a Krisztusban való örök üdvnek csalhatatlan jele; egy olyan megtérés, mely nekünk az Úr Jézusban adatik ezen ideig való helyzetünkben, és nekünk örök üdvöt ád, hogyha az örökkévalóságba bemegyünk, egy olyan üdvöt, mely el nem romolhat. „Megtérés az életre”, a léleknek tényleges megmentése azon csíra, mely a megmentéshez tartozó összes lényeges dolgokat magába foglalja, mely azokat részünkre biztosítja és arra minket előkészít.
Most ez alkalommal nagy gondossággal és imával figyelmünket az „életre való megtérésre” akarjuk terelni. Legelőször is néhány percet a hamis megtérésről való beszédre akarok felhasználni; másodszor a valódi megtérés ismertető jeleit felmutatni, és azután az Istennek nagy jóságát magasztalni, melyről írva van, hogy: „Tehát az Isten a pogányoknak is adott megtérést az életre.”
Tehát legelőször figyeljük meg a hamis megtérésnek néhány nemeit. Ezzel a megjegyzéssel kezdem meg, hogy az evangyélium hirdetése alatt való reszketés nem megtérés. Vannak emberek, akik valamely hű evangyéliom hirdető beszédét ha hallják, azáltal rendkívül felizgattatnak, és igen megindulnak. Egy bizonyos hatalom által, mely az igét kíséri, bizonyítja be Isten, hogy az az Ő igéje és azokat, akik azt hallgatják megreszketteti azáltal. Láttam már több olyan embert, kiknek térdeik reszkettek, és szemeikből könnyek hullottak, mintha csak vízforrások lettek volna azok, mialatt e helyről Isten igéjének hirdetését hallották. Láttam az ő lelköknek mély levertségét, amikor ‒ mint némelyek nékem beszélték is ‒ megrendülve voltak lelkökben, míg nem azt sem tudták, hogy mit tegyenek az ige hatalmas szava hallatára, mert az nékik olyannak tetszett, mint a Sinai hegynél hangzó trombitának szava, mely az ő kárhoztatásukat dörögte fülükbe. Nos, kedves hallgatóim, ti lehettek igen nyugtalanok az igehirdetés alatt, és mégis megtörténhetik, hogy nincsen „megtéréstek az életre”. Tudhatjátok, hogy mi az, nagyon komolynak lenni, és nagyon ünnepélyes hangulatban találtatni, hogyha Isten házába mentek, és mégis lehettek megkeményedett bűnösök.
Hadd erősítsem meg ezen megjegyzésemet egy példa által: Pál apostol összeláncolt kezekkel állott Félix Tiszttartó előtt, és mikor ő „az igazságról, a mértékletességről és a jövendő ítéletről” szólott, reszketett Félix, amint írva van, és mégis a romlásban és veszedelemben maradt ő az ő több társaival egybe, kik előtt mondotta Pál apostolnak: „Most eredj el, de mikor alkalmatosságom lészen, hozzám hívatlak téged.” Vannak sokan közöltetek, kik Istennek házában nem tudnak megjelenni, anélkül hogy meg ne rémüljenek; tehát tudjátok ti is hogy mi az, gyakran megrémülve lenni a felett, hogy Isten megfog benneteket büntetni; ti gyakran őszinte felindulásokat érezhettetek már Isten igéje hirdetése alatt; de azért tűrjétek el, ha azt mondom néktek őszinte szívvel, hogy mind a mellett elvettettek lehettek, mert nem tértetek meg a ti bűneitekből. Megbánva bűneiteket, nem adtátok át magatokat Istennek.
Még tovább. Az nagyon könnyen megtörténhetik, hogy ti az Isten igéjének hirdetése alatt nem csak reszkettek, hanem bizonyos értelemben szeretetre méltó Agrippákká lesztek, akik „majd nem rá beszéltetett” arra, hogy megtérjen az Úr Jézus Krisztushoz, és mindazáltal nincsen bűnbánatotok, és megtéréstek; még tovább is mehettek, sőt az evangyéliomot is kívánhatjátok; mondhatjátok: „Ó, ez az evangyéliom olyan jó, én óhajtanám, hogy szívemben bírhatnám ezt, és magaménak mondhatnám.” Ez nagyon jó, az Istennek szavát így meghallgatni! De ott ülhettek és mialatt egy hatalmas ige jól előadatik, még azt is mondhatjátok: „Én hiszem, hogy ez igaz”; de annak be kell hatolni a szívbe, mielőtt megtérhetnélek. Sőt még térdeidre is hullhatsz imában, és megrémült ajkakkal imádkozhatol, kérheted azt, hogy ez a te telkeden megáldva legyen, és még sem vagy Isten gyermeke. Úgy szólhatsz, mint Agrippa szólott Pál apostolhoz: „Közel, majd ugyan elhiteted velem, hogy keresztyénné legyek”; mindazáltal Agrippához hasonlóan, ezen „közel”-t soha el nem érheted. Ő közel majd keresztyénné lett, de nem egészen. És íme mily sokan vannak itt köztetek, akik közel majd megtértek, de még sincsenek valóban az örök élet útján. Hányszor térdeitekre vitt már benneteket a bűn érzete, és csaknem megtértetek, de ott megadottatok a nélkül hogy valóban megtértetek volna. Nézzétek azon testeket. Azok nem rég haltak meg. Még nem mutatkoznak a halál rettenetességei. Azon holttest még az időhöz hasonló. A kezek még melegek, még azt képzelhetitek hogy él, majdnem úgy látszik mintha még lélegzene. Még minden meg van, ‒ a féreg még nem érintette; a feloszlás jelei még nem mutatkoznak rajta ‒ de az élet már elszállt, az élet nincs ott. Hasonlóan van veled is: te majdnem élő vagy; te e vallásnak majdnem minden külső szervezetével rendelkezel, amivel egy keresztyénnek bírnia kell; de nincs életed. Te bűnbánatot tarthattál, de nem őszinte bűnbánatot. Ó képmutató! ‒ Figyelmeztetlek most tégedet, te nemcsak reszkethetsz, hanem kedvelheted is az Isten igéjét, és dacára mindezeknek az „életre való megtérés” nélkül lehetsz. Alásüllyedhetsz a feneketlen mélységbe, és hallhatod ottan ama rettenetes szavakat: „Átkoztak, távozzatok el tőlem az örök tűzre, mely készíttetett az ördögnek és az ő angyalainak!”
Mindazáltal, az lehetséges az embernek, hogy még tovább menjen, magát kétség nélkül Istennek hatalmas keze alatt megalázza és mégis teljesen idegen lehet előtte az életre való megtérés. Az ő javai nem olyanok, mint a reggeli felhő és a korai harmat, mely elszáll, hanem mikor a prédikációt hallotta, haza megyen, és elkezd afelett elmélkedni, hogy mit is tart ő a valódi megtérés felől, bizonyos gonosz szokásokkal és balgatagságokkal szakít, zsákba öltözködik, könnyei gazdagon folynak afelett, amit cselekedett; sír Isten előtt és mindezek dacára, az ő megtérése csak ideig való, és ismét visszatér az ő bűneihez. Tagadjátok-é, hogy lehetne ilyen megtérés? Engedjétek meg, hadd beszéljek el egy esetet. Egy bizonyos Akháb nevű ember megkedvelte és megkívánta szomszédjának, Nábóthnak szőlőjét, akik azt nem volt hajlandó sem pénzért eladni, sem elajándékozni, sem becserélni másikkal,
Akháb tanácskozott nejével Jézabellel, aki aztán kieszközölte, hogy Nábóth ölettessék meg, és a szőlőt Akhábnak ajándékozta. Miután Nábóth megöletett, és Akháb a szőlőt birtokába vette, az Urnák szolgája megjelent Akháb előtt, és mondotta néki: „Te megöletted Nábóthot, sőt el is foglaltad az ő szőlőjét. Ezt mondja az Úr: azon a helyen, ahol az ebek Nábóth vérét felnyalták, a te véredet is felfogják nyalni? Íme veszedelmet hozok reád és a te háznépedre.” Olvassuk, hogy Akháb ezt hallva elment, és bűnbánatot tartott, magát megalázta; és az Úr monda: „Mivel ő magát előttem megalázta, nem hozom reá a veszedelmet az ő életében.” Tehát bizonyos irgalomban részesült, de már a következő részben olvassuk, hogy Akháb fellázadt Isten ellen, és a Rámóth-Gileád melletti harcban elesett, az Úr szolgája szava szerint megölettetett, és az ő vérét az ebek épen Nábóth szőlő hegyén nyalták fel. Azonképpen ti is, egy ideig megalázhatjátok magatokat Isten előtt, és mégis a ti vétkeitek rabszolgái maradhattok. A kárhozattól féltek, de a bűntől nem féltek; a pokoltól féltek, de álnokságaitoktól nem féltek; féltek, hogy a kárhozat mélységébe vettettek, de attól nem féltek, hogy szíveteket Isten parancsai ellen megkeményítitek. Nem igaz, bűnös, hogy te reszketsz a pokoltól való féltedben? De ez nem a lélek állapota, mely téged nyugtalanít, hanem a pokol. Hogyha a pokol kialudna, úgy kialudna a te megtérésed is, hogyha azon rettegések és veszélyek, melyek reád várnak, elvétethetnének, úgy még vakmerőbben vetkeznél, mint annak előtte vetkeztél, és lelked még megkeményedettebb lenne, és fellázadna királya ellen. Meg ne csalatkozzatok itten testvéreim; próbáljátok meg magatokat, hogy vagytok é a hitben? Kérdezzétek meg magatokat, hogy rendelkeztek-é azzal az „életre való megtéréssel?” Mert az megtörténhetik, hogy egy ideig alázatosak lehettek, holott soha meg nem tértetek.
Sokan még tovább is mennek ennél, és még sincsenek a kegyelemben. Megtörténhetik, hogy ti bűneiteket megváltjátok és még sem tértetek meg. Te közeledhetsz Istenhez és mondhatod néki, hogy te valóban egy nyomorult ember vagy; a te álnokságaidról és általad elkövetett bűnökről egy hosszú sorozatot számlálhatsz elő, anélkül, hogy átalnád vétkeidet, vagy csak egy kis szikrája is volna benned a te gonosz cselekedeteid iránti gyűlöletnek. Vétkeidet elismerheted és bevallhatod, és még sem érezel utálatot a bűnnel szemben; és hogyha Isten erejében nem állassz ellene a bűnnek, hogyha attól el nem szakadsz, úgy ezen gondolt megtérés csak valami aranyozáshoz hasonlít, mely a felékesítést előmozdítja, nem pedig a tulajdonképpeni kegyelem, arannyá változtat, a mely a tüzet kibírja. Tehát, mondom, hibáidat is beismerheted, még sincs valódi megtérésed.
Még egy, és azután a legmesszebb menő gondolathoz jövök, a melyet ezen pontra vonatkozólag felmutathatok. Te a megtérésnek valamely valódi cselekedetét nyilvánítható, és mégis megtéretlen lehetsz. Hadd bizonyíthassam be ezt tényleg, és pedig isteni nyilatkozat által hitelesített ténnyel.
Júdás elárulta Mesterét; és minekutána azt tette, egy rettenetes érzete a nagy igazságtalanságnak erőt vett ő rajta. Az ő vétke a megtérésnek minden reményét eltemette, és a kétségbeesés nyomorában, nem a valódi megbánás fájdalmában, bevallotta bűnét a főpapnak, mondván: „Vetkeztem, hogy elárultam az ártatlan vért.” Azok pedig mondának: „Mit gondolunk mi azzal? Ám te lássad.” Erre az ezüst pénzeket elvetette a templomban, azzal jelölve, hogy nem képes a vétek díját magánál hordozni, és azt ott hagyta. Elment onnan és ‒ meg volt mentve? Nem. „Elment és felakasztotta magát” És pedig ottan az Isten haragja következett ő reá: mert a hogy magát felakasztotta, leesett a magasból ahol függött és szétszakadt; ő el volt veszve, és a kárhozatba jutott. Mindazáltal nézzétek mit tett ezen ember. Vétkezett, beismerte gonoszságát, visszavitte a pénzt; és mindezek után egy elvettetett volt ő. Nem-e megrettenthet ez bennünket? Láthatjátok, ebből hogyan lehetséges, a keresztyének majmolóivá lenni, ugyanannyira, hogy a legbölcsebb embert is tévedésbe hozhassa.
Minekutána felmutattam néktek, hogy milyen sok hamis nemei vannak a megtérésnek, mostan néhány megjegyzést akarok tenni a valódi megtérésre vonatkozólag, és felmutatni azon jeleket, melyekről megismerhetjük, hogy valóban van-é nekünk „megtérésünk az életre.”
Legelőször engedjétek meg, hogy bizonyos tévedéseket megemlítsek és kijavítsak, amelyekben gyakran találtatnak azok, akik az Úr Jézus Krisztushoz jönnek. Egy az, hogy ők gyakran azt gondolják, miszerint nekik érezniök kell mélyen, irtózatosan és rettenetesen a törvénynek és pokolnak rettegtetéseit, mielőtt mondhatnák, hogy ők megtértek. Mily sokakkal beszéltem már, akik nékem mondották a mit itten áttolmácsolhatok; „Én nem tudok elég bűnbánatot nyilvánítani, én nem tudom magamat kellően bűnösnek érezni. Én nem voltam olyan goromba és istentelen bűnös, mint némelyek ‒ és majdnem azt kívánom, hogy bárcsak olyan lettem volna; nem azért, mintha a bűnt szeretném, hanem, mivel úgy gondolom, hogy akkor bűnös voltomnak mélyebb érzetéről nyilatkozhatnék, és biztosabban erezhetném, hogy én valóban Krisztushoz jöttem.” Nos, ez egy nagy tévedés azt képzelni, hogy azon rettenetes és iszonyú gondolatok a jövendő nagy ítéletre vonatkozólag a megtérés érvényességével valami összeköttetésben volnának. Azok nagyon gyakran, nem Istennek ajándékai, hanem az ördögnek sugallatai; és még ahol a törvény működik is és eme gondolatokat létrehozza, azokat nem kell a megtérés egy részének tekintenetek. Azok nem visznek a tényleges megtéréshez. Megtérés a a bűnnek gyűlölete, az a bűntől való elszakadás, és egy elhatározás, a bűnösnek magát Isten erejére bízni. Lehetséges, hogy egy ember megtér, a nélkül, hogy valami rettenetes, érzelmei lennének a törvény rettegéseivel szemben; ő megtérhet és bűnbánatot tarthat anélkül, hogy a Sinai hegyről elhangzó trombita szavát hallotta volna, annál többet ő nem hallott, csak egy távolról zúgó mennydörgésnek gyenge moraját. Egy ember megtérhet csupán az irgalmasság hatalmas hangja hallatára is. Némely szíveket Isten a hit által nyit meg, mint Lídiának a szívét. Mások szívén pedig a következő harag kovács kalapácsával dolgozik ő. Némelyeknek szívét felnyitja ő a kegyelem finom kulcsával, másokét pedig a törvénynek feszítő vasával. Lehetnek különböző utak a bejövetelre, de a kérdés tulajdonképpen ez: „Bejött-e valaki? Ott van-é? Gyakran megtörténik, hogy az Úr nem a szélviharban, nem a földrengésben, hanem a „lassú és vékony szóban” jelenik meg
Van egy másik tévedés is, melyben sok szegény lelkek találtatnak, hogyha a megmentésre gondolnak és ez az ‒ hogy nem tehetnek elég bűnbánatot, azt képzelik, hogy ha egy bizonyos fokig való bűnbánatot tehetnének, úgy megmeríttetnének. „Oh lelkész ura, mondják némelyek magokról, „nékem nincs elegendő bűnbánatom.” Szerelmeseim értsétek meg azt, hogy nem a bűnbánatnak valamely magasabb foka ahhoz szükséges, hogy megtartassatok. Tudjátok, hogy vannak fokai a hitnek, mindazáltal a legcsekélyebb hit is üdvözíthet. Azonképpen vannak fokai a bűnbánatnak is, de annak legcsekélyebb mértéke is elegendő a megmentéshez, hogyha az őszinte. A biblia mondja hogy: „Valaki segítségül hívja az Urnák nevét, megtartatik.” Ez a bűnbánatnak legkisebb nemét is magába foglalja, a melyet csak valaki tehet. Minden attól függ, hogy őszinte legyen. De a megtérés senkinél sem tökéletes ezen halandó helyzetben. Mi soha tökéletes hithez nem juthatunk, hogy a kételytől teljesen mentek lehessünk, és soha nem juthatunk olyan töredelmességhez és megtéréshez, mely a szív keménységétől egész ment volna. A legőszintébb bűnbánó is, akit ismertek, érezni fogja, hogy ő csak részint bűnbánó. A megtérés is egy fokozatosan fejlődő, életfogytig tartó cselekmény. Én azt hiszem, hogy egy keresztyén az ő halálos ágyán sokkal mélyebb bűnbánathoz jön, mint annak előtte valaha. Ez oly valami, melyet egész életeteken át kell cselekedni. Vetkezni és bűnbánatot tenni, ‒ vetkezni és bűnbánatot tenni, ebből áll egy keresztyénnek az élete. Megtérni és az Úr Jézusba hinni, ‒ megtérni és az Úr Jézusban hinni, teszik az ő boldogságát teljessé. Nem kell azt várnotok, hogy a megtérésben tökéletesek legyetek, míg megmentve nem vagytok. Egy keresztyén sem lehet tökéletes. A megtérés egy kegyelmi adomány. Némelyek azt úgy prédikálják, mint a megmentéshez való feltételt. Isten maga adja a megmentést, és ő azt azoknak adja, akiknek akarja. Ő mondja: „Könyörülök azon, akin akarok.” Hogyha tehát Isten néked csak a legkisebb megtérést is adta, hogyha az őszinte megtérés úgy magasztald őt azért, és higgyed, hogy az mindig mélyebb, mélyebb fog lenni, minél tovább haladsz.
Ezen megjegyzés azt hiszem, minden keresztyénre vonatkoztatható. Keresztyén férfiak és nők érezitek, hogy megtérésetek nem elég mély. Érezitek, hogy hitetek nem elég nagy. Mit kell cselekednetek? Kérjétek a ti hiteteknek növekedését, és az meg fog növekedni. Így van ez a megtéréssel is. Próbáltátok-é már, hogy bűnbánatot érezzétek? Kedves barátaim, hogyha az néktek nem sikerült, csak bízzatok az Úr Jézusban, és törekedjetek arra minden napon, hogy egy töredelmes lelket nyerhessetek. Ismét mondom: ne várjátok azt, hogy azonnal egy tökéletes megtéréshez jussatok, csak őszintének kell lenni, és akkor Istennek kegyelmes vezérlete alatt, erőről erőre juttok, míg nem végre a bűnt utáljátok és gyűlölitek, mint egy mérges kígyót, és így közel juttok a tökéletes megtéréshez. Tehát ezen pár gondolat szolgáljon a szöveg megmagyarázására. De most talán kérdezitek: Melyek az Isten szemei előtt való igaz megtérésnek jelei?
Legelőször is azt mondom néktek, annak jele mindenkor fájdalom. Senki sem bánhatja meg bűneit anélkül, hogy amellett fájdalmat ne érezne. Kisebb, vagy nagyobb mértékben nyilvánulhat az, mindig aszerint, amint Isten elhív, és kinek- kinek előbbi életmódja szerint; de valami fájdalomnak lenni kell amellett. Mi nem kérdezzük azt, hogy mikor jön, de egy vagy más időben el kell annak jönni, különben az nem valódi keresztyéni megtérés. Ismertem egy embert, akik azt állította, hogy ő megtért, és határozottan egy változás” volt rajta észlelhető, amennyiben a külső eljárás jött tekintetbe, de azt soha nem láthattam, hogy ő valódi fájdalmat erezett volna bűnei felett, és a megtérésnek semmi bizonyos jelét nem láthattam ő nála; mindazáltal ő azt állította, hogy hisz az Úr Jézusban. Én avval tartottam, hogy ezen ember egy nagy elragadtatási ugrást tett a kegyelembe; és később tapasztaltam, hogy ő később éppen olyan elragadtatási ugrást tett be a vétekbe. Ő nem volt Istennek juha, mert nem mosattatott meg a megtérésben. Istennek összes gyermekei megmosattattak ott, midőn bűneikből megtértek. Senki sem jöhet Krisztushoz, és nem mondhatja, hogy néki bűnei megbocsáttattak, a nélkül hogy erezné, hogy a bűn egy utálatra méltó dolog, mert az az Úr Jézust megölte. Ti, kiknek könny nélküli szemeitek, meghajolni nem kész térdeitek, és töredelmesség nélküli szívetek van, hogy gondolhatnátok, hogy megmentve vagytok? Az evangyélium csak azoknak ígéri az üdvöt, kik valóban megtértek.
De hogy valakiket meg ne sértsek közületek, és érezhetővé tegyem veletek, amit nem is szándékolok, megjegyzem itten, hogy én nem azt akarom mondani, hogy könnyözönöket kell öntöznötök. Némely ember olyan erős szervezetű, hogy nem képes könnyét elejteni. Ismertem olyanokat, akik képesek voltak sóhajtozni, zokogni, de a könnyek nem akartak hullani. Mostan tehát azt mondom, hogy habár a könnyek gyakran a megtérés bizonyságául szolgálnak, mindazáltal az „életre való megtéréshez” el lehet jutni anélkül is. Az, amit óhajtanék hogy mindnyájan megérthetnétek, a bűn által okozott fájdalom, melynek nem szabad hiányzani. Hogyha az ima nem hangos, úgy titokban kell annak megtörténni. Egy zokogásnak kell lenni, hogy ha a szavak hiányzanak is, lenni kell egy sóhajtásnak, hogy ha a könnyek hiányzanak is, hogy a megtérést bizonyítsa, habár az csekély mértékben van is.
Az ilyen megtérésben, gondolom, nem csak könnyeknek kell lenni, hanem a cselekedetnek is ‒ gyakorlati megtérés. Nem elég azt mondani:
Fájdalmat és bánatot érezünk
És mégis naponkint a régi bűnben élünk.
Sokan nagyon szomorúak és bánatosak az ő elkövetett bűneik miatt. Halljátok csak az ő nyilatkozataikat: „Ó”‒ mondják ők, „nagyon fáj nekünk hogy a részegség” bűnében élünk, és szívünkből fájlaljuk, hogy a bűnben annyira elmerültünk; mélyen sajnáljuk és siratjuk, hogy azt cselekedtük.” Azután elmennek egyenesen haza, és hogyha vasárnap egy óra, ismét ott találjuk őket a rossz társaságban. Mégis azt mondják az olyanok, hogy ők megtértek. Hiszitek nékik, hogy ha mondják, hogy ők bűnösök, de a bűnt nem szeretik? Abban a pillanatban nem szeretik, de vajon lehetnek- é őszinte bűnbánók, és azután még elmehetnek, és közvetlen azután ugyanazon módon vetkezhetnek, mint annak előtte. Hogyan hihetünk mi néktek, hogyha ismét csak kicsapongtok és bűneiteket el nem hagyjátok.
Egy fát az ő gyümölcséről lehet megismerni, és titeket, kik töredelmesek vagytok, a megtérés cselekedetei igazolhatnak megtéréstekben. Gyakran gondolok azon példára, melyet egy öreg prédikátortól hallottam, mely nagyon szép, és a megtérésnek erejét bizonyítja. Ő éppen a megtérésről prédikált, és beszéd közben a lopás bűnéről szólott. Hazafelé mentében hozzácsatlakozott egy munkás, és a prédikátor észrevette, hogy az ember valamit elrejtve tartogat a ruhája alatt. A munkás embernek egy bizonyos távolságban azt mondotta a prédikátor, hogy már elég a kíséret, tehát ne menjen tovább, de az ember csak ment tovább is. Végül mondotta: „Egy ásó van a hónom alatt, melyet amaz udvarból hoztam el; hallottam Önt a lopás bűnéről prédikálni, tehát most mennem kell, hogy azt ismét visszavigyem oda.” Ez őszinte megtérés volt, mely őt arra indította, hogy visszamenjen és az ellopott tárgyat ismét visszaszolgáltassa. Épen úgy tett, mint azon déli tenger szigetén lakó pogányok, kik a hittérítő ruháit és házi bútorait ellopták, de amikor valóban megtértek, mindazokat visszahozták. De hányan mondhatják közületek, hogy ők megtérnek, még sem mutatnak semmi jót azután; az olyan megtérésnek egy csipetnyi értéke sincs. Az emberek bevallják őszintén, úgy mondják, hogy lopást követtek el, vagy hogy egy játékházat tartanak; de nagyon ügyelnek arra, hogy minden jövedelem az ő kényelmökre fordíttassék. Valódi megtérés, a megtérésnek gyümölcseit tenni meg; az tevékeny megtérés.
Még tovább. E próba által megtudjátok, hogy vajon valódi-é megtéréstek. Maradandó-é az, vagy nem?
Némely megtérés olyan, mint a heptikai pirosság az arcon a tüdővészeseknél, mely nem az egészségnek a jele. Sokszor láttam már egy ifjút egy újonnan elért, de egészségtelen kegyességnek örvendeni, és ő azt gondolta, hogy most már azon törekvésben van, hogy bűneiről töredelmes vallomást tegyen. Néhány óráig volt egy olyan nagy töredelmességben Isten előtt, és hetekig sem adta fel balgatagságait. Ő meglátogatja az imaházat, és úgy beszél mint Isten gyermeke. De ismét visszamegyen bűneire, mint az eb a maga okádására. A gonosz lélek ismét visszatért az ő házába és magánál hét gonoszabb lelkeket vett magához, és azon embernek utolsó állapota gonoszabb lészen az elsőnél.” Meddig tartott a te megtérésed? Tartott hónapokig, vagy pedig hirtelen jött, és olyan hirtelen el is múlt? Talán mondottad: „Csatlakozom a gyülekezethez ‒ ezt vagy amazt fogom tenni Isten ügyéért.” Tartós-é a te munkád? Hiszed-é, hogy megtérésed hat hónapig tartani fog? Vagy talán tizenkét hónapig el fog tartani? Eltart-é ‒ vagy megmarad-é addig míg koporsóba tétetel?
Továbbá, még egy kérdést kell tennem. Gondolod-é, hogy bűneidet megbántad volna, hogyha semmi büntetés szemeid elé nem állíttatott volna? Vagy talán azért bántad meg azokat, mert tudod, hogy örökké meg fogsz büntettetni másképp, azaz hogyha bűneidben megmaradsz? Tegyük fel, hogy nem volna pokol, és így hogyha neked úgy tetszik átkozódhatnál, káromkodhatnál és hogyha úgy akarnál, Isten nélkül élhetnél. Tegyük fel, hogy az erénynek nem lenne semmi jutalma, és a bűnnek semmi büntetése, mit választanál? Mondhatod-é ma lelkiismeretesen: „Azt hiszem, sőt tudom, hogy Isten kegyelme folytán az igazságot választanám, hogyha azért semmi jutalmam nem volna is kilátásban, hogy ha az igazság által semmit nem nyerhetnék, és a bűn által semmit sem veszíthetnék.” Minden bűnös gyűlöli az ő bűneit, hogyha a pokol kínjaival foglalkozik, minden gyilkos gyűlöli az ő gonosz cselekedeteit az ő bosszúállását, hogyha akasztófára ítélik érette, nem tudom, hogy egy gyermek annyira gyűlölte volna cselekedetét, mint mikor azért megbüntettetett. Hogy ha semmi okot nem találnál arra, hogy a pokol torkától félj,
‒ hogy ha tudnád, hogy életedet a bűnnek odaadhatod, és mégis büntetés nélkül fogsz maradni, még mindig éreznéd-é, hogy te a bűnt gyűlölöd, és semmi bűnt nem cselekedhetsz, ha csak testi gyarlóságból nem? Még mindig a szentséget óhajtanád-é? Óhajtanál-é még mindig úgy élni, mint ahogy Krisztus élt? Ha igen, ‒ és hogyha ezt őszintén mondhatod, ‒ hogy ha úgy megtérsz Istenhez, és bűneidet örök gyűlölettel gyűlölöd, akkor nem kell félned attól, hogy nincsen megtérésed az
életre.
Mostan jön a harmadik és utolsó pont, és ez az, hogy magasztaljuk Istennek jóságát, ki az embereknek ad „megtérést az életre” A „megtérés”, kedves barátaim, Istennek ajándéka. Ez egyike azon kegyelmi adományoknak, melyek az örök életet biztosítják. Ez az isteni irgalmasságnak csudája, hogy ő nemcsak az üdv útját készítette el, és nemcsak hogy hívja az embereket a kegyelem elfogadására, hanem az embereket még hajlandóvá is teszi arra, hogy megmentve legyenek. Isten az ő fiát, az Úr Jézus Krisztust megbüntette a mi bűneinkért, és azzal elkészítette az üdvöt minden ő elveszett gyermekeinek. Ő küldte prédikátorát; a prédikátor azt hirdeti az embereknek, sőt követeli tőlük, hogy megtérjenek és higgyenek, és arra törekszik, hogy az embereket Istenhez hozhassa. Ne tegyék hát azt a hallgatók, hogy a prédikátor felhívását meghallják, és megvessék. De emellett még egy másik hírnök is küldetik, egy mennyei hírnök, aki nem hibázhat. Ő felszólítja az embereket a megtérésre, hogy Istenhez jöjjenek. Az ő gondolataik ugyan csudálatosak, de hogyha az isteni Lélek rajtok munkálkodott, akkor elfelejtik azt, hogy milyenek voltak az előtt tehát megbánják bűneiket, és megtérnek. Váljon mit tennénk mi, hogyha úgy bánnának velünk, mint mi Istennel bántunk? Hogyha mi egy ebédet vagy vacsorát készítettünk volna, és követeket küldöttünk volna, hogy a hivatalosokat meghívják, azok pedig nem jönnének, mit cselekednénk? Gondoljátok-e, hogy elindulnánk magunk, ismét feljárnánk az illetőket, hogy őket az eljövetelre reá bírjuk? És hogyha leülnének és mondanák, hogy ők nem tudnak enni, felnyitnánk erővel az ő szájokat? Hogyha újból azt mondanák, hogy ők nem tudnak enni, kényszerítenék-é tovább is őket, hogy csak egyenek? Ah, szerelmeseim, én hajlandó vagyok azt hinni, hogy ti azt nem tennétek. Hogyha a meghívó levelet aláirtatok volna és azután nem jöttek volna el az ünnepélyre, nem azt mondtatok volna-é most már nem vehettek részt abból. „De mit tesz Isten? Ő mondja: „Egy vendégséget akarok készíteni, meg fogom az embereket hívni, és hogyha azok nem jönnek, akkor elküldöm az én szolgáimat, hogy azokat elhozzák. Ezt fogom mondani szolgáimnak: menjetek el, az utcáknak fejeire, és minden ösvényekre és kényszerítsék őket a jövetelre, hogy részt vegyenek azon vendégségen, melyet én készítettem.” Nem-e csudálatra méltó cselekedete ez az isteni irgalomnak, hogy tényleg aztán hajlandóvá teszi a bűnöst a jövetelre. Ő nem erőszakkal teszi ezt, hanem egy gyengéd, jóságos rábeszéléssel. Ők elébb oly kevéssé hajlandók megmentetni, és vonakodnak attól, Ámennyire azt tehetik; de Isten mondja: „az nem tesz semmit, mivel nékem hatalmam van, őket magamhoz téríteni, tehát azt meg is cselekszem „Azután a Szentlélek az igét oly áldott módon írja be az ő gyermekeiknek szívükbe, elméjükbe, hogy tovább nem vonakodhatnak az Úr Jézust szeretni. Figyeljétek meg, nem valami akarat ellen való kényszerítéssel, hanem egy gyengéd, szellemi befolyással, mely az akaratot megváltoztatja. Ó, ti elveszett és örökre elítélt bűnösök, álljatok meg itt egy kissé és gondolkozzatok, álmélkodjatok Mesteremnek e nagy irgalmasságán. Ő nem csak ebédet készít az emberekének, hol javaival ellátja őket, hanem kényszeríti őket a jövetelre, és abban való részvételre is kényszeríti őket az elkészített javak élvezete mellett megmaradni, mígnem a mennyei örök hajlékba viszi őket. És hogyha őket oda viszi, mindegyiknek ezt fogja mondani: „Örökkévaló szeretettel szerettelek tégedet, azért terjesztettem ki reád az én irgalmasságomat. Nos, hát te szeretsz-é engem?” „Ó Uram!” mondják ők, a Te kegyelmed, mely minket ide hozott, bizonyítja, hogy Te szeretsz minket, mert mi nem voltunk hajlandók a jövetelre. Te mondottad, hogy mennünk kell, mi pedig azt mondottuk, hogy nem akarunk menni, de Te mégis úgy intézted a dolgot, hogy mennünk kellett. És most ó, Urunk, mi szeretünk Tégedet, és magasztalunk-e nagy szeretetért. Egy édes kényszerítés volt az. Én egy ellenszegülő rab voltam, de most hajlandóvá lettem a szabadulásra.”
Úr Jézus segíts engemet! ?Hogy még ma hozzád jöhessek! Most azonnal megtérhessek
Mielőtt a halál jöhet.
Hogy most, és minden időben
Haza menni legyek készen.
Tehát mit mondotok most? Némelyek talán mondják közületek: „Lelkész úr, én már rég megpróbáltam megtérni. A fájdalmak és nyomorok közt imádkoztam, és megpróbáltam hinni, és mindent tenni, amit tehettem.” Még valami egyebet akarok néked mondani: Te rég idő óta megpróbáltad ezt tenni, mielőtt alkalmas lettél volna arra. Az nem a helyes út oda eljutni. Hallottam két úrról, kik utaztak. Az egyik így szólt a másikhoz: „Én nem tudom, hogy van, de ön mindig nejére és gyermekeire látszik gondolni, és arra, ami csak odahaza történik, és úgy látszik mintha ön környezetében mindent összekötni akarna azokkal; én pedig megpróbálom az enyimet folyton emlékezetembe hozni, és az nékem nem sikerül.” „Nem”, monda a másik, éppen az az alap, hogy ön azt megpróbálja. Hogyha ön azokat minden kis eseménnyel, ami velünk történik, összekötni tudná, úgy nagyon könnyen emlékezhetne reájok. Én minden időben emlékezetemben tartom őket, a felkelésnél, a reggeli isteni tiszteletnél, a reggelizésnél. Ez alkalmokkal, sőt bármely alkalommal folyton előttem vannak ők.” Én gondolom, hogy épen így van ez a megtéréssel is. Ha valaki mondja „Én akarok hinni”, és valami gépies eszközzel akarja megtérését munkálni, az egy nagyon alkalmatlan, ízetlen eljárás, és azon az úton soha célhoz nem juthat. Azon mód, mely szerint a megtéréshez jönnünk kell az, hogy Isten kegyelme folytán hinnünk kell és az Úr Jézusra gondolni. Hogyha a bűnös megsebesíttetett, vérző oldalát, szegekkel átfúrt kezeit, tövissel koronázott fejét és összes szenvedését az Úr Jézus Krisztusnak maga elé tárja, akkor határozottan tudom és állítom, hogy töredelmes szívvel megtér Ő hozzá. Tudom határozottan, és bármit áldozni mernék, azon bizonyosság mellett, hogy az ember Isten Szentlelke vezérlete alatt a Krisztus keresztjét töredelmes szív nélkül nem vizsgálhatja. Hogyha az nem úgy van, akkor az én szívem másforma, mint más embereké. Soha sem ismertem még olyan embert, aki a kereszt alatt állva, ‒ azt szemlélve, és afelett elmélkedve azt nem tapasztalta volna, hogy az megtérést és hitet szül a szívben. ‒ Mi a Jézus Krisztusra tekintünk, ha megtartatást óhajtunk, és azután így szólunk: „Álmélkodásra méltó áldozat!, hogy az Úr Jézus úgy meghalt, hogy a bűnösöket megmentse!” Hogyha hinni akarsz, úgy gondolj arra, hogy ő ád néked megtérést, hogyha azt óhajtod. Ő adja azt, hogyha az örök életet óhajtod, gazdagon adja azt. Ő kényszeríteni tud tégedet arra, hogy érezzed sok bűneidet, és megtéréshez hozhat tégedet, a golgotai keresztre való tekintetnél, amikor hallod a keresztről a legnagyobb és legmélyebb halálos kiáltást: „Eloi, eloi lama sabak tani!” Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet! Ez megtérést szül és könnyekre fakaszt tégedet, hogy így kiáltasz fel:
,, Elvérzett drága Megváltóm
És meghalt érettem! „
Tehát szerelmeseim, hogyha megtérni akartok, úgy az a legjobb tanácsom néktek ‒ tekintsetek az Úr Jézusra. És „az életre való megtérés adója óvjon meg titeket a hamis megtéréstől, amelyet néktek több oldalról felmutattam, és adja néktek az életre való megtérést kegyelméből. Ámen.

Hogyha a lélek bűneinek tudatában igen leveretik, hogyha bűneinek eltűrhetetlen következményei, a rémület és nyugtalanság körülveszi, akkor fél és remeg a lélek Isten előtt. Jóllehet, oly állapotjában remeg ő Istennek bármely tulajdonságától; de kiváltképpen az ő igazságosságától. „Ah!” ‒ mondja ő magában ‒ „Isten egy igazságos Isten és hogyha az úgy van, hogy bocsáthatná meg az én bűneimet? Mert az én vétkeim hangosan követelik a büntetést, és az én hamisságaim követelik, hogy Isten engemet a földre lesújtson. Hogy lehetne az, hogy én megmenekedhessem? Igen, hogyha az Isten igaz nem volna, úgy talán megbocsátana nékem; de ah, ő nem olyan, hanem az Ő igazságossága egy rettenetes igazság. Ő az egész földnek Bírája és érezteti igazságos voltát mindenekkel. Hogy menekülhetnék meg hát az ő jogos bosszúállásától, amellyel ellenem gerjedez?” Valóban, be kell látnunk, hogy a bűnösnek teljesen igaza van, hogyha érezi, hogy ez egy igen nehéz kérdés. Istennek igazsága már magában véve egy nagy korlát a bűnös megszabadulása előtt. Itten nincs már eszköz, ezen korlátot átugrani, vagy eltávolítani, mint ezen egy, mely ma a mi Urunk Jézus Krisztusnak evangyélioma által néktek hirdettetik. Az igaz, hogy: Isten igaz. Ezt hirdeti néktek ma a régi Sodoma, hogy miképpen bocsát Isten az égből tüzet és kénkövet az emberek bűneiért. Ezt prédikálja néktek az özönvízben elpusztult világ, hogyan nyitotta meg Isten az egek csatornáit és a mélységes örvényeket előtörni engedte és mindazt a mi élő volt, elvesztette. Ezt hirdeti néktek a föld, mely egykor megnyitotta az egeknek csatornáit és elnyelte Kóré, Dáthán és Abirámot, mikor Isten ellen fellázadtak. Hirdetik ezt Nivivének eltemetett városai és Pirusnak szétszórt tornyai, Sidonnak elpusztult épületei. Hogy Isten igaz, és semmiféle tekintetben sem kíméli a bűnben élőket. És a mi az egész között a legmegrendítőbb, prédikálja azt néktek a pokol kénkővel égő tava, hogy mily rettenetes büntető ítéletét nyilvánítja Isten az emberek bűnei iránt. Hogyha Istentől kárhozatra ítélt lelkeknek jajok és gyötrödésök, azoknak sóhajtások és fájdalmas kiáltások füleitekbe hatolhatnának, azok bebizonyítanák, hogy Isten nem olyan, ki a bűnöst büntetés nélkül hagyja, az álnokságot, a vétket és a bűnt elnézi, hanem akik mindenkit büntetéssel fenyeget, akik engedetlen, és akik az igazság legkisebb megsértését is komoly büntetéssel sújtja.
Igen, a bűnösnek teljesen igaza van, hogy ha arról meg van győződve, hogy Isten igazságos, és teljesen igaza van, amikor ebből azt következteti, hogy Istennek az ő igazságánál fogva a bűnt meg kell büntetni. Ó, bűnös! Hogy ha Isten bűnödet meg nem büntetné, úgy megszűnne az lenni, aki ő miden időben volt: a komoly igazságos, a változatlan igaz. Világ teremtése óta még soha egy bűn sem bocsáttatott meg feltétlenül és bűnért való áldozat nélkül. Soha a menny nagy Bírájától még egy bűn meg nem bocsáttatott, a nélkül, hogy a törvénynek teljes elégtétel ne hozatott volna. Igen, néked igazad van ó, bűnös, hogy az mindig és örökké igaz marad, hogy minden gonoszság méltó büntetését veszi és minden büntető kárhozatot fog aratni. De talán, mondja a bűnös: „Jaj nékem! hiszen én akkor ki vagyok zárva a mennyből.” Hogyha Isten igaz és bűnöst meg kell büntetnie, mit tehetek én akkor? Az igazság egy fekete Angyalhoz hasonlóan az irgalmasság utcáján halad, vért szomjazva és kárhozatra ítélve, így elibem áll, és kivont kardjával kényszerít engem hátra húzódni a halál és örökké égő pokol mélységébe.” Bűnös, igazad van, úgy van az. Hogy ha az evangélium nem volna, melyet éppen most akarok néked prédikálni, úgy az igazság a te nagy ellenállhatatlan, jogos, kielégíthetetlen ellenséged maradna. Ő nem tűrheti azt, hogy te a mennybe bejuthass; mert védekeztél és büntetetlen nem maradhatsz, a bűnnek meg kell büntettetni, a hamisság és gonoszság büntetlen nem maradhat, míg Isten Isten marad ‒ a szent és igaz Isten.
Hát lehetetlen az, hogy a bűnös megtartassák? Ebben rejlik épen a törvénynek nagy titka és az evangyéliomnak hatalmas felfedezése. Álmélkodj menny, és csudálkozz ezen ó föld! Éppen ezen igazság, mely magát visszatartani nem engedte, ki a bűnösnek kérlelhetetlenül útjába állott, és nem engedte, hogy a bűn néki megbocsáttassék, ezen igazság a Jézus Krisztus evangyélioma által engeszteltetett, azon drága engesztelő áldozat által, mely a Golgotán hozatott, az igazságnak elégtétel adatott, és azon idő óta fegyverét hüvelyébe dugta, és semmit nem szólhat a megtérő bűnös bűneinek megbocsátása ellen. Sőt még több! Ezen igazság, mely egykor oly haragos volt, melynek ábrázatja fénylett, mint a villámlás és melynek szava a mennydörgéshez hasonlított, mostan a bűnös ügyvédjévé lett és hatalmas szavát felemelve törvénykezik Istennel, annyira, hogy aki csak az ő bűneit beismeri és bocsánatot kér, minden bűneitől és hamisságaitól meg kell néki tisztulni.
Feladatunk mostan, legelőször is az első szöveg alapján: „Isten igaznak esmértessék és hogy megigazítsa azt, aki a Jézusnak hitéből való”, megmutatni, hogy az igazság már többé nem ellensége a bűnösnek; azután másodszor: hogy az igazság a bűnös ügye védőjévé lett, második szövegünk szerint: „Ha megvalljuk a mi bűneinket, hív és igaz az Isten, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól.”
De itten egy figyelmeztetést kell kinyilvánítanom. Én tudniillik ez alkalommal csak az olyanokhoz beszélek, kik bűneiket ismerik és akik készek vétkeiket megvallani. Mert azoknak, kik bűneiket még mindig szeretik és vétkeiket nem akarják beismerni, nincs megígérve az irgalmasság és kegyelem. Azok részére az ítéletnek és kárhozatnak rettenetes várása van kilátásba. „Ki magát a büntetéssel szemben megkeményíti, minden segítség nélkül el fog veszni”. Azon lélek, ki ily nagy szabadítását megveti, semmiképpen meg nem szabadulhat; számára semmi hátsó, vagy mellék ajtó nem található a szabadulásra. Hogyha az Úr minket azon meggyőződéshez nem hozott volna, hogy szükségünk van az irgalomra, ha ő minket arra nem ösztönözne, hogy bevalljuk, miszerint ha ő velünk irgalmasságot nem gyakorolna nekünk, méltán el kellene veszni és ami még több, hogyha ő arra mindet hajlandóvá nem tett volna, hogy mindazon feltételeknek, melyeket ő felállított, magunkat alája vessük, hogyha megmenteni akarunk, úgy ezen evangyéliom, melyről én most prédikálni akarok, nem volna a miénk. De hogyha bűneink felől meg vagyunk győződve, és az Isten haragja dörgő szavától megrettenve vagyunk, úgy ezen igéknek minden szava, melyeket hozzátok most intézni fogok, bátorítással és vigasszal teljes fog reátok nézve lenni.
Tehát először: Hogyan mellőztetett az igazság? Vagy sokkal inkább: Hogyan hozatott olyan elégtétel, hogy a bűnösnek Istentől való megigazításának már semmi útjában nem áll?
Egy felelet erre ez: Az igazságnak elégtétel adatott, ami őrökké állandó Urunk és Megváltó Jézus Krisztusunk helyettesítő halála által. Midőn az ember vetkezett, követelte a törvény, hogy megbüntetve legyen. Az első bűnös cselekményt Ádám követte el, ki az egész emberi nemzetséget képviselte. Midőn tehát Isten a bűnt büntetni akarta, akkor az ő végére mehetetlen bölcsességével olyan áldás teljes menekülő utat talált, miszerint nem az ő népét büntette, hanem csak annak helyettesét, a szövetség fejét, a második Ádámot. Egy ember, és pedig az első ember által jött a bűn e világra, és a bűn által a halál és egy másik ember, tudniillik a második Ádám által a mennyből alá jött Úr által ezen bűn elhordoztatott. Ő szenvedte el a bűnnek büntetését, a mennynek egész bosszúállását ő hordozta el. És az emberiségnek ezen második helyettese által, Jézus a második Ádám által, Isten hajlandó mostan a bűnösök legbűnösebbjének is bocsánatot ajándékozni, és még az istentelent is megigazítani, és pedig Ő ezt megteheti anélkül, hogy igazságát csak legkevésbé is megsértené. Mert figyeljétek meg ezt jól: midőn Jézus Krisztus a keresztfán szenvedett, nem a maga bűneiért szenvedett. Mert Ő bűnt nem tett és álnokság nem találtatott Ő benne. Néki nem volt sem eredendő, sem cselekvési bűne. Semmi vétket nem cselekedett, mely néki a menny átkát, vagy az ő szent lelkének és tiszta, tökéletes testének fájdalmát, vagy gyötrelmeket szerezhetett volna. Amit szenvedett, azt úgy szenvedte, mint helyettesítő. Meghalt ‒ „az igaz, a hamisakért, hogy minket Istenhez vinne”. Hogyha az ő fájdalmai saját bűnének büntetései lettek volna, úgy egész jelentéktelen és értéktelen lett volna annak hatása a bűnös emberiség részére. De mivel ő halálával, nem a saját bűnéért bűnhődött, mivelhogy olyan vétekért büntettetett, melyet ő soha el nem követett, sem el nem követhetett, hanem olyan vétkekért, melyek másokra nehezedtek, azért volt az ő szenvedésében egy érdem és egy erő, mely által egyrészről a törvénynek elégtétel hozatott, másrészt Istennek a lehetőség megadatott, hogy az emberiség bűneit megbocsássa.
Mostan tekintsük meg röviden, mily tökéletes módon elégtétel adatott a törvénynek.
Legelőször is tekintsük meg azon magasztos állást, melyet azon engesztelő áldozat elfoglalt, mely magát az isteni igazság megengesztelésére oda adta. Az emberek vetkeztek, így a törvény követelte az egész emberiség megbüntetését. De az Úr Jézus, Istennek örök Fia, igaz Isten az igaz Istenből, kit a szentek örömes dicsénekekkel magasztaltak, ki Atyja országában a szerelmes Fiú volt, aki minden birodalmak, hatalmasságok és erők felett magasztaltatott volt és akinek olyan méltóság adatott, mely minden méltóság felett van. Ő alászállt és emberré lett, szűz Máriától született, jászolba helyeztetett, egy szenvedés-teljes életet élt, és a kín-teljes halálharcban meg kellett kóstolnia a halál keserűségeit. Ó, csak gondoljatok az Úr Jézus Krisztus csodálatos személyére, aki „igaz Isten volt az igaz
Istentől”, az Angyalok királya, az egész világ egyetem teremtője, megtartója és Ura, és be kell látnotok, hogy az Ő szenvedése és halála által a törvénynek nagyobb elégtétel adatott, mint a milyen a világon élő összes emberek szenvedésében eszközöltethetett volna. Hogy ha Isten az egész emberi nemzetet elvesztette volna, az egész világ, és ami csak a levegő ég üregében befoglaltatik, egy hatalmas égő áldozattá alakult volna és úgy a törvény megengesztelésére előhozatott volna, az még mind nem bírt volna azon megigazító erővel, mely az Úr Jézus halálában található. Mert az összes emberek és Angyalok halála csak a halandó teremtmények szenvedése és halála lett volna, de mikor maga Jézus Krisztus meghalt, maga a Teremtő adta magát a szenvedések alá, a világnak isteni Megtartója függött a keresztfán. Az istenségben olyan méltóság rejlik, hogy annak minden cselekménye mérhetetlen értékű: és midőn Krisztus kínszenvedett, midőn az Ő áldott fejét a halálba lehajtotta, az ő csillogó gyémántjait letette, hogy egy szúrós tövis koszorút nyomhassanak homlokára, midőn kezeit, melyekben egykor a világegyetemet kormányzó pálcát forgatta, a keresztfához engedi szegezni, lábait melyek annak előtte a felhőket mozgatták, szintén átkozott fához erősítették; ekkor a törvénynek oly tiszteletteljes elégtétel adatott, melyben soha része nem lehetett volna, még hogyha az egész világegyetem megemésztő tűz lángjában semmivé tétetett és örökké eltöröltetett volna.
Másodszor a rokonsági viszonyt fontoljuk meg, amelyben a Jézus Krisztus a világegyetem nagy Bírájához állt és ismét látni fogjuk, hogy ezáltal a törvénynek teljes elégtétel adatott.
Brutusról tudjuk, hogy ő a leghajlíthatatlanabb volt minden törvénytevők között, és amikor ő az ítélő székben ült, előtte a személyek tekintélye figyelemre nem méltatott. A legelőkelőbb római hivatalnokok eleibe vonultak a Brutus birói székének és íme Brutus elítéli őket, minden irgalmasság nélkül elhurcolják aztán őket a poroszlók, hogy rajtok a kimondott büntetés végrehajtassék. Valóban csudálnotok kell Brutusnak ezen igazságosságát. De gondoljátok csak, hogy Brutusnak az ő saját fia került volna a birói szék elé ‒ és így történt ez valóban ‒ tekints lélekben az atyára, ki a bírói székben ül, és álmélkodj, amikor most is kimondja, hogy az ő ítélő széke előtt mindenki egyenlő, még ha saját gyermeke volna is. Ekkor felfoghatod azon gondolatnak rettenetességét, hogy ha mondom, hogy valóban a fiú is elítéltetett az atyától, az atya saját szájával mondotta ki felette a halálos ítéletet. Az atya szemei előtt megkötöztetett, majd az atya, mint kérlelhetetlen bíró parancsolja a poroszlónak, hogy a fiút ostorozza meg és végül kiáltja: „Vidd el őt és használd a pallost!” Láthatod itten, hogy a római jobban szerette hazáját, mint saját fiát és ismét, az igazságot jobban szerette, mint amazok mindegyikét. „Valóban”, ‒ mondja a világ ‒ „Brutus igazságos!” Mostan azt mondom, hogyha Isten mindnyájunkat, egyiket a másik után, vagy pedig az egész emberi nemzetet egyszerre kárhozatra vetné, úgy biztosan elégtétel lenne az ő igazságának. De íme lássátok! Istennek saját Fia veszi magára a világ bűneit és úgy bűnnel megterhelve lép az Atya elé. Ő nem bűnös saját személyére nézve, hanem az emberiség bűnei nehezednek az ő vállaira. Az Atya elítéli fiát, áldozatul adja a rómaiak ostorozásának, a zsidók gúnyjának, a vitézek csúfolásának és a papok dühének. Átadja fiát a poroszlónak és parancsolja néki, hogy a keresztfára szegezze. De az még nem volt elég. Mivel az emberek igen gyengék mindazon bosszúállásoknak, melyeket Isten igazsága követel az ő helyettesüktől, hogy szenvedjen, maga veri Isten saját Fiát. Talán csudálkoztok ezen kifejezésen? Ez írás szerinti. Olvassátok el csak Ézsaiás könyve 53. részt és bebizonyulva találjátok azt lenni. „Az Úr akarata őt megrontani s betegség alá vetni”. Megostoroztatott, megverettetett s megnyomoríttatott Istentől”. Midőn ő minden emberektől méltatlan bánásmódban részesíttetett, mikor az áruló őt mélyen megsebezte, midőn Pilátus és Heródes, a zsidók és a pogányok mindnyájan, minden tehetségükkel gonosz dolgokat cselekedtek ő vele; akkor kitűnt, hogy az emberi tehetség csekély ahhoz, hogy rajta teljesen bosszút álljon, ekkor az Atya maga vette fel fegyverét, így szólván: „Fegyver, serkenj fel az én pásztorom ellen és a férfiú ellen, ki nékem társam”. És megveré őt keményen, mintha csak ellensége lett volna, amit egy közönséges gonosztevőt, mint a legelvetemedettebb és legártalmasabb embert ‒ megveré őt ismét és újból, mígnem ama fájdalmas kiáltás a haldokló Megváltó ajkairól el nem hangzott: „Eloi, Eloi, Lama sabaktan?” ‒ „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?” Valóban, hogyha Isten az Fiát és pedig egy olyan fiút, az ő egyetlen szerelmes fiát verni tudja, ezzel az igazság nagyobb elégtételt nyer, mint kívánhatna, mert Krisztus önként adta magát áldozatra.
Továbbá fontoljuk meg egy pillanatra, hogy mily rettenetesek voltak azon halálharcok, melyeket az Úr Jézusnak el kellett szenvednie és pedig, gondoljátok meg azt jól, el kellett azokat szenvednie minden megtérő szegény bűnösökért, mindazokért, kik bűneiket bevallják és ő benne hisznek. De vegyétek jól szívetekre ezen haláltusát, úgy látni fogjátok, hogy miért nem áll útjában a bűnösnek az igazság. Tehát hogy ha ma az igazság hozzád jön és így szól: „Bűnös te vetkeztél, íme itt vagyok, hogy megbüntesselek! Úgy következőleg felelj neki: „Igazság, te már minden én bűnömet megbüntetted. Mindazt, amit nékem szenvednem kellett, az én Jézusom elszenvedte érettem. Igaz, hogy személyemre nézve igen sokkal tartozom néked, sokkal többel, minthogy azt megfizethetném, de az is éppen olyan igaz, hogy én neked a Krisztusban semmivel sem tartozom, mert mindaz, amivel tartoztam, immár lefizettetett, minden fillér, a legkisebb rézfillérig le van fizetve, semmi sincs a mivel már neked tartoznék, Istennek bosszúálló igazsága.? De hogyha az igazság még mindig vádol tégedet és lelkiismereted vádolásokat tesz, úgy menj és vidd az igazságot a Getsemáné kertbe magaddal, állj meg ottan ő vele és vésd lelkedben Idvezítődet leveretve mély lelki fájdalmaktól, lásd, hogyan csepeg a vér egész fejéről, hajáról és ruhájáról. A bűn volt azon prés, azon csavar, mely az ő vérét minden éren facsarta, és őt saját vérének piros bíbor ruhájába öltöztette. Képes vagy-é ottan nézni ezen emberre? Tudod é hallgatni nyögéseit, fájdalmas kiáltásait, komoly kérelmeit, velőt átható panaszait és nézni könnyeit? Tekints az aláfolyó izzadságra, mely az ő vérveres színével a talajt veresre festi, hatalmas és képes ez az átok alól felmenteni ó, értsd meg teljesen ‒ ezen rettenetes harc, amelyben Megváltód lélekben Istennek sajtójában megörülhetett, teljesen megrontatott, teljesen széttiportatott az igazság lábai alatt; nem elég-é ez? Nem elégit-é ki ez tégedet? Még a pokolban sem találna a bosszúállás ilyen valódi méltánylást, mint Getsemáné kertjében. És hogyha az igazság még sincs megelégedve, úgy vezesd őt a Pilatus palotájába. Lásd ezen embert a törvényszék elé vezetve, vádolva, kárhoztatva lazítással és Isten káromlásával. Kövesd őt a vitézekhez, kik őt lekoptok, tekintsd meg ottan, hol arcul csapdosták és töviskoronát teltek a fejére, a mint gúnyból bíbor ruhába öltöztették, és csúfságból királyi pálca helyett nádszálat adtak kezébe! Ó, igazság, tekintsd meg őt, ezen embert, és hogyha gondolod, hogy ő „az örökké áldandó Isten” és dacára annak mindezeket elszenvedte, hogy követeléseidnek eleget tegyen, nem akarsz-e ezekkel megelégedni? Talán még mindig összeszeded homlokodat? Úgy jöjj velem a Golgotára. Ő megostoroztatott. Állj meg ó igazság és hallgasd a korbácsütéseket tekints azon véres sebekre, és mikor azokat türelmesen magára veszi, figyeld meg csak, hogyan szakítnak ki annak ólom golyói egy egy darab húst az ő összetört hátából. Még azzal sem vagy elégedett, ó igazság? Hát ugyan mi elégíthetne ki téged? „Semmi más, mint az ő halála!” ‒ mondja az igazság. Úgy hát jöjj velem és lásd, amint a gyenge, kimerült ember az utcán végig hurcoltatik, nézzétek, hogyan hajtják őt a Golgota hegyére, leterítik őt hátára és a keresztfára szegezik. Ó igazság eltudod hordozni az ő kicsavart tagjainak látását, amidőn keresztfája felállíttatik? Maradj nálam igazság, lásd, hogyan sír sóhajt és kiált, figyeld meg iszonyú lelki harcát! Van-é erőd, hogy olvasd ezen rettenetes eseményt, mely az ő test és vérében elrejtve van?! Ó, jöjj és hallgass igazság, hogy ama kiáltását meghallhasd: „Szomjúhozom!” hogy ebből láthasd milyen forró hideglelés gyötri őt, míg nem megszárad mint egy cserép és nyelve az ő ínyéhez ragad. És végül ó igazság, lásd hogyan hajtja le fejét és meghal. Most már elégedett vagyok,” mondja az igazság, „nem tudom, hogy mit kívánhatnék még, teljesen elégedett vagyok; az én legmesszebbmenő követeléseim a legmegfelelőbb módon még jobban mint teljesen kielégítőleg megtétettek.”
És valljon nem kell-é elégedettnek lenni? Habár vétkes is vagyok és méltatlan, mindazáltal arra hivatkozhatom, hogy ezen véres áldozat elegendő arra, hogy Istennek irántam levő követeléseit kielégítse! Igen örömteljes hittel mondhatom:
Átkarollak Jézus Téged, És erősen tartalak!
Óh nézz rám Te örök élet
Vesd rám nyájas arcodat! A keresztről néz le rám, Nyerjen helyt nálad imám.
Szólj hozzám szűnjék keserved: Eltörlöm én minden vétked!
Jézusom én hiszem, hogy minden szenvedésed én érettem volt, és hiszem, hogy azok nagyobbak voltak, mint amilyenek megkívántattak, hogy az én bűneim megbocsáttathassanak. Hittel borulok keresztfád elé, és átkarolom azt erősen. Az az én egyetlen reményem, az én oltalmam, és pajzsom. Az nem lehet, hogy Isten most már engemet megbüntessen. Maga az igazság sem engedi azt meg. Mert, hogyha egyszer az igazságnak elégtétel hozatott, úgy igazságtalanság lenne, hogyha még többet követelne. Nem-e könnyen szemei elébe tűnhetik ez most már mindenkinek, akiknek lelke felébredt, hogy a bűnös bűneinek megbocsátását az igazság már nem akadályozhatja? Isten igaz lehet és mégis felmenthet a mi bűneinkből. Ő Krisztusban megbüntette bűneinket, büntetne hát kétszer egyszeri bűnért? Krisztus az egész világ bűneiért meghalt és hogyha a kegyelmi szövetségben vagy, akkor a Krisztus népe közül való vagy. El nem kárhozhatsz, sem nem szenvedhetsz már a te bűneidért. Mivel Isten nem lehet igazságtalan és két lefizetést egy adósságért nem követelhet, így azon lelket nem veszítheti el, amelyért Jézus meghalt. De talán valaki azt mondja nékem, így te az általános megváltatásnak ellene mondasz. Határozottan ellene mondok. Mert meg vagyok győződve afelől, hogy abból nem áll semmi Isten igéjében. Egy olyan megváltatás, mely szabaddá nem tesz, sem az én prédikálásomra, sem a ti hallgatásotokra nem méltó! Krisztus minden lelket megváltott, amelyet ő Sátán hatalma alól kiszabadított. Mindazokat megváltotta, kik egykor a mennyben lenni fognak. Hogyha a pokolban levőket is megszabadította volna, úgy azok nem juthattak volna oda. Ő megváltotta népét az ő vérével, és csak ezen népet fogja ő magához vinni. „De ki tartozik az ő népéhez?” Te ahhoz tartozol, hogyha bűneidet megbánod. Hogyha Krisztust fel akarod öltözni, hogy ő legyen neked mindenben mindened, akkor részed van ő benne. A kegyelmi szövetség hazugsággá lenne, Isten igazságtalan, és a Krisztus keresztje üres képzeletté, mielőtt az lehetséges lenne, hogy te elkárhozz, ha te az Úr Jézusban hiszel.
Ezen úton tehát megszűnik az igazság a lélek ellensége lenni.
Második szövegünk mondja, hogy Isten nemcsak igaz, hanem még valamit is fűz ehhez. Így hangzik: „Ha megvalljuk a mi bűneinket, hív ő és igaz az Isten”, hogy megbocsássa nekünk minden bűneinket és megtisztítson minket minden hamisságtól”. Hogyha én ezen szöveget helyesen értem, ez nem mond egyebet, mint ezt: Hogy Isten részéről egy igazság az, hogy azon bűnösnek, ki az ő bűneit Isten előtt megvallja, megbocsásson. Tehát figyeljétek meg ezt jól. Az nincs mondva, hogy a bűnös bocsánatot érdemel, az lehetetlen! A bűn semmi mást nem
érdemelhet, csak büntetést és a megbánás nem engesztelő áldozat a bűnért. Nem kell úgy gondolkozni, mintha Isten talán valamely, az ő természetében rejlő szükségesség által kényszeríttetve arra, hogy a bűnt megbocsássa mindazoknak, kik bűnbánatot mutatnak. A bűnbánat magába véve nem azon hatás és erő, hogy Isten részéről a bocsánatot eszközölhesse. És nem kevésbé igaz az, hogy Isten, mivel ő igaz, minden bűnösnek, aki bűneit megvallja, meg akar bocsátani. Hogyha ő ezt nem tenné, amikor egy bűnös annyira jutott, hogy hűen és ünnepélyesen megvallja Isten előtt az ő vétkeit és Krisztusnak átadja magát, hogyha ekkor Isten meg nem bocsátana, akkor ‒ engedjétek meg nékem ama bátor, de szövegünk által igazolt kiejtést, akkor Isten nem lenne azon Isten, ki a szentírásban kinyilvánítva van. Ő egy igazságtalan Isten lenne akkor, de az távol legyen, annak nem szabad megtörténni. De hát hogy? Igaz-é az, hogy az igazság maga is követeli azt, hogy minden lélek, mely bűnbánatot nyilvánít, bűnbocsánatban részesüljön? Úgy van az. Ugyanazon igazság, mely egy alkalommal lángoló fegyverrel állott utunkba, hasonlóan azon Kérubimhoz, ki az ótestamentomi írás szerint az élet fájához vezető utat őrizte, máskor meg kézen fogva jár a bűnössel. „Bűnös” ‒ mondja ő, ‒ veled akarok menni. Hogyha mégy a bocsánatot kieszközölni, úgy veled akarok menni és azt részedre kieszközölni. Egykor ellened beszéltem, de most annyira ki vagyok elégítve azáltal, amit Krisztus cselekedett, hogy veled akarok menni és a te ügyedet vezetni akarom. Most meg akarom változtatni szereplésemet. Egyszóval sem akarok bocsánat- nyerésednek ellene állni, hanem veled akarok menni és azt részedre akarom követelni. Az nem egyéb, mint az igazság cselekménye, hogy Isten most neked megbocsát”. Így megy aztán el a bűnös az igazsággal, és mit mondhat az igazság? Ezt mondja: Istennek meg kell bocsátani a megtérő bűnösnek, amennyiben igaz az, hogy Isten igaz, és amennyiben ő ígéretéhez hű marad”. Egy olyan Isten, ki ígéretét megszegné, nem volna igaz. Mi nem hiszünk az olyan embernek sem, aki előttünk hazudott. Ismertem olyan embereket, kik olyan gyengéd kedélyűek voltak, hogy soha valaminek ellene nem mondhattak, sokkal inkább, hogyha valamire felkérték őket, igennel feleltek. De hogyha aztán később azt, amit ígértek, nem teljesítették, azért jellemteleneknek lettek nevezve. Nem úgy Isten. Ő sem nem oly gyenge szívű, hogy valamit megígérjen, amit azután meg ne cselekedhessen, sem olyan feledékeny, hogy csak egyetlen ígérete is kimenne emlékezetéből. Minden szó, mit Isten kimond, be fog teljesülni, legyen az határozat, fenyegetés vagy ígéret. Bűnös, menj Istenhez, ajkaidon eme nyilatkozattal: „Uram, Te mondottad: aki bűneit megvallja és elhagyja, az irgalmasságot nyer. Én megvallom bűneimet és törekszem azt elhagyni, adj kegyelmet nékem!” Ó, ne kételkedj, hogy Isten azt megadja néked. Saját biztosítékát bírod arra nézve, saját leírása van kezeidben. Vegyed ezen zálogot és ezen leírást, és lépj azokkal a kegyelem trónja elé. Látni fogod, hogy az ígéret a legkisebb betűjéig be fog teljesedni, legyenek bűneid bármilyen feketék. Tegyük fel, hogy a néked adott ígéret ez volna: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki”. „De” mondja a törvény, te a legnagyobb bűnösök egyike vagy, akik valaha éltek”. „Igen, de az ígéret így szól: „Aki én hozzám jön” és én jövök, hivatkozva az
ígéretre”. De te istenkáromló voltál”. Tudom, de az ígéret így hangzik: „Aki jön” és én jövök és habár istenkáromló voltam is, hivatkozok az ígéretre. ,,De te egy lopó voltál, felebarátodat megraboltad és szomszédodat megcsaltad. „Igen igaz, hogy én tettem azokat, de az ígéret így szól: „Aki én hozzám jön, semmiképpen nem vetem ki”, hivatkozva az ígéretre. Az ígéretben semmi megjegyzés nincs az erkölcsi állapotra vonatkozólag, egyszerűen így hangzik: „Aki jön” és én jövök és ha még olyan fekete volnék is, mint az ördög, mindazáltal Isten igaz és hű, és én hivatkozom az ígéretre. Bevallom mindazt, ami ellenem felhozható és beismerem, hogy azok igazak. Lehet-é Isten hűtlen, és egy kereső lelket elszakíthat-e magától anélkül, hogy ígéretét betöltené? Soha!” „De” mondja valaki, te sok éveken át úgy éltél; lelkiismereted gyakran szemrehányásokat tett, és ugyanannyiszor megkeményedtél a lelkiismerettel szemben, most már késő”. ,,De nékem itt van az ígéret: „Aki jön”, itten nincsen idő megállapítva ‒ aki jön; én jövök és Te ó, Isten ígéretedet meg nem változtathatod!: Hívd segítségül Istent hitben, és látni fogod, hogy éppen olyan jó fog lenni te veled szemben, mint igéjében kijelentette. Ha rosszabb volnál is, mint azt szavakban kifejezni lehet, mindazáltal Isten, míg csak ő igaz, én ismétlem azt még egyszer, saját ígéretét teljesíteni fogja. Menj és valld meg bűneidet, bízz az Úr Jézusban és bocsánatot fogsz találni.
De ismét, Isten nem csak Ígéretet tett, hanem szövegünk szerint az embernek alkalmat is szolgáltat a szerint cselekedni, és ezáltal az Isten igazságának kétszeres kötelezettsége lesz. Tegyük fel, hogy te valakinek ígéretet tennél miszerint azon feltétel alatt, hogyha ő néked valamit teszen, valami más egyebet adsz azért néki. Most képzeld magadnak, hogy azon embernek oly valamit kellene tenni, ami az ő természete ellen volna, a mi néki egész ellene volna, de ő mégis megtenné azt, mivel várná, hogy azáltal nagy áldásnak jut birtokába, gondolod-é, hogy ezt mondanád, hogy te azon embert csak kecsegtetni akartad, hogy úgy cselekedjen és néki azzal nagy költséget okoztál, sok gondot és fáradságot is okoztál néki, most pedig elakarsz fordulni és így szólani: Nem akarok többé tudni ígéretemről semmit, én azt csak azért ígértem hogy tégedet olyan s olyan cselekedetre ösztönözhesselek, most már jól van, és kötelezettségemnek nem akarok megfelelni?” Hogyan, nem-é megfordulna az az ember és szemedbe mondaná, hogy te aljas vagy, mivelhogy néki ígéretet tettél és őt félre vezetted, hogy valamit tegyen anélkül, hogy azután ígéretedet teljesítetted volna? Nos Isten mondotta: „Hogyha megvalljuk a mi bűneinket és Krisztusban bízunk, kegyelmet találunk.” Ti azt megtettétek, a legalázatosabb és legőszintébb bűn vallomást tettétek, és kinyilvánították, hogy ennek utána a Krisztus vérében és igazságában fogtok bízni. Csak amaz ígéretben való hitben jutottak azon helyzetbe, hogy ezen nyilatkozatot megtehessétek. Gondoljátok-é, hogy Isten minekutána néktek olyan sok lelki gyötrelmet és lelki harcokat okozott, és azáltal a bűnbánat és töredelmesség útján azon feladat megfejtéséhez hozott, hogy önigazságodat beismerve magadat Krisztusnak által adtad, később aztán elfordulna tőletek és azt mondaná, hogy ő azt nem úgy gondolta, amint mondotta? Az nem lehet, ‒ teljes lehetetlen! Tegyük fel, hogy te egy emberi szolgálatodba fel akarnál venni és így szólnál hozzá: „Mondj fel mostani helyeddel, hagyd ott azt, jöjj és végy magadnak egy házat ott közel, ahol én lakom, akkor elfogadlak tégedet szolgámnak.” Ő megtenné azt ó, azután te azt mondanád: Örülök te reád nézve, hogy állásodat elhagytad és uradtól eljöttél, mindazáltal én nem akarlak szolgálatomba felvenni.” Mit mondana neked azon ember? Ezt mondaná: „Én állásomat elhagytam, a te ígéretedhez való hűségben és hitben, és most megszeged ígéretedet!” Ó, nem! semmiképpen nem lehetne azt a mindenható Istenről feltételezni, hogy ő a bűnösnek, ki az ő ígéretében való hitben cselekszik, ígéretét nem teljesítené. Isten megszűnne Isten lenni, hogyha megszűnne irgalmasságot gyakorolni azon lélekkel szemben, mely megbocsátást keres a Krisztus vére által. Nem, ő egy igaz Isten. Ő hív és igaz, hogy megbocsássa nekünk a mi bűneinket és megtisztítson bennünket minden hamisságtól.”
Vessünk még egy pillantást ezen viszonyra. Isten igazsága azt kívánja, hogy a bűnös bocsánatot nyerjen, ha kegyelmet keres, és pedig azon okból, mert Krisztus megholt, hogy minden kereső léleknek bocsánatot eszközöljön. Ezt én olyan alapelvnek tartom, mely semmi bizonyítékra nem szorul, hanem önmagában világos, hogy Krisztus mindazokat, kikért ő meghalt, sajátjává akarja tenni. Nem hihetem, hogy azt, amit ő vérének nagy árán, az ő sóhajain és könnyein megváltott, az Atya néki ne adja. Tehát Krisztus meghalt, hogy bűnbocsánatot nyerjen minden bűnösöknek, kik ő benne hisznek; gondoljátok-é tehát, hogy az Atya azt elrabolná őtőle, amit oly drágán megvásárolt? Nem, Isten nem lenne hű Fiához, az ő szerelmes és egyetlen egyszülött fiának tett esküjét megszegné, hogyha mindazon lelkeknek, kik a Jézus Krisztus által, a mi Urunk állal Istenhez jönnek bűnbocsánatot, békességet és szentséget nem adna. Én óhajtanám, hogy dörgő hangon prédikálhatnám ezt, hogy Isten igaz, mindazáltal megigazítja azt, aki ő benne hiszen. Isten igaz, hogy megbocsátja nekünk a mi bűneinket, hogyha azokat megvalljuk, Ő igaz, hogy megtisztítson minket minden hamisságtól.
Végül még. Egy rövid magyarázatot kell még adnom azon két fő és nagy kötelességekről, melyek a két szövegben taníttatnak. Az első kötelesség hit, ‒ „aki Krisztusban hiszen”; a második szövegnek kötelessége bűnmegvallás, ‒ „hogyha bűneinket megvalljuk.”
A bűnbevallással akarom kezdeni. Ne várd azt, hogy Isten bűneidet megbocsássa, hogyha azokat előbb meg nem vallottad, nem egy imának vagy valamely ceremóniás könyvnek általános vallomása szerint, hanem a te szívednek belső, kiváltképpen való vallomása szerint. Nem szükséges, hogy egy pap vagy valamely más ember előtt valld be bűneidet, hacsak azon illető egyén ellen nem vetkeztél. Akkor, hogyha valakit megbántottál, békélj meg vele és kérj tőle bocsánatot azért, amivel őt megbántottad. Mindenkor, amikor az isteni kegyelem szívedbe bevonul, arra indít tégedet, hogy minden vétket és rossz eljárást, melyet szóban vagy tettben embertársaid ellen elkövettél, jóvá tenni igyekezz, mert nem várhatod Istentől, hogy néked megbocsásson, hogyha te előbb meg nem bocsátottal és megbékülni hajlandó nem vagy azzal, aki mostan ellenséged. Egy valódi keresztyénnek igen szép jellemvonása ez. Weszley Jánosról hallottam, hogy legtöbb utazásaiban egy embertől kísértetett, aki őt igen szerette, és amint én hiszem, ő érette kész lett volna szeretetből meg is halni. Mindazáltal ezen ember egy igen dacos és kemény természetű ember volt, és talán Weszley sem volt mindenkor a legbarátságosabb úr. Egy alkalommal így szólt ő azon emberhez: „József, vidd el ezen levelet a postára!” „Majd a prédikáció után elviszem.” „De most vidd József, azonnal!”, monda Weszley. „Uram, én óhajtanám az ön prédikálását meghallgatni, hiszen még úgy is lesz, azután is elég idő arra, hogy elvihessem a postára, majd az isteni tisztelet után” „De én akarom József, hogy most azonnal vidd el a levelet!” „Nem viszem mostan.” „Hát valóban nem akarod most vinni?” „Nem, uram!” „Akkor mi egymástól elkülönítettek vagyunk”, monda Weszley. „Jól van uram!” Ezen párbeszéd után eltelt egy éjszaka. Mindegyikőjük korán fel szokott kelni. Legközelebbi reggelen négy órakor az engedetlen szolgához így szólt Weszley: „Nos József, hát megfontoltad-é, amit mondottam, hogy nekünk egymástól meg kell válnunk?” „És valóban el kell-é nekünk egymástól válnunk?” „Amint ön akarja, uram.” „Akarsz-e tőlem bocsánatot kérni, József?, „Nem, uram.” „Hát te nem akarsz?” „Nem, uram.” „No, akkor én fogok tőled bocsánatot kérni, József.” E pillanatokban József könnyek között tört ki, és ismét megbékültek. Hogyha az isteni kegyelem valakinek szívébe jut, akkor az embernek nagy készséggel be kell ismerni mindazon jogtalan és botrányos dolgokat, melyeket felebarátja ellen elkövetett és attól bocsánatot kérni. Az nagyon helyes dolog, hogy ha valaki felebarátja elleni vétkét beismeri és attól bocsánatot kér. Hogyha ajándékodat az oltárra akarod vinni áldozatul, és megemlékezel arról, hogy testvérednek valami panasza volna ellene, úgy hagyd ott az oltár előtt a te ajándékodat és előbb menj el, békélj meg a te testvéreddel, azután jöjj el, és békélj meg a te Isteneddel. Be kell vallanod Isten előtt bűneidet. Tedd ezt alázatban és őszintén. Minden vétkedet elő nem számlálhatod, de egyet is eltitkolni ne törekedj. Hogyha csak egy bűnt is eltitkolnál, úgy az malomkő gyanánt lesz nyakadban, mely téged a legmélyebb pokolba alásüllyeszt. Valld be azt, hogy te igen méltatlan vagy természetedre nézve, gonosz vagy a te cselekedeteidben, hogy nem lakik benned semmi jó. Ámennyire csak teheted, vesd magadat az isteni kegyelem zsámolya előtt a porba, és valld be, hogy te egy elveszett bűnös volnál, hogyha Isten kegyelmét nem közölte volna veled.
A következő kötelesség aztán a hit. Hogyha úgy a porban fekszel, emeld fel szemeid Krisztusra és mondjad: „Habár olyan fekete vagyok is, és azt is be kell vallanom, hogy én a poklot érdemeltem volna, mindazáltal hiszem, hogy a Jézus Krisztus én érettem is, mint egy töredelmes és megtérő bűnösért, meghalt; és mivel Ő meghalt, éppen azért halt meg, hogy a töredelmes és megtérő meg ne haljon. Én hiszem, hogy az ő érdemei nagyok; hiszem, hogy vérében hatalmas erő rejlik, és még több mint az, én az én örök üdvömet és boldogságomat egyedül az ő drága vére érdemére helyezem. Uram Jézus, hiszen én magam magamat úgy sem válthatom meg. Tehát vesd reám a Te szíved vérével megfestett, igazságod szép palástjának legszélsőbb szélit reám. Ó, jöjj, végy föl engem a te karjaidra, jöjj, takargass be bíbor ruhádba, és mondjad, hogy én a tiéd vagyok. Nem akarok másban bízni, mint egyedül Te benned. Semmiben, amit én tettem valaha, vagy még tenni fogok, azokban nem akarom bizalmamat helyezni. Egyedül és teljesen a te hatalmas keresztedre támaszkodom, amelyen Te meghaltál.”
Kedves hallgatóim, hogyha még mindig kételkednétek, hogy valaki az olyan vallomás és olyan hit mellett elkárhozhatna, úgy biztosítlak titeket, hogy az teljesen lehetetlen. Ti megvagytok mentve, megmentve most és mindörökre. Bűneitek megbocsáttattak, álnokságaitok elvétetett. Gondoskodva lesz rólatok ez életben, áldva és megőrizve lesztek mindenkor. Azon bűnök, melyek még fogva tartanak benneteket, legyőzettetnek és elháríttatnak az útból és ama nagy napon látni és szemlélni fogjátok az ő arcát örökké tartó dicsőségben, ‒ hogyha Ő eljő az ő Atyjának dicsőségével és a szent Angyalokkal”. „Aki hiszen az Isten Fiában, örök élete vagyon annak és a kárhozatra nem megyen”. „Aki az Úr Jézusban hiszen és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hiszen, elkárhozik”.
Végül még egy. Én megkísérlettem néktek egyszerűen és teljesen elbeszélni azon történetet, hogy miképpen nyert Isten igazsága elégtételt, és hogy lett a bűnös barátjává, reménylem, hogy az gyümölcsöt is fog teremni, mert az evangyéliom a maga egyszerűségében prédikáltatik. Most menjünk el haza és imádkozzunk, hogy Megváltónkat valóban megismerhessük. Imádkozzunk másokért is, hogy őt megismerhessék valóban. Hogyha bűneitek felől meggyőződve vagytok szerelmeseim, úgy ne késlekedjetek egy pillanatig sem, mihelyt haza érkeztek, menjetek be imakamrátokba, zárjátok be annak ajtaját, járuljatok egyedül az Úr Jézushoz, ismételjétek ő előtte újból bűnvallomástokat és bizonyítsátok be újból az Úr Jézusba való hiteteket. Akkor el fogjátok nyerni az Istennel való békességet, amelyet e világ nem adhat, de szintén nem képes a ti szívetekből kiszakítani.
Nyugtalan lelkiismeretetek nyugalmat fog találni, lábaitok kősziklán fognak állani, és egy új hálaének fog ajkaitokról elszállani Istennek magasztalására. Ámen.
Te szenvedő Bárány és győzelmes oroszlán, Te véres áldozat a Golgotának oltárán. Megtört szíved. Sok földi szenvedésed
Után, a mennybe vitettél.
Te a legmagasabb, annyira leereszkedtél.
Hogy isteni fényed nézhessük, emberré lettél. Dicsőséged mindörökre kiterjed,
Megmarad és nem ér véget.
Mennyei szeretet, kit nyelv meg nem magyarázhat, Dicső fejedelem, egykor mindenek megváltnak. Nem mentél-e Magad a szenvedésbe,
Hogy megváltsd a bűnösöket?
A halálnak sötét s iszonyú mélysége felett, Te a győzelem mennyei pálmáját lengeted! Ki benned hisz, Az boldog reménnyel néz Mennybe s várja jöveteled.
Embernek fia Megváltóm! Kiben az irgalom Kegyesen adatik a bűnösnek, neved áldom! Így szívünkbe Élet s öröm ömlik be,
Hogy lelkünket felüdítse!
Óh csudák csudája! Te az egyetlenegy tiszta, Egykor bűnösökkel társalogtál itt a porba! Őket hordád s megtörve bűnök jármát, Megmentetted a nyomorból.
Áldd az Urat lelkem, akik néked megbocsátott, A ki éltet adott, nyomoridból meggyógyított. Békét harcban. Örömöt fájdalomban
Tud Megváltó? adni néked.

Péter apostol mondta az ő levelében, hogy a Nóé bárkája és az alámerítés az üdvnek jelképei. Ő ezen kettőt összefoglalva felmutatja mint azon útnak képeit, melyen mi megmentetünk. Nóé nem ez által lett mentve, hogy a világ lassan lassan megjobbult, és az ő eredeti ártatlanságához visszajutott, hanem egy kárhoztató ítélet mondatott ki reá, mely után következett halál eltemetés és feltámadás, Noénak a bárkába kellett bemenni és a világra nézve holtnak lenni; az egek csatornáinak meg kellett nyílni és a mély égi örvényekből az áradatnak fel kellett jönni, a bárkának bele kellett merülni a sok vizekbe, ‒ ez eltemetés volt; azután egy idő múlva Noénak és családjának egy egész új világra feltámadott élettel kellett a bárkából kilépni. Éppen így van jelképezve az alámerítésben: az alámerítendő, hogyha Krisztussal megholt, eltemettetik, nem megtisztíttatik és megjavíttatik, hanem a víz alá eltemettetik, és amikor ismét felkel, kinyilvánítja, hogy ő egy új életnek örvend. Az alámerítés éppen azt példázza, a mit a Nóé bárkája felmutatott, hogy a megmentés halál és eltemetés által van. Néktek a világra nézve meg kell halni; a testnek a Krisztussal meg kell feszíttetni és Krisztussal el kell temettetni ‒ nem megjavulni, nem nemesebbé tétetni hanem egész félre kell tétetni annak mint megjavíthatatlannak, mint éktelen, holt, mint valami olyan, melyet el kell temetni, és el kell felejteni. Nekünk ki kell jönni a feltámadás életéhez, és azután tapasztalnunk kell, hogy felettünk egy új ég, és alattunk egy új föld van, amelyben lakozik az igazság, és hogy mi új teremtmények vagyunk a Krisztusban.
Igen tanulságos lenne, hogy ha Nóé és az elválasztott lelkek megmentésök hasonlatosságának minden pontjánál időzhetnénk. Nóé bemegy a bárkába: van egy idő amikor mi Krisztusba megyünk és vele eggyé leszünk. Nóé a bárkába bezáratik, úgy hogy ki nem jöhetett abból, míg Isten az ajtót ki nem nyitotta; van egy idő, amikor Istennek mindegyik gyermeke bezáratik, hol hit és az üdv felőli teljes bizonyság néki bizonyságul szolgál, hogy Ő elválaszthatatlanul egy a Krisztus
Jézussal. Krisztus kezei által megmentve, és azok között erősen tartva, úgy, hogy őt onnan senki ki nem ragadhatja, elrejtve Krisztus szenvedéseiben, úgy, hogy őt az Istennek szerelmétől senki és semmi el nem szakaszthatja. Ekkor jön a víz. Van olyan idő a keresztyén életében, amikor saját romlottságának tudatára ébred; ő meg van mentve bent van a bárkában, azonban ő még mindig egy bűnös, a vele született romlottságoknak kitéve. Egyszer csak egész hirtelen, egész váratlanul fellázad a romlottságnak egész serege, ellene támadnak a bárkának, melyben a keresztyén találtatik, megtámadják az ő hitét, és megkísérlik, hogy ha lehetséges lenne, az ő lelkét a bűnbe belefojtani, de ő csak nem győzettetik le, mert Isten kegyelme által van ő oly helyzetben, amilyenben mások nincsenek, ott, ahol el nem merülhet: ő a Krisztus Jézusban van. Ő annál magasabbra emelkedik, minél mélyebb az áradat, minél inkább érezi romlottságának mélységét, annál inkább csudálja az engesztelő áldozat tehetségét, minél rettenetesebb a kísértés, annál örvendetesebb az ő vigasza a Krisztus Jézusban, és így szent közösségben emelkedik fel az ő Istenéhez. Ekkor jön a szél: a Szent Lélek fuvallatának képe, mely által a romlottság áradata apadni kezd, béke ural Isten gyermeke bensejében, és a lélek így énekel: „Megigazulván azért a hit által békességünk vagyon Istennel, a mi Urunk Jézus Krisztus által.” Akkor kezdenek látszani a hegyek tetejei. A megszenteltetés mutatkozik az emberek egy részénél, némely fényes erények csillámlanak elő az általános romlottság áradatából, ezek az ő újonnan született természetének egyes pontjai, melyek őket szépségükkel megörvendeztetik. Bárkája szilárd alapot talált és letelepedett: nem úszik tovább, úgy szólván nem hányattatik már ide s tova egy harcoló hittől, és nem küzd a hihetetlenséggel, ha nem érezi hogy amiképpen a Krisztus Jézus örökké Atyja jobbján ül, azonképpen ő is bement a Krisztus Jézusba a nyugodalomba. A bárka az Ararát hegyén telepedett meg: azonképpen a lélek tapasztalata is szilárd alapot nyer, nem fog többé kétely és félelmek által mozgattatni, hanem örvend az Isten dicsőségének reménye alatt. Kiküldi az ő gondolatát, hogy az ő teljes megmentéséről határozott bizonyságot nyerjen, és hihetőleg kiküld ő nehány tudatlan testi bizodalmat, éppen úgy, mint ahogy Nóé a hollót kibocsátotta. Ezen tudatlan képzelgések arról, ami a léleknek munkája, kimennek és nem térnek ismét vissza, mivel senki a régi Ádám gyermekei közül az új világot fel nem fedezheti. Azután kibocsátja a galambot, szent kívánságokat, komoly imákat, melyek ide s tova járnak, végül visszatérnek egy jó jellel, egy drága kegyelemmel Istennek kezéből, a biztosítót békességnek olajágával és a hívő biztosan tudja, nem csak azt, hogy ő a Krisztusban van, nem csak azt, hogy ő Krisztuson fundáltatott, hanem azt is, hogy a vizek megszelidíttettek. a bűnök elvétettek, minden veszély, minden halál megsemmisíttetett. Ezután jön egy időszak, amikor Isten az ajtót felnyitja. Krisztus addig mintha valami fogság lett volna a keresztyéneknek, a kereszt pedig valami teher, nem örvendhettek a szabadságnak, de most jön Isten, az Atya, a Szent Lélekkel, felnyitja az ajtót, és a hívő teljesen szabad az új világban.
A megmentett léleknek első teendője az, hogy miképpen Nóé, egy oltárt építsen, és mint pap azon áldozatot hozzon, mely, hogy ha menny felé emelkedik elfogadtatott, mivel az Krisztusra való emlékezés. Az Úr illatozza azon kedves illatot, és habár még a hívő bűnnel teljes is, és az ő szívének gondolata gonosz az Ő ifjúságától fogva, mindazáltal hallja a szövetség igéit, mely így hangzik: „Nem átkozom meg, nem vesztem el:” hallja a szövetség ígéreteit, mely Istennek folytonos hűségéről biztosítja őt, és örvend, mint Nóé, hogy egy új világot örökölhet és igazságban lakozhat.
Én ezen magyarázatokra nem fektetek nagy súlyt, de azt tudom, hogy Pál apostol Hágár és Sáráról mondja: „Mely dolgokon más dolog példáztatik,” (Gal.4,24) és én hiszem, hogy a Mózes első könyve egy olyan könyv, mely az egész világ idejére való igazságokat tartalmazza. És hogyha azt helyesen olvassák, nem a kíváncsiság szemeivel, hanem a kutatás szívével, mely bölccsé tétetett arra, hogy az Istennek mélységes dolgait láthassa, akkor nagyon sok isteni és szent tanok fedezhetők fel abban. De most jövök magához a szöveghez.
Itten először is egy nagyon szomorú és fájdalmas tényt találunk: „Az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva,” másodszor, Istennek a legmagasabb fokon való rendkívüli következtetését: „Nem átkozom meg többé a földet, az emberét; jóllehet az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva;” azután harmadszor, néhány rendkívüli, de gyakorlati következtetést fogunk kivonni a szövegből.
Tehát a szöveggel megkezdve, itten egy igen fájdalmas ténnyel találkozunk, hogy az emberi természet gyógyíthatatlan, ‒ „az ember szívének gondolata gonosz az ő ifjúságától fogva.”
Emlékezzetek arra, hogy az özönvíz előtt (1Móz.6,5) az áll megírva: „És látá az Úr, hogy az embereknek gonoszságok sok volna a földön, és az ő szíveknek minden indulatja és gondolatja szüntelen csak gonosz volna.” Az özönvíz után ugyan csak ilyen az állapot. A hatodik részben való leírás a vízözön előtti egész nemzetségre vonatkozik. Gondolni és reményleni lehetett volna, hogy egy olyan rettenetes ítélet után, a melyben „csak kevés,” kiválasztott és a többitől különböző, azaz „csak nyolc lélek” tartatott meg a víz által, hogy amidőn az emberiség, egy jobb nemzetiséggel újból kezdődött, a régi száraz és megrothadt ágak a törzsről levágattattak, hogy most már az emberek természete megjavult. De az a legkevésbé sem bizonyult. Isten, ki az özönvíz előtt kimondotta, hogy az ember szívének gondolata gonosz, ugyanazon ítéletet nyilvánítja az özönvíz után. Ó Isten! mily remény nélküli az emberi természet! Mily lehetetlen az, hogy a testi érzelem Istennel megbékülhessen! Mennyire szükséges, hogy Te nekünk egy új szívet és új lelket adj! Mivel az ő természete oly gonosz, hogy a Te ítéletednek özönvize sem képes az ő gonosz indulataitól meggyógyítani! Óhajtom, hogy jól megfigyeljétek ezen igéket, ezen két helyen való, ‒ azaz, a víz özön előtt és a víz özön utáni időben kinyilvánított ítéletét Istennek. A 6-ik rész 5-ik versében írva van: „És látá az Úr.” ‒ nem csak a külsőleges bűnöket, melyek nagyok és sokszorosak voltak és bosszúért kiáltottak ő hozzá; Ő látott bűnöket az emberek fiaiban, a Káin nemzetségében, de amelyek még rosszabbak voltak, ő látott árulást és Istentől való elpártolást a választottak fiaiban; a Seth maradékai szintén eltévelyedtek. Az Istennek fiai az ő tekintetüket az emberek leányaira irányították, és látták, hogy azok szépek volnának, ezen kétféle nemzetség összevegyült, így aztán óriásokat nemzettek az istentelenségben. De a mi még rosszabb, Isten látá, hogy az embereknek szívök gondolata szüntelen csak gonosz; az ember nem tudott olyat gondolni, ami gonosz nem lett volna; de még több, ami a valódi gondolatnak alapja, a szív indulata, a még forma és alak nélküli gondolat, a gondolatnak tojása, csirája, mely itten indulatnak van nevezve, az első eszme, a lélek mozgásának kezdete, mind ez gonosznak találtatott Istentől. De figyeljétek meg Ő így szól: szüntelen csak gonosz volna. Semmi nyoma a jónak, nincs arany semmi a salak között, semmi világosság a setétségben ‒ csak gonoszak voltak. Mindenkor csak gonoszok. Mi? Soha bűnbánat? Soha vágyódás az igazság után? Soha csak egy tiszta csépje sem a szentségnek? Nem, soha. „Minden indulat” (1Mó.6,5) ‒ figyeljétek meg ezen igét. Az egész vers nagyon világos, egy olyan seprű, mely minden jót, mellyel az ember dicsekszik, kiseper. „Minden indulatja” ‒ ha a legjobb volt is az, a midőn Isten oltára előtt állott, ha megpróbált jót cselekedni; még akkor is gonosz volt az ő gondolatában. Dr. Dick mondja: „Egy embernek minden gondolatja, minden óhaja, minden szándéka csak gonosz, és ez egy szükséges következménye annak, mivel hogy azon állapot, melyben ő nem határozottan bűnös és ő nem tud egy szent szándékból kiindulni, és egy helyes cél felé törekedni. Az emberi lélek nem csak alkalmilag kerül a romlás befolyása alá hanem ez az ő természete és állapota. Úgy látszik, lehetetlen egy másik mondatot képezni, mely az ő teljes romlottságát világosabban kifejezhetné.” Tekintsétek meg szövegünket és megfigyelhetitek, hogy ebben még valami más változata is fel van mutatva azon bűnös állapotnak, de az egy cseppet sem enyhít, vagy változtat ezen állapoton; az még mindig csak „az indulat,” vagy képzelet; „az ember szívének gondolatja gonosz.” Ez még mindig az ő belső jelleme, az embernek veleje, magva, benső tartalma, amelyről itten szól az Úr. Nem azon folyam romlott, mely az emberektől származik, hanem a forrásnak legbensőbb eredetének forrása ‒ a szívnek indulatja gonosz: és itt olyan is mondatik nekünk, mely az előbbi helyen nem találtatik, hogy az ő szívének gondolatja gonosz, az ő ifjúságától fogva, azaz az ő legkorábbi gyermekségétől fogva; és az nem volna minden tekintetben gonosz, az ő gyermekségétől fogva, hogy ha a gonoszságnak valamely magva már annak előtte szívébe nem vettetett volna, azért tovább mehetünk, és a szentírás szavaival azon szomorú igazságot beismerhetjük, és megválthatjuk. „Íme én álnokságban fogantattam, és az én anyám bűnben melegített engemet.” A legkorábbi, azaz azon időszaktól kezdve, hol az ember természete, vagy élete kezdődött, már található valami tisztátalanság abban, és így Istennek legnagyobb utálatára méltó. És hogy ha a Krisztus áldozatjában lévő jó illatot nem erezné, úgy így kellene szólnia, amint a hatodik részben való nyilatkozatban találhatni: Megbáná azért az Úr, hogy az embert teremtette volna a földön, és az ő szívében bánkódok azon. És monda az Úr: „Eltörlőm az embert, akit teremtettem, a földnek színéről.”
Reménylem, hogy ezen fájdalmas tényt világosan szemeitek elé tártam. Ez igaz, úgy az özönvíz előtt, mint azután. Hogyha valamely bizonyítékot akartok, ami jelenleg igaz, úgy forduljatok a sok helyeken található szentírásbeli bizonyságokhoz, melyek ezt erősítik. Mivel pedig csak rövid az időnk, e szerint én is csak a Rómabeliekhez írott levél harmadik részét említem meg. Felolvasom ezen részt a kilencedik versétől a tizenkilencedikig: „Micsoda tehát? Feljebb valók vagyunk-é egyebeknél? Nem semmiképpen, mert azelőtt megmutatánk nyilván, hogy mind a zsidók, mind a görögök bűn alatt vannak. Mint meg vagyon írva: Nincsen csak egy igaz is. Nincsen, ki tudná; nincsen, ki megkeresné az Istent. Mindnyájan az emberek elhajlottak, egyetemben haszontalanokká lettek, nincsen ki jót cselekednék, nincsen csak egy is. Az ő torkok mint a megnyilatkozott koporsó, az ő nyelvekkel álnokságot szólnak, az ő ajkaik alatt áspis kígyó mérge vagyon. Kiknek szája átkozódással van telve, és bosszúság szólással. Az ő lábaik gyorsak a vérontásra. Az ő útjukban romlás és nyomorgatás vagyon és a békességnek utat nem tudják. Nincsen az isteni félelem ő előttük. Tudjuk pedig, hogy valamit a törvény mond, azoknak mondja, akik a törvényben vágynak, hogy mindenek szája bedugattassék és az egész világ méltó legyen Isten” előtt a kárhozatra.” ‒ Jónathán Eduárd ezen szentírásbeli helyről következőleg nyilatkozik: „Ha azon igék, melyeket itten Pál apostol használ, teljesen és határozottan fel nem mutathatják a bűnnek általánosságát, akkor nem lesznek semmiféle szavak, melyek a bibliában vagy másutt egyebütt találhatók, ezt kellően megtenni. Felszólíthatnék bárkit arra, hogy mondjon elő egy szentírásbeli helyet, hol a szavaknak ismétlése és csoportja van, hol olyan erősen és határozottan volna az emberiség teljes és korlátlan romlottságai kifejezve, vagy csak egy olyan helyet, ahol hasonlatot találhatnánk. Ilyen példa található a bibliában, vagy más egyéb írásban, hol ezen igazság ismételve oly vonatkozással kifejezve volna, mint itten? E következő szavak ‒ igen megfigyelendők: „Mindnyájan”, „egyetembe,” „ez egész világi és azzal összeköttetésben a sok tagadó kifejezések, hogy a helyzetek általánosságát kivétel nélkül felmutassák. „Nincsen csak egy igaz is”. Nincsen ki tudná, nincsen ki megkeresné az Istent, nincsen ki jót cselekednék, nincsen csak egy is. Négyszer hangzik ez a szó „nincsen”, és ötödikszer ez: „nincsen csak egy is, úgyannyira, hogy ha ezen dolog (az általános romlottság) tisztán, nyomatékosan, határozottan és teljesen felmutatva nincs, akkor az csak azért van, mivel azt nem lehet szavakban kifejezni mert a beszéd, semmiképpen nem elegendő arra, mivel nem találni szavakat, és kiejtéseket, akármennyire is összehalmozzuk azokat, hogy, teljesen felmulathassuk.” ‒ Szabad legyen még nékem hozzáadnom, hogy az apostol azt felmutatni és láthatóvá tenni, miszerint a tisztátalanság nem csak egy részén van az embernek, a testnek különféle erejét előszámlálja, hogy az által a léleknek különféle hajlamait és tulajdonságait felméltassa. Megemlíttetnek: „Lábak” „száj” „szemek”, ,,kezek,” mind megromlott, mind tisztátalan, mind rossz. Valóban, hogy ha mi ezen tant nem láthatjuk, így akkor nem lehetséges, hogy azt valahol másutt megláthassuk; és még magunkban is ott van a mi saját vakságunk, egy bizonyos bizonyítéka annak, hogy mennyire igaz az. Olyan helyek mint a következők, segítségül lehetnek a ti szemeitek?megerősítésére, hogyha Jób k. 11. r.
4. v.-ben mondva van: „Vajon kicsoda tehet tisztát a tisztátalanból? senki nem, és ismét: „Kicsoda az emberek közül akik nem vetkezne?” A forrás, melyből mi származtunk, láthatólag bűnös. Senkinek közülünk nem volt tökéletes anyja, vagy tökéletes atyja, hogy várhatnánk tehát, hogy tiszta származnék valami tisztátalanból? Dávid mondja a 14. Zsoltárban: „Az Úr a mennyből tekintett az embereknek fiaikra, hogy meglássa, ha vagyon-e valaki értelmes és Istent kereső. Mindnyájan elhajlottak, egyetemben hiábavalókká lettek, nincsen ki jót cselekedjék, nincsen csak egy is.” Ismeritek az ő saját leírását önmagáról a 41. zsoltárban, azért alig van arra szükség, hogy azt idézzem. Salamon a Prédikátori könyvben a 9. r. 5. v.-ben azt mondja az emberekről, hogy „az ő szívök teljes gonoszsággal és az ő elméjekben minden bolondság vagyon a míg élnek.” Nem felejtettétek el az Ézsaiás próféta könyvében az 1-ső részben való leírását az ember állapotjának? „Talpától fogva tetejéig nincsen e testben épség, hanem mindenestől seb, dagadás, eves kelevény, melyeket sem gyógyítottak, sem kötöztek, olajjal is nem lágyítottak.” A Jeremiás nyilatkozata is nagyon jellemző; „Csalárd a szív minden dolgok felett és gonosz, ki tudhatja meg azt?” És Megváltónk nagyon erős szavakban nyilatkozik az emberek romlottságukról, és a szívben lakozó gonoszságukról Máté ev. 15. 19. v.-ben: . „Az ember szívéből jönnek ki a gonosz gondolatok gyilkosságok, paráznaságok, tisztátalanságok lopások, hamis tanúságok, rágalmazások. A legerősebb kifejezések egyike talán az, melyet Pál apostol teszen, mikor mondja: „A testnek bölcsessége ellensége Istennek, mert az Isten törvényének nem enged, mert nem is lehet.” És Jakab apostol mondja: „Az irigységre hajlandó a lélek, amely mi bennünk vagyon.” Egy pár helyet idéztem a sok közül. Hogyha valaki el van határozva arra, hogy a szentírást meghamisítsa, és annak értelmét elferdítse, úgy az emberiség teljes romlottságának tanát tagadhatja, és az elől kitérhet; de az bizonyos, hogyha mi a szentírást vesszük, amint az van, bátran mondhatjuk, hogy ha az nem tanítja, hogy az ember gonosz, egészen gonosz, úgy tulajdonképpen semmit sem tanít, úgy a könyvnek nincsen értelme. Az ember egész gonosz; a szív teljesen rossz a legbensőbb központjában, és az ő lényében igen megmérgeztetett a bűn által és Isten ellen való gyűlölet által.
Emlékezzünk meg Isten gyermekeiknek vallomásaikról. Soha nem hallottátok még egy szent életéről sem, hogy az ő térdéin az Úr előtt azt nyilvánította volna hogy az
ő természete jó, hogy nincs szüksége a megújulásra. A szentek minél inkább növekednek a kegyelemben, annál inkább erezik fájdalommal az ő gonosz régi természetöket. Tapasztalni fogjátok, hogy azok, kik Krisztushoz leginkább hasonlítanak, az ő romlottságoknak legmélyebb ismeretével bírnak, és a legalázatosabbak, hogy ha bűnös voltokat bevallják. Azok, kik saját szívöket nem ismerik, megteszik azt, hogy dicsekszenek, de az egyszerű tudatlanság, mert hogyha azoknak élet leírásokat olvassátok, kik közöttünk az ő szent életök és az isteni dolgokban való értelmök miatt nagyra becsülve vannak, úgy találjátok, hogy ők gyakran nyögnek és sóhajtanak a bűn és erőtlenség terhe alatt. Hogyha szabad az íráshoz visszatérnem, akkor nem kerülhetem el Dávidot, aki így nyilatkozik: „Íme én álnokságban fogantattam és azén anyám bűnben melegített engemet az ő ménében.” Az aljas és megvetésre méltó dolog, akik megkísérlik a Dávid anyját rágalmazni, és róla azt feltételezni, hogy valami gonoszsággal volt összeköttetésben az ő születése? És azért nyilatkozhat így Dávid, holott a legkisebb vádat sem lehet e tekintetben felhozni, ezen jeles nő ellen. Dávid a legnagyobb megtiszteltetéssel nyilatkozik ő felőle és mondja:”Szabadítsd meg a te szolgálóleányodnak fiát,” nem mintha egy tisztességtelen állapotnak tartaná, hogy ő olyan nőnek a fia. Ő határozottan a legjelesebb nők egyike volt. De bármily jeles légyen is, mindazáltal az nem történhetett másképpen, minthogy az ő fia bűnben fogantatott. Ne törekedjünk arra, hogy annak erős és komoly jelentőségét, amit itt Dávid mond, kikerüljük. Nem szükséges, hogy túlzott kiejtéseket tegyen, mert hiszen az egész zsoltárban nincsen legkisebb nyoma sem a túlzásnak; ő a töredelmes férfiú térdein esedezik; beismeri saját vétkét Bethsabéval, és a legkevésbé sem lehetséges, hogy ő valami vádolást akarna hozni édesanyjára, sem az, hogy csak legkevésbé is túlzott kifejezéseket használna. Szerelmeseim, úgy van az; hogy mi mindnyájan, még közöttünk a legjobbak is, még mindig magunkon hordjuk a tisztátlanság jelét, amelyből mi származtunk. Vegyük csak Pál apostolt. Volt é valaha egy ember, aki többet tudott volna arról hogy mit jelent a természetnek szentsége, vagy akik Krisztus képéhez közelebb juthatott volna, és mégis így kiált fel: „Óh én szegény ember, kicsoda szabadit meg engemet e halálnak testétől?” és nem találhat örömöt míg így nem szólhat: „Hálákat adok Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által.”
Mindazonáltal azt hiszem, még egy másik bizonyítékunk is van, tudni illik, a mi saját megfigyelésünk. Eddigi életünk elegendő volt arra, hogy saját szemeinkkel lássuk és életünkben tapasztaljuk, hogy a bűn az emberiség általános betegsége. Nem-e teljesen megfelelő az a tapasztalatunk, hogy az embernek szíve csalárd és gonosz? Szép történeteteket szoktak elbeszélni az embereknek vonzó ártatlanságokra vonatkozólag, akik az őserdők zöld lombjai között éltek, a műveltség szennyétől érintetlenül és megfertőzetlenül, a kereskedelem és művészet által nem keverve be. Amerika erdői át lettek kutatva, de a kegyelemnek olyan kedves gyermeke csak egy sem találtatott. Az indiánok vadsága és kegyetlensége igazolják az én állításomat, hogy ha azt mondom hogy gyűlöletre méltók voltak, és magok között egymást gyűlölték. A vérvörös harci fegyver, mely a veres Indián páncélján és pajzsán van, és szinte az ő bosszútól lángoló szemei, mint valódi jelképei az ő természetének tekinthetők. Bizonyos utazók most nem régen Afrika belsejébe hatoltak ahol a természetet eredeti jelességében reményelhetjük találni, és hogyan hangoznak az ő tudósításaik. Hát azok a természet eredeti gonoszságairól szólnak, és egyedül csak arról. Azok bizonyos kegyetlen barbárok, akik mutatják hogy milyen az ember az ő eredeti állapotában a műveltség által meg nem fertőztetve: ‒ az olyan ember egyszerűen egy nagyobb ördög ‒ meztelen és nem szégyenli magát; abban egyedül csak ami elesett első szüléinkhez hasonló. Vizsgáljátok meg azután a szelíd csoportot. Ott van a szelíd Hindus. Tekintsetek szelíd arcára, és nem képzelhetitek el, hogy az a kegyetlenségre képes lehetne. Higgyetek ezen szelíd Hindusnak, ki az angolok fegyvere által oly hamar meggyőzetett, és oly barátságosan bele hajtotta nyakát a járomba; de éppen úgy hihettek a sima és ravasz tigrisnek az ő vadon sűrű erdejében. Olvassátok el csak az 1857-ben való felkelést hogy meggyőződhessetek a szelíd Hindu megszelídüléséről, és hogyha elég bátrak vagytok Pál apostolnak a Rómabeliekez írott levelének l. részét olvasni, akkor gondoljatok reá, hogy az egy illedelmes tudatása annak, amit a Hindus közönséges életben cselekedni szokott, és azt világosabban nem lehet leírni, mert a tiszta ajak vonakodna azt kimondani, és az erkölcsösség füleinek nagyon rosszul hangzana, hogy ha azt hallania kellene. A legtisztességesebb Hindus élete is gonosz szokásokkal bemocskolt, és pedig olyanokkal, melyeket szégyenletes kimondani. „Igen, de mégis” ‒ talán mondja valaki, „a gyermekeket kell megvizsgálnunk, mivel a bűn a nevelés által jöhet talán belénk ‒ tehát tekintsük meg a gyermekeket.” Helyes dolog. Én hajlandó vagyok a gyermekekre tekinteni, és nehogy valaki egy kemény vagy szigorú ítéletet tegyen a gyermekek természete ellen. De azt akarom mondani, hogyha valaki azt akarja bebizonyítani, hogy a gyermekek tökéletesek, amikor születnek, az még soha nem volt atya, mert hogyha csak saját gyermekét megfigyelni akarta volna, nem csak azért hogy körülte levő gyermekei ajándékai, vagy játszó társai, és játékszerei megvannak-é? És, hogy a gyermek boldog és ott legyen mindaz a mi az ő kívánságát teljesíti. Hanem hogyha megtekinti azt is, amikor a gyermek haragra hevült. Akkor csakhamar észre venné a gonoszt, mely ő benne lakozik. A te gyermeked gonoszság nélküli-é? Csak ha szemed nincs, úgy gondolhatod te ezt! De hogyha látni és hallani akarsz, úgy csakhamar felfogod fedezni, ezt a hibát, ha mást talán egyhamar nem is. De teljes meggyőződésre juthatsz afelől, hogy ők születésöktől kezdve a tévelygésbe mennek elő és hazudozók.” Ezek a bűnök a legkisebb kori vétkei a gyermeknek, melyeknek folyton ellenük kell állani, még pedig igen erélyesen és szigorú fegyelemmel. Nagyon szép a felnőttektől, hogyha ők a gyermekek ártatlanságáról beszélnek; de óhajtanám hogy ott lehetnének a felvigyázó iskolában Manchesterben, hol a gyermekek ott hagyatnak, hogy ott reájok felvigyázzanak, míg anyáik a gyárakból, hol foglalatoskodnak, haza jönnek! Csakhamar felfedezhetnék ottan, hogy azok, amikor egymásnak a haját is kiszaggatják, vagy arcát összekörmölik, és más ilyen szép élvezeteket és ártatlan tréfákat ki tudja, mennyit véghez visznek, nem éppen azok az édes és ártatlan gyermekek, amilyeneknek őket tartják. „Jó” ‒ mondja valaki, „de az emberi természetben lehet mégis valami jó.” Tekintsétek meg azon férfiakat, kik a történelem lapjait ékesítik. ‒ például tekintsetek Sokratesre, ‒ a vallás nem gyakorolt hatást Sokratesre, de mégis milyen jeles jellemű férfiú volt ő.” Ki mondotta ezt néked? Én kimerem ezt nyilvánítani, hogy a bölcsészek jelleme, kikhez Sokrates is tartozott, egy illedelmes társaságban nem elbeszélhető volna. Tudjuk egész teljesen megbízható írók által, hogy a bölcsészeknek, és azok között a legtisztábbaknak is olykor, olykor, kegyetlen és szennyes cselekedeteik voltak. Sólon és Sokrates sem képeztek itten kivételt. Hogyha e tekintetben a hitetlenek, mint példaképek elő mutatva lesznek, arra nézve, hogy mit hozhat létre az emberi természet, úgy a történelem ezeknek határozottan ellenök tanúskodik e tekintetben.
,,Minden fejet elfogott a betegség. Tetejétől fogva talpáig nincsen e testben épség.” És gondoljátok meg jól, hogy ez kivétel nélkül így van az egész történelemben, az emberiségre vonatkozólag. Az emberiség igen hosszú történetében, mondjuk: hatezer esztendő óta csak egyetlen egy sem volt, ki ezen ragályos betegségtől megmenekedhetett volna, csak egy sem, aki tisztán jött volna e világra, csak egy sem, ki Istene ítélő széke eleibe merészkedne állani és mondaná: „Nagy Isten én soha sem vetkeztem, hanem parancsolataidat megtartottam ifjúságomtól fogva.”
Most másodszor óhajtom, hogy valami nagyon rendkívüli dologra irányítsátok figyelmeteket! Midőn én tegnap ezt vizsgálgattam, álmélkodtam, és hálás csudálkozástól lettem egész áthatva, ‒ ez az Istennek rendkívüli következtetése.
Egy nagyon jó következtetés, de mindazáltal rendkívüli. Ő mondja „Nem átkozom meg többé a földet az emberért, jóllehet az ember szívének gondolatja gonosz, az ő ifjúságától fogva.” Sajátságos logika! A hatodik részben mondotta Isten, hogy az emberek gonoszak, azért átkozta meg őket és kiirtotta e földet. A nyolcadik részben pedig így szól: hogy az ember szívének gondolatja gonosz az ő ifjúságától fogva és azért nem akarja azt kiirtani az Úr. Ritka és sajátságos következtetés! Melyet a vers kezdetén felmutatott alkalomra vonatkozólag kell megmagyaráznunk, „És illatozd az Úr azt a kedves illatot,” Egy áldozat volt ottan, az tette vagy hozta létre aztán ezen nagy különbséget. Hogyha Isten a bűnre áldozat nélkül tekint, úgy az igazság ezt kiáltja: „Verd! Verd! Átkozd! Irtsd ki!” De hogyha egy áldozat van, melyre tekinthet, akkor Isten könyörülettel tekint a bűnre, és habár az igazság azt kiáltja folyton: „Verd! Verd!” Ő mégis így szól: Nem, én az én szerelmes Fiamat vertem meg ő érettek, őt megvertem, a bűnöst pedig kímélni akarom!” Az irgalom körül néz, hogy nincsen-e valami eszköz, mely arra szolgálhat, hogy az emberiség megkímélve lehessen és bűnei megbocsáttassanak. Hát a természeti romlás egy mentség a bűnös részére? Úgy használja-é azt Isten? Nem, szerelmeseim, hogy a mi szívünk rossz, csalárd és gonosz, az inkább szaporításául szolgál a mi cselekedeteink rosszaságának, mintsem mentéséül. De van ottan egy valami, mi mint bűnösök úgy születtünk, és Isten látja itt, úgy szólván a menekülő utat. Az igazság útján nem található mentségi alap, amiért irgalmasságot kellene gyakorolni, de a kegyelem készít és talál egy olyat. Egy megszabadulási utat. Vajha segítséget nyernék, mialatt megkísérlem azt felmutatni, hogy miképpen gondolom én azt, hogy az irgalmasság alapját megtaláljam.
Az ördög egykor megbukott, és mélyen esett. Tejes okunk van hinni, hogy minden megbukott angyal saját ösztönzéséből vétkezett és így megbukott: tehát nagyon lehetséges, hogy éppen ezért, amennyire mi tudjuk, az ő ismét felépülésökhöz nincs remény; minden megbukott szellem, az örökkévaló setétség vasláncainak, és a tűznek lángjának van átadva. De az emberek! Az emberek nem egyenkint és elkülönítve estek. Mi valamivel más állapotban vagyunk, mint a bukott angyalok. Mi mindnyájan buktunk saját beleegyezésünk nélkül, anélkül, hogy abban saját kezűleg valamit tettünk volna. Mi mindnyájan együtt buktunk a mi törzsfőnkben: a mi Ádámban való esésünk következtében a mi szívünk csalárd és gonosz az ő ifjúságától kezdve. Nékem úgy tűnik fel, mintha az isteni irgalom ezt szem előtt tartaná. Mintha mondaná: „Ezen én teremtéseim az én rendeletem következtében, mely őket egymással összekötötte, az ő elődjökben elestek és helyettesükben megbuktak; azért én őket egy helyettes által megmenthetem. Ők egy Ádám által a romlásba jutottak, egy másik által pedig ki akarom őket onnan menteni. Itt nem az ő saját külsőleges cselekedeteik csatoltattak az ő esésökhöz, és az én haragomra nem az tette méltóvá őket; nem ezáltal történt; ők bűnösök gyermekségektől fogva. Azért egy másik szabadító által akarom őket megmenteni, mint a hogy a másik állal is estek.” Nem tudom, hogy világossá tehetem-é ezt előttetek. Nem gondolom, hogy az igazság korlátai előtt ez egy alap volt, amelynél fogva Isten minket megmenteni akar, mert én hiszem, hogy igazságánál fogva Ádám összes maradékait jogosan kárhoztatta, és elveszthette volna az Ádám bűnéért, és az ő saját bűneikért. De hiszem, hogy az egy más út volt, a melyen a kegyelem úgyszólván az elesett embereknek birtokukba juthatott és juthat. „Én” ‒ mondá az Úr, őket nem úgy teremtettem, mint elkülönített teremtményeket, hanem mint egy nemzetiséget; ők úgy estek el, mint egy nemzetség, tehát mint választóul, népnek ismét fel kell állniok.” ‒ „Miképpen Ádámban mindnyájan meghalnak, azonképpen a Krisztusban, mindnyájan megelevenednek.” „Amiképpen egy eset által az ítélet minden emberekre kiáradott, azonképpen egynek igazsága által az életnek megigazulása minden emberekre kihat.” ‒ Gondolom, hogy látjátok ti is már, hogy a szentírás hova céloz. Hogy az ember bűnös, az az igazság logikája szerint egy alap a büntetésre; hogy az ember bűnös az ő ifjúságától fogva, mint az ő szövetségi fejétől való öröksége neki, az isteni kegyelemnek alapjává lett, melyért a szabad és korlátlan kegyelem az emberekhez lehajolt, míg az elesett angyalokat örökké a kárhozatban hagyta. Ó! Én hálákat adok az én Istenemnek, hogy nem én estem előbb. Én áldom mostan azon napot, melyen Ádámban elestem, mert hogy ő benne nem estem volna, úgy magam mégis csak elestem volna, és akkor az elesett angyalok példája szerint az örökkévaló setétség vasláncainak és a pokol tüzes lángjainak rettenetes helyére vettettem volna el Isten elől. Egy öreg biblia magyarázó az Ádám eséséről gyakran használta ezen kifejezést: „Beata culpa,” „Szerencsés vétek!” Én nem merem azt mondani, de bizonyos értelemben azt mondom, áldott esés, mely nékem lehetségessé teszi, hogy ismét felkeljek! Áldott útja a romlásnak, mely azt lehetségessé teszi hogy az üdvnek áldott útja létrejöjjön, üdv a helyettesítés által, üdv az áldozat által, üdv egy új követségi Fő által, mely érettünk megáldoztatott, hogy Istennek az kedves illatul szolgáljon és minket megszabadítson!
Remélem nem fog senki sem félreérteni abban, amit mondottam, és azt állítani, miszerint én azt tanítottam, hogy az emberi romlottság a vétkezésre nézve egy mentség lehet ‒ Isten őrizzen engemet attól! Csak a kegyelem szemében lehet az az irgalmasság ajtajává. Tudod, hogy amikor gyermeked ellened vetkezik, nem örömöst dorgálod és vesszőzöd azt meg, és pedig érezed, hogy az a dorgálásra méltó. Mennyire keresed az utat, hogyha te egy szeretetteljes atya vagy, amelyen gyermekedet a büntetéstől megszabadíthasd. Nincs alap reá, azt te jól tudod. Hogyha igazságosan akarsz vele elbánni, akkor nincs ok arra, hogy ne szenvedjen, hogy ha vétkezett. De valami más mentséget keresel számára, talán az ő édesanyja neve napja van, azért elengeded néki a büntetést; vagy talán más kis körülmény van, mely a bűnt enyhítette, amelyet te szívesen megbocsátasz. Nem tudom, igaz-é azon történet, de Viktória királynőről beszélik, amikor éppen királynévá lett ‒ még gyenge leány volt ‒ megkerestetett abban a tekintetben, hogy egy halálos ítéletet aláírjon, mely a katonai törvény által kimondatott. Ő így szólt a herceghez: „Nem találhatna Ön valamely okot, amiért ezen katona kegyelmet nyerhetne?” A herceg így felelt: „Nem, az igen nagy vétek, melyet elkövetett, tehát a büntetést el kell viselnie.” „De jó katona volt-é?” kérdé ismét a királyné. A herceg válaszolá: „Ő egy rossz katona volt, mindenkor olyannak ismerték őt.” „Nos, hát nem tudna valamely okot találni részemre? „Igenis, monda a herceg, én teljesen hiszem azt, hogy ő jó ember volt, habár katonának rossz is volt.” „Ez elég” ‒ monda a királynő, és ezt írta alá: „Kegyelemben részesült”, nem azért mert az ember ezt megérdemelte, hanem azért, mivel a királynő a megkegyelmezéshez egy alapot talált. Úgy hitszik, hogy az én Istenem is így tekint az emberekre, és minek utána őt egész áttekinti és semmit sem láthat, mondja végül: „Ő gonosz az Ő ifjúságától fogva,” és mégis aláírja: „Kegyelemben részesült.” Ő illatozza először azon kedves illatot, és szíve a szegény lázadók felé hajol, azután könyörülettel hajol hozzá és megáldja őt.
De most harmadszor, ha megengeditek és még türelmetek van, egy pár hasznos kivonatot hozok élőtökbe, melyek az emberek romlottsága tanából származnak. Hogy ha a szív olyan rossz, akkor lehetetlen nekünk a mennybe jutni úgy, ahogy vagyunk. Nem gondolhatjuk azt, hogy azon szent kapuk azokat befogadják, kiknek gondolatjuk és szívök indulatja gonosz szüntelen. Nem, hogyha ez azon hely, hova semmi tisztátalan be nem juthat, úgy oda senki be nem juthat abban az állapotjában, amelyben első születése következtében van. Egy másik lépés: akkor az egész világos, hogy ha én valaha a mennybe bejutni akarok, ahhoz semmi külső megjavulás nem elégséges, mert hogy ha én arcomat megmosom, az nem változtatja meg a szívemet; és hogy ha összes külsőleges bűneimmel felhagyok, és külsőleg azzá leszek, aminek lennem kellene, mégis, hogy ha az egész igaz, hogy az én szívem olyan rossz, mint az írás mondja, az én külső javulásomat nem érinti, és csak ki vagyok zárva a mennyből, hogy ha bensőleg ezen pohár és ezen tál mindazon tisztátalanságokat tartalmazza, úgy a külsejét tisztogathatom, de azt meg sem érintettem, ami engemet a mennyből kizár. Tehát egy kissé tovább megyek és megjegyzem, hogy nékem új természetre van szükségem, ‒ nem csak új cselekedetekre, hanem új természetre, ‒ nem új gondolatokra és szavakra, hanem egy új természetre, úgy, hogy egész új emberré legyek. És hogy ha én ezen következtetést lerovom magamnak, azonnal kezemben van a szentírás mely engemet támogat, mert mit mond az Úr Jézus Nikodémusnak? „Szükség néktek újonnan születtetnetek.” És mit jelent újonnan születtetni? Első születésemnek köszönhetem mindazt, ami természeti életemre nézve vagyok; de egy második születésre van szükségem, amelynek mindent köszönhessek, amikor a mennybe bemegyek. Nagyon sokan kérdezték már azt, hogy mi az újjászületés? Száz és száz röpiratot írtak már arról, és azok közül kettő nem egyezik meg abban, hogy mi az újjászületés, kivéve azon egy nyilatkozatukat, amelyben azt állítják, miszerint valaki újjászülethetik, anélkül, hogy megtérjen. Itt valami rendkívüli állapotról van szó! Valaki újjászületve és nem megtérve! Egy olyan, aki ellensége Istennek, mégis újjászületett? Újjászületni és Istenhez meg nem térni. Ó, miféle újjászületés az, aki Istenhez meg nem tért? Egy olyan újjászületés, mely az embert otthagyja, ahol annak előtte volt! „De Istennek minden gyermeke előtt teljesen világos ezen szó: „újjászületés”. Nem szükséges azt néki körülírni vagy magyarázgatni. Egy ilyen határozottan mondja: „Az újjászületés annyit jelent, mint egész újjá lett, új teremtménnyé a Krisztus Jézusban.” Első születésem engemet egy teremtménnyé tett, második születésem pedig egy teremtménnyé teszen, és azáltal azzá leszek, ami az előtt még soha nem voltam.” Arra kell gondolnom, hogy amire nékem szükségem van, nem az, hogy a jót magamból kihozzam és fejlesszem, mert Isten igéje szerint, a Mózes I. k. 6. r. szerint bennem jó nincsen, csak gonoszság. A kegyelem nem azért adatik nékem, hogy a bennem levő szentség csiráját fejlessze, mert tulajdonképpen az emberekben nincsen semmi jó csira, „ő gonosz mindenkor, az ő ifjúságától fogva,” Minden gondolatja és indulatja, szüntelen csak gonosz. Tehát a bűnnek meg kell halnom, ó természetemet meg kell öldökölni, az nem javulhat meg, mivel nagyon rossz, nagyon megromlott, tehát kijavíthatatlan, annak meg kell halni; az Úr Jézus halála által annak meg kell semmisülni; el kell temettetni az Úr Jézussal és fel kell támadnom az Úr Jézussal egy új életre. Nos, még egy lépéssel ha tovább megyek és azt mondom, hogy ha ez világos, hogy nékem ezt meg kell lennem, mielőtt a mennybe bejutnék, akkor az is bizonyos, hogy én magamnak új természetet nem adhatok. Egy vadalmafa nem változtathatja át magát nemes gyümölcstermő fává, hogyha én farkas vagyok, nem változtathatom magamat báránnyá, a víz saját magasságáig felemelkedhetik, de feljebb nem mehet nyomás nélkül. Tehát valami működésnek kell létre jönni én bennem, ahelyett, hogy én magam működhetnék, és ez valóban jó és írás szerinti tan. A mi testtől született, mi az? Ha a test a legjobbat megtette is, mit tehetett? A mi született testtől test az,” és tisztátalan kezdettől fogva, abból aztán csak tisztátalanság származhatok. „A mi született lélektől, lélek az.” „Ne csodáljad, hogy azt mondám neked: Szükség néktek újonnan születnetek.”
Lelkemnek a Szentlélek kezébe kell kerülni, éppen úgy mint egy darab anyag, mikor a fazekas kezébe veszi, és a fazekas kezétől formát nyer, amilyen formát az adni akar néki, így kell nékem csendben Isten Lelke kezében lenni, és ő néki kell én bennem mind azt, hogy akarjam, mind azt hogy véghez vihessem eszközölni, az ő akaratja szerint, és akkor törekedhetem én félelemmel és rettegéssel véghez vinni az én üdvömet, de soha, soha előbb! Minden edényen, mely Isten kezéből kikerült egy kereszt van. Rajtad van é a kereszt? Azon véres áldozatra építesz-é, melyet Krisztus a Golgotán meghozott? Egyedüli menhelye-é Ő a te lelkednek? Egyedüli reményed é Ő? Akkor testvérem neked egy új szíved és új lelked van, egy új teremtmény vagy a Krisztus Jézusban. „A ki hiszi, hogy a Jézus Krisztus Isten Fia, Istentől született az.” Hiszed é hogy a Jézus a Krisztus? Elfogadod é őt mint Istennek Felkentjét? Hogyha az úgy van, hogyha neked Jézus a Krisztus, úgy Istentől születtél. Azon Lélek mely te benned működik, az ó természetet kiűzi, azt egészen megöldökli, és a mennyeinek ábrázatját fogod egy napon hordozni, a miképpen hordoztad a földinek ábrázatját. Isten adja meg ezen szavakat és adja, hogy ezek lelked javára szolgáljanak!
Ó, mily kimondhatatlan a kár, A mely bennünket ére!
Mikor Isten hasonlatát
Első szülőink vétke
Miatt, minden jóval a mit Isten adományzott nekik, Lelkünkből elvesztettük.
Az embert szentnek alkotád
És mindenestül jónak:
Tisztának érezvén magát, Nem félt csak élt az Úrnak;
Megvolt benne minden erény, A szívében élő remény, Lelkében édes béke.
De egykor megrontván eszét, A kísértő és engedt,
Azt vélve, hogy jó útra lép,
Magasabb fokra léphet: Hasonfoku lehet veled, Megmérhetlen szabad lehet, És dicsőségben élhet.
Az ördögnek hittek inkább, Kit még nem ismerőnek: Intéseidet megunták,
És így bűnbe esének.
Meg lett az engedetlenség,
Mi tiltott volt rögtön tették
Intésedtől nem féltek.
És hogy megtörtént az esés, Értelmük elsötetült;
Ott áll a szív, ott az egész
Akarat ‒ élet nélkül.
Megjött a bűn, halál, nyomor,
Ezerféle ínség, nyomor, Meglepték a lázadót.
Ezt a nyomort nyerik tovább. Később az unokák is;
Milyen baj érte a törzsfát,
Olyanná lett az ág is.
Nagy átok követte a bűnt;
A szép, a jó mindjárt eltűnt, Ezt tette kígyó mérge.
Megérdemelted a halált, S most éltet fogsz találni!
A bűnbocsánat készen vár,
S Szentlélek adományi. Bár elveted Isten szavát,
Most mégis a menny vár reád; Jézus lábánál sírhatsz.
Hiszen ez sokkal több annál. A mi elménk megérthet.
Az örök élet nagy Ura lm sorainkba lépett.
És minden vész közül kiment,
Ki érettünk halálba ment, Hogy békességünk légyen.
Ó, véghetetlen drága kegy, Hogy fogjalak fel téged?
Te irgalomnak tengere,
Hogy háláljam ezt néked!
Itt állok, mint bűnös, szegény, És sírva általadom én
Magam néked egészen!

Ez egész szentírásbeli helyet vettem, hogy a teljes értelme meglegyen, de azon szándékom nincsen, hogy az egészről prédikáljak. Tulajdonképpen ez alkalommal szövegül csak a következő igékre van szükségem: „Kiben, minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szent Lelkével.” Elmélkedésünk tárgyául a Lélek pecsétjének kell szolgálni. Vannak sokan, kik hívőkké lettek az Úr Jézusban és nagyon óhajtják azt, hogy valami megnyugtató jelt nyerhetnének arról, valamely bizonyítékot óhajtanának Istentől, mely az ő megmentésöket egész bizonyossá tenné. Ők még nem nyerték meg a hitnek teljes bizonyosságát, és nyugtalanok, míg azt meg nem nyerik. Erezik, hogy ezen dolgok nagyon fontosak, azért igen óhajtoznak valamely bizonyság vagy pecsét után. Az emberek földi vagyonaikat nem igen szeretik kockáztatni, és egy okos lelkű ember sem fogja azt eltűrni, hogy az ő lelke, vagy annak örök üdve csak egy óráig is veszélynek légyen kitéve; onnan származik ezen félelem. Igaz, hogy csak a hit által érhető el a teljes és legjobb bizodalom, de sokan, kik az Úr Jézus Krisztusban teljesen hisznek, ezt világosan nem tudják felfogni és az ő félelmes szívök egy határozott bizonyítékot kíván a csalhatatlan Istentől, hogy teljesen bizonyosokká lehessenek afelől, hogy ők valóban megmentettek. Igen, és én gondolom, hogy még a lelki életben előbbre haladott szentek is óhajtják azt határozottan és teljesebben tudni, hol állanak és megvallják, hogy ők csak a hitben járni tudnak, mindazáltal gyakran nagy lelki óhajjal éneklik: „Ah csak hallhatnám a szavadat. Mely nékem mondja: Enyém vagy, Ez adna nékem oly nyugalmat, Mennybe erezném magamat.”
Habár hihetünk, és ezt tesszük is, és annak előjogai magunkénak állíthatjuk, hogy ha nem is látunk, most hit által járunk, mindazonáltal nagyon örvendenénk, hogyha olykor-olykor láthatnánk. Mi olykor-olykor óhajtjuk annak határozott jelét és bizonyítékát látni és tudni, hogy tapasztalatunk valóság, és hogy mi tényleg Istentől születtünk. „Óh mondd Uram hogy nevemet
Kezeidbe feljegyezted. Mennyei örökségemről Hadd lássam ígéretedet.”
Nos, ezen pecsétet, melyet keresünk, a szó legjobb értelmében bírhatjuk is; sőt ezt Isten gyermekei közül sokan világosan láthatják is. Ez a hitet nem elkedvetleníti, hanem megjutalmazza és erősíti. Van egy mód, melyben Isten az ő gyermekeihez beszél és őket biztosítja, hogy ők az Ő tulajdonai; van egy zálog és egy határozott bizonyíték, mely az Isten gyermekeinek megadatik. Istennek Lelke tegyen alkalmassá engemet, hogy ezen fontos tárgyról helyes értelemben szólhassak.
Szövegünk mondja: „Kiben, minekutána hittetek, megpecsételtettelek az ígéretnek Szent Lelkével,” ezért figyelmeteket először is ezen megpecsételtetés helyzetére; másodszor azon áldásokra, melyek ebből származnak, és harmadszor magára a megpecsételtetésre akarom irányítani, melyet én az egész prédikáción keresztül megmagyarázni törekszem.
Szóljunk legelőször ezen megpecsételtetés helyzetéről. Mi óhajtunk Istentől egy maradandó, egy a mi lelkünkre helyezett pecsétet nyerni, egy határozott jelét annak, hogy mi valóban az ő népe vagyunk. Ezen megpecsételtetést bírhatjuk, Isten megadja ezt, de szorgalmatosán ügyeljünk arra, hogy valami tévedésbe ne jussunk, amikor ezen megpecsételés történik. Ez nem a hit előtt jön. Szövegünk szerint így hangzik: „minekutána hittetek, megpecsételtettetek.” Vannak százak, akik óhajtanak valamit látni vagy érezni, mielőtt az Úr Jézus Krisztusban hinnének, ez istentelenség és a hitetlenségnek következménye, mely Isten szemei elölt nagy gonoszság. Hogy ha jelt kívántok minek előtte hinnétek, úgy azzal valóban azt mondjátok, hogy Isten igéje, a mely igaz és bizonyos és annak határozott állításai, melyek a bibliában találtatnak, néktek nem elegendők, hogy Istennek ünnepélyes nyilatkozatai hamisak is leheltek; mindenesetre ti azt lehetetlennek találjátok, hogy bizodalmatokat egyedül abba helyezzétek, hanem más valamire kell még a mellett tekinteni. Ha csodát nem, úgy talán egy álmot kívántok, vagy valami különös érzetet, vagy valami titokteljes hatást; természetesen, hogy ha valami jelt vagy csudát nem láttok, úgy kinyilvánítjátok, hogy nem akartok hinni. Tényleg azt mondjátok Istennek: „Hogy ha utadról le nem térsz és azt meg nem adod a mit kívánok, úgy szemtől-szemben egy hazugnak nevezlek, a mennyiben vonakodok hinni igédnek.” Ah, hallgatóim, ez nem megyen így, ezzel az Urat haragra ingerlitek és akik azt cselekszi, az nem fog jelt nyerni, ha csak a hihetetlen koráziniak jelét nem, akikre az ítélet napja elhordozhatatlanabb lesz, mint Sodoma és Gomora népének.
Figyeljétek meg azt is, hogy ezen megpecsételés nem következik szükségszerűen azonnal a hittel. Ez a hitből nő ki és abból származik, „minekutána hittetek.” Mi nem mindenkor leszünk azon pillanatban elpecsételve, mihelyt az Úr Jézusban hiszünk. Meg vagyok győződve, hogy sokan, kik az Úr Jézusban hisznek, azonnal békességet nyernek és azon boldog biztosítékot nyerik, mely a Szentlélek bírásával összeköttetésben van; de sokaknál nem így van ez. Hozzám már többször intézték azon kérdést: „Mit kell annak cselekedni, akik hisz az Úr Jézusban, de még sem talál békességet és örömet, hanem olyan benső harcokat érez, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel is csak reszkető reménnyel tud az Úr Jézuson függeni?” Én erre ilyen feleletet adtam: „Hogy ha az Úr Jézusban hiszel, úgy megmentve vagy, a legjobb bizonyíték arra nézve, hogy megmentve vagy az Isten igéjének biztosítékában rejlik, hogy minden hívőnek örök élete van” Hogyha érzed, hogy megigazulva vagy, avagy nem, nem attól függ valami, hanem attól, hogy fogadd el Isten igéjét, amely tégedet biztosít arról, hogy az ember megigazul a hit által; köteles vagy Istennek bizonyságtételét elhinni, nem tekintve arra, hogy van-e benső tapasztalatod afelől, és hogyha lehetséges lenne évekig hívő lenni és mégis békét nem találni, még akkor sem lenne jogod kételkedni afelett, a mit Isten mond, mert te békességet nem érezel, hanem kötelezve vagy Isten ígéretéhez ragaszkodni, habár élvezed a békességet avagy nem. Az én teljes hitem az, hogy ahol valódi hit van Isten ígéretében, ott a békesség és a léleknek más egyéb gyümölcsei biztosan jönni fognak, de még akkor sem azok a hit alapjai. Az Úrnak az igéje az egyedüli alap, melyre a hit épít. Némely embereknek van egy különös fajta bizodalmok Istenben, amely mellett még a megerősítő jeleket is kívánják és ezzel megrontják hitük együgyűségét, amennyiben egyik szemöket Krisztusra, a másikat pedig az ő szívbéli békéjökre irányítják. Kedves barátom, ez nem megyen így. Te kötelezve vagy Istenben hinni, amiképpen Ő magát a Jézus Krisztusban a te üdvödre kinyilvánította, egész eltekintve a békességtől, örömtől, vagy más effélétől. A léleknek benső bizonysága nem a mi hitünknek alapja, sem pedig annak okozója: a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig Isten igéje által. Én egy bűnös hiszem, hogy a Jézus Krisztus e világra jött, hogy a bűnösöket megtartaná, és az én lelkem ő benne nyugszik, azon hitben, hogy Ő engemet idvezíteni akar; ennek kell lenni az én álláspontomnak, van pecsét vagy nincs, van jel vagy nincs. Az én bizodalmam nem a lélek pecsétjén nyugszik, hanem a Fiúnak kiontatott vérén. Istennek Lelke sohasem foglalja el az Úr Jézus helyét. Ő a maga kiváltképpen való hivatalát teljesíti, mely abban áll, hogy a Krisztuséból vegye, amit nekünk megjelent; nem pedig hogy a magáét az Úr Jézus helyébe helyezze. A mi reményünk alapja a Krisztusra helyeztetett kezdetétől végéig és hogyha azon nyugszunk, meg vagyunk mentve. A pecsét nem mindenkor a hittel jön, de azután következik. Ezt azért mondottam, mert félek, hogy ti valamely módon az egyszerű, világos és szilárd alapját a ti bizalmotoknak, mely az Úr Jézus Krisztus elvégezett nagy megváltási műve, el fogjátok hagyni. Gondoljatok arra, hogy egy ember, ki az Úr Jézus Krisztusban hisz, éppen olyan biztosan megmentetett, hogy ha azt nem tudja, mintha azt tudja; Ő éppen olyan igazán az Úré, hogy ha a megaláztatás völgyében gyászol, mint hogyha az öröm és szent társalgás hegyének ormán énekel. A mi hitünk alapját nem tapasztalatainkban kell találni, hanem az Úr Jézus személyében és nagy művében. „Legjobb érzelmeimnek sem hihetek. Csak az Úr Jézus nevére építek, Krisztus szilárd sziklámra helyezkedek,
Minden más fundamentom fövénnyé lesz.”
Tekintsétek meg ezen elpecsétlésnek idejét is, hogy a miképpen az nem az első, de nem is utolsó az az isteni életben. Ez a hit által jön és a hit után; de hogyha ezt is megnyerte valaki, azután még több is következik. Talán azon képzelgéseid voltak, hogyha Isten szája nyíltan mondotta volna neked már egyszer, hogy meg vagy mentve, akkor megnyugodtál volna, és úgy az élet harcai megszűntek volna. Ennélfogva egész világos az, hogy egy olyan biztosíték reád nézve nagyon rossz lett volna; mert egy keresztyén soha sincs rosszabb helyen, mintha azt gondolja, hogy a harc részéről már bevégeztetett. A keresztyénnek természetes, alkalmas és illő helyzete az, hogy mint a Jézus Krisztus vitéze, a bűnnel harcoljon. Mi küzdők vagyunk, és a mi egészséges helyzetünk az, hogy küzdjünk a bennünk lakozó erő szerint. Hogy ha innét a mennyországon egy hely található, hol nyugodni és kényelmesen élni lehet, úgy az a hely nem a te részedre való, te egy vándor vagy és egy vándornak a feladata az, hogy az úton legyen és tovább utazzon, a mennyei hon felé. Emlékezz ezekre folyton, hogy ha nyugalom hely létezik és határozottan létezik az, az nem részedre; mert te pályafutó vagy, egy nagy pályafutásban, melynek menny és föld a bizonysága. A vigyázattal való felhagyás a te lelkednek veszedelmét jelenti; ezen harcának megszüntetése azt mutatná, hogy a győzelmet nem nyerhetted meg, és e földön való tökéletes nyugalom arról tanúskodna, hogy neked a mennyben nincsen nyugalmad. Még hogyha Istennek Lelke tégedet megpecsételt volna is, hova lenne ezen megpecsételés akkor? Talán azon örökségre vonatkozna, a melyről mondhatnád: „Tökéletességre jutottam?” Határozottan nem. Nem testvérek, az írás így szól: „Ki a mi örökségünknek záloga, míg a teljes szabadságba behelyeztettünk.”
Erről a mennyen minden, amit csak el lehet érni, azon tökéletességnek záloga, mely a mennyben létezik. „Itt harcolás és küzdés
Ott győzelem és éneklés,”
Itt munkálkodnunk kell, vigyázni, futni, harcolni, tusakodni, aggódni, a Szentlélektől erősíttetve, minden erőnket ezen feladatunk teljesítésére kell megfeszítenünk, hogy a szoros kapun átmehessünk, arra kell törekednünk. Hogy ha a léleknek megpecsételtetését nyertük a mi harcunk még nem végeztetett be, akkor még csak egy élő ízét bírjuk a győzelemnek, melyért még folyton küzdenünk kell.
Ez a helyes állapota a megpecsételtetésnek. Ez azon kegyelem közölt áll, mely minket a hitre képesít, és azon dicsőség között, mely a mi megígért örökségünk.
Másodszor vizsgáljuk meg, milyen javakat biztosít nekünk ezen megpecsétlés, és mi alatt azt tesszük, kényszerítve érezzük magunkat azt felmutatni, hogy mit értünk ezen megpecsétlés alatt, habár ennek a harmadik résznek kellene lenni. A megpecsétlés, melyről szövegünkben szó van, nem teszi Isten ígéretét igazzá. Kérlek figyeljétek meg ezt. Ezen szövegről prédikáltak úgy, mintha azt állították volna, hogy az Istennek Lelke az ő pecsétjét az evangyéliomra és Istennek ígéreteire nyomná. Igen kedves barátom, az igaz, hogy az Istennek Lelke az igazságról tanúskodik, és az ígéretek bizonyosságáról, de látszólag itten arra nincs vonatkozás, mert a szöveg nem mondja, hogy az ígéretek megpecsételtettek, hanem hogy „ti megpecsételtettetek.” Ti vagytok azon irat melyre a pecsét rá nyomatott, ti magatok lettetek megpecsételve. Az sem mondatik, hogy Istennek Lelke, a szövetségi áldásokat megpecsételte, miképpen az arany egy erszényben megpecsételtetik és azok a választottaknak megőriztetnek, a szöveg mondja nekünk, hogy magok a hívők őriztetnek meg és kitüntettetnek, mintáz Urnák kiváltképpen való kincsei és ezek akikre a Szentléleknek eme pecsétje nyomatik. Nem testvérek, a Szentlélek nem teszi az Isten Ígéretét bizonyosakká, hiszen azok önmagokba bizonyosok. Isten mondotta azokat, akik hazudni nem tudnak, azért azok meg nem csalhatnak. Éppoly kevéssé teszi az Urnák Szent Lelke, testvérek, a mi részesülésünket az ígéretekben bizonyosakká, ez az ígéretekben való részesülés az isteni elvégezett tanácsban biztosítva volt, mielőtt a föld teremtetett és olyan tény, a mely meg nem változhat. Az ígéretek már az egész magnak biztosíttattak. A Szentlélek bizonyosokká tészen minket afelől, hogy az ige igaz, és hogy az reánk is tartozik, de az ígéret már előbb is bizonyos volt és a mi részesülésünk az ígéretekben szintén bizonyos volt azon pillanattól kezdje, melyen Istennek szabados kegyelme velünk közöltetett.
Hogy a szöveget jól megérthessük, figyelembe kell vennünk, hogy ottan két szó nagyon közel áll egymáshoz, tudniillik ez: kiben. Kiben ti is reménylettetek. Azután csakhamar: Kiben minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szentlelkével. Mit érthetünk ezen kifejezés alatt: „Kiben”?
Ez azt jelenti, hogy ,,Krisztusban„, Isten népe Krisztusban pecsételtetett el. Tehát ezen pecsétet úgy kell értenünk, hogy ez az Úr Jézus Krisztusra vonatkozik, mivel ez csak annyira tartozhat reánk is, hogy el vagyunk pecsételve, Ámennyire ez az Úr Jézusra vonatkozik. Meg volt a mi Urunk pecsételve? Nyissátok fel csak János ev. 6, r. 27. v.-ét és ottan emez igéket találjátok, amely hozzátok intéztetik intelemül: „Munkálódjatok nem az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre, melyet az embernek Fia ád néktek: Mert ezt e végre pecsételte el az Atya, t. i. az Isten.” Ez a mi szövegünkhöz vezető vezérfonal. Őt az Atya elpecsételte, mivel tehát a mi elpecsételtetésünk ő benne van, így ennek is ugyanolyannak kell lenni, mint az Övé.
Figyeljétek meg először is azt, hogy az örökkévaló Fiú az Atyjától megpecsételtetett, az által, hogy néki Isten bizonyságot adott arról, hogy az Ő Fia legyen, és az Úrnak felkenettet, kit ő elküldött. Miképpen ha egy király rendeletet bocsát ki, és az ő pecsétjét arra nyomja, hogy az által azt bizonyítsa: „Ez az enyém”; eképpen adta az Atya midőn szent Fiát a világra bocsátotta, ezen bizonyságot néki: „Ez amaz én szerelmes Fiam, kiben én megengeszteltettem.” Ezt Ő szavakban nyilvánította, de hogyan adott néki egy állandó bizonyságot, egy olyan pecsét által, mely egész életében nála maradt? Azáltal, hogy őt a Szentlélek által felkente. Annak pecsétje, hogy az Úr Jézus a Messiás, az volt, hogy ő rajta Istennek Lelke mérték nélkül volt és nyugodott. Azért olvashatunk ilyen nyilatkozatokat: „Megigazíttatott Lélekben.” És „hatalmasan megbizonyíttatott Isten Fiának lenni a Szentlélek által, az ő halálból való feltámadása által.” ,,A Szentlélek az, akik bizonyságot tészen arról, hogy a lélek igazság.” Nos a Szent Lélek, ahol csak valaha egy emberben marad, annak a jele, hogy azon ember Istentől elfogadva van. Nem azt mondjuk, hogy ahol Istennek Lelke olykor olykor működni látszik, az az isteni kegyelemnek a jele, de ahol megmarad, határozottan annak a jele az. Éppen ezen tény, hogy mi Istennek lelkét bírjuk, Istennek bizonyságtétele és pecsétje mi bennünk, hogy az övéi vagyunk és hogy Ő, miképpen az Ő Fiát e világra elküldötte, azonképpen minket is elkülde világra.
Másodszor a mi Urunk Jézus Krisztusra nézve a Szent Lélek egy pecsét volt az ő saját felbátorítására. Urunk leereszkedett az Ő isteni hatalmát és méltóságát visszatartva, és mint szolga az ő Atyja segedelmétől függött. Midőn hivatalát megkezdette ezen szavakkal bátorította föl magát. „Az Úrnak Lelke vagyon én rajtam, mivel hogy megkent engem, elküldött, hogy a szegényeknek evangyéliomot hirdessek, hogy meggyógyítsam a töredelmes szívűeket.” Ő a szolgálatra való ösztönét, a szolgálatra való tökéletes jogosultságát, a szolgálatban való örömét és erejét azon tényben találta, hogy Isten néki a Szent Lelkét adta. Ez volt az ő öröme. Kedves testvérek és testvérnők, hogy ha mi azáltal óhajtunk a szent szolgálatra felbátoríttatni, hogy üdvünkről határozottan meggyőződve legyünk, honnan kell ezen felbátorítást vennünk? Olvassátok, csak a János első levele harmadik részének a huszonnegyedik versében, hogy mi az Istennek pecsétje és bizonyságtétele: „Ezen ismerjük meg pedig, hogy ő mi bennünk lakozik, t. i. az ő Lelkén, melyet nekünk adott? ‒ Olvassátok a negyedik részben is a 13. verset: „Ezen ismérjük meg, hogy mi ő benne lakozunk és ő mi bennünk, hogy az ő Lelkéből adott nekünk.” A miképpen tehát a pecsét, mely a mi Urunkat vigasztalta és a leveretségek között vele éreztette, hogy őt az Atya valóban szereti, az volt, hogy ő az Úrnak lelkével bírt, azonképpen néktek és nékem testvéreim, az Isten Lelkének bírása, a mi folyton tartó felbátorításunk, mert erről esmérjük meg, hogy mi Istenben maradunk, és Isten mi bennünk marad.
De a mi megpecsétlésünk kell, hogy bizonyság legyen másoknak is. Az Atya elpecsételte az Ő fiát, hogy mások is észrevegyék azt, hogy Ő valóban Istentől küldetett. János mondja: „Én nem ismertem őt, de az akik elküldött engemet, hogy kereszteljek vízzel, az mondotta nékem: Akire látod az Istennek Lelkét leszállani és rajta megnyugodni, az, akik keresztel Szentlélekkel. Én azért láttam és bizonyságot teszek róla, hogy ez az Istennek ama Fia” Tehát a Szentlélek a mi Urunkon ismertető jelül szolgált, azonképpen szerelmeseim, kell velünk is történni. Keresztyén társaink nem ismerhetnek meg bennünket semmi másról, mint arról, hogy mi Istennek Szentlelkével bírunk. Megfigyeltétek-é azt, hogy Péter jogosultaknak tartotta a pogányokat a gyülekezetbe való tagságra, az által, hogy ők Szentlelket vettek. Az apostolok cselekedete 15. rész nyolcadik és kilencedik versében olvashatjuk: „És az Isten, ki a szíveket tudja, bizonyságot tett nékik Ő dologról, mert nékik Szentlelket adott, mint nekünk. És semmi különbséget nem tett mi köztünk és azok között, megtisztítván azoknak szíveket hit által.” így Péter szerint a Szentléleknek hívása azon pecsét volt, azon nagy mennyei pecsét, melyet Isten soha az olyan szívre nem helyez, melyben hit nincsen. Ugyanezen bizonyítékot érezte ő a maga teljes erejében, midőn így szólt: Vajon megtilthatja-e valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik a Szent lelket vették, miképpen mi is?” Pál pedig úgy használta ezt, mint próba követ az emberekre nézve; mert Róma 8. r. 9. v.-ben mondja ő: „Ti pedig nem vagytok a testben, hanem a lélekben, mert az Isten lelke lakik bennetek. A kiben nincsen a Krisztus lelke, az nem övé.” Ezzel világosan és határozottan kimondja, hogy a Szentlélek hiánya kikpótolhatatlan hiány: mert csak akkor van minden helyén és akkor van meg a szükséges bizonyíték, ha Istennek
Szentlelke meg van; mert az Úr soha sem helyezi pecsétjét oly valamire, a mi nem igaz és nem valódi. Legyetek biztosak, hogy ott, hol Istennek Lelke marad, az Úr Jézus Krisztusnak evangyélioma a szívbe beíratott és az ember meg van mentve.
Továbbá a negyedik hatása a megpecsételtetésnek az Úr Jézus Krisztusra az volt, hogy az egy bizonyság volt a világra nézve. Istennek lelke, ki az Úr Jézus Krisztuson volt, az istentelen világtól nem lelt valóban isteninek elismerve, de mégis észrevették azt, és valamit csudáltak ő benne, melyet nem értettek. Ő méltósággal tanított és nem úgy mint az írástudók, és ők beismerték hogy: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember.” Ők nem tudták, hogy micsoda lélek, de azt tudták, hogy ők azt gyűlölik és azonnal elkezdettek annak ellene állani. Nos testvérek és testvérnők, hogy ha ti ugyanazon pecsétet bírjátok, a melyet a mi Urunk bírt, mely szövegünkben az ígéret Szentlelkének említtetik, ugyanazon eredményt fogjátok felmutatni: az emberek csodálkozni fognak rajtatok, félreértenek benneteket, és ellenetek fognak támadni. És milyen okból? Az ígéretnek Szentlelke soha sem jelenhetett meg e világba ellenkezés nélkül a szolgálat lelke részéről. Izsák az ígéretnek gyermeke volt, és Ismáel csúfolta, üldözte őt, az, aki testtől született. A kétféle mag, a test és az ígéret magva folytonos harcban állanak egymással. Hogyha az Úr az ő pecsétjét reátok nyomja, amennyiben néktek az ígéretnek Szentlelkét adja, hogy így nem a törvény, hanem a kegyelem és Krisztus alatt legyetek, a világ azonnal megtudja ezt; az nem fog titeket csudálni, hanem harcolni fog ellenetek, hogy titeket elveszítsen.
Még egyszer, a mi Urunk Jézus Krisztuson levő pecsét még egy ötödik bizonyságot is jelenteti, tudniillik – az ő végig megmaradását. A pecsét valamely kincsre nyomatik, melyet megőrizni akarunk, így lett a mi drága Megváltónk is megpecsételve. De talán mondjátok nékem: „Hát szabad nekünk az Úr Jézus felől úgy szólanunk, mint az Isten lelke által megtartatottról?” Szerelmeseim, nem szabad soha elfelejtenünk az Úr Jézus Krisztus csudára méltó önmegtagadását, hogy ő isteni hatalmát félre tette és mondotta, míg ő itt e földön volt, hogy az Atya nagyobb Ő nálánál, és hogy ő egy ember volt, aki imádkozott, hitt, és az Atyában bízott. Jézus Krisztus olyan állapotba lépett át, hogy Ő, míg e földön volt, az Istennek lelke által tartatott fent erősen, minden küzdelmekben. Kételkedtek abban? Keressétek ki az Ézsaiás könyve negyvenkettedik részt, ottan határozott kifejezésekben találjátok ezt: „íme, az én szolgám, akit én megtartok, (német ford.) Lássátok, ő magát egy olyan szolgává teszi, kit az Úr (az Atya) megtart. „Az én választottam, kit az én lelkem kedvel, az én Lelkemet adom ő belé, a pogányoknak ítéletet szól! Nem kiált, nem emeli fel magát, és nem hallják az ő szavát az utcán. A megrepedezett nádat meg nem rontja; és a füstölgő gyertyabelet nem oltja meg, igazságban szolgáltat ítéletet.” Itten semmi kétség sem lehet afelől, hogy Krisztusról van szó, mert ugyanezen igék egész ő reá nézve alkalmaztatnak. De mi következik a Szent Lélek által való megtartatásból? „Nem fárad és nem unja el, mígnem e földön
ítéletet tészen, és az ő törvényét a szigetben lakók nagy örömmel veszik.” így tartotta meg Krisztust az Istennek Lelke, támogatta, és megőrizte őt, míg élet feladatát bevégezte, a nélkül hogy fáradt, vagy csüggeteg lett volna. Testvéreim, így kell nekünk is megőriztetni, ez azon pecsét, melyre nekünk is szükségünk van, mely minket, mint Istennek szenteltetteket megőrizzen, hogy ő, amikor jön, bennünket a pecsét alatt és biztonságban találhasson.
Hadd számláljam elő még egyszer. Az Úr Jézus részére az Isten Lelke egy megpecsételtetés volt, tudniillik Istennek bizonyságtétele, hogy az Ő Fia, mint egy felbátorítása ez ő saját szívének, másokra való bizonyságtétel, egy bizonyságtétel a világ részére, és mint egy segítség a végig való megmaradáshoz. Ugyanezen javakat nyerjük mi is a Lélektől való megpecsételés által. A Jézus Krisztusban minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szent Lelkével.”
Harmadszor, tekintsük meg magát a megpecsétlést. Ezen pontról már nagyon sokat beszéltek, amely arra szolgált, hogy a tévhitet táplálja. Némelyek azt állították, hogy az Isten lelkének van valamely kiváltképpen való cselekménye, amelyben a hívőket megpecsétli. Lehetséges, ‒ én ezen kérdéssel foglalkozni nem akarok, de nagy fájdalmat okozna az nékem, hogyha itt valaki, aki még a bűnben él, mindazáltal valamely időre visszatekinthet, amikor valami vallásos felindulás, és öröm érzet töltötte el szívét, hogyha mondaná: „Én biztosítva vagyok, mivel azon alkalomkor megpecséleltettem,” és nagyon sajnálnám, ha valamely testvér azt tartaná a biztos, és szilárd alapnak, hogy ő valamely csudálatos tapasztalat részesévé lett, valamikor ennek előtte így megmentetése bizonyos. Egy pecsét a jelen időre szól, és nem csak valami régiekre való vissza emlékezés, hanem egy olyan tárgy, amely most látható és szem előtt van. Félek rajta hogy sokan könnyelműségre vezettettek egy olyan pecsétnek képzelése által, melyet a régi időben nyertek. Keressük fel a valóságot. Szövegünk szerint, amennyire én olvashatom, itt egy olyan ember áll, ki az Úr Jézusban hisz és egy pecsétet óhajt arról, hogy Isten őt szereti: Isten az Ő Lelkét adja néki és ez az egész megpecsétlés, melyet ő kívánhat vagy várhat. Semmi egyéb nem szükséges, semmi más nem lehetne ilyen jó. Azon tény, hogy Istennek Lelke ti bennetek azt eszközli, mind hogy akarjátok, mind hogy véghez vihessetek az Ő akarata szerint, a ti pecsétetek; attól nem szükséges eltérnetek. Nem mondom, hogy a Szent Léleknek valamely működése úgy tekinthető, mint megpecsétlés, hanem azok együttesen a miképpen bebizonyítják, hogy Ő mi bennünk lakozik, képezik a pecsétet. Azonban, sokkal jobb a tanok szerint megmaradni és a szerint elfogadni, hogy az Istennek Lelke maga a pecsét a hívőkben.
„Te vagy a kegy ajándéka, A mennynek záloga.
A te szárnyad menny galambja
Jól van kormányozva.”
Tekintsük meg mostan, hogy mit mond ezen résznek egy másik verse erről. Hogyha tovább mentek, olvashatjátok, hogy az apostol mondja: Bölcsesség és jelentés az Istennek esméretiben, egy része ezen pecsétnek. Legyetek olyan jók, hogy ezen részt keressétek ki és kövessétek az apostol bizonyítgatásait. Ő mondja (Ef.1,15) „Annak okáért én is, mikor meghallottam volna a ti bennetek való hitet, mely vagyon az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szerelmeteket. Nem szűnök meg hálákat adni ti érettetek, ti rólatok emlékezvén az én könyörgésemben, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene a dicsőségnek amaz Atyja, adja néktek a bölcsességnek és jelentősnek lelkét, az Ő esméreteiben. Lássátok tehát, hogy ha ti az Úr Jézus Krisztusban hisztek, akkor jön az Istennek Lelke reátok, és Ő ád néktek bölcsességet és jelentést. Tudományt azon igékhez, és az azokban levő tanokhoz, melyeket az előtt nem értettetek, azok előttetek világossá lesznek ‒ „a ti elméteknek megvilágosíttatott szemeit.” a megígért áldásokat világosabban megérthetitek, és „megtudhatjátok mi legyen az ő hivatalának reménysége, az ő öröksége, dicsőségének mi nemű gazdagságai legyenek a szentekben.” A mélyebb igazságok, melyek először megzavartak és megháborítottak, megnyilatkoznak előttetek egymás után, megismeritek és becsülitek azokat. Sokkal inkább megismeritek a Krisztus dicsőségét, és látjátok az ő hatalmasságának méltóságos nagyságát, amellyel az Úr az ő szenteiben működik, az ő hatalmas erejének hathatósága szerint, melyet megmutatott a Krisztusban, mikor őt feltámasztotta a halálból, és helyeztette őt az ő jobb keze felől mennyekben. Sokkal feljebb minden birodalomnál, hatalomnál, erőnél és uraságnál és minden méltóságnál, mely neveztetik nem csak e világon, hanem a következendőben is.” Ti beszívjátok mélyen azon üdvös gondolatot, hogy az Úr Jézus Feje a gyülekezetnek, akik mindeneknek felette vagyon, és egy pillanatot vethettek azon titokteljes tanba, hogy a gyülekezet az ő teste és teljessége annak, akik mindenekét betölt mindenekkel.” Testvérek, hogy ha mi ezen dolgokat helyesen megismerjük, úgy a Lélek tanított minket, és annak következménye az, hogy mondhatjuk: „Határozottan én Isten gyermeke vagyok, mivel én ezen dolgokat soha ezelőtt nem értettem. Hogyan tanulhattam volna meg ezeket, hogyha Istentől nem lettem volna taníttatva.” A mester ilyenkor mintha oldalunk mellett állana és mondaná: „Boldog vagy Simon Jónának Fia, mert ezeket nem a test és a vér jelentette meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” Hogyha láttátok Istennek végére mehetetlen kegyelmét, az Üdvtervnek magasságát és a mi Megváltó Úr Jézus Krisztusunk személyének kiváló szépségét, úgy biztos és határozott pecsét van lelketeken, mert az evangyélomi vakhoz hasonlóan mondhatjátok: „Egyet tudok határozottan, hogy vak voltam, és most látok.”
Hogy ha tovább mentek a következő részre, látni fogjátok, hogy Istennek Lelke, minden emberben, ki őt bírja életei hoz létre, és ezen élet egy más formájává lesz a pecsétnek. „Mikor a vétkekben megholtunk volna, minket is együtt megelevenített a Krisztussal.” Ezen élet egy új természetű, és ennek egy megújító ereje van, ugyanannyira, hogy az emberek ezen világ szerinti életöket elhagyják, és nem cselekszik tovább a mi a testnek és az ő gondolatjoknak tetszik. Ezen új életet egyedül Istennek tulajdonítják, akik gazdag az irgalmasságban, ki az Ő nagy szerelméből, mellyel ő azokat szerette, mikor a vétkekben és bűnökben halva voltak, a Krisztussal együtt megelevenítette. Ők ezen életet egyedül az Isten kegyelmének tulajdonítják: „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által,” és ők látják, hogy azon élet ő bennök jó cselekedeteket hoz létre: „Mert ő alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk Jézus Krisztusban a jó cselekedetekre. Nem szükség magyarázgatnom, hogy mily igen felmagasztal minket ezen élet, és helyeztet menyekbe a Krisztussal, mert a legtöbben tudják azt közületek. Ti felülről nyertek egy életet, egy élő és maradandó mag van ti bennetek, egy új világba léptetek, vannak érzelmeitek, kívánságaitok, félelmeitek, reményeitek, melyeket ezelőtt nem ismertetek, és így külső életetek is megváltozott, hogy arra törekedtetek, a mi Isten akaratával megegyező. Nos testvérek, mi lehet néktek egy jobb pecsét, minthogy tényleg megmentve vagytok, mint ezen élet, melyet magatokban éreztek. Ez azon mód, melyben Istennek Lelke titeket megpecsételt, amennyiben titeket részesivé tett a mennyei életnek, amely soha egy hitetlen emberben nem lakott, és soha hit nélkül nem lehet. „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak oly méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az ő nevében hisznek.” Aki hiszen a Fiúban, vagyon annak örök élete. Aki nem hiszen a Fiúban nincsen annak élete, hanem az Istennek haragja marad rajta.” Tehát bölcsesség és élet, ezen két biztos eredménye a bennünk lakozó Léleknek, egy pecsétje annak, hogy mi valóban megmentve vagyunk.
Menjetek tovább egy kissé, és ezen pecsétre vonatkozólag még egy további jelt figyeljünk meg, t. i. közösség. „Ti abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, az Izráelnek társaságától idegenek és az ígéretnek szövetségétől távol valók, kiknek reménységtek nem volt, és e világon Isten nélkül valók voltatok. De most a Krisztus Jézusban, ti kik régen távol vakítok, közel valókká lettetek, a Krisztus vére által; mert ő a mi békességünk, ki mind a két nemzetiséget eggyé tette és a közbevetett falnak válaszát elrontotta. „Azok, kik az Úr Jézusban hisznek, Istennek Lelkétől úgy vezettetnek, hogy keresztyén társaikat szeressék, és így tudjuk, hogy mi „a halálból által vitetünk az életre, mert szeretjük a mi testvéreinket.” Egykor az istenfélőket mi unalmas és szomorú népeknek tartottuk, természetesen engedtük őket haladni útjukon és örültünk, ha tőlük távol maradhattunk; de mostan szeretjük az ő társaságokat, részt veszünk az ő törekvéseikben és hajlandók vagyunk az üldöztetésekben velők tűrni. Mi Istennek szent népét a legjobb társaságnak tartjuk e földön, inkább óhajtanánk leülni és azok közül egy szegény beteg asszonnyal beszélgetni, mint a királyok palotáiban időzni. Ezen testvéri szeretet, a mi Urunk kegyelmének egy pecsétje, a mi szívünkben, mert János mondja nekünk az ő első levelében: „Valaki szereti az ő testvérét, Istentől született és esméri az Istent” „Hogyha egymást szeretjük, az Isten mi bennünk lakozik és az ő szeretete mi bennünk megteljesedett.” I. János 5, 7. 12.
De még csudálatra méltóbb az, ami most következik t. i. hogy nekünk közösségünk vagyon Istennel. Az apostol úgy szól rólunk, mint akik megbékéltünk Istennel a keresztfa által, az ellenkezéseket megölvén az által.
És ő azt mondja a mi Urunkról: „Mert mindketten ő általa vagyon menetelünk, egy Lélek által az Atyához.” Követem ezen résznek folyamatát. Ha érezzük, hogy társaságunk vagyon Istennel, hogy köztünk és Ő közötte semmi ellenkezés nincsen, hogy mi őt szeretjük, amint ő minket szeretett, hogy közelgethetünk Ő hozzá imában és ő vele beszélhetünk, hogy ha ő minket meghallgat és kegyelmes békefeleletekre méltat; ezek a mi megmentetésünk áldott pecsétjei. Némelyek közülünk vissza tekinthetnek az Istennel való társalgás idejére, sok eredményt elérő imákra és kérelmeink számtalan meghallgatásaira mind ezek részünkről az ő szeretetének csalhatatlan bizonyítékai.
Nem akarlak tovább fárasztani titeket, hogyha felkérlek még benneteket, egy pillanatra megtekinteni, hogy az apostol ezután a felépíttetésről szól: „Kik felépittettetek a Prófétáknak és Apostolnak fundamentomokon, melynek belső szegletköve a Jézus Krisztus. Kiben az egész alkotmány szép renddel rakattatván nevekedik, hogy legyen az Urnák szent temploma.” Nem tudjátok-é ti hívők, hogy ti egy isteni alakká építtettelek, egy nagy és dicső előkép után? Még nem jelentetett meg micsodák leszünk, de néktek tudnotok kell azt, hogy a ti hitetek alapja sorról sorra drágalátos kövekből a Krisztusra rakatott. Mióta őt ismeritek előhaladásokat tettetek. Olykor olykor féltetek, hogy talán visszafelé növekedtek, de növekedtek; valami olyan van mostan rajtatok, ami ezelőtt tíz évvel nem volt. Én bizonyos tekintetben világosan tudom azt, hogy ezelőtt húsz évvel nem az voltam, ami most vagyok. Gyakran úgy érezem magamat, mint egy madár a tojás héjban! Egyik darabot a másik után lecsípem, hiszem, hogy lesz egy nap, mikor a madár ki fog jönni, de gyakran nyomva érezem szárnyaimat és összeszorítva a tojás héja által. Óhajtanám, hogy a bennem való élet fejlődne és szabadsághoz jutna. Nem úgy éreztek-é ti is? Nem éreztétek-é mintha bennetek valami sokkal dicsőbb természet volna elrejtve, mely a testtől és gyengeségtől való szabadulást óhajtaná? Ezen sóhajtozás, törekvés, remény és kívánság mind egy-egy pecsétje a megmentetésnek; az istenteleneknél soha sem találtok ilyen óhajt. A fájdalmak csak az élet tulajdonai. Ti még nem elkészült épület vagytok, hanem egy olyan ház, amely még most készül, és biztosak lehettek afelől, hogy egy napon a zárkő is feltétetik, azon öröm kiáltások között: hála legyen, hála legyen Istennek! Aki ezt kegyelméből cselekedte. De ezen Isten Lelke által való felépítés a léleknek pecsétje; ez annak bizonysága reátok nézve, hogy Isten egy jó munkát kezdett el ti bennetek, és azt véghez is viszi.
Legvégül még a második rész azzal végződik, hogy mondja: „Melyen ti is, velünk együtt építtettek, hogy legyetek Istennek hajléka a Szent Lélekben.” És ez nékem úgy tetszik, mintha mindazt összefoglalná, amint eddig mondottam! A Szent Léleknek a szentekben való lakozása ő bennök mint egy egészben és szintén minden egyes hívőben egy drága pecsét. „Nem laksz-é minden szent szívében, Hogy elpecsételd a menyre?
Igen ez az elpecsételésnek módja egy énekünkben kifejezett ima szerint is: „Vigasztalóm ne hagyj engem, Nyisd meg jobban szememet! És mert megváltottad lettem: Nyomd reám pecsétedet!”
Hogyha az Urnák Lelke bennetek lakik, úgy az Úréinak kell lennetek. Vajon lakhat-é az Istennek Lelke más templomban, mint egy olyanban, melyet Isten megszentelt? Ő jöhet az emberekre, hogy azokat egy ideig vonja, de nem fog soha egy olyan szívben lakni, mely az Úr Jézus vérével megtisztítva nincs, és lehetetlen hogy egy olyan lélekben maradandóan időzzék, mely önigazsággal és bűnszeretettel bekeverve van. Nem szerelmeseim, hogy ha az Istennek Lelke ti bennetek lakik, úgy nem lesz szükségetek álmokra, angyali sugalmakra vagy valami levegőben való zúgásokra. A szívben lakozó Szent Lélek az egyetlen pecsét, melyre szükségtek van. Felteszem azon kérdést: Testvérek és testvérnők, mit akartok még többet? Tegyük fel, hogy hazafele mentedben egy Angyallal találkoznál, ki fénylő fehér ruhában előtted állva így szólana: „Istennek üzenetét hoztam néked,” ‒ azután a te nevedet említené és hozzá tenné: .,Te egyike vagy Isten választottainak.” Ezen jelentés egy fél óráig örvendeztethetne tégedet, a felett nem is kételkedem, de sok csüggeteg lélek nem vigasztalhatná magát azzal hosszabb ideig, mert az ördög azt mondhatná: „Csak a szemed káprázott, vagy valami képzelgéseid voltak.” Te mondanád: „De én beszélni is hallottam” „Ah” ‒ mondaná aki sértő, ‒ csak valami zúgás volt az a te fejedben, nem sokára a megzavarodottak házába való leszel. „Bevallom, hogy ha nékem beszélted volna el azon eseményt én is könnyen eme feleletet adtam volna arra: Csak nem vagy olyan balgatag, hogy azt elhiggyed, és sokak ugyanazon nyilatkozatot adnák elbeszélésedre. De a szövegünkben említett pecsétre vonatkozólag semmi kétség nem lehet, Isten tégedet megtanított, melyre csakis Istennek Lelke taníthatott; egy olyan élet van benned, melyet senki más nem adhatott volna neked, csak egyedül Istennek Lelke; ezen ismeret és ezen élet felől teljesen bizonyos vagy, nem szükség ezt más valakitől megkérdeni. Valaki kérdezheti tőlem, hogy ezt és ezt ismerem-é és azt én?tudom leghatározottabban megmondani, hogy igen vagy nem. Hogy ha kérdeznek: „Hogy tudod, hogy te élő vagy?” Nyugodtan és örömmel járok-kelek, mert bizonyos vagyok abban, hogy aki járni tud az élő, tehát nem szükséges más bizonyíték.
Az emberi szív legjobb bizonyítékának annak kell lenni, amiről ő teljesen meg van győződve, és amelyre vonatkozólag nem kell másra hivatkozni. Adjatok nékem egy pecsétet, mely éppen olyan bizonyos, mint az én lételem; nem tudom átlátni, hogy Isten nékem bizonyosabbat adhatna, mint az ő lelkének ajándékát, mely én bennem életet és ismeretet szül. „Óh”, ‒ mondja valaki, ‒ „de jó volna, hogyha valami hangot hallanék.” Tegyük fel, hogy megtörténne veled. Akkor azon félelmes gondolat gyötörhetne, hogy nagyon sok hangok vannak, és tévedésből egyiket a másikának lehet tartani. Az utcán voltál, mikor ezt hallottad talán valami papagáj vagy fekete rigó volt egy emeleti ablakban. Ki tudja? Nagyon könnyű a fülnek megcsalatkozni. Gyakran megtörtént, hogy mondottad: „tudom, hogy ezt és ezt hallottam”, pedig nem az volt, amit hallottál, hanem ahhoz hasonló. Nem volnék hajlandó félannyira hinni a fülemnek, hogy ha annak bizonyságtétele lelkemre vonatkozna, mint saját tapasztalatomnak hiszek. Mivel ismeret, élet és más egyéb dolgok, melyeket éppen megemlítettem, mind az öntudat és tapasztalat dolgai, míg azok sokkal jobb pecsétek, mint valami angyali jelenés a szemnek, vagy valami titokteljes hang a fülnek. Itt valami bizonyosabb és állandóbb van. Hogy ha Istennek Lelke bennetek lakik, úgy az övéi vagytok, és ha bennetek nem lakik, nem vagytok az övéi.
Vegyétek ezt mint zárszót: „keserűséggel ne illessétek az Istennek ama szent lelkét, mely által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára,” hanem szeressétek őt, tiszteljétek és engedelmeskedjetek néki; úgy fog a pecsét mindenkor szemeitek előtt lenni világosan.
Néktek pedig, kik még nem hisztek, ezen szavakat mondom záradékul: ne kívánjatok pecsétet; néktek semmi közötök a pecséthez, hanem foglalkozzatok az Úr Jézussal: „E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván.” Higgyetek a Krisztus Jézusban, és hogyha ő benne bíztok, akkor követni fogják az ő benne való hitet a jelek, pecsétek és más egyéb ismertető jelek; Isten áldjon meg titeket az Úr Jézus Krisztusért Ámen.
Isten teljességének lelke
A szellemünkbe küldve bé,
A ki titokban és szent csendbe,
Szívünk vonja a menny felé. Ki Dávid énekinek szárnya, Nézők szemét s ajkát kitárja. Szívük szent tűzzel hajtja át,
Tanít Istennek szent szavára, S vezérel fényes igazságra,
Adj éneket mely téged áld. Te vagy a szeretet forrása, Mely szívbe éltetőn folyik. Veled szívünknek buzgósága Égi erővel megtelik!
Örök életnek záloga vagy.
Te hívsz s nem szól mostohán szavad.
S mikor a lélek szendereg,
Te vagy ki álomból felköltöd, A vándorba az erőt öntőd Mutatva mennyben a helyet.
Te általad Isten házának
Kövei élnek boldogan.
A gyülekezetek haladnak, Növekedésben láthatón.
Te vélünk tüzes nyelvvel szólasz.
És megalázáshoz hozandasz. Makacs, kevély pogányokat. A sátán országát lerontod,
És azokat megszabadítod, Kik nyögnek bűn iga alatt.
Ki tud, mint te dörgőn beszélni, Ha bűnben alvót keltegetsz?
Ki tud gyengét úgy vigasztalni, Midőn megújult vágyat keltsz? Ha az magát gyengének érzi,
S a menny felé sem mer felnézni. Te néki bátorságot adsz.
Ki űzi el, mint te a gondot,
Ha testünk lelkünk ellen rontott? És nincs, ki nyújtana vigaszt.
Tanitsz nyomorban imádkozni, Hogy az felhőkön áthatol. Szeretet trónja elé lépni,
Mikor bennünk munkálkodói. Ki tiszitsz minket dorgálással.
De aki áldott hitpróbákkal Pecsétedet reánk nyomod Ki vér és tűzúton keresztül. A vértanúkat seregestül,
A győzelemre felhozod