Ez egész szentírásbeli helyet vettem, hogy a teljes értelme meglegyen, de azon szándékom nincsen, hogy az egészről prédikáljak. Tulajdonképpen ez alkalommal szövegül csak a következő igékre van szükségem: „Kiben, minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szent Lelkével.” Elmélkedésünk tárgyául a Lélek pecsétjének kell szolgálni. Vannak sokan, kik hívőkké lettek az Úr Jézusban és nagyon óhajtják azt, hogy valami megnyugtató jelt nyerhetnének arról, valamely bizonyítékot óhajtanának Istentől, mely az ő megmentésöket egész bizonyossá tenné. Ők még nem nyerték meg a hitnek teljes bizonyosságát, és nyugtalanok, míg azt meg nem nyerik. Erezik, hogy ezen dolgok nagyon fontosak, azért igen óhajtoznak valamely bizonyság vagy pecsét után. Az emberek földi vagyonaikat nem igen szeretik kockáztatni, és egy okos lelkű ember sem fogja azt eltűrni, hogy az ő lelke, vagy annak örök üdve csak egy óráig is veszélynek légyen kitéve; onnan származik ezen félelem. Igaz, hogy csak a hit által érhető el a teljes és legjobb bizodalom, de sokan, kik az Úr Jézus Krisztusban teljesen hisznek, ezt világosan nem tudják felfogni és az ő félelmes szívök egy határozott bizonyítékot kíván a csalhatatlan Istentől, hogy teljesen bizonyosokká lehessenek afelől, hogy ők valóban megmentettek. Igen, és én gondolom, hogy még a lelki életben előbbre haladott szentek is óhajtják azt határozottan és teljesebben tudni, hol állanak és megvallják, hogy ők csak a hitben járni tudnak, mindazáltal gyakran nagy lelki óhajjal éneklik: „Ah csak hallhatnám a szavadat. Mely nékem mondja: Enyém vagy, Ez adna nékem oly nyugalmat, Mennybe erezném magamat.”
Habár hihetünk, és ezt tesszük is, és annak előjogai magunkénak állíthatjuk, hogy ha nem is látunk, most hit által járunk, mindazonáltal nagyon örvendenénk, hogyha olykor-olykor láthatnánk. Mi olykor-olykor óhajtjuk annak határozott jelét és bizonyítékát látni és tudni, hogy tapasztalatunk valóság, és hogy mi tényleg Istentől születtünk. „Óh mondd Uram hogy nevemet
Kezeidbe feljegyezted. Mennyei örökségemről Hadd lássam ígéretedet.”
Nos, ezen pecsétet, melyet keresünk, a szó legjobb értelmében bírhatjuk is; sőt ezt Isten gyermekei közül sokan világosan láthatják is. Ez a hitet nem elkedvetleníti, hanem megjutalmazza és erősíti. Van egy mód, melyben Isten az ő gyermekeihez beszél és őket biztosítja, hogy ők az Ő tulajdonai; van egy zálog és egy határozott bizonyíték, mely az Isten gyermekeinek megadatik. Istennek Lelke tegyen alkalmassá engemet, hogy ezen fontos tárgyról helyes értelemben szólhassak.
Szövegünk mondja: „Kiben, minekutána hittetek, megpecsételtettelek az ígéretnek Szent Lelkével,” ezért figyelmeteket először is ezen megpecsételtetés helyzetére; másodszor azon áldásokra, melyek ebből származnak, és harmadszor magára a megpecsételtetésre akarom irányítani, melyet én az egész prédikáción keresztül megmagyarázni törekszem.
Szóljunk legelőször ezen megpecsételtetés helyzetéről. Mi óhajtunk Istentől egy maradandó, egy a mi lelkünkre helyezett pecsétet nyerni, egy határozott jelét annak, hogy mi valóban az ő népe vagyunk. Ezen megpecsételtetést bírhatjuk, Isten megadja ezt, de szorgalmatosán ügyeljünk arra, hogy valami tévedésbe ne jussunk, amikor ezen megpecsételés történik. Ez nem a hit előtt jön. Szövegünk szerint így hangzik: „minekutána hittetek, megpecsételtettetek.” Vannak százak, akik óhajtanak valamit látni vagy érezni, mielőtt az Úr Jézus Krisztusban hinnének, ez istentelenség és a hitetlenségnek következménye, mely Isten szemei elölt nagy gonoszság. Hogy ha jelt kívántok minek előtte hinnétek, úgy azzal valóban azt mondjátok, hogy Isten igéje, a mely igaz és bizonyos és annak határozott állításai, melyek a bibliában találtatnak, néktek nem elegendők, hogy Istennek ünnepélyes nyilatkozatai hamisak is leheltek; mindenesetre ti azt lehetetlennek találjátok, hogy bizodalmatokat egyedül abba helyezzétek, hanem más valamire kell még a mellett tekinteni. Ha csodát nem, úgy talán egy álmot kívántok, vagy valami különös érzetet, vagy valami titokteljes hatást; természetesen, hogy ha valami jelt vagy csudát nem láttok, úgy kinyilvánítjátok, hogy nem akartok hinni. Tényleg azt mondjátok Istennek: „Hogy ha utadról le nem térsz és azt meg nem adod a mit kívánok, úgy szemtől-szemben egy hazugnak nevezlek, a mennyiben vonakodok hinni igédnek.” Ah, hallgatóim, ez nem megyen így, ezzel az Urat haragra ingerlitek és akik azt cselekszi, az nem fog jelt nyerni, ha csak a hihetetlen koráziniak jelét nem, akikre az ítélet napja elhordozhatatlanabb lesz, mint Sodoma és Gomora népének.
Figyeljétek meg azt is, hogy ezen megpecsételés nem következik szükségszerűen azonnal a hittel. Ez a hitből nő ki és abból származik, „minekutána hittetek.” Mi nem mindenkor leszünk azon pillanatban elpecsételve, mihelyt az Úr Jézusban hiszünk. Meg vagyok győződve, hogy sokan, kik az Úr Jézusban hisznek, azonnal békességet nyernek és azon boldog biztosítékot nyerik, mely a Szentlélek bírásával összeköttetésben van; de sokaknál nem így van ez. Hozzám már többször intézték azon kérdést: „Mit kell annak cselekedni, akik hisz az Úr Jézusban, de még sem talál békességet és örömet, hanem olyan benső harcokat érez, hogy a legnagyobb erőfeszítéssel is csak reszkető reménnyel tud az Úr Jézuson függeni?” Én erre ilyen feleletet adtam: „Hogy ha az Úr Jézusban hiszel, úgy megmentve vagy, a legjobb bizonyíték arra nézve, hogy megmentve vagy az Isten igéjének biztosítékában rejlik, hogy minden hívőnek örök élete van” Hogyha érzed, hogy megigazulva vagy, avagy nem, nem attól függ valami, hanem attól, hogy fogadd el Isten igéjét, amely tégedet biztosít arról, hogy az ember megigazul a hit által; köteles vagy Istennek bizonyságtételét elhinni, nem tekintve arra, hogy van-e benső tapasztalatod afelől, és hogyha lehetséges lenne évekig hívő lenni és mégis békét nem találni, még akkor sem lenne jogod kételkedni afelett, a mit Isten mond, mert te békességet nem érezel, hanem kötelezve vagy Isten ígéretéhez ragaszkodni, habár élvezed a békességet avagy nem. Az én teljes hitem az, hogy ahol valódi hit van Isten ígéretében, ott a békesség és a léleknek más egyéb gyümölcsei biztosan jönni fognak, de még akkor sem azok a hit alapjai. Az Úrnak az igéje az egyedüli alap, melyre a hit épít. Némely embereknek van egy különös fajta bizodalmok Istenben, amely mellett még a megerősítő jeleket is kívánják és ezzel megrontják hitük együgyűségét, amennyiben egyik szemöket Krisztusra, a másikat pedig az ő szívbéli békéjökre irányítják. Kedves barátom, ez nem megyen így. Te kötelezve vagy Istenben hinni, amiképpen Ő magát a Jézus Krisztusban a te üdvödre kinyilvánította, egész eltekintve a békességtől, örömtől, vagy más effélétől. A léleknek benső bizonysága nem a mi hitünknek alapja, sem pedig annak okozója: a hit a hallásból vagyon, a hallás pedig Isten igéje által. Én egy bűnös hiszem, hogy a Jézus Krisztus e világra jött, hogy a bűnösöket megtartaná, és az én lelkem ő benne nyugszik, azon hitben, hogy Ő engemet idvezíteni akar; ennek kell lenni az én álláspontomnak, van pecsét vagy nincs, van jel vagy nincs. Az én bizodalmam nem a lélek pecsétjén nyugszik, hanem a Fiúnak kiontatott vérén. Istennek Lelke sohasem foglalja el az Úr Jézus helyét. Ő a maga kiváltképpen való hivatalát teljesíti, mely abban áll, hogy a Krisztuséból vegye, amit nekünk megjelent; nem pedig hogy a magáét az Úr Jézus helyébe helyezze. A mi reményünk alapja a Krisztusra helyeztetett kezdetétől végéig és hogyha azon nyugszunk, meg vagyunk mentve. A pecsét nem mindenkor a hittel jön, de azután következik. Ezt azért mondottam, mert félek, hogy ti valamely módon az egyszerű, világos és szilárd alapját a ti bizalmotoknak, mely az Úr Jézus Krisztus elvégezett nagy megváltási műve, el fogjátok hagyni. Gondoljatok arra, hogy egy ember, ki az Úr Jézus Krisztusban hisz, éppen olyan biztosan megmentetett, hogy ha azt nem tudja, mintha azt tudja; Ő éppen olyan igazán az Úré, hogy ha a megaláztatás völgyében gyászol, mint hogyha az öröm és szent társalgás hegyének ormán énekel. A mi hitünk alapját nem tapasztalatainkban kell találni, hanem az Úr Jézus személyében és nagy művében. „Legjobb érzelmeimnek sem hihetek. Csak az Úr Jézus nevére építek, Krisztus szilárd sziklámra helyezkedek,
Minden más fundamentom fövénnyé lesz.”
Tekintsétek meg ezen elpecsétlésnek idejét is, hogy a miképpen az nem az első, de nem is utolsó az az isteni életben. Ez a hit által jön és a hit után; de hogyha ezt is megnyerte valaki, azután még több is következik. Talán azon képzelgéseid voltak, hogyha Isten szája nyíltan mondotta volna neked már egyszer, hogy meg vagy mentve, akkor megnyugodtál volna, és úgy az élet harcai megszűntek volna. Ennélfogva egész világos az, hogy egy olyan biztosíték reád nézve nagyon rossz lett volna; mert egy keresztyén soha sincs rosszabb helyen, mintha azt gondolja, hogy a harc részéről már bevégeztetett. A keresztyénnek természetes, alkalmas és illő helyzete az, hogy mint a Jézus Krisztus vitéze, a bűnnel harcoljon. Mi küzdők vagyunk, és a mi egészséges helyzetünk az, hogy küzdjünk a bennünk lakozó erő szerint. Hogy ha innét a mennyországon egy hely található, hol nyugodni és kényelmesen élni lehet, úgy az a hely nem a te részedre való, te egy vándor vagy és egy vándornak a feladata az, hogy az úton legyen és tovább utazzon, a mennyei hon felé. Emlékezz ezekre folyton, hogy ha nyugalom hely létezik és határozottan létezik az, az nem részedre; mert te pályafutó vagy, egy nagy pályafutásban, melynek menny és föld a bizonysága. A vigyázattal való felhagyás a te lelkednek veszedelmét jelenti; ezen harcának megszüntetése azt mutatná, hogy a győzelmet nem nyerhetted meg, és e földön való tökéletes nyugalom arról tanúskodna, hogy neked a mennyben nincsen nyugalmad. Még hogyha Istennek Lelke tégedet megpecsételt volna is, hova lenne ezen megpecsételés akkor? Talán azon örökségre vonatkozna, a melyről mondhatnád: „Tökéletességre jutottam?” Határozottan nem. Nem testvérek, az írás így szól: „Ki a mi örökségünknek záloga, míg a teljes szabadságba behelyeztettünk.”
Erről a mennyen minden, amit csak el lehet érni, azon tökéletességnek záloga, mely a mennyben létezik. „Itt harcolás és küzdés
Ott győzelem és éneklés,”
Itt munkálkodnunk kell, vigyázni, futni, harcolni, tusakodni, aggódni, a Szentlélektől erősíttetve, minden erőnket ezen feladatunk teljesítésére kell megfeszítenünk, hogy a szoros kapun átmehessünk, arra kell törekednünk. Hogy ha a léleknek megpecsételtetését nyertük a mi harcunk még nem végeztetett be, akkor még csak egy élő ízét bírjuk a győzelemnek, melyért még folyton küzdenünk kell.
Ez a helyes állapota a megpecsételtetésnek. Ez azon kegyelem közölt áll, mely minket a hitre képesít, és azon dicsőség között, mely a mi megígért örökségünk.
Másodszor vizsgáljuk meg, milyen javakat biztosít nekünk ezen megpecsétlés, és mi alatt azt tesszük, kényszerítve érezzük magunkat azt felmutatni, hogy mit értünk ezen megpecsétlés alatt, habár ennek a harmadik résznek kellene lenni. A megpecsétlés, melyről szövegünkben szó van, nem teszi Isten ígéretét igazzá. Kérlek figyeljétek meg ezt. Ezen szövegről prédikáltak úgy, mintha azt állították volna, hogy az Istennek Lelke az ő pecsétjét az evangyéliomra és Istennek ígéreteire nyomná. Igen kedves barátom, az igaz, hogy az Istennek Lelke az igazságról tanúskodik, és az ígéretek bizonyosságáról, de látszólag itten arra nincs vonatkozás, mert a szöveg nem mondja, hogy az ígéretek megpecsételtettek, hanem hogy „ti megpecsételtettetek.” Ti vagytok azon irat melyre a pecsét rá nyomatott, ti magatok lettetek megpecsételve. Az sem mondatik, hogy Istennek Lelke, a szövetségi áldásokat megpecsételte, miképpen az arany egy erszényben megpecsételtetik és azok a választottaknak megőriztetnek, a szöveg mondja nekünk, hogy magok a hívők őriztetnek meg és kitüntettetnek, mintáz Urnák kiváltképpen való kincsei és ezek akikre a Szentléleknek eme pecsétje nyomatik. Nem testvérek, a Szentlélek nem teszi az Isten Ígéretét bizonyosakká, hiszen azok önmagokba bizonyosok. Isten mondotta azokat, akik hazudni nem tudnak, azért azok meg nem csalhatnak. Éppoly kevéssé teszi az Urnák Szent Lelke, testvérek, a mi részesülésünket az ígéretekben bizonyosakká, ez az ígéretekben való részesülés az isteni elvégezett tanácsban biztosítva volt, mielőtt a föld teremtetett és olyan tény, a mely meg nem változhat. Az ígéretek már az egész magnak biztosíttattak. A Szentlélek bizonyosokká tészen minket afelől, hogy az ige igaz, és hogy az reánk is tartozik, de az ígéret már előbb is bizonyos volt és a mi részesülésünk az ígéretekben szintén bizonyos volt azon pillanattól kezdje, melyen Istennek szabados kegyelme velünk közöltetett.
Hogy a szöveget jól megérthessük, figyelembe kell vennünk, hogy ottan két szó nagyon közel áll egymáshoz, tudniillik ez: kiben. Kiben ti is reménylettetek. Azután csakhamar: Kiben minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szentlelkével. Mit érthetünk ezen kifejezés alatt: „Kiben”?
Ez azt jelenti, hogy ,,Krisztusban„, Isten népe Krisztusban pecsételtetett el. Tehát ezen pecsétet úgy kell értenünk, hogy ez az Úr Jézus Krisztusra vonatkozik, mivel ez csak annyira tartozhat reánk is, hogy el vagyunk pecsételve, Ámennyire ez az Úr Jézusra vonatkozik. Meg volt a mi Urunk pecsételve? Nyissátok fel csak János ev. 6, r. 27. v.-ét és ottan emez igéket találjátok, amely hozzátok intéztetik intelemül: „Munkálódjatok nem az eledelért, a mely elvész, hanem az eledelért, mely megmarad az örök életre, melyet az embernek Fia ád néktek: Mert ezt e végre pecsételte el az Atya, t. i. az Isten.” Ez a mi szövegünkhöz vezető vezérfonal. Őt az Atya elpecsételte, mivel tehát a mi elpecsételtetésünk ő benne van, így ennek is ugyanolyannak kell lenni, mint az Övé.
Figyeljétek meg először is azt, hogy az örökkévaló Fiú az Atyjától megpecsételtetett, az által, hogy néki Isten bizonyságot adott arról, hogy az Ő Fia legyen, és az Úrnak felkenettet, kit ő elküldött. Miképpen ha egy király rendeletet bocsát ki, és az ő pecsétjét arra nyomja, hogy az által azt bizonyítsa: „Ez az enyém”; eképpen adta az Atya midőn szent Fiát a világra bocsátotta, ezen bizonyságot néki: „Ez amaz én szerelmes Fiam, kiben én megengeszteltettem.” Ezt Ő szavakban nyilvánította, de hogyan adott néki egy állandó bizonyságot, egy olyan pecsét által, mely egész életében nála maradt? Azáltal, hogy őt a Szentlélek által felkente. Annak pecsétje, hogy az Úr Jézus a Messiás, az volt, hogy ő rajta Istennek Lelke mérték nélkül volt és nyugodott. Azért olvashatunk ilyen nyilatkozatokat: „Megigazíttatott Lélekben.” És „hatalmasan megbizonyíttatott Isten Fiának lenni a Szentlélek által, az ő halálból való feltámadása által.” ,,A Szentlélek az, akik bizonyságot tészen arról, hogy a lélek igazság.” Nos a Szent Lélek, ahol csak valaha egy emberben marad, annak a jele, hogy azon ember Istentől elfogadva van. Nem azt mondjuk, hogy ahol Istennek Lelke olykor olykor működni látszik, az az isteni kegyelemnek a jele, de ahol megmarad, határozottan annak a jele az. Éppen ezen tény, hogy mi Istennek lelkét bírjuk, Istennek bizonyságtétele és pecsétje mi bennünk, hogy az övéi vagyunk és hogy Ő, miképpen az Ő Fiát e világra elküldötte, azonképpen minket is elkülde világra.
Másodszor a mi Urunk Jézus Krisztusra nézve a Szent Lélek egy pecsét volt az ő saját felbátorítására. Urunk leereszkedett az Ő isteni hatalmát és méltóságát visszatartva, és mint szolga az ő Atyja segedelmétől függött. Midőn hivatalát megkezdette ezen szavakkal bátorította föl magát. „Az Úrnak Lelke vagyon én rajtam, mivel hogy megkent engem, elküldött, hogy a szegényeknek evangyéliomot hirdessek, hogy meggyógyítsam a töredelmes szívűeket.” Ő a szolgálatra való ösztönét, a szolgálatra való tökéletes jogosultságát, a szolgálatban való örömét és erejét azon tényben találta, hogy Isten néki a Szent Lelkét adta. Ez volt az ő öröme. Kedves testvérek és testvérnők, hogy ha mi azáltal óhajtunk a szent szolgálatra felbátoríttatni, hogy üdvünkről határozottan meggyőződve legyünk, honnan kell ezen felbátorítást vennünk? Olvassátok, csak a János első levele harmadik részének a huszonnegyedik versében, hogy mi az Istennek pecsétje és bizonyságtétele: „Ezen ismerjük meg pedig, hogy ő mi bennünk lakozik, t. i. az ő Lelkén, melyet nekünk adott? ‒ Olvassátok a negyedik részben is a 13. verset: „Ezen ismérjük meg, hogy mi ő benne lakozunk és ő mi bennünk, hogy az ő Lelkéből adott nekünk.” A miképpen tehát a pecsét, mely a mi Urunkat vigasztalta és a leveretségek között vele éreztette, hogy őt az Atya valóban szereti, az volt, hogy ő az Úrnak lelkével bírt, azonképpen néktek és nékem testvéreim, az Isten Lelkének bírása, a mi folyton tartó felbátorításunk, mert erről esmérjük meg, hogy mi Istenben maradunk, és Isten mi bennünk marad.
De a mi megpecsétlésünk kell, hogy bizonyság legyen másoknak is. Az Atya elpecsételte az Ő fiát, hogy mások is észrevegyék azt, hogy Ő valóban Istentől küldetett. János mondja: „Én nem ismertem őt, de az akik elküldött engemet, hogy kereszteljek vízzel, az mondotta nékem: Akire látod az Istennek Lelkét leszállani és rajta megnyugodni, az, akik keresztel Szentlélekkel. Én azért láttam és bizonyságot teszek róla, hogy ez az Istennek ama Fia” Tehát a Szentlélek a mi Urunkon ismertető jelül szolgált, azonképpen szerelmeseim, kell velünk is történni. Keresztyén társaink nem ismerhetnek meg bennünket semmi másról, mint arról, hogy mi Istennek Szentlelkével bírunk. Megfigyeltétek-é azt, hogy Péter jogosultaknak tartotta a pogányokat a gyülekezetbe való tagságra, az által, hogy ők Szentlelket vettek. Az apostolok cselekedete 15. rész nyolcadik és kilencedik versében olvashatjuk: „És az Isten, ki a szíveket tudja, bizonyságot tett nékik Ő dologról, mert nékik Szentlelket adott, mint nekünk. És semmi különbséget nem tett mi köztünk és azok között, megtisztítván azoknak szíveket hit által.” így Péter szerint a Szentléleknek hívása azon pecsét volt, azon nagy mennyei pecsét, melyet Isten soha az olyan szívre nem helyez, melyben hit nincsen. Ugyanezen bizonyítékot érezte ő a maga teljes erejében, midőn így szólt: Vajon megtilthatja-e valaki a vizet, hogy ezek meg ne keresztelkedjenek, kik a Szent lelket vették, miképpen mi is?” Pál pedig úgy használta ezt, mint próba követ az emberekre nézve; mert Róma 8. r. 9. v.-ben mondja ő: „Ti pedig nem vagytok a testben, hanem a lélekben, mert az Isten lelke lakik bennetek. A kiben nincsen a Krisztus lelke, az nem övé.” Ezzel világosan és határozottan kimondja, hogy a Szentlélek hiánya kikpótolhatatlan hiány: mert csak akkor van minden helyén és akkor van meg a szükséges bizonyíték, ha Istennek
Szentlelke meg van; mert az Úr soha sem helyezi pecsétjét oly valamire, a mi nem igaz és nem valódi. Legyetek biztosak, hogy ott, hol Istennek Lelke marad, az Úr Jézus Krisztusnak evangyélioma a szívbe beíratott és az ember meg van mentve.
Továbbá a negyedik hatása a megpecsételtetésnek az Úr Jézus Krisztusra az volt, hogy az egy bizonyság volt a világra nézve. Istennek lelke, ki az Úr Jézus Krisztuson volt, az istentelen világtól nem lelt valóban isteninek elismerve, de mégis észrevették azt, és valamit csudáltak ő benne, melyet nem értettek. Ő méltósággal tanított és nem úgy mint az írástudók, és ők beismerték hogy: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember.” Ők nem tudták, hogy micsoda lélek, de azt tudták, hogy ők azt gyűlölik és azonnal elkezdettek annak ellene állani. Nos testvérek és testvérnők, hogy ha ti ugyanazon pecsétet bírjátok, a melyet a mi Urunk bírt, mely szövegünkben az ígéret Szentlelkének említtetik, ugyanazon eredményt fogjátok felmutatni: az emberek csodálkozni fognak rajtatok, félreértenek benneteket, és ellenetek fognak támadni. És milyen okból? Az ígéretnek Szentlelke soha sem jelenhetett meg e világba ellenkezés nélkül a szolgálat lelke részéről. Izsák az ígéretnek gyermeke volt, és Ismáel csúfolta, üldözte őt, az, aki testtől született. A kétféle mag, a test és az ígéret magva folytonos harcban állanak egymással. Hogyha az Úr az ő pecsétjét reátok nyomja, amennyiben néktek az ígéretnek Szentlelkét adja, hogy így nem a törvény, hanem a kegyelem és Krisztus alatt legyetek, a világ azonnal megtudja ezt; az nem fog titeket csudálni, hanem harcolni fog ellenetek, hogy titeket elveszítsen.
Még egyszer, a mi Urunk Jézus Krisztuson levő pecsét még egy ötödik bizonyságot is jelenteti, tudniillik – az ő végig megmaradását. A pecsét valamely kincsre nyomatik, melyet megőrizni akarunk, így lett a mi drága Megváltónk is megpecsételve. De talán mondjátok nékem: „Hát szabad nekünk az Úr Jézus felől úgy szólanunk, mint az Isten lelke által megtartatottról?” Szerelmeseim, nem szabad soha elfelejtenünk az Úr Jézus Krisztus csudára méltó önmegtagadását, hogy ő isteni hatalmát félre tette és mondotta, míg ő itt e földön volt, hogy az Atya nagyobb Ő nálánál, és hogy ő egy ember volt, aki imádkozott, hitt, és az Atyában bízott. Jézus Krisztus olyan állapotba lépett át, hogy Ő, míg e földön volt, az Istennek lelke által tartatott fent erősen, minden küzdelmekben. Kételkedtek abban? Keressétek ki az Ézsaiás könyve negyvenkettedik részt, ottan határozott kifejezésekben találjátok ezt: „íme, az én szolgám, akit én megtartok, (német ford.) Lássátok, ő magát egy olyan szolgává teszi, kit az Úr (az Atya) megtart. „Az én választottam, kit az én lelkem kedvel, az én Lelkemet adom ő belé, a pogányoknak ítéletet szól! Nem kiált, nem emeli fel magát, és nem hallják az ő szavát az utcán. A megrepedezett nádat meg nem rontja; és a füstölgő gyertyabelet nem oltja meg, igazságban szolgáltat ítéletet.” Itten semmi kétség sem lehet afelől, hogy Krisztusról van szó, mert ugyanezen igék egész ő reá nézve alkalmaztatnak. De mi következik a Szent Lélek által való megtartatásból? „Nem fárad és nem unja el, mígnem e földön
ítéletet tészen, és az ő törvényét a szigetben lakók nagy örömmel veszik.” így tartotta meg Krisztust az Istennek Lelke, támogatta, és megőrizte őt, míg élet feladatát bevégezte, a nélkül hogy fáradt, vagy csüggeteg lett volna. Testvéreim, így kell nekünk is megőriztetni, ez azon pecsét, melyre nekünk is szükségünk van, mely minket, mint Istennek szenteltetteket megőrizzen, hogy ő, amikor jön, bennünket a pecsét alatt és biztonságban találhasson.
Hadd számláljam elő még egyszer. Az Úr Jézus részére az Isten Lelke egy megpecsételtetés volt, tudniillik Istennek bizonyságtétele, hogy az Ő Fia, mint egy felbátorítása ez ő saját szívének, másokra való bizonyságtétel, egy bizonyságtétel a világ részére, és mint egy segítség a végig való megmaradáshoz. Ugyanezen javakat nyerjük mi is a Lélektől való megpecsételés által. A Jézus Krisztusban minekutána hittetek, megpecsételtettetek az ígéretnek Szent Lelkével.”
Harmadszor, tekintsük meg magát a megpecsétlést. Ezen pontról már nagyon sokat beszéltek, amely arra szolgált, hogy a tévhitet táplálja. Némelyek azt állították, hogy az Isten lelkének van valamely kiváltképpen való cselekménye, amelyben a hívőket megpecsétli. Lehetséges, ‒ én ezen kérdéssel foglalkozni nem akarok, de nagy fájdalmat okozna az nékem, hogyha itt valaki, aki még a bűnben él, mindazáltal valamely időre visszatekinthet, amikor valami vallásos felindulás, és öröm érzet töltötte el szívét, hogyha mondaná: „Én biztosítva vagyok, mivel azon alkalomkor megpecséleltettem,” és nagyon sajnálnám, ha valamely testvér azt tartaná a biztos, és szilárd alapnak, hogy ő valamely csudálatos tapasztalat részesévé lett, valamikor ennek előtte így megmentetése bizonyos. Egy pecsét a jelen időre szól, és nem csak valami régiekre való vissza emlékezés, hanem egy olyan tárgy, amely most látható és szem előtt van. Félek rajta hogy sokan könnyelműségre vezettettek egy olyan pecsétnek képzelése által, melyet a régi időben nyertek. Keressük fel a valóságot. Szövegünk szerint, amennyire én olvashatom, itt egy olyan ember áll, ki az Úr Jézusban hisz és egy pecsétet óhajt arról, hogy Isten őt szereti: Isten az Ő Lelkét adja néki és ez az egész megpecsétlés, melyet ő kívánhat vagy várhat. Semmi egyéb nem szükséges, semmi más nem lehetne ilyen jó. Azon tény, hogy Istennek Lelke ti bennetek azt eszközli, mind hogy akarjátok, mind hogy véghez vihessetek az Ő akarata szerint, a ti pecsétetek; attól nem szükséges eltérnetek. Nem mondom, hogy a Szent Léleknek valamely működése úgy tekinthető, mint megpecsétlés, hanem azok együttesen a miképpen bebizonyítják, hogy Ő mi bennünk lakozik, képezik a pecsétet. Azonban, sokkal jobb a tanok szerint megmaradni és a szerint elfogadni, hogy az Istennek Lelke maga a pecsét a hívőkben.
„Te vagy a kegy ajándéka, A mennynek záloga.
A te szárnyad menny galambja
Jól van kormányozva.”
Tekintsük meg mostan, hogy mit mond ezen résznek egy másik verse erről. Hogyha tovább mentek, olvashatjátok, hogy az apostol mondja: Bölcsesség és jelentés az Istennek esméretiben, egy része ezen pecsétnek. Legyetek olyan jók, hogy ezen részt keressétek ki és kövessétek az apostol bizonyítgatásait. Ő mondja (Ef.1,15) „Annak okáért én is, mikor meghallottam volna a ti bennetek való hitet, mely vagyon az Úr Jézusban, és minden szentekhez való szerelmeteket. Nem szűnök meg hálákat adni ti érettetek, ti rólatok emlékezvén az én könyörgésemben, hogy a mi Urunk Jézus Krisztusnak Istene a dicsőségnek amaz Atyja, adja néktek a bölcsességnek és jelentősnek lelkét, az Ő esméreteiben. Lássátok tehát, hogy ha ti az Úr Jézus Krisztusban hisztek, akkor jön az Istennek Lelke reátok, és Ő ád néktek bölcsességet és jelentést. Tudományt azon igékhez, és az azokban levő tanokhoz, melyeket az előtt nem értettetek, azok előttetek világossá lesznek ‒ „a ti elméteknek megvilágosíttatott szemeit.” a megígért áldásokat világosabban megérthetitek, és „megtudhatjátok mi legyen az ő hivatalának reménysége, az ő öröksége, dicsőségének mi nemű gazdagságai legyenek a szentekben.” A mélyebb igazságok, melyek először megzavartak és megháborítottak, megnyilatkoznak előttetek egymás után, megismeritek és becsülitek azokat. Sokkal inkább megismeritek a Krisztus dicsőségét, és látjátok az ő hatalmasságának méltóságos nagyságát, amellyel az Úr az ő szenteiben működik, az ő hatalmas erejének hathatósága szerint, melyet megmutatott a Krisztusban, mikor őt feltámasztotta a halálból, és helyeztette őt az ő jobb keze felől mennyekben. Sokkal feljebb minden birodalomnál, hatalomnál, erőnél és uraságnál és minden méltóságnál, mely neveztetik nem csak e világon, hanem a következendőben is.” Ti beszívjátok mélyen azon üdvös gondolatot, hogy az Úr Jézus Feje a gyülekezetnek, akik mindeneknek felette vagyon, és egy pillanatot vethettek azon titokteljes tanba, hogy a gyülekezet az ő teste és teljessége annak, akik mindenekét betölt mindenekkel.” Testvérek, hogy ha mi ezen dolgokat helyesen megismerjük, úgy a Lélek tanított minket, és annak következménye az, hogy mondhatjuk: „Határozottan én Isten gyermeke vagyok, mivel én ezen dolgokat soha ezelőtt nem értettem. Hogyan tanulhattam volna meg ezeket, hogyha Istentől nem lettem volna taníttatva.” A mester ilyenkor mintha oldalunk mellett állana és mondaná: „Boldog vagy Simon Jónának Fia, mert ezeket nem a test és a vér jelentette meg néked, hanem az én mennyei Atyám.” Hogyha láttátok Istennek végére mehetetlen kegyelmét, az Üdvtervnek magasságát és a mi Megváltó Úr Jézus Krisztusunk személyének kiváló szépségét, úgy biztos és határozott pecsét van lelketeken, mert az evangyélomi vakhoz hasonlóan mondhatjátok: „Egyet tudok határozottan, hogy vak voltam, és most látok.”
Hogy ha tovább mentek a következő részre, látni fogjátok, hogy Istennek Lelke, minden emberben, ki őt bírja életei hoz létre, és ezen élet egy más formájává lesz a pecsétnek. „Mikor a vétkekben megholtunk volna, minket is együtt megelevenített a Krisztussal.” Ezen élet egy új természetű, és ennek egy megújító ereje van, ugyanannyira, hogy az emberek ezen világ szerinti életöket elhagyják, és nem cselekszik tovább a mi a testnek és az ő gondolatjoknak tetszik. Ezen új életet egyedül Istennek tulajdonítják, akik gazdag az irgalmasságban, ki az Ő nagy szerelméből, mellyel ő azokat szerette, mikor a vétkekben és bűnökben halva voltak, a Krisztussal együtt megelevenítette. Ők ezen életet egyedül az Isten kegyelmének tulajdonítják: „Mert kegyelemből tartattatok meg hit által,” és ők látják, hogy azon élet ő bennök jó cselekedeteket hoz létre: „Mert ő alkotmányai vagyunk, kik teremtettünk Jézus Krisztusban a jó cselekedetekre. Nem szükség magyarázgatnom, hogy mily igen felmagasztal minket ezen élet, és helyeztet menyekbe a Krisztussal, mert a legtöbben tudják azt közületek. Ti felülről nyertek egy életet, egy élő és maradandó mag van ti bennetek, egy új világba léptetek, vannak érzelmeitek, kívánságaitok, félelmeitek, reményeitek, melyeket ezelőtt nem ismertetek, és így külső életetek is megváltozott, hogy arra törekedtetek, a mi Isten akaratával megegyező. Nos testvérek, mi lehet néktek egy jobb pecsét, minthogy tényleg megmentve vagytok, mint ezen élet, melyet magatokban éreztek. Ez azon mód, melyben Istennek Lelke titeket megpecsételt, amennyiben titeket részesivé tett a mennyei életnek, amely soha egy hitetlen emberben nem lakott, és soha hit nélkül nem lehet. „Valakik pedig őt bevevék, ada azoknak oly méltóságot, hogy Istennek fiaivá lennének, tudniillik azoknak, kik az ő nevében hisznek.” Aki hiszen a Fiúban, vagyon annak örök élete. Aki nem hiszen a Fiúban nincsen annak élete, hanem az Istennek haragja marad rajta.” Tehát bölcsesség és élet, ezen két biztos eredménye a bennünk lakozó Léleknek, egy pecsétje annak, hogy mi valóban megmentve vagyunk.
Menjetek tovább egy kissé, és ezen pecsétre vonatkozólag még egy további jelt figyeljünk meg, t. i. közösség. „Ti abban az időben Krisztus nélkül valók voltatok, az Izráelnek társaságától idegenek és az ígéretnek szövetségétől távol valók, kiknek reménységtek nem volt, és e világon Isten nélkül valók voltatok. De most a Krisztus Jézusban, ti kik régen távol vakítok, közel valókká lettetek, a Krisztus vére által; mert ő a mi békességünk, ki mind a két nemzetiséget eggyé tette és a közbevetett falnak válaszát elrontotta. „Azok, kik az Úr Jézusban hisznek, Istennek Lelkétől úgy vezettetnek, hogy keresztyén társaikat szeressék, és így tudjuk, hogy mi „a halálból által vitetünk az életre, mert szeretjük a mi testvéreinket.” Egykor az istenfélőket mi unalmas és szomorú népeknek tartottuk, természetesen engedtük őket haladni útjukon és örültünk, ha tőlük távol maradhattunk; de mostan szeretjük az ő társaságokat, részt veszünk az ő törekvéseikben és hajlandók vagyunk az üldöztetésekben velők tűrni. Mi Istennek szent népét a legjobb társaságnak tartjuk e földön, inkább óhajtanánk leülni és azok közül egy szegény beteg asszonnyal beszélgetni, mint a királyok palotáiban időzni. Ezen testvéri szeretet, a mi Urunk kegyelmének egy pecsétje, a mi szívünkben, mert János mondja nekünk az ő első levelében: „Valaki szereti az ő testvérét, Istentől született és esméri az Istent” „Hogyha egymást szeretjük, az Isten mi bennünk lakozik és az ő szeretete mi bennünk megteljesedett.” I. János 5, 7. 12.
De még csudálatra méltóbb az, ami most következik t. i. hogy nekünk közösségünk vagyon Istennel. Az apostol úgy szól rólunk, mint akik megbékéltünk Istennel a keresztfa által, az ellenkezéseket megölvén az által.
És ő azt mondja a mi Urunkról: „Mert mindketten ő általa vagyon menetelünk, egy Lélek által az Atyához.” Követem ezen résznek folyamatát. Ha érezzük, hogy társaságunk vagyon Istennel, hogy köztünk és Ő közötte semmi ellenkezés nincsen, hogy mi őt szeretjük, amint ő minket szeretett, hogy közelgethetünk Ő hozzá imában és ő vele beszélhetünk, hogy ha ő minket meghallgat és kegyelmes békefeleletekre méltat; ezek a mi megmentetésünk áldott pecsétjei. Némelyek közülünk vissza tekinthetnek az Istennel való társalgás idejére, sok eredményt elérő imákra és kérelmeink számtalan meghallgatásaira mind ezek részünkről az ő szeretetének csalhatatlan bizonyítékai.
Nem akarlak tovább fárasztani titeket, hogyha felkérlek még benneteket, egy pillanatra megtekinteni, hogy az apostol ezután a felépíttetésről szól: „Kik felépittettetek a Prófétáknak és Apostolnak fundamentomokon, melynek belső szegletköve a Jézus Krisztus. Kiben az egész alkotmány szép renddel rakattatván nevekedik, hogy legyen az Urnák szent temploma.” Nem tudjátok-é ti hívők, hogy ti egy isteni alakká építtettelek, egy nagy és dicső előkép után? Még nem jelentetett meg micsodák leszünk, de néktek tudnotok kell azt, hogy a ti hitetek alapja sorról sorra drágalátos kövekből a Krisztusra rakatott. Mióta őt ismeritek előhaladásokat tettetek. Olykor olykor féltetek, hogy talán visszafelé növekedtek, de növekedtek; valami olyan van mostan rajtatok, ami ezelőtt tíz évvel nem volt. Én bizonyos tekintetben világosan tudom azt, hogy ezelőtt húsz évvel nem az voltam, ami most vagyok. Gyakran úgy érezem magamat, mint egy madár a tojás héjban! Egyik darabot a másik után lecsípem, hiszem, hogy lesz egy nap, mikor a madár ki fog jönni, de gyakran nyomva érezem szárnyaimat és összeszorítva a tojás héja által. Óhajtanám, hogy a bennem való élet fejlődne és szabadsághoz jutna. Nem úgy éreztek-é ti is? Nem éreztétek-é mintha bennetek valami sokkal dicsőbb természet volna elrejtve, mely a testtől és gyengeségtől való szabadulást óhajtaná? Ezen sóhajtozás, törekvés, remény és kívánság mind egy-egy pecsétje a megmentetésnek; az istenteleneknél soha sem találtok ilyen óhajt. A fájdalmak csak az élet tulajdonai. Ti még nem elkészült épület vagytok, hanem egy olyan ház, amely még most készül, és biztosak lehettek afelől, hogy egy napon a zárkő is feltétetik, azon öröm kiáltások között: hála legyen, hála legyen Istennek! Aki ezt kegyelméből cselekedte. De ezen Isten Lelke által való felépítés a léleknek pecsétje; ez annak bizonysága reátok nézve, hogy Isten egy jó munkát kezdett el ti bennetek, és azt véghez is viszi.
Legvégül még a második rész azzal végződik, hogy mondja: „Melyen ti is, velünk együtt építtettek, hogy legyetek Istennek hajléka a Szent Lélekben.” És ez nékem úgy tetszik, mintha mindazt összefoglalná, amint eddig mondottam! A Szent Léleknek a szentekben való lakozása ő bennök mint egy egészben és szintén minden egyes hívőben egy drága pecsét. „Nem laksz-é minden szent szívében, Hogy elpecsételd a menyre?
Igen ez az elpecsételésnek módja egy énekünkben kifejezett ima szerint is: „Vigasztalóm ne hagyj engem, Nyisd meg jobban szememet! És mert megváltottad lettem: Nyomd reám pecsétedet!”
Hogyha az Urnák Lelke bennetek lakik, úgy az Úréinak kell lennetek. Vajon lakhat-é az Istennek Lelke más templomban, mint egy olyanban, melyet Isten megszentelt? Ő jöhet az emberekre, hogy azokat egy ideig vonja, de nem fog soha egy olyan szívben lakni, mely az Úr Jézus vérével megtisztítva nincs, és lehetetlen hogy egy olyan lélekben maradandóan időzzék, mely önigazsággal és bűnszeretettel bekeverve van. Nem szerelmeseim, hogy ha az Istennek Lelke ti bennetek lakik, úgy nem lesz szükségetek álmokra, angyali sugalmakra vagy valami levegőben való zúgásokra. A szívben lakozó Szent Lélek az egyetlen pecsét, melyre szükségtek van. Felteszem azon kérdést: Testvérek és testvérnők, mit akartok még többet? Tegyük fel, hogy hazafele mentedben egy Angyallal találkoznál, ki fénylő fehér ruhában előtted állva így szólana: „Istennek üzenetét hoztam néked,” ‒ azután a te nevedet említené és hozzá tenné: .,Te egyike vagy Isten választottainak.” Ezen jelentés egy fél óráig örvendeztethetne tégedet, a felett nem is kételkedem, de sok csüggeteg lélek nem vigasztalhatná magát azzal hosszabb ideig, mert az ördög azt mondhatná: „Csak a szemed káprázott, vagy valami képzelgéseid voltak.” Te mondanád: „De én beszélni is hallottam” „Ah” ‒ mondaná aki sértő, ‒ csak valami zúgás volt az a te fejedben, nem sokára a megzavarodottak házába való leszel. „Bevallom, hogy ha nékem beszélted volna el azon eseményt én is könnyen eme feleletet adtam volna arra: Csak nem vagy olyan balgatag, hogy azt elhiggyed, és sokak ugyanazon nyilatkozatot adnák elbeszélésedre. De a szövegünkben említett pecsétre vonatkozólag semmi kétség nem lehet, Isten tégedet megtanított, melyre csakis Istennek Lelke taníthatott; egy olyan élet van benned, melyet senki más nem adhatott volna neked, csak egyedül Istennek Lelke; ezen ismeret és ezen élet felől teljesen bizonyos vagy, nem szükség ezt más valakitől megkérdeni. Valaki kérdezheti tőlem, hogy ezt és ezt ismerem-é és azt én?tudom leghatározottabban megmondani, hogy igen vagy nem. Hogy ha kérdeznek: „Hogy tudod, hogy te élő vagy?” Nyugodtan és örömmel járok-kelek, mert bizonyos vagyok abban, hogy aki járni tud az élő, tehát nem szükséges más bizonyíték.
Az emberi szív legjobb bizonyítékának annak kell lenni, amiről ő teljesen meg van győződve, és amelyre vonatkozólag nem kell másra hivatkozni. Adjatok nékem egy pecsétet, mely éppen olyan bizonyos, mint az én lételem; nem tudom átlátni, hogy Isten nékem bizonyosabbat adhatna, mint az ő lelkének ajándékát, mely én bennem életet és ismeretet szül. „Óh”, ‒ mondja valaki, ‒ „de jó volna, hogyha valami hangot hallanék.” Tegyük fel, hogy megtörténne veled. Akkor azon félelmes gondolat gyötörhetne, hogy nagyon sok hangok vannak, és tévedésből egyiket a másikának lehet tartani. Az utcán voltál, mikor ezt hallottad talán valami papagáj vagy fekete rigó volt egy emeleti ablakban. Ki tudja? Nagyon könnyű a fülnek megcsalatkozni. Gyakran megtörtént, hogy mondottad: „tudom, hogy ezt és ezt hallottam”, pedig nem az volt, amit hallottál, hanem ahhoz hasonló. Nem volnék hajlandó félannyira hinni a fülemnek, hogy ha annak bizonyságtétele lelkemre vonatkozna, mint saját tapasztalatomnak hiszek. Mivel ismeret, élet és más egyéb dolgok, melyeket éppen megemlítettem, mind az öntudat és tapasztalat dolgai, míg azok sokkal jobb pecsétek, mint valami angyali jelenés a szemnek, vagy valami titokteljes hang a fülnek. Itt valami bizonyosabb és állandóbb van. Hogy ha Istennek Lelke bennetek lakik, úgy az övéi vagytok, és ha bennetek nem lakik, nem vagytok az övéi.
Vegyétek ezt mint zárszót: „keserűséggel ne illessétek az Istennek ama szent lelkét, mely által megpecsételtettetek a teljes váltságnak napjára,” hanem szeressétek őt, tiszteljétek és engedelmeskedjetek néki; úgy fog a pecsét mindenkor szemeitek előtt lenni világosan.
Néktek pedig, kik még nem hisztek, ezen szavakat mondom záradékul: ne kívánjatok pecsétet; néktek semmi közötök a pecséthez, hanem foglalkozzatok az Úr Jézussal: „E gonosz és parázna nemzetség jelt kíván.” Higgyetek a Krisztus Jézusban, és hogyha ő benne bíztok, akkor követni fogják az ő benne való hitet a jelek, pecsétek és más egyéb ismertető jelek; Isten áldjon meg titeket az Úr Jézus Krisztusért Ámen.
Isten teljességének lelke
A szellemünkbe küldve bé,
A ki titokban és szent csendbe,
Szívünk vonja a menny felé. Ki Dávid énekinek szárnya, Nézők szemét s ajkát kitárja. Szívük szent tűzzel hajtja át,
Tanít Istennek szent szavára, S vezérel fényes igazságra,
Adj éneket mely téged áld. Te vagy a szeretet forrása, Mely szívbe éltetőn folyik. Veled szívünknek buzgósága Égi erővel megtelik!
Örök életnek záloga vagy.
Te hívsz s nem szól mostohán szavad.
S mikor a lélek szendereg,
Te vagy ki álomból felköltöd, A vándorba az erőt öntőd Mutatva mennyben a helyet.
Te általad Isten házának
Kövei élnek boldogan.
A gyülekezetek haladnak, Növekedésben láthatón.
Te vélünk tüzes nyelvvel szólasz.
És megalázáshoz hozandasz. Makacs, kevély pogányokat. A sátán országát lerontod,
És azokat megszabadítod, Kik nyögnek bűn iga alatt.
Ki tud, mint te dörgőn beszélni, Ha bűnben alvót keltegetsz?
Ki tud gyengét úgy vigasztalni, Midőn megújult vágyat keltsz? Ha az magát gyengének érzi,
S a menny felé sem mer felnézni. Te néki bátorságot adsz.
Ki űzi el, mint te a gondot,
Ha testünk lelkünk ellen rontott? És nincs, ki nyújtana vigaszt.
Tanitsz nyomorban imádkozni, Hogy az felhőkön áthatol. Szeretet trónja elé lépni,
Mikor bennünk munkálkodói. Ki tiszitsz minket dorgálással.
De aki áldott hitpróbákkal Pecsétedet reánk nyomod Ki vér és tűzúton keresztül. A vértanúkat seregestül,
A győzelemre felhozod