Az emberi vérnek első alkalommal való kiontása egy igen rettenetei megkísérlés volt. Hogy a Káin gyilkos szándéka előre jól meggondolt szándék volt-é, avagy nem, de egy véres emberi holttestnek megpillantása valami új és rettenetes dolog lehetett. Ő még nem volt megedződve a harcias események körülményes rajzolása, olvasása vagy a gyilkossági esetek hallása által. Az öles és agyonütés új borzalmak lettek az emberiség részére, és az akik az ilyen erőszakos cselekmény véghez vitelében az első volt, álmélkodhatott az ő tettének eredménye felett, és aggódhatott afelett, hogy mi is fog még abból lenni. Gondolom, mintha látnám őt a holttest felett állani, egy pillanatig megdermedve a félelemtől, elszörnyülködve a vér látásától. Talán tüzes nyilakat fog az ég reá alázúdítani? Talán a vért bevevő föld gyors bosszúból kifogja dobni azonnal az ő területéről? Milyen kérdések cikázhattak át a gyilkos szívén?! De íme, a meleg életvér veres folyamként folyik a földön, és egy utálatos vigasz keletkezik a vétkes nyomorultnak szívében, midőn látja, hogy a föld a vért beissza. Az nem marad tócsában a föld felületén, hanem a föld megnyitja száját, hogy az ő testvére vérét bevegye és elrejtse. Szomorító emlékeztető jelek, befesteni a földet, és bekeverni a füvet. A bűnös egy pillanatig örömöt érez. Talán dolgára ment Káin és gondolta, hogy a rettenetes dolognak egész vége van. Ő véghez vitte a gonosz tettet, és ezt már meg nem történtté nem tehette; megtette a halálos ütést, megszabadult egy olyannak a jelenlététől, akit ő gyűlölt. A vért elitta a föld és ezzel a dolog véget ért, melyre néki tovább nem szükség reá sem gondolni. Abban az időben még nem létezett a rendőrökből, törvényből, bírák és akasztófákból való készülékek gépezete, épen azért Káin nem félhetett azoktól; egy erős, izmos ember és senki sincs akik őt megdorgálhatná, vagy megbüntethetné: kivéve az ő atyját és anyját. Ezek pedig hihetőleg annyira levertek voltak, és saját bűneikre gondolva annyira bánkódtak, hogy első szülöttök iránt nem sok felindulást nyilváníthattak. Tehát úgy mutatkozhatott Káin előtt, hogy ezen cselekmény némán minden zaj nélkül véghez ment, és hogy az ő gonosz cselekedetét a feledékenység csakhamar el fogja fedezni, ugyanannyira, hogy szabadon járhat, kelhet, mintha semmit sem cselekedett volna. De nem úgy volt ám, mert jóllehet a kiontatott vér néma volt a Káin megkeményedett lelkiismeretében, mindazáltal másutt volt hely, hol hangosan kiáltott az. Egy titokteljes hang emelkedett fel a mennyekbe, az egészen a Láthatatlan füléig hatolt, és az örök igazság szívét megindította, ugyanannyira, hogy Isten a kárpitot áttörte, mely a Végtelent az emberek elől elrejtette, magát kinyilvánította, és így szólt Káinnak: „Mit cselekedtél? A te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ekkor megtudta Káin, hogy a vér kiontása nem olyan titokban történt, hogy arról senki mit sem tudna, és hogy a gyilkosság elfedeztetne, mert a kiontatott vér minden egyes cseppjének nyelve van, és az nagy hatalommal, kiált Istenhez, ugyanannyira, hogy ő közbelépett, és egy ünnepélyes vizsgálatot rendezett.
Testvérek, az még egy rettenetesebb kísérlet volt, mely a Golgotán megtörtént, melyben nem az első ember öletett meg, hanem maga az Istennek Fia; Ő, akik ember volt, de mégis több volt mint az ember, az Isten megjelent a testben. Az egy borzasztó és rettenetes esemény volt, amidőn őt, minekutána a bírói szék elé vonszolták, hamisan elítélték és kiáltották: „Vidd el! Vidd el! feszítsd meg őt.” Tényleg merészkedtek a szegeket venni és azokkal az Istennek Fiát az átkozott fára szegezni, testét az ég és föld közzé felemelni, és nagy fájdalmait szemlélni, míg nem azokat a halállal berekesztette, azután pedig oldalát dárdával megöklelni, mígnem abból vér és víz folyt. Kétség nélkül azt gondolta Pilátus, ki kezeit vízben megmosta, hogy abból a cselekményből nem fog veszély következni. Az írástudók és farizeusok dolgokra mentek és mondották: „A minket vádoló hangokat elnémítottuk. Már nem fog többé hallattatni az utcán annak szava, akik mondotta: „Jaj néktek képmutató Farizeusok és írástudók.” Most már nem fogunk többé a mi képmutatásainkban és külső ceremóniákhoz való ragaszkodásainkban háborgattatni, egy tiszta és szent lénynek jelenléte áltat, akiknek egyszerű őszintesége egy komoly rendreutasítás volt reánk nézve. Megöltük őt, minden igaz ok nélkül halálra kárhoztattuk, de nem így vége lett a dolognak. Ezen vérnek nem fog lenni semmi szava. Keveset tudtak arról, hogy Jeruzsálemnek ama kiáltása: „Az ő vére mi rajtunk, és a mi fiainkon,” már az égig hatott és az igazság táblájára felíratott és rövid idő múlva Jeruzsálem a fájdalmak tárházává, és a nyomorúság barlangjává fog lenni, ugyanannyira, hogy ahhoz hasonló nyomor, mely az ő lerontása alkalmával létre jön, nem volt, és nem is lesz. Sokkal örvendetesebb az, hogy egy másik, gyönyörű hangzású kiáltás a golgotái keresztfáról a menny felé bocsáttatott: „Atyám, bocsáss meg nékiek.” Az Ábel vére kiáltott, és az Úr Jézus vére nem volt néma; oly hatalmasan kiáltott az, hogy a menny trónjánál is meghallatszott és Istennek legyen hála, az mellettünk, nem ellenünk szólt; az nem rosszabbul szólt, mint az Ábel vére, a mit tehetett volna, hanem jobban, mint amaz. Nem követelt rettenetesebb bosszút, mint ami Káinra következett; nem kívánta, hogy mi itt e földön bujdosók és vándorlók legyünk, és végül Istentől elveszítve, eltaszíttatva örökké a pokolba jussunk, hanem így kiáltott: „Atyám bocsáss meg nékiek” és győzött, így az átok el lett véve és áldás
áradt az emberi nemzetre.
Ma a mi beszédünkben az Ábel és az Úr Jézus vére szavai mellett óhajtunk időzni, és azokat egymással összehasonlítjuk. Azok mindegyike szólt: Az határozottan látható. Ábel szól még mindig, habár meghalt is, mondja az apostol, és tudjuk, a mi maradandó vigasztalásunkra, hogy az Úr Jézus vére Istennek örök trónja előtt szól. Minden vérnek meg van a maga hangja, mert Isten őrködik annak megtartása felett, a jeles és hű emberek vérének még mindig mennyei hangja van, de az Úr Jézus vére mindazokat felülmúlja, és tízezer hangok között az nyeri el a pálmát.
Legelőször az Úr Jézus vére általában jobban szól.
Mit mondott az Ábel vére? Nem-é a bizonyságtétel vére, volt az? Midőn Ábel a földre esett az ő testvére gyilkos ütése által, bizonyságot tett egy lelki szolgálatról. Káin egy puszta, külsőleges isteni tiszteletnek a kedvelője volt, a melyben a hitnek semmi helye nem volt. Ő egy külső látványosságokkal és pompával díszkedő isteni tiszteletet kedvelt. Gyümölcsökkel rakta meg az oltárt és virágokkal ékesítette azt fel; az ő vallása az ízlés és kitüntetés vallása volt, saját találmánya szerinti vallás; de hiányzott nála az alázatos, hívőies, lelki vonatkozás a megígért Szabadítóra. Ábel pedig úgy mutatkozott, mint egy, a hitnek külső ékesség nélküli vallásának kedvelője és nyilvánítója az ígért áldozatra vonatkozóan. Az ő oltárán bárány volt, halálos sebekből vérezve, és elkészítve arra, hogy megégettessék; egy iszonyú pillanat, amelyből a jó ízlés semmit sem nyerhet, egy olyan dolog, melytől a szépnek kedvelője iszonyodva fordulna el. Ábel ilyen áldozatot választott, mert Isten választotta ezt, és mert ez az alkalmas eszköz volt arra, hogy a hitet annak valódi tárgyához, az Úr Jézushoz vezesse. Ő hit által látta már a vérző bárányban az Úr bűnért való nagy áldozatának a jelét, amely Káinnak a föld gyümölcseiből hozott ajándékában nem volt látható, bármily ízlés-teljes volt is azon ajándék. Ábel mint első áll előttünk azon sok bizonyságok fellegei között, kiknek mindegyike bátor bizonyságot tett akkor is, hogy ha azt életével kellett megpecsételni. Ő úgy halt meg, mint az igazságért való vértanú, azon nagy, isteni igazságért, hogy Isten az embert elfogadja az ő hite szerint. A vértanúk vérének legnagyobb dicsősége, hogy azok erősen tanúskodnak a drága igazságok mellett. A mi Urunk Jézus, szintén egy bizonysága az Istenben való hitnek, ő hatalmasabban szól, mint Ábel, mert többet tud mondani, és mivel Ő pontosabb isteni ismeretből beszélhet. Ő tökéletesebb bizonysága volt az isteni igazságoknak, mint Ábel amilyen lehetett, mert ő életet és halhatatlanságot hozott létre, és egészen világosan szólott az Atyáról. A mi Urunk Jézus Krisztus az Atya kebelében volt, és ismerte az isteni titkokat; ezen titkokat nyilvánította ő az emberek fiainak az ő prédikációiban, és megpecsételte az ő vérével. Nem kell elfelejteni, hogy habár a Krisztus halála főképpen egy megengesztelés volt a bűnért, mindazáltal az igazságról való bizonyság is volt, mert mondva van Ő róla, hogy „a népeknek bizonyságul adatott, Vezérül és Tanító mesterül a nemzetségeknek,” és mivel Ő egy meghaló vértanú lett, tanúskodott az ő vére, amint az mindenek előtt világos lehet, egy teljesebb, világosabb és győzelem-teljesebb igazságról, mint az Ábel vére.
Továbbá az Ábel vére jól szólt, mivel az a hűség bizonyítéka volt. A nagy Mesternek ezen hű szolgája hű volt az ő testvérének ellenállásával szemben; igen, hű volt a halálig. Nem lehetett róla mondani, amit az apostol többekről mond: „Mert még a vérig nem tusakodtatok, a bűn ellen tusakodván. Ő ellenállt a bűnnek egész a vérig; ő hű volt az ő egész házában, mint szolga, nem engedte magát az ő nyíltszívűségétől eltántorítani, hanem életét sem drágállotta. Az ő vére szólt, mikor a földre kiontatott: „Nagy Isten, Ábel hű Te hozzád!” De az Úr Jézusnak vére még nagyobb hűségről tanúskodik, mert ezt egy makula és szeplő nélküli, tökéletes élet kísérte, mely soha valamely bűnös cselekmény által megfertőztetve nem volt, mellyel szemben az Ábel halála jóllehet egy hitben való, de nem tökéletes életnek a vége lett. Az Úr Jézus hűsége tökéletes volt születése napjától egész halála órájáig; és mivelhogy különben semmi szükségesség nem volt ő benne a meghalásra, úgy az ő életének önként odaadása, annyival is inkább az engedelmesség, és az ő reá bízottak iránti nagy hűségnek nyilvános bizonyítéka volt.
De nem kell soha elfelejtenünk azt sem, hogy mindaz, amit az Ábel vére mondhatott, amikor az a földre kiontatott, csak az árnyéka volt a sokkal dicsőbb valóságnak, melyet az Úr Jézus halála nekünk biztosít. Jézus nem előképe volt az engesztelő áldozatnak, hanem azt maga hozta, illetve maga lett az engesztelő áldozat; ő az áldozatnak nem képe, hanem a nagy áldozat önmaga lett, és mivel a lény mindig felülmúlja az árnyékot, így az Úr Jézus vére jobban szól, mint az Ábel vére.
Jó, hogy ha hozzá adjuk még, hogy a mi Urunk személye végtelenül méltóságosabb és dicsőbb volt az Ábel személyénél, és ennek következtében az ő halálának sokkal méltóbb hangon kell beszélnie, mint egy csupa emberének, mint Ábel volt. Az, aki Káin keze által halt meg, csak egy, a mi nemzetségünk közül, aki az igazságról tanúskodik, aki hitben tanúskodik egy jövendő áldozatról; de az, aki a Heródes és Pilátus keze által halt meg isteni volt, és nem közönséges követséggel jött hozzánk. Midőn Istennek dicsőséges Fia fejét lehajtotta, és lelkét kiadta azon hangnak, mely az ő vérétől származott, szükségszerűen hangosabbnak, kedvesebbnek, teljesebbnek, és istenibbnek kellett lenni, mint az Ábel vértanúi vérének. Ezekből megérthetjük, mielőtt az egyes részletekhez jövünk, hogy mi az általános rendszabályok szerint nagyon világosan meggyőződve lehetünk afelől, hogy az Úr Jézus vére jobban szól, mint az Ábel vére.
Mostan be fogunk hatolni szövegünk legbensőbb magvába, amidőn arra gondolunk, hogy az Úr Jézus vére sokkal jobban kiált Istenhez, mint az Ábel vére. Az Ábel vére kiáltása felhatott az Urnák füleibe, mivel ezt mondotta Káinnak: „A te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ezen kiállás nem másfelé ment, hogy valami közbenjárót keressen, hanem ment egyenesen Istennek ítélő széke eleibe, és vádolta ottan a gyilkost. Nos, mit mondott az Ábel vére Istennek? Hogy ha azon a helyen állanátok, ahol Ábel elesett, és a talajt körül vérrel festve látnátok, mit látszana a vér mondani néktek? Mit képzelnétek, hogy ezen vér Istennek mond? Az a vér ezt mondotta: ,Oh Isten, egy a te teremtéseid közül, a te hasonlíthatatlan művészeted alkotása, darabokra töretett és kegyetlenül szétroncsoltatott. Egy élő, érező test, mely olyan művésziességgel és ügyességgel formáltatott, amilyet egyedül csak Te vagy képes mutatni, vakmerőén szétromboltatott. A fazekas nem engedi azt meg, hogy azon edény, melyet ő a kerekeken sok munka és fáradsággal formáltatott, könnyelműen széttöressék, de íme itt van egy test, sokkal értékesebb, sokkal csudálatosabb, mint bármi, amit az emberi művészet létrehozhat, és ez szétroncsoltatott. Nagy Isten, minden dolgok teremtője, eltűröd-é ezt büntetés nélkül, hogy a Te kezednek műve ily kegyetlenül szétromboltatott?” Nem sokat mondó volt-é ezen kiáltás? Azután tovább beszélt ezen vér: „Oh Isten, a te teremtésed minden ok nélkül szétromboltatott. Semmi alapos oka nem volt a haragnak, semmi sértés nem lett elkövetve, mely méltó ok lett volna egy oly borzasztó gyilkolásra, hanem egy a te gyenge teremtményeid közül, ki a Te barátságos oltalmadra számított, könnyelműen és minden ok nélkül megöletett: ‒ az ő vére kiált Te hozzád! Te egész földnek bírája, megengeded-é, hogy a gyengék az erősebbek által letapostassanak, és eltűröd-é azt, hogy az ártatlanok az istenteleneknek gonosz kezeik által legyilkoltassanak. Látjátok, hogy a kiáltás folyton erősödik. Előbb így hangzik: „Oh Isten a te teremtményed elrontatott;” azután pedig: „Oh Isten, a te alattvalód gonoszul cselekedett egy másik alattvalóddal szemben, egy olyan, aki a te ellenséged, gonosz dolgot cselekedett: nem akarsz-é közbe lépni? De még többet is mondott ennél az Ábel vére: így szólt: „Hogyha a te hozzád való szeretett nem lett volna, úgy ezen vér nem ontatott volna ki! Hogyha ezen cseppek áhítat által felszentelve nem lettek volna, hogyha ezek nem egy olyan ember ereiben folytak volna, aki Istent teljes szívéből szereti, úgy nem lettek volna földre kiontva. „Oh Isten. ‒ kiált minden csepp, ‒ én Te éretted estem a földre, elhordozhatod-é Te ezt? Egy teremtménynek, kit Te teremtettél, kín és fájdalmak között kell életét váratlanul befejezni, és Te ezzel szemben egy hideg, mozdulatlan, érzéketlen szobor akarsz-é lenni? Nem kelnél-é fel óh Isten? Ki kell éretted ontatni a vérnek, még pedig igazságtalan módon, a téged szerető, és igazságban járó teremtésednek, és nem akarsz-é közbe lépni? Minő erő lehet egy olyan hangban! De még ezt is hozzá tette azon szó: „Oh Isten, én te ellened való dacból ontattam ki, mert azon harc és gyűlölet, mely Káin által eszközöltetett, nem csak Ábelre vonatkozott, hanem lelki értelemben Istenre is, mert ha Káin Istennel ugyanazt megtehette volna, amit testvérével Ábellel cselekedett, úgy határozottan megtette volna vele. Ő a gonosztól vala, és azért ölé meg az ő testvérét, és a gonosz, ami őbenne volt, isten-öldöklő volt; magát Istent is meggyilkolta volna, hogy ha hatalmában lett volna, azért kiált a vér: „Oh Isten itt a harcias kesztyű, melyet a dac oda dob neked. Káin dacol veled. Ő az első harcot ellened irányította, ő a te választottad seregének előpostáját megölte. Nyugodtan tudod ezt szemlélni? Nem állasz-é bosszút ezért? Nem figyelsz-é arra? Hallgatásnak kell-é lenni a mennyben, amikor e földön sóhajtás és kiáltás van? A menny szívének hidegnek kell-é maradni, hogy ha az ellenség szíve dühtől lángol, és lázadástól hévül? Oh Isten, nem akarsz-é közbe lépni?” Határozottan, ez egy olyan kiáltás, mely az eget megszakasztja, de nem csak ez. Az első vértanúnak vére, ezekhez még a következő kiáltást is hozzá csatolta: „Oh Isten, ez az első emberi vér, mely gyilkos kezek által kiontatott, és egy gonosz természetellenes testvér keze által. Elakarod-é ezt nézni? Hogyan lehetsz akkor igaz? Nem-e jogosan követelte ki ezen vér Istennek igazságosságát? „Oh Isten, hogy ha ezen első durva és kegyetlen gyilkost meg nem bünteted, ki az ő testvérét megölte, úgy az emberek minden évszázadokon át fürödni fognak a vérben, és gyönyörködni fognak a gyilkolásban, és mondani fogják: „Hogy tudja ezt Isten? Az, aki a mennyben ül, nem ügyel arra, még csak azt sem fogja mondani, hogy miért tetted ezt?” úgy látszana, mintha az Isten szabadságot adna arra az embereknek, hogy egyik a másik vérét kionthassa és a gyilkosságra mindeneket felszabadítana, hogy ha az első gyilkosságot ügyeimen kívül hagyná a nagy bíró. Halljátok csak testvéreim, milyen hatalmas hangja lehetett Ábel vérének és milyen hatalommal emelkedett az fel mennyekbe.
De nem csak képzeleteket formálhatnánk ama kiáltás ereje felől, mert mondva van, hogy Isten azt meghallotta, és mikor meghallotta, jött hogy Káint számadásra felszólítsa, és monda: „Mit cselekedtél? a te testvérednek vére kiált én hozzám a földről.” Ezután jött a megsemmisítő ítélet. Azon talaj, mely száját megnyitotta, hogy a vért bevegye, Káin részére legyen átkozott, úgy annyira, hogy az, ha még oly sok szorgalommal munkálja is, ne adjon gazdag aratást néki. Az eredeti átok, a tövis és bojtorján termése, mely az. Ádám bűnbeesése alkalmával a földre kimondatott, most Káin részére megkétszeresíttetett, úgy hogy csak nagyon gyéren arathatott. Ez egy olyan keserűség volt, amely vegyíttetett az ő mindennapi kenyerével, és ahhoz még megátkozhatott az ő szívében is, mely őt saját félelmei rabszolgájává tette. Ő a félelemnek és rettegésnek annyira szolgált, mint isteneinek, és benső setétséggel eltelve bujdosott a földön ide s tova; soha többé nem örvendezhetett, hanem a megvettetés jelét mindenkor homlokán hordozta. Az ő élete kétség nélkül egy pokol volt a földön, és végül örökké elűzetett a magasságos Isten színe elől. A vérnek egy hatalmas szava van, és hogy ha ez hallatik egy ember iránt, úgy az kimondhatatlan átkot kiált arra.
Most, testvérek, egy igen kedves feladat titeket kérni, hogy a ti gondolataitokat az Ábel vérétől az Úr Jézus vérére tereljétek. Meggyőződve érzem magamat afelől, hogy ti éppen most az Ábel vérének hangját megismertétek, és óhajtanám, hogy lelketek ugyanolyan világosan hallaná az Úr Jézus vérének hangját is, mert ugyanazon okai vannak az ő hangos kiáltásának is, csak hogy azok még sokkal fontosabbak. Megállhattok-é most a Golgotán, és láthatjátok-é, hogyan folyik a Megváltó vére az ő kezeiből, lábaiból és oldalából? Mi a ti saját gondolatitok afelől, amit ezen vér mond? Gondoljatok most a kereszt lábaira. A vér hangos szóval kiált Istenhez, és mit kiált? Nem ezt kiáltja-é: Ó Isten, ez alkalommal nem egy teremtmény, aki vérzik, hanem, habár a test, mely a keresztfán függ, a Te Szentlelkednek alkotása, mindazáltal a Te saját szerelmes Fiad az, kinek élete a halállal végződik? Ó, Isten, ez a te egyszülött Fiad, aki neked kedves, veled lényben egy, akiben Te megengeszteltél, akinek engedelmessége tökéletes, kinek irántad való szeretete megrendíthetetlen volt. Ő az, aki most meghal. Ó, Isten megutálod-é a Te saját Fiadnak kiáltását, könnyhullatását, sóhajtását, zokogását és vérét? Te szeretetteljes Atya, kinek kebelében volt az Úr Jézus már a világ fundamentumának felvettetése előtt is. Ő meghal, és nem veszed Őt figyelembe? Hiába hull-é az ő vére a földre?” Ehhez még mondja a hang ezt is: „Ő nem csak a Te Fiad, hanem a te tökéletes, bűn nélküli Fiad, akinek nem volt szükséges meghalni, mivel nem volt benne eredendő bűn, mely rothadást hozott volna az ő testére. A mellett még semmi tettleges bűne nem volt, néki és egész életében semmit nem tett, ami halálra méltó lett volna. Ó Isten, ez a Te egyszülött Fiad, ki mint a juh ártatlanul vitetik a vérpadra, és mint a bárány az őt megnyíró előtt megnémul. Nézheted-é ezt, mindeneknek Istene, tudod-é nézni a te végtelen szent és igaz, szíved szerinti Fiadnak halálra vitelét ‒ tudod-é ezt nézni, és nem éreznéd-e azon vérnek erejét, amint az te hozzád kiált? ‒ Nem-e járult még az is hozzá, hogy Urunk meghalt, hogy az ő Atyjának dicsőségét megóvja? „Éretted, ó Isten, éretted halt ő meg! Ő, aki ott a Golgotán függ, a Te végzésed iránti tiszteletből függ ott, a te célod elérése végett, a te törvényed tisztelete megóvása céljából, hogy Te azáltal is megdicsőíttessél, hogy igazságodnak szabad működést adhass, és a te irgalmasságodnak korlátlan uralmat. Ó Isten, a szenvedő az ő halálsápadtságában, kinek sebei kegyetlen szegek által lettek felszaggatva, és akinek lelke kibeszélhetetlen gyötrelmektől kínoztatott, meghal éretted. Hogy ha Isten nem volna, úgy nem kellett volna néki meghalni Hogy ha a törvényt betölteni és oltalmazni nem kellett volna, akkor nem lett volna szükség arra, hogy magát a halálra adja. De Te éretted, Te éretted minden fájdalom, Te éretted minden sóhaj, Te éretted minden vércsepp. és nem indulsz-é meg azokon?” Testvérek, nincsen-é erő ezen hangokban? De még mindezeken felül a vér Istennek ezt is mondhatta: „Ó Isten, azon vér, mely most kiontatik, már magában is oly tiszteletteljes és dicsőséges, mivel olyan okból ontatik ki, mely isteni és kegyelem-teljes. Ő, ki e keresztfán meghalt, ellenségeiért halt, azokért sóhajt, kik néki sok sóhajt okoztak, azokért szenved, kik a dárdát lelkébe döfik, azután gúnyolódnak az ő fájdalmai felett, melyet ők magok okoztak. Ó Isten, ez egy lánc lehet a mennyei Isten részére, mely az áldozatot az oltár szarvához köti, az örök szeretet és végtelen jóság lánca.” Nos, kedves barátaim, ti és én nem tudnánk egy embert csupa jóakaratból szenvedni szemlélni, hogy afelett meg ne indulnánk, és vajon Isten nem indulna-é meg? A tökéletes szent és kegyelmes Isten avagy könnyelműen nézné-é azt, ami titeket és engem megindít? A vér látása sokakban közülünk iszonyt gerjeszt; egy egész ártatlannak a vére ‒ az erőszakoskodók kezeik által kiontva ‒ a mi legbensőbb iszonyunkat kelthetné fel; de azon gondolat, hogy ezen vér olyan csudálatra méltó okból folyt, teljesen önhaszon nélküli szeretetből a méltatlan gonosztevők iránt ‒ ez minket valóban megindíthat; és azt gondoljátok, hogy Istennek szívét nem indította meg? Áldott legyen az ő neve, mi itten nem véleményekre vagyunk utalva; ez annyira megindította mennyei Atyánkat, hogy e mai napig Isten az emberekhez jött, és ezen vér által mondotta nekünk: „Mit cselekedtél? Bármit is tettél, bármily fekete és rút is a bűnöd, az én Fiamnak vére kiált én hozzám a földről, és azon idő óta Ő érette az átkot a földről elvettem, nem is akarom többé megátkozni. Áldottak fogtok lenni a ti kenyértartó kosaratokban és minden foglalatosságtokban, a ti kimeneteletekben és bejöveteletekben. Vétkeiteket megbocsátottam: megbélyegeztelek titeket és így senki néktek nem árthat, sem az igazság nem fog benneteket megbüntetni, mert az én szerelmes Fiamnak személyében elfogadtalak titeket, úgy, ahogy vagytok. Menjetek békével utatokon boldogan és békével, mert álnokságaitokat elvettem, és bűneiteket hátam megé vetettem, és íme eljött azon nap, melyen kerestetik a ti álnokságotok, de nem találtatik, és a ti bűnötök, de egy is nem lészen, mert megbocsátok azoknak, akik megmaradtak.” Ábel vérének nagy hatalma van az átokra, de az Úr Jézus vérének még nagyobb hatalma van, az embereket megáldani.
Óhajtanék egy kevéssé ezen gondolat mellett időzni. Bár lenne ahhoz elégséges erőm, hogy azt szíveitekben foganatossá tehetném, de azt csak a Szentlélek teheti. Mindazáltal óhajtanék egy kissé időzni amellett, hogy valóban behatolnátok annak belsejébe. Figyeljétek meg, hogy az Ábel vére sokkal előbb kiáltott Istenhez mint Káinhoz. Káin siket volt az ő testvére vérének meghallására, de Isten meghallotta azt. Bűnös, mielőtt te az Úr Jézus vérét hallanád, Isten már sokkal előbb hallja azt és megkíméli bűnös lelkedet. Sokkal előbb, mint a vér a te bűnös lelkedbe hatol, hogy tégedet bűnbánatra olvasszon, és esedezik éretted Istennél. Nem a Káin hangja volt az, mely a bosszúállást alá hozta, hanem az Ábelé: és nem a bűnös hangja az, a mely irgalmasságot keres, az irgalmasság eszközlője és oka, hanem az Úr Jézus vérének kiáltása. Tudom, azt fogod nékem mondani, hogy te nem tudsz imádkozni; óh milyen jó, hogy a vér azt megteheti, és hogyha te nem tudsz imádkozni és kérni, annyira, hogy már tönkremenni látszol, akkor azt a vér teszi. Hogy ha kegyelemre és bűnbocsánatra van szükséged, úgy az nem a te imáid által adatik meg, hanem az Isten szerelmes Fiának vére és tevékenysége által. Káin nem kért bosszút, de az keresetlen jött a vér által: és te habár érezed is, mint hogyha alig merészkednél kegyelemért feltekinteni, mindazáltal azt megtalálhatod, hogy ha az Úr Jézus vérében bízhatol, mely te éretted szól. A vérnek a te hangodra nincsen szüksége, hogy hatalmát Istennél megnagyobbítsa. Ő meghallja a te szavadat, de azért, mert már előbb meghallotta az Úr Jézus vérét. Nagyon jó nekünk, hogy az Úr Jézus Krisztusnak vére a bűnösökért szól, éppen úgy, mint az Ábel vére a bűnös ellen szólt. Jézus vére nem az ártatlanokért kiált, hogy ha egyáltalában vannak olyanok, mert azoknak nincs szükségök a kérelemre, sem egy engesztelő áldozatra. Jézus a lázadókért kiált, hogy Isten, az Úr közöttük lakjon; érettetek, kik szent törvényét megrontottátok, szeretetét megutáltátok, és hatalma ellen küzdöttetek; az Úr Jézus vére olyanokért kiált, mint ti vagytok, mert ő azért jött e világra, hogy a bűnösöket megtartaná. „Mert azért jött az embernek fia. hogy megkeresse és megtartsa a mi elveszett vala.”
A drága vér állandóan beszél. Figyeljétek meg azon szót a szövegben, „mely…szól,” nem „szólott” ‒ hanem „szól”. Az Úr Jézus vére szólt a gonosztevőért a keresztfán, de az
Nem veszti erejét mindaddig, Míg a megváltott szent sereg bűntől menten győzelmeskedik.
Testvérek, hogy ha a győzelmes bűnöst a lelkiismeret nyugtalanítja és terheli, úgy az nagyon jó. ezerszer jó tudni, hogy nekünk egy győzedelmes Megváltónk van. Már évekkel ezelőtt jöttek többen az Úr Jézushoz és bűnbocsánatot találtak; de hitünk olykor-olykor gyenge és kételyeink erősekké válnak. Jöjjetek, menjünk újból a forráshoz, tekintsünk fel újból a keresztre, mert a vér még mindig szól. Az eredmény szerint az Úr Jézus még ma is vérzik éppen úgy, mint ezelőtt 1900 évvel vérezett, mert az ő vérének épen olyan biztos ereje van Istennél e jelen pillanatokban, mint mikor a keresztfán lévő gonosztevő mondotta: „Uram emlékezzél meg én rólam.” Gondoljunk erre, és örvendezzünk ezen. Én lelkem, hogy ha te nem tudsz Istenhez esedezni, hogy ha nem merészkedel azt tenni, hogy ha nyelved csendes, és ajkaidat a kétely bezárja, még akkor is kér Jézus. Nos, ragadd meg a szószólást; jöjj és ragaszkodj ő hozzá; építs teljesen ő reá, néki győzedelmeskednie kell, ha te azt nem is teheted, néki sikerülni fog az biztosan, habár neked semmi hatalmad nincs is. Jöjj hát, és egyesülj a drága vér csalhatatlan hatalmával, akkor is jó lesz állapotod, és biztonságban lehetsz, biztonságban örökké. Isten adjon nekünk kegyelmet, hogy ezt mindegyikünk megtehesse, és azért az övé legyen a hála és dicsőség!
Továbbá az Úr Jézus vére jobban szól mi hozzánk saját szívünkben, mint az Ábel vére.
Gondolom, hogy a legtöbben olvasták a hírlapi tudósításokat a Königgrätz vagy Szadova mellett való harcmezőről.* (Ezen prédikáció azon harc után csakhamar tartatott.)
Mily borzasztó volt azon sírokról olvasni, melyek vérrel lettek megtelve, és az oszlásnak indult holttestek bűzéről, mely elhordozhatatlan volt, hogy az utazóknak gyorsan el kellett hagyniok a harcmezőt. Nem óhajtanék egy véres háború okozója lenni. Mily csekély az indító ok, gyakran a legkétségbeejtőbb harc kezdetéhez, mely aztán hetekig, hónapokig eltarthat.
Teszem fel, hogy némely hadvezér az olyan dolgokhoz már hozzá van szokva: teszem fel, hogy ő minden megindulás nélkül olvashat ezekről, akik golyók vagy bombák által szétszaggattattak, sőt még a holttetemek halmazát is minden iszonyodás nélkül nézheti, de bizonyos vagyok benne, hagy az engemet egészen zavarttá tenne. Ah! Csak egynek vérében is vétkesnek lenni, elég volna ahhoz, hogy életemnek összes örömeit elvenné: de tízezrek vére kiontása, hogy ha az én miattam történne, hogy önzésemet kielégítse, azt gondolom, hogy értelmemet azonnal összeroncsolná. A lelkiismeretben való fogyatkozás jelének kell lenni, hogy ha az értelem még helyén maradhat, midőn az emberek az önző nyereség után az ő embertársaik vérén keresztül úsznak. Mivelhogy a Káin idejében még nem volt háború, és az emberi szív még nem volt olyan elfásult, mint mostan, amikor olyan nyájas beszédekkel és nyugodtsággal tudunk beszélni a véres háborúkról, amint az gyakran megtörténik, így, hogy ha Káinnak volt lelkiismerete, egy iszonyú gondolat lehetett reá nézve folyton, hogy ő testvérét meggyilkolta. „Megöltem egy embert, kiontottam az ő vérét.” Határozottan erre ébredett fel álmából. Hogyan lehetett nyugodt az ő magánosságában? Ez a véres kezű ember! A vétek, mint valami kegyetlen házi szolga, vérvörös ujjakkal húzta a függönyt mindenkor az ő ágya elé. Nem lépett-é ezen véres esemény folyton ismét az ő szemei elé? A mezőn való beszélgetés, a hirtelen felindulás, az ütés, a vér, az ő áldozatának megpillantása, a midőn az irgalomért esedezett, midőn a kegyetlen ütések egyike a másik után következett, azután a megroncsolt testnek megtekintése, a patakzó vér és a megáztatott földön levő véres jel. Ó, ezeknek olyan visszaemlékezéseknek kellett lenni, melyek mint valami vipera a gyilkoson függöttek, bárhol is volt! Építhetett ő várost, mint írva van róla, hogy ezen égő emlékezeteket kiolthassa. Azután azon gondolat folyton gyötörhette őt: „Megölted őt, jóllehet testvéred volt.” „Avagy őrizője vagyok-é én az én testvéremnek?” mondá ő, de az emberek gyakran kérkedőbben beszélnek, mint ahogy az ő szívök titokban szól. A testvéri gyilkosság rettegéseinek üldözni kellett Káint: Megöltem az én testvéremet, én az asszonytól első szülött, megöltem a másodszülöttet. Azután kérdezhette önmagában: Miért öltem meg őt? Micsoda gonoszt tett velem? Hogy ha az enyémtől különböző áldozatot hozott is, és hogy ha Isten az övét fogadta kedvesen, nem az enyémet, de micsoda sérelmet okozott ő azzal nékem? Hogy ha Káinnak valamennyi lelkiismerete volt, úgy az ő áldozatának ártatlansága az ő nyugtalankodását nagyban sokasította, mert emlékeznie kellett arra, hogy milyen szelíden őrizgette Ábel az ő juhait, és mintha ő maga is egy lett volna azok közül, egy bárányhoz hasonlóan ezen pásztor maga is valódi juh volt Istennek legelőjén. „Mindazáltal”, mondhatta Káin magában: „én megöltem őt, mivel én Istent gyűlöltem, azon Istent, kinek ítélő széke előtt meg kell jelennem, akik engemet megbélyegezett?” Rajzolhatjátok-é ezen embert, ki naponként így gyötörtetik, vádoltatik és üldöztetik az ő vére által? Egy költői lélek kellene ahhoz, hogy ezt lefesthessük. Gondold csak, hogy ereznél te, hogy ha saját testvéredet megölted volna, hogyan tornyosulna feléd a vétek, mintha csak valami fekete felleg volna, és irtózat csepegne abból a te lelkedre.
Nos testvérek, még sokkal nagyobb erő van az Úr Jézus vére kiállásában, csakhogy ez másképp és jobban szól. Azonban gondoljatok arra, hogy ezen jobb ugyancsak oly hatalmasan szól. Az Úr Jézus véréből vigasztalások szállnak fel, melyek épp olyan hatalmasak, mint azon rettegtetések. melyek az Ábel véréből felszállottak. Hogy ha nem tudnám, hogy ezen vér éppen úgy érettem, mint általam ontatott, úgy az én félelmem ezerszerte nagyobb volna: de hogy ha arra gondolok, hogy ezen drága vér egy olyan vér, mely az enyém helyett kiontatott, hogy ez olyan vér, mely Istentől a világ fundamentumának felvettetése előtt arra rendeltetett, hogy érettem kiontassék, hogy ha arra gondolok, hogy ez én érettem vezettetett, hogy én ne vezettessem, és Istennek egész haragját hordozta, melyet nékem kellett volna hordozni, ó Isten milyen vigasztalások, örömök származnak ezen áldott forrásból! Épen azon gondolat, hogy aránylag, amennyire a Káin gyilkossága, midőn ő arra gondolt, őt nyomorulttá és rettegővé tette, kellene, hogy titeket boldoggá tenne, hogy ha a megöletett Jézus Krisztusra gondoltok; mert a Krisztus vére, mint azt a prédikáció kezdetén mondottam, nem lehet kevésbé hatalmas a kiáltásban, mint az Ábel vére. Azért ez hatalmasabban kiált értetek, mint az Ábel vére kiáltott az ő testvére ellen, Káin ellen. Ó, akkor aztán titeket kiáltó bűneimet nyugodtan halhatlak, nem vagyok nyugtalan veletek szemben, mert az Úr Jézusnak, vére hangosabban kiált mint ti mindnyájan. Ó lelkiismeret, akkor a te vádolásaidat meghallgathatom, de nem rettenek meg, mert Megváltóm meghalt érettem. Tökéletes birodalommal lépek Isten elé, mert megvagyok hintve kezesem és helyettesem vérével. Hogy ha a Káin iszonyodása egy feltámadt lelkiismerettel szemben elhordozhatatlan volt, úgy azon béke, melyet nékem az Úr Jézus drága vére ad, leírhatatlan és kibeszélhetetlen, egy folyamhoz hasonló béke és tenger habjához hasonló igazság. Édes békességök van mindazoknak, kik ezen vért az ő szívükben beszélni hallják, a mint mondja nékik, hogy bűneik megbocsáttattak? Hogy Isten megbékéltetett, hogy mi ama szerelmesben elfogadtattunk, és hogy az Úr Jézusban ama Szerelmesben elfogadtattunk, és hogy most a Krisztus Jézusban biztosan megtartatunk, és az ő kezéből minket senki ki nem ragadhat. Reménylem, hogy ismeritek, tudom, hogy többen közületek tapasztalják ezen békét kiáltó vér égi hatalmát. Ez az ártatlan vér, mely arra rendeltetett, hogy békességet adjon, drága mindenek felett. Ó én lelkem! Ne keres másutt soha nyugalmat, és ne félj, hogy itt nyugodalmat nem találsz. Hogy ha te ó keresztyén ma a te bizodalmadat elveszítetted, hogyha abban bizonyos és nyugtalan vagy, hogy gonoszul cselekedtél Uraddal szemben, és az Ő Szentlelkével dacoltál, sőt hogy ha ma a keresztyén nevet szégyellned kell, mivel azt megbecstelenítetted, hogy ha a te kétségbeesésed annyira megérett, hogy reményedet képes elfojtani, és olyan kísérletben vagy, hogy mindennel fel akarsz hagyni, mindazáltal jöjj, jöjj éppen most ezen drága vérhez. Ne gondold, hogy az Üdvözítő csak a kicsiny bűnösöket tudja megmenteni, Ő egy nagy Megváltó! Tudom, hogy bűneid nagyon hangosan kiáltanak ‒ ah! Tehetik azok azt: de én reménylem, hogy ti meghalljátok azoknak szavát, és jövőben gyűlölni fogjátok azokat; de oly hatalmasan még sem tudnak azok kiáltani, mint az Úr Jézus drága vére. Így szól: „Atyám, atyám, hiába kell-é nékem meghalni? Atyám, én véremmel fizettem a bűnösökért, nem kell-é hát azoknak megmentetni? A vétkesekért verettettem, mégis meg kell-é azoknak is verettetni? A vér mondja: „Oh Istenem, én a Törvényeidet betöltöttem, mit kívánsz még többet? Én a te igazságodat tiszteletben tartottam, miért vetnéd hát a bűnösöket a pokolra? Óh Te Isteni jóság, vehetnél-é két fizetést egy adósságért, és megbüntetnéd-é azokat, kikért Krisztus szenvedett? Óh igazság, bosszút akarsz-é itten állani? Óh irgalmasság, hogy ha az út elkészíttetett, nem akarsz-é jönni a szegény bűnösökhöz? Oh isteni szeretet, ha alkalom készíttetett néked, nem akarod-é magadat a lázadóknak és gonoszul elfordultaknak megmutatni? A vér nem hiába kér; a bűnösöknek meg kell mentetniek, és azok között néktek és nékem az ő kegyelmességének dicséretére,
Két vagy három szó záradékul. Jézus vére az én szövegemben is jobban szól, mint az Ábel vére. Ugyanazt szólja, de jobb értelemben. Figyeljétek meg az első szöveget: Isten monda Káinnak: „Mit cselekedtél?” Ez, amit a Krisztus vére neked is mond: „Mit cselekedtél?” Kedves hallgatóm, nem tudod-é hogy a te bűneid a Megváltót megölték? Hogyha a bűnnel játszottunk és azt képzeltük, hogy csekély valami, valami kicsiség, amellyel játszani és amely felett nevetni lehet, úgy ezen tévedésüktől igyekezzünk megszabadulni. Megváltónk a kereszten függött, ahova bűneink által szegeztetett fel. Kicsiny dolognak tarthatnánk-é ezt? A keresztről letekintve, mondja az Úr Jézus nekünk: „Mit cselekedtél? Óh hallgatóm mit cselekedtél? Legjobb barátodat verted és magadat tönkre tetted! Hadd szóljak mindegyikőtökkel személyesen. Gondolj komolyan a te bűneidre. Tanulmányozd át a fekete, jegyzéket gyermekségedtől fogva, mind e pillanatig. Mit cselekedtél? Ah! Uram elég sokat tettem olyat, ami felett örökké sírhatnék, hogyha Te érettem nem sírtál volna. A fájdalomnak könnyei soha le nem fizethetnék azt, a mivel mi vérednek tartozunk. Ah! Gonoszul cselekedtem én Uram, de Te jól cselekedtél én velem! Mit cselekedtél? Mit cselekedtél? egy rettenetes vád volt Káinnal szemben, ez őt tőrként hathatta volna át, de értetek és érettem ez azon gyengéden kérdő hangja egy Atyának, amely minket megtérésre hoz. Vaj ha most e pillanatokban hozna megtéréshez mindeneket!
Amit főképpen felmutatni óhajtok az, hogy ha a második szöveget megtekintitek,
úgy ottan a reánk hintett vérnek van felmutatva. Hogy az Ábel vérét Káin elhintette-é vagy nem nem, azt nem tudjuk, de hogy ha ő azt tette, úgy az az ő iszonyodását csak növelhette, hogy az a vér is reá hintetett De ebben az esetben a mi örömünket csak növelheti: mert az Úr Jézus vérének nagyon kevés értéke lehet reánk nézve, míg az reánk nem hintetik. A hit bemártja az izsópot az engesztelő vérbe, és a lélekre hinti azt, így a lélek megtisztul. Az Úr Jézus vérével való meghintés az örömnek valódi alapja, és a keresztyéni vigasznak biztos forrása: az Ábel vérével való meghintés iszonyatos lehetett, de az Úr Jézus vérével való meghintés minden örömnek oka és gyökere.
De még más valami is van a szövegben, amellyel várni fogok. Az apostol mondja: „Járultunk a reánk tüntetett vérhez.” Ő a többek között olyannak mondja azt, amelyhez mi járultunk. Az Ábel vérétől minden értelmes ember futna. Aki felebarátját megölte, nagyobb távolságot óhajt önmaga között és a vádoló holttest között. De mi a Krisztus véréhez jöttünk. Az egy olyan tárgy, amelynek mi örvendünk, hogy ha elmélkedésünk által hozzá közelebb és közelebb jutunk. Kérlek titeket kedves barátaim, hogy ez alkalommal közelebb jöjjetek, mint amennyire voltatok. Gondoljatok a helyettesítés nagy igazságára. Képzeljétek magatok elé a Megváltó szenvedését. Időzzetek az őszinte előtt, üljetek a Golgota hegyének lábához, maradjatok keresztfájához közel, és soha ne forduljatok el az irgalmasság és nyomor ezen nagy látványosságától. Jöjjetek ide: ne féljetek. Ti bűnösök, kik az Úr Jézusban még nem bíztatok, hintsetek ide és éljetek! Vaj ha ő hozzá jönnének most! „Jöjj bűnös lélek, repülj sietve
Mint a galamb, Jézus sebeibe.”
Nem, ne repülj el azon sebektől, melyeket leejtettél, hanem keress azokban oltalmat és menedéket, el ne felejtsd az Úr Jézus szenvedéseit, hanem nyugodj azokban! Egyetlen reményetek az Úr Jézusban való bizalomban rejlik, és a ti teljes biztonságtok Ő benne van. Foglalkozzatok gyakran uratok fájdalmaival. És ha szabad valami ajánlatot tenni nékem, ti néktek, kik e mai napon az isteni tisztelet után, odahaza egy vagy két órát időzni szándékoztok, ajánlatom ez: foglalkozzatok a Megváltó szenvedésével, ezen foglalkozás aztán eszközül szolgál arra, hogy hit által ő hozzá jöhessetek. A hit a hallás által vagyon, de jól megfontolt hallás és elmélkedés által, a hallás pedig Isten igéje által, de az ige felett komolyan, és alaposan gondolkozni kell. Nyissátok fel az igét, olvassátok el a keresztről való történetet, kérjétek az Urat, hogy áldja meg azt szíveitekben, és ki tudja, hogy valaki közületek az Isten Lelke által nem e hallja meg a vér kiáltását, mely drágább dolgokat szól, mint az Ábel vére. Az Úr áldjon meg mindegyikőtöket az ő nagy nevéért. Ámen.
Lélek, Golgotára menj!
S ülj le Jézus keresztjénél. bűnbánathoz jönnöd kell! Gondolkozzál, elmélkedjél! Kőnél keményebb volnál, Ha itt meg nem indulnál.
Nézd, mi borzasztó látvány Jézus ott függ ég s föld között. Vér? lefolyik a fán,
Mely megfosztja erőtől őt. Nem illetődöl-e meg? Szemei hogy megtörnek!
Oh bűn nélküli Bárány,
Mind ezt én okoztam néked! Hogy ilyen kint kiáltál, Nyertem örök üdvösséget; Hogy a tűztől ment legyek, Folyt ki értem szent véred.
Értünk megkínzott Bárány, A te szereteted mily nagy! Keresztedről nézz le rám, Szívbánatom érted mily nagy Ok nélkül nyert sebeid, Szívemet által verik.
Uram, mit adjuk néked, Amiért úgy szerettél engem?! Ím hozom ‒ fogadd kérlek, ‒ Legyen tiéd egész éltem!
Add, hogy mindenben legyek
Ez életben egy veled!